Ahonnan a Batthyány család a nevét kapta…

Egy régen esedékes megálló Szabadbattyánban

A Kula torony dél felől...

A Kula torony dél felől…

Mire ez év januárjában felfogtuk, mivel is jár ez a szokatlanul hideg és hosszú ideig tartó fagyos időjárás, már járhatóak is lettek nagy tavaink… Autóba vágtuk hát magunkat, hogy megnézzük a Balaton jegét a kenesei magaspartról! De ha már megtehetjük – gondoltam -, csapjunk a kiránduláshoz egy kis történelmi látnivalót! A Balaton felé menet tizenéves korom óta mindig eszembe jutott a szabadbattyáni Kula-torony, amikor a település nevét olvastam annak lehajtójánál. Nna, eljött az idő, hogy le is hajtsak!

Domb, mely nem látható…

Nagyokat pislogtunk a település utcáin hajtva, ugyan hol lehet az apró vármaradék? Egy családi ház is eltakarhatja. A Csíkvár Étteremben egy-egy kávét áldoztunk az útbaigazításért. (Szabadbattyán a 19. század végéig inkább Csíkvárként volt ismert – a 17. században volt egy Csík Péter nevű birtokosa is.) Rögtön az útkereszteződés után a második utca jobbra – határozták meg. A Kula tér – amely egy kis zsákutca volt – a harmadikként következett, s néhány ház előtt elfutva ehhez a kis gótikus korabeli, tömzsi vártoronyhoz érkezett. Nem egy hivalkodó építmény, bár fotón jól mutat. Aki „nézett” már kelet felé, az tudhatja, hogy a kula törökül tornyot jelent. Nem véletlen ez a szó! Mégis miért éppen itt áll? Választ az itt, környezetéből éppen hogy kiemelkedő két halmocska ad, amelyek a Sárvíz mocsaras völgyének egyetlen természetes gázlója „felett” domborodnak. Inkább érezni lehet azokat, mint látni – egyikre emelték a 14. században az egykori vár elődjét, az emeletes kőtornyot.

 

A Malom-csatorna a Kulavár alatt...

A Malom-csatorna a Kulavár alatt…

Fehérvár kis pajzsa

Ez a támpilléres torony eleinte csak a gázlónál kialakított vámszedőhely őrsége számára épülhetett – erre utal a 1336-os feljegyzés, mint „poss Batthyan iuxta aqua Saar”. Hadi feladatot a 16. században kapott, amikor az igen fontos Székesfehérvárat 1543-ban elfoglalták a törökök. Mivel keleti-északkeleti irányból csak itt lehetett átkelni az ingoványos területen a koronázóváros felé, a szultán serege Battyánt is ellenőrzése alá vonta, bár előtte lerombolta azt, hogy újra felépítse. A Fehérvár elő-védművének számító torony köré a mocsaras földbe levert cölöpsor segítségével palánkvárat építettek a muzulmán védőknek: 1568-ban 109 zsoldoskatonáról írtak.

A Kula torony helyzete Fehérvártól függött, így 1602-ben keresztények, ám 1603-ban ismét törökök birtokában volt… Evlija Cselebi az 1660-as években ezt írta a battyáni helyzetről: „E vár Székesfehérvárnak az előpajzsa az ellenséggel szemben, s katonái naponta három-négyszer is harcolnak az ellenséggel… ha a várat ostromolják, Fehérvárról egyszerre odajönnek és megszabadítják.” 1687-ben végül Habsburg zsoldos hadsereg foglalta el. Csoda, hogy ennyi megmaradt belőle azokból a véres időkből!

A palánkvárat hamarosan elpusztította az időjárás, de a tornyot szerencsére hasznosították: magtárként. Az 1970-es években múzeummá alakították, melynek helységeiben 1981-től Fejér megye török kori múltjának emlékei láthatók, amely nemrég kiegészült a település közelében feltárás alatt lévő római kori villa falfestményeinek feltárásáról, kiemeléséről, konzerválásáról és bemutatásáról szóló kiállítással. A kis múzeum ritkán van nyitva (03. 15.-10. 29. Kedd, Csüt. 13-16 óra, hétvégén 10-16 óra), érdemes odafigyelni!

 

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

Cifrakert – ahol a botanika

A torony körül a fűcsomók között ropogó jég és a dér különleges hangulatot kölcsönzött a fényben fürdő műemléknek. A déli és a keleti oldalon levert, göcsörtös karókkal talán a néhai palánkvárat akarták jelezni. A dombocskát keletről nem a Sárvíz, de a sárvízi Malom-csatorna határolja, amely vastagon befagyott. Még sem mertem átcsusszanni rajta a túlpartra egy stratégiai fotóért, ezért körbementem hát. A 7-es út hídjáról azonban feltűnt a malomcsatorna hídon túli partszakaszának érdekes növényzete – pontosabban hatalmas platánjai – és a természetvédelmi terület-tábla. Utánaolvasva kiderült, hogy a 7,2 hektáros angolpark maradványát – 42 hatalmas fával – Cifrakertnek hívják, és gróf Batthyány Lajosné telepíttette az 1870-es években. A Malom-csatorna és a Nádor-csatorna közötti területen állt egykor a földszintes, nem túl nagy Batthyány-kastély, amely sajnos a második világháborúban megrongálódott, s később lebontották. A kertet 2000-től ápolni kezdte a közösség, a kastély tavát kitisztították. Itt a található a „beszédes kő” is, mely szintezési alappont. (A párjára az út túloldalán leltem.)

A település nem kevesebbre lehet örökre büszke: innen kapta nevét a Batthyány család! Zsigmond király 1397-ben Kővágóörsi György esztergomi várnagynak adományozta a települést, kinek fiai – László, Albert és György – már a Battyáni nevet viselték. Albert ágából származik a híres Vas megyei Batthyány család, akik voltak hercegek, grófok és boldogok is…

Harsáczki György

Tündéri (édi-bédi) Bethlehem Szarvaskőben

Kéktúra Betlehembe...

Kéktúra Betlehembe…

Séta Szarvaskőben, Heves megye legszebb fekvésű falujában

 

Súlyos szürke ég nehezedett már napok óta Egerre. A vér frissítésére sem volt már elég a bikavér, így hát egy kis kirándulást terveztünk. Vasárnap reggelre ellenben vékony jég- jeges kéreg fagyott az út felszínére, de ez sem tántoríthatott vissza uticélunktól. Szarvaskő – az Isten hozta őrnagy úr forgatásának helyszíne – nem esett messze. Felsétáltunk a Vodafon(bocs!)-kilátóhoz, majd annak tetejébe, ám a kilátáshoz sokat kellett, hogy pótoljon a fantázia… A köd néha elvékonyult, vagy visszavastagodott – a természet szépségei most a faágak, kórók végére-szélére, száraz levelek peremére „kinőtt” zúzmara tűsorok voltak…

A faluba leérve, igen kellemes meglepetés fogadott bennünket: a templomlépcső tövében egy jó érzékkel, ízléssel berendezett-felállított Betlehemet találtunk, amely csak a hab volt  Szarvaskő „produkciójának” tortáján! Egészen a vár alatti kocsmáig pásztorok, báránykák, csacsik, zarándokok, Háromkirályok „álldogáltak” a kavargó hódarában, hogy jó kedvre derítsék a farkasordító hidegben kint sétálókat… Mennyi fantázia, mennyi derű és ötlet! Nézzétek meg, nézzék meg!

U. I.: Forralt bor a kocsmában kapható!

Harsáczki Gyuri

Lélekszakadva toronyiránt…

Átadták a Prédikálószék új kilátóját – 2016. október 22.

 

dsc_0949Úgy hozta a „szerencse”, hogy szombaton 12 órakor vetődött fel a kérdés: mit is csináljunk ezen a váratlanul szép napon? Az már szerencsésebb tényező volt, hogy alig félórával előtte olvastam az egyik barátom által továbbított hírt, amely a Prédikálószék kilátójának aznapi átadásáról szólt…

Nosza, percek alatt összepakoltam, és – bár kételkedtem abban, hogy alkonyat előtt odaérek -, nekivágtam a valahol mindig feltúrt főváros forgalmának. Pedig ha tudtam volna, hogy milyen ütőképes a Szuzim – a kocsi -, és a magam alkotta csapat, adtam volna még 5 perc gondolkodási időt magamnak, és tettem volna be váltópólót és vizet… Nagyjából egy óra alatt voltam az említett csúcs közelében – a Királykunyhói vadászház közelében lévő parkolóban. Gyors bakancshúzás, kamásli-motozás, és nekivetkőzés következett, mivel tudtam, hogy két póló elég is lesz a toronyiránt-tempóhoz. Akkor derült ki, hogy nincs harmadik – a fenti váltáshoz… Mindegy! – bosszankodtam. Ekkor az övem elengedte a nadrágomat. Na ne! Vadul koncentráltam a szétesett öv mechanizmusára. Aztán sikerült jól összerakni – végül nem kellett maslit kötnöm rá…

 

dsc_0940A vadászház előtt – alig 300 méter tszf. magaságnál – azonnal elő kellett kapnom a térképet, mert nem emlékeztem arra, hogy jelöltek-e ide tavat. Nem jelöltek, de a hangulatos kacsaúsztató azért ott van. Világos volt, hogy tulajdonképpen csak a gerincre kell fölkapaszkodnom, és én választom meg, hogy milyen meredeken. Az erdészeti döngölt dózerúton az első erős jobbkanyarig gyalogoltam erőltetett menetben, majd letérve arról először némi kétes földúton, majd a fák között, terepen kezdtem meg a szint felszámolását – kb. 400 métertől… Vadcsapások könnyítették, kidőlt, kivágott fiatal fák nehezítették a feljutást – a meredekséget meg sem említem. Az első etap után vadkerítés, annak tövében pedig – pihenő gyanánt – egy földút várt. Az utóbbit jobbfelé kerültem, és a kerítés tövében a korábbinál gyérebb aljnövényzeten vágtam neki ismét. Néhol kiláthattam Pilisszentlászló felé, s jó volt látni a megtett szintet. Ismét egy dózerútra értem, amelyen egy kis oldalgerincig haladtam, s onnan megpillantottam a Duna kékjét. Az oldalgerincen aztán már egészen könnyedén felcaplattam a turistaút szintjére – kb. 600 méterre – és bekapcsolódtam a „heppeningbe”…

 

A piros háromszög jelzésen állandó volt a „turistaforgalom” – egyre több erdészt, és erdészeti járművet láttam a Pilisi Parkrdőtől. Az utolsó szakaszon zúzalékkal frissen felszórt úton értem – többekkel – a kilátóhoz. A nemrég kiirtott aljnövényzet miatt néhol sárosabb volt a terep, mint kellett volna az esők után, és a sáros zúzalékból sokat felvittünk a talpunkon a lépcsőkre. (Hasznos kellenne valami komolyabb sárleszedő rács, s azzal kímélnénk a lépcsőt!) A fordulókban a térséghez köthető királyainkról olvashattunk komoly, illetve legendai történeteket színesen illusztrált táblákon. A 12 méteres kilátón a 9. méteren van a legfelső szint, s így tető van az ember feje felett, de ki magyarázza el azoknak az ifjú turistáknak, akik már láthatóan kigyönyörködték magukat, hogy beszélgetőpartnereikkel ne foglalják le teljes egészében a korlát-mentét! Akik sohasem gondolnak másokra… Oda kellett furakodnom. Csodás volt, amit láthattam!

 

dsc_0933Az építmény impozáns – ahogy azt várhattuk. No de nem mindenki várta – vitatott a kilátó megítélése. Eleve ellenérzést váltott ki az, hogy kivágták a hegyfok egyik jellegzetes faóriását, s jó ideig nem történt más, mint az, hogy bekerítették az építés területét és elszállították a fapadokat, -asztalokat. De visszakerült a kereszt is (mécsesek is égtek a tövében).

„Horrortorony” – vakkantotta el magát mellettem egy 30-as turista. Ő még biztosan sokáig fog ragaszkodni a régi környezethez, de hát most már ahelyett, ez van.

„Eddig is jó volt innen a kilátás, most sem lett rosszabb. Eddig is körpanoráma(?) volt, most is. Fentről most nem lehet fotózni a tartóoszlopok miatt.” – hallottam a szomszéd asztalnál egy idős turista hozzászólását. Szerintem ez nem így van, mert kicsit jobb lett a kilátás – jócskán visszavágták a fákat a sziklák alatt -, az oszlopok pedig nekem – speciel – nem akadályoztak meg a panoráma lefotózásában. Annak viszont igaza lehet, aki a hegycsúcs intimitását siratja. Az most elmúlt.

 

Jó ideje kicsit messzebbről élem meg az újításokat – most ez van. A Prédikálószéken csupán háromszor voltam – kedvenc helyeim máshol vannak. A kilátónak inkább örülök, mint nem.

Harsáczki György

Sóhaj – vakolat – sóhaj

A Budavári Palota Krisztinavárosi szárnyának születése és haldoklása (1-2. rész)

 

Már csak emlék, mikor még közmunkás voltam az Országos Széchényi Könyvtárban, a Budavári Palotában… Nem ezzel szoktam dicsekedni elsőként „pályafutásom” állomásai közül, bár – kétségkívül – ez volt a legelőkelőbb hely.

 

Győzelmi ének egy romhalmaz felett…

A Budavári Palota. Nincs még egy ilyen mostoha sorsú, megcsúfolt királyi lakhely Európában, mint az, melynek korábbi falai között Mátyás király forgatta a kódexeket, és kertjében lantzenét hallgatott, és amely ma díszeitől megfosztva a Várhegyről a Dunára néz. Sajnos a híres reneszánsz királyi lakot romhalmazként vettük vissza a törököktől, s az azokra emelt barokk, késő- és neobarokk épületekben nem lakott már király – függő helyzetünk miatt. A Mátyás korabeli épületrészek nagy hányadát az 1714-es építkezések során semmisítették meg. A tervezők úgy alakítottak ki nagyobb területet a fennsíkon, ahogy a lentebbi lerombolódott várfalak koronaszintjéig feltöltötték a maradványok felszín alatti részeit és a köztük lévő szűk udvarokat. Az új palota már a várparancsnokságnak és törzskarának épült. Elsőként a helytartó, majd a Sankt Pölten-i angolkisasszonyok, aztán a nagyszombati egyetem vették birtokukba, később a Főhadparancsnokság került ide, és itt őrizték a Szent Koronát. A 18. század végétől a nádori család lakta – a császár, majd császári-királyi fenség épp csak megfordult itt. (Mária Terézia egyetlen egy alkalommal lakott a palotában.)

 

Az Ybl-Hauszmann-féle kibővítés

A Kiegyezést követően megfogalmazódott az igény a palota egészének kibővítésére, s az építkezések 1890-ben vették kezdetüket. Ezzel Ybl Miklóst bízták meg (előző megbízatása a Várkert Bazár volt), ám halálával, 1891-ben Hauszmann Alajos vette át a stafétabotot. Az építkezés oroszlánrészét a Krisztinaváros (nyugat) felé néző új épülettömb – a mai F épület – felhúzása tette ki, amelyben (még) az országos könyvtár működik. Én ezzel a palotarésszel foglalkozom most. Egy új palota nem fért volna el az elkeskenyedő Várhegyen, így Ybl egy látványos, rendkívül masszív, egy egész bástyányi tömegű alépítményt tervezett alá. Ahogy az épület magasodott, egyre fentebbi teraszra települt, egyre nagyobb tömeget képviselt. Összesen hét „várnyi” emelettel emelkedik Krisztinaváros fölé. (Ezért volt ésszerű – később – felvonót építeni bele.) Az alsó három szint raktáraknak, konyhának, kazánháznak adott helyet, a negyedik a konyhát, fűtést és más feladatokat ellátó személyzet lakásainak, a következő kettő magán (királyi, hercegi) lakosztályoknak, fogadótermeknek, a hetediken pedig a hálószobák, termek rendbentartásáért felelős személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme volt. Az krisztinavárosi szárny inkább lakhely volt, mint reprezentatív palota, termei kisebbek voltak – ezek közül a Szent István-termet és Hunyadi-termet lehet megemlíteni.

Ezzel párhuzamosan tégla támfalat alakítottak ki a vár nyugati oldalán, amely helyet adott az ekkor épített Palota útnak is. Az új palota fent egy félig nyitott udvart zárt be, amely ma is az Oroszlános udvar nevet viseli a bejáratánál álló oroszlánok után. A kupolás lovarda épületét is átépítették az első teraszon – az előtt állt eredetileg Vastagh György szobrász Csikós szobra 1901-ből –, az Oroszlános udvar elé pedig az őrség számára és istállónak egy-egy historizáló épületet emeltek. Az 1904-re befejeződött bővítés során az észak-déli fekvésű palotasorhoz is új oldalszárnyakat toldottak.

 

Az új rendszer bontókalapácsa

Az első világháború után IV. Károly lakott benne 1918 októberéig, majd Trianon után – 1921-től – Horthy Miklós kormányzó lakhelye volt 1944. október 16.-ig, amikor a németek elhurcolták. A Budavári palota Budapest 1944 Karácsonyától 1945. február 11.-ig tartó ostromában a harcok központjában állt: ott volt a magyar és német csapatok főhadiszállása. A Vörös hadsereg tüzérsége teljesen rommá lőtte-bombázta az épületegyüttest, amely az ostrom befejeztével is napokig égett, s a legnagyobb károk akkor keletkeztek. A pusztulás az 1686-oshoz volt mérhető…

A megváltozott politikai viszonyoknak „megfelelően” évekig halogatták az épület és az épületbelső megmenthető részeinek védelmét, bár a Budavári palota el is vesztette eredeti funkcióját. A Rákosi Mátyás vezette kommunista államhatalom párt- és állami központi negyedet kívánt létrehozni a Palota helyén. „Természetesen” először felmerült az épületegyüttes teljes- vagy részleges bontása is… Sajnos ideológiai okok és pénzhiány vezettek a Budavári palota megmaradt díszeinek, értékeinek megsemmisüléséhez. A palota összes terméből és helyiségéből eltüntették a Lotz Károly falfestéseket, az aranyozott stukkódíszítést, a csillárokat, az faborítást, a mintás parkettát, a szobrokat, elbontották a Savoyai-teraszra levezető díszes – megmenthető – Habsburg-lépcsőt, az őrségi, a lovardai épületeket, a Szent Jobb-kápolnát, és a Szent György tér legtöbb épületét… Az is egy terv volt, hogy nem kerül kupola a palotára, vagy hogy kiszélesített szárazárok választja el a palotát a Szent György tértől – a kommunista vezetők védelmében -, s ahhoz további palotarészeket bontanak le. Eközben felszámolták a legtöbb bejutási útvonalat a várba.

 

Földhözragadt megoldások

Egyetlen „haszna” volt a háborús károknak: a régészek a felszínre hozhatták a betemetett, feltöltött középkori falakat, s egyéb leleteket. (Az Oroszlános udvar kövezetén világos színű riolitból van kirakva a néhai Mátyás-palota falainak helyzete.) Ezeket – a palotával ellenben – kiegészítették, felmagasították. Ekkor született meg a Buzogány-torony is, amely egy középkori formájára visszabontott védműből és egy középkorias bástyafelépítményből áll.

Sztálin halála és az ’56-os forradalom hátráltatta kiépítést, majd 1959-re eldőlt, hogy kulturális feladatot kap a Budavári Palota: múzeumokat költöztetnek a falak közé, és az Országos Széchényi Könyvtár is ide kerül. 1963-ra elkészült a leegyszerűsített vasbeton kupola (3 méterrel nyugatabbra tolva, de azonos magassággal), puritánabb lett a tetőzet, és szinte kivétel nélkül minden nyílászáróra a kor „modern”, egytáblás billenőablaka került, amely már kívülről is meghatározta a palota képét… A belső terek minimalista kialakítása egy 1960-as évekbeli elegáns irodaház megoldásait tükrözte. A Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) jól szemlélteti ezt egy „1945 előtti” faragott, karfás rokokó szék, s a mellette éktelenkedő „modern” irodaszék – mintha csak egy vallatószobából rántották volna elő.

A Budapesti Történeti Múzeum 1967-ben, a Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben, a Széchényi-könyvtár pedig utoljára, 1985-ben költözött a falak közé. 30 év elteltével… A kiépítés egyszerűen meghaladta a szocialista állam képességeit.

 

Faggatjuk a palota titkait

Térjünk vissza a jelenbe! 2014 második felében egyre többen vélték tudni a dolgozók közül is, hogy a könyvtárat elköltöztetik. Nézzük csak meg, hogy „a múltat végképp eltörölni”-rigmusra átalakított F (és az összes többi) épület, mennyi munkát fog adni azon szakembereknek, akik 1945 előtti állapothoz hasonlóvá szeretnék alakítani, rekonstruálni az épületet!

Elbe Istvánt – információszolgáltatási igazgatót – régóta foglalkoztatta a palota egykori és mai állapotának összevetése, s időnként látogatókat is körbevezetett meghirdetett belső kirándulásain a közönség elől lezárt épületrészekben. Véletlenül futottam össze vele, amint az érdeklődő takarító személyzetet kalauzolta. Akkor megbeszéltük, hogy egy másik időpontban nekem – mint dolgozónak – megmutatja a palota titkait. Engem mindig is érdekelt volna ez a dolog, de a mai épületbelső olyan sokkolóan messze áll az egykori viszonyoktól, hogy az embernek egyszerűen nem jut eszébe, hogy hol is van…

 

(2. rész)

Az F épület főlépcsőházában futottam össze Elbe Isvánnal – idegenvezetőmmel -, a 6. emeleten. Megtudtam, hogy korábban, egy tematikus látogatás alkalmával ő tette ki néhány, archív felvétel másolatát a régi nézőpontokkal egybeeső helyekre, majd – mivel nem kellett eltüntetni – kint hagyta azokat. Megdöbbentő a hatás.

 

Fadrusz, mint Atlasz

A főlépcsőház aljában Fadrusz János két Atlasz szobra látható, amelyek egykor egymással szemben álltak. Tulajdonképpen mindössze ez e két szobor maradt az eredeti lépcsőházból, egy kandelláber (a BTM-ben látható), no meg az a néhány eredeti lépcsőfok, amelyek sárgás színe a fordulóig követhető. Megváltoztatták a lépcső-struktúrát, kibontottak falakat, féloszlopokat, szállítási nehézségekre hivatkozva helyben darabokra törték Stróbl Alajos Justicia szobrát, a hetedik emeletnél pedig „bezárták a lepcsőházat”, amely addig a felette lévő üvegtetőn át kapott természetes világítást. – Tudod-e, hogy hívják a régit óvó építészek ezt a lépcsőházat? Központi ravatal. Halott… És ha már itt tartunk: hogyan hívják a kupolát? A szopott gombóc!

És Elbe úr szolgált még egy érdekességgel: a „fiatalabbik” Atlasz-figura arcában Fadrusz János saját vonásait ismerhetjük fel. Ugyanígy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport Báthory Istvánnak elnevezett alakjának arcán is ő „tükröződik”.

 

Nők a korláton…

– Kezdjük fent, és haladjunk lefelé! – javasolta vezetőm, és felszaporáztuk az olvasótermek szintjére, a hetedikre, majd fentebb, a nyolcadikra. Balra befordulva egy padlószőnyeggel borított, bálterem nagyságú „hodályban” találtuk magunkat. A falakat, és a négy beton szerkezeti elem-hasábot polírozott, szürke mészkőlapok borították, a széleken vitrinek vesztegeltek.

– A Hunyadi-termet leszámítva a lépcsőház volt a szárny dísze – mesélte István. – Most az üvegtetőn állnánk, rácsos szerkezeten, ha létezne. A lépcsőházat itt is lefedték-megszüntették.

Üvegezett ajtó nyílott egy teraszra. Csak én léptem ki a szemerkélő esőbe, és megpróbáltam végigfotózni a korláton sorakozó hat kőszobrot, amelyek Nagy-Magyarország részeit szimbolizálták: Erdélyt, Horvátországot, Fiumét, Magyarországot, Szlavóniát és Dalmáciát. Furcsa belegondolni abba, hogy a három méter magas, finoman megmunkált nőalakokat kizárólag innen lehetett megfigyelni közelebbről – bár innen pedig alulról és hátulról láthatók.

Ezt a szintet kisebb rendezvényekre használják. Egy feliratból kiindulva nem is olyan régen büfé is működött itt fenn. A hodály két oldalán egy-egy csigalépcső vezetett egy-egy kis galériára. Mintha lomokat tárolnának fenn. Érdekes, hogy a szocializmusban törekedtek arra, hogy az egész Budavári Palotában egyöntetűen alkalmazzák a „tojásos doboz” belső dekorációt.

A terem túlsó végében egy plexi-modellt találtunk, amely a középkori Mátyás palota és a Krisztinavárosi szárny helyzetét mutatta be a Várhegyen – hogyan építették a várfalakra ezt a szárnyat.

– Van egy hely a főbejárat környékén, ahol nagyon összevissza színű márványlapokból borították be a falat. Valószínűleg azért, mert a lopkodás már akkor is annyira ment, hogy nem maradt elég azonos színű márvány… – villantott rá István a szocializmus egyik velejárójára.

 

Korona a fénymásológépen

Az északi oldali lépcsőn jöttünk le a 8. szintről, a hetedikre, az olvasótermek szintjére. Én – őszintén szólva – nagyon barátságosnak találom az olvasótermeket, de ezeknek sincs sok köze az 1945 előtti időszakhoz: a hírlap- és az általános olvasóterem középső része eredetileg az F épület egy-egy belső udvara volt. (Raktárszinteket építettek beléjük.) Az olvasók – a régi viszonyoknak megfelelően – az udvar felett ülnének a levegőben. Az északi oldal irodái felé léptünk ki a olvasókból, ahol rögtön egy arany színű-csillogású táblát pillantottam meg – egy fénymásológép társaságában. A tábla – magyarul és angolul feliratozva – a Szent Korona őrzésének helyét jelölte: „…1900-tól ezen a helyen, az itt kialakított páncélszobában őrizték a koronaőrök … 1944-ben innen menekítették el országhatáron kívülre.”. Egy folyosón?? Persze, hogy nem, hiszen ebben a szárnyban sem maradt meg szinte semmi az eredeti helyiség-felosztásból. (Csak az ablaknyílások maradtak a helyükön.) A folyosó már az új beosztás eredménye – nem megfeleltethető a mostani helyiségekkel.

 

Kormányzói nézőpontból

Az épület északi oldalán kialakított kisebb lépcsőházban jutottunk le a 6. szintre – valóságban az első emeletre. Ez a tér volt – az egész épületben is mindenhol – a legkiemeltebb. Itt alakították ki a Hunyadi-termet is, amelytől Horthy Miklós kormányzó lakosztálya kezdődött. A Hunyadi-terem szintén neoreneszánsz stílusú volt. Közepén Fadrusz János Mátyás lekicsinyített lovas szobra állt, a falakon pedig Benczúr Gyula festményei néztek a látogatóra. A festőművésztől nyolc képet rendeltek Mátyás életéről, de sajnos csak két festmény készült el – Mátyás fogadja a pápa követeit, illetve a Diadalmas Mátyás (bevonulása Budára). Ezek fenn is maradtak.

A szomszédos Zeneműtár olvasótermébe tehető eredeti helyiség Horthy dolgozószobája volt.

Egyébként fiának, Istvánnak a házasságával, az ifjabb Horthy család is itt lelt otthonra.  A hetedik szinten, a délnyugati sarokban, a „multimédia olvasószobában” lóg egy háború előtti fotó a lakosztály egyik helyiségéről. És „máris” láthatjuk a mai képet. Van ám kontraszt… Ez a sarok helyiség bír talán a legszebb kilátással – a Tabánra, a Gellérthegyre, szinte középen áll az 1950-es években megépített Buzogány-torony, a Nyúl-kert és az Újvilág-kert. Az ablak mellett újabb régi felvétel mutatja az egykori kilátást: másik Erzsébet-híd,  a Buzogány-torony helyén egy téglából épült, balusztrád-mellvédes, széles torony… A rezidenciát a korabeli Pesti Hírlap Képes Vasárnapjának egyik riportjából elég jól ismerik a történészek.

 

Apponyi könyvszekrényei

A híres Szent István terem „helyén” ma a Budapesti Történeti Múzeum és az OSZK osztozik – a neoreneszánsz díszítésű teremről egy régi fotó függ a folyosó falán.

De van itt még valami! Nézzük meg az Apponyi-termet! – indult el a Régi nyomtatványok tárának folyosóján István. Az irodahelységen át léptünk a terembe – üdvözölve a kollégákat -, ahol olajfestmény portrék alatt régi könyvtárszekrények néztek a középen álló hatalmas faasztalra. Apponyi Sándor 1924-ben rendelkezett lengyeli kastélyában lévő 15 000 kötetes könyvtáráról (bútorzattal együtt), amelyet a nemzetnek szánt. A Nemzeti Múzeumból érkezett ide 1985-ben – a bútorzat sajnos minden költözéskor veszített eredetiségéből, mivel mindig igazítani kellett az adott helyiségekhez.

Az északi oldal munka-liftjén a 3. szintre ereszkedtünk. (Ezek a liftek mind a „normál” emeleteken, mind a fele olyan magas ráktárszinteken is megállnak, és két irányban nyílnak.) Éppen a gazdasági bejáratnál álltunk, amelynek szocreál fémszárnyának belső oldalán ott láthattuk a lovarda épületének fotóját – valaha ezt látták  a kapuból.

Ezután beléptünk az állandó hőmérsékletű és páratartalmú raktártoronyba. Ide – természetesen – csak engedéllyel lehet belépni – csak dolgozóknak. A Krisztinavárosi szárny két belső udvarából hatalmas, 11 szintes raktárat alakítottak ki, amely az ide folyamatosan érkező zenei, grafikai, nyomtatott újdonságok, régiségek miatt 2002-re már be is telt. Azóta külső raktárhelységeket vesznek igénybe. Ha kormányzati célokra veszik vissza az épületet, akkor hogyan varázsolják ki a vasbeton raktárszinteket? Jó kérdés.

 

Az Angol akna nagyszerűsége

A gazdasági bejáraton át egykor a főépület konyháját ellátó szekerek jutottak be a Krisztinavárosi szárnyba. Két irányból is jöhettek: az új Palota úton, szemből érkezve, és dél felől, az Angol aknán át. Hogy mi az az Angol akna? A szárny könnyebb elérhetőségét megoldó két szint mély út (szinte árok) az Oroszlános udvar és a szárny közé beékelve. (Ez alatt kerékpárral kellene ideérkezni, hogy átérezzük nagyszerűségét!) Az F épület három helyen is átkapaszkodik az akna fölött az Oroszlános udvarhoz (a bejáratnál is), így a könyvtár látogatói nem is érzékelik az aknát, csak ha véletlenül lenéznek.

Ugyan ki tudja, hogy az Oroszlános udvar alatt alagúton is át lehet jutni a Dunai palotasorba? A tervező és az építtetők azonban az átjutást két szinten is lehetővé tették! Ugyanis az Angol akna felett átívelő épületrész még egy-egy átjárót rejt az udvar szintje alatt! Azon siettek át a felszolgálók a zsúrkocsikkal a díszvacsora tálaló asztalaihoz a Dunai szárnyba. Manapság pedig még az udvarra besomfordáló turisták is zsákutcába futnak a BTM kapujánál…

 

Szinte a föld alatt…

Ide érkezett a szén is, amelyet lejutattak a 2. szintre, a kazánházba. Felettünk körülbelül öt méter magasan hajladoztak a helységek boltívei, alattuk szürke színű linóleumon, szürke salgó állvány-szerű polcrendszer állt. Mindössze itt és lentebb találkozhatunk történelmi architektúrával – belül. Elbe úr előresietett a sötét állványsikátoron, a következő terembe, ahol lámpa világított: itt egy kolléga ült a könyvlift indító-egységénél. Akár nyomasztónak is mondhatom a munkát itt lent a „föld alatt” egyedül. Ide érkezik a kérés a 7. emeletről, hogy mely könyveket kéretik a raktárból. A dolgozó összeszedi azokat, és küldi azon az ötletes, sínpályán közlekedő „könyvliften”, amely négy emeleten át utazva megérkezik az olvasótermek szintjére. Mára már ennek az unikumnak is van vakvágánya, amelyet nem használnak. Németországban gyártanak még ilyet, nem lenne egyszerű, ha komoly meghibásodásra kerülne sor…

A további termekben rég-, vagy sosemhallott folyóiratok bekötött évfolyamai sorakoztak a fejem fölött, miközben az Elbe úr által teremtett fénykörbe igyekeztem a közben elsötétített térből… Mintha egyre régebbi kiadványok, újságok vaskos évfolyamai nyomták volna a polcokat. Több mázsa hír, rövid gondolat, hirdetés, régi fotó a megsárgult, kirojtosodott lapokon az egész Monarchiából – Siebebürgisch-Deutsches Tageblatt 1905, Miskolczi Napló 1912, Szegedi Napló 1888 -, és meghökkentő korrajzok: Hunyad megye Tanügy 1908-11, Hosszu Élet (talán folyóirat) 1888-89…

Bár eddig csak a két raktártoronyról beszéltem, ám a 3. és a lentebbi szintek nagy részét is kiadvány-raktározásra használják. A polcok erdeje után egy hosszú, boltíves folyosón találtam magam, amelynek mennyezete keresztül-kasul volt hálózva csövekkel, vezetékekkel, a falakhoz pedig, bútorlapok, kimiskárolt szekrények támaszkodtak. Karbantartói körülmények…

 

Az akna – mindig van lejjebb

– Nem kis feladat ezeken a távoli részeken is állandó páratartalmat, hőmérsékletet biztosítani. Mert, ha elreped itt egy vízvezeték-cső, nem is azonnal veszik észre… – szólt kalauzom a nem éppen ideális raktározási adottságokról. Egy szinttel lentebb még mindig boltívek tartották a mennyezetet, de már alacsonyabbról indultak – a polcrendszert is ehhez igazították. Legfeljebb az első szinten járhattunk, majd egy zörgős acélszerkezetes lépcsőházban leértünk a nulladik szintre. Kecskeméti lapok 1934, Nemzeti Sport 1937 – olvastam a könyvgerincekről. Az előbb még lábmagasságban láttam azokat a kerek kis ablakokat, amelyek a „rendes” ablaknyílások alatt bizonygatják azt, hogy még itt is van használható tér az épületben – most már a könyvállványok tetejénél.

– És le is értünk. Itt láthatod azt az aknát, amely egyike lehet azon lejáratoknak, amelyeken át 1945. február 11-én, a Kitöréskor sokan megpróbáltak kijutni a várból… De nekik sem sikerülhetett – hajolt Elbe úr egy legfeljebb 80×80 cm-es öntöttvas aknafedél fölé egy állvány tövében. – Ha sikerül kiemelni, lepillanthatunk 15 métert, már ha le tudunk világítani.

De nem tudtunk: az akna sarkába 45 fokban bebetonozott vasrudak sora elveszett a sötétben. Az akna levisz az Ördög-árok vízfolyásának szintjére, de – egykor – onnan a menekülők sem a Hűvösvölgy irányába, sem a Duna felé nem jutottak ki. – Akinek van gusztusa, az kipróbálhatja! – húzta vissza vezetőm nehéz fedelet.

Barlangász kifejezéssel élve: itt volt a végpont. Lentebb, csak a külön utakon futó, modern lift visz – az utca szintjére.

 

Mi jöhet még?

A séta során láthattam, hallhattam, hogyan zsigerelték ki az épületet a padlástól a pincéig. A barbarizmus meghökkentő mértékével találkoztam itt a Krisztinavárosi szárny átfogó látogatásakor. A palota 20. századi történetét nagy léptékben átgondolva úgy érzem, hogy a sötét 50-es években a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Pedig hasonló rendszerváltás máshol is volt… Nem lebegett nálunk az „szocialista éterben” egy szikrányi egészséges nacionalizmus sem – ne tegyük tönkre, ami a miénk.

Ha az 1950-es évektől 30 év kellett a megvalósításig, vajon hány év lesz most, a digi-korszakban? És hányszoros energia befektetéssel fogják a szakemberek visszaállítani a Budavári Palota régi pompáját (ha befejezik, ha hasonlítani fog a régihez, ha, ha…) mintha a háború után felújították volna? Attól tartok, hogy azt már nem érjük meg.

Harsáczki György

Holdvilágos túratársakkal…

Az átnyergelés

Egészen másnak indult a nap, mint amit vártam. Amellett törtem pálcát, hogy jól kimerítem magam a Pilis-hegyen és környékén… és hogy kiterülök a meleg napsütésben a pástra valahol… Hogy elérjem a szentkereszti buszt, még a reggeli kávéról is lemondtam – úgy utaztam végig a városon. A HÉV-re is az utolsó percben szálltam föl.

A Remete-barlangban...-ból

A Remete-barlangban…-ból

„Szerintem legfeljebb egy perc van még indulásig…” – válaszolta egy éppen felszálló fiatal nő kérdésemre, mert egy kávé vásárlását fontolgattam még… Már nem szálltam le. A HÉV elindult.

„…itt vagyok a HÉV-en, de későn érkeztem, egyébként jelentkeztem a túrára, csak később… …a túratárson…” – hallgattam a nő telefonbeszélgetését mögöttem, ami felkeltette érdeklődésemet (ahogy mondani szokták). Én is túratársas vagyok, csak most nem jelentkeztem…

Megtudtam Zitától, hogy István, a túraszervező a Holdvilág-árok és környékére kalauzolja majd a csapatát. „Az nekem kispálya…” – morfondíroztam magamban – „de lenne társaság…” Nehéz választás volt. Februárban nem volt olyan szórakoztató a téli túra ismeretlenekkel.

Zita azt javasolta, hogy hívjam fel a túravezetőt, és tudjam meg a részleteket. „Heten vagyunk, mint a gonoszok…” – mondta István a „legfontosabbat”. Aztán mondott részleteket az útvonal felől is, és nyilvánvalóvá vált, hogy kis kört tesznek… Menjek, ne menjek? – nagy dilemma! Egy kis beszélgetés után 2 megálló alatt 2 kocsit surrantunk előre túratársnőmmel, és lehuppantunk a csapat mellé. A társaság érdekesnek mutatkozott, én pedig döntöttem: csatlakozom. Erre a döntésre azért még a dobogókői busznál történő jegyváltásig vártam – itt is vagy tízen csatlakoztak – aztán gyerünk..!

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a "lé"!:)

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a “lé”!:)

Amikor leszálltunk a pomázi rehabilitációs intézetnél ismét csapódott néhány – várt – ember. Aztán elindultunk… volna, de jött egy zajos bemutatkozás (amit az erdőben is lezajlódhatott volna), és félóra mulatás után léptünk a „Tetvek mezejére”…

Harsáczki György

Várak a múlt és az újév ködében (1-2. rész)

Váralja vára – senki sem látta, sokan leírták

 

Legelőször a várakra kaptam rá… Felnőtt fejjel már nem is emlékszem, mi volt az, ami elvarázsolt bennük. Talán a történelem vadromantikája. Lelkesen gyűjtöttem a róluk készült fotókat. Amikor a könyvespolcunkra került Kiss Gábor 1984-ben napvilágot látott vaskos Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon című munkája, úgy éreztem: megfogtam az Isten lábát. Órákat lapozgattam a közel 600 oldalas kiadványt, és arról fantáziáltam, hogy hazánk mely ismeretlen településének vármaradványait kellene megkeresni a közel kétszázból, kirándulásokat tervezgettem, amelyekkel összefűzhettem volna ezeket a történelmi emlékhelyeket.

Napjainkban is fellapozom a „csodakönyvet”, de az internetnek és a további kutatásoknak köszönhetően mára jócskán felduzzadt a várhelyek száma, s számomra még a földvárakkal is kiegészült. 2015 Szilvesztere környékén két várat is meglátogattam barátaimmal, amelyek közül az egyik nem szerepel a már említett Kiss Gábor-könyvben.

 

A Kappenvasszer felé

Óbányán búcsúztattuk az óévet egy csinos kis házban. Mivel az év első napján már többen elnehezültünk, s ezért egy hosszabb túrát terveztünk aznapra: a Mecsek északi peremén található Váralját tűztük ki célul. Több halastó is kéklett a Váralja-patak felduzzasztása révén, de a cél a váraljai Vár-fő-hegy várrom jelzése volt. Számomra az ismeretlen volt – jelzése alapján komoly maradványokra számíthattunk.

Kimásztunk az Óbányai-völgyből, majd a Kappenvasszer érintésével leereszkedtünk a Váraljai-völgybe. Télvíz idején a horgásztavak sem olyan szívderítőek, így lassítás nélkül haladtunk tovább. Belebotlottunk egy bányászati emlékhelybe is, amely a hegység északi peremén sorakozó feketeszén-bányász falvak (Máza, Szászvár, Nagymányok)  sorába sorolta településünket. Itt egy táróban berendezett bányamúzeum is van, előtte 1997-ben épített emlékfalból áll, rajta az üzemi balesetben elhunytak nevével.

 

Malom, bolt, kiállítóhely

Váralja – január 1. lévén – kihalt volt, nekünk már a mozgás is jól esett, ködös szürke ég lógott a nyakunkba… Váraljának valamikor szebb napjai lehettek, ez látszott… A jókora „Képzőművészeti Ház” gangjára bepillantva viszont egy emléktáblát fedeztem föl. „Váralja népművészeti és néprajzi múltjának fáradhatatlan kutatójának”, Moldován Vilmának állított emléket. Miért is volt furcsa az épület? Mert malomnak épült száz évvel ezelőtt. Később élelmiszerbolt lett, raktár, s közben pedagógus lakásokat alakítottak ki benne. Itt élt Moldován Vilma is, tanítónőként, aki Erdélyből menekült át a második világháború idején. Igen művel asszony volt – négy nyelven beszélt -, és fáradhatatlanul gyűjtötte Váralja néprajzának emlékeit – gyűjtőmunkájának eredménye ma a Magyar Néprajzi Múzeumban található meg. A település néprajzi gyűjteményét 1995-ben a malomépületbe költöztették – amely ma is gyarapszik -, de bepillantást nyerhetünk Váralja szénbányászati múltjába is. A kiállítás nagy része Balogh Rudolf fotóanyaga az 1920-as, 1930-as évekből.

A két templom, néhány pince és szép sváb lakóház után végcélként már csak a Vár-fő-hegy emelkedett előttünk. Mintha pózna is kiállt volna a tetejéből…

 

Vár-fő-hegy „ostroma”

A kék rom jelzés a várhegy tövébe vezetett bennünket, majd hirtelen toronyiránt a hegynek fordult. Az volt az érzésünk, hogy a gyalogút csapását vonalzó mentén húzta meg valaki, s csak az volt fontosabb, hogy minél rövidebb legyen az a vonal. A hegy 66 méterrel emelkedik a falu fölé – a fagyott földön kétségbeesetten igyekeztünk lépést találni.

Fentebb már fiatal sarjadék-erdő kísérte az ösvényt, majd enyhült a meredekség, s egy széles (sokatmondó!), körteraszra érkeztünk, mely fölé egy igen meredek, 8-9 méter magas löszkúp emelkedett.

A domb közeli oldala meg volt bontva – valószínűleg amatőr régészek „dolgozták meg”. Hasunkra ütve balra kezdtük kerülni, de csaknem visszaértünk kiindulási helyünkre, ott lépdelhettünk fel a kialakított lépcsőkön. Felérve elszontyolodtunk, mivel a komoly vár jelzés után a domb lapos tetején mindössze egy viharvert táblát és egy árva zászlórudat találtunk. Látszott, hogy a csúcsot valamikor megtisztították (remek a kilátás a környező falvakra, de a Mecsek felé is), de éreztük, hogy a cserjés ugrásra készen várja, hogy visszabitorolja… A hegytető keresztmetszete nyolcasra emlékeztetett, s a nagyobbik ovális közepén egy beomlás utalt az egykori építkezésre.

 

Török basáról, annak magyar nejéről…

Kissé csalódtunk a Vár-fő-hegy várában, ám a krónikák tartalmaznak néhány érdekes momentumot…

Csak 1698-ban jelent meg első feljegyzés „Locus castelli deserti” formában, majd a továbbiakban is csak úgy, mint ismeretlen eredetű rom. Egyed Antal így írt róla 1829-ben: „A határában találtatik egy hegyen volt várnak régi omladéka, melynek egy oldalrul a sántz a máig is láttatik. Ezen várrul neveztetett a helység is Várallyának, melyben a török uralkodása alatt a hagyomány szerént egy aga lakott, mikor épült pedig a vár és pusztult el nem tudhatni.” 1864-ben egy kataszteri térkép négyzet alaprajzú épületromot jelöl a „Várfőhegyen”.

A helyi mendemondák mindig csak a török időkig nyúlnak vissza. 1923-ban Váralján ezt jegyezték le: „Ismeretes a váraljai hagyomány a török basáról, annak magyar származású nejéről, az aranyszoborról, melyet nejéről készíttetett, az elrejtett kincsekről, amelyet a váraljaiak időnként kutattak…” Egy másik elbeszélés pedig azt meséli el, hogy a várfői török parancsnokság annak fejében ígért bántatlanságot az egykor kövesdi lakosságnak, ha azok a mai Váralja területére telepednek.

Wosinsky Mór, szekszárdi apátplébános írt róla először részletesen. Földvárnak gondolta a néhai erődítést, mert követ, téglát nem talált, de több sáncról is megemlékezett. A sánc alatti szőlőkben annak idején itt is, ott is találtak vaseszközöket, kerámia tárgyakat – néha teljesen épeket. Az 1950-es évekre lefektették a tényeket, hogy földvár állt a tetőn, ahol törökök tanyáztak, s Moldován Vilma helyi tanítónő ásatásának bronzkori, honfoglalás-kori leletei szerint több mint ezer éve használták védelemre a Várfőt.

 

Egy ellopott kőtorony

Miklós Zsuzsa az 1980-as években járta be a területet, és a hegytetőn kő-, tégla-, patics-, és 13. századi cserépdarabokat talált, s nemsokára elkészültek az első légi felvételek is. A várat csak 1994-95-ben tárták fel. (A neves régésznő 2014 májusában hunyt el.)

A 14×28 méteres területű ovális tetőn 60-65 cm széles kőfal futott körbe, középen legalább kétszintes torony állt 7×7,5 méteres alapokon. A járószint 80-90 cm mélyen van, felette pedig kormos-hamus réteg található 13. századi tárgyakkal, töredékekkel – ezek alapján ellenséges támadás és tűz okozhatta Váralja birtokosa lakhelyének pusztulását. A toronytól délre és északra tároló gödröket és egy sütőkemence nyomait találták meg. Nyilvánvaló, hogy a vár anyagát akkurátusan elhordták az 1864-1890 közötti időszakban – eközben alakult át az ovális terület -, a kerítőfalat pedig a közben leszakadt löszfal ragadta magával. A terasz is a leomló falak miatt lett sík, mivel valaha árok lehetett.

Természetesen alagutakról is vannak mendemondák, ellenben itt tényleg van egy! Az északi oldalon, szinte egészen eltömődve indul egy körülbelül 20 méter hosszú, 1,5 méter magas (egykor 2 méter magas), keskeny járat, amely a domb közepéig ért – ma a széléig, mivel az épületbontók megbontották a halmot. Rendeltetése ismeretlen, mivel tárolásra túl keskeny, és a járat eredetileg sem ment tovább. Az 1994-95-ös leletek – kések, nyílhegyek, sarlók, lószerszámok, kulcsok, üvegtárgyak, korsók, kannák, bronztárgyak – a középkori hétköznapokat idézik.

Csak érdekesebb ott lenni egy ilyen ásatáson, mint húsz évvel utána a gazt nézni!

A terasz padjai nem hívogattak pihenésre (ezért is rövidek ezek a téli túrák), így hát a hegytetőről délkelet felé ereszkedtünk le egy lankás dombhátra, majd érdekes, félig fátlan dombok során át kapcsolódtunk be a piros kereszt nyomvonalába, és Óbányára gyalogoltunk.

 

(Irodalom: Miklós Zsuzsa: Váralja-Várfő XII. századi vára)

 

 

Britek a Mecsekben

A középkori Nádasd Rák várának Skóciáig vezető története

 

Nagy baklövés lett volna, ha az Óbánya mellett megbúvó Réka-várat nem keressük föl. Házunktól érdemes volt a Belátó-kilátót is érinteni. A faépítmény arra a jól kiválasztott helyre épült, ahonnan végigláthatunk Óbánya ütőerén, a főutcán. Eszünk ágában sem volt visszaereszkedni – a hegyoldalban gázolva csakhamar elértük a várhoz vezető Langhöhe gerincét a zöld, illetve a Mária út jelzéssel.

 

Hatalmas vár – a gyökerek között

Egy esőház után nem sokkal olyan meredek sáncrendszer peremén álltunk, mintha „csak” száz éve hagyták volna itt. Pedig feltehetőleg 600 éves. Réka-vár terült el előttünk – bár itthon mindig többet várunk a váraktól… (Előző cikkemben tévesen írtam, hogy e vár nem szerepel Kiss Gábor 1984-ben kiadott könyvében, ám más néven és nem megfelelő hegyen említi.)

A hegyhát felől kettős sáncon haladtunk át, majd ezután következett a központi – kb. 10-12 méterrel való – kiemelkedés megmászása. A második sánc szemmel láthatólag messze elhúzódott, a végét nem lehetett kivenni. A felérés helyén egy köves kiemelkedés emelkedett ki – érezhetően egy épület állhatott ott. Tetején egy kőhalom állt emlékkővel: Skóciai Szent Margit 1045-1093 emlékére 2007 – állt rajta.

Mivel nem ismertük a szent életét, nem értettük, hogyan kötődik ehhez a helyhez – ám a „ránk zuhant technikának” köszönhetően egy társunk már fel is olvasta a korábban kikeresett szöveget telefonjáról: a vár illír, vagy kelta, esetleg 9. századi, frank építésű… a vár területe 35 méter széles és 205 méter hosszú, s falai három méter vastagok. De a Szent Margit-szál sem kis dolog: a hegy tövében álló információs tábla is úgy írja, hogy „a hagyomány szerint” Vasbordájú II. Edmund angol király két fiúgyermekét Magyarországra, István király udvarába menekítették a hódító dán király elől, s itt kaptak birtokot. Egyikük, Eduárd, Szent István király lányát, Ágotát vette feleségül, s itt született első gyermekük: Margit, aki aztán királyné lett Skótföldön.

Az elegyengetett vízszintes terület mindkét szélén közel egy méterre felmagasodtak az egykori kerítőfalak. 70-80 métert sétáltunk előre a hegytetőn, s azt hittük, hogy „eljött a vár vége”, de egy az előzőhöz hasonló felmagasodás fogadott az északnyugati oldalon, amögött pedig egy árok – keresztben. Itt is megörökítettük a hepehupákat, és továbbmentünk a jelzésen. Kiderült, hogy akkor értünk át a külső várudvarba. Alant már nem volt sánc – a védelmet a még meredekebb hegyoldalra bízták. A széleket erre is a néhai falak enyhe kiemelkedése kísérte, s itt, a külső várban találtunk rá az egyetlen, „igazi” várfal-csonkra…

A hosszú vár végén valóban óvatosan kellett leereszkedni. Erről jön fel mindenki – mi, természetesen lefelé… s lent olvashattuk a tábla szövegét. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki zöld szemes ostoros egysejtűnek nézte a Réka-vár áttekintő térképét.

 

Amikor Angliából menekültek ide…

A vár kutatástörténete is megér néhány mondatot! Ez az, amikor minden kődarabból „üvölt” a történelem…

Az egész 1828-ban kezdődött azzal a „Széchényi Országos Könyvtárban” őrzött oklevéllel, amelyet még II. András adott ki 1235-ben, és amelyen az állt, hogy az egyik itteni birtok délről határos a nádasdi britek földjével (cum terris Brittanorum de Nadasth). – Nahát! Miféle britek? – kapták fel a fejüket egyesek.

Fél évszázad múlva ismét rezzent valami: 1877-ben Xantus János lefordítva közreadta J. Abbot angol történész cikkét, amelyben leírta a két angol hercegfiú Magyarországra menekülését 1022-ben, és hogy egyikük, Edward/Eduárd elvette Szent István lányát, Ágotát, majd 1058-ban Eduárd családjával – s Margittal együtt – visszatért Angliába.

A megjelenés után egy évvel Brüstle József elsőként kapcsolta össze a brit földeket a menekült hercegfiakkal, s azt feltételezte, hogy Szent Margit itt születhetett Nádasdon, a várban. Az a nézet, hogy Margit atyja itt kapott birtokot, és ő maga a ma már romos várban született, egyre több megerősítést nyert. Természetesen ezzel egy időben voltak olyan kétkedők, akiknek könnyebb volt azt feltételezniük, hogy Eduárd valószínűleg mást, pl. Henrik császár lányát vette el, és semmi köze Nádasdhoz…

 

Felélénkült brit-vita

1938-ra, Szent István halálának 900 éves évfordulójára napi politikai indítékból, de történetünk okán is felélénkült az érdeklődés skóciai Szent Margit és leszármazottainak történelme iránt. Viták leginkább a német és az angol források eltérése miatt alakultak ki – s ez utóbbiak voltak a hitelesebbek.

Fest Sándor nyelvtörténész nyelvtörténeti bizonyítékokkal támogatta Szent Margit nádasdi szülőhelyének hipotézisét, míg Herzog József azt bizonygatta, hogy Eduárd orosz földön nőtt fel, és egy másik nemesi Ágotát vett el. Egy harmadik történelemkutató pedig azt feltételezte, hogy a „terra Brittanorum” inkább lehet besenyők földje, csak rosszul írták… Megmérkőztek a nézetek, de már 1940-t írtak és közeledett a háború…

Közben egy tolna megyei történelembarát báró is a tettek mezejére lépett, akit Malcolm skót királyra emlékeztető neve is ösztökélhetett az igazság kiderítésére. Malcomes Béla eredeti angol nyelvű forrásokra támaszkodott és teret szentelt Szent Margit életének, és hogy a királyi unoka milyen magyar szokásokat vitt magával Angolhonba. (,,Malcolm a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában… hatására a király elhagyta vad szokásait… Egész környezete megváltozott Margit körül… Előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek.” – írta Szent Margit életrajzírója.) Szerinte az angol hercegek egy már álló várba költözhettek be, ám azt a 13. században már el is hagyták. Könyve, a Szent István unokája 1938-ban jelent meg.

Ezzel egyidőben feltárást kezdeményezett Réka-várban, és a nem mindennapi méretű vár területéről számos vas- és cseréptárgy került elő. Sajnos a folytatásról már nem tudunk, ha volt is, nincs meg a dokumentáció, megbízható számok csak a falak méreteiről maradtak fenn.

 

A régészek megmondják!

1963-ban végre szakértők érkeztek Réka-várba, bár csak felderítő jellegű ásatásra. Papp László és csapata csak a legszükségesebb mértékben távolította el a törmelékréteget, és végül minden kutatóárkot visszatemettek. A vár neve után érdeklődve, az akkori öregek Rák várat említettek, mert így hívták az ő eleik is. Esetleg a patakban tenyésző rákok miatt. Egy 1810. évi feljegyzés is Rák várnak írja a romokat – a Réka-vár elnevezés valószínűleg egy nem túl régi hazafias felbuzdulás eredménye – de már kiirthatatlan.

A hegygerinc – délnyugat – felől egy kerek torony állt a vár végében, ami kaputorony lehetett. A csonka falak magasságát 380 centiméteresnek mérték, s az egykori járószint 360 cm-en volt, amely efölött fél méterig átégett és kormos volt… Vagyis: leéghetett. A kaputoronyhoz két sáncon át vezetett a felvonóhidas bejáró. De a maradványok vizsgálata alapján többszintes kaputorony állt a két várudvart elválasztó épületsor északnyugati sarkán, amelyhez felvonóhíd vezetett – két bejárat volt.

A várudvaron 40-50 centiméter mélyen állapították meg az egykori járószintet – jó pár régi kutatóárok mellett. Az alaprajzból kiindulva Rák vár 13. századi lehet, esetleg kicsit még korábbi. Épületek középtájon, és a délnyugati falhoz támaszkodva álltak, de számuk és nagyságuk elenyésző a vár területéhez képest. A külső várudvar pedig üres! Ez meglehetősen furcsa, ezért elképzelhető, hogy a várat nem fejezték be… Ám a leletek szerint – vastőr, sarkantyú, bronzgyűrű, csat, nyílhegyek, korsók – Rák várban élet, sőt katonai élet folyt a 14-15. században.

És mikor hagyták el? A nyomok tűzvészre utalnak, de ha békeidőben történt volna tűz, tulajdonosai nem hagyták volna tűzvész utáni állapotában. Feltehetőleg a mohácsi vészt követően dúlták fel, amikor a közeli Máré várat is elfoglalták.

A romokat azután erdő nőtte körbe, s a 19. századra már 6 öles (11 méter kerületű) tölgyek is nőttek a várudvaron. Leomló köveiből malmok épültek a völgyben. Az 1930-as években még 27 működő, öreg vízimalmot számláltak össze Óbánya és Mecseknádasd között.

Harsáczki György

Házak a Világvégén… (3. rész)

Hetvehely sváb-magyar története

 

A szálláshelyünk alatti remek étteremben...

A szálláshelyünk alatti remek étteremben…

Amikor második napunk vége felé – szürkületben – szállásunkra, Hetvehelyre autóztunk, mindannyian drukkoltunk, hogy nyitva legyen a Szolgáltatóház alatt üzemelő étterem, mivel mindenki szívesebben kényeztette volna a gyomrát „igazi” étellel, mintsem konzervvel. Óriási örömünkre nyitva volt (kétszer már zárva találtuk), de azért beléptünk az ajtón, hogy megerősítést kérjünk, hogy míg átöltözünk, nem fognak bezárni…

Mai rege, sváb-magyar történet

Rövidesen meg is jelentünk, és nem menüvel kellett megelégednünk, hanem teljes étlapot kaptunk! Mindez azért volt meglepő, mert – úgy találtuk – a vendéglő nem a beeső turistákra számít. A szuterén helyzetéhez képest nagy helységből bepillanthattunk a konyhába, s láthattuk komoly, modern felszereltségét. Helyet foglaltunk egy vaddisznó és más apróvadak falra erősített szőrméi alatt, majd nem sok idő múlva megérkeztek a sáros megpróbáltatásokkal kiérdemelt húsételek. A helység pincére közben is és utána is szívesen beszélgetett velünk – Hetvehely hétköznapjairól. Helyet foglalt közöttünk, s a következő italra a „cég” vendégei voltunk…

Hetvehely sincs sokkal jobb helyzetben, mint hazánk falvai. Az önkormányzat mellett csupán a közeli kőbánya és az erdő ad munkát néhány embernek, de Pécs sincs túl messze. A szolgáltatóház éttermében lakodalmakat, ünnepségeket tudnak lebonyolítani, s itt főznek a rászoruló idős embereknek is ebédet. Az épületben kapott helyet az orvosi rendelő és az idősek klubja is, az emeleten pedig 16 főnek tudnak szállást biztosítani. (A 2008-ban befejezett beruházást a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapból finanszírozták. Közel a mecseki uránérc…)

Német gyökereik ápolásának bizonyítéka az is, hogy testvértelepülésüktől, a svájci Rafztól kisbuszt kaptak. Felszolgálónkkal beszélgettünk Kánról, az elnéptelenedésről is, s a beszélgetés végén arról győződtünk meg, hogy Hetvehely vezetése és lakói nem hagyják magukat: küzdenek, pályáznak, szerveznek egy jobb jövő érdekében.

 

Hetven házhely, vagy hétfői legelő?

Hetvehely is a török megszállás utáni német betelepítéseknek köszönhető sváb falvak egyike. Első írásos emléke egy 1543-as okiraton szerepel „Hetfehel” néven, 1559-ben pedig „Hetfoehel” néven jegyezték. 1698-ban a nagy kavarodásban összeírtak erre egy „Felily” nevű helyet, s csak 1799-ben ütötte fel a fejét ismét a Hetvehely név. A név eredetéről megoszlanak a vélemények: régi szóbeszéd szerint egykor a környék falvainak lakói a falu helyére hajtották ki a barmaikat, mindig a hét első napján – így lett „Hétfőhely”. Egy nyelvész szerint hetven házhely volt régen a faluban, a harmadik pedig a hétfői hetivásár-hipotézis.

Gótikus stílusú temploma mindenesetre megelőzte az első megmaradt feljegyzés dátumát, mert 13. századi. A török portyázók 1540-es években jelentek meg, lerombolták az egyidős rendházat, a templomot pedig istállónak használták. A végén azért azt is felgyújtották… Habár a középkori jobbágytelepülés gyakorlatilag megszűnt, rendháza üszkös falai közé vissza-visszatértek a környék szétszéledt lakói. Az 1730-as évektől ide érkező németek mind a jó élettér, mind a romos, de létező templom miatt is letelepedhettek itt. Kevesen tudják, hogy a mára egészen általános településforma, a szalagtelkes, vagy utcás falu német jellegzetesség: keskeny telek néz az utca felé, és hosszan nyúlik hátrafelé, miközben a kertet, szántót a keresztbe épített istálló rekeszti le. A gang is német szó…

 

Ősi templom mint gazdasági épület

A romos, középkori templomot 1760-ra barokk stílusban újították fel, de „csak” 1883-ig használták, mert addigra felépült a napjainkban is használt templom. Sajnos az Árpád-kori templom a plébánia telkén állva, annak gazdasági épülete lett: szénapajta, húsfüstölő… Így ősi freskóit zsíros koromréteg alatt találták meg 1911-ben.

Másnap, két esős nap után sort kerítettünk szállásadó településünk kiemelt műemlékeinek megismerésére. Nemrég alakították át a közeli portát Falumúzeumnak, ahol színes gyűjtemény idéz múltat és közelmúltat. Majd a plébánia udvarába léptünk és időrendben nézhettük meg a templomokat. Csoda, hogy láthatjuk a kis templomot, mert a török idők után sokáig meg sem említették a püspöki „vizitációkban”, úgy benőtte a növényzet. Freskóinak hírmondóit csak a 20. század elején fedezték fel – és egy bumfordi 14. századi keresztelőmedencét.

A számtalan túralehetőség közül leírtam néhányat korábbi lapszámokban, de ha valaki csak egy kis sétát tervezne Hetvehelyen, akkor a falu felett az északi oldalon felkereshető egy rendhagyó fakilátó, amely Makovecz Imre tervei alapján épült.

Harsáczki György

Házak a Világvégén… (2. rész)

Saras körök az esőverte Zselicben

Bükkösd, Dinnyeberki, Kán, Bakóca, Nagymátéi Füvészkert

 

Az egyik bükkösdi kastély előtt

Az egyik bükkösdi kastély előtt

Mivel – mint már leírtam – az időjárás előrejelzést csak módjával szoktuk elhinni, első túránk estéjén inkább műholdas felhőképeket vizslattunk. Ez alkalommal biztosan tudtuk, hogy legalább annyi esőre számíthatunk, mint aznap. Ezt leszámítva nagyon vidáman telt az este a hetvehelyi szolgáltatóházban…

 

Bükkösdi téglapityke

Bükkösdi központtal terveztünk körtúránkat – már szemerkélő esőben kanyarogtunk a szomszédos településre. A kanyargós, erdős völgyben zubogott a Bükkösdi-víz, helyenként ki is lépett medréből. Közelebbről is meg akartuk nézni az áradó patakot, ám az Bükkösd előtt eltávolodott az úttól, és a faluközponttól. A késő barokk-copf stílusú Petrovszky-Jeszenszky-kastély előtt egész kis angolpark terült el különféle emlékművekkel – autóinkat is magas platánok alatt állítottuk meg. Úgy gondoltuk, míg reggeli sétája miatt lemaradt barátunk meg nem érkezik, körülnézünk. „Esőállóba öltöztünk” és szétszéledtük ki-ki a saját feje után… Mivel én az után mentem…

Felirat - téglával...

Felirat – téglával…

Tudtam, hogy csak én vehettem észre az autóból a már korábban említett „tégla-stukkós” istállókat, így nagy lendülettel visszagyalogoltam néhányszáz métert. Az elsőn két lovat formáltak meg az ajtó felett – 1942-ben, hanem a másik..! Az az istálló volt a csúcs ebben a műfajban, ugyanis a tulajdonos az évszámon kívül (1912) még a nevét is kirak(at)ta téglából, az építőanyagban pedig Pfaff János terméskővel variálta a téglát!

Egy nagy kártyás kastélya

A többiek egy cukrászdát szerettek volna megtalálni, de nem sikerült. A klasszikus okker színű kastély körül nagy volt a csend. A kapun lakat fityegett, de hála Istennek, az épületet hibátlan sátortető fedte, a főhomlokzat felett emelkedő parádés kupola is jó állapotnak örvendett. A klasszikus U-alaprajzú úri lak Fischer von Erlach, Mária Terézia építészének tervei alapján készült 1786-ban. Homlokzata címeres timpanonnal épült, s főbejáratát két herma-szobor hangsúlyozza. Ritkaság, hogy az évek során belső elrendezését sem alakították át.

Az eredetileg Petrovszky-kastélyhoz viszont egy későbbi tulajdonos, Jeszenszky Ferenc nagy kártyás anekdótája kapcsolódik! A nagy kártyás egy ízben nagy összeget veszített, amelynek fejében a főhomlokzat négy ablakának befalaztatását ajánlotta fel. Kártyapartnerei is hasonszőrű urak lehettek, mivel elfogadták az ajánlatot… Az ablakok helye ma is látható. (Én nem fedeztem fel ezeket az ablakhelyeket, ellenben kiderült, hogy Bükkösdnek két kastélya van, és a másikat szimplán Jeszenszky-kastélynak hívják. Hogy melyikről szólhat az anekdóta..?) A kastély 1953-ban leányneveldeként működött, amelyet 1997-ben számoltak fel. Nemsokára egy Ybl-díjas építész vásárolta meg, aki azóta folyamatosan felújítja, ám nem látogatható – a parkja is csak az iskola körül.

Az özönvíz eredménye...

Az özönvíz eredménye…

Barátunk is megérkezett, így már együtt álltuk körül az esőben a katolikus templom előtt kiállított régi harangot, amely – felirata szerint – 1808 óta szolgált. 2014 szeptemberében cserélték le közadakozásnak köszönhetően.

Őszintén szólva jóformán ennyi volt eme napunk szépsége… Olyannyira esett, és borult volt az ég, hogy a bükkösdi határ, a Boróka Öregotthon, és a Dinnyeberki felett álló tiszafás feszület kivételével csak sarat, tengernyi pocsolyákat és ázott erdőt láttunk a kapucni alól. Kihangsúlyozom: ebben az időben! Elfásultunk a Dinnyeberki túloldalán kialakult szántás-mocsáron történő átkelésben, s elnézve a tervezett utat, egy tudatalatti fordulattal felére vettük a távot és csak a Boróka Öregotthonnál eszméltünk fel…

 

Kán, az elhagyatott tündérkert…

Ennyi eső után csak jobb jöhetett! – gondultuk, s másnap Hetvehelyről Kánig autóztunk. Igen, tapasztalhattuk a tragikus útviszonyokat, de az elvarázsolt vidéket is. Goricában – rátaláltam a neten – valaki angolszász Fairy Garden/Tündérkertet hirdet mesebeli árakon a külföldieknek… Itt, ahonnan elmenekültek a magyarok… Most együtt is meglátogattuk a temetőt, ahol Kánban élő magyarokkal beszélgettünk. 6-8 millió most egy ház, aztán a szigetelés, egyből 1 millióba kerül egy új tető:12 milliót is el lehet rá verni. … Éppen most van generációváltás – az első üdülő-lakók megöregedtek.

Átsétáltunk Kánon, s a végén futó patakmederből felkapaszkodtunk a kék sávon. Ahogy emelkedtünk, úgy mentünk bele a tejfölbe. A dombtetőre érve Bakóca felé indultunk az erdészeti úton a kék körút jelzést követve. Esőben nem a legszerencsésebb erre – vagy akár a Zselicben – járni, mert megszűnik a szilárd út fogalma. A köd viszont egy másik világot teremtett – érdekes, amikor így leszűkül a tér… Útelágazáshoz értünk, ahol „sávot váltottunk”: kéket: rövidített útvonalon akartunk Baklócára érni, így a Rákászó közelében letértünk egy ritkán használt útra. Az út kavicsai tanúskodnak a dombok anyagáról – valószínűleg itt a dombvonulat tetején lehet ezekkel találkozni.

A bakócai egykori zárdaépület

A bakócai egykori zárdaépület

Zárda, amelyről hallgatnak…

Sodródtunk a térképen ábrázolt, és a négyszer annyi létező út között, míg egyszer csak szúrós csodabogyó-cserjék késztettek megállásra. Bár védett növény – itt igen sűrűn nőtt. Egy völggyel keletebbre értünk le, de bosszankodásunkat belénk fojtotta a már elfelejtett napsütés. Egy sárfolyássá köpült dűlőúton egyensúlyoztunk be Bakóca végére.

Alig értünk az első házak közé két porta látványa felvázolta a település status quo-ját: az egyiken egy épp, össze nem dőlő, vájogból épült istálló, és egy másik nyírt pázsitján két lakókocsi állt, s a frissen rakott támfalon egy német és egy bajor zászló lengedezett. Lám, lám, nyugat-európaiak „mentik meg” a település házait… Jobb, mint a semmi?

Amíg elsétáltunk a kocsmáig, téglapitykés istálló-gyűjteményembe több darabot is „levadásztam” fényképezőgépemmel. (Mint írtam korábban: a házat vájogból, az istállót téglából építették a régi svábok.) Meglepetésünkre a főutcát igen nagy – talán száz éves – téglaházak is kísérték, amelyek nem kúriák voltak. Hiába mentünk túl a hívogató kocsmán, valahogy kihúzott minket a főtérre a kíváncsiság: egy hatalmas saroképület urallta a teret, s az épület szegletén szoborfülke mélyedt a falba az egyik szenttel, a tető peremén ballusztrádsorral hangsúlyozták az épületet. Ki nem találtuk volna: egy volt zárda magasodott a falu közepén!

Nem kutatni jöttünk, így hát a kocsmában az új nyugat-európai háztulajdonosok felől kérdezősködtünk. Van jó pár ház – mondták -, amit megvásároltak, de elég nekik, ha a melegebb időszakban néhányszor lejönnek. Itt  munka nincs, tényleg a világvégén vagyunk – innen már Kaposvár van közelebb… Az internet szerint 1900 körül lignitmezőt tártak föl a közelben, de máig kiaknázatlan. (Lehet, hogy ha kitermelték volna, most épp olyan nagy lenne a csend, mint egy-egy volt bányászfalucskában, ki tudja?) A sörözők mindenesetre buzdítottak a templom és a kastély meglátogatására.

 

A borzasztó állapotban tovább pusztuló Majláth-kastély...

A borzasztó állapotban tovább pusztuló Majláth-kastély…

100 év – virágzás és pusztulás

Bakócán száz éve még igen jól mentek a dolgok: uradalmi központ volt kastéllyal, barokk stílusban épített templomát 1848-ban építették át klasszicista stílusúra, s akkor építették a már említett saroképületet és az orvosi rendelőt is. A jó állapotú templom után a gyalogutat már nem takarítják: a fák lombja-ágai között sárgán világított a Majláth-kastély romantikus stílusú homlokzata – a Kelleméri Meltzer család építtette 1720 körül barokk stílusban.

A kastély főbejárata már régen fogadhatott vendéget: az ajtókhoz vezető lépcsősort már egy nagyobb cserjés vette birtokába… A falakra felnézve nem is láttuk olyan rossznak az állapotát …de az udvar felől..! Az egyemeletes kastély egyik helyisége felett már be is roskadt a tető, máshol pedig nagy felületen leomlott a vakolat… Mindenki kitalálhatja, mikor kezdődött az épület pokoljárása… 1990-ben, amikor felszámolták a gyermekotthont, pedig már az a szerep sem volt egy kastély leányálma. 25 éve! Ma magánkézben van – természetesen wellness-központ ötlete lebeg az éterben -, ám a tulajdonos nincs sehol… Akkor ki tehet a pusztulás ellen? Ismét egy patthelyzet, amit sürgősen meg kellene oldani.

Végigtocsogtunk a többiujjnyi esővíz borította földszinti folyosón, láthattuk a kibelezett konyhai-, fürdő-, és mellékhelyiségeket – óvatosan fellépdeltünk a vaskorlátos, félkörívű lépcsőn a lépcsőházban… A nagyteremben hírmondója is alig volt (2014-ben) a parkettának, mindenhol csöpögött a víz a mennyezetről, ropogott az üvegszilánk a lábunk alatt. Az összeomlás díszletei.

Az udvar néhány hatalmasra nőtt, elvadult fája, cserjéje az egykori angolparkról mesélt. A kastélypark-kedvelők még így is számon tartják a kastély mögött, a gazdasági épületek között fekvő elvadult parkot.

 

Fekete István szerelmes levelei

Lesétáltunk a faluba, majd a térkép alapján elindultunk a Káni kereszthez, amely egy vízmosásos út szélére jelöltek. Az út a régi orvosi rendelőtől indult, ahol Fekete István későbbi feleségének orvos édesapja praktizált. A robosztus téglaépület előtt találkoztunk először a Fekete István emlékösvénnyel és tábláival. Fekete Istvánt 1926-tól alkalmazta „pályakezdő” segédtisztként Majláth gróf és itt ismerte meg feleségét, Piller Edithet. A környéken tekergő emlékösvény részletesen mutatja be az író életét, így szerelmes levelezésükbe is belepillantottunk.

A kereszthez vezető ösvény a napokban rettenetes dagonyává változott – közepén mély árkot vágott a kis ér. Ennek aljában néhol egy-egy öklömnyi, gömbölyded „kavics” ázott. Löszbaba? Lösztojás! Ilyet sem láttam még! A lösz-krumpli belseje üreges volt – falát valószínűleg mész cementálta -, s egy lyukon át kimostuk belőle a sarat. A dagonya felett, a kereszttől remek kilátás esett Bakócára. Fekete István sokat imádkozott itt – nagyon vallásos volt, de ez akkoriban majdnem természetes volt.

Visszatértünk a faluba, aztán a másik völgyoldalon sétáltunk ki Bakócáról – néhány régi présházacska intett búcsút nekünk. A jelzést követve kis kitérőt tettünk Nagymáté felé, amely egy puszta-szerű település vadászházzal, üdülővel, és ahol Füvészkertet is kialakítottak az író emlékének. Előtte ugyan nehezen döntöttünk a kitérőt illetően, de nem bántuk meg. A nap ismét kisütött, amikor a odaértünk. A füvészkert gyönyörű fás, cserjés ligetében több táblán olvashattunk Fekete István idézeteket – ifjú élete is már közel száz éve zajlott, ezért életrajza is lebilincselő!

 

Az író lábanyomában…

Leginkább azonban a vadászház előtt álló szarvas szobor körül élénkültünk fel. A szép környezeten álló bőgő bikát 1972-ben formázta a svájci születésű Antal Károly szobrászművész. Mögötte pedig az író portrészobra állt egy posztamensen. A mélyen vallásos, ember- és természetszerető, munkájáért, feladatáért élő-haló fiatalember foglamzókészségére már tizenéves korában felfigyeltek – az 1930-as, -40-es években már elismerték írói tehetségét. Emellett imádta a vadászatot, amelyet gyakran híres, elismert vadászokkal űzött. 1945-től személye vörös posztó volt a kommunista vezetés szemében, mivel egyik sikeres regényében, a Zsellérekben bemutatta a vörösterrort. Az ávósok majdnem agyonverték, egyik szemét kiütötték…

Nagymáté szép pihenőhely bármilyen túrán – nyírt gyep, szalonnasütő helyek és padok várják hatalmas fák alatt a Zselic vándorait.

A lejtésnek köszönhetően jó iramban gyalogoltunk vissza Kánba. A felázott út „meglátszott rajtunk” – az egyikünknél rendszeresített nyeles mosogatókefével hosszan sikáltuk a kamáslikat: „S Ágnes asszony a patakban / Régi rongyát mossa, mossa …” – mosolyogtuk meg a lányokat.

 

Harsáczki György

 

Házak a Világvégén… (1. rész)

Kán, Hetvehely, Ökörvölgy esőben, sárban téglapitykével…

 

Kis kápolna a Hetvehely feletti dombon

Kis kápolna a Hetvehely feletti dombon

Barátaim, – miután már jó ideje Dunaújváros mellett élnek – lassan felfedezték a dél-dunántúli dombvidékeket. De nem csak maguknak – hívtak bennünket is. Tavaly október 23.-hoz közeledvén túratársaságunk a Zselic déli dombjai között megbúvó Kánra „fókuszált”, hogy az év utolsó előtti túrahétvégéjét ott töltsük.

 

No de ilyenkor már szállást kellene keríteni. (Mi is öregszünk: már nem akaródzik késő ősszel sátrazni.) Én vettem kezembe a telefont, és nagy lendülettel felhívtam Attila barátom által elküldött két káni telefonszámot. Gyorsan lehűlt a lelkesedésem, ugyanis világossá vált, hogy Kán lakosságának zöme nem Kánban vészeli át a „telet”. Néhány éjszakáért pedig felfűteni egy házat nem éri meg. Viszont egyik szállásadó adta a másik elérhetőségét, és mindig volt új remény… de aztán elfogytak a kániak. – Megkérdezem a hetvehelyieket, fogadnák-e magukat – segített az utolsó káni. És a válasz végre igen volt, mehettünk! Hetvehely sváb település Kán szomszédságában van.

 

Az időjárás előrejelzés ugyan özönvizet jelzett, de mi már megtanultuk ennek kezelését: meg kell felezni az esős időtartamot és máris valóságosabbak, illetve derűsebbek a kilátások. El kell indulni! – és ez bejön… Ketten már október 22-én, munkanapon leviharzottunk, mivel barátomnak éppen Pécsen volt dolga. Mindössze két órám volt, de „nem úsztam meg szárazon” a városnézést. Elázva szálltam vissza barátom autójába. Az idő igyekezett kedvünket szegni, de mi jó hangulatban kanyarogtunk át az esőverte kővágótöttösi úton, majd Hetvehelyre értünk. Tudtuk, hogy nagyjából másfél óra múlva beáll a szürkület, így megkerestük a „szolgáltatóházat”, ahol a szállás „működött”. Jókora épületet találtunk – nemrég lett kész. A fejbekólintó az volt, hogy a kisebb közintézménynek is beillő házban egyedül „vackolódhattunk el”. Az emeleten három vendégszobából válogathattunk – a miénkből egy parkra láttunk –, és amikor leszaladtunk az udvarra körbenézni, a park végében – most éppen – hömpölygő Bükkösdi-vízen egy pompás fa gyaloghidat is találtunk. Az este során hosszan ünnepeltük ezt a remek helyet…

 

Másnap nem akartunk barátaink érkezésére várni, így bekapcsolódásukra számítva Kán felé indultunk. Térképünk a netről kifotózott turistatérkép-kivágat volt…  A faluközpontba északról érkező völgy vízfolyása mentén indultunk ki Hetvehelyről. Már ezen a rövid utcán feltűntek a porták melléképületei: bár méreteiben, funkciójában mind ugyanolyannak épült, mégsem volt két egyforma – már a környezet miatt sem. A téglaépítészek mindenütt tettek némi díszítést, csavart rájuk. Hazatérésünk napján világított rá a falugondnok, hogy amíg a „munkaépületek” téglából épültek, a házak vályogból! Ne mondja senki, hogy 150 éve a tégla nemesebb lett volna, mint a vályog! Ezt valószínűleg a sváb nép munkaszeretetéből, szorgalmából következhet… A 18-19. században betelepített németek épületeit a környező falvakban is láthattam, és nem untam meg fotózni azokat.

Emberes sárban kapaszkodtunk fel a dombtetőre, a Káni-tető felé. Szerencsénkre a földutak jó irányba vezettek – a tetőn egy kicsiny kápolnába is belebotlottunk, amelyet két feszület őrzött. A Mecsekre köd ereszkedett, de mi még leláttunk a Hétmén-dűlőre. Barátaink közben megérkeztek a szállásunk udvarára… Az útkereszteződésben a káni völgybe fordultunk. Az út érdekesebb – erdős – lett, ám a völgybe érve – amikor már megpillantottuk az első házakat – azt tapasztaltuk, hogy a patak elárasztotta a völgytalpat, állt a víz mindenütt.

Kán első házai előtt

Kán első házai előtt

Az elárasztott területet igyekeztünk megkerülni, de az út nem akaródzott Kánba kanyarodni, sőt, arrébb villanypásztor is nehezítette a kísérletezést. Végül egy vihar döntötte fa rombolása segített bejutni az elkerített legelőre, majd artistákat megszégyenítő egyensúlyozással másztunk ki a káni útra. Végre ott voltunk! Nehezen adta magát.

A településtáblát fából faragták, s a néhai feszület csonkja előtt állt. Az első három parasztház környezete még nem volt kialakítva – a Káni Vendéglő feliratú épület komoran hallgatott. Velük szemben cserjékkel, fákkal tették otthonosabbá a régi házak frontját új lakóik. Minden harmadik porta körül volt valami jele az életnek – egy autó, egy ló, egy füstölő kémény. Talán nem is fotóztam volna olyan sokat az utca portáit, ha nem tudom azt, hogy Kán egy új életformát vett fel 1980-as évek közepe óta, mivel 1978-ban megszűnt, mint önálló település. (Az 1973-as Mecsek turistatérképen még nincs semmi utalás Kán elnéptelenedésére.)

Kán neve írott formában a 12. századból ismeretes. A török időkben elnéptelenedett, németek népesítették be újra 1760 körül. A 20. században számos esemény tépázta meg a német nemzetiségű falvak lakosságát, így a környék településeit is: az SS-sorozások, a kitelepítések, az elkobzások, a málenkij robot megosztottá tették Kán lakosságát is. A szocializmusban – a vidéksorvasztó gazdaságpolitika nyomán – először elcigányosodott a falu, majd az iskola-igazgatónő távozásával megszűnt az iskola. Felgyorsult ez elvándorlás: a fiatalokat követték az idősek is, s Hetvehelyre, Bükkösdre költöztek. A közlekedés mindig rossz volt, a kániak rendszerint gyalog jártak a pécsi vasútvonalig. Az előtte lévő Goricán – a szűk utca miatt – soha sem lehetett busszal áthajtani.

A 1980-as években néhányan fantáziát láttak a csodálatos környezetben – szó szerint – megbúvó faluban, és megvettek egy-egy portát. 1998 körül egy építőipari cég is elkezdte a házakat felújíttatni (szép eredménnyel!), ám a vállalkozás tönkrement: szerencsére a házakat legalább értékesítették, s a kétezres évek elejére már több holland tulajdonos járt ide, de állandó magyar lakók is érkeztek. 2001 óta üdülőfalu, s már nyolc ház tulajdonosai foglalkoznak falusi turizmussal – inkább a melegebb időszakban. Ma már él itt belga, angol, német, thai lakó, de állítólag még egy dubai-i is.

Káni csendélet - zománcos, bonyhádi...:)

Káni csendélet – zománcos, bonyhádi…:)

(Karesz diót kezdett törni az út szélén, mert a többiekkel hozatott reggelije csak nem akart megérkezni.) Kán faluképének – szerintem – három arca van. Az első az „épülő skanzen”, ezt a „rendezett, németes” követi a haranglábig (ahol a temető is van). A harmadik, a legbarátságosabb, annak családiassága és az utat szegélyező gyep miatt, majd pedig az „erdős zug” jön.

A harmadik szakaszban odaértünk a legkedvesebb portához. Az udvar vén diófája egy kacatokkal, régi tárgyakkal megpakolt, pult fölé hajolt. Csodálkoztunk, hogy a hűtőszekrény, az összes poharak, s a víztől óvandó tárgyak is ott voltak. És két keretezett-üvegezett fotó. Ja, igen! Megtaláltuk Ács Lukács portáját? A szállásadók mondták, hogy meghalt – és minden így maradt… Két nappal később állandó lakosokkal találkoztunk a temetőben. Megtudtuk, hogy ez a jópofa ember, Maci eldobta magától az életet…

Ács Lukács a közeli Palotabozsokon született és sváb származású volt. 1991-ben vett házakat Kánban, s ötletei, lendülete folytán lassan „falufőnökké” vált. Állandó lakó volt, az ő ötlete volt a Káni Filmfesztivál, ami kiállítással, zenével, tánccal kiegészített szabadtéri vetítést jelentett június végén. Fel is fedeztük a tábláját. Ki fogja továbbszervezni? Itt van minden készen!

 

Ács Lukács - Maci bácsi

Ács Lukács – Maci bácsi

Végigmasíroztunk az „erdős zugig” – láttuk a Gyócsi-, a Sopi-, és a Baltás szálláshelyek irányjelző tábláit – aztán visszafordultunk, és felfedeztük a temetőt. Maci sírhelye az első sorban volt – fentebb az erdős domboldalban vannak a legkorábbi sírok, fejfák – zömében gót betűsök. Sokakon még mindig jó állapotban lévő régi fotográfiák idézik fel Kán régi lakóit. (A mai fotótechnikák kibírnának ugyanígy 60-70 évet?) Rongálók helyett csak az erdő vadjai és az elszármazottak látogatják…

 

Elindultunk vissza, szembe a többiekkel. Hetvehelytől nem volt rövid útjuk – Gorica végénél jöttek szembe, már esőkabátban. Egymást köszöntve ismét Kán felé fordultunk és megállapodtunk abban, hogy megebédelünk. Mivel sehol sem volt fedett hely, így az „üdülőfaluban”, középtájon, egy porta háta mögött vén mogyoróbokrok tövébe kuporodtunk le. Éppen végeztünk, amikor egy idősebb magas férfi sétált közénk: a tulajdonos. Holland volt, s az udvariassági kérdéseken túl, több érdekes dologra is fény derült. Sajnos lopnak-lopogatnak errefelé is, ezért is sétált ide. Ő csak a telet nem tölti itt – valószínűleg az első hollandok egyike, mivel 15 éve Pécsen pillantotta meg a hirdetett káni házakat. Nyáron rendszerint elhozzák az unokáit nyaralni.

– És maguk? Tanulnak, vagy..? – kérdezte óvatosan, amin nagyon elcsodálkoztunk, mivel mindegyikünk 35-40 év körüli volt.

Egy itt lakó magyar mesélte, hogy az itt élő külföldiek – főleg a nyugatiak – amolyan „kasztrendszer” szerint fogadják bizalmukba az idegeneket, és az egy lassú folyamat. A legbizalmasabb dolog eddig az volt, hogy egyikük megkérte, hogy segítsen bútort bevinni a házába.

 

Attila - mögötte a völgy, amit a sártengerben leküzdöttünk...

Attila – mögötte a völgy, amit a sártengerben leküzdöttünk…

Elköszöntünk és éppen a délelőtt elárasztott völgyszakaszon igyekeztünk átlábalni. Visszafelé már sikerült. Visszakaptattunk a Káni-tetőre, majd a csatakosra ázott völgyoldalon le, a túloldalon pedig felkecmeregtünk a mély sárban– az eső fátyolában. Az aszfaltgyanús úton nemsokára a Szabadságmajorhoz és kutyáihoz értünk, ahol meglepetten láttuk, hogy a régi tsz mellett éppen felépült egy kis üdülőtelep. Az Ökörvölgyhöz tartozó Zselic vendégház(ak) a lovas turisztika hódolóira is épít.

Ökörvölgybe érve ki kellett próbálnunk a „templom” mellett felépített nagy kör alakú pihenőpavilont, olyan hívogató volt! A templomot ezért tettem idézőjelbe, mert egészen olyan, mint egy harangtoronnyal kiegészített községi könyvtár. A hosszú míves fakerítést is azt sugallta: a falu vezetőiben van lendület! Itt is csodálatos kis műremekekkel kápráztatott el a téglaépítészet. Ezek mellett jó pár szépen felújított, fehér, virágos (vagy új?) népi lakóházat láthattunk – és jó pár szedett-vedett csúnyaságot is.

A Kis Márton tanya érintésével értünk vissza Hetvehelyre, amely újabb téglafantáziákkal örvendeztetett meg – engem. Újabb napot „ünnepelhettünk” a nagy házban – miközben elszántan néztük a felhő-utánpótlást az interneten…

Harsáczki György

A fürdőkultúra matuzsálemei – „újratöltve”

Százéves fürdők – Székesfehérvár, Szerencs, Kunszentmárton

A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

 

Számomra elég későn jött el az a nap, amikor Székesfehérvár megnyílt előttem, és elvarázsolt kincseivel, titkaival, gazdag örökségével. Először azon a Fehér-Vár-Palota túrán siethettem át belvárosán, amely során az egyik legcudarabb idő kísérte a célig a turistákat. Talán 2003-ban. A második alkalom nem jó hangulatban történt – így nem lehet megszeretni egy várost… Aztán eljött 2011, amikor két nap jutott rá, és kiderült, mennyit ér. Sajnos az akkor készített fotók fele elveszett, így vissza kellett jönni.

 

A szecessziós „házsor”

Legutóbb a belváros egykori északi kapujának helyétől léptünk a Fő utca sétálói közé a késő délután éles oldalfényében, és hossza elidőztünk a már ismerős épületek között. Már az utcai lámpák fényében sodródtunk be a Táncsics utcába, ahol egyik kedvencem, a Pávás ház szecessziós épülete köszöntött. A „kis ékszerdoboz” még így, megkopott állapotban is szívet melengető, keleties hullámaival – amelyek hozzátapadni vágynak a soron következő épülethez, ami nincs is. Az U-alaprajzú lakóház nevét a féloszlopfőkön kidomborodó páva-motívumokról kapta – a festett üvegű padlástéri ablak körül életfa-relief figyelhető meg. Nem túl szembeszökő, de a bal oldali szomszédja is szecessziós, de már a visszafogottabb fajtából.

Az Árpád fürdő központi épülete

Az Árpád fürdő központi épülete

Bár nagyjából ugyanakkor épült, mégis, mintha foghíjat töltöttek volna meg a tőle jobbra látható Árpád fürdő építményével. (Néha a régiek sem figyeltek oda, mi, mi mellé tesznek.) A 2010-ben felújított fürdőt már négy éve is körbesimogattuk a szemünkkel, s most is nagyon hívogató volt kivilágítva. – Biztosan zárva vannak már! – gondoltuk mégis és szállásunkra indultunk.

Másnap reggel ismét erre ténferegtünk, s akkor eldöntöttem, hogy nem elégszem meg a homlokzat látványával – amit mindenki le tud fényképezni -, és engedélyt kérek egy beltéri fotósétára. Tudtam már, hogy a fürdő hátoldala a Várkörútra néz, de azt, hogy, milyen lehet a száz éves intézmény belső elrendezése, nem tudtam elképzelni.

 

Hübner tervez, Blaha gyógyul

A magas mennyezetű belépőcsarnokban máris elém tette „névjegykártyáját az Árpád – két márványtáblán: Kaltenecker Márton kezdeményezésére épült fürdőt a helyi Takarékpénztárak és egy kereskedelmi bank alkotta részvénytársaság építtette – Hübner Jenő tervei szerint. Hübner építész által tervezett közintézmények a szélrózsa irányában találhatók: Balassagyarmaton, Kolozsváron, Győrben, Tordán és Budapesten. Ő tervezte a fővárosi Fő utcai (Gyorskocsi utcai) Börtönt és a díszes győri Városházát.

A belépőjegy vásárló pultnál kiderült, hogy még éppen nyitás előtt álltak, így a fürdőben csak a dolgozók voltak, és az egyik hölgy elkísért a bal oldali szárnyba. Elsőként azzal büszkélkedett, hogy a fürdőt öt éve újították fel, miközben arra törekedtek, hogy az 1905-ös átadás állapotába kerüljön. A fürdő az Árpád-forrás szénsavas vizére épült, s ezt gondolatban összekapcsolhatjuk a fürdő mögötti, szintén szénsavas vizű Zsuzsanna-forrással, és a jó egy kilométerrel északabbra található Csitáry-kúttal, amely savanyú ízű ásványvize 200 méterről tör fel – hasonló geológiai körülmények között. A Zsuzsanna-forrás egészen az 1970-es évekig szivattyúzás nélkül tört a felszínre – napjainkban – csak – vezetékes ivóvizet szolgáltat a kút.

A Törökfürdő

A Törökfürdő

A fürdő ásványvizes fürdőként működött, ám a népszerűségre való tekintettel 1920-tól számos épületrésszel bővítették ki – étteremmel, szállodával, kávéházzal, színházzal(!) – így vonzva több vendéget. 1925-ben kerthelységgel, téli kerttel és nyári mozival bővítették, s – milyen furcsa – csak ezután kezdeményezték hivatalosan gyógyfürdővé nyilvánítását. Blaha Lujza – a Nemzet Csalogánya – több alkalommal vett itt kúrát, ez a fürdő volt a kedvence.

 

Gondok az illetékekkel…

Az 1930-as években a főváros mellett csak Székesfehérváron volt egész évben működő gyógyfürdő. Ezekben az időkben Klein úr volt az üzemeltető, aki nagy igyekezettel próbálta növelni a vendégek számát, ám – a fennmaradt hivatalos levelezés szerint – nem volt elégedett az eredménnyel.

1936-ban ismét az intézmény kibővítését tervezték, ám 1938-ra a homlokzatok már felújításra szorultak – a fürdő 1939 körül már anyagi nehézségekkel küzdött. Az épület, a berendezések és a szolgáltatások színvonal-esése miatt már napirenden volt a „szálloda” címének visszavonása. Az Árpád fürdőt éppen a háború végére sikerült ismét egyenesbe hozni, de a szovjet támadásban jelentős károk érték. A háború után néhány évig csak a „tisztasági fürdő” rész működött, de 1948-ra kinyitott az Árpád szálló is, és 1989-ig üzemelt, mint fürdő és uszoda.

 

Pöttyözött gipszdísz és törökös stílus

Az a baj, hogy e legutóbbi évszám után mindig óriási károk, pusztítások szoktak következni… A százéves szecessziós fürdő egészen 2005-ig üresen állt, s közben gyorsuló méretékben romlott az állapota. (Ebben az időszakban Magyarországon a tulajdonviszonyok hosszas tisztázása, az állagmegóvások és a felújítások felelőseinek még hosszasabb keresése folyt – általában. Közben a gazdátlan, elhanyagolt építmények nagy része óriási károkat szenvedett, ha ugyan el nem pusztult…)

Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival...

Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival…

2005-ben magánkézbe került – és megmenekült. A folyosón látványos fotópárokban láthattam a felújítás előtti és utáni állapotokat – most nagy élmény volt a tiszta, ékes folyosókon sétálni. A kupolás bejárati terem falaira is felkerültek az aprólékos kidolgozottságú stukkódíszek, díszlécek, s az aranyozott „pöttyözés” sem hiányzik róluk! A fordulóban álló oszlop az egyetlen, amely eredeti formájában maradt fenn. A fürdő léptéke és hangulata kifejezetten családias – ebben szerepük lehet a falak és a burkolóanyagok, drapériák okker és terrakotta színeinek. A központi fürdőcsarnok körül két kisebb-nagyobb bár is élvezetesebbé teszi a fürdőben töltött órákat. Sok dolgozó a „török stílusú” pihenőre büszke szamárhátíves boltozataival, de a fürdő fő éke a „Törökfürdő”, a amely az épület szíve is. Bekukkantva a medence rezzenéstelen víztükrére, legszívesebben belesiklottam volna a 36-38 fokos vízbe, aztán pedig elücsörögtem volna bámulva az ünnepélyes teret…

 

Monarchiás hangulat…

A másik, főleg a műértők számára érdekes megújulás az eredeti – mondhatjuk: száz éves – fából készült kétszintes öltözőkabin sor újjáépítése, a hozzájuk vezető falépcsőkkel. Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival… s ezt érezhetjük a legtöbb, szecessziós formavilágú nyílászáró esetében is.

Már elköszöntem volna, amikor kiderült, hogy a modern részbe nem sikerült betalálnom. A százéves falak mellé felhúztak egy új szárnyat is – az élményfürdő is ott működik – minden zubogó és csobogó alkalmatossággal -, ám meg kell említeni azt az érdekességet, hogy a vese alakú medencére az emeletről is le lehet látni – egy nagy mennyezeti lyukon. Izgalmas! A mozaikborítású szauna – a Tepidárium – szinte egy terem, amely a régi épület leghátsó helysége.

 

A szerencsi templom és mellette a fürdő - képeslap az 1960-as évekből

A szerencsi templom és mellette a fürdő – képeslap az 1960-as évekből

Szerencs: fürdő a vár mellett

E sikertörténet után eszembe jutott jópár fürdőépület, amely a századforduló táján – az aranykorban – épült. Szerencs szecessziós stílusú Községi Fürdőjének nemcsak az utolsó évtizedei voltak szomorúak, de megépülte is „zaklatott” volt. Szerencsen az 1890-es évek elején a fürdőkultúra fellendülésével vált közüggyé egy közfürdő és uszoda megépítése. A szomszédban – Bekecsen és Erdőbényén – már volt egy-egy strand, így a polgárok már tudták, milyen jó is az nyáron…

1899-ben egy mérnök ingyen megtervezte az épületet a néhai mosómedence helyére – ahol források fakadtak -, de a költségeket drágállották az elöljárók, s a plébánia kertjéből is meg kellett volna venni egy darabot. Így vajúdott a fürdő ügye 1908-ig. Új (ingyen) terv született, a telek kérdése is megoldódott, s már csak az volt a kérdés, hogy az uszoda és kádfürdő mellett legyen-e gőzfürdő, amikor újabb ellenzői támadtak a tervnek: ők inkább gimnáziumot szerettek volna.

Az 1909-ben elkezdett építkezés alatt még két kivágott évszázados topolyafa borzolta a közvéleményt és a novemberi esőzés tett károkat az épülő fürdőben, de 1910 nyarán átadták – egyelőre uszoda nélkül.

A szerencsi fürdő hivatalosan nem volt gyógyfürdő, ám kénes hévize – állítólag – olyanokat is meggyógyított, akiken még a híres pöstyéni víz sem segített. A Községi fürdő az 1960-as évekig közkedvelt volt – 1963-ban történt az utolsó előtti felújítása -, amikor a vízhálózat kiépítése és a fürdőszobák elterjedése miatt egyre csökkent rá az igény és az 1970-es években bezárták. Én is emlékszem a vadszőlővel befutott tömbjére, amikor a szerencsi vár körül sétáltunk. Ez fürdő? – hitetlenkedtem gyerekfejjel. Felújítása 2006-ban kezdődött meg, s ma már a napjainkra jellemző pezsgő-, élmény-, és wellness szolgáltatásokkal várja vendégeit.

Kunszentmárton 1909-ben átadott ártézi gőz- és kádfürdőjének százéves, eklektikus épülete viszont nem ért révbe. Hét éve, 2008-ban még volt rajta tető…

Harsáczki György