Megettük az Alacsony-Tátrát! (3. rész)

Előhavazás-opcióval keményebb…

 

A többiek kint főztek, hát bekapcsolódtam és én is jóllakva mentem be ismét. Sör, kávé, tea… Egy szó, mint száz: egy kicsit kényeztettük magunkat. Habár a kinti WC kallantyúját kívülről rám fordította valaki (szerencse, hogy ki tudtam jönni), együtt másztunk fel a Chopok „helyben felaprózódott” gránit-építőkockáira.

Hangyák a kockacukrok között…

Egy négy fős kis család miatt negyedóráig nem tudtunk csúcsképet készíteni – kimerítették csoportképeikre az összes kombinációs lehetőséget. Nyugat felé a Pol’anáig láttunk a felhőktől, de keleti irányba nem csak a közeli Gyömbérig (Dumbier, 2043 m), de azon túl is, a hegység keleti, vad felét.

Felmásztunk a Chopok „helyben felaprózódott” gránit-építőkockáira

Felmásztunk a Chopok „helyben felaprózódott” gránit-építőkockáira

Láttuk, hogy irányt nem véthetünk, így hárman élveztük a szabad mászást a kőtömbökön lefelé, mint hangyák a kockacukrok között. Ügyeskedtünk, más izmokat is megmozgattunk… Aztán leereszkedtünk a kényelmetlen havas, füves lejtőn a „makadám” útra a többiek után, és ernyedt izmokkal sétáltunk egyre lentebb. Az élénk kék liptószentmiklósi víztározó pengeélesen látszott a Vág völgyében. A gerinc déli, lankásabb oldalán tapostuk a követ, alattunk nagyobb kiszáradt erdőfoltokat láttunk – nem tudtuk mire vélni… A Konske-csúcs (1875 m) is felettünk volt, vissza is kellett másznunk a Demanovské-nyeregbe (1756 m), ahol végre a Gyömbér nevét olvashattuk a táblán. Egy kicsit pihentünk, majd a hegység legmagasabb csúcsa előtt emelkedő Krupová hol’a oldalából egy helyen lenéztünk az északi oldalra: közel 500 méteres fallal néz ide a Gyömbér tömbje.

 

A Chopokról a liptószentmiklósi víztározó is élesen látszott

A Chopokról a liptószentmiklósi víztározó is élesen látszott

Verőfényes búcsú a gerinctől

Túránk utolsó „mostmutasdmeg” szakasza következett, ami – szokás szerint – rétestésztaként nyúlt meg: nem volt vége az alattomosan emelkedő útnak, a csúcsot sem láttuk, de mindenki szeretett volna közülünk az elsők között felérni. De csak eljött a kettős keresztes hegytető. (Ha a szimbólumot nézzük, akár bennünket is üdvözölhet.)

Csuromvizes pólómat most már nem vehettem le, mert nem volt váltás. A legszebb időben értünk ide: a Nap végigvágott sugaraival az egész gerincen, amin a verőfény miatt alig láttunk távolabb a Chopoknál. Az oldalgerinceket pedig szépen kirajzolta. A hegy lejtőjén régen aktívan bányásztak aranyat, vasat és az antimonitot, s ennek sokfelé látható nyomai vannak.

Józsi ugyan felrúgta rohantában az önkioldóra állított gépet, de másodjára elkészült a csoportkép. Felszabadultnak éreztük magunkat, tudtuk, hogy az alattunk lévő turistaház nem lesz dugig, mivel vasárnap volt – ehetünk kedvünkre, le is fogunk tudni mosdani. Vágyunk „tárgyát” már ki is szúrtuk fentről, így toronyiránt kívántuk megközelíteni.

Kilátás a Gyömbérről észak felé

Kilátás a Gyömbérről észak felé

Bár út sem vitt oda, András és Karesz felkeresték az egyetlen, még nem „mászott” kétezrest, a Stiavnicát (2025 m) – ami akár Selmec is lehet, ha jól gondolom.

 

A ház, ami várt bennünket

Mi, a maradék megkezdtük a leszállást – a vadcsapásokon. Lent mindannyian hátulról kerültük meg a víztisztaság miatt védett mocsaras terület tiltótábláját, de annyi baj legyen. A Stefánik generálisról elnevezett menedékház egy katonai szellemben megalkotott hegyi hotelre emlékeztetett, környezete kihalt volt. 1740 méteren álltunk. Sötét labirintusba léptünk be, de némi szerencsével sikerült eljutnunk az étkezde apró ajtajához, ami a pihenés és a lazítás tárházára nyílt.

Innen egyszerűen "levágtunk" a Stefánik-menedékházhoz

Innen egyszerűen „levágtunk” a Stefánik-menedékházhoz

Letelepedtünk: a bakancsot levettük, a pad alá toltuk, a kabátokat, felsőket pedig a praktikus kabátszárítóra tehettük, közel a kandallóhoz. A hatalmas ház szakácsa, gondnoka, „csaposa” – egyszóval mindenese – egyetlen egy nagyon szorgosan dolgozó fiatalember volt, aki emellett még rakott a tűzre, és egy ideges pillantása sem volt. Rajtunk kívül még két asztalnál ültek – és rendeltek -, ezért még csak söreinket szorongattuk, amikor Kareszék visszajöttek a Stiavnicáról. Ám beláttuk, hogy jobb helyen nem is lehetnénk, és később harapnivalót is rendeltünk. Fizetéskor viszont a „gondnok” angolul érdeklődött, hogy mit akarunk reggelire. Eleinte nem értettük, miért kellene itt reggeliznünk, de aztán kiderült, hogy az is jár a szálláshoz! Magyarul is ki volt nyomtatva a menü – sőt legalább még nyolc nyelven.

 

Reggeli váltópapucsban

Amikor aztán jóllakottan jeleztük, hogy szeretnénk elfoglalni a szállást, gondnokunk bevezetett egy állott szagú kis szobába, amelyben papucsok és váltócipők vesztegeltek a polcokon. Igen, mindenkinek választani kellett egyet, és felmentünk az egyik 12 ágyas szobába. Mi hatan voltunk – micsoda hodály! Nem sokat óckodtunk, ki menjen zuhanyozni: a szomszédok sem zavartak bennünket a két személyes zuhanyzóban. Közben – csakazértis! – többen is rottyantottunk egy-egy konzervkaját a padlón, hogy kerek legyen a történet. Lefekvés előtt boroztunk, és bökdöstük egy kicsit a térképet.

A reggeli benne volt az árban

A reggeli benne volt az árban

Hétkor keltünk. Túránk zárópontján, az Ördöglakodalma-hágón déltájban volt busz Besztercebánya felé, és nem tudtuk, milyen nehéz lesz a terep: több, mint három órát hagytunk rá. Az ablakot kinyitva is csak a hőmérsékletet tudtuk meg: parttalan szürkeséget láttunk. Sötét van, vagy csak köd? – nem tudtuk. A rántották, virslik viszont azonnal, melegen érkeztek asztalunkra. Míg a „hallban” a többiekre vártunk, két, fából faragott táblát láthattuk két listával. Az első azt mutatta, hogy kik voltak a ház gondnokai 1928-tól, a másik pedig azt, hogy a ház építéséhez ki hozta fel a legtöbb anyagot a hátán. Fabricius Igor neve szerelt az első lista legvégén (1991-től), és szintén ez a név volt látható a második lista élén (173 291 kg)… Talán szoktak itt sherpa-versenyeket is rendezni.

 

Eső, szél, golyószóró

Kilépve a Stefanikból, szemerkélő eső vágott az arcunkba. Néhány méter után egy meghökkentő, golyószóróval megkoronázott emlékműhöz értünk. A szlovák partizánháború emlékére állították. A ház névadója, Milan Rastislav Stefánik (1880-1919) szlovák hazafi elsősorban sokoldalú tudós volt, aki csakhamar a francia területen is elismerést szerzett: például a Mont Blanc Obszervatórium társigazgatójának is kinevezték. 1915-től a Monarchia ellen harcolt – pilótaként. Masarykkal és Benessel együtt „küzdött” a csehszlovák mozgalmakban – a magyarok ellenében.

Én lelkileg, de főleg fizikailag egy ereszkedésre voltam felkészülve. Az emlékművet elhagyva azonban egy komoly hegymenet következett. A fogamat csikorgattam… Közben a szél is felerősödött, és csakhamar ismét fürödtem az izzadságban. Nagyon igyekeztünk, nehogy késsünk, ezt elég rosszul viseltem. A ködben nem láttunk messzire, legfeljebb a törpe, illetve alacsony fenyvest magunk körül. A túra inkább egy hullámos gerinctúrának tűnt, alig akart ereszkedni. Persze, hiszen az Ördöglakodalma-hágóra, 1238 méterre feljön a közút!

Mindössze 500 métert ereszkedtünk az Ördöglakodalma-hágóba - a zord időben

Mindössze 500 métert ereszkedtünk az Ördöglakodalma-hágóba – a zord időben

 

A szendergő hágó…

Csak a végén éreztünk határozott magasságcsökkenést. Kísérteties, kiszáradt fenyők alatt, vörösbe forduló levelű áfonyások között siettünk egyre lejjebb. Végre fényképezni is lehetett! Éppen utolértük a többieket, amikor jobb kéz felől fel-felszakadozott a ködfal – megláttuk a szembelévő hegyoldalt. Az út ebbe a völgybe irányított bennünket. Aztán megláttunk néhány turista-féle épületet, és egy sífelvonó alatt is elsétáltunk. Nagyon elhagyatott helyre értünk: néptelen turistaszálló, süket, lezárt nyaralók szomorkodtak elázva. Ami élt volna, az már a telet várta. Vagy még a napsütést. Egy-egy vendéglátós szívta cigijét a hátsó ajtónál.

Az Ördöglakodalma autóspihenőt zárva találtuk, így a mellette álló kis pavilonhoz pakoltuk le zsákjainkat. Ellenőriztük, megvan-e a buszmegálló, aztán elhatároztam, hogy a maradék háromnegyed órában mindenképpen iszom egy kávét. Mire a legközelebbi, szóba jöhető épülethez értem (be kellett csengetni), már csak egy túratársam volt a hátam mögött. A kis hotel kívülről teljesen lakatlannak tűnt, de egy hölgy ajtót nyitott. Az ifjú szőkeség kiszolgált bennünket, de kedvességről nem tudunk beszámolni. Még szerencse, hogy át is tudtunk öltözni!

 

Mire leértünk a hágóba, el is állt az eső...

Mire leértünk a hágóba, el is állt az eső…

Utazás a hűtőn

Társainkhoz visszatérve éppen kinyitott az Ördöglakodalma (Certovica) autóspihenő, de mi már nem gazdagítottuk. A busz viszont két alkalmazottal – vagy sofőrrel –, és nagy utazóközönséggel befutott. Már lassan el is felejtettem, hogy a hátizsákokért poggyászjegyet kell fizetni – azok bepakolására volt ott a segédkolléga. Az utazás nem volt rossz, kis idő múlva fel tudtam ülni a hűtőre. Beláthattam egy kicsit Breznóbánya egy hétfőjébe, majd pedig egy garami vízitúrámat idéztem fel magamban a folyót kísérő falvakat figyelve.

Besztercebányán viszontláthattuk Gábort, aki közben hazautazott: most elhozta a kocsikulcsot a Donovalyban veszteglő egyik autóhoz. Azzal ketten felutaztak busszal a síparadicsomba a két kocsiért, mi pedig addig kényelmesen heverészhettünk a város egyik parkjában – a Szlovák Nemzeti Felkelés csillagromboló nagyságú és formájú emlékénél.

Ez a hóval nehezített őszi kirándulás jó mulatság, férfimunka volt! (Annál is inkább, mert két évszak látványvilágát egyesítette…) Érdemes edzésben maradni, hogy egy ilyen jó mókára mindig bátran vállalkozhassunk, és ne a fogunkat csikorgassuk..!

 Harsáczki György (2012)

Megettük az Alacsony-Tátrát! (2. rész)

Előhavazás-opcióval keményebb…

 

Késő délutánra már erősen elfáradtunk. A hegy gallérján taposva a havat a Latiborská hole (1643 m) csúcsa tűnt fel, ami az előtte feltáruló hegyoldalak sokféle fenyő-zöldjével, fű-sárgájával, és a hegyormok hósipkáival a legtöbbünket megállásra, fotózásra késztetett.

Fénypászmák a kopárokon

Erősen megéheztem, ezért egy halványzöld zuzmóval fedett kőfolyás egyik kőtuskóján bontottam egy „páncélost”. Már árnyék vetődött rám, mire a többiek után eredtem. Teljes erővel másztam a „Latiborira”, mert a napfény ismét felhővonulatok mögé kezdett bújni. Azt megelőzően még gyönyörű oldalfények simogatták végig a színes kopárokat, amit a csúcson várakozó barátaim is megcsodáltak. Az árnyékba került Latiborská hole-ról fantasztikus színekben tarkállott utolsó, elég havas túraszakaszunk, de a völgyekbe már nem esett több fény. Előttünk – a térkép szerint – egyetlen lényeges csúcs sem emelkedett az 1750 méter magas Durková-csúcsig, melynek túlsó felén már a menedékház „várt” minket. Reméltük, hogy nem hullafáradtan kell majd odaérnünk, de nem úgy történt.

Fénypászma - visszanézve a Latiborská hole oldalából

Fénypászma – visszanézve a Latiborská hole oldalából

 

Megtelt a Gyurkó-ház!

Míg az első hágóba ereszkedtünk, sokáig lestük, ahogy a napfény a lefutó oldalgerincek hegyeibe botlott, lentebb pedig utolsó pászmái elárasztották a Vág-völgyét. Leérve már fásultan olvastuk le a nyereg nevét, és ismét fölfelé indultunk. Egyre szürkébben láttunk, s úgy is éreztük magunkat. És még egy emelkedő, és még egy… A következő nyeregben egy csoport jött szembe a szürkületben. Középiskolások. – Szerintünk tele van, de meg lehet próbálni. – mondták angolul érdeklődésünkre a ház felől.

Már „csak” a Durková volt hátra, de annak is volt egy aljas előpúpja. Azt hiszem, már mindenemet átizzadtam, mire a szeles, köves csúcson túl megkezdtem a leereszkedést. Mély hóban botladoztunk a sötét folt – a pásztorszállásból nem régen átalakított Gyurkó-ház (útulna Durková, 1623 m) – felé. A ház elé kerülve már rosszat sejtettünk, belépve pedig jött az idegi próbatétel: a ház földszintje teljesen tele volt „mulatozó” szlovákokkal, csehekkel. (Ide több turistaút befut…) Az asztalok melletti összes területet bakancsok, hátizsákok töltötték meg, a mennyezetről pedig kabátok lógtak le tömegével – le kellett hajolni a közlekedéshez. Nna, itt öltözz át!

A Gyurkó-ház tele volt mulatozó szlovákokkal és csehekkel

A Gyurkó-ház tele volt mulatozó szlovákokkal és csehekkel

 

Jönnek a csehszlovákok!

Mire sikerült megszabadulnom vizes pólómtól, a többiek egy – csodák csodájára – megüresedő asztal köré telepedtek. „Főzni tilos!” – olvashattuk le a falon függő tábláról. Az ember meleget enne, de ki az az őrült, aki kimenne főzni a ház elé? Szerencsére lehetett jókora csésze teát rendelni, aztán ahogy oldódtunk, rendeltünk még tésztát, s a végén még sört is. Egy rasztás hajú, fiatal pár volt a „gondnokság”, nagyon sokat dolgoztak. De amíg mi egyre jobban kókadtunk a 28 kilométer megpróbáltatásai miatt, felebarátainknál kilenc óra felé tetőfokára hágott a hangulat: apadt az adogatott laposüveg, fogyott a sör és teli torokból énekelték – egyik asztal a másiknak – közismert nótáikat. Nekünk is felkínálták a gitárt, hogy énekeljünk valamit a közösbe, de messze volt attól a mi hangulatunk. Vannak olyan nótáink, amiket ilyenkor énekelhetnénk? Mi nem szoktunk dajdajozni…

Mi azonban egyre jobban kókadoztunk - a nagy buli közepében

Mi azonban egyre jobban kókadoztunk – a nagy buli közepében

A fejem már az asztalon pihent, amikor tíz felé „gondnokunk” véglegesen takarodót fújt. A „csehszlovákok” bosszúsan szedték össze magukat. – Szlovák folklór. – magyarázta egyikük büszkén az elmúlt órákat. Elosztottuk a társalgó asztalait, padjait egymás között, de mivel én matracot is hoztam, a padlót választottam.

 

Rózsahegy lent pöfékelt…

A kényelmetlen forgolódás hat óra körül ért véget, mert rasztáék beüzemelték a konyhát, s azzal a „rendes” szállóvendégek is kezdtek leszivárogni az emeletről. Átöltözni is nehéz volt. A Garam völgyének irányában páratenger fogadta az indulókat – és a WC-re menőket. Kisebb akadálypályát küzdöttem le, amíg eljutottam a közeli forrásig: az ösvény megtaposott hava éjjel megfagyott.

Elhatároztam, hogy nem tolok ki magammal és viszem tovább nehéz konzervjeimet: egy falat hideg reggeli után, kint megmelegítettem és befaltam az egyiket. Közérzetem szinte teljesen helyrebillent – 80 méter szintet kényelmesen felbaktattunk a nyeregbe. Rózsahegy felé, a völgyekben megszoruló párás levegőnek köszönhetően a hegyek kékjeinek színjátéka megakasztotta lendületünket. Rózsahegy eliparosodott városát egy, a felhőrétegen is áttörő gyárkémény füstje árulta el.

Felérve a gerincre ez a látvány fogadott bennünket az északi irányba: Rózsahegy lenn pöfékelt...

Felérve a gerincre ez a látvány fogadott bennünket az északi irányba: Rózsahegy lenn pöfékelt…

Az Alacsony-Tátra gerincén tiszta volt az ég – lassan megkezdtük túránkat a „füves dombokon”, amelyeken a hófoltok egyre nagyobbak lettek. Visszatekintve tegnapi etapunkra a legszembetűnőbb csúcs a Latoborská hole volt, de észak-keleti irányban már feltűnt a Magas-Tátra sziklás vonulata. Innen nem tűnt magasnak…

 

Akik a póznákat állítják

Gyorsan felértünk az 1956 méteres Chabanec-re, ahol ránk sütött a Nap – egy kicsit. Itt pillantottuk meg – egyértelműen – a felvonós Chopokot (2023 m), általános iskolás korom szlovákiai élményeinek egyikét. Egész közel van – gondoltam – , alig megyünk túl rajta. Ma csak potom 17 kilométert teszünk meg! Komfortérzetemet egy intimtörlőkendős „mosakodással” emeltem meg – lemaradva a többiektől.

A Nap kisütött, s dél felé, a Skalka-csúcs felé letérő oldalgerincnél egészen lekötötték  figyelmünket a havas katlanok. (Négy évvel ezelőtt itt jöttünk föl…) Odébb, a Krízske-nyereg 1775 méteren, akár csúcsnak is beillett – nem is értettük. Nem sokkal később elő-ebédeltünk egy szikla-letörés tövében. Utunk legfestőibb szakasza jött el ezután sok szélfútta hóval, zöld zuzmós kőhalmokkal a meleg napsütésben, s mindezek hátterében a magasabbik Tátra fehérsipkás hegyei emelkedtek. A turistaforgalom megnőtt – persze Donovalytól nem szoktak nekivágni, mert túl hosszú, de mivel a „kiépített” Chopok közel van, már sokan ugranak neki innen-onnen a gerincnek.

Elő-ebédünk a

Elő-ebédünk a Liptói-havasokkal a háttérben

A Pol’ana 1889 méteres csúcsa felé láthattuk azokat a srácokat szembe jönni, akik a téli és a ködben való tájékozódást lehetővé tevő fapóznákat állítják. Néhányan a jó 3-4 méteres oszlopokat vitték, egyikük pedig egy szerszámmal állította a talajba. Már a Pol’anán elszontyolodtam, hogy még mindig hány bucka van a chopoki kávémig, de hogy a következőt, a Deres-t is Chopoknak lássam?! A Deres (Derese, 2003 m) előtt egyszer csak Óz sárga útjára „tévedtünk”. (Eszembe jutott, hogy valóban, a Chopok környékén ilyen úton flangáltunk gyerekkoromban.) Ez óriási munka lehetett ám! Kik építették ki ezt az Óriások útját több kilométeren át?

 

Oda az igazság – a régi Chopok-állomás

Az elém kerülő Deres szemérmetlen gránitkupacát a Chopok – valaha látott – kőhalmának „akartam” tudni, így erőre kaptam. Az út szépen került a leszakadó északi oldalon, aztán egy kőemberekkel sűrűn teleépített tetőn sétáltunk át. Ez tetszett ugyan, de a Chopok előtt – ahol állványokat és egy berregő helikoptert láttunk minduntalan – borzasztóan mélyre ereszkedett a gerinc. Először el sem akartuk hinni, mert az útirány sem stimmelt. De Óz csak tudta… mindig a sárga úton! Közben puszta kézzel igyekeztem friss felületű kőzetmintát begyűjteni, de a penge élességű szilánkok elvágták a tenyeremet.

Épül az új Chopok-i lanovkaállomás

Épül az új Chopok-i lanovkaállomás

Legalább a célegyenes lankás volt: a csapat éppen a betonos helikopter visszatérésekor ért a feldúlt lanovka állomás alá. Nem hiszem, hogy bárki láthatja többé a régi turmixgépre emlékeztető üveges kilátótornyot… Mikor elég volt a kerepelésből, a többiekkel a nyomomban a turistaház verandájára léptem.

Ez a menedékház is „zsilipes” belépésű, ne menjen ki a meleg – bementem, rendeltem, majd pólót cseréltem. A forgalom elég nagy volt, de társaim véletlenül sem jöttek be. A pult egy „alkotás” volt a félezer matricával, relikviával, fotókkal, sör- és kofola csapokkal, de a kávé után máris untam magam egyedül. A többiek kint főzőcskéztek…

 

Harsáczki György (2012)

A Csörgő morog a Mátrában

Kései hóolvadás Mátrakeresztes környékén

Olyan tavaszt élünk, amikor már nem is csodálkozunk azon, hogy április 5-én a Kékesen még 70 centis hó van. Az ünneprontó márciusi hóvihar után már kezdtünk reménykedni a mínuszok eltűnésében, de továbbra is váratott magára a melegedés.

Azért a 70 centis hó felpiszkálta barátomat, és télbúcsúztató túrára invitált a Mátrába. Szerintem rajtunk kívül már mindenki a háta közepére kívánta a havat, jeget, de mi láttunk benne fantáziát. Én – optimistaként – inkább az olvadékvizeket vettem célba, és azonnal eszembe jutott, hogy valahol a Nyugati-Mátrában van egy vízesés, amit soha senki nem említ. Meg is találtam Mátrakeresztes mellett, ráadásul olyan izgalmas látnivalók társaságában, mint a Zsivány-barlang és a Sziklakapu…

Betyár a hólyagban?

Barátom hajlott a „jóra”, ezért a Kékes helyett Pásztó felé iramodtunk. Pásztót Hasznos irányában hasznos elhagyni, hogy mielőbb körülvegyen bennünket a Mátra rengetege… Hasznos házait legutóbb 2010 júniusában fenyegette a bővizű Kövicses-patak, mivel a nagy esőzések hatására kritikus szint felé emelkedett a Hasznosi-víztározó vízszintje. A vész épp, hogy elhárult. A szép tóra a Hasznosi (Cserteri vár) néz le – a romoktól szép a kilátás Ágasvárra és az Óvárra is. A tározó után gyorsan elértük Mátrakeresztes első házait, majd az útelágazásban, az Óvári vendéglőnél letettük az autót. (A települést a pásztói ciszterciták alapították az 1700-as években.) A néptelen parkoló és a dühöngő Kövicses igazolta, hogy lesz itt számunkra látnivaló! Két patak fut itt össze, s a tavaszi vizeket dróthálós gabionokkal igyekeznek kordában tartani, mivel 1999-ben és 2005-ben hatalmas károkat okozott a hirtelen lezúduló víz és hordaléka. Szerencsére most az olvadás meglehetősen lassú volt, a patak „csak” tajtékzott.

Vidróczki szűkösen lehetett ebben a barlangban...

Vidróczki szűkösen lehetett ebben a barlangban…

Örültem, hogy Karesz is „tett” a külsőségekre, és gumicsizmában sétáltunk át a Kövicses túloldalára, és indultunk el a piros kereszten. Azonnal bokáig – „élesbe” – nyomtuk a lábbelit. A kis patak olyan rövid, hogy a két vízesés neve majdnem letakarta a térképről – nemsokára már alattunk zubogott. A patak- és útelágazásnál a túloldalon törtünk utat – jelzett úton – a cserjésben, majd lemásztunk néhány sziklán. Itt találtuk meg a Vidróczki-barlangot. Furcsa ürege ugyan legfeljebb négy méter hosszú, annál érdekesebb a kialakulása: a – szerintem – hólyagbarlangot az erózió tárta föl, s az üreg a valaha képlékeny lávába zárt gázbuborék megszilárdult „hűlt helye”. Ezt egy másik, fazék nagyságú üreg is megerősíti a sziklafalban. Meghúzódni éppen meg lehet benne…

 

Az Alsó-vízesést nem könnyű megközelíteni

Az Alsó-vízesést nem könnyű megközelíteni

Időszakosan eleven

– Itt az Alsó-vízesés! – kiáltotta túratársam, aki már nagyon szeretett volna a patakban gázolni, és lemászott a vízhez. Lám, ez az a vízesés, amiről senki sem beszél! Gondolom, hogy nyáron akár ki is száradhat, de most! A patak itt egy kőzethatáron kialakult lépcsőn veti le magát, mivel az alsóbb réteg porózusabb, vöröses, tufa-szerű kőzet, és kiaprózódott. Ennek köszönhetően barátom a vízfüggöny mögé tudott kucorodni, és ritka felvételeket tudtam készíteni. Milyen eleven itt minden! Nem hiába szeretjük ezt a természeti jelenséget…

Video-felvételt és fotókat is készítve mindig Karesz mögött kullogtam. Felmásztunk a túloldalon, ismét a kereszteződésbe értünk, de most a jobb oldali patakkal mentünk szembe. A rézsű kissé csúszott, de a sekély vízbe bele tudtunk lépni, s harminc méterrel később magas mohás sziklák tövében láttuk eltűni a patakot – előttünk. Aztán az oldal takarásából előbukkant egy sötét tereplépcső a rajta fehéren lebukfencező patakkal.

A Felső-vízesés andezitlépcsőn bukdácsol lefelé

A Felső-vízesés andezitlépcsőn bukdácsol lefelé

A felfedezés élményét is szerettem volna visszaadni a fényképezőgépemmel – lassan közelítettem meg. Kabátommal együtt megváltam hátizsákomtól, és a „ketyeréket” váltogattam, amikor barátom egyszer csak a fejem fölül rikkantott le: Megvan a sziklakapu is! A baloldali, fölénk magasodó andezitbreccsa tömböt kilyukasztotta az erózió. Ellenben a patak vékony padokra hasadozó andeziten csobogott. Fentről, a lyukon át éppen rálátni – mint egy romantikus kalandfilm helyszínén! Csak a kincs rejteke hiányzik…

A Sziklakapu. Csak a "kincs" rejteke hiányzik...

A Sziklakapu. Csak a „kincs” rejteke hiányzik…

A hólétől és az esőktől síkos rézsűn igen nehéz volt a feljutás gumicsizmában a Lyukas-kőre, de a völgyszakasz fukarkodott más lehetőségekkel. A csizma előnye viszont a mederben mutatkozott meg. Nem sokat teketóriáztam visszafelé – lelépdeltem a vízesésben. (Felfelé barátom is vízlépcsőzött…)  A realitás talaján tocsogva megállapítottuk, hogy mindkét lépcső megütötte a négy métert, így legalább nyolc méteres „zubogót” jegyezhetünk – olvadáskor.

 

A víz vasfoga…

E ritka élmény miatt barátom előrukkolt a Csörgő-patak meglátogatásával, ami szintén elérhető volt a parkolótól. A patakok összefutásánál a kikövezett mederben vészjósló lendülettel siklott lefelé a Csörgő – legutóbbi ámokfutásánál a meder felett átívelő közműcső fogta fel a farönköket… A piros sáv jelzés első 200 métere után a víz a turistaút szintje alatt habzott, a szembe lévő „Fark” sziklájánál meg is suvadt ez az oldal az alámosástól. A mögöttünk lévő Békás-tó köré kis üdülőtelep épült.

Utunk lassan leereszkedett a völgybe, s a zúgás folyamatossá vált: a patakot fényképezve a hab folyton becsapta a fénymérőt… A mederben álló fák gyökerein, törzsén sebek árulkodtak a víz „vasfogáról”. Másfél kilométeren át haladtunk az Óvár, és a szemben emelkedő Hegyes-hegy oldalában kialakult törmeléklejtők alatt, s néhol egészen a mederig jutottak az óriási tömbök. Az óvári oldal egyben sziklamászóhely is – ennek tövében egy meghökkentően szabályos kockakövet vettem észre, ami három törzs közé szorult.

 

Így zúg a Csörgő-szurdok

Így zúg a Csörgő-szurdok

Kisautók a nagyvízben

S eljött a leszakadás ideje: a turistaút elhagyta a völgyet, mi pedig – éppen ezért – azt. Itt a patak úgy döntött, hogy két fal közé szorul, és megmutatja hangját, erejét. A Csörgő rövid kutyaszorítójában – a kőtömbök nagysága miatt is – a Bihar-hegység vad környezete jutott az eszembe. Itt nemcsak a gumicsizma viselete miatt volt nehéz menni… A fordulóban már a vízbe kellett lépni a keresztbe dőlt fatörzsek mellett. Nni, amott egy kis vaddisznó teteme… Rövid, átmeneti nyugalomban vezetett vízi utunk, ám néhány görgeteg és komplett gyökérzet megkerülésével újabb akadály került a patak és mi elénk. A szoros nem volt mély, de a természet szeszélye teleszórta kisautó – mondjuk Polski Fiat – nagyságú nyugtató-zöld színű szikladarabokkal. A rövid, meredek rézsűhöz szorultunk, hogy szárazon megússzuk. Barátom után én is megragadtam a falból kilógó karnyi vastag gyökeret… majd éles fájdalom hasított a kezembe: a gyökér mögött megmozdult az alámosott part, és egy nagy kő csúszott a kézfejemre. Épp nem törött csont, de megijedtem. Dagadó kezemet vizsgálgatva hamarosan Karesz után eredtem, aki a patakot másfél méteresre duzzasztó uszadékon kúszott át. Már csak két megaliton kellett átmásztunk, és akkor már csak egy ugrás kellett a túlparthoz. A szorosból még ötven méter volt hátra – a méternél mélyebb sziklamedencék felett féltucat ölnyi bükkfa pihent – vízszintesben.

 

Ahol megmozdult a rézsű...

Ahol megmozdult a rézsű…

Fakalapács télen-nyáron

A Csörgő-malom romjait céloztuk meg, és előre örültünk a még két kilométeres patakjárásnak. Nem sokkal arrébb, a kiszélesedő völgytalp szélén megtaláltuk a különös Gyula-barlangot, mely az egyetlen üreg a Mátrában, ahol ásatást folytattak. (Kicsit furcsállom, mivel –szerintem – a Csörgő-patak már sokszor átmoshatta.) Ez a „negyedgömb” formájú üreg is hólyagbarlang, bár kevésbé látható, s valaha forró oldatok tölthették ki. Szája hét méter széles, a barlang pedig – amit egyesek időnként „belaknak” – 3,6 méter hosszú.

A visszhangos völgyben csak egy-két emberrel találkoztunk. Felnézve láthattuk a hegyoldalt lefátyolozó ködöt, ami végül előlünk is elkente a kilátást. A zöld négyzet jelzés betorkollása egy kalandos átkelésre kötelezett bennünket. Az idő egyre téliesebb lett, amikor a fák között, a párában megláttuk (nem a malmot) a volt malom ismertető-tábláját – a túloldalon. A csizma peremén éppen nem bukott át a rohanó víz – még ezt is megúsztuk szárazon…

A Csörgő-malomnál már szinte téliessé vált az idő...

A Csörgő-malomnál már szinte téliessé vált az idő…

De mit keres egy malom egy vad völgy mélyén? – vetődött fel a kérdés. Mire „tartották”, ha nem gabonaőrlésre? Volt egy posztófajta, amiből a 19. század végén a legdrágább cifraszűröket, bekecseket készítették a szűcsök. Ilyeneket készítettek elő, itt, ebben a kallómalomban. A végtelenül egyszerű szerkezet fatuskó-kalapácsokat mozgatott, amelyek a vizezett szűrposztót puhították télen-nyáron, ugyanis a patak se be nem fagyott, se el nem apadt. Akkoriban 17 kallómalom működött a Mátrában, erre a posztóra nagy volt az igény. A hegyoldalról a „kősáncokra” letekintve egész jól kivehető az épület és helységeinek alapja, és a malomárok. A táblán, a század eleji fotón látható az alacsony épület és a „felülcsapós” kerék.

Nem minden a gumicsizma sem...

Nem minden a gumicsizma sem…

A vadvíz „nehezebbik” oldalán kecmeregtünk vissza a zöld négyzet jelzésig, és nemkarsztos barlang-gyűjteményünket a 428 méter hosszú többszörösen lezárt Csörgő-lyukkal egészítettük ki. Bár csak a bejáratát nézhettük meg…

Hogy volt-e hetven centi hó a Kékesen? A napba az is belefért: volt. Az északi oldalon combig süppedtünk, de ez már egy másik történet…

Harsáczki György

Megettük az Alacsony-Tátrát! (1. rész)

Előhavazás-opcióval keményebb… 

Barátom talán utolsó próbálkozása volt velem tavasz óta – mint később megtudtam -, hogy egy közös „nagy” túrát tegyünk az idén. Rábólintottam – egyszer élünk! Az Alacsony-Tátra gerinctúra szép, és kellemes úticél szeptember végén – gondoltam, gondoltuk. Döntésem harmadnapján azonban komoly havazást jeleztek – onnan.  Karesz ezt, mint ínyencséget osztotta meg velünk, és a télies „felhangú” őszi túrához többeknek megjött a kedve…

Vacsora az aszfalton

Két autónk már Dunakeszinél is nehezen tudott találkozni, de Vác után egyszerűen nem sikerült egy kilométert sem együtt haladnunk. Egyik sofőr erre, a másik sofőr arra szokott… Besztercebánya felett vettük fel először a kapcsolatot, végül csak Donovalyban láthattuk meg egymás arcát újból – végre.

Nem találtunk jobb búvóhelyet a szabadtéri színpadnál...

Nem találtunk jobb búvóhelyet a szabadtéri színpadnál…

Vadkempinget terveztünk – így, az első éjszakán -, de pont az a túratárs mondta le a részvételt, akinek helyismerete is volt. A térkép-táblák tanulmányozása után tiszteletünket tettük minden sötét parkolóban, de egyiket sem találtuk túl „rejtettnek”. Végül a szabadtéri színpad előtt tettük le az autókat, és ki kézből, ki az aszfaltra megterítve, elköltöttük gyors vacsoránkat. Nyár után, tél előtt nem sok vendég (annál több kamion) zavarta Donovaly csendjét. Rövid éjjeli sörsétánkon, 11 felé az egyetlen hely – ami nem öt csillagos hotel –  egy rönkház volt, ahol kívülről is láthattuk, hogy népviseletbe öltözött alkalmazottak hozzák ki a sört. A „jelmez” miatti felártól tartva reflexből meghátráltam, de a többiek bevállalták és jól érezték magukat. Nemsokára „megágyaztunk” a színpad mögött.

 

Színpadias reggeli…

A kellemes éjszaka után enyhe reggelre ébredtünk. Lopva bontottunk sátrat, de a reggelit már a „nagyközönség elé” mertük tárni – színpadra kívánkozott. A térképről még éjszaka leolvastuk, hogy merre kell a gerincre indulni (piros, sárga jelzés), de az előttünk magasodó havas hegyek nem estek „útba”. Ment a találgatás, úticélunkat látjuk-e, mivel odáig több alacsony hágót véltünk felfedezni. Amíg a többiekre vártunk, elsétáltunk a központban, a templom előtt felállított malamut szánhúzókutya szobrához, ami az évente megrendezett versenyek tradíciójára emlékeztet. De találkoztunk egy köz-faliújságra kitűzött poszterrel is, amely az üdülőtelep közepén élénken – és hat nyelven – 68 év távlatából emlékeztette az olvasókat a náci rémtettekre: felgyújtott falvakra, polgári áldozatok dél-szlovákiai tömegsírjaira, amely területeket a Horthy-Magyarország foglalta el(?!)…

Alig 70 éve hallgatnak a fegyverek...

Alig 70 éve hallgatnak a fegyverek…

A reggeli napsütés után enyhén beborult az ég, de 9-kor elindultunk – 980 méter tengerszint feletti magasságról a kétezresek felé. Sátrakat ugyan nem vittünk magunkkal (azokat az autóban hagytuk), de minden mást: ételt, polifómot, hálózsákot, gázfőzőt stb. igen. Láthattuk a síparadicsom mély katlanát, a pihenő felvonókat, majd beértünk a kedves Poliankába, ami ma már inkább üdülőfalu – eredeti faházakkal. A kis templom előtt Baltazar elnagyolt szobra áll…

 

Kerülgetjük, kerülgetjük

Kis emelkedő után fenyőerdőben, pocsolyákkal tarkított úton kezdtük bemelegítésünket. Az első kőfolyás végre magashegységre emlékeztetett bennünket. Egy meredekebb füves oldal indított neki a Kecka (nna, ez mi lehet magyarul?) 1225 méteres csúcsának. Az erdőben réteges szerkezetű metamorf kőzeten lépdeltünk, a fátlan csúcsra pedig már havasi legelőn vezetett az ösvény. Pompás kilátás nyílt délre, a Veporra és északra is, a Nagy-Fátrára, Rózsahegy (Ruzomberok) hegyeire, felérve pedig láthattuk a folytatást: az igazi gerinc első orma, a Prasivá (1651 m) előtt még két helyen kellett jelentős szintet veszítenünk (reggel tényleg az úticélunkat láttuk). Az 1330 méteres Kozí chrbát előtt legalább lélekemelő, száraz füvű havasi legelőn ereszkedtünk le, majd erős szélben másztunk föl… Érdekes volt, hogy mészkővel találkoztunk és karsztos beszakadásokat véltünk találni. A „Koziról” egyre több kékes hegyvonulat tűnt fel a horizonton, míg az előtérben a szeptemberi sárga, sárgás-zöld lombokat rázta a szél. Karesszel már kezdtünk aggódni a csapat lassúsága miatt, mivel több mint húsz kilométert kellett még megtennünk aznap a szállásig, ahol – ráadásul – nem biztos, hogy helyünk is lesz… Kimerítő leereszkedéssel folytattuk utunkat a Hiadelské-nyeregbe (1099 m). Közben folyamatosan egy szlovák turistacsoport tagjai kapaszkodtak szemben felfelé, de meg kell jegyezni: a többségük 50 és 60 év felett járt!

 

És elértük a hegyeket…

A nyeregben szerencsére nem csak a „várt” villanyvezetéket találtuk, hanem a 16. században kiépített vízvezetéket bemutató táblát is. Egy másik a hegyvidéki partizánharcokat szemléltette. Tüntetőleg előrementünk, hogy így „továbbhívjuk” a társaság kényelmesebb tagjait, de  mérsékelt sikerrel jártunk. Megtépázott erdőben izzadtunk felfelé – ismét a fenyő lett az uralkodó fafaj, aztán éppen akkor sütött ki a nap, amikor a színes levelű áfonyával szegélyezett ösvény kiért az erdőből. Bevártuk egymást. Egyik társunk egyre jobban lemaradt a csapat egészétől. Mindannyian szerettünk volna a következő Prasivá csúcson ebédelni, de a táv hosszúnak ígérkezett, így egy fárasztó törpefenyves-áttörés után ebédszünetet tartottunk… Mielőtt lecseréltem voltam lucskosra izzadt pólómat, érdekesen formálódó rétegfelhőket figyelhettünk meg a gerinc felett. A levegő pedig erősen lehűlt.

A Donovalyból és könyékéről indulók a Prasivánál fordultak vissza. Sajnos Gábor barátunknak feltörte a lábát az új bakancs, ezért – józanul átgondolva – itt kellett visszafordulnia. Bölcs döntés volt, mivel a túra háromnegyede még csak ezután következett!

Az várt elégtétel 15 perc múlva jött el: felértünk a törpefenyvessel borított Prasivára, ahol végignézhettük eddigi utunkat és – milyen bosszantó! – „egész közelről” láttuk Donovalyt. Sőt, kivehető volt a színpad is. Előttünk már kis hófoltokkal hintett kopár Malá- és Vel’ka Chochul’a emelkedett 1700 méter fölé, egészen új színeket hozva a vándorlásba. (A hó jó része már elolvadt öt nap alatt.) Távolabb még porcukrosabb hegyek látszódtak…

 

Áfonya, hó, holtpont

Az ösvény néha éppen a hófolton vezetett át, ezért fel kellett venni a kamáslit. Az is aggasztott minket, hogy két társunkat a Prasivá óta nem láttuk – annyira lemaradtak. A hó mellett sokkal nagyobb területeket borított a rozsdavörös áfonya, amelyet egyes – útközben fanatikusnak elkönyvelt, csak pólót viselő – turistának hitt férfiak nagy áfonyafésűvel szüreteltek. Üzlet vagy virtus? A szeles hegyháton néha megállt a vizes hó az ösvényen, de legalább tisztább lett a kilátás – elfáradva értünk az 1751 méteres „Nagy Csocsulára”. A lemaradottakról Józsi hozta meg a hírt: jönnek, átbillentek a holtponton, nem fordultak vissza.

Bevártuk őket és hosszabban időztünk itt – ettünk, beszélgettünk és láthattuk a térképen is, hogy hosszan és sokat kell ereszkednünk – 1500 méterre. Éppen Lúzsna felett jártunk – fellélegeztünk, hogy Donovaly végre eltűnt a szemünk elől. Előttünk már csak havas gerincű vonulatok sorakoztak, felettük szürke felhőmasszák vonultak ide-oda, a Nap pedig alkalmanként „megreflektorozta” azokat.

 

A gerinc arcai

A füves hegygerincek növényzete ismét áfonya és törpefenyves lett. A „mélyponton”, 1500 méter körül meg is álltunk kóstolni, majd egy időre eltűntünk egy magasabb fenyvesben. Rég nem tapasztalt, meleg napsütésre értünk ki belőle. A színélmény – kék ég, a sárga fű, vakító hóval – felrázta a társaságot. Előttünk (mindig rövidebbnek tűnik a távolság, mint a valóságban) a Vel’ka hol’a emelkedett 1639 méterével, s bár a csúcsra nem kellett felmászni, nyögtük az egyre mélyebb vizes hófoltok csúszós mellékhatását. A türelem próbája volt.

Harsáczki György (2012)

Cserháti források téli rozsdája

A Hármas-forrás, és a bánya vére

A tél alkalmanként még hó nélkül is gyönyörködtethet, amikor a Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat. Ilyen decemberi napokat éltünk át 2012 Szilvesztere táján, amikor Bokorban, az ottani vendégházban töltöttük az év utolsó napjait.

 

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat...

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat…

Szentiván felkiáltójele

Déli érkezésünk és lepakolásunk után nemsokára elindultunk Cserhátszentiván felé, a Bujáki kikelet túrákról már ismert dűlőúton. Meglepetésünkre andezit zúzalékkal tették esős időben is járhatóvá, reméltük, hogy jelentősen nem változik meg ez a dűlő… Elhagytuk Cserhátpuszta romjait, majd leérve a „Túlsó-völgybe”, a Szuha-patakot keresztezve nekivágtunk a Szentiván előtt magasodó emelkedőnek. Az idő meglehetősen borongós, szürke volt, a Bézma (514 m) tetejét „elkente” a köd. A Rákóczi dűlőből lenéztünk a vadregényes völgykatlanban fekvő Cserhátszentivánra, melynek „különös ismertetőjele” a Szuha-patak túloldalán álló tornya, amely a környék legrégebbi templomát jelzi. A tövében felfedezhető középkori alapfalakra 1752-59 között emelték a toronyhoz egykor kapcsolódó barokk templomot. Ribiánszky János – az akkori plébános – 1797-ben azt írta könyvében, hogy a templom romjai között találtak egy követ „DOMUS IN HONOREM SANCTI JOHAN JOANNIS BAPTISTAE A.L.R.A. 1087” felirattal. A ma látható torony a barokk templom hírmondója, mivel azt 1940-ben lebontották, és köveiből új templomot emeltek. (Hát nem volt elég kő ezen a nagy hegyvidéken?! – kérdeztem magamban.)

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

 

Hegy a vetők mentén

Elhatároztuk, hogy felmászunk a falu felett, a Bézma lejtőkúpján álló fa kilátóra, majd onnan toronyiránt megmásszuk a hegyet. Annak túloldaláról kék csúcs jelzés vezet fel a tetejére: Biztosan jó a kilátás! – gondoltuk.

Lesétáltunk hát, és átvágtunk a falu központján, majd a Zsunyi-patak hídján is – ahonnan a tanösvény indul -, és az olvadékvizektől sáros ösvényen elértük a kilátót. Az opálos ég még a Dobogó-tető „buckáját” is alig engedte látni, így csakhamar a Bézma „ellen” fordultunk.

Egy ösvényen mentünk a meredek oldalig, majd fától fáig hódítottuk meg a csúcsot. A fenti régióban látványos, zöld mohával borított kőhalmazokon másztunk át, amelyek néha autónyi tömbökből álltak. Rövid pálinka- és „nass-szünet” után délre haladtunk, ahol még egy „emelettel”, egy jó 6-7 méteres tereplépcsővel kerültünk magasabbra. A hegytetőn számos, vadak által „lehántolt” fiatal fatörzset láttunk, de meglett a csúcs is a bokrok között. Sajnos kilátás „nem járt” a jelzett Bézma-ösvényhez – csúcsgyűjtőknek készülhetett.

Szerettünk volna kicsit délebbre leereszkedni a Zsunyi völgyébe, de a kusza cserjés gyorsan lekényszerített bennünket a hegytetőről. A hegy nyugati oldala meredekebb nem is lehetne – egy vetődés mentén alakult ki. Mohos kőfolyások nehezítették a gyakran nyaktörő lejutást. A várt napsütés éppen ekkor oldotta a feszült hangulatot, és tetté még szebbé a zöld párnás kőhalmazokat. A lentebbi részek még meredekebbeknek tűntek: a lányok jó öt perccel később érkeztek le.

 

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kenderrel és gyapjúval

A völgyben egyben a Cserhátszentiváni tanösvényre is léptünk. Kis pihenő után a völgy különös látnivalója, a Hármas-forrás felé iramodtunk a kék kereszt jelzésen. Nemsokára a tanösvény táblája állított meg néhányunkat, amelyen többek között a forrás két mondájáról olvashattunk. Az egyik szerint az ecsegiek kíváncsiságból bontották ki a forrást, és vízokádó sárkányra leltek, míg a másik szerint több vizet akartak nyerni a forrásból -ugyanúgy. Mindkét „esetben” az eredménytől megijedve betömködték a forrásbarlangot, hol kenderkóccal, hol gyapjúval. Vajon mi lehetett a mondák alapja? Tovább indultunk a forrás felé, de még előtte megakasztott minket egy derékba tört faóriás, amely nem csak fotózásra, de megmászásra is ösztönzött. A törzs látszólag egészséges volt, hogyan csavarodhatott ki?

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

A könnyű testmozgás után kapóra jött a Hármas-forrás langyoskás vize, amely a leghidegebb télben is 15-18C°-os. Ennek okáról még sehol nem olvastam: talán a résvizek lentről felszálló ága (ami így melegebb) a magyarázat, vagy ezzel együtt a hely nagyobb mértékű geotermikus grádiense, aminek folytán a lenti vizek jobban felmelegednek. A kőzetekből kioldott vastartalom narancssárgára színezte a kifolyó-medence peremét és a meder köveit is, de érdemes a fenti, betemetődött forrásszájat is megnézni.

 

A langyos víz enyhén vasas ízű

A langyos víz enyhén vasas ízű

In memoriam Margit és Márta

És miért éppen az 1938-as évszám díszlik a tábláján? Félig magyarázatot ad egy cserhátszentiváni tábla, amely mellett fotó is igazolja az élénk fürdőéletet: „- 1930-as évek – Ezen a helyen (Cserhátszentiván alsótoldi végén) 70×18 m vízfelületű STRANDFÜRDŐ létezett. A Pelecke andezittömbjének letöréséből felfakadó forrás táplálja. 24C°-os kissé kénes és naponta kétszer kicserélendő víz 2m-es vízmélységű. Partján kupolás kabinok, rózsabokrok, napozó, homokos part. Hétvégeken élőzene, tánc, mulatság. Pékárú, hentesárú, fagylalt kapható. A forrás vize köszvényt gyógyít. Sok külföldi vendég, a faluban több kiadó szálláshely. Háborúban hagyták lepusztulni.” – Így miért ne lett volna a szép völgy forrása közkedvelt? Itt élénk cserkészélet is folyt!

Több kalandos patakátkelést követően megérkeztünk a Margit-vízlépcsőhöz, amely a korábbi Márta-vízlépcsővel együtt valamikor talán az Alsómalom lapátjaira hajtotta a vizet. Az 1987-1992-es évszámok láthatók rajta. Anakronizmus! A víz műanyag csőcsonkok és széttört betonmaradék között habzik… Szintén szomorú az Alsómalom romjainak – hát még az előtte látható nyolc éve felgyújtott háznak – a látványa. Végigsiettünk a Szuha-patak hangos szurdoka felett, majd Cserkútpuszta háza után a Bokori-ág völgyében gyalogoltunk. Már koromsötétben értünk Galambospuszta közelébe, ahol vaddisznók által „felszántott”, estére megfagyott rögökön botladoztunk. Bokor utcáit (kettő darab!) már megváltásként fogadtuk – és tapostuk.

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet - legalább egyszer...

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet – legalább egyszer…

 

Volt egyszer egy szénmező…

Eljött a Szilveszter, és az évet csak egy látványos kirándulással búcsúztathattuk el! Mivel az erre méltó Szanda-várat egy kicsit távolinak találtuk, elhatároztuk, hogy autóval rövidítünk a távon, és valamivel Kiskérpuszta felett – a Sas-bérc alatt indítjuk a gyalogtúrát. Ám a simogató napsütésben máris változtattunk a terven: az ellenkező irányba, a Pokol-gödörbe indulunk lefelé, hogy még se legyen túl rövid az a túra. Ez rögvest izgalmasabb lett számomra, mivel egy „felhagyott bánya”-jelet láttunk meg a térképen egy kis patak eredetében. Az erdőben az északi oldalakon még ropogott a vékony hóréteg, a bevágó napsugarak finom ködökbe botlottak és keltették életre a száraz avart.

Sajnos az új, részletgazdag Cserhát turistatérképen sem könnyű kibogozni az erdészeti utak kuszaságát. Lejjebb ereszkedtünk, és figyeltünk. Észre is vettünk egy gyanús horpadást az oldalban, de akkor még nem is sejtettük, hogy az 1900-as évek elejétől 1947 márciusáig művelt Kiskérpusztai-szénbányák területére tévedtünk. A terényi út közelében (ahol autóink álltak) fekvő Süveges-tanyán – az akkori Parlag-pusztán – barnaszenet fedeztek fel kútásás közben. Ide vájták a 31 méter mély Sybil-aknát, majd a közelben a Dorottya-lejtősaknát, s ezek neveit a későbbi Sándor- és György-tárókkal együtt a terület akkori tulajdonosa, gróf Pappenheim Siegfriedné adta – gyermekei után. A szén ugyan „gyengébb közepes” minőségű volt, de nagy kiterjedése, és 80 cm-es vastagsága jelentőssé tette az Ipoly-völgyben.

 

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról...

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról…

Kézi erővel, sikló és buktató

Egyes mezők már 1931-32-ben kimerültek, de 1932-ben újabb mezőt találtak, amibe a Szent István-bánya tárói mélyültek 1942 körül. A szenet innen már siklóval juttatták le a völgybe, de a Rakodóhoz való eljutásig egy átereszt is meg kellett építeni a patakon át a szállítópályához. Ez után már egy „buktató” segítségével került a szén a vasúti kocsikba. (A szén a siklóig kézi erővel került a felszínre.)

A 15 kilométer hosszú 600 mm-es bányavasút 1923-ban készült el, amely a szenet Mohorára szállította. Sajnos a pályát nem tartották karban, így gyakran kisiklott a lassú szerelvény. Lentebb, a patak mentén egy több házból álló kolóniát építettek a bányászok számára. A Parlagi-tárót 1945-46-ban még újranyitották, azóta pedig… dolgozott a természet.

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

Mi a táró-horpadással el is felejtettük volna a dolgot, viszont lentebb egy korhadt kávájú, belül kikövezett kútba botlottunk. A ködös liget fürdött a napfényben, de a deres avarral, fűvel borított térséget mintha elegyengették volna… Mint kiderült, nem itt terült el a kolónia, csupán néhány rejtélyes falmaradvány őrizte titkát…

 

Vakablak tündérfényben

A többieket egy korhadt, hóval fedett fahídnál értem utol. Ki építette és mikor a kis patak fölé? Egy autó akár tönkre is tehette volna… A víz viszont folyt alatta: nem fagyott be! Elindultunk a furcsa vízfolyás mentén. Ötven méterrel feljebb újabb korhadt hídra akadtunk. Ez vezet minket? A girbe-gurba fatörzsek között ragyogott a párás levegő.

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A híd alatt is csobogó vonta magára a figyelmem. Fotózás közben viszont mésztufára hasonlító formákat – talán ásványlerakódást – vettem észre. De itt, egy vulkáni hegységben? Közben egy kis tó jegén csillogott a napfény. Éppen a Nappal szemben haladtunk, s a kísérteties díszletek között egyszer csak egy beomlott bányatáró valaha kitéglázott bejárata rajzolódott ki. Ez bizony megkerestette magát! – vigyorogtam.

A téglahomlokzat tövéből víz csörgedezett elő, narancssárgára kérgezve a törmeléket és a faágakat. Ismét langyos a víz, vas-oxidos lerakódással. Vajon melyik táróra akadtunk? A mederben pedig csővájó féreg-féléket vett észre egyikünk, s ez nem igen megszokott egy téli patakban. A sosem látott maradvány és a különös fények számtalan fotó készítésére csábítottak minket.

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Nagy nehezen elindultunk, és – lemaradva – ráakadtam a Rakodó helyére, s csekély romjára: beton- és habarcsos-tégla faldarabokra. A közeli áteresz valószínűleg beomlott, elmosták a folyóvizek. A térkép mai „Bányatelep” kiírása a kolóniát takarhatja – itt egy-két épület áll. Kiskérpuszta felé gyalogolva utolsóként a vasút egykori töltése, és annak hídmaradványa utalt ennek az ismeretlen szénbányász-telepnek a létezésére…

 Harsáczki György

Torony és torony

Az ember legyen érdeklődő! Ha netán könyvesboltban jár, óriási mennyiségű érdekes dolgot fog találni-olvasni. Így jártam én is. Betévedtem egy könyvesboltba és kaptam is jó pár túra-ötletet: Recsk egykori munkatáborában a bánya szabadon látogatható a Mátrában, Velem környékén a magyar Szent Korona menekítésének helyeit lehet felkeresni a Kőszegi-hegységben, a Felvidéken pedig számos vár várja a turistákat.

A tornyot a Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza építtette

A tornyot a Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza építtette

Emlékmű Koppánynak, a vértanúnak

De az én érdeklődésemet egy folyóirat címoldala keltette fel, ami egy ismeretlen ősi tornyot ábrázolt. Felütöttem a Zsarátnokot és már két szóból tudtam, hogy arról a víkendövezeti „kilátóról” van szó, ami az Aranyhegyen található. Turistaút nem vezet hozzá, s mivel a hely túl közel van a városhoz, mindig túlfutottam rajta. Az viszont, hogy „Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza” építtette 1934-ben, sokkal izgalmasabb volt. Nosza, másnap délután már az Aranyhegyi lejtőn kaptattunk felfelé. Kutyusunk megjelenése hatalmas izgalmat keltett a kerítések túloldalán dühöngő ebek között… Elhagyva jó néhány építkezést és elhagyatott telket – a Taliga utcában – megpillantottuk a torony tetejét. Egy elbozótosodott meredek zsákutcán – és egy néhai kerítésen – keresztül felértünk az elvadult, összeszemetelt telekre, amelyen egy évtizedek óta félbehagyott házalap csúfoskodik. Felette az emlékmű. Formái nagyon jól eltaláltak, még csonkán is mutatós.

 

Atilla és a sumér oltár

A turistatérképen Pogány torony a neve, noha nem kilátónak épült: „a turáni faji identitás” emlékműve, azaz Koppány fejedelem (aki az első vértanú volt ősi istenük védelmében) emlékoszlopa áll a 178 méteres domb tetején.

Így fest az emlékmű az elhanyagolt telken

Így fest az emlékmű az elhanyagolt telken

A Turáni Társaságból tízezres létszámmal kivált hívők már 1930-ban monumentális emlékművet szerettek volna Attila királynak állítani, a Hármashatár-hegyre pedig egy sumér stílusú, örökké égő áldozati oltárt terveztek. Természetesen nem kaptak építési engedélyt. Szász Farkas saját telkét – ezt – ajánlotta fel a Turáni Egyistenhívőknek az emlékoszlop építésére – s csupán véletlen, hogy az a hegy tetején volt. A 13 méter magas, hatszögletű, Turulos tornyot Täubel Géza tervei alapján építették meg hárshegyi homokkőből 1934-ben. Az építő, Wührl Géza neve a bejárat bal felső sarkánál olvasható.

Az állam viszont nem tolerálta az új egyház törekvéseit: 1935. július 7-én a csendőrök kardlappal oszlatták a megjelenteket. 1939-ben a  kertben öt nyírfát ültettek a magyar ősök, Balázs, Botond, Lehel, Emese és Csaba tiszteletére. A híveket később is üldözték, 1942-ben munkaszolgálatra vitték őket. Az AVH az ötvenes években őrtoronynak használta, majd magánszemélyeknek értékesítették. Jelenleg csavargótanya a telek.

Az egykori emlékmű alsó helysége

Az egykori emlékmű alsó helysége

 

Ötezer vagy hatezer?

Hazánkban az 1910-es években elindult egy keletre való nyitás, ami az első világháborúban tovább erősödött, sőt a Turáni Társaság az „5000 éves közös múltra” hivatkozva Japánnal kereste a kapcsolatot. Mielőtt megmosolyognánk a „Társaságot”, tessék csak figyelni! Idén, 2012 szeptemberében megnyílt nálunk egy kiállítás őseinkről, a szkítákról – 6000 éves leletekkel, rekonstrukciókkal.

A torony lépcsőit mintha szándékosan leszedték volna az épületről, hogy ne mászkáljanak fel – csak lent járhatók. A Habsburgoktól kezdve mindegyik vezetés ugyanígy szedegette ki a lépcsőfokokat az eredetünket kutató objektív szakemberek lába alól. Az építmény tövében viszont fel vannak halmozva az építőkövek. Felépíthető. Megtesszük, amit meg lehet, mielőtt késő lesz?

 

A szecessziós stílusú síremlék már messziről látható

A szecessziós stílusú síremlék már messziről látható

A pezsgőgyáros-mecénás síremléke

Budafok környékén autózva, villamosozva feltűnik egy különös torony a Tétényi-fennsík peremén. Arányai különösek – a fotós máris témát sejt benne. A térképen a Törley-mauzóleumot találtam azon a helyen, és ez összhangban volt a domb aljában álló Törley Pezsgőgyárral és a pezsgő gyáros kastélyával. A Savoyai térről a Plébánia utcán indultunk el felfelé, a Törley kastélypark kerítésfala mellett. Az útba ejtett Czuba-Durozier kastély építtetője – Törley-hez hasonlóan – nyugatról jött és itt létesített gyárat: konyakgyárat. A hangulatos kertes házak gyümölcsfái felett már feltűnt a furcsa kupola. A Törley-park kapuja felett egy érdekes, a középkort idéző soktornyos építmény tetőzete tűnt fel. Mint megtudtam, ez a Pálmaház, mely – milyen meglepő! – a kastélyhoz hasonló méltatlan állapotban raktárként üzemel…

 

Az egykori romantikus Pálmaház ma raktár...

Az egykori romantikus Pálmaház ma raktár…

Egy remek ember elfeledése

A Sarló utcában, a dombtetőn elénk tárult a Törley-család síremléke. Míg a szűk kis utcában elegáns autók lavíroztak be a pompás házak elektromos kapuin, ellenben a Budafokot felvirágoztató Törley József mauzóleuma rogyadozott a rozsdás kerítés mögött. Monumentalitása első pillantásra elfedi kopottságát – az ember örül, hogy a szecesszió egy újabb, különleges emlékét látja, de kijózanító a valóság: az elhagyatottság, a fosztogatás, a meggyalázás jellemzi ezt a csodálatos építményt.

Pedig Törley József nagyszerű ember lehetett. Kitanulta – többek között – a pezsgőgyártást, majd külföldön – azaz nálunk – szőlőt, présházat vásárolt, majd üzemet épített. Jó üzleti érzékének köszönhetően nagy márkát csinált a Törleyből. (Övé volt az első teherautó hazánkban.) Alapítványokon keresztül támogatta az árva gyerekeket, a művészeket – minden  nyomtatványát a legtehetségesebb grafikusokkal terveztette meg. Édesapja harcolt az 1848-49-es szabadságharcban –  akinek erős magyarságtudatát megörökölte.

A mauzóleumot már számtalanszor feltörték

A mauzóleumot már számtalanszor feltörték

 

Valaha ragyogott…

Sacelláry Irén méltó síremléket terveztetett férjének Ray Rezső építészbarátjukkal, de itt nyugodott kislányuk, Mariska, majd később ő és Törley Bálint is. A szecessziós-neobizánci stílusú kétszintes épület 1909-ben készült el: az utca szintjéről a sírokhoz, a hátsó bejáraton az emlékkápolnába lehet bejutni.

Olaszországi mesterek építették, a szobrok, kőfaragványok Damkó József, a ma már nem létező üvegablakok Róth Miksa keze munkája. A mozaikdíszítésnek már nyoma is alig van, pedig valamikor hajnalban és alkonyatkor – egykori szemtanúk szerint – ragyogott az építmény. A háború után lőszerraktárnak használták, az államosítás után kertjét elvették, a kápolna festését összefirkálták. Az elhunytak carrarai márvány szarkofágjai is megsérültek.

 

A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt...

A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt…

Akiknek semmi sem szent…

1957-ben azzal az utólagos magyarázattal dúltak fel egyes sírokat és koporsókat, hogy elrejtett fegyvereket kerestek bennük. Bizonyára ékszert kerestek, az emberi csontok viszont napokig hevertek az épület körül, míg egy jeltelen sírba nem kerültek egy köztemetőben. Azt sem tudni, hol nyugszanak!

A kripta vasrácsát az elmúlt években már négyszer feszítették fel. Sajnos az épület új tulajdonosai sem voltak soha a gazdái… A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt – a teljes renoválás ellenben 200 milliót tenne ki.

Mit is mondhatnék az 1945 utáni politika érzéketlen hozzáállásáról ezt a két, még a békeidőkben alkotott emlékművet látva? Örök hála…

Harsáczki György

Úttörő vagyok!

Hat nappal a levonulás után a Duna bal partján

 

Több, mint hat nappal az árvíz tetőzése után Vácon teszek látogatást a déli városrészben. A lehető legnyugodtabb szombat délelőtti hangulat uralkodik Vác külvárosában – a kánikula még csak készülődik. A lakótelepet kerülöm kerékpárommal, az utca bal oldalán egymás után sorakoznak a kisebb ipari telephelyek, a sor végén szabadtéri sportközponttal – már sokan rúgják a bőrt.

A Gombás-patak barokk stílusú hídja

A Gombás-patak barokk stílusú hídja

A Gombás-patak hídja – Vác

Az utca a Gombás-patak hídjához vezet, amelyet most látok majd először – nem mozgó járműből. A híd előtt egy „Árvízvédelmi terület” táblát hordozó mobil fémkordon téríti el a gépjárműforgalmat, az aszfalton tiszta víz áll tócsákban: slagozzák a patak környékét. A barokk szobrokkal díszített régi híd előtt beton terelőkordonok akadályozzák a ráhajtást, a jobb parton egy nagy fehér halmot látok, csillog rajta a napfény.

Letámasztom a kerékpárt és a partra megyek. Láthatom a szürkésbarna iszappal borított rézsűn, hogy a visszaduzzasztott víz egészen az út szintjéig emelkedett. A fűzfák alsó ágai elvágólagosan szürkésbarnák. A parton még fel nem szedett homokzsáksávot látok, amely mellé a közben összegyűjtött homokzsákokat tornyozták fel több mint három méter magasra. Mennyi hulladék! Vajon hová kerül ez a sok nejlon-rafiás homok? Ez a drága építőanyag?

A Gombás-patak nem folyik semerre – valószínűleg még nem engedi a Duna. A patak jobb oldalán még több ezer homokzsák világít fehéren. A 2-es út és a Kálvária-domb között itt még pangó vizet látok. A Duna felé gurulok, Vác szabadtéri Stadionjának bejárata felé. A túloldalról egy szivattyú tömlőjéből víz ömlik a barna vízbe. A bemocskolt szomorúfüzek árnyékában már megjelent az első horgász…

 

Burgundia – Vác

A Stadionhoz vezető gyalogos hídon kelnék át, de a túloldalon legalább másfél méter magasságú homokzsák-gát állja utamat. Ekkor négy fiatal jön, akik a homokzsákok tetején egyensúlyozva érnek a hídhoz… Valószínűleg edzésre mennek.

Edzésre menet Burgundiában...

Edzésre menet Burgundiában…

A Diadal tér nevű utcán lefelé nézve meghökkenek: ameddig csak ellátok, majdnem derékmagasságú homokzsáksánc kíséri az utcát – egy szintben a patak töltésével. Néhol a házak tövében is ilyen zsákok pihennek. Burgundia a városrész neve…

Átemelem, leengedem a biciklimet a homokos aszfaltra, és néhány fotó elkészítése után az utca végére hajtok. Az utca kétszárnyú dróthálós vaskapuval végződik, ami nyitva van, én pedig rátérek a világos színű, száraz iszappal borított kerékpárútra. Mellettem a patak fut, túloldalán kisebb erdővel.

 

Kerékpárút – Vác

Száz méterrel később a bicikliút balra bekanyarodik az erdőbe, ám a Gombás-patak hídja még víz alatt van. Megállok: az egyre frissebb iszap eltántorítani igyekszik a vízhez igyekvő kíváncsiskodókat. Egy kis gondolkodás után lassan behajtok a vízbe, és a hídra gurulok. Az átlátszó vízben egy kisebb vízisikló szerpentinezik át előttem, ezután azonnal apró halak raja ugrik szét. Szerencsére nem hajtok ágra, kőre – „kinn vagyok a vízből”, árnyas parkba jutok. A bicikli utat hatalmas platánok kísérik, alattuk padok, vagy azok maradványai. Két fotós mozog óvatosan az iszapos, felázott területen, megkérdezem őket, hogy a további szakaszok járhatók-e biciklivel – netán valaki már jött itt visszafelé kerékpárral? Nem tudják. – Szerintünk ez itt a legalacsonyabb partszakasz. – bátorít egyikük.

A víz valamivel a híd járószintje felett áll

A víz valamivel a híd járószintje felett áll

Harminc méterrel odébb egy 5-6 méter hosszú, méteres átmérőjű platántörzset hagyott az út közepén a víz. Lassan kikerülöm az egy-másfél centi vastagságú iszapréteggel fedett járdán, de a következő öles fát egyszerűen „kiáztatta” a víz, és átdőlt az aszfalton. Majdnem a sárba ragadok, mivel le kell hajtanom a szilárd burkolatról. Balra megpillantom a Ligeti-tavat – nem sok vizet zavar. Megint lejtő következik – közben nézem az árnyas zugban sötétlő vizet, és a feltűnő hídkorlátot. A küllők fürdenek a hűs vízben, majd a lábfejem is beleér, végül ki is kell tekernem a 25 centiméteres vízből – száz métert „mosakodom” itt – legalább megtisztult a kerék.

Néhol vékonyabb lesz az iszapréteg, de nem akar eltűnni – a növényzet is körülbelül fejmagasságig fakó barna színű. Lassan haladok – így talán tovább maradok tiszta… Nagyon drukkolok magamnak, nem szeretnék visszafordulni! Egész vadkacsa csapatot verek föl, gyorsan le is ereszkednek az ártér legközelebbi fatörzsei közé. Az úton furcsa nyomok kavalkádja: csigák, giliszták, gyíkok, madarak hagyhatták. Balról, egy telephely rézsűjéről lapos szivattyútömlők lógnak ernyedten, az út mellett egy buzgár bugyborékol. A Duna néhol épp, hogy nem mossa az út szélét. A híg iszap néhol büdös, de a szúnyogok csak néhány helyen támadnak.

Errefelé már két méteres magasságban állt a víz - nem is olyan régen...

Errefelé már két méteres magasságban állt a víz – nem is olyan régen…

Egyszer csak ismét két hídkorlát között gurul el biciklim. Csigalassúsággal – szinte helyben – megfordulok. A lombok közt bejutó napfény kavargó vizet világít meg, ahogy a víz a kis híd alatt éppen a Duna felől áramlik egy ártéri medencébe. A következő szakaszon egy furcsa szerzeten akad meg a szemem: egy megdermedt gyík az, amely a híg iszapban monokróm szoborrá változott. Nem akarok megállni, nem akarok a posványban elakadni. Néha visszanézek – csodálom úttörő-keréknyomomat.

Mintha még mélyebbre kerülnék – a fák törzse már két méteren felül is fakóbarna, a híg iszap pedig több mint négy centiméter. És itt a vég: egy kimosott gyökérzetű fiatal fa szerencsétlen módon dőlt át az úton – undorral lépek a csicsogós sárba. A fa iszapos ágai lebeszélnek a bicikli átemeléséről. „Végpont” felvételeket készítek, és lassan visszaindulok. Találgatom, hogy milyen hosszan hatoltam a „badland-re”. Akkor aszfalton kell, hogy leszáguldjak Budapest felé…

Undorral lépek a mély iszapba

Undorral lépek a mély iszapba

A gyíkot nem találom meg, a felplaccsanó iszap már jobban zavar. A vizes szakaszokon jobban megtekerem a biciklit, hogy minél több iszapot mosson le a víz róla… Burgundiába érve elhaladok egy tűzoltó autó mellett, majd benzinkútjánál megmosom a szandálomat és a lábamat.

 

Vác-Sződliget útlezárás

Ahogy a 2-es főúton kifelé jövök Vácról – miután az iszappal fedett kerékpárúton visszavonulót kellett fújnom Sződliget felé -, és elhagyom ipari telephelyeit, egy leágazásban terelőszalag zárja le jelképesen a 2-es utat. Az „Árvíz” felirat felett zsákutca táblát látok – az út innen lejt. Gurulni kezdek. Egy láthatósági mellényt viselő férfit látok előttem vagy száz méterrel, az út felett pedig terelőszalag rezeg. Egy másik biciklis közeledik onnan – tartok tőle, hogy esetleg visszaküldte, s engem is visszafordít majd. Mikor a közelébe érek, lelassítok, ő pedig odakiált nekem: – Állj meg egy kicsit! Szemből egy tűzoltó autó érkezik, a férfi eloldozza a terelőszalagot, int az áthaladó autóban ülőknek. Előregurulok. A katasztrófavédelem feliratot viselő férfi szomorúan rám néz: – Ők mentették ki édesapámat. Beleborult traktorral a vízbe. Kettő órakor halt meg… az édesapám. Kettőkor.

Az árvízjelző kapcsolószekrény

Az árvízjelző kapcsolószekrény

– Ez borzasztó! – hűlök el. Íme, az árvíz névtelen hősei: róluk nem beszél a média…

A megrendült, egészen barnára sült arcú, fiatal férfi leállítja a közeledő kerékpáros hölgyet is. Elmondja neki is a halálhírt. Az nem tud mit mondani. – Persze, menjen csak tovább. – mondja az újabb kérdésre. Elindulunk. El kellett mondania valakinek… Ez is jelzi, hogy az árnak még koránt sincs vége. Kissé arrébb megállok, diktafonra mondom a történéseket, majd észreveszem, hogy az út szélén álló elektromos szekrényre valaki filccel felrajzolta a 2006-os vízállást. Amikor jobban megnézem, ott látom az ideit is: 2013. 06. 09. Több mint húsz centivel van magasabban most – én talán hasig állnék itt a vízben. Viszont a víz már 2-3 méterrel alacsonyabban áll az ártéren. A növényzeten már alig látszik az iszap magassága.

 

Tüzifát hozott, de mindent vitt...

Tüzifát hozott, de mindent vitt…

Sződliget

Gyorsan beérek Sződligetre. Meg sem kísérlem, hogy kijussak a Duna-partra. A településtábla után sokfelé fehér homokzsákokat, elterelő szalagokat, táblákat látok. A centrumban rám – és másra sem – ügyet sem vető rendőrautó áll az út közepén. Az utat finomszemcsés iszap-por fedi. Bármilyen jármű után hatalmas porfelhő kerekedik. A különféle árkokban, csatornákban még áll a víz. Előttem egy Mazda kisteherautó kanyarodik le az útról, platóján frissen gyűjtött uszadékfa. Lehetőség a szerencsétlenségben. A hátulján reklámfelirat: „hajóvezetői tanfolyamok”. Őket nem érte váratlanul… A barokk vízimalom épülete teljesen paraván mögé került: a körülötte kialakított autóbontó telepre hatalmas fák borulnak, a kerítésre nád takarófalat rögzítettek.

A poros úton járőrautó ingázik, a növényzetet legalább méter magasan fedi a barnás por. Legközelebb az árvízveszélyes szakasz után, Felsőgöd első házainál állok meg. Látszik az elterelő-szalag, amint a villanypózna tövébe dobták az innenső végét, a dunai oldalon egy nagy halom felszedett homokzsák emelkedik.

 

Göd-Dunakeszi

Gödön is többször láthatom a kerékpáros-tiltó táblát, de mivel a bicikliút – sok helyen – használhatatlan, nem foglalkozom vele. Nagy lendülettel hajtok át a nagy fáktól árnyas gödi szakaszon, majd kiszáradt szájjal a Göd-vége táblánál állok meg. Itt épp lehagy egy bicajos öltözékű srác. Utánaeredek. Egyrészt, hogy tájékozódjak, másrészt, hogy megtudjam: honnan veszi a bátorságot, hogy a főúton biciklizzen – mint én. Dunakeszin érem utol. Készségesen elmondja, hogyan jutok a Megyeri-hídra: csak tovább, így illegálisan, át két körforgalmon, aztán a több kilométer múlva majd szembeköszön egy kerékpárút – a túloldalon. Meg is fogadom a tanácsát, közben nézem a sok fagylaltot nyalogató embert…

Dunakeszi látképe az ártértől

Dunakeszi látképe az ártértől

Dunakeszi után jókora elárasztott területet bámulok meg – visszanézve felette emelkednek a város házai. Nem vagyok túl magabiztos, az aszfalt mellett tekerek. Végezetül – miért ne? – feltűnik egy – kétségkívül a forgalmat ellenőrző – rendőrautó a túloldalon. Nem állhatok meg, lazán tekerek a porban, a kavicsosban. Nem jön utánam. Sikerült! Ellenben szépen megjelenik a kerékpárút, és a hídon vagyok. Láthatom, hogy a 2-es úttól egy kis szárazföldi csík kivételével a túlpartig a víz az úr.

 

Megyeri híd-Római-part

A híd túlsó végén hatalmas a forgalom, a biciklis turistáké. Megebédelek – 18 órakor. A magas vízállás miatt a többi kerekezőt követem, akik a közeli víkendövezet házai közé hajtanak. Hosszan sorakoznak a homokzsákok – amott három férfi pakol fel belőlük egy terepjáróra. A Kis-Sing-patakot a tetőzéskor földdel gátolták el a visszaduzzadás miatt. Ismerős fakó barna rézsűjén itt is megjelent az első pecás. Bár jártam már erre, nem ismerem meg a helyet…

Ahogy a Kis-Sing sietne beléje...

Ahogy a Kis-Sing sietne beléje…

Egyszer csak a békásmegyeri kies gáton találom magam. Épp legurulnék a Római-partra, amikor jobbra lent egy kiülős sörözőt pillantok meg. Óvatosan közelítek, mert egy nagy pocsolya miatt rendőr kocsi mellett kell elhaladnom.

– Meghúzták a kocsimat! – mondja a fiatalember, aki a fagylaltot és a sört is méri bent. – Álló kocsi, az utcán táncolni lehetne, és mégis meghúzza az elejét. Egy nő! – nyomja meg a végét, de türtőzteti magát. Majdnem elájulok a szomjúságtól, előttem a tinik meg azt válogatják, milyen üdítőt locsoljanak magukba a fagyi után. – Lám, milyen türelmes az ifjúság, a sportteljesítményt viszont el kell ismerni! – nyújtja nekem a sört soron kívül. Hű, de jól esik!

Mire továbbállok, még mindig firkálják a papírokat az autóknál. A Római-part viszont „hermetikusan” el van zárva a közönségtől. Útlezárások, egyenruhások, kutyasétáltatók, fagyiegyensúlyozók… Lassan, cikk-cakkban morzsolom fel ezt a szakaszt. Az utóbbi idők kormányzati intézkedéseivel ellentétben egy várva-várt utcanévtábla-cserét láthatok itt: Ságvári Endre vs. Sinkovits Imre.

Életkép az Északi vasúti összekötő hídnál

Életkép az Északi vasúti összekötő hídnál

Jókora halmokban állnak a felszedett homokzsákok az Aranyhegyi-patakhoz közeledve. Innen már nem kanyarodom vissza a parton a Római felé nézelődni, de az Északi vasúti összekötő híd mellett az eddigi legnagyobb kiszolgált homokzsák-halom áll.

 

Budapest rakpartok

A Szigetre sem lehet még behajtani, de legalább teljes hosszában szabadok az alsó rakpartok, ahol gyorsan, szinte akadályok nélkül – az aszfaltot vízsugárral takarító utcaseprő kocsikat kijátszva – lehet száguldani. A korlátokra akadt fatörzsek közül kiválasztom a legfestőibbet – erre az évre.

Párbeszéd - a tetőzés után

Párbeszéd – a tetőzés után

A lemenő nap fényében egy nagyobb sétahajó küzd a szembe-árral a Lánchíd alatt. Úgy látszik, már-már beleakad a „teteje” a hídszerkezetbe a legmagasabb része alatt. Két fiatal ugrál a magas fedélzeten. Mikor a Lánchíd alá érnek, felugorva belekapaszkodnak egy pillanatra az acélba …

 Harsáczki György