Rácalmás – szeptemberi napsütésben és töklámpás fényénél

A 15. Tökfesztivál legjobb pillanatai

 

A Tökpiramis

A Tökpiramis

Már leginkább csak történelem, a rácság – a szerbség – Rácalmáson, akikről előnevet is kapott a település, mert elmagyarosodott az évszázadok során. A törökök elől menekülő szerbek közül egyre többen telepedtek le itt – és végig a Duna mentén – a 16. század során. Azelőtt színmagyar település volt – honfoglalás-kori eredettel -, amely a 14. századtól az Almás nevet viselte, mivel az Almási család birtoka volt. Így Rácalmás névre „keresztelődött”, amikor a törökök kiűzése után egyesítették az itt elterülő kis településeket 1696-ban. A 11. században még Szigetfő néven említették – hogy a Rácalmási-szigetek, vagy a Csepel-sziget miatt-e, az nem derült ki -, s ez a név a Szigetfő utca nevében él ma tovább.

Jó haverok italoznak...

Jó haverok italoznak…

A Duna jobb – magas – partján elterülő települések legtöbbje ilyen rác-település – a magas, a folyóba leszakadó löszdombokról szép kilátás esik a tájra, nem véletlenül tetszettek meg nekem – sorra. Egy ismerősöm meghívását emiatt is fogadtam el gyorsan. A rácalmási Tökfesztivál rendezvénye csak hab volt a tortán. Talán nem sokaknak jut eszébe elsőre Rácalmásról ez a rendezvény, de ez már a 15. alkalom! Meggyőződhettem róla, hogy a kezdeti nehézségek óta alaposan kikupálódott a rendezvény, és Rácalmás lakói is mennyire sajátjuknak érzik azt!

(Folyt. köv.)

 

 

Keresztül a nagy vízválasztón… – Párkányba

A Dömörkapu-vízesés részlete

A Dömörkapu-vízesés részlete

Az idei Párkány-túra. Budapest (én) Kőbánya, (együtt) Bp. Flórián tér – Szentendre – Izbég – Dömörkapu – Király-kúti-nyereg – Pilismarót – Basaharc – Esztergom – Párkány – veszett tekerés a vasútállomásra Esztergomba…. – Budapest (kb. 95 km)

 

2018. április 28-ára ismét jó időben kaptam meghívást a – mint az idén megtudtam – rendhagyó májusi kerékpártúrára, amelynek résztvevői Budapestről indulnak és Párkány (tudjátok, Esztergommal szemben) egyik vendéglőjébe érnek be – mint célba. A cél mindig egy finom kései ebéd, amely az út során elfogyasztott egészségügyi, sörtartalmú italok és más ártalmatlan üdítők felitatására szolgál.

Az idén igen „rendetlen” társaság verbuválódott össze, akik közül éppen a régi tagok késtek legtöbbet a Flórián téri találkozóról. Ezek után mégis parasztlázadás tört ki, mivel gyorsnyomdász barátunk eleve lyukkal a gumiján vágott volna a hétvége erőpróbájának. Mivel a kerékpárszerelde még később nyitott, a késések berekesztését illetően ügyefogyott társunkat gyors továbbhaladásra ösztökéltük. Vezetőnk erős iramot diktált nekünk, a nyeregkápába rejtett két lengedező „nyusziszáj” virágja megkönnyeztette a botanikusokat. Erősen szétszakadozott a mezőny – így történhetett, hogy lyukasgumis barátunk egy óvatlan pillanatban kiszakadt a „kötelékből” és… eltűnt. Igaz, eltűnése akkor tűnt fel, amikor nem volt jelen az izbégi ABC-nál, ahol nassolni álltunk meg (sör). Földrajzi ismeretei nem voltak helyénvalóak, amikor Duna-menti haladási irányát megválasztotta. Buzgó pedálozással viszont nemsokára – Dömörkapunál – utolérte a csapatot, akiknek romantikus lelkületű tagjai igyekeztek a vízesés csobogásába belefeledkezni…

A Király-kúti-nyeregig akadt nemi kaptató, de úgy tűnt, hogy helyén a csapattagok ereje, és még a héten Esztergomba érünk. A nyeregben, utunk legmagasabb pontján hosszabb pihenőt tettünk, ahol többen közszemlére tették habtestüket, de akik ezt nem tették, azok nem jöttek izgalomba azoktól, akik izgalomba jöttek volna, ha ők vetkőznek. Mindenki hozott tepertőt, kenyeret, csokit és sajtkrémet, így közösen fogyasztottuk el azokat. Fényképeken 20-30 éveket ugrottunk vissza az időben, s olyan alakokat láttunk a papírképeken, akik már régen családot alapítottak és normálissá váltak.

Sokan várták a 20 perces gurulást – a süvítést – Pilismarótra, de majdnem annyian nem, mert nem csak e sorok írója tart attól, hogy durrdefektet kap, vagy kisodródik és azt követően testének porcikáival zúzza össze a tereptárgyakat. Így lettek az utolsókból az elsők, az elsőkből pedig megbántott kerékpárosok, mivel némi kommunikációs zavar adódott a pilismaróti sörözés előtt. Így történhetett, hogy míg a kis élelmiszerbolt mögött üldögélt a csapat színe java, többen sört kortyolgatva, ketten pedig ugyanebben az időben várták őket, akiknek pedig esze ágában sem volt elindulni. Barátaink csalódottsága megérintette a hátunk mögött leállított robogót, aki könnyes szemmel rántotta magára az egyik biciklit és együtt dőltek a másikra. Az érdekes koreográfiát senki sem pontozta, de legalább nem mozdult meg senki, hogy felállítsa azokat. Tavasz van.

Basaharc közelében elkopott egy jégkrém, egy kávé és egy sör, de az undok csaposnő miatt – aki most szívélyes volt – nem ültünk be. Meg kell hagyni – nagy lemaradásban voltunk, magunkhoz képest. Ha lett volna étvágyam, akkor még a kedvem is megjött volna a Bazilika kupolájának látványától, de nem volt. Előírásszerűen szétszakadoztunk, a vár alá érve néhányan el is felejtettük egymást, olyan könnyedén álltunk meg és fényképeztünk. Mivel többen szerettek volna eurót váltani, nem állt meg senki a váltóhelyen, így az eurótulajdonosok kifújták magukat, amíg a váltósok visszamentek.

Kaptunk egy jó tippet, hová kell menni, így könnyű volt célbaérni. Azonnal összemosolyogtunk a palócos beszédtől, pincérnőnk hangja „kiköpött” mása volt egyik rokonom hangjának. Sorakoztak a strigulák a sztrapacska mellett, de disznóság is került az asztalra… Végül én is a sztrapacska mellett döntöttem – dupla szalonnafeltéttel -, úgy gondoltam étvágy nélkül is lecsúszik, ha kellemesen brinzás… A kofola megágyazott neki és lassan letoltam.

Nem volt semmi az a perpatvar, ami 5 perccel a 18.07-es vonat indulása előtt alakult ki a pénztárnál. Voltunk még vagy 14-en…

 

Harsáczki György

 

 

Az egykori tervek alapján – ideológiai okokból…

Új épületekkel gazdagodik a Budavári Palota!

 

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek...

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek…

Már a 2016-ban megjelent, a Budavári Palota 1944 utáni pusztulásáról szóló cikkem előtt, 2014-ben szárnyra kaptak azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy a Miniszterelnökséget és a minisztériumokat a Budavári Palota szárnyaiba és a Szent György térre költöztetik. Mivel az Országos Széchenyi Könyvtárban tevékenykedtem, és annak elköltöztetése is felmerült, már érzékeltem a feladat nagy méreteit.

Már azt megelőzően is feltűnt a királyi lakhely – és köztes tereinek – nagymértékű elhanyagoltsága és olcsó, igénytelen, szocialista-modern megoldásai. Ezek mellett az észrevételek mellett már hatalmasra nőtt a kontraszt egy kormányzati negyed szükségesen reprezentatív épületegyüttesének megjelenése és a mostani állapot között. A szocializmusban megmentett-helyreállított, és kulturális funkciót kapott épületek közelről elég lehangoló képet nyújtanak – csupán a modern billenőablakok kicserélése is óriási feladatnak tűnik! De akkor el is kezdődött a tervezés-szervezés, amit először a Várkert Bazár felújítása követett – kétszer adták át, 2014 áprilisában és augusztusában.

A Hauszmann Terv

A Nemzeti Hauszmann Tervet nemcsak a kormányzati negyed odaköltöztetésének feltételeinek biztosítására hozták létre, de azért is, hogy a Palota visszanyerjen valamennyit régi fényéből, valamint – megszüntetve a vár déli részének elzártságát – bekapcsolja a város turisztikai vérkeringésébe. Ezek helyszínei a Palotanegyed (a palotaszárnyak, köztes terek, Szent György tér stb), a Polgárváros (Dísz tér, Szentháromság tér, Erdélyi bástya, Bécsi kapu tér) és a Várhegy lejtői. Tény, hogy a vár 2014-ig egyáltalán nem volt turistabarát, s ezzel együtt nem túl sokan botladoztak a Palota körüli kritikán aluli minőségű macskaköveken, s még kevesebben tértek be a múzeumokba.

Természetes, hogy nem mindenki fogadta örömmel a Palotanegyed várható építkezéseit. A közvéleményezettek nagy hányada szerint a Miniszterelnökség és a minisztériumok helye jobb alant, a Parlament körül, és a Várnegyed lakosai is tarthatnak attól, hogy nagyobb lesz a forgalom és a mindennapi „felhajtás”. Megoszlottak a vélemények az újra felépítendő épületek történelmi értékét illetően. Budapest egykori főépítésze, Schneller Tamás minden szempontból válságos korszaknak ítélte meg a századforduló korát. Szerintem nem sok újraépíthető, reprezentatív épületből lehet válogatni…

 

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

Az újjáépítés

Első lépésként az 1736-ra felépült – és 1763-ra felszentelt – barokk stílusú karmelita kolostort – egykori várszínházat – alakították „alkalmasabbá” a Miniszerelnökség számára. A Dunára néző, hatalmas panorámaerkély sokak felháborodását váltotta ki, mivel műemléképületről van-volt szó – ezt nemsokára átadják.

A vár megújulásának első szakaszában újjáépítik a Királyi lovardát, a Főőrség épületét, a Csikós udvart, a Stöckl-lépcsőt és restaurálják a 70 nm-es Szent István termet. Ez utóbbi terem lesz az első enteriőr, melynek munkálatai során kiderül, sikerül-e megfelelő minőségű faburkolatokat, kárpitokat, kerámiákra felvitt királyportrékat készíteni.

2013-14-ben az első teraszon megépítették a vitatott mélygarázst – amely egy régi várfal áttörésével járt –, s aztán nem is emlékeztetett rá semmi – lefedték. Ennek födémje a háború előtt kialakított Palota út rámpájának szintje, amelyen keresztül egykor a Budavári palotába – sőt egyenesen az F épületbe is – fel lehetett menni járművel is.

Itt épül újjá az 1904-ben – a korábbi átalakításával – elkészült neobarokk(os) Királyi lovarda, előtte a Csikós udvar, felette az 1902–03-ban épült Főőrség épülete, s két térszínt összekötő, kecses Stöckl-lépcső(ház).

Felmerülhet a kérdés: miért éppen ezeket az épületeket? Mindkettő épület ideológiai alapon lett eltüntetve – mint annyi más is a volt szovjet-csatlós országokban. Egy ideje számos példája van már annak, hogy egy gondolati „áttöréssel” újraépítsenek 1945-ben, ill. utána pedig ideológiai okokból megsemmisült-megsemmisített építészeti remekeket, kincseket Európában. A drezdai, szinte porig bombázott, pompás barokk Frauenkirche 2005 óta eredeti pompájában áll, s sok „testvére” született újjá Oroszországban, Lengyelországban, Ukrajnában…

 

Ahogy építették – és ahogy bontották…

A Lovarda elődje, kocsiszínek és egyéb istállóépületek az 1850-es években épültek, a kiegyezéstől kezdve pedig egyenesen cél volt a vár erődítményjellegének megszüntetése.

A Lovarda épületének – s nem is nagyon látszott rajta – 60%-a sérült meg Budapest ostroma során. 1950-ben bontották le a Palotát övező középkori támfalrendszer visszaépítése miatt. A Főőrség épületét még 26 évig használták irodának, de 1971-ben mégis a lebontása mellett döntöttek. Ekkor a Stöckl-lépcsőt is lebontották.

Korábban szempont volt a Palotanegyed elszeparálása is, mivel a kommunista vezetés eleinte ott akart berendezkedni, s egyben védelmet nyújtani a „nagyoknak”. Emiatt számolták fel a vár nyugati oldal feljáróútját is, s zártak le más utakat. Az elvtársak majdnem lebontották az Oroszlános kaput is…

Az Oroszlános kaputól a Fehérvári kapuig elhúzódó épületsor elején a Teleki (vagy legutoljára: József főherceg) palota állt. 1944-ben több belövés érte a neobarokkos palotát, amelyet nem javítottak ki. A romeltakarítás ideje alatt ipari tanulók szállása volt, majd kiürítették. 1960-as években egy „izgalmas” esemény következett: „filmfelvétel céljából felgyújtották”, s ez után már csak jót tettek vele azzal, hogy felrobbantották és alapjaival együtt elkotorták. A „kialakított” rommező a többi lebontott épület hűlt helyével együtt egy kb. 500 méter városképi szakadást eredményezett a sok évszázados szakaszon – s máig úgy van…

 

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

Saját szemünkkel…

Talán a csúnya időnek köszönhető, de tavaly és az idén is télvíz idején jutott eszembe „utánanézni”, hogyan haladnak az építkezések. 2017-ben a Naphegyről készítettem néhány felvételt, de csak azt láttam, hogy visszabontották a felső terasz támfalát, s akkor még látszott, hogy a (Lovat fékező) csikós szobor is fent, a Hunyadi udvaron állt. Tudniillik, hogy a szobrot ifj. Vastagh György szobrászművész formálta meg az 1899-es világkiállításra – ahol fele ekkora mása nagydíjat nyert – és 1901-ben állították a Lovarda elé. A kis teret a köznyelv keresztelte Csikós udvarnak. A 1944-45-ben súlyosan sérült alkotást eltávolították, s 1982-ben került a Hunyadi udvar közepére, de nemsokára ismét a Lovarda elé kerül vissza!

Az idén egy januári hétvégén sétáltam el a Naphegy oldalába, ahonnan meglepődve és elégedetten láthattam, hogy a mind a három építmény előrehaldott állapotban van. A Királyi lovardára már a tetőszerkezet is felkerült, és a felborított hajótest formájú tetőn a bronz színű szellőzőablakok keretei is fel voltak szerelve. A Főőrségi épület vasbeton váza még jellegtelenül magasodott a Csikós udvar fölé, de a Stöckl-lépcső mintha egészen elkészült volna!

A Dózsa György tértől közelítve, látható lett a tetőszerkezet homlokzati része – mintha fémszerkezete lenne. A Fehérvári kapu felé sétáltam a járdán, s Karakas pasa tornyát elhagyva láthattam a többszintes szuper-mélygarázs bejáratát is, amely 2014-ben lett kész. Ez is a vár autószám-csökkentésére készült. Kiderül, elég lesz-e.

A fehérvári kapunál két érdekes emléktáblát láttam a várfalon: a bástyán díszlő (nem sokan ismerhetik) két táblából áll: az egyik a bástyát építő Kászim pasa méltatása – mely 1667-ben íródott -, a másik annak magyar fordítása. A várba vezető aszfaltjárda melletti pedig azt a helyet jelöli, ahol 1849. május 21-én sikeresen betörtek a honvédek a császáriak kezén lévő várba.

 

Lovak, múzeum, régészeti tér a felszín alatt

A Dísz tértől a Palotáig húzódó romkert, inkább lehangoló sivárság, amelyet még szomorúbbá tesz az, hogy hasznosításul-tartósításul bormúzeumot alakítottak ki a feltárt pincerendszerben, mely már tíz éve megnyílt. Felette a nagy semmi. Szerencsére születnek a tervek a méltó beépítésére – köztük az egyik például a Budavári Palota korábbi építési fázisaiban nyert – s azóta eltűnt, átalakított – homlokzatait mutatná be. Mikor és ki dönti már el – jól? Méltatlan itt ez a kopárság!

A parkolóból érkező lift kockájánál olvashattam a romterület dél-nyugati sarkán az alsó teraszon jól látható új épületek szerepeit. A Lovarda az egykor volt budai Spanyol lovasiskolai hagyományok felélesztésének keretében lovasbemutatók helyszíne lesz – bár az ehhez szükséges háttéristállók helyreállításáról nincs szó. „Most a cél egy lovas programokra is alkalmas multifunkcionális rendezvényterem, ami hasonlít a mai bécsi Hofreitschuléhoz…” – nyilatkozta L. Simon László 2015-ben a Metszet című építészeti lapban. A Főőrség épületének földszintjén étterem, az emeletén pedig a Magyar Királyi Testőrség történetét bemutató múzeum kapna helyet.

Az előbb említett lapban olvashattam, hogy középkori maradványokra építő „térszín alatti régészeti teret” hoznak létre az Oroszlános udvar alatt, amely északi irányban azon túl is elnyúlna, s bejárata a Főőrség épületének tövében lenne, az első teraszon. Ezen a területen állt a Zsigmond-palota, amelynek közelében felrobbant a lőporraktárban tárolt 800 tonna puskapor az 1686-os ostrom alatt. A palota „beledőlt” az északi nagy szárazárokba, s a régészek gazdag leletanyagra számítanak.

Mivel egykor is lakosztályok voltak benne, a kiürített F épület szállodának is alkalmas lehet (az udvar alatti szinten konferenciaközponttal), de a rekonstruált lakosztályok és a dísztermek mindenképpen látogathatók lesznek – tette hozzá a Hauszmann terv egyik építésze. – Jól kell funkciót választani…

Az építkezés a Hunyadi udvartól alig látható, de az F épület (köz)liftjéhez vezető folyosó ablakaiból remekül lehet látni (és fényképezni is) az építkezést. Várjuk az átadást! Én örülök, hogy az 50-70 évvel ezelőtt megcsonkított, megcsúfolt Budavári Palota és környezetének megjelenése méltóbb lesz eredeti szerepéhez.

Harsáczki György

Ahonnan a Batthyány család a nevét kapta…

Egy régen esedékes megálló Szabadbattyánban

A Kula torony dél felől...

A Kula torony dél felől…

Mire ez év januárjában felfogtuk, mivel is jár ez a szokatlanul hideg és hosszú ideig tartó fagyos időjárás, már járhatóak is lettek nagy tavaink… Autóba vágtuk hát magunkat, hogy megnézzük a Balaton jegét a kenesei magaspartról! De ha már megtehetjük – gondoltam -, csapjunk a kiránduláshoz egy kis történelmi látnivalót! A Balaton felé menet tizenéves korom óta mindig eszembe jutott a szabadbattyáni Kula-torony, amikor a település nevét olvastam annak lehajtójánál. Nna, eljött az idő, hogy le is hajtsak!

Domb, mely nem látható…

Nagyokat pislogtunk a település utcáin hajtva, ugyan hol lehet az apró vármaradék? Egy családi ház is eltakarhatja. A Csíkvár Étteremben egy-egy kávét áldoztunk az útbaigazításért. (Szabadbattyán a 19. század végéig inkább Csíkvárként volt ismert – a 17. században volt egy Csík Péter nevű birtokosa is.) Rögtön az útkereszteződés után a második utca jobbra – határozták meg. A Kula tér – amely egy kis zsákutca volt – a harmadikként következett, s néhány ház előtt elfutva ehhez a kis gótikus korabeli, tömzsi vártoronyhoz érkezett. Nem egy hivalkodó építmény, bár fotón jól mutat. Aki „nézett” már kelet felé, az tudhatja, hogy a kula törökül tornyot jelent. Nem véletlen ez a szó! Mégis miért éppen itt áll? Választ az itt, környezetéből éppen hogy kiemelkedő két halmocska ad, amelyek a Sárvíz mocsaras völgyének egyetlen természetes gázlója „felett” domborodnak. Inkább érezni lehet azokat, mint látni – egyikre emelték a 14. században az egykori vár elődjét, az emeletes kőtornyot.

 

A Malom-csatorna a Kulavár alatt...

A Malom-csatorna a Kulavár alatt…

Fehérvár kis pajzsa

Ez a támpilléres torony eleinte csak a gázlónál kialakított vámszedőhely őrsége számára épülhetett – erre utal a 1336-os feljegyzés, mint „poss Batthyan iuxta aqua Saar”. Hadi feladatot a 16. században kapott, amikor az igen fontos Székesfehérvárat 1543-ban elfoglalták a törökök. Mivel keleti-északkeleti irányból csak itt lehetett átkelni az ingoványos területen a koronázóváros felé, a szultán serege Battyánt is ellenőrzése alá vonta, bár előtte lerombolta azt, hogy újra felépítse. A Fehérvár elő-védművének számító torony köré a mocsaras földbe levert cölöpsor segítségével palánkvárat építettek a muzulmán védőknek: 1568-ban 109 zsoldoskatonáról írtak.

A Kula torony helyzete Fehérvártól függött, így 1602-ben keresztények, ám 1603-ban ismét törökök birtokában volt… Evlija Cselebi az 1660-as években ezt írta a battyáni helyzetről: „E vár Székesfehérvárnak az előpajzsa az ellenséggel szemben, s katonái naponta három-négyszer is harcolnak az ellenséggel… ha a várat ostromolják, Fehérvárról egyszerre odajönnek és megszabadítják.” 1687-ben végül Habsburg zsoldos hadsereg foglalta el. Csoda, hogy ennyi megmaradt belőle azokból a véres időkből!

A palánkvárat hamarosan elpusztította az időjárás, de a tornyot szerencsére hasznosították: magtárként. Az 1970-es években múzeummá alakították, melynek helységeiben 1981-től Fejér megye török kori múltjának emlékei láthatók, amely nemrég kiegészült a település közelében feltárás alatt lévő római kori villa falfestményeinek feltárásáról, kiemeléséről, konzerválásáról és bemutatásáról szóló kiállítással. A kis múzeum ritkán van nyitva (03. 15.-10. 29. Kedd, Csüt. 13-16 óra, hétvégén 10-16 óra), érdemes odafigyelni!

 

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

Cifrakert – ahol a botanika

A torony körül a fűcsomók között ropogó jég és a dér különleges hangulatot kölcsönzött a fényben fürdő műemléknek. A déli és a keleti oldalon levert, göcsörtös karókkal talán a néhai palánkvárat akarták jelezni. A dombocskát keletről nem a Sárvíz, de a sárvízi Malom-csatorna határolja, amely vastagon befagyott. Még sem mertem átcsusszanni rajta a túlpartra egy stratégiai fotóért, ezért körbementem hát. A 7-es út hídjáról azonban feltűnt a malomcsatorna hídon túli partszakaszának érdekes növényzete – pontosabban hatalmas platánjai – és a természetvédelmi terület-tábla. Utánaolvasva kiderült, hogy a 7,2 hektáros angolpark maradványát – 42 hatalmas fával – Cifrakertnek hívják, és gróf Batthyány Lajosné telepíttette az 1870-es években. A Malom-csatorna és a Nádor-csatorna közötti területen állt egykor a földszintes, nem túl nagy Batthyány-kastély, amely sajnos a második világháborúban megrongálódott, s később lebontották. A kertet 2000-től ápolni kezdte a közösség, a kastély tavát kitisztították. Itt a található a „beszédes kő” is, mely szintezési alappont. (A párjára az út túloldalán leltem.)

A település nem kevesebbre lehet örökre büszke: innen kapta nevét a Batthyány család! Zsigmond király 1397-ben Kővágóörsi György esztergomi várnagynak adományozta a települést, kinek fiai – László, Albert és György – már a Battyáni nevet viselték. Albert ágából származik a híres Vas megyei Batthyány család, akik voltak hercegek, grófok és boldogok is…

Harsáczki György

Tündéri (édi-bédi) Bethlehem Szarvaskőben

Kéktúra Betlehembe...

Kéktúra Betlehembe…

Séta Szarvaskőben, Heves megye legszebb fekvésű falujában

 

Súlyos szürke ég nehezedett már napok óta Egerre. A vér frissítésére sem volt már elég a bikavér, így hát egy kis kirándulást terveztünk. Vasárnap reggelre ellenben vékony jég- jeges kéreg fagyott az út felszínére, de ez sem tántoríthatott vissza uticélunktól. Szarvaskő – az Isten hozta őrnagy úr forgatásának helyszíne – nem esett messze. Felsétáltunk a Vodafon(bocs!)-kilátóhoz, majd annak tetejébe, ám a kilátáshoz sokat kellett, hogy pótoljon a fantázia… A köd néha elvékonyult, vagy visszavastagodott – a természet szépségei most a faágak, kórók végére-szélére, száraz levelek peremére „kinőtt” zúzmara tűsorok voltak…

A faluba leérve, igen kellemes meglepetés fogadott bennünket: a templomlépcső tövében egy jó érzékkel, ízléssel berendezett-felállított Betlehemet találtunk, amely csak a hab volt  Szarvaskő „produkciójának” tortáján! Egészen a vár alatti kocsmáig pásztorok, báránykák, csacsik, zarándokok, Háromkirályok „álldogáltak” a kavargó hódarában, hogy jó kedvre derítsék a farkasordító hidegben kint sétálókat… Mennyi fantázia, mennyi derű és ötlet! Nézzétek meg, nézzék meg!

U. I.: Forralt bor a kocsmában kapható!

Harsáczki Gyuri

Lélekszakadva toronyiránt…

Átadták a Prédikálószék új kilátóját – 2016. október 22.

 

dsc_0949Úgy hozta a „szerencse”, hogy szombaton 12 órakor vetődött fel a kérdés: mit is csináljunk ezen a váratlanul szép napon? Az már szerencsésebb tényező volt, hogy alig félórával előtte olvastam az egyik barátom által továbbított hírt, amely a Prédikálószék kilátójának aznapi átadásáról szólt…

Nosza, percek alatt összepakoltam, és – bár kételkedtem abban, hogy alkonyat előtt odaérek -, nekivágtam a valahol mindig feltúrt főváros forgalmának. Pedig ha tudtam volna, hogy milyen ütőképes a Szuzim – a kocsi -, és a magam alkotta csapat, adtam volna még 5 perc gondolkodási időt magamnak, és tettem volna be váltópólót és vizet… Nagyjából egy óra alatt voltam az említett csúcs közelében – a Királykunyhói vadászház közelében lévő parkolóban. Gyors bakancshúzás, kamásli-motozás, és nekivetkőzés következett, mivel tudtam, hogy két póló elég is lesz a toronyiránt-tempóhoz. Akkor derült ki, hogy nincs harmadik – a fenti váltáshoz… Mindegy! – bosszankodtam. Ekkor az övem elengedte a nadrágomat. Na ne! Vadul koncentráltam a szétesett öv mechanizmusára. Aztán sikerült jól összerakni – végül nem kellett maslit kötnöm rá…

 

dsc_0940A vadászház előtt – alig 300 méter tszf. magaságnál – azonnal elő kellett kapnom a térképet, mert nem emlékeztem arra, hogy jelöltek-e ide tavat. Nem jelöltek, de a hangulatos kacsaúsztató azért ott van. Világos volt, hogy tulajdonképpen csak a gerincre kell fölkapaszkodnom, és én választom meg, hogy milyen meredeken. Az erdészeti döngölt dózerúton az első erős jobbkanyarig gyalogoltam erőltetett menetben, majd letérve arról először némi kétes földúton, majd a fák között, terepen kezdtem meg a szint felszámolását – kb. 400 métertől… Vadcsapások könnyítették, kidőlt, kivágott fiatal fák nehezítették a feljutást – a meredekséget meg sem említem. Az első etap után vadkerítés, annak tövében pedig – pihenő gyanánt – egy földút várt. Az utóbbit jobbfelé kerültem, és a kerítés tövében a korábbinál gyérebb aljnövényzeten vágtam neki ismét. Néhol kiláthattam Pilisszentlászló felé, s jó volt látni a megtett szintet. Ismét egy dózerútra értem, amelyen egy kis oldalgerincig haladtam, s onnan megpillantottam a Duna kékjét. Az oldalgerincen aztán már egészen könnyedén felcaplattam a turistaút szintjére – kb. 600 méterre – és bekapcsolódtam a „heppeningbe”…

 

A piros háromszög jelzésen állandó volt a „turistaforgalom” – egyre több erdészt, és erdészeti járművet láttam a Pilisi Parkrdőtől. Az utolsó szakaszon zúzalékkal frissen felszórt úton értem – többekkel – a kilátóhoz. A nemrég kiirtott aljnövényzet miatt néhol sárosabb volt a terep, mint kellett volna az esők után, és a sáros zúzalékból sokat felvittünk a talpunkon a lépcsőkre. (Hasznos kellenne valami komolyabb sárleszedő rács, s azzal kímélnénk a lépcsőt!) A fordulókban a térséghez köthető királyainkról olvashattunk komoly, illetve legendai történeteket színesen illusztrált táblákon. A 12 méteres kilátón a 9. méteren van a legfelső szint, s így tető van az ember feje felett, de ki magyarázza el azoknak az ifjú turistáknak, akik már láthatóan kigyönyörködték magukat, hogy beszélgetőpartnereikkel ne foglalják le teljes egészében a korlát-mentét! Akik sohasem gondolnak másokra… Oda kellett furakodnom. Csodás volt, amit láthattam!

 

dsc_0933Az építmény impozáns – ahogy azt várhattuk. No de nem mindenki várta – vitatott a kilátó megítélése. Eleve ellenérzést váltott ki az, hogy kivágták a hegyfok egyik jellegzetes faóriását, s jó ideig nem történt más, mint az, hogy bekerítették az építés területét és elszállították a fapadokat, -asztalokat. De visszakerült a kereszt is (mécsesek is égtek a tövében).

„Horrortorony” – vakkantotta el magát mellettem egy 30-as turista. Ő még biztosan sokáig fog ragaszkodni a régi környezethez, de hát most már ahelyett, ez van.

„Eddig is jó volt innen a kilátás, most sem lett rosszabb. Eddig is körpanoráma(?) volt, most is. Fentről most nem lehet fotózni a tartóoszlopok miatt.” – hallottam a szomszéd asztalnál egy idős turista hozzászólását. Szerintem ez nem így van, mert kicsit jobb lett a kilátás – jócskán visszavágták a fákat a sziklák alatt -, az oszlopok pedig nekem – speciel – nem akadályoztak meg a panoráma lefotózásában. Annak viszont igaza lehet, aki a hegycsúcs intimitását siratja. Az most elmúlt.

 

Jó ideje kicsit messzebbről élem meg az újításokat – most ez van. A Prédikálószéken csupán háromszor voltam – kedvenc helyeim máshol vannak. A kilátónak inkább örülök, mint nem.

Harsáczki György

Sóhaj – vakolat – sóhaj

A Budavári Palota Krisztinavárosi szárnyának születése és haldoklása (1-2. rész)

 

Már csak emlék, mikor még közmunkás voltam az Országos Széchényi Könyvtárban, a Budavári Palotában… Nem ezzel szoktam dicsekedni elsőként „pályafutásom” állomásai közül, bár – kétségkívül – ez volt a legelőkelőbb hely.

 

Győzelmi ének egy romhalmaz felett…

A Budavári Palota. Nincs még egy ilyen mostoha sorsú, megcsúfolt királyi lakhely Európában, mint az, melynek korábbi falai között Mátyás király forgatta a kódexeket, és kertjében lantzenét hallgatott, és amely ma díszeitől megfosztva a Várhegyről a Dunára néz. Sajnos a híres reneszánsz királyi lakot romhalmazként vettük vissza a törököktől, s az azokra emelt barokk, késő- és neobarokk épületekben nem lakott már király – függő helyzetünk miatt. A Mátyás korabeli épületrészek nagy hányadát az 1714-es építkezések során semmisítették meg. A tervezők úgy alakítottak ki nagyobb területet a fennsíkon, ahogy a lentebbi lerombolódott várfalak koronaszintjéig feltöltötték a maradványok felszín alatti részeit és a köztük lévő szűk udvarokat. Az új palota már a várparancsnokságnak és törzskarának épült. Elsőként a helytartó, majd a Sankt Pölten-i angolkisasszonyok, aztán a nagyszombati egyetem vették birtokukba, később a Főhadparancsnokság került ide, és itt őrizték a Szent Koronát. A 18. század végétől a nádori család lakta – a császár, majd császári-királyi fenség épp csak megfordult itt. (Mária Terézia egyetlen egy alkalommal lakott a palotában.)

 

Az Ybl-Hauszmann-féle kibővítés

A Kiegyezést követően megfogalmazódott az igény a palota egészének kibővítésére, s az építkezések 1890-ben vették kezdetüket. Ezzel Ybl Miklóst bízták meg (előző megbízatása a Várkert Bazár volt), ám halálával, 1891-ben Hauszmann Alajos vette át a stafétabotot. Az építkezés oroszlánrészét a Krisztinaváros (nyugat) felé néző új épülettömb – a mai F épület – felhúzása tette ki, amelyben (még) az országos könyvtár működik. Én ezzel a palotarésszel foglalkozom most. Egy új palota nem fért volna el az elkeskenyedő Várhegyen, így Ybl egy látványos, rendkívül masszív, egy egész bástyányi tömegű alépítményt tervezett alá. Ahogy az épület magasodott, egyre fentebbi teraszra települt, egyre nagyobb tömeget képviselt. Összesen hét „várnyi” emelettel emelkedik Krisztinaváros fölé. (Ezért volt ésszerű – később – felvonót építeni bele.) Az alsó három szint raktáraknak, konyhának, kazánháznak adott helyet, a negyedik a konyhát, fűtést és más feladatokat ellátó személyzet lakásainak, a következő kettő magán (királyi, hercegi) lakosztályoknak, fogadótermeknek, a hetediken pedig a hálószobák, termek rendbentartásáért felelős személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme volt. Az krisztinavárosi szárny inkább lakhely volt, mint reprezentatív palota, termei kisebbek voltak – ezek közül a Szent István-termet és Hunyadi-termet lehet megemlíteni.

Ezzel párhuzamosan tégla támfalat alakítottak ki a vár nyugati oldalán, amely helyet adott az ekkor épített Palota útnak is. Az új palota fent egy félig nyitott udvart zárt be, amely ma is az Oroszlános udvar nevet viseli a bejáratánál álló oroszlánok után. A kupolás lovarda épületét is átépítették az első teraszon – az előtt állt eredetileg Vastagh György szobrász Csikós szobra 1901-ből –, az Oroszlános udvar elé pedig az őrség számára és istállónak egy-egy historizáló épületet emeltek. Az 1904-re befejeződött bővítés során az észak-déli fekvésű palotasorhoz is új oldalszárnyakat toldottak.

 

Az új rendszer bontókalapácsa

Az első világháború után IV. Károly lakott benne 1918 októberéig, majd Trianon után – 1921-től – Horthy Miklós kormányzó lakhelye volt 1944. október 16.-ig, amikor a németek elhurcolták. A Budavári palota Budapest 1944 Karácsonyától 1945. február 11.-ig tartó ostromában a harcok központjában állt: ott volt a magyar és német csapatok főhadiszállása. A Vörös hadsereg tüzérsége teljesen rommá lőtte-bombázta az épületegyüttest, amely az ostrom befejeztével is napokig égett, s a legnagyobb károk akkor keletkeztek. A pusztulás az 1686-oshoz volt mérhető…

A megváltozott politikai viszonyoknak „megfelelően” évekig halogatták az épület és az épületbelső megmenthető részeinek védelmét, bár a Budavári palota el is vesztette eredeti funkcióját. A Rákosi Mátyás vezette kommunista államhatalom párt- és állami központi negyedet kívánt létrehozni a Palota helyén. „Természetesen” először felmerült az épületegyüttes teljes- vagy részleges bontása is… Sajnos ideológiai okok és pénzhiány vezettek a Budavári palota megmaradt díszeinek, értékeinek megsemmisüléséhez. A palota összes terméből és helyiségéből eltüntették a Lotz Károly falfestéseket, az aranyozott stukkódíszítést, a csillárokat, az faborítást, a mintás parkettát, a szobrokat, elbontották a Savoyai-teraszra levezető díszes – megmenthető – Habsburg-lépcsőt, az őrségi, a lovardai épületeket, a Szent Jobb-kápolnát, és a Szent György tér legtöbb épületét… Az is egy terv volt, hogy nem kerül kupola a palotára, vagy hogy kiszélesített szárazárok választja el a palotát a Szent György tértől – a kommunista vezetők védelmében -, s ahhoz további palotarészeket bontanak le. Eközben felszámolták a legtöbb bejutási útvonalat a várba.

 

Földhözragadt megoldások

Egyetlen „haszna” volt a háborús károknak: a régészek a felszínre hozhatták a betemetett, feltöltött középkori falakat, s egyéb leleteket. (Az Oroszlános udvar kövezetén világos színű riolitból van kirakva a néhai Mátyás-palota falainak helyzete.) Ezeket – a palotával ellenben – kiegészítették, felmagasították. Ekkor született meg a Buzogány-torony is, amely egy középkori formájára visszabontott védműből és egy középkorias bástyafelépítményből áll.

Sztálin halála és az ’56-os forradalom hátráltatta kiépítést, majd 1959-re eldőlt, hogy kulturális feladatot kap a Budavári Palota: múzeumokat költöztetnek a falak közé, és az Országos Széchényi Könyvtár is ide kerül. 1963-ra elkészült a leegyszerűsített vasbeton kupola (3 méterrel nyugatabbra tolva, de azonos magassággal), puritánabb lett a tetőzet, és szinte kivétel nélkül minden nyílászáróra a kor „modern”, egytáblás billenőablaka került, amely már kívülről is meghatározta a palota képét… A belső terek minimalista kialakítása egy 1960-as évekbeli elegáns irodaház megoldásait tükrözte. A Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) jól szemlélteti ezt egy „1945 előtti” faragott, karfás rokokó szék, s a mellette éktelenkedő „modern” irodaszék – mintha csak egy vallatószobából rántották volna elő.

A Budapesti Történeti Múzeum 1967-ben, a Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben, a Széchényi-könyvtár pedig utoljára, 1985-ben költözött a falak közé. 30 év elteltével… A kiépítés egyszerűen meghaladta a szocialista állam képességeit.

 

Faggatjuk a palota titkait

Térjünk vissza a jelenbe! 2014 második felében egyre többen vélték tudni a dolgozók közül is, hogy a könyvtárat elköltöztetik. Nézzük csak meg, hogy „a múltat végképp eltörölni”-rigmusra átalakított F (és az összes többi) épület, mennyi munkát fog adni azon szakembereknek, akik 1945 előtti állapothoz hasonlóvá szeretnék alakítani, rekonstruálni az épületet!

Elbe Istvánt – információszolgáltatási igazgatót – régóta foglalkoztatta a palota egykori és mai állapotának összevetése, s időnként látogatókat is körbevezetett meghirdetett belső kirándulásain a közönség elől lezárt épületrészekben. Véletlenül futottam össze vele, amint az érdeklődő takarító személyzetet kalauzolta. Akkor megbeszéltük, hogy egy másik időpontban nekem – mint dolgozónak – megmutatja a palota titkait. Engem mindig is érdekelt volna ez a dolog, de a mai épületbelső olyan sokkolóan messze áll az egykori viszonyoktól, hogy az embernek egyszerűen nem jut eszébe, hogy hol is van…

 

(2. rész)

Az F épület főlépcsőházában futottam össze Elbe Isvánnal – idegenvezetőmmel -, a 6. emeleten. Megtudtam, hogy korábban, egy tematikus látogatás alkalmával ő tette ki néhány, archív felvétel másolatát a régi nézőpontokkal egybeeső helyekre, majd – mivel nem kellett eltüntetni – kint hagyta azokat. Megdöbbentő a hatás.

 

Fadrusz, mint Atlasz

A főlépcsőház aljában Fadrusz János két Atlasz szobra látható, amelyek egykor egymással szemben álltak. Tulajdonképpen mindössze ez e két szobor maradt az eredeti lépcsőházból, egy kandelláber (a BTM-ben látható), no meg az a néhány eredeti lépcsőfok, amelyek sárgás színe a fordulóig követhető. Megváltoztatták a lépcső-struktúrát, kibontottak falakat, féloszlopokat, szállítási nehézségekre hivatkozva helyben darabokra törték Stróbl Alajos Justicia szobrát, a hetedik emeletnél pedig „bezárták a lepcsőházat”, amely addig a felette lévő üvegtetőn át kapott természetes világítást. – Tudod-e, hogy hívják a régit óvó építészek ezt a lépcsőházat? Központi ravatal. Halott… És ha már itt tartunk: hogyan hívják a kupolát? A szopott gombóc!

És Elbe úr szolgált még egy érdekességgel: a „fiatalabbik” Atlasz-figura arcában Fadrusz János saját vonásait ismerhetjük fel. Ugyanígy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport Báthory Istvánnak elnevezett alakjának arcán is ő „tükröződik”.

 

Nők a korláton…

– Kezdjük fent, és haladjunk lefelé! – javasolta vezetőm, és felszaporáztuk az olvasótermek szintjére, a hetedikre, majd fentebb, a nyolcadikra. Balra befordulva egy padlószőnyeggel borított, bálterem nagyságú „hodályban” találtuk magunkat. A falakat, és a négy beton szerkezeti elem-hasábot polírozott, szürke mészkőlapok borították, a széleken vitrinek vesztegeltek.

– A Hunyadi-termet leszámítva a lépcsőház volt a szárny dísze – mesélte István. – Most az üvegtetőn állnánk, rácsos szerkezeten, ha létezne. A lépcsőházat itt is lefedték-megszüntették.

Üvegezett ajtó nyílott egy teraszra. Csak én léptem ki a szemerkélő esőbe, és megpróbáltam végigfotózni a korláton sorakozó hat kőszobrot, amelyek Nagy-Magyarország részeit szimbolizálták: Erdélyt, Horvátországot, Fiumét, Magyarországot, Szlavóniát és Dalmáciát. Furcsa belegondolni abba, hogy a három méter magas, finoman megmunkált nőalakokat kizárólag innen lehetett megfigyelni közelebbről – bár innen pedig alulról és hátulról láthatók.

Ezt a szintet kisebb rendezvényekre használják. Egy feliratból kiindulva nem is olyan régen büfé is működött itt fenn. A hodály két oldalán egy-egy csigalépcső vezetett egy-egy kis galériára. Mintha lomokat tárolnának fenn. Érdekes, hogy a szocializmusban törekedtek arra, hogy az egész Budavári Palotában egyöntetűen alkalmazzák a „tojásos doboz” belső dekorációt.

A terem túlsó végében egy plexi-modellt találtunk, amely a középkori Mátyás palota és a Krisztinavárosi szárny helyzetét mutatta be a Várhegyen – hogyan építették a várfalakra ezt a szárnyat.

– Van egy hely a főbejárat környékén, ahol nagyon összevissza színű márványlapokból borították be a falat. Valószínűleg azért, mert a lopkodás már akkor is annyira ment, hogy nem maradt elég azonos színű márvány… – villantott rá István a szocializmus egyik velejárójára.

 

Korona a fénymásológépen

Az északi oldali lépcsőn jöttünk le a 8. szintről, a hetedikre, az olvasótermek szintjére. Én – őszintén szólva – nagyon barátságosnak találom az olvasótermeket, de ezeknek sincs sok köze az 1945 előtti időszakhoz: a hírlap- és az általános olvasóterem középső része eredetileg az F épület egy-egy belső udvara volt. (Raktárszinteket építettek beléjük.) Az olvasók – a régi viszonyoknak megfelelően – az udvar felett ülnének a levegőben. Az északi oldal irodái felé léptünk ki a olvasókból, ahol rögtön egy arany színű-csillogású táblát pillantottam meg – egy fénymásológép társaságában. A tábla – magyarul és angolul feliratozva – a Szent Korona őrzésének helyét jelölte: „…1900-tól ezen a helyen, az itt kialakított páncélszobában őrizték a koronaőrök … 1944-ben innen menekítették el országhatáron kívülre.”. Egy folyosón?? Persze, hogy nem, hiszen ebben a szárnyban sem maradt meg szinte semmi az eredeti helyiség-felosztásból. (Csak az ablaknyílások maradtak a helyükön.) A folyosó már az új beosztás eredménye – nem megfeleltethető a mostani helyiségekkel.

 

Kormányzói nézőpontból

Az épület északi oldalán kialakított kisebb lépcsőházban jutottunk le a 6. szintre – valóságban az első emeletre. Ez a tér volt – az egész épületben is mindenhol – a legkiemeltebb. Itt alakították ki a Hunyadi-termet is, amelytől Horthy Miklós kormányzó lakosztálya kezdődött. A Hunyadi-terem szintén neoreneszánsz stílusú volt. Közepén Fadrusz János Mátyás lekicsinyített lovas szobra állt, a falakon pedig Benczúr Gyula festményei néztek a látogatóra. A festőművésztől nyolc képet rendeltek Mátyás életéről, de sajnos csak két festmény készült el – Mátyás fogadja a pápa követeit, illetve a Diadalmas Mátyás (bevonulása Budára). Ezek fenn is maradtak.

A szomszédos Zeneműtár olvasótermébe tehető eredeti helyiség Horthy dolgozószobája volt.

Egyébként fiának, Istvánnak a házasságával, az ifjabb Horthy család is itt lelt otthonra.  A hetedik szinten, a délnyugati sarokban, a „multimédia olvasószobában” lóg egy háború előtti fotó a lakosztály egyik helyiségéről. És „máris” láthatjuk a mai képet. Van ám kontraszt… Ez a sarok helyiség bír talán a legszebb kilátással – a Tabánra, a Gellérthegyre, szinte középen áll az 1950-es években megépített Buzogány-torony, a Nyúl-kert és az Újvilág-kert. Az ablak mellett újabb régi felvétel mutatja az egykori kilátást: másik Erzsébet-híd,  a Buzogány-torony helyén egy téglából épült, balusztrád-mellvédes, széles torony… A rezidenciát a korabeli Pesti Hírlap Képes Vasárnapjának egyik riportjából elég jól ismerik a történészek.

 

Apponyi könyvszekrényei

A híres Szent István terem „helyén” ma a Budapesti Történeti Múzeum és az OSZK osztozik – a neoreneszánsz díszítésű teremről egy régi fotó függ a folyosó falán.

De van itt még valami! Nézzük meg az Apponyi-termet! – indult el a Régi nyomtatványok tárának folyosóján István. Az irodahelységen át léptünk a terembe – üdvözölve a kollégákat -, ahol olajfestmény portrék alatt régi könyvtárszekrények néztek a középen álló hatalmas faasztalra. Apponyi Sándor 1924-ben rendelkezett lengyeli kastélyában lévő 15 000 kötetes könyvtáráról (bútorzattal együtt), amelyet a nemzetnek szánt. A Nemzeti Múzeumból érkezett ide 1985-ben – a bútorzat sajnos minden költözéskor veszített eredetiségéből, mivel mindig igazítani kellett az adott helyiségekhez.

Az északi oldal munka-liftjén a 3. szintre ereszkedtünk. (Ezek a liftek mind a „normál” emeleteken, mind a fele olyan magas ráktárszinteken is megállnak, és két irányban nyílnak.) Éppen a gazdasági bejáratnál álltunk, amelynek szocreál fémszárnyának belső oldalán ott láthattuk a lovarda épületének fotóját – valaha ezt látták  a kapuból.

Ezután beléptünk az állandó hőmérsékletű és páratartalmú raktártoronyba. Ide – természetesen – csak engedéllyel lehet belépni – csak dolgozóknak. A Krisztinavárosi szárny két belső udvarából hatalmas, 11 szintes raktárat alakítottak ki, amely az ide folyamatosan érkező zenei, grafikai, nyomtatott újdonságok, régiségek miatt 2002-re már be is telt. Azóta külső raktárhelységeket vesznek igénybe. Ha kormányzati célokra veszik vissza az épületet, akkor hogyan varázsolják ki a vasbeton raktárszinteket? Jó kérdés.

 

Az Angol akna nagyszerűsége

A gazdasági bejáraton át egykor a főépület konyháját ellátó szekerek jutottak be a Krisztinavárosi szárnyba. Két irányból is jöhettek: az új Palota úton, szemből érkezve, és dél felől, az Angol aknán át. Hogy mi az az Angol akna? A szárny könnyebb elérhetőségét megoldó két szint mély út (szinte árok) az Oroszlános udvar és a szárny közé beékelve. (Ez alatt kerékpárral kellene ideérkezni, hogy átérezzük nagyszerűségét!) Az F épület három helyen is átkapaszkodik az akna fölött az Oroszlános udvarhoz (a bejáratnál is), így a könyvtár látogatói nem is érzékelik az aknát, csak ha véletlenül lenéznek.

Ugyan ki tudja, hogy az Oroszlános udvar alatt alagúton is át lehet jutni a Dunai palotasorba? A tervező és az építtetők azonban az átjutást két szinten is lehetővé tették! Ugyanis az Angol akna felett átívelő épületrész még egy-egy átjárót rejt az udvar szintje alatt! Azon siettek át a felszolgálók a zsúrkocsikkal a díszvacsora tálaló asztalaihoz a Dunai szárnyba. Manapság pedig még az udvarra besomfordáló turisták is zsákutcába futnak a BTM kapujánál…

 

Szinte a föld alatt…

Ide érkezett a szén is, amelyet lejutattak a 2. szintre, a kazánházba. Felettünk körülbelül öt méter magasan hajladoztak a helységek boltívei, alattuk szürke színű linóleumon, szürke salgó állvány-szerű polcrendszer állt. Mindössze itt és lentebb találkozhatunk történelmi architektúrával – belül. Elbe úr előresietett a sötét állványsikátoron, a következő terembe, ahol lámpa világított: itt egy kolléga ült a könyvlift indító-egységénél. Akár nyomasztónak is mondhatom a munkát itt lent a „föld alatt” egyedül. Ide érkezik a kérés a 7. emeletről, hogy mely könyveket kéretik a raktárból. A dolgozó összeszedi azokat, és küldi azon az ötletes, sínpályán közlekedő „könyvliften”, amely négy emeleten át utazva megérkezik az olvasótermek szintjére. Mára már ennek az unikumnak is van vakvágánya, amelyet nem használnak. Németországban gyártanak még ilyet, nem lenne egyszerű, ha komoly meghibásodásra kerülne sor…

A további termekben rég-, vagy sosemhallott folyóiratok bekötött évfolyamai sorakoztak a fejem fölött, miközben az Elbe úr által teremtett fénykörbe igyekeztem a közben elsötétített térből… Mintha egyre régebbi kiadványok, újságok vaskos évfolyamai nyomták volna a polcokat. Több mázsa hír, rövid gondolat, hirdetés, régi fotó a megsárgult, kirojtosodott lapokon az egész Monarchiából – Siebebürgisch-Deutsches Tageblatt 1905, Miskolczi Napló 1912, Szegedi Napló 1888 -, és meghökkentő korrajzok: Hunyad megye Tanügy 1908-11, Hosszu Élet (talán folyóirat) 1888-89…

Bár eddig csak a két raktártoronyról beszéltem, ám a 3. és a lentebbi szintek nagy részét is kiadvány-raktározásra használják. A polcok erdeje után egy hosszú, boltíves folyosón találtam magam, amelynek mennyezete keresztül-kasul volt hálózva csövekkel, vezetékekkel, a falakhoz pedig, bútorlapok, kimiskárolt szekrények támaszkodtak. Karbantartói körülmények…

 

Az akna – mindig van lejjebb

– Nem kis feladat ezeken a távoli részeken is állandó páratartalmat, hőmérsékletet biztosítani. Mert, ha elreped itt egy vízvezeték-cső, nem is azonnal veszik észre… – szólt kalauzom a nem éppen ideális raktározási adottságokról. Egy szinttel lentebb még mindig boltívek tartották a mennyezetet, de már alacsonyabbról indultak – a polcrendszert is ehhez igazították. Legfeljebb az első szinten járhattunk, majd egy zörgős acélszerkezetes lépcsőházban leértünk a nulladik szintre. Kecskeméti lapok 1934, Nemzeti Sport 1937 – olvastam a könyvgerincekről. Az előbb még lábmagasságban láttam azokat a kerek kis ablakokat, amelyek a „rendes” ablaknyílások alatt bizonygatják azt, hogy még itt is van használható tér az épületben – most már a könyvállványok tetejénél.

– És le is értünk. Itt láthatod azt az aknát, amely egyike lehet azon lejáratoknak, amelyeken át 1945. február 11-én, a Kitöréskor sokan megpróbáltak kijutni a várból… De nekik sem sikerülhetett – hajolt Elbe úr egy legfeljebb 80×80 cm-es öntöttvas aknafedél fölé egy állvány tövében. – Ha sikerül kiemelni, lepillanthatunk 15 métert, már ha le tudunk világítani.

De nem tudtunk: az akna sarkába 45 fokban bebetonozott vasrudak sora elveszett a sötétben. Az akna levisz az Ördög-árok vízfolyásának szintjére, de – egykor – onnan a menekülők sem a Hűvösvölgy irányába, sem a Duna felé nem jutottak ki. – Akinek van gusztusa, az kipróbálhatja! – húzta vissza vezetőm nehéz fedelet.

Barlangász kifejezéssel élve: itt volt a végpont. Lentebb, csak a külön utakon futó, modern lift visz – az utca szintjére.

 

Mi jöhet még?

A séta során láthattam, hallhattam, hogyan zsigerelték ki az épületet a padlástól a pincéig. A barbarizmus meghökkentő mértékével találkoztam itt a Krisztinavárosi szárny átfogó látogatásakor. A palota 20. századi történetét nagy léptékben átgondolva úgy érzem, hogy a sötét 50-es években a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Pedig hasonló rendszerváltás máshol is volt… Nem lebegett nálunk az „szocialista éterben” egy szikrányi egészséges nacionalizmus sem – ne tegyük tönkre, ami a miénk.

Ha az 1950-es évektől 30 év kellett a megvalósításig, vajon hány év lesz most, a digi-korszakban? És hányszoros energia befektetéssel fogják a szakemberek visszaállítani a Budavári Palota régi pompáját (ha befejezik, ha hasonlítani fog a régihez, ha, ha…) mintha a háború után felújították volna? Attól tartok, hogy azt már nem érjük meg.

Harsáczki György

Holdvilágos túratársakkal…

Az átnyergelés

Egészen másnak indult a nap, mint amit vártam. Amellett törtem pálcát, hogy jól kimerítem magam a Pilis-hegyen és környékén… és hogy kiterülök a meleg napsütésben a pástra valahol… Hogy elérjem a szentkereszti buszt, még a reggeli kávéról is lemondtam – úgy utaztam végig a városon. A HÉV-re is az utolsó percben szálltam föl.

A Remete-barlangban...-ból

A Remete-barlangban…-ból

„Szerintem legfeljebb egy perc van még indulásig…” – válaszolta egy éppen felszálló fiatal nő kérdésemre, mert egy kávé vásárlását fontolgattam még… Már nem szálltam le. A HÉV elindult.

„…itt vagyok a HÉV-en, de későn érkeztem, egyébként jelentkeztem a túrára, csak később… …a túratárson…” – hallgattam a nő telefonbeszélgetését mögöttem, ami felkeltette érdeklődésemet (ahogy mondani szokták). Én is túratársas vagyok, csak most nem jelentkeztem…

Megtudtam Zitától, hogy István, a túraszervező a Holdvilág-árok és környékére kalauzolja majd a csapatát. „Az nekem kispálya…” – morfondíroztam magamban – „de lenne társaság…” Nehéz választás volt. Februárban nem volt olyan szórakoztató a téli túra ismeretlenekkel.

Zita azt javasolta, hogy hívjam fel a túravezetőt, és tudjam meg a részleteket. „Heten vagyunk, mint a gonoszok…” – mondta István a „legfontosabbat”. Aztán mondott részleteket az útvonal felől is, és nyilvánvalóvá vált, hogy kis kört tesznek… Menjek, ne menjek? – nagy dilemma! Egy kis beszélgetés után 2 megálló alatt 2 kocsit surrantunk előre túratársnőmmel, és lehuppantunk a csapat mellé. A társaság érdekesnek mutatkozott, én pedig döntöttem: csatlakozom. Erre a döntésre azért még a dobogókői busznál történő jegyváltásig vártam – itt is vagy tízen csatlakoztak – aztán gyerünk..!

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a "lé"!:)

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a “lé”!:)

Amikor leszálltunk a pomázi rehabilitációs intézetnél ismét csapódott néhány – várt – ember. Aztán elindultunk… volna, de jött egy zajos bemutatkozás (amit az erdőben is lezajlódhatott volna), és félóra mulatás után léptünk a „Tetvek mezejére”…

Harsáczki György

Várak a múlt és az újév ködében (1-2. rész)

Váralja vára – senki sem látta, sokan leírták

 

Legelőször a várakra kaptam rá… Felnőtt fejjel már nem is emlékszem, mi volt az, ami elvarázsolt bennük. Talán a történelem vadromantikája. Lelkesen gyűjtöttem a róluk készült fotókat. Amikor a könyvespolcunkra került Kiss Gábor 1984-ben napvilágot látott vaskos Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon című munkája, úgy éreztem: megfogtam az Isten lábát. Órákat lapozgattam a közel 600 oldalas kiadványt, és arról fantáziáltam, hogy hazánk mely ismeretlen településének vármaradványait kellene megkeresni a közel kétszázból, kirándulásokat tervezgettem, amelyekkel összefűzhettem volna ezeket a történelmi emlékhelyeket.

Napjainkban is fellapozom a „csodakönyvet”, de az internetnek és a további kutatásoknak köszönhetően mára jócskán felduzzadt a várhelyek száma, s számomra még a földvárakkal is kiegészült. 2015 Szilvesztere környékén két várat is meglátogattam barátaimmal, amelyek közül az egyik nem szerepel a már említett Kiss Gábor-könyvben.

 

A Kappenvasszer felé

Óbányán búcsúztattuk az óévet egy csinos kis házban. Mivel az év első napján már többen elnehezültünk, s ezért egy hosszabb túrát terveztünk aznapra: a Mecsek északi peremén található Váralját tűztük ki célul. Több halastó is kéklett a Váralja-patak felduzzasztása révén, de a cél a váraljai Vár-fő-hegy várrom jelzése volt. Számomra az ismeretlen volt – jelzése alapján komoly maradványokra számíthattunk.

Kimásztunk az Óbányai-völgyből, majd a Kappenvasszer érintésével leereszkedtünk a Váraljai-völgybe. Télvíz idején a horgásztavak sem olyan szívderítőek, így lassítás nélkül haladtunk tovább. Belebotlottunk egy bányászati emlékhelybe is, amely a hegység északi peremén sorakozó feketeszén-bányász falvak (Máza, Szászvár, Nagymányok)  sorába sorolta településünket. Itt egy táróban berendezett bányamúzeum is van, előtte 1997-ben épített emlékfalból áll, rajta az üzemi balesetben elhunytak nevével.

 

Malom, bolt, kiállítóhely

Váralja – január 1. lévén – kihalt volt, nekünk már a mozgás is jól esett, ködös szürke ég lógott a nyakunkba… Váraljának valamikor szebb napjai lehettek, ez látszott… A jókora „Képzőművészeti Ház” gangjára bepillantva viszont egy emléktáblát fedeztem föl. „Váralja népművészeti és néprajzi múltjának fáradhatatlan kutatójának”, Moldován Vilmának állított emléket. Miért is volt furcsa az épület? Mert malomnak épült száz évvel ezelőtt. Később élelmiszerbolt lett, raktár, s közben pedagógus lakásokat alakítottak ki benne. Itt élt Moldován Vilma is, tanítónőként, aki Erdélyből menekült át a második világháború idején. Igen művel asszony volt – négy nyelven beszélt -, és fáradhatatlanul gyűjtötte Váralja néprajzának emlékeit – gyűjtőmunkájának eredménye ma a Magyar Néprajzi Múzeumban található meg. A település néprajzi gyűjteményét 1995-ben a malomépületbe költöztették – amely ma is gyarapszik -, de bepillantást nyerhetünk Váralja szénbányászati múltjába is. A kiállítás nagy része Balogh Rudolf fotóanyaga az 1920-as, 1930-as évekből.

A két templom, néhány pince és szép sváb lakóház után végcélként már csak a Vár-fő-hegy emelkedett előttünk. Mintha pózna is kiállt volna a tetejéből…

 

Vár-fő-hegy „ostroma”

A kék rom jelzés a várhegy tövébe vezetett bennünket, majd hirtelen toronyiránt a hegynek fordult. Az volt az érzésünk, hogy a gyalogút csapását vonalzó mentén húzta meg valaki, s csak az volt fontosabb, hogy minél rövidebb legyen az a vonal. A hegy 66 méterrel emelkedik a falu fölé – a fagyott földön kétségbeesetten igyekeztünk lépést találni.

Fentebb már fiatal sarjadék-erdő kísérte az ösvényt, majd enyhült a meredekség, s egy széles (sokatmondó!), körteraszra érkeztünk, mely fölé egy igen meredek, 8-9 méter magas löszkúp emelkedett.

A domb közeli oldala meg volt bontva – valószínűleg amatőr régészek „dolgozták meg”. Hasunkra ütve balra kezdtük kerülni, de csaknem visszaértünk kiindulási helyünkre, ott lépdelhettünk fel a kialakított lépcsőkön. Felérve elszontyolodtunk, mivel a komoly vár jelzés után a domb lapos tetején mindössze egy viharvert táblát és egy árva zászlórudat találtunk. Látszott, hogy a csúcsot valamikor megtisztították (remek a kilátás a környező falvakra, de a Mecsek felé is), de éreztük, hogy a cserjés ugrásra készen várja, hogy visszabitorolja… A hegytető keresztmetszete nyolcasra emlékeztetett, s a nagyobbik ovális közepén egy beomlás utalt az egykori építkezésre.

 

Török basáról, annak magyar nejéről…

Kissé csalódtunk a Vár-fő-hegy várában, ám a krónikák tartalmaznak néhány érdekes momentumot…

Csak 1698-ban jelent meg első feljegyzés „Locus castelli deserti” formában, majd a továbbiakban is csak úgy, mint ismeretlen eredetű rom. Egyed Antal így írt róla 1829-ben: „A határában találtatik egy hegyen volt várnak régi omladéka, melynek egy oldalrul a sántz a máig is láttatik. Ezen várrul neveztetett a helység is Várallyának, melyben a török uralkodása alatt a hagyomány szerént egy aga lakott, mikor épült pedig a vár és pusztult el nem tudhatni.” 1864-ben egy kataszteri térkép négyzet alaprajzú épületromot jelöl a „Várfőhegyen”.

A helyi mendemondák mindig csak a török időkig nyúlnak vissza. 1923-ban Váralján ezt jegyezték le: „Ismeretes a váraljai hagyomány a török basáról, annak magyar származású nejéről, az aranyszoborról, melyet nejéről készíttetett, az elrejtett kincsekről, amelyet a váraljaiak időnként kutattak…” Egy másik elbeszélés pedig azt meséli el, hogy a várfői török parancsnokság annak fejében ígért bántatlanságot az egykor kövesdi lakosságnak, ha azok a mai Váralja területére telepednek.

Wosinsky Mór, szekszárdi apátplébános írt róla először részletesen. Földvárnak gondolta a néhai erődítést, mert követ, téglát nem talált, de több sáncról is megemlékezett. A sánc alatti szőlőkben annak idején itt is, ott is találtak vaseszközöket, kerámia tárgyakat – néha teljesen épeket. Az 1950-es évekre lefektették a tényeket, hogy földvár állt a tetőn, ahol törökök tanyáztak, s Moldován Vilma helyi tanítónő ásatásának bronzkori, honfoglalás-kori leletei szerint több mint ezer éve használták védelemre a Várfőt.

 

Egy ellopott kőtorony

Miklós Zsuzsa az 1980-as években járta be a területet, és a hegytetőn kő-, tégla-, patics-, és 13. századi cserépdarabokat talált, s nemsokára elkészültek az első légi felvételek is. A várat csak 1994-95-ben tárták fel. (A neves régésznő 2014 májusában hunyt el.)

A 14×28 méteres területű ovális tetőn 60-65 cm széles kőfal futott körbe, középen legalább kétszintes torony állt 7×7,5 méteres alapokon. A járószint 80-90 cm mélyen van, felette pedig kormos-hamus réteg található 13. századi tárgyakkal, töredékekkel – ezek alapján ellenséges támadás és tűz okozhatta Váralja birtokosa lakhelyének pusztulását. A toronytól délre és északra tároló gödröket és egy sütőkemence nyomait találták meg. Nyilvánvaló, hogy a vár anyagát akkurátusan elhordták az 1864-1890 közötti időszakban – eközben alakult át az ovális terület -, a kerítőfalat pedig a közben leszakadt löszfal ragadta magával. A terasz is a leomló falak miatt lett sík, mivel valaha árok lehetett.

Természetesen alagutakról is vannak mendemondák, ellenben itt tényleg van egy! Az északi oldalon, szinte egészen eltömődve indul egy körülbelül 20 méter hosszú, 1,5 méter magas (egykor 2 méter magas), keskeny járat, amely a domb közepéig ért – ma a széléig, mivel az épületbontók megbontották a halmot. Rendeltetése ismeretlen, mivel tárolásra túl keskeny, és a járat eredetileg sem ment tovább. Az 1994-95-ös leletek – kések, nyílhegyek, sarlók, lószerszámok, kulcsok, üvegtárgyak, korsók, kannák, bronztárgyak – a középkori hétköznapokat idézik.

Csak érdekesebb ott lenni egy ilyen ásatáson, mint húsz évvel utána a gazt nézni!

A terasz padjai nem hívogattak pihenésre (ezért is rövidek ezek a téli túrák), így hát a hegytetőről délkelet felé ereszkedtünk le egy lankás dombhátra, majd érdekes, félig fátlan dombok során át kapcsolódtunk be a piros kereszt nyomvonalába, és Óbányára gyalogoltunk.

 

(Irodalom: Miklós Zsuzsa: Váralja-Várfő XII. századi vára)

 

 

Britek a Mecsekben

A középkori Nádasd Rák várának Skóciáig vezető története

 

Nagy baklövés lett volna, ha az Óbánya mellett megbúvó Réka-várat nem keressük föl. Házunktól érdemes volt a Belátó-kilátót is érinteni. A faépítmény arra a jól kiválasztott helyre épült, ahonnan végigláthatunk Óbánya ütőerén, a főutcán. Eszünk ágában sem volt visszaereszkedni – a hegyoldalban gázolva csakhamar elértük a várhoz vezető Langhöhe gerincét a zöld, illetve a Mária út jelzéssel.

 

Hatalmas vár – a gyökerek között

Egy esőház után nem sokkal olyan meredek sáncrendszer peremén álltunk, mintha „csak” száz éve hagyták volna itt. Pedig feltehetőleg 600 éves. Réka-vár terült el előttünk – bár itthon mindig többet várunk a váraktól… (Előző cikkemben tévesen írtam, hogy e vár nem szerepel Kiss Gábor 1984-ben kiadott könyvében, ám más néven és nem megfelelő hegyen említi.)

A hegyhát felől kettős sáncon haladtunk át, majd ezután következett a központi – kb. 10-12 méterrel való – kiemelkedés megmászása. A második sánc szemmel láthatólag messze elhúzódott, a végét nem lehetett kivenni. A felérés helyén egy köves kiemelkedés emelkedett ki – érezhetően egy épület állhatott ott. Tetején egy kőhalom állt emlékkővel: Skóciai Szent Margit 1045-1093 emlékére 2007 – állt rajta.

Mivel nem ismertük a szent életét, nem értettük, hogyan kötődik ehhez a helyhez – ám a „ránk zuhant technikának” köszönhetően egy társunk már fel is olvasta a korábban kikeresett szöveget telefonjáról: a vár illír, vagy kelta, esetleg 9. századi, frank építésű… a vár területe 35 méter széles és 205 méter hosszú, s falai három méter vastagok. De a Szent Margit-szál sem kis dolog: a hegy tövében álló információs tábla is úgy írja, hogy „a hagyomány szerint” Vasbordájú II. Edmund angol király két fiúgyermekét Magyarországra, István király udvarába menekítették a hódító dán király elől, s itt kaptak birtokot. Egyikük, Eduárd, Szent István király lányát, Ágotát vette feleségül, s itt született első gyermekük: Margit, aki aztán királyné lett Skótföldön.

Az elegyengetett vízszintes terület mindkét szélén közel egy méterre felmagasodtak az egykori kerítőfalak. 70-80 métert sétáltunk előre a hegytetőn, s azt hittük, hogy „eljött a vár vége”, de egy az előzőhöz hasonló felmagasodás fogadott az északnyugati oldalon, amögött pedig egy árok – keresztben. Itt is megörökítettük a hepehupákat, és továbbmentünk a jelzésen. Kiderült, hogy akkor értünk át a külső várudvarba. Alant már nem volt sánc – a védelmet a még meredekebb hegyoldalra bízták. A széleket erre is a néhai falak enyhe kiemelkedése kísérte, s itt, a külső várban találtunk rá az egyetlen, „igazi” várfal-csonkra…

A hosszú vár végén valóban óvatosan kellett leereszkedni. Erről jön fel mindenki – mi, természetesen lefelé… s lent olvashattuk a tábla szövegét. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki zöld szemes ostoros egysejtűnek nézte a Réka-vár áttekintő térképét.

 

Amikor Angliából menekültek ide…

A vár kutatástörténete is megér néhány mondatot! Ez az, amikor minden kődarabból „üvölt” a történelem…

Az egész 1828-ban kezdődött azzal a „Széchényi Országos Könyvtárban” őrzött oklevéllel, amelyet még II. András adott ki 1235-ben, és amelyen az állt, hogy az egyik itteni birtok délről határos a nádasdi britek földjével (cum terris Brittanorum de Nadasth). – Nahát! Miféle britek? – kapták fel a fejüket egyesek.

Fél évszázad múlva ismét rezzent valami: 1877-ben Xantus János lefordítva közreadta J. Abbot angol történész cikkét, amelyben leírta a két angol hercegfiú Magyarországra menekülését 1022-ben, és hogy egyikük, Edward/Eduárd elvette Szent István lányát, Ágotát, majd 1058-ban Eduárd családjával – s Margittal együtt – visszatért Angliába.

A megjelenés után egy évvel Brüstle József elsőként kapcsolta össze a brit földeket a menekült hercegfiakkal, s azt feltételezte, hogy Szent Margit itt születhetett Nádasdon, a várban. Az a nézet, hogy Margit atyja itt kapott birtokot, és ő maga a ma már romos várban született, egyre több megerősítést nyert. Természetesen ezzel egy időben voltak olyan kétkedők, akiknek könnyebb volt azt feltételezniük, hogy Eduárd valószínűleg mást, pl. Henrik császár lányát vette el, és semmi köze Nádasdhoz…

 

Felélénkült brit-vita

1938-ra, Szent István halálának 900 éves évfordulójára napi politikai indítékból, de történetünk okán is felélénkült az érdeklődés skóciai Szent Margit és leszármazottainak történelme iránt. Viták leginkább a német és az angol források eltérése miatt alakultak ki – s ez utóbbiak voltak a hitelesebbek.

Fest Sándor nyelvtörténész nyelvtörténeti bizonyítékokkal támogatta Szent Margit nádasdi szülőhelyének hipotézisét, míg Herzog József azt bizonygatta, hogy Eduárd orosz földön nőtt fel, és egy másik nemesi Ágotát vett el. Egy harmadik történelemkutató pedig azt feltételezte, hogy a „terra Brittanorum” inkább lehet besenyők földje, csak rosszul írták… Megmérkőztek a nézetek, de már 1940-t írtak és közeledett a háború…

Közben egy tolna megyei történelembarát báró is a tettek mezejére lépett, akit Malcolm skót királyra emlékeztető neve is ösztökélhetett az igazság kiderítésére. Malcomes Béla eredeti angol nyelvű forrásokra támaszkodott és teret szentelt Szent Margit életének, és hogy a királyi unoka milyen magyar szokásokat vitt magával Angolhonba. (,,Malcolm a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában… hatására a király elhagyta vad szokásait… Egész környezete megváltozott Margit körül… Előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek.” – írta Szent Margit életrajzírója.) Szerinte az angol hercegek egy már álló várba költözhettek be, ám azt a 13. században már el is hagyták. Könyve, a Szent István unokája 1938-ban jelent meg.

Ezzel egyidőben feltárást kezdeményezett Réka-várban, és a nem mindennapi méretű vár területéről számos vas- és cseréptárgy került elő. Sajnos a folytatásról már nem tudunk, ha volt is, nincs meg a dokumentáció, megbízható számok csak a falak méreteiről maradtak fenn.

 

A régészek megmondják!

1963-ban végre szakértők érkeztek Réka-várba, bár csak felderítő jellegű ásatásra. Papp László és csapata csak a legszükségesebb mértékben távolította el a törmelékréteget, és végül minden kutatóárkot visszatemettek. A vár neve után érdeklődve, az akkori öregek Rák várat említettek, mert így hívták az ő eleik is. Esetleg a patakban tenyésző rákok miatt. Egy 1810. évi feljegyzés is Rák várnak írja a romokat – a Réka-vár elnevezés valószínűleg egy nem túl régi hazafias felbuzdulás eredménye – de már kiirthatatlan.

A hegygerinc – délnyugat – felől egy kerek torony állt a vár végében, ami kaputorony lehetett. A csonka falak magasságát 380 centiméteresnek mérték, s az egykori járószint 360 cm-en volt, amely efölött fél méterig átégett és kormos volt… Vagyis: leéghetett. A kaputoronyhoz két sáncon át vezetett a felvonóhidas bejáró. De a maradványok vizsgálata alapján többszintes kaputorony állt a két várudvart elválasztó épületsor északnyugati sarkán, amelyhez felvonóhíd vezetett – két bejárat volt.

A várudvaron 40-50 centiméter mélyen állapították meg az egykori járószintet – jó pár régi kutatóárok mellett. Az alaprajzból kiindulva Rák vár 13. századi lehet, esetleg kicsit még korábbi. Épületek középtájon, és a délnyugati falhoz támaszkodva álltak, de számuk és nagyságuk elenyésző a vár területéhez képest. A külső várudvar pedig üres! Ez meglehetősen furcsa, ezért elképzelhető, hogy a várat nem fejezték be… Ám a leletek szerint – vastőr, sarkantyú, bronzgyűrű, csat, nyílhegyek, korsók – Rák várban élet, sőt katonai élet folyt a 14-15. században.

És mikor hagyták el? A nyomok tűzvészre utalnak, de ha békeidőben történt volna tűz, tulajdonosai nem hagyták volna tűzvész utáni állapotában. Feltehetőleg a mohácsi vészt követően dúlták fel, amikor a közeli Máré várat is elfoglalták.

A romokat azután erdő nőtte körbe, s a 19. századra már 6 öles (11 méter kerületű) tölgyek is nőttek a várudvaron. Leomló köveiből malmok épültek a völgyben. Az 1930-as években még 27 működő, öreg vízimalmot számláltak össze Óbánya és Mecseknádasd között.

Harsáczki György

Házak a Világvégén… (3. rész)

Hetvehely sváb-magyar története

 

A szálláshelyünk alatti remek étteremben...

A szálláshelyünk alatti remek étteremben…

Amikor második napunk vége felé – szürkületben – szállásunkra, Hetvehelyre autóztunk, mindannyian drukkoltunk, hogy nyitva legyen a Szolgáltatóház alatt üzemelő étterem, mivel mindenki szívesebben kényeztette volna a gyomrát „igazi” étellel, mintsem konzervvel. Óriási örömünkre nyitva volt (kétszer már zárva találtuk), de azért beléptünk az ajtón, hogy megerősítést kérjünk, hogy míg átöltözünk, nem fognak bezárni…

Mai rege, sváb-magyar történet

Rövidesen meg is jelentünk, és nem menüvel kellett megelégednünk, hanem teljes étlapot kaptunk! Mindez azért volt meglepő, mert – úgy találtuk – a vendéglő nem a beeső turistákra számít. A szuterén helyzetéhez képest nagy helységből bepillanthattunk a konyhába, s láthattuk komoly, modern felszereltségét. Helyet foglaltunk egy vaddisznó és más apróvadak falra erősített szőrméi alatt, majd nem sok idő múlva megérkeztek a sáros megpróbáltatásokkal kiérdemelt húsételek. A helység pincére közben is és utána is szívesen beszélgetett velünk – Hetvehely hétköznapjairól. Helyet foglalt közöttünk, s a következő italra a „cég” vendégei voltunk…

Hetvehely sincs sokkal jobb helyzetben, mint hazánk falvai. Az önkormányzat mellett csupán a közeli kőbánya és az erdő ad munkát néhány embernek, de Pécs sincs túl messze. A szolgáltatóház éttermében lakodalmakat, ünnepségeket tudnak lebonyolítani, s itt főznek a rászoruló idős embereknek is ebédet. Az épületben kapott helyet az orvosi rendelő és az idősek klubja is, az emeleten pedig 16 főnek tudnak szállást biztosítani. (A 2008-ban befejezett beruházást a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapból finanszírozták. Közel a mecseki uránérc…)

Német gyökereik ápolásának bizonyítéka az is, hogy testvértelepülésüktől, a svájci Rafztól kisbuszt kaptak. Felszolgálónkkal beszélgettünk Kánról, az elnéptelenedésről is, s a beszélgetés végén arról győződtünk meg, hogy Hetvehely vezetése és lakói nem hagyják magukat: küzdenek, pályáznak, szerveznek egy jobb jövő érdekében.

 

Hetven házhely, vagy hétfői legelő?

Hetvehely is a török megszállás utáni német betelepítéseknek köszönhető sváb falvak egyike. Első írásos emléke egy 1543-as okiraton szerepel „Hetfehel” néven, 1559-ben pedig „Hetfoehel” néven jegyezték. 1698-ban a nagy kavarodásban összeírtak erre egy „Felily” nevű helyet, s csak 1799-ben ütötte fel a fejét ismét a Hetvehely név. A név eredetéről megoszlanak a vélemények: régi szóbeszéd szerint egykor a környék falvainak lakói a falu helyére hajtották ki a barmaikat, mindig a hét első napján – így lett „Hétfőhely”. Egy nyelvész szerint hetven házhely volt régen a faluban, a harmadik pedig a hétfői hetivásár-hipotézis.

Gótikus stílusú temploma mindenesetre megelőzte az első megmaradt feljegyzés dátumát, mert 13. századi. A török portyázók 1540-es években jelentek meg, lerombolták az egyidős rendházat, a templomot pedig istállónak használták. A végén azért azt is felgyújtották… Habár a középkori jobbágytelepülés gyakorlatilag megszűnt, rendháza üszkös falai közé vissza-visszatértek a környék szétszéledt lakói. Az 1730-as évektől ide érkező németek mind a jó élettér, mind a romos, de létező templom miatt is letelepedhettek itt. Kevesen tudják, hogy a mára egészen általános településforma, a szalagtelkes, vagy utcás falu német jellegzetesség: keskeny telek néz az utca felé, és hosszan nyúlik hátrafelé, miközben a kertet, szántót a keresztbe épített istálló rekeszti le. A gang is német szó…

 

Ősi templom mint gazdasági épület

A romos, középkori templomot 1760-ra barokk stílusban újították fel, de „csak” 1883-ig használták, mert addigra felépült a napjainkban is használt templom. Sajnos az Árpád-kori templom a plébánia telkén állva, annak gazdasági épülete lett: szénapajta, húsfüstölő… Így ősi freskóit zsíros koromréteg alatt találták meg 1911-ben.

Másnap, két esős nap után sort kerítettünk szállásadó településünk kiemelt műemlékeinek megismerésére. Nemrég alakították át a közeli portát Falumúzeumnak, ahol színes gyűjtemény idéz múltat és közelmúltat. Majd a plébánia udvarába léptünk és időrendben nézhettük meg a templomokat. Csoda, hogy láthatjuk a kis templomot, mert a török idők után sokáig meg sem említették a püspöki „vizitációkban”, úgy benőtte a növényzet. Freskóinak hírmondóit csak a 20. század elején fedezték fel – és egy bumfordi 14. századi keresztelőmedencét.

A számtalan túralehetőség közül leírtam néhányat korábbi lapszámokban, de ha valaki csak egy kis sétát tervezne Hetvehelyen, akkor a falu felett az északi oldalon felkereshető egy rendhagyó fakilátó, amely Makovecz Imre tervei alapján épült.

Harsáczki György