Léka íjászai és Kőszeg citycrossosai – oda- és visszalátogatás

Kőszegi szeptemberezésünk első napján egy burgenlandi kirándulás mellett döntöttünk. Nem is sejtettük, hogy milyen jól, mivel csak azt vettük alapul, hogy szombat délben már minden bezár a „szomszédban” – vasárnap már a fű sem nő. Kiderült, hogy még vasárnap is moccan valami…

A rezzenéstelen víztükrön túl…

Léka (Lockenhaus) mindössze 14 kilométerre volt, lekanyarodtam a várhoz vezető útra, és biztos, ami biztos: pár fa után félreálltam – több autó mutatta a példát. Mi is legyen előbb? A vár, vagy a tó? A tó felé indultunk volna egy földúton, amelynek elején egy tábla szombaton és vasárnap zajló íjásztréningről tájékoztatott. „Ne hagyja el az utat! Csak saját felelősségre.” Ekkor 4-5 embert is megpillantottunk magunk mögött, akik íjakat szorongattak és mintha valami céltárgyat kerestek volna.

– No csak ereszkedjünk le szépen a tópartra (a Güns-patakból felduzzasztottak partjára), nem rettenünk meg! – gondoltam és mondtam útitársamnak. Az ajánlott utat szalagok jelezték. Pár lépés után már megcsillant a víztükör, amely szívmelengető szín és fényjátékkal vonzott bennünket egyre közelebb. Egy szép fa azonnal megfogott a színeváltozó víztükörrel. Alatta egy pad állt – olyan, amilyet nálunk nem találni tóparton…

Habár mi magyarok úgy látjuk, hogy minden szép a határtól nyugatra, ám itt igencsak elszabadult a japán keserűfű (Fallopia) özönnövény! Legalább a színe nagyon kellemes volt…

A tavat figyelve észrevettem, hogy a túloldalon egy csapat ember telepszik be egy kis csónakba. Mögöttük kis rendezvénysátrak álltak, mobil WC-k, kerékpárosok és egy íves fahíd is látszott. A csónak elsiklott a parttól. – Még a végén csónakból lőnek! – viccelődtem, teljesen hitetlenkedve. Engem még a vár látványa foglalkoztatott, így a várdomb tövéből mielőbb szerettem volna a patkó alakú tórendszer külső ívére jutni. Gyorsan elértük a két tavat elválasztó kereszt-töltést. Ekkor vettük észre, hogy a tó közepén íjlövésre készül az egyik „utas”! Bizony, csónakból lőnek! Már láttam, hogy ez nem egy kis „mezei” tréning, hanem egy tisztes sportrendezvénybe csöppentünk!

Íjászok mindenütt – lőni is van mit!

Ráfordultunk a kereszt-töltésre. Jobbra-balra is íjakat szorongató alakok tűntek föl. Öltözékük egészen vegyes volt. –Nna, milyen ügyesek az osztrák nyilazók? – ez járt a fejemben. Miután kívülállónak éreztem magunkat, elsétáltunk a sátrak mellett (közben azért megbámultam az ott letámasztott színes felszereléseket) és a hídhoz értünk.

Suhantak a nyilak a csónakban ülők íjaiból, s közöttük egy magyar íj is feltűnt. Közben kitértünk egy csapat íjász útjából, akik átjöttek a hídon. „Grüss Gott!” – hangzott el. Egész kis „zsibvásár” alakult ki a sátraknál, így felbátorodtam és csemegéztem a sportfegyvereket markolók között – fotóztam. Egy alacsony hölgy éppen a testmagasságával megegyező nagyságú íjjal álldogált. Közben a töltés másik oldaláról is indult egy csónak a másik tó közepébe… – Nna, itt egyre több a látnivaló! – Egyébként a vár valóban remekül mutatott a dombtetőn a lombok felett…

Végre a hídra léptünk, de máris hegyikerékpárosok elől kellett félreugranunk. A Güns-ben – ami nálunk már Gyöngyös – a nemrég hullt esők vize barnállott, de az áradástól messze volt. A túlsó parton két, borostyánnal benőtt forrásfülkét találtunk – az egyik tövéből most is víz csörgedezett. Gondolom, a vár korábbi tulajdonosai építtethették…

A Léka felett épített Margaretenwarténak (Margit-kilátó) is utána akartam nézni, hátha könnyű sétával elérhető lentről is, ám egy Naturpark-os táblán másfél órás menetidőt olvastam le. Kicsit sok… Még többet szerettem volna látni az íjászpályából, így követtem a szalagjeleket. Nem is az erdészeti úton, hanem a patakparton vezettek! Ott mocorogtak, és lőttek is négyes-ötös csoportokban, de gyakran takarásban voltak. Aztán megpillantottam egy fára tekeredett, kilyuggatott óriáskígyót! Szivacsból…

Magyarok lettek az osztrák sportemberek…

Mindössze ötven méterrel arrébb derekasan le volt kaszabolva a keserűfű a patak mellett, a Günsön pedig palló segítette az íjász-átkelőket. Be is cserkésztem a szivacsoroszlánokat, akik a fövenyen álldogáltak hosszú méla lesben. Nem amatőr rendezés volt ez!

Visszautamon felfedeztem az aligátor célpontot! Szerencsére tudtam pár képet készíteni a következő csapat tagjairól – mindenki a maga stílusában feszítette a húrt. Ahogy visszatértem a hídhoz, rám is kiáltottak (Félre!) a hegyről érkező mountain bike-osok, nehogy elfelejtsük őket…

A vár tövében csatlakoztam útitársamhoz, közben csónakok értek partot, illetve indult egy másik a vízi depóhoz. Felfedeztem a parton „elnyúló”, telelőtt dámszarvasokat is. Tovább kerültük volna a várdombot, amikor egy nagyobb, magyarul beszélő csapat sétált felénk. Így bátran megkérdeztem őket, milyen rendezésű a tréning és mit illik tudnunk róla. – Itt van éppen egy rendező – mondták –, ő mindenről tud felvilágosítással szolgálni – és elsomfordáltak. Róluk egész jó fotókat készítettem korábban – mint „osztrák” sportemberekről…

Adél, az egyik lékai rendező széles jókedvvel, készséggel állt kérdéseink elébe. Lékai, de harminc éve él itt. Ahogy haladt a beszélgetés, úgy beszélt ő egyre szebben magyarul…

Évente kétszer rendeznek ilyen íjásztornát és nemcsak Ausztriából és Magyarországról, de Csehországból és Nyugat-Európából is érkeznek résztvevők. Ők az Első Lékai Íjász Egyesület, akik több mint húsz éve egyre jobb minőségű „célvadakkal” rendezik meg egyre színvonalasabb amatőr versenyeiket – jó anyagi háttérrel. Amatőr, mivel a verseny azok között zajlik, akik ott megjelennek, „nem hivatalos” az eredmény, nem „vérre menő” a küzdelem és a jó hangulat nagyon fontos. – Itt minden íjász nagyon aranyos – mindenki, aki részt vesz a versenyeken! – lelkendezett. – Nem véletlen, hogy itt vagytok – szúrta közbe – tartom, hogy nincsenek véletlenek. – Láttátok már a felhúzós krokodilt? Arra, 80 méterrel tovább, ahol a lezárás van, ott a tavon gumifelhúzással oldották meg azt, hogy úszóvadra lehessen lőni! Tovább gyalogolva pedig ott fő a gulyás, lehet kérni.

Apróvad, úszóvad…

Adélt hallgatva csak kapkodtuk a fejünket. Majd elköszöntünk és még néhány képet kattintva a tavacskán célba lövőkre, elindultunk. Nem messze 3-4 íjász hajlongott a tóparton a bozótosban. Aztán valami „hüllőbőrt” is megpillantottam a vízen. Bizony a „felhúzható krokodil” felett álltak! Valószínűleg a nyílvesszőktől szabadították meg… Már bátrabban közelítettünk a sportolókhoz – egy magyar csapat mellett lassítottunk és figyeltük őket. A tó azon mocsaras sarkában három lövőállomás adott feladatot: a kis öblön túl egy (mű)tigris állt, a meredek oldalban valami apróvad, a tavon pedig a már az említett „veszedelem”.

Két hölgynek is tábori székkel volt kombinálva a hátizsákja, egyikük volt a csapat „írnoka”, aki a találatokat jegyezte. Valaki magyarul ismertette velük, hogy a jelzett „úszóvad”-indulás után, a vad által „megtett” 6-7 méteren két lövésre van lehetőség – az ügyeseknek. Az első sporttársnőnek nem jött össze a két lövés, mert elúszott a cél, de a következő kollégáknak már igen. Szép teljesítmény volt!

A keskeny, árnyas aszfaltúton percek alatt ott voltunk, ahol az említett gulyás bugyogott, de ismeretlenül nem akartunk magyarázkodni, milyen ajánlatot kaptunk. A bővizű Güns felett beláttunk Lékára, majd egy kis emelkedő után az országúti letérőhöz értünk. Elértük az autót és a várfal közelébe parkoltam át.

Amit a Nádasdyak és az Esterházyak építettek

Az alapjaiban a tatárjárás előtt épült vár napjainkban a Prof. Paul Anton Keller Alapítvány tulajdonában van. Az említett úr, egy író a második világháború után vásárolta meg. A vár mind a tatároknak, mind a törököknek ellenállt! Határvárként gyakran cserélt gazdát magyarok és osztrákok között. A 16. században házasság révén Nádasdy Tamás tulajdonába került, kinek fia Nádasdy Ferenc, a törökverő gróf lett. A „fekete bég” felesége Báthory Erzsébet volt, akit gyilkosságokkal vádoltak és – habár Csejte várában halt meg befalazva – erre is megfordult. A vár „attrakciói” közé betuszkolták ezt a vitatott véres eseményt is. Léka a Wesselényi-összeesküvés leleplezése után az Esterházyak kezébe került, majd egyre kevesebb jelentősége lett. Az erődítményt Esterházy Miklós újíttatta fel 1906-ra.

Szerencsére a tulajdonosoknak belefér, hogy – a külső falakon belül – szabadon körbe lehet sétálni a belső várat, és lehet nézelődni az alsó vár udvarán. Az éppen szabaddá váló dobókésekkel célba is dobtam…

Az út mellett, 504 méteres magasságban álló Margit-kilátón magyar szöveg is olvasható. (A parkoló is közel van hozzá.) Az erre jellemző szerpentinites, zöldes árnyalatú kőzetdarabokban öklömnyi átlátszatlan kvarcok csábítottak egy kis gyűjtögetésre…

A kilátót Esterházy Miklós gróf építtette fából valamikor a 20. század elején és jótékonykodó felesége nevét adta neki. 25 méter… A remek panorámát sajnos nem egészítette ki Léka vára, de feltűnt a Rax tömbje, és mi minden lenne még látható optimális időben!

A szalagok versenybe torkolltak…

A kőszegi vár hegyek felé eső sarkán már előző nap is találkoztunk elkerítő szalagokkal és nagyobb számban kerékpárosokkal. A fából összeerősített ugratót helyi sport-túlburjánzásnak gondoltuk, ám aznap estére megépült egy komolyabb rámpaegyüttes… Egy srác már ki is próbálta – volna –, de az első manővernél leért az egyik pedál, így elesett. Aztán sikerült a várárokba robognia.

Vasárnap, szeptember 17-én már kikristályosodott minden! Aznap rendezték meg a 15. Metrinwest Citycross Kőszeg kerékpárversenyt. Korábban még az elkerítőszalagok miatt féltem, hogy nem lehet minden látnivalót megközelíteni, ám aznap reggel tovább „romlott” a helyzet. Tervünk aznapra a Jurisics vár múzeumának meglátogatása volt. Előresétálva tapasztaltam, hogy még rendezők is álldogálnak a szalagok mellett, amelyek éppen a vár körül kezdtek el sűrűsödni… Bízva abban, hogy nem lehetetleníthetik el a vár látogatását, megnéztem a gyülekezőket a Jurisics téren, a Hősök kapuja előtt. Színes kavalkád volt, az biztos! Kerékpárcsodák, sisakok, tarkabarka napszemüveges „vadkerékpárosok” (a vadmotorosok példáján) adtak alkalmat sok-sok témát fotózni.

A rendezők az első verseny alkalmával szerették volna közönség-közelbe hozni a MTB sportágat, ezért a városba hozták a terepkerékpárosokat. A sikert igazolja a 15. rendezés. A belvároson át tekergő, hátsóudvarokban, kerteken át, macskakövön, lépcsőn, falszoroson, várárokban, parkban vezetett útvonal raklapugratóval és pár raklaphíddal egészült ki, és hogy a másfél kilométer meglegyen sok szalagpárral hajtűkanyarokat alakítottak ki a várkörön belül. (youtube-on végigkövettem egy fejkamerás versenyző jóvoltából: szuper!) Aki a legtöbb kört tette meg ezen a bonyolult „pályán” egy óra alatt, az lehetett a győztes.

Férfiaknál négy, nőknél két kategóriában versenyeztek fiatalok és vénebbek, menő sportolók és amatőrök. Férfiaknál az első Dervalics Gábor, a második Ábrahám Gergely, a harmadik Gergácz Péter volt, a hölgyeknél Bruchner Regina lett az első és Bokros Csenge, illetve Bokros Kincső követték. A legtöbb megtett kör 12 volt.

Versenyzők a várárokban, bicajozók a kapualjban

Reneszánsz, barokk homlokzatok, templomok tornyai, gótikus ablakok és sgraffitók előtt tettrekész fiatalok beszélgettek, várakoztak. Miután körbefotóztam a Városkút körül a díszes társaságot, félórával a rajt előtt éppen kapóra jött a kötelező kör-bejárás! Nekilódultak a kerekesek. Én útitársam elé siettem, de már nem volt könnyű kijutni a belvárosból… Nem sokkal ezután, 11-kor elindult a verseny.

A vár melletti nagy parkoló felől közelítettünk, ahol a várfal árnyékából bukkantak fel a feltartóztathatatlan bicajosok. Itt sokan szurkoltak nekik, köztük egy babakocsis anyuka, aki leginkább a férjének szurkolhatott… Utólag kiderült, hogy a bicajosok egy kétfordulós lépcsőn jöttek le előtte…

Beléptünk a Rajnis utcába, ahol csakhamar, a szalagon kívülről láthattuk, ahogy kőszegi módra, barokk kapualjból (felette Borozó-Weinstube felirat) törtek elő a versenyzők. A „cég” reklámarcai! Végighajtottak az utcán – 4-5 különösen szép homlokzatú műemlékház előtt – és a külső vár rámpáján kanyarodtak fel. Előttünk esett ki egy kerékpáros a versenyből – defekt miatt.

Én a kerülőutat ismerve a külső várat kikerülve, a belső várárkon át jutottunk a főkapuhoz. No itt is egyembernyi hely volt bejutni a kapu alá. Hittem volna, hogy a bicajosokat bevezetik a várépület és a középkori falak szorosába?? Ahol a belépőjegyet vásárlók álldogáltak, ott fordultak meredeken, és lihegtek egymás nyakába a sisakos modern „ostromlók”! Legalább kényelmesen különleges fotókat készíthettem.

Léka után kőszegi visszavágó!

Sajnos a vármúzeum csak félgőzzel üzemelt, de az emeleten bejutottunk a nagy lovagterembe. Hirtelen ötlettől fogva kinéztem, s kapva az alkalmon, fotóztam a fentről látott falszorosban surranó versenyzőket. Ez a fal éppen a várpark felé nézett, így láthattam a szalagpárok között tekerőket. Ekkor lehetett vége a versenynek, mert a múzeumból kilépve már elcsendesült a belváros.

Már bottal ütöttük a falszoros ostromlóinak nyomát, és ekkor szembesültünk a végén a lépcsővel. Végigsétáltunk a park szalagjai között – nemrég még élet-halál kérdés volt, nehogy elhagyja a versenyző a kijelölt utat.

Úgy tűnt, hogy ezen a hétvégén Léka és Kőszeg oda-vissza felváltva adott helyszínt a környék íjászainak és terepkerékpárosainak. Még az is lehet, hogy a versenyzők közül néhányan már kerékpárnyeregben is tudnak hátrafordulva íjjal lőni… Talán kombinálható a két műfaj…

Lejárt szavatosságú kilátók…

Ismét Tyukod – négy évvel később (2022)

A Balogh kilátó

„Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!” Napjainkban más is eszünkbe juthatott Tyukod település nevét hallva, mint a háromszáz éves kuruc tábori nóta. Éppen négy éve volt, hogy átszelve az országot szétnéztem az Ecsedi-láp szélén fekvő tyukodi határban, mert kíváncsi voltam a néhány éven belül megépített 11 – turisztikai célú – kilátóra.

Tizenegyszer befutóra…

Aki akart, utánanézhetett annak, hogy történhetett az, hogy ennyi kilátó épült egy – turisztikailag érdektelen – alföldi vidéken, ahol a mezőgazdasági parcellák között csupán nyílegyenes belvízvédelmi övcsatornák mélyülnek.

Ennek oka egy hanyagul, nem következetesen kiírt EU-s pályázat volt, amely nem nézte azt, hogy milyen adottságokkal rendelkezik a terület, sem azt, hogy hány pályázatot nyernek az ott élők. Mint látjuk: 2013 óta tizenegyet, amely 264 millió forint pályázati pénznek felelt meg. Kicsit túl is árazták az „erdei közjóléti létesítményeket”, mivel több millió forinttal olcsóbban is fel lehetett húzni egy jó minőségűt. Általában 25 milliót adtak egy 10 méternél magasabb kilátóra, s így egyik sem lett ennél alacsonyabb. (Magyarországon a közelmúltban 160 új kilátó épült.) A nyertes előfinanszírozó pályázók végül 5-10 millió forint hasznot könyvelhettek el. Miért ne vállalkoztak volna erre, ha így írták ki a pályázatot? Le is kellett vezényelni az építkezést… megszervezni…

Kilátó – volt, nincs

Az idén ismét arra jártam, hát szétnéztem. – Ugyan többen használták-e azóta a kilátókat, vagy csak a gaz veri fel a környéküket? – találgattam. 2018-ban már a szomszédos Győrteleknél megpillantottam az elsőt, most nem vettem észre… Tyukodon már rutinosan kanyarodtam a Zsírostanya felé. A házak felett már sandítottam balfelé, látom-e már a Szabó 1 kilátót? (Rendszerint a tulajdonos nevét kapták.) Még nem… De ahogy a romokban lévő téeszt elhagyva felhajtottam a Keleti-övcsatorna hídjára, megdöbbentem. A Szabó 1 kilátó nem volt a helyén! Pontosan ott volt a helye: 300 méterre a hídtól, az övcsatorna partján. Izgatottan húztam gumicsizmát (ilyenkor kár a bakancsért) és a legutóbbi helyzethez képest még mélyebben „felszántott” földút szélén kocogtam a vélt helyre. Elkerekedett a szemem. A kilátó betonalapjából csak a négy betonkocka lábazati vasa állt ki, körülöttük munkagépek keréknyomai. – Hogy lehet ez? Miért tüntették el? Ez felháborító! – gondoltam – Bizonyíték megsemmisítés történt volna?

A Szabó 1 kilátó 2018-ban és 2022-ben

Megrendülve siettem vissza a hídhoz és újságoltam útitársamnak a tapasztaltakat. De átellenben változatlanul állt a Kecskés kilátó. Körülbelül egy kilométerre. Mivel a lét ténye fennállt, elindultam felé a csatorna partján, hogy legalább felmérjem a most uralkodó állapotokat. Emlékeztem, hogy a létesítmény félig belvízben állt, egy páréves csemetekertben, de most nem volt olvadó hó a határban… Nem történt semmi különös a Kecskéssel. Ugyanúgy találtam rajta állatürüléket, a felső szinten pedig sok madárpotyadékot, a tövében álló padokat – láthatóan – télen is gaz verte fel.

Padok a Kecskés kilátó elgazosodott környezetében

Megritkultak volna..?

Viszont fentről nem láttam szomszédos kilátókat, négy éve pedig akadtak. Nekiláttam lassan, teleobjektívvel pásztázni a határt – csak úgy találtam kettőt. Az egyiket már múltkor sem kerestem meg, mert távol esett a nagyecsedi úttól (ez a nevesincs kilátó – még nevet sem kapott), a másikról pedig feltételeztem, hogy már találkoztam vele legutóbb: vagy a Szabó 2 kilátó, vagy az Erdei kilátó. Mindenesetre mintha megcsappant volna az erdei létesítmények száma…

A dágványt ügyesen kikerülve, sikerült sok sártól megszabadulnom, így gumicsizmában ültem a volán mögé. Emlékeztem az út jellegzetes kanyarjára, ahonnan feltétlenül észrevettem két kilátót – az út két oldalán egyet-egyet. Nem láttam egyet sem! Úgy éreztem, meg kell keresnem az árulkodó alapokat, ahogyan a Szabó 1-nél. De itt már nem volt egyértelmű, pontosan hol is álltak. Nem volt, ami segítsen, felkiáltójelként.

Végül továbbhajtottam, mert messzebb, az út közelében állt egy harmadik, amelyikkel négy éve még nem találkoztam! Viszont csodaszép nevet kapott: Rádika gyöngye kilátó! Megjelenésében az eddig ismertek között helyezkedett el, mivel nem volt olyan masszív – mint az egykori Szabó 1 –, viszont nagyrészt gyalult, pácolt deszkákból állt.

Egy új is akad..?

A kocsiajtót becsapva két fácántyúk reppent fel a magas fűből. Nem volt nálam só, hogy a farkukra hintsem… A Rádika gyöngye elkerített területen, egy csemetekert szélén meredezett, gaz kísérte kerítés mellett. A felszántott anyaföldön cammogtam – a sár miatt egyre lomhábban. Odaértem a közvetlen közelébe, ám a kerítést sehol nem taposták le, megbontva sem volt. Meglepő volt látni, hogy a padok között levágták a füvet, mintha még számolnának látogatókkal.

Kilátás a Rádika Gyöngye kilátóból

Legalább a nap kisütött. – Nahát! Most legalább lehetne valami színeset fotózni fentről – gondoltam, és átmásztam. Megtartott az a hitvány drótkerítés! Most élveztem a kilátást – a késő délutáni nap kiszínezte a parcellákat, bár így sem volt egy nagy csoda… Visszafelé már arra mentem, amerre levágták a füvet, s lám, egy rozzant kapuhoz értem, amit egy szál dróttal „csuktak be”.

De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ne lássam a két közelebbi kilátó betonalapjait. A Szabó 2 környéke – szerintem – drasztikusan megváltozott, így feladtam, de a másiknál több biztos pont volt. Ekkor észrevettem egy rózsaszín táblát egy másik csemetekert szélén. Pont olyan tábla volt, amilyenekre a kilátó nevét, magasságát és egyebeket felírtak. (A szabály az szabály.)

Lebontották, felkockázták…

– Csak nem a Makkos tanösvény tábláját látom? – ugrott be négy év távlatából az, hogy az egyik kilátóhoz egy tanösvényt is „erőltettek”. A rendkívül érdektelen tanösvényből „csupán” az élményt száműzték, mivel a „közönség” egy elvadult faiskola egyforma fái között követhette az unalmas témájú információs táblákat… Odabotladoztam – tanösvény-tábla volt. Mellette pedig még 4-5 táblája hevert a földön. Megvolt az Erdei kilátó faiskolája, de a kilátót nem láttam. Ha nem látható, akkor azt is lebontották, viszont meg akartam örökíteni az alapjait, de nem emlékeztem, hol is állt.

Az Erdei kilátó Makkos tanösvényének táblája 2018-ban és a többivel okafogyottan 2022-ben

Elindultam a csemetekert szélén, de nemsokára könnyebb volt a fasorok közé hatolnom. Épp megfordultam volna, amikor – egymás után – feltűnt a tanösvény három állomásának táblája, de a talapzatra sehol nem akadtam. Egyre dühösebb lettem – a számos keresztbe dőlt facsemetében sokszor majdnem hasra estem, két tapsifüles is eliszkolt előlem.

Fáradtan visszafordultam, és csupán 6-7 méterrel a ledöntött táblák mellett megtaláltam a betonplaccot. Körülötte a fűrésszel felaprított gerendákat, korlátokat, lépcsőket, rajtuk a még el sem színeződött-rozsdásodott fémpántokkal, csavarokkal. A fő gerendáknál még elszenesedett végek voltak. A négy asztalt és padjaikat fűrésszel vágták el – bokából. Megdöbbentőnek találtam, hogy még csak el sem tüntették a darabokat, de talán még fel is gyújtották…

Az Erdei kilátó 2018-ban és a helye 2022-ben
Az Erdei kilátó 2018-ban és a helye 2022-ben

Visszatértem, majd ahhoz a másik fertályon álló kilátóhoz kormányoztam az autót, amelyikkel négy éve is zártam a látogatást. A Szalmaváros táblát követően már éppen fontolgattam a visszafordulást, amikor feltűnt a Balogh kilátó teteje – sziluettként a naplemente fényei előtt! Legutóbb még mintha el lett volna kerítve, most csak egy másfél méter mély, függőleges falú árkon kellett átjutni hozzá. Perceken belül fenn voltam 11,5 méter magasan. A szomszéd fasor valahol a Diána kilátót rejtette – azt már négy éve sem láttam.

A Balogh kilátóban 2022-ben

Választ akartunk!

Összefoglalva: ez is állt még valamilyen okból. De mitől függ, hogy melyik áll és melyiket pusztították el? – fontolgattam. Feltétlenül be kell térni a kocsmába! Ott biztosan mesél valaki és kiderül a titok… Tyukodra hajtottam. Nézelődtünk, érdeklődtünk, s végül ahhoz a sörözőhöz kellett visszakanyarodnunk, amelynél kijelentettem, hogy csak a „betörésgátló” derengőfény pislákol… Nem volt túlvilágítva, de bátran beléptünk. – Merre jártak? – kérdezte egy nő. – A kilátókat nézegettük… – fogalmaztam óvatosan.

– Az van szépen! Tizenegy is!

– Nincs az annyi! Négy éve jártam itt és azokból már többet leromboltak! Akkor volt tizenegy, most már kevesebb – hozakodtam elő a tapasztalataimmal.

– Bizony, többet lebontottak – szólt közbe egy férfi – csak öt évig kellett állnia egy kilátónak.

– Micsoda? Komolyan? – hitetlenkedtem.

– Az volt a kikötés, hogy csak öt évig kell fenntartani egy kilátót – magyarázta a férfi. –Többen lebontották a kilátójukat. Az egyiket fel fogják állítani máshol.

– Öt évig áll egy kilátó?! Micsoda értelmetlenség! Mi történik öt év alatt a hellyel turisztikai szempontból, ami miatt már likvidálható lesz egy kilátó? – képedtem el. És a férfi hozzátette, hogy eleinte öt hektár erdeje kellett legyen a pályázónak, később már egy hektár is elég volt.

Ekkor állt össze a kép: a kilátók csemetekertben álltak. Erdőnek alig nevezhető, kócos, vékony fácskák sorai mellett… De minden megfelelt a kiírásnak, minden szabályos volt.

Az Erdei kilátó alapja 2018-ban és 2022-ben

Lám, nem maradt sokáig rejtély, miért tűntek el a kilátók. Ha csak öt évig kell rájuk felügyelni, akkor érdemesebb lebontani. Később csak balesetveszélyessé válhat. Vajon a pályázat brüsszeli kiíróit előveszik-e hanyagságukért? Talán. Nem sok pénz ez arrafelé. Itt is sokkal több (is) veszik „Mohácsnál”. Itt most jól járt néhány tehetősebb, vállalkozó szellemű ember és több munkájuk volt az ácsoknak.

Tessék mondani, lesz olyan célú pályázat is, amely valóban javítana az emberek életminőségén ebben a szép, új, no meg digitális világban?

A tyukodi tizenegyek (2018)

A megkapó Szabó 1 kilátó
A megkapó Szabó 1 kilátó

Nem mai hír, hogy egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban néhány év alatt 11 kilátó épült. Tyukodon ugyan semmi más nem változott – se előtte, sem utána – nem vált sem akkor, sem mostanában turisztikai központtá. Legfeljebb a politikai turizmus élénkült meg egy kicsit. Ha valahová kilátó épül, az dombot, hegyet, vagy – ha mást nem – nagyszerű panorámát feltételez. Tyukod a Nyírség homokháta mögött kialakult Ecsedi-láp szélén terül el: körbe-körbe nincs semmi, még víztükör sincs. A neten bárki megtudhatja, hogy az „erdei közjóléti létesítmények” – ahogy itt hívják-hívták azokat -, egy jó szándékú – valószínűleg turisztikai fejlesztéshez kitalált –, EU-s pályázati pénz-keretből épültek meg. A pályázatoknál nem volt érdekes, hogy az adott településen egyáltalán van-e létjogosultsága, értelme kilátónak-kilátóknak de az sem, hogy az adott település hány pályázatot adott be, vagy ad be. A 10-11 tyukodi család egyértelműen azért pályázott 11 vagy több kilátó építésére, mert több millió forinttal olcsóbban lehetett egy kilátót felépíteni, mint amennyit az „EU” rá adott.

Jól elbújtak..!

A neten megnézet riportfilm alapján érdekes és könnyű kiruccanásnak gondoltam a szabolcsi utazást. Kilépek a kocsiból, válogatok a sok kilátó közül, jó kompozíciókat készítek, felmászok, lejövök… A közeli Győrtelek „csak” két kilátót építtetett, szerencsére felismertem a településtábla közelében. Gondolkoztam is, hogy érdemes-e megállnom, hiszen Tyukodon „nyüzsögnek” a kilátók. Félreálltam az autóval és a vasúti sínektől készítettem néhány fotót. Kétségtelen volt az, hogy a „tyukodi 11” mellé sorolható, mivel a 11,5 méter magas faalkalmatosság valóban a pusztaság közepében állt.

Épp, hogy elhagytuk Porcsalma utolsó házait, azonnal Tyukodra értünk. Meresztettük is a szemünket, csak poroszkáltunk a főutcán. Elhagytuk a fűzfás szabadidőtavat, a Felszabadulási emlékmű alakjait, és elhagytuk a közintézményekkel körülvett református templomot is, amelynek érdekessége, hogy orgonája 1814-ban készült Nagyváradon, és 1906-ig a szatmárnémeti Láncos-templomban szólt (MT 2018 március). Aztán megvásárolták a tyukodiak.

Átszeltük a falut, de nem hogy kilátót, de kocsmát sem találtunk, ahol köztudottan gazdát cserélnek az információk. Kiálltam a Keleti-övcsatorna hídjára település végén, és sikerült megpillantanom az első „közjóléti létesítményt” – körülbelül 600 méterre a vízparton. A megközelítése esélytelennek tűnt, mivel a földutat az olvadó hó és a traktorközlekedés miatt „ördögszántásnak” lehetett minősíteni. Az egyik ABC-nél visszafelé aztán megkérdeztem két hölgyet, merre találjuk, a híres kilátókat.

„A kilátók…” – fordult sokatmondóan a boltos hölgy a másikhoz. – A Zsírostanya táblánál kell menni kifelé (Nagyecsed felé). Ott majd jönnek sorban…

Kilátás a Szabó 1 kilátóból

Az első kettő

Nos, néhány perc múlva elhagytuk a romos TSZ-telepet és az előbb már látott övcsatorna másik hídjáról máris feltűnt két kilátó. Jobbra egy, balra egy. Egyértelmű volt, hogy az autó itt megpihenhet, mivel a földúton azonnal elsüllyedne. Csakúgy, mint a gyalogos. Gondoltam én a sárra, de nem ekkorára! Bakancsot húztam és kamáslit, és hófoltról hófoltra ugrálva közelítettem meg a közelebbit. Mire odaértem – 400 métert – egészen bemelegedtem. A Szabó kilátó – mert nevük is van – gondosan meg volt ám építve! Betonalap, kőkonzolokon nyugvó gerendák (amelyeken villámhárító kanyargott), erős korlátok, nagy csavarok és lépés alatt nem meghajló lépcsők… Alatta padok állnak – többnyire varjaknak lehet leszállópálya -, és az ott álló táblán olvashatjuk a készíttető nevét. A nap sütött, enyhébb idő volt, időnként lehullott egy kis jég is – én a lépcsőfokokról akaratlanul is rúgtam lefelé a többször visszafagyott havat. Még innen volt a legjobb kilátás: a csatorna mellett nagy nyárfák álltak, a TSZ épületein túl a falu házai látszottak. De átellenben további három kilátó tűnt fel! Kitaláltam, milyen közel, merre állhatnak a zsírostanyai úthoz, és óvatosan lesétáltam a jeges lépcsőkön.

A Kecskés kilátó
A Kecskés kilátó látomása…

Az útra érve beszóltam nagynénémnek az autóba, hogy megyek a következőhöz, mire ő kimeresztette a szemeit: olyan messzire? Körülbelül 800 méter. Ha látni akarom, igen. Végighajtottam magam a csatorna mentén, füvön, hóban, aztán merőlegesen lefordultam és haladtam az építmény felé, amely – kiderült – egy dróthálóval kerített területen volt. Közcélú ugyan, de saját telken áll. Mivel nem vettem észre a félig nyitott kaput, még 50 métert kellett vissza is kellett menni a dágványban. A Kecskés kilátó – mert így hívták – viszont belvízben állt, a tölgy-facsemete sorok között külön meg kellett kerülni. Ez viszont egy olcsóbb kilátó volt – fő részei gömbfából voltak. Most ugyan szűz hóba léptem a kilátószinten, nyáron sem sokan taposhatták… Lám a madarak szeretik mert „póznát tart nekik, hol magukat jól kipihenhetik”, és ez látszik a megtisztelt deszkákból.

Minderre azért térek ki, mert Budapest környékén már ki tudja hányadik „kilátó-túrát” rendezték volna meg – nem taposnák olyan ritkán a lépcsőiket. De még mindig itt van a lehetőség! Csak nem olyan gyakori errefelé az aktív turista…

A Kecskés kilátó lábat áztat...
A Kecskés kilátó lábat áztat…

A pecás és a másik Szabó

Visszafelé egy fiatal pecás fiúval futottam össze a csatorna partján. Nem csalás, nem ámítás: szinte a hóban ülve lógatta a damilt a jeges vízbe! Tippet kértem tőle, hol találok olyan kilátót, amelyet könnyebben elérhetek gyalogosan. Meg is kaptam. Amint visszaértem, két fújtatás között egy kenyérlángost próbáltam meg begyűrni – ebéd gyanánt. Azt sem kalkuláltam jól, hogy az oda-vissza út között mennyi idő marad „nézelődni”. Mi ez, ha nem teljesítménytúra? Az autóban elmacskásodott tagokra hideg zuhanyként érkezett a szántás-menetelés. Eszembe is jutott az a tűzoltós próbatétel Nagy Britanniában: három csúcs, három nap alatt, miközben a hegyek 500 kilométerekre vannak egymástól…

Még szerencse, hogy pont jó arányban volt sár és hó, mert ha havon fejeztem be a távok végét, megtisztult a bakancsom, és be mertem ülni a kocsiba. Másfél kilométerrel arrébb nekivágtam a harmadik, körülbelül 300 méterre lévő erdei objektumhoz vezető „gyíkösvénynek”, a szántás szélén. Szerencsére jórészt havon. A névtáblához lépve meglepetéssel olvastam ismét: Szabó kilátó. Egy pillanatra bevillant az, hogy ugyanott vagyok-e, ahol két kilátóval ezelőtt? Teljesen olyan a kilátó kialakítása (ez az igényesebb féle), a környezet, a határ… Meggyőztem magam, hogy az előző „Szabó” vízparton állt, siettem hát felfelé az időnként lehulló jégdarabok nyugtalanító csörömpölése közepedte. Ez egy különleges darab, ugyanis a telekviszonyok és véletlen úgy hozták, hogy egy felvételen két objektumot is tudtam szerepeltetni. Óvatosan, teli talppal lépdeltem itt is lefelé – ha leesnék, akkor a katasztrófaelhárítóknak kellene ide jönni a felázott szántásba…

A Szabó 2 kilátó

Egy „közkedvelt” tanösvény

„Még egy itt, és aztán már csak egy könnyűt vállalok…” – nyögtem visszaérve az autóhoz. Száz méterrel arrébb csak hetven méternyit kellett a vizes hóban caplatni. Ez az olcsóbb anyagú, 11 méteres nem kapott külön nevet, a közelében kijelölt, „kiépített” bámulatos Makkos tanösvényről viszont emlékezetes marad. Az építtető a tölgyfa ültetvény határainak megfelelően egy téglalap alakú nyomvonalat álmodott meg a tölgyfa bemutatására. „…14 állomásból áll, az utat pedig egy erdei kilátó teszi még izgalmasabbá…” – írták a gondosan kiállított táblán. Sajnos nem volt energiám – és elszántságom – hogy közelről megnézzek néhány állomást. Vajon a szabályos sorokba ültetett, egyazon korú facsemeték melletti bandukolás közben hogyan fokozták az izgalmakat ilyen című állomásokkal: A fák királya, A magyar fa, Termőhelye, Sajátosságai, és a végén: Tölgyfa a költészetben és a képzőművészetben.

Az Erdei és a (utólag kiderült) Nevesincs kilátó

A legfelső szinten talált vad ürülékből örömmel kikövetkeztettem, hogy mások is élvezik itt a kilátást. Két távolabb látható lemondtunk. Az ég egyre felhősebb lett, már-már az alkonyathoz hasonló fényeket láthattunk, amikor megfordultunk, hogy egy utolsó „könnyűt” levadásszunk. Bementünk a faluba, elhaladtunk a korábban már látott népes temetés halottas háza előtt, majd kifordultunk Ura felé. Ekkora határban 11 kilátó fel sem tűnik, mégis dohogtunk, hogy a „tipp” ellenére eredménytelenül jutottunk az Országhatár tábláig, s közben majdnem a sárba ragadt a kocsi. Végül mégis meglett a Balogh kilátó Szalmaváros felé, de már eszünk ágában sem volt akárcsak 30 méter mocsarat átlábalni – a kilátást is felesleges lett volna ismételgetni. Pont olyan, mintha a Szabóról, a Kecskésről, vagy esetleg a „másik” Szabóról néztünk volna szét. Ez most nem erről szólt…

(2018)

Majdnem lementünk a térképről…

Karancs őfelsége és egyéb salgói játszóterek…

Újabb sokhelyszínes-látnivalós, autós támogatású kirándulás adódott a tarka-mozaikos salgói mesevidéken. Rövid előzetes a programból:

A folyton változó kilátás legtöbbünket a kilátóban tartott...

1. Zagyvarónai salakkúp: szemerkélő eső, köd, középmély salak-mocsok – de a csapat derűs

2. Kishartyáni Kő-oldal: párás levegő, bokán felüli agyagos trutymó – a csapat kifejezetten vidáman hág a remetelyuk fokára

3. Baglyaskő-„vulkánembrió”, és várrom: száraz idő, kerekképű-Nap-áldással, sáros átfolyások – a csapat állja a sarat, átkot szór a kerítésre

4. Salgó-vár, Bocsorkány-kő: nyakig pára, köd előttem-köd utánam, darabos bazalt a jó bokatörésért, bokáig kívánkozó cuppogós pácsó a’la Blair Witch – a csapat derűs, hetyeg, de zilált

5. Karancs: száraz idő, majd szellemjárta, erdei köd, feljebb kamcsatkai tajga, fennt Novaja Zelmja-arcpritós fuvallatok, homokos beach-tapicskó, majd taknyos szürke erdőtalaj, pergő tundra-humusz – a csapat megrendül, de kész önként hanyatt-homlok…

Irány a Karancs! – ez parancs!

„Hol hegyben áll a salak” – igazít útba egy alak,

A kishartyáni Kő-oldalon, röhögünk a jó bordalon,

Baglyas-kőn zárt vizitor center, a színe mégis komplementer,

Csak az menjen Salgó-várra, bokatörés van az árba’,

De a Karancs sem piskóta, lakkolit ő évek óta –

a turistát jól megszívatja, ki magát mászni ragadtatja…

Kilátás a Remete-lyukból (Kishartyán)

A vadludak, a porhanyókő és… az a szálloda

Ahogy a Kisdobos újság – meglehetősen gyenge – Jenci képregényeinek elején olvashattuk: „Jenci vagyok, velem mindig történik valami…” Hát velem is, de főleg akkor, ha nem egyedül vagyok, így az még nagyobb durranás, mert megoszthatom. Legutóbb Várpalotán… Kiszálltunk a kocsiból, s már eltelt 10 másodperc a várpalotai flaszteren, és megszólított bennünket a Gondolatszobrász, Majoros Árpád, és egy rövid beszélgetés alatt a várpalotai várról szóló versét is elszavalta. Ez jó indulás volt!

– Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel!

V-alakzat – tömeges berepülés

Az élmény most is hasonlóan vert fejbe bennünket. Félreálltuk a Kastély tér egyik parkolójában – a tatai Esterházy-kastély közelében – és kiszálltunk. Már félig „másállapotban” voltunk a csodálatos idő miatt – én, személy szerint egyenesen elbódultam az aranysárgára gyúlt falevelek látványától… Majd távoli libagágogást hallottunk. – Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel! Felkaptam a fejem, és a mélykék égen gyorsan megtaláltam a kettős V-alakban felfejlődött liba-társaságot. – Nézd, ott! – mutattam izgatottan utitársamnak. – Az semmi, nézd ott, mennyien jönnek! – válaszolt szinte kiabálva.

Kicsit már hunyorítanom kellett, de láthattam, hogy szinte hullámokban közeledtek a szárnyasok. Szabályaik szerint való vonalszerű alakzataik innen hullámzó, szaggatott vonalaknak tűntek. Mint egy nagyon virtuóz kotta krixkraxa, amin a komponista extázisában már nem figyelte az öt vonalat…

Épp, hogy programot válthattam, kapkodva előrántott gépemen és fényt mértem, már a fejünk felett szálltak – kíméletlenül..! (Nem repültek magasan – a tó, ahová leszállni készültek, már közel volt.) Elkezdtem „szórni” a képeket, mint egy kisorosz a sorozatvetővel… Tak-tak-tak-tak! Olyan izgatott voltam, hogy közben rájuk is közelítettem és mozgattam is a gépet! Akár elronthattam volna a felvételek felét… Tak-tak-tak-tak! S már utánuk is kellett fordulni – kikerülni az arany lombok néhány ágát, néha belekomponálni egy-egy tetőt és kikerülhetetlen lámpatestet…

Az oktatás útján – hegynek felfelé

A kötelékek pedig haladtak… Úgy felizgatott az ludak áradása, hogy kóvályogva elindultam az Angol-park kapuja felé. – Hát nem a Kálváriára akartál menni? – útitársam. Valóban a Kálvária-hegyet tűztem ki célul, hogy ránézzünk a tóra, ha lehet. Arra indultunk.

A Tanoda tér nevű utcán sétáltunk felfelé boldogan… Jó lehet itt lakni – gondoltam –, és milyen kedves kis, takaros házacskák vannak itt. Elértük a volt piarista rendházat, amely az államosítás után kollégium volt. A rendet Esterházy Ferenc hívta 1765-ben Tatára. A még magasabb fekvő gimnázium „ünnepélyes” épületét most láttam először közelről… A tataiak már a 19. század végén szorgalmazták nyolcosztályos főgimnáziumukat, s végül 1912-ben átadták az oktatásnak.

Ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor a Porhanyóbánya udvara volt

A gimnázium épülete mellett sietve megkerültük az Uránia Csillagvizsgálót, amely meglehetősen elhagyatva áll kis telkén. Az 1973-ban megnyitott különleges intézmény 356 ezer forintba került – akkor. Ma a TIT kezelésében van, a világháló hírei szerint folyamatosan látogatják.

A védett terület tábláját megpillantva elvetettük a kálvária felkeresését és a tó felé kezdtünk ereszkedni az ösvényen. Innen tűnt fel a gimnázium melletti kb. nyolc méteres sziklaletörés, ahol én mintha már jártam volna… Egri szomszédunk, Gábor bácsi 1984 körül az első közös tatai nyaralás alkalmával vezetett ide bennünket, szomszéd gyerekeket. Egy ősemberbarlangnak nevezett üreget is mutatott, ahová ő gyerekként rendszeresen bemászott. Lám, megvan!

A Tamás-szikla a csigalépcsővel…

A travertino gazdag trezorja…

Az a térszín, ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor bányaudvar volt. A Porhanyóbányáé. Ez a furcsa név egy érdekes kőzetet takar, mégpedig az édesvízi mészkövet. Travertino, mésztufa, darázskő – itt porhanyókő. Sok száz éven át bányászták kézi eszközökkel. Meleg vizű források vizéből rakódott le tekintélyes vastagságban, magába zárva mindenféle növényi részeket – nádszárat, csigahéjat, mohatelepet, csontokat. Egykor a gimnázium udvarán is nyílt egy kisebb barlang, amelyben csigalépcsőn lehetett aláereszkedni a mésztufa-kőzet belsejébe, de sajnos betömték…

Az itteni porhanyókő kimagasló mennyiségű régészeti és paleobotanikai leletanyaggal lepte meg a régészeket. Hárman is kutatták: Kormos Tivadar, Vérles László és végül T. Dobosi Viola az ezredfordulón.

A mindenhol feltűnő R. Townson világutazót 1793-ban itt azzal fogadták, hogy nemrég 8-9 láb (2,5-3 méteres) hosszúságú mamutagyarakat ástak ki. Később is felröppentek „mamutfogak” hírei.

Amikor 1909-ben kőfejtés közben nagy emlősállatok csontjaira akadtak, a hírre Kormos Tivadar Tatára utazott. A bányában azt figyelte meg, hogy a mésztufa-rétegek között egy vékony, laza, homokos rétek ékelődik, amely tűzkőszilánkokban, égett csontdarabokban és faszéndarabkákban gazdag. Az ezek feletti mésztufa-rétegekben vannak a csontok. 1910 tavaszán két hónapos feltárás „A tatai őskőkori telep” munkáját eredményezte. Megfigyelése szerint a jégkorszak idején a hőforrások egy időre szüneteltek itt, s a kellemes, füves helyen az ősember tanyára lelt – a sok tűzkőszilánk primitív eszközeinek gyártásakor keletkezett. Mivel ezekkel a kis eszközökkel az időszak nagy vadjait el nem ejthette, csapdába csalta őket. A csontanyag fiatal állatoktól származik – csapdába inkább a fiatal, tapasztalatlanabb példányok szoktak esni. A kisebb barlang csak biztonságosabbá tette egykor a mamutvadász-telepet, amely 33 ezer és 100 ezer éves lehet – a neandervölgyiek időszakából. Amikor a források ismét aktivizálódtak, az ősember máshová telepedett, a mésztufa pedig a tanyájára rakódott… Ez a feltárt élőhely az egész világon egyedülálló.

1958-ban Vértes László látott neki a porhanyóbánya feltárásának. A helyszínre érve találkozott Skoflek Istvánnal, a gimnázium fiatal biológiatanárával, akit elsőre leöcskösözött volna… Skoflek levéllenyomatokat akart gyűjteni a bányában, de rálelt a Kormos-féle lelőhelyre. Vértessel együtt aztán vagy 2000 eszközt gyűjtöttek össze. A legkülönösebb lelet azonban egy csontlap, amelyet egy felnőtt mamut fogból kerekítettek-csiszoltak oválisra.

A Tamás-szikla

Egy szikla már külön életet él…

Ezt a történet még az angolpark fáira is felfutó borostyán fátyolozta el előlünk. A tópartra érve élveztük a nagy teret, a csodás napsütést és azonnal a száraz mederbe is beléptünk. Szerencsére csak 15 óra és reggel 9 között tilos… Némi bóklászás után kimásztunk a sétányra – a „vadak” nyugodtan ringtak a tó közepén.

A vár felé sétálva egy falépcsőn felléptünk a gimnázium alatti kis rétre. A vízszintes, kis focipálya túloldalát már erdő zárta, a fák előtt viszont egy robusztus „vándorkő” feküdt. A fél ház nagyságú tömböt első pillantásra – majdnem függőleges oldalai miatt – épületromnak véltem. Majd ezután néhány másodperccel beugrott: a szomszéd srácok ezt is megmutatták 1984 körül, mint tuti másznivalót..! Micsoda különlegességként éltük meg tizenévesen – nemcsak a hozzáerősített vas-csigalépcsőn másztuk meg! Szóval ez egy leszakadt kőzetblokk – itt, a kőzettömegtől öt méterre lezuttyanva. A Tamás-, Ördög-, vagy Halál-szikla olyan, mint egy vándorkő (mégsem az), amelyen az ősi népek varázslói végeztek áldozati szertartásokat. Egy tökéletes boulder-kő, amit elkezdett „behálózni” a borostyán.

A terület, ahová a szállodát tervezik…

Alig tudtam elválni a sziklatömbtől. A parti fák és a tó víztükre tényleg valóságos tükörfelületet alkotott. Szemben a régi vízi vágóhíd csúcsos tetőzetétől, a Gyári-, és a Czégényi-malomon át, a Gerecse fátyolos, erdővel borított lankás vonulataiig vezethettem végig a tekintetem. Néha egy-egy vadlúd-különítmény repült be a tó fölé.

A pénz sötét árnyéka

De az Öreg-tó nem magától értetődő módon vált célpontunkká. Az idén (2020-ban) vágott arcul minden Tatát szerető embert az a hír, hogy luxushotelt kívánnak építeni közvetlenül az Öreg-tó partjára. A 23 ezres város polgármestere éppen a járvány hatására hozott jogrenddel élve egymaga döntött arról, hogy a beruházást „kiemelt fejlesztési helyszínként” kezeli.

A tiltakozó tataiak és nem tataiakat képviselve július 11-én tiltakozó demonstrációt szervezett az Avalon Stop! Tata nevű civil csoport. Azóta az építtető cég is kampányol.

Miért tiltakoznak az emberek a szálloda ellen? Leginkább amiatt, mert a szálloda veszélyt jelent az itt megpihenő tízezernyi vadmadár, vadlúd nyugalmára – mint védett madárélőhelyükre. A tó 1989 óta Ramsari-terület és a Natura 2000-program része – 40 éve védett, közkedvelt hely. A parti erdős terület is védett, s jelenleg autóút sem visz át rajta, s egy nagy építkezéshez temérdek dolgot kellene odajuttatni… Tata a Vadlúd Sokadalmat veszélyezteti – az élőhelyekkel együtt. Ne feledjük: a Balatonnál és a Fertő-tó partján ugyanilyen erőszakos „fejlesztések” folynak! Az ottlakók, a civilek ott sem számítanak…

A másik az évszázados városkép megbontása. A szálloda 120 szobás lenne, és legmagasabb pontja legfeljebb 19 méterrel nyúlna a tó szintje fölé. A tataiak tiltakozására állítólag készek tervet módosítani – megnövelt zöld felülettel, tájba simulással –, de a helyhez ragaszkodnak. Azt is ígérik, hogy a keskeny terület ellenére a tó utána is körüljárható marad.

Hol az a hely? Nagyjából a gimnázium és a piarista rendház tömbje alatt, az Esterházy lovarda telkén és a szomszédoson. Az egyik telken eredetileg 2%-os, a másikon 40%-os a beépíthetőség mértéke. (Vagy csak volt?) A ma is álló Esterházy-istállókból alakítanák ki az éttermet.

Sirályok, kárókatonák…

Egymillió szárnycsapás – egycsapásra

A terv ismerete nélkül is pont ezt a területet jártuk be. Éppen a sétány mellett hatalmas copf kővázát nézegettem (amely egykor a Fellner-templomról zuhant le), amikor zsongás támadt a tó közepén. Egy jelre több száz madár emelkedett fel a vízről, és bonyolult díszköröket tettek a többiek felett, de idővel aztán minden egyes madár kilépett a kötelékből és önálló hurkokat, köröket lejtettek. Mintha hangyabolyt láttunk volna az égen… Különleges látvány ez a sok vadlúd, amelyek novembertől márciusig telelésük ideje alatt naponta felpezsdítik a tómedret.

A várfalak tövében a sirályok keveredtek össze a kárókatonákkal. Valószínűleg a zsákmányért. Aztán mindannyian egyszerre szétrebbentek – inkább csak a vízfelszínen siklottak: fehér és fekete. Majd lassan ismét koncentrálódnak a falaknál azért a vonzó valami miatt… A tollasokat a keleti oldalról is szemügyre vettük. Nem kellett sokáig várni a zsibongásra, amely több száz madár áramló „mutatványát” jelenti – egy csapásra… és egy ideig olyan a kuszaság, mint egy bezsongott szúnyogcsapaté. Mivel messziről néztük…

A tavat félig körbeveszi a város, de a madarak mégis kitartanak pihenőhelyük mellett. De félő, ha nő a zaj, csökkenhet a számuk. Miért ne lehetne „tapintatos” korunkban odafigyelni a természet „igényeire”, amely ráadásul megajándékoz minket..? Néhány éve a parton hosszú szakaszon felszámolták a természetes öntisztulást gátló betonozást. Ez nagy előrelépés! Nem adjuk, nem adhatjuk ezt a csodálatos helyet!

Harsáczki György

Malom, ahol „alapfokú molnár-képzést” kaptunk

Visszatérés a Szent Miklós malomhoz

– Egy nyeregtetős épületet kell keresni… aminek a fara a patak felé néz. Nem emlékszem, hogy körülötte házak lennének, vidéki a környezet… – magyaráztam vezetés közben útitársamnak, mit is keresünk itt Mohács felé tartva, Somberek után. Éppen lezúdultunk a Csele völgyébe s a patakot keresztezve tartottam a sávot.

A mészégetőkemence

– Nézd már, egy huta, vagy micsoda..! Ezt meg kell néznem, hol álljak meg..? – és szerencsémre, azon az oldalon egész jó parkolóhely adódott. Valami gyanús volt, kiszálltam. A mészégető – mert az volt – a keresett Szent Miklós malomhoz vezetett minket, mivel mellette állt… – Hát itt vagyunk! (Már ki is kukucskált valaki a házból.) Egy kicsit nagyobb és szebb épület (kész tájház!) fara nézett a völgytalp irányába, mint amit vártam, de a ruhaszárító állvány mögött látható, falhoz támasztott malomkövek már meggyőztek arról, hogy jó helyen járunk.

Nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, beléptünk a kapun. Ekkor még nem is voltam azzal tisztában, hogy a népies ház hívogató tornác-boltívei csak néhány éve épültek – annyira eltalálták a formákat… (Kiderült, hogy ilyen volt az eredeti.) Az udvar végében egy kisebb csoport üldögélt asztaloknál egy fészerszerű épület alatt – nem tudtuk, hogy zavarunk-e.

Mondhatom, 11 éve érett már ez a látogatás. 2009 szeptemberében úgy döntöttünk, hogy az akkor még „működő” Fókuszban-rovatunk keretében a vízimalmokra koncentrálunk és minél több szerzőnk igyekszik bekapcsolódni. Témát keresve a világhálón találkoztam ezzel a Mohács környéki vízimalommal, amelyet a mohácsi Mohácsi Bugarszki Norbert kezdeményezése és munkája mentett meg a teljes pusztulástól. Akkor fel is hívtam Bugarszki urat, és felajánlottam neki, hogy írjon a mentőakcióról és mi megjelentetjük – mindenki jól jár. És ez ilyen módon teljesült is, így tudósíthattunk Baranya megye egy újabb ipari műemlékéről. Az azóta eltelt 11 év alatt egy egész udvar kerekedett ki a malom mellé, és még az is tovább gazdagodik… Azt biztosan tudtam a patakmalom.hu weboldalról, hogy már taposómalmot is építettek a telekre, s az kifejezetten ritkaság…

-Megnéznék a malmot? – jött elénk Zorka, a malmot felújító és kezelő Bugarszki család háziasszonya.

-Amit csak lehet. Mindenre kíváncsiak vagyunk! – vallottam be „töredelmesen”. Majd hozzátettem a 2009-es előzményeket, közös cikkünket Norberttel, illetve, hogy, jeleztük látogatásunkat.

Zorka azonnal elcsípte lányát, Barbarát: – Kezd csak el Barbi, ez egy jó feladat neked! – És a lány belekezdett.

A történet szerint édesapja már huszonévesen műemlékmentővé vált, s abban nem volt „kispályás”! 1997 körül felfigyelt a közeli Majson dűledező szerb ortodox templomra, amely megállíthatatlanul haladt a megsemmisülés felé. Először a betört ablakokat, majd a toronysisakot, a tetőt hozatta helyre, 2003-ban pedig a boltozatos mennyezet továbbrepedését akadályozta meg. A költségeket többnyire az ortodox egyház és a műemléki felügyelőség állták.

A felújított templom jóformán „családi templom” lett, amelynek előkerült kereszteltek anyakönyvébe közvetlenül az 1932-ben írt, töltőtollas bejegyzések után újszülött lánya, Barbara neve került golyóstollal. 2000-ben a római katolikus Norbert is áttért az ortodox hitre, s ezzel létrejött – újra – az egyszemélyes hitközség. Egy ideje a 220 éves falfestmények, ikonok, bútorok felújítását latolgatja…

A taposómalom robosztus tengelye

Később Norbert a Csele-patak völgyében fekvő malomépületre is felfigyelt, amely az 1980-as években még berendezéseivel együtt volt látható. Az „áldásos” rendszerváltás körülményei aztán majdnem pontot tettek a végére. Gyűjtők és fémtolvajok vittek, amit tudtak, lassan összedőltek a környező épületek (istálló, molnárlakás), s 2007-re egy kifosztott, berogyott tetőszerkezetű, statikailag kritikus állapotban lévő épületről dönthetett az apa: Meg lehet-e menteni, vagy sem? A kihívott statikus megnézte majd két nap gondolkodás után óvatosan azt mondta: „Norbi, vedd meg, ez neked való!” És belekezdtek.

A történetben itt volt egy csodálatos fordulat. Miután a család és közeli segítőik a tél előtt ideiglenes tetőt tettek a romokra, jelentkezett valaki a közelből, hogy egy épületnyi „régivágású” cserepet tud felajánlani bontásból a malomra – ingyen! Aztán jöttek a szomszédok, és az erre haladók: „- Láttuk, hogy történik valami a malommal. Örülünk neki és szívesen segítenénk, hogy fennmaradjon..!” – és hasonló emberek toppantak be az udvarra. Ez a csodálatos! De a megvásárlás, felújítás nagy döntését, annak kell meghoznia, akinek a nyakába veszi az egészet! És ez megtörtént. Segíts magadon – az Isten is megsegít!

A 2008-ban építészetileg helyreállított malomba azonban életet kellett lehelni”! A gyergyószentmiklósi malomépítők is úgy kezdtek bele a fa-szakmunkákba, hogy még nem volt rávaló, de lett! A működő kőjárat a Mohácsi Városszépítő- és Városvédő Egyesület segítségével lett finanszírozva. Barbara „malomsztorija” bővelkedett meghökkentő részletekben. Ő mondhatni beleszületett a malmok világába (ahogy testvére is), s nem ám egy vontatott, bemagolt előadást hallgattunk, hanem egy érdekes történetet. Talán az „előzmények” miatt kaptunk jókora adagot belőle, de le is ültünk hozzá a malomkerekek közé. Felettük egy molinón a romos állapotot láthattuk.

Nemsokára egy házaspár érkezett malomnézőbe – Barbi öt percet hagyott, hogy felvegyék a „pörgést” és átsétálva az udvaron, a lábaspajtához vezetett bennünket. Nem más fogadott itt bennünket, mint az Európában is egyedülálló taposómalom!

A taposómalmot ki lehet próbálni!

A taposómalmok ugyan már az ókorban is épültek, napjainkra már nem is lehet találni ilyen szerkezetet. Vízkiemelésre használtak ilyeneket, darut működtettek vele, Münchenben a Dóm harangjait lehet „taposómalommal” megkongatni.

Az álló kerék jócskán a járószint alá is leért, és fölénk is magasodott! Hat méter átmérőjű – így fért el benne-rajta a „taposó”! A komoly betonalapokra épített csodálatos szerkezetet pedig ismét a gyergyószentmiklósi csapat ácsolta, de Bugarszki úr négy évi kutatómunkája is kellett hozzá. …és teljes kiőrlésű lisztet őrölhetünk vele – malomkővel. Ember számára igen fárasztó, így börtönökben is alkalmazták ezeket – kipróbálhatjuk magunkat, mintha középkori börtönben sanyargatnának malomhajtással! Barbara kiengedte a vaskarral a rögzítést és hárman is kipróbáltuk a zajos fa-gépet. Hatalmas élmény volt alkatrésznek-motornak lenni 1-2 percig, de gyorsan el lehet szédülni a mozgó, emelkedő felületen! Sétálva a kerék négyet fordul percenként, ami 160-szor fordul. Bizony nagyon fáradtságos módja ez a teljes kiőrlésnek, hiszen többször kell megőrölni a szemeket, míg lisztté nem válik… Gondoljunk csak bele, milyen pontosan készültek fa-fogaskerekek, amelyek hibátlanul kapcsolódnak egymásba!

A tető alatt forgó vízikerék

A tavaszi áldatlan időszakban építették a már említett fészert, ahol padok és asztalok állnak, s a végében nagy tűzhely pöffeszkedik – a mohácsi sokacbab elkészítéséhez, illetve szabadtéri csoportos tevékenységekhez. Egy öreg cirmos őrizte.

A malom kerékházába sétáltunk le az udvar eggyel lentebbi szintjére. A kerékházban a vízikerék az épületben van, s így jobban védve van az időjárástól. Sajnos a malomcsatorna 1978-ban le lett fűzve a patakról, így vízellátása nem biztosított. A malomcsatornába szivattyúval tudnak csak vizet pumpálni. A víz elindult és néhány másodperc múlva be is lendült a 250 cm átmérőjű kerék. A következő beforgásra már én is letipegtem a kerék mellé, néhány jó kép készítéséhez.

A malomcsatorna és a kerékház boltíve

A malom 1930–2007-ig Heréb család tulajdonában állt. 1902-ig három kerékkel – három kőpárral – rendelkezett, de a malom-modernizálások ide is begyűrűztek. Az üzemet egytengelyesre alakították, ellenben két vízikereket szereltek a tengelyre. Ezek a szárazházba benyúló főtengelyről „transzmissziós” tengelyeket hajtottak meg, amelyekről aztán szíjhajtással különböző gépeket mozgattathatott a molnár. Heréb úr igyekezett fejleszteni a malmát, így gabona- és őrleményszállítást végző serleges felvonó, valamint koptató, tisztító gépek kaptak helyet az üzemben.

A szomszédos ajtó a szárazházba vezetett, ahol a 6 méteres csertölgy gerendely a bélkereket hozza mozgásba, amelynek 70 gyertyán fa-foga van (ezt jó kihangsúlyozni)! Erre merőleges a szálvas, amelyen egy hétküllős orsó van, s a bélkerék ezt tízszeresére felgyorsítja. A fenti helységben így a szálvas már 120-as sebességet ad a malomkőnek! A morgó bélkereket egy hatalmas szőlőprés „ellenőrzi”, amelyen 1810-es sváb felirat silabizálható ki, de más egyéb szőlőfeldolgozó eszköz is jól érzi ott magát… Az egyik sarokban egy papírmerítő műhely is működik – ha jelentkező gyerekek készek a papírkészítés ősi technikáját megismerni.

„Itt öntünk fel a garatra!” – Norbert részletesen bemutatta a kőjáratot

A második szinten találkozhattunk a malom legpompásabb kiállítóterével, amely a malomtér. Itt forog a malomkő is, amely kiemelő daruval is rendelkezik. A kiemelt kőjárat kifejezetten jót tesz a bemutatásának is.

Norbert tűnt fel az ajtóban. -Elmehetnék ebédelni? – szólt Barbi. – Menj, átveszem!

Az intézmény lelkét a felújítás motorja, Norbert kellett, hogy bemutassa – így volt kerek a történet! Nemcsak a Szent Miklós malomról tud mindent, de szerintem az összes malomról. A kőjáraton helyet foglalva, bennünket is bevonva tudtunk meg tőle olyan érdekességeket, hogy honnan való a „felönt a garatra”, „lecseng” valami, vagy „kő kövön nem marad” kifejezések. Megtudtuk, mit tettek a molnárok, ha elkopott a kő, és miért fontos a súlya, miért változtatták a kövek közötti távolságot, hol „terem” a legjobb malomkő itthon (persze, hogy a Megyer-hegyen) és milyen megkülönböztető jelzésekkel látták el a gazdák a saját zsákjaikat. A pódiumon különböző dara-féléket, lisztet láthattunk, kőféléket, és a malomkő érdesítésének eszközeit, s közben Norbert kiemelte a malomkövet a daruval.

A tágas helység 14 méteres gerendája alatt zsákgyűjteményt, mozsarakat, egy 1916-os Ganz hengerszéket, egy kis asztalos műhelyt és használható(!) kézimalmokat vehettünk szemügyre. Éppen az egyik kézimalmot mustrálgattam, amikor Norbert odalépett és rutinos mozdulatokkal jól megtekerte – fél marék dara pergett a tálba…

A malmot őrző „párduc”

Az már csak hab a tortán, hogy a nagy szitapadlás 50 főig akár előadásokra, vetítésekre is használható… És ott van a mészégető kemence, ahonnan indultunk. Az 1920-as építményt ide telepítették át – hogy megmenekülhessen. Itt minden megmenekül!

Harsáczki György

Vasalt utak a „vasmadár” szárnyai alatt

Nicsak, valaki utólért – a Hétvezéren..!

Nicsak, valaki utólért – a Hétvezéren..!

A Tatabánya feletti sziklafal „vasalt útjainak” első kóstolgatása, s egyben jó társaságban történő elkötése…:)

Hét vezér út – Turul út – Makk Marci út – Ranzinger Vince kilátó, Szelim-barlang

 

Régen tudtam már a Tatabánya felett 2014-re kiépített vasalt utakról – olasz elnevezéséből fordtva: via ferrátákról -, de társaság híján, nem volt alkalmam kipróbálni. A cseszneki vár alatt található Kőmosó-szurdok sziklafalinak biztosítással ellátott mászóútjain viszont kétszer is kipróbálhattam magam. Természetesen a csesznekihez hasonlíttattuk olyasvalakivel, aki mászott már a Turul alatt. Hosszabbak, változatosabbak, technikásabbak az itteniek, de a cseszneki pályák is nagyon élvezetesek!

 

Klettersteigtörténet

Az első vasalt utat állítólag VIII. Károly francia király parancsára építették ki 1492-ben a Mont Aiguille impozáns tömbjére, amelyen Antoine de Ville jutott fel a fennsíkra tudományos megfigyelési céllal, és 3 napot fenn is töltött. Az esetet azonban csak a második legkorábbi hegymászásnak vehetjük – az első hegymászó bizonyíthatóan Francesco Petrarca költő és humanista volt, aki – komoly magasságú hegycsúcsként – megmászta a 1912 méter magas Mont Ventoux-t, így ő volt az első hegymászó.

A „vasakkal” (drót)kötéllel, mesterséges lépésekkel, fogásokkal, fogódzkodókkal, létrával) leküzdhetővé tett sziklás utak szorosan összekapcsolhatók az első világháború Dolomitokban és a szomszédos hegységekben folytatott hegyi háborúval. Az olasz katonák, hegyivadászok ilyen utakat használtak, illetve építettek ki a harcászati pontok között a katonák és a hadianyag mozgatására, napjainkban pedig az említett hegység a vasalt utak „paradicsoma”. Hozzátehetjük, hogy állítólag ilyen utakat már az ellenfél (osztrákok, németek) is használt akkoriban legalább 70 éve, de szerzetesek a Meteoráknál korábban is alkalmaztak ilyen „segédletet”. A Dolomitokban egyébként a dolomit alkotókőzet többnyire vízszintes rétegzettségéből adódó hosszú párkányok, kisebb-nagyobb fennsíkok és a megmászásra hívó impozáns, függőleges sziklafalak, sziklabástyák megléte is életrehívták a via ferrátákat. A vasalt utak német elnevezése klettersteig, amely ugyanúgy biztosított mászóutat jelent – angol elnevezéssel Közép-Európában nem találkozunk.

Olaszországban éppen az 1980-as évek közepén állíttatta le az olasz alpinista szövetség a ferráták kiépítését, mert úgy találták, hogy elérte a felső határát a logikusan-biztonságosan kiépíthető mászóutak száma. Ellenben Franciaországban éppen akkortájt, 1988-ben építették ki az első „igazi” via ferrátát. Azóta Olaszföldön is épültek újabbak.

 

A Hétvezér első harmadán...

A Hétvezér első harmadán…

Vasaljunk!

A mászóutak nehézségi fokozatait többé-kevésbé egységes betűjelzés-rendszerrel jelzik, A–F-ig. Már az „A” kategóriás út mellett is drótkötelet vezetnek, amelyre biztosíthatjuk magunkat haladás közben.

Az „A”-n még felszerelés sem kell, a „B” úton már létrát, mesterséges lépést, fogást is találhatunk, néha mászni kell. Beülő és a hozzá rögzített, biztosításhoz szükséges, két karabinerrel ellátott dupla heveder (ún. kantár) ajánlott. (Sisak főleg kőhullás miatt kell.) A „C”-s úton már mindenkinek ajánlott az előbb leírt biztosító-felszerelés, mivel már függőleges szakaszok is előfordulnak, komoly karmunkával kell számolni. A „D”- pálya már nagyon nehéz, még a függőleges szakaszok gyakoriak, a mesterséges, egyértelmű lépések, fogások mellett gyakran meg kell keresni a természetes fogódzókat, lépéseket, gyakran kell egész testsúlyunkat karizmainkkal felhúzni. Az „E” már extrém nehéz, függőleges és visszahajló szakasokkal, gyakran alig van lépés-fogás, csak a drótkötélbe kapaszkodhatunk. A nagy magasság pszichikai terhe is közrejátszik a nehézségi fok meghatározásába.

A tatabányai utak között van kezdők és komolyan haladók számára is pálya – B-től E-ig. Három út szerepel a legszűkebb „nyilvántartásban”, de ezeknek rövidebb variánsait is kiépítették, s azok más így nevet kaptak. Még javában épültek az utak Kovács Tamás vezetésével (ő és csapata építette ki Cseszneken és a Cuha-völgyben is az utakat), amikor már támadások érték. A tatabányai felháborodók a Kő-hegy oldalának országosan védett területét féltették a kötélen dolgozóktól, akik kétség kívül okozhattak törmelék- és kőhullást, de az a térség környezetvédelmi felügyelőség engedélyével dolgoztak.

Viszont minden vasalt útra vágyónak tudnia kell, hogy mindhárom mászóhely természetvédelmi területen található, ezért minden sportolónak hatósági engedéllyel, vagy az engedéllyel rendelkező szervezetek regisztrációjával kell rendelkeznie. (Részletes információ: www.vasaltutak.hu – kártyaigénylés.)

 

Kötélhíd a javából...

Kötélhíd a javából…

Turul a Turul alatt

Ahogy alkalmilag verbuvált csapatunk megérkezett, felvettük a beülőt, a sisakot, illetve a kantárt és tiszteletünket tettük a Turul-szobornál. Rajtam kívül már mindenki túl volt a reggelin, így én magammal vittem az elemózsiás hátizsákot… A Tatabánya feletti Turulmadár Szvatopluk morva fejedelem fölötti bánhidai győztes csatánknak állít emléket, és Donáth Gyula alkotása. Finanszírozási okokból csak 1907-ben avatták fel – az egykori csata 907-es időpontja kapóra jött. Már 1919-ben megrongálták a kommunisták, Rákosiék az elbontását tervezgették, de szerencsére legutoljára 1992-ben újították fel és ünnepélyes keretek között adták át. Az aranyosan csillogó koronát viselő madárszobor szárnyainak fesztávolsága 15 méter.

Az 1896-ban méltóképpen megünnepelni kívánt ezeréves magyar nemzet alkalmára hét milleniumi emlékművet állítottak fel Nagy-Magyarország kiemelt helyszínein. Turulmadarat ugyan nem sorolják a hét emlékmű közé, de az alkalom nagyon hasonló. A kettő kivételével határainkon kívül került és elpusztított emlékműveket – kellemes meglepetésemre – tablók mutatták be a madárszobor körül.

Az iparváros, a Vértes alacsony lankái és az autópálya látképe mindig lenyűgöző, s szerencsére a nap is a sziklákra veti utolsó sugarait. Lesiettünk a sziklák alá – közel 100 méterrel lentebb – levezető lépcsős sétaúton, s lent is a legmesszebb induló Hétvezér út beszállásáig. Már láttam, hogy a meleg idő egy póló is elég lesz a „gimnasztikához”, nem is beszélve a reggelizés halogatása miatt magammal hurcolt hátizsákomról és az oldalamon lógó nagy fotóstáskáról.

 

A  Turul-úton

A Turul-úton

Amerre a drótkötél vezet…

Egy egész csapat araszolt előttünk, de tíz perc múlva mégis elindulhattunk a 300 méter hosszú, „D” nehézségű mászóúton, amelyen 90 métert küzdöttünk le. Egy srác már az elején belezöttyent a biztosításába, mert nem bírta magát karral megtartani a D-s meredekséggel induló fal. Hmm: sportos kezdőknek ajánlott – szólt a kiírás. Többnyire C-s szakaszokon nógattuk a karabinereket a drótkötélen 6-7 méter magasban – szintben. Egy „karierős” 3 méteren valakik a drótra fűztek egy műanyag cumit, amit nem kell megmagyarázni. Ez után következett az első „vietnámi kötélhíd”, s az Ötvezér út is itt csatlakozik be. Az 250 méter hosszú.

Nem volt „pihenőszáram”, amivel rezzenéstelenül tudtam volna magam biztosítani, de gyakorlottságom miatt gyakran megállhattam fotózni társaimat. A mészkőfal vastag padjai (vastag rétegei) meghatározták az út nyomvonalát – vízszintes-függőleges megtöréseit. A következőkben – gyakran feltorlódva-megállva – az út a Kő-hegy-oldal gyér vegetációjú felületére értünk. Előre kevésbé, inkább visszanézve élveztem a mászótársak látványát. Némi kitettebb, D-s szakasz után ismét 7-8 méterrel magasabbra másztunk. Nem más, mint egy újabb kötélhíd miatt torlódtunk ismét össze! A beszállásnál visszaesett és visszalépett srác itt tért vissza. Egy drótkötél felül – a kéznek -, egy lent a lábnak. A 25 méter hosszú hídon araszoló mászótársakról – a hegy felől – látványos képet lehet készíteni a várossal a háttérben. Tériszonyosoknak nehézség, haladóknak játszótér – úgy mint Diának is, aki előbb lajhár mászásba, majd karjait lelógatva csupán lábait beakasztva lengett a felső dróton. Némi rutint feltételeztem a mozdulataiban… Mások is szokták produkálni magukat – a nem túl nagy mélység is megkönnyíti ezt.

Közben egy társam Diával kipróbálta a következő függőleges szakasz vargabetűjét, ahol barátunk „beleesett” egy másik kötélhíd-félébe, s alig tudott kikecmeregni belőle. A jólesően megmozgató Hétvezér-út utolsó kihívása egy szép toronyra-húzóckodás volt. Leizzadva, de teli energiával értünk fel. Teljesen feloldódtunk a kemény és technikás sportban – mintha órákat töltöttünk volna a falon!

 

Promenád a kötélhídon

Promenád a kötélhídon

Milyen szép – és milyen nehéz…

Szusszantunk egyet, majd én a nyáron kitelepített, jól megépített asztalokból egyet elfoglalva elköltöttem a hátamon le-majd felcipelt reggelimet. Barátaim ezalatt ismét lefelé indultak a lépcsőkön a Turul útra, amely „D-E” nehézségű és 100 méter hosszú. A reggelim ideje alatt egyesek oda-vissza is megjárták a nem túl könnyű mászóutat, ám mire elkészültem, annak felső végénél állva mégsem „akart” felérni senki.

Fogtam magam, lesiettem. Az aljához csak 40 méternyit kellett leereszkedni, de ez az út sem simogatva kezdte! D-C, D-C szakaszok követték egymást – kicsit lépcsőzetesen, de határozottan felfelé tartott a Turul. Ahol enyhén visszahajló fal akadt, az építők „ügyesen” a legnehezebb helyre pöcintették a megosztást, így a kantár-karabinerek átrakása jótékonyan hatott a bicepszre…

Ismét a visszacsúszott srác került elém. Nem baj – gondoltam – nem vagyok olyan jó kondiban, hogy a D-s szakaszokon ne essen jól a pihenés! A legszebb őszi lombkavalkád itt tárult fel a Turul felső, vízszintes szakaszán – nem sokkal a Turul alatt. Az elején még unalmas volt a pihenés, ám amikor a vízszintes szakasz következett, erősen elő kellett venni a karokat. No, de ha megáll az eleje, és a sportember egy lépéshiányos helyen ragad, elfogyhat az erő, görcsölhet a kar! …mert a láb itt nem tud tehermentesíteni! Még szóban is egyeztettünk, nehogy kihulljon valaki! Említett kezdő barátunk el is kezdte a görcsölést – szerencsére lassan mégis haladt. Én is elmentem izmaim majdnem végső határáig – a kötélhídig. Ez már a negyedik volt aznap! A 12-13 méter hosszú kötélhíd már a túra befejezése volt. Igen! A Turul már nem egyszerű… nem mertem megpróbálni a Kata utat, amely „E” kategóriás és 85 méter szintkülönbséget küzd le… Még mászócipőt is ajánlanak hozzá.

 

A város felett...

A város felett…

Amikor már lazábbra vettük…

Pihenésképpen csodálatos sétát tettünk a Ranzinger Vince-kilátóba, miközben a sétaút mellett kedvenceim, a már évek óta figyelt kőzetbemutató kőtömbjei sorakoztak. A kilátó igen impozáns, mert 30 méter magas és egy bánya-felvonójából alakították ki és avatták fel 2008-ban. Különlegessége, hogy keskeny a lépcsőzet, így a kanyarokban lehet közelebbről „ismerkedni”.

A nap épp lement, de még vállalkoztunk egy levezető kezdőknek kialakított pályára, a Makk Marcira. Az elején nem is biztosítottuk magunkat, gyereklábakhoz szaporázták a közteseket, amelyeken a karabinereket át kellett kattintani. Ha a beépített lépéseket nem vesszük igénybe, akkor itt-ott, hosszabb szakaszokon „D” nehézségű útként „használhatjuk.. – mesélte Márti. A kezdőknek ajánlott „Makk Mártonba” – pont emiatt – nem sok felmászást építettek, ám mivel fel kell érnie a Turulhoz, hosszú kötéllétrázással zárhatjuk az utat, amely ehhez képest nem is olyan élvezetes.

Haraptunk és kortyoltunk ezt-azt a kissé drága Látogatóközpont éttermének kinti asztalainál, majd a Szelim-barlanghoz indultunk. Bizony fel kellett melegedni! Ajánlott nem koromsötétben meglátogatni az impozáns barlangot, amelynek két hatalmas „ablaka” néz a Dunanántúl felé, kettő tetőablaka pedig az égre nyílik, de így mindent láttunk a Kő-hegy látványosságaiból és egy nagyon élvezetes napot zárhattunk.

Aki szereti a fizikai-ügyességi kihívásokat az próbálja ki a vasalt utakat!

Harsáczki György

Rácalmás – szeptemberi napsütésben és töklámpás fényénél

A 15. Tökfesztivál legjobb pillanatai

 

A Tökpiramis

A Tökpiramis

Már leginkább csak történelem, a rácság – a szerbség – Rácalmáson, akikről előnevet is kapott a település, mert elmagyarosodott az évszázadok során. A törökök elől menekülő szerbek közül egyre többen telepedtek le itt – és végig a Duna mentén – a 16. század során. Azelőtt színmagyar település volt – honfoglalás-kori eredettel -, amely a 14. századtól az Almás nevet viselte, mivel az Almási család birtoka volt. Így Rácalmás névre „keresztelődött”, amikor a törökök kiűzése után egyesítették az itt elterülő kis településeket 1696-ban. A 11. században még Szigetfő néven említették – hogy a Rácalmási-szigetek, vagy a Csepel-sziget miatt-e, az nem derült ki -, s ez a név a Szigetfő utca nevében él ma tovább.

Jó haverok italoznak...

Jó haverok italoznak…

A Duna jobb – magas – partján elterülő települések legtöbbje ilyen rác-település – a magas, a folyóba leszakadó löszdombokról szép kilátás esik a tájra, nem véletlenül tetszettek meg nekem – sorra. Egy ismerősöm meghívását emiatt is fogadtam el gyorsan. A rácalmási Tökfesztivál rendezvénye csak hab volt a tortán. Talán nem sokaknak jut eszébe elsőre Rácalmásról ez a rendezvény, de ez már a 15. alkalom! Meggyőződhettem róla, hogy a kezdeti nehézségek óta alaposan kikupálódott a rendezvény, és Rácalmás lakói is mennyire sajátjuknak érzik azt!

 

A tökpiramis védelmezői

Későn érkeztem, ám péntek este is volt értelme egy sétának. (A késéshez tíz percet a Töklámpás bringatúra résztvevői tettek hozzá, akik rendőrségi felvezetés mellett érkezésemkor érkeztek a Fő utcára.) Három napig itt minden a tökről szól – például nem véletlenül Tökölről hívták meg a délszláv tánccsoportot… Az a legkevesebb, hogy meghirdették a legnagyobb tökök versenyét és a Tökkirály választást, de az egész 4500 fő lakosú település – amit szép fekvése, jó infrastruktúrája miatt Dunaújváros Rózsadombjának is becéznek – nyílt kiállítótérré vált erre a hétvégére a tökkompozíció-verseny miatt. Már az esti séta során kiderült, hogy az itteniek nem „kispályások” ezen a téren és rengeteg vicces-ötletes, különféle tökökből készült installáció, kompozíció keltett derültséget a házak előtt. Bizony lejárhatta a lábát az, aki minden utcán végiggyalogolt volna, hogy minden „tök-pályamunkát” megnézzen. De a zsűri rákényszerült…

Gyorsan beértünk Rácalmás elő-központjába, ahol a szupermarket előtt magának a boltnak a kompozíciója állt „Tökfej úr üveget vált vissza” címmel. A boltból kivetülő fényár miatt este is jól láthattuk. A Fő út túloldalán a körülbelül öt méter magas hagyományteremtő Tökpiramis állt, amelyre most is a lelkiismeretes polgárőrök vigyáztak (néhány éve fiatalok éjjel feldúlták). A közelben készül az új piac-pavilon, a piramis mögött pedig a tavat teszik rendbe – nem tétlenkedik a vezetőség. Láthattam, hogy nemcsak magánszemélyek, hanem a Manóvár óvoda és helyi iskolai osztályok is „alkottak”. Itt zsebelte be a szavazatokat a „tökszázlábú”, az „Óz, a csodák csodája” és a „tök-légballonok”.

Visszafelé, a Gárdonyi utcában a „tökbaglyok” és a töklámpásos Halloween kopozíció kívánkozott lencsevégre. Vártam a másnapot…

 

Rácalmás birtokosai a 18. századtól a Jankovichok voltak, s az ő későbbi lakhelyük az Ófalu rész északi végénél felépült 19. századi kúria, amely ma a fesztivál központja. 1860 körül már 3317 lakost számláltak össze, túlnyomórészt magyarokat. A kiegyezés után, a boldog békeidőkben itt is nagyot fejlődött a település: ártézi kutak fúrása, villamosítás, dunai vízimalmok, önálló posta… és 1896-ban vasútállomást is „kapott”. Apropó, éppen ide indultunk! Sajnos a fesztivál plakátján és hirdetésén csupán „utasellátó vándorkiállítás” jegyzetként szerepelt az érdekesség, s az sem lett hozzátéve, hogy a helyszín a település peremén található, de feltétlenül a vasúttal érkezők sem botlanak bele…

A tök-ijesztő madárijesztő, a felül-tök hinta trió mellett kifelé menet akadt még bagoly, minyon, tök-kacsaetetés és udvarlási jelenet is. Vendéglátóm külön felhívta a figyelmem a „tök jó madárházra”, amelynek lakóit jó feladat lett volna meghatároznia egy ornitológusnak. A legalább 24 színes-tollas tökös csőrős közül ötöt a levegőbe is kipányváztak! A Fő út csodáit most csak sorolom: kígyótökök gerjedése, tök kutyus karika-produkciója, tök jó haverok ivókúrája, tök kalózok, rosszfiú (rab-tök), töklámpás üzlet, Tök-Lúdas Matyi, tök-juhász nyájjal, Hattyúk tava (Hat tyúk tava), tök rémisztő Halloween sírkert mulattatták a sétálókat, és egy tök-Trump is üdvözölte a fesztivál vendégeit.

Ott is találkoztunk még tökös dolgokkal, ahol már egyáltalán nem számítottunk rá. Átlábaltunk a 6-os főúton (ez sem a vasútállomás könnyű megközelítése mellett szól) és a viharvert Állomás utcán kiértünk az állomáshoz.

 

Nehéz György 2007 óta rendez kiállításokat vasúttörténeti tárgyaiból...

Nehéz György 2007 óta rendez kiállításokat vasúttörténeti tárgyaiból…

Állomást kigyomláló, utast ellátó

Néhány éve itt még kontinentális dzsungel burjánzott, de kiirtották, s annak is köszönhetően Rácalmás vezetősége tavaly Az Év Települése díjat vehette át, másik három település mellett. A területet a tipikusan vasúti fehér betonkerítéssel kerítették el, de máshonnan is hozattak néhány elemet. (2012-ben egy kisiklott érc-szerelvény majdnem eltüntette a vasútállomást is) A kis park fénypontja azonban a 103-as Púpos, avagy egy M40103-as, vörös csillaggal eredetileg is megjelölt dízelmozdony, amely után csatolva egy nem túl régi étkezőkocsiban Nehéz György – a MÁV start zRt. munkatársa, s aktív vasúti „járműmentő” – anyagából eredeti környezetben berendezett kiállítása volt látható. Nehéz György 2007 óta rendez kiállításokat vasúttörténeti tárgyaiból, itt pedig a 2014-ben 67 éves Utasellátó étkészleteinek darabjait csodálhattuk meg a cég kezdeteitől napjainkig. A páratlan napsütés a különlegesen igényes porcelánokat ünnepi hangulatba hozta. Az étkezőkocsi konyhája is igen érdekes volt – el lehet képzelni egy forgalmas, nagyétkes napot, amikor tucatnyi asztalt kellett ellátni egy fél kocsiszélességű konyhában, hat hűtőajtó minden veszélyével… Maga a mozdony is működőképes, habár – jellegzetesen magyar módra – csak a feldarabolás előtti utolsó percben mentették meg, s az étkezőkocsi is hasonlóan került ide – máshonnan.

Itt a 6-oson túl még szamarat, juhot is tartanak, meg is simogattuk őket visszafelé. Megállapítottuk, hogy vasútállomás túlontúl a periférián van. A Tóth Árpád út környékén újabb tökös ötleteket gyűjtöttünk be, majd a már említett tónál értünk vissza a Tökpiramishoz, aztán „haza”.

 

Dunaújváros jóleső közelsége

Igaz a polgármester nem kormánypárti színekben tevékenykedik, de szerencsére a környéken 2007-től üzemelő meghatározó Hankook koreai gumigyár növeli Rácalmás anyagi lehetőségeit. (A fesztiválon – a tökös ételek mellett – már lehetett kóstolni dél-koreai ételeket is!) Az 1944-es szovjet invázió alatt Rácalmás heves harcok színtere volt, többször is „gazdát” cserélt. 1950-től viszont a „szomszédban” kezdték el felépíteni Dunapentele-Sztálinvárost – röviden: Dunaújváros elődjét –, amelynek munkásait elsősorban itt szállásolták el ideiglenesen. A vasmű felépülte után viszont Dunaújváros Rácalmástól szívta el a „dolgozó népet”. Már-már vicces ez a huzavona, mivel a 90-es évek elején ismét Rácalmás lett sok kiköltöző dunaújvárosi otthona. (A szoros „munkakapcsolat” révén van itt Martinász utca (a vasgyártás Martin-kemencéje után), de a Törekvés Művelődési Ház neve is a szocialista hőskorszakot idézi.) A rendszerváltás ismét nagy lendületet adott a településnek, amely az infrastruktúra fejlesztése mellett felújította régi épületeit (Teleszki-kúria), és hosszú küzdelem után „visszaszerezte” a Jankovich-kúriát, amely azóta konferencia- és idegenforgalmi központként szolgálja Rácalmást. A melléképületeket is hasznosították, bennük kézművesház, gazdag halászati múzeum, helytörténeti- és Afrika kiállítás kapott helyett – többek között. Az épületegyüttes eredeti romantikus stílusú víztornya is áll még! A Duna-part közel van, a keskeny Duna-ágon túl pedig a valóban nagy kiterjedésű Nagy-sziget kínál ártéri tanösvény élményeket hatalmas fák, öblök, vízjárta területek közepette: különleges természetvédelmi terület!

A műemléki védettségű 1840 körül épült, késő klasszicista Modrovich-Bay-kúria jól látszik ugyan a Duna-partról, de megközelíteni nem lehet és kertjének növényzete is takarja. Sajnos 1964-66-ban olyan erős talajmozgások támadtak a magaspartban, hogy a kúria alatt álló késő barokk római katolikus templomot 1969-ben le kellett bontani. A Jankovich család építtette.

 

A neogótikus Jankovich-kápolnát érdemes megnézni a temetőben

A neogótikus Jankovich-kápolnát érdemes megnézni a temetőben

Tökfaragók és tökóriások

A délután derekán után indultunk csak befelé a központba. A 4a osztály Szörny Rt. kompozíciója a temető felé nézett. Ismerősöm ajánlotta, hogy menjünk át rajta, mivel 2017 októberében új ravatalozót szenteltek fel, amit az Ybl-díjas Zsigmond László tervezett. Ami a fa-építészetet illeti, érződik némi Makovecz hatás… A szép halottbúcsúztató mellett a Pajzs család nemesi címeres sírhelyét és a neogótikus Jankovich-kápolnát érdemes mindenképpen megnézni a fás környezetben.

Szép számmal érkeztek a fesztiválozók, akik között beléptünk a Jankovich-kúria neogótikus kapuján. Napijegyet váltottunk, karszalagot kaptunk. A látogatókat kétféle nagy csoportra lehetett osztani: a neonpartyra váró fiatalokra és a kisebbgyerekes családokra, akiknek legtöbbje megpróbálkozott a tökfaragással. Meg kell említeni, hogy a továbbiakban látott, kifaragott „tökfejeket” minden esetben kényelmesen, kézben vihető fogantyúval látták el a szervezők. Hadd vigye haza gyerek!

Lehetett gumikötélen pattogni, pónin lovagolni, körhintába ülni… – gyerekeknek persze. Mindenféle harapni-, kóstolni-, és ajándékoznivaló várt a vendégekre, mire felvetettem, hogy mi lenne, ha lesétálnánk a Duna-partra alkonyat előtt. Megdöbbentően alacsony vízállás fogadott. Egy nagyobb vízhozamú patak vízmennyisége áramlott a vashíd alatt, míg 2015 novemberében itt hömpölygő vizet láttam. Ellenben Rácalmásnak van egy kis hajókikötője, a parton pedig a ráckevei vízi sport-telepe működik – a sportolók eredménye folytán – sikerrel! A száraz kavicsfövenyen sétálva az embernek a Szigetköz „megcsapolása” jutott eszébe…

Visszatértünk a „buliba”, ahol először a 90-es évek megfakult kiscsillagját, Erikát, majd azt követően a 80-as évektől „jól muzsikáló” Neotonékat hallgathattuk. Éppen e kettő között fedeztük fel a szombati óriástök-versenynek a nyerteseit egy sötét zugban. Nem bánták ők, a tökbálványok, hogy nincsenek tovább reflektorfényben, tudták hogy sztárok: a nyertes 256 kg-os Gárdonyból, a második, a 218 kg-os Pórszombatról, a harmadik pedig, a 136 kg-os szintén Gárdonyból. Nemsokára hazasétáltunk. Még vasárnap is nagy tömegek keresték fel a fesztivált – kell a töklámpás!

 

Egy nagyobb vízhozamú patak vízmennyisége áramlott a vashíd alatt, míg 2015 novemberében itt hömpölygő vizet láttam...

Egy nagyobb vízhozamú patak vízmennyisége áramlott a vashíd alatt, míg 2015 novemberében itt hömpölygő vizet láttam…

Dunaújváros csendes strandja

Harmadnap délelőtt elgurultunk a mindössze négy kilométerre fekvő, Dunaújvároshoz tartozó Szalki-szigeti kempinghez és szabadstrandhoz. Víkendövezetben hatalmas fák alatt, ártéri erdő szomszédságában haladtunk a kátyús, kavicsúton. A hívogató, füves strand szinte néptelen volt: mintha tilos lenne kihasználni a szeptember melegét fürdésre. Többen horgásztak, mint amennyien a lábukat a vízbe tették. Ennek a furcsa ipari városnak is érdemes lenne megnézni az érdekességeit – két strandolás között! – gondoltam. Vendéglátóm közben mesélt, hogy micsoda mozgalmas élet folyt itt a 80-as években, ám mára még a folyami közlekedés is visszafejlődött, mindössze a halászcsárda forgalma volt a régihez mérhető… A tiltótábláig megközelítettük a félsziget csúcsát, amelynek belső oldalán rozsdás kikötői daruk kornyadoztak. Mellettük egy vakolathiányos, törött ablakos, pártázatos magasépület bukkant elő. A néhai Vörös Október Ruhagyár szocreál épületének tornyát eredeti, kikötőparancsnoksági funkciója indokolta – már 1957-ben megtorpant az iparosítás lendülete. A ruhagyár utódja is bezárt…

Úgy tűnik, most ismét Rácalmás javára dőlnek el a dolgok!

 

 

Keresztül a nagy vízválasztón… – Párkányba

A Dömörkapu-vízesés részlete

A Dömörkapu-vízesés részlete

Az idei Párkány-túra. Budapest (én) Kőbánya, (együtt) Bp. Flórián tér – Szentendre – Izbég – Dömörkapu – Király-kúti-nyereg – Pilismarót – Basaharc – Esztergom – Párkány – veszett tekerés a vasútállomásra Esztergomba…. – Budapest (kb. 95 km)

 

2018. április 28-ára ismét jó időben kaptam meghívást a – mint az idén megtudtam – rendhagyó májusi kerékpártúrára, amelynek résztvevői Budapestről indulnak és Párkány (tudjátok, Esztergommal szemben) egyik vendéglőjébe érnek be – mint célba. A cél mindig egy finom kései ebéd, amely az út során elfogyasztott egészségügyi, sörtartalmú italok és más ártalmatlan üdítők felitatására szolgál.

Az idén igen „rendetlen” társaság verbuválódott össze, akik közül éppen a régi tagok késtek legtöbbet a Flórián téri találkozóról. Ezek után mégis parasztlázadás tört ki, mivel gyorsnyomdász barátunk eleve lyukkal a gumiján vágott volna a hétvége erőpróbájának. Mivel a kerékpárszerelde még később nyitott, a késések berekesztését illetően ügyefogyott társunkat gyors továbbhaladásra ösztökéltük. Vezetőnk erős iramot diktált nekünk, a nyeregkápába rejtett két lengedező „nyusziszáj” virágja megkönnyeztette a botanikusokat. Erősen szétszakadozott a mezőny – így történhetett, hogy lyukasgumis barátunk egy óvatlan pillanatban kiszakadt a „kötelékből” és… eltűnt. Igaz, eltűnése akkor tűnt fel, amikor nem volt jelen az izbégi ABC-nál, ahol nassolni álltunk meg (sör). Földrajzi ismeretei nem voltak helyénvalóak, amikor Duna-menti haladási irányát megválasztotta. Buzgó pedálozással viszont nemsokára – Dömörkapunál – utolérte a csapatot, akiknek romantikus lelkületű tagjai igyekeztek a vízesés csobogásába belefeledkezni…

A Király-kúti-nyeregig akadt nemi kaptató, de úgy tűnt, hogy helyén a csapattagok ereje, és még a héten Esztergomba érünk. A nyeregben, utunk legmagasabb pontján hosszabb pihenőt tettünk, ahol többen közszemlére tették habtestüket, de akik ezt nem tették, azok nem jöttek izgalomba azoktól, akik izgalomba jöttek volna, ha ők vetkőznek. Mindenki hozott tepertőt, kenyeret, csokit és sajtkrémet, így közösen fogyasztottuk el azokat. Fényképeken 20-30 éveket ugrottunk vissza az időben, s olyan alakokat láttunk a papírképeken, akik már régen családot alapítottak és normálissá váltak.

Sokan várták a 20 perces gurulást – a süvítést – Pilismarótra, de majdnem annyian nem, mert nem csak e sorok írója tart attól, hogy durrdefektet kap, vagy kisodródik és azt követően testének porcikáival zúzza össze a tereptárgyakat. Így lettek az utolsókból az elsők, az elsőkből pedig megbántott kerékpárosok, mivel némi kommunikációs zavar adódott a pilismaróti sörözés előtt. Így történhetett, hogy míg a kis élelmiszerbolt mögött üldögélt a csapat színe java, többen sört kortyolgatva, ketten pedig ugyanebben az időben várták őket, akiknek pedig esze ágában sem volt elindulni. Barátaink csalódottsága megérintette a hátunk mögött leállított robogót, aki könnyes szemmel rántotta magára az egyik biciklit és együtt dőltek a másikra. Az érdekes koreográfiát senki sem pontozta, de legalább nem mozdult meg senki, hogy felállítsa azokat. Tavasz van.

Basaharc közelében elkopott egy jégkrém, egy kávé és egy sör, de az undok csaposnő miatt – aki most szívélyes volt – nem ültünk be. Meg kell hagyni – nagy lemaradásban voltunk, magunkhoz képest. Ha lett volna étvágyam, akkor még a kedvem is megjött volna a Bazilika kupolájának látványától, de nem volt. Előírásszerűen szétszakadoztunk, a vár alá érve néhányan el is felejtettük egymást, olyan könnyedén álltunk meg és fényképeztünk. Mivel többen szerettek volna eurót váltani, nem állt meg senki a váltóhelyen, így az eurótulajdonosok kifújták magukat, amíg a váltósok visszamentek.

Kaptunk egy jó tippet, hová kell menni, így könnyű volt célbaérni. Azonnal összemosolyogtunk a palócos beszédtől, pincérnőnk hangja „kiköpött” mása volt egyik rokonom hangjának. Sorakoztak a strigulák a sztrapacska mellett, de disznóság is került az asztalra… Végül én is a sztrapacska mellett döntöttem – dupla szalonnafeltéttel -, úgy gondoltam étvágy nélkül is lecsúszik, ha kellemesen brinzás… A kofola megágyazott neki és lassan letoltam.

Nem volt semmi az a perpatvar, ami 5 perccel a 18.07-es vonat indulása előtt alakult ki a pénztárnál. Voltunk még vagy 14-en…

 

Harsáczki György

 

 

Az egykori tervek alapján – ideológiai okokból…

Új épületekkel gazdagodik a Budavári Palota!

 

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek...

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek…

Már a 2016-ban megjelent, a Budavári Palota 1944 utáni pusztulásáról szóló cikkem előtt, 2014-ben szárnyra kaptak azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy a Miniszterelnökséget és a minisztériumokat a Budavári Palota szárnyaiba és a Szent György térre költöztetik. Mivel az Országos Széchenyi Könyvtárban tevékenykedtem, és annak elköltöztetése is felmerült, már érzékeltem a feladat nagy méreteit.

Már azt megelőzően is feltűnt a királyi lakhely – és köztes tereinek – nagymértékű elhanyagoltsága és olcsó, igénytelen, szocialista-modern megoldásai. Ezek mellett az észrevételek mellett már hatalmasra nőtt a kontraszt egy kormányzati negyed szükségesen reprezentatív épületegyüttesének megjelenése és a mostani állapot között. A szocializmusban megmentett-helyreállított, és kulturális funkciót kapott épületek közelről elég lehangoló képet nyújtanak – csupán a modern billenőablakok kicserélése is óriási feladatnak tűnik! De akkor el is kezdődött a tervezés-szervezés, amit először a Várkert Bazár felújítása követett – kétszer adták át, 2014 áprilisában és augusztusában.

A Hauszmann Terv

A Nemzeti Hauszmann Tervet nemcsak a kormányzati negyed odaköltöztetésének feltételeinek biztosítására hozták létre, de azért is, hogy a Palota visszanyerjen valamennyit régi fényéből, valamint – megszüntetve a vár déli részének elzártságát – bekapcsolja a város turisztikai vérkeringésébe. Ezek helyszínei a Palotanegyed (a palotaszárnyak, köztes terek, Szent György tér stb), a Polgárváros (Dísz tér, Szentháromság tér, Erdélyi bástya, Bécsi kapu tér) és a Várhegy lejtői. Tény, hogy a vár 2014-ig egyáltalán nem volt turistabarát, s ezzel együtt nem túl sokan botladoztak a Palota körüli kritikán aluli minőségű macskaköveken, s még kevesebben tértek be a múzeumokba.

Természetes, hogy nem mindenki fogadta örömmel a Palotanegyed várható építkezéseit. A közvéleményezettek nagy hányada szerint a Miniszterelnökség és a minisztériumok helye jobb alant, a Parlament körül, és a Várnegyed lakosai is tarthatnak attól, hogy nagyobb lesz a forgalom és a mindennapi „felhajtás”. Megoszlottak a vélemények az újra felépítendő épületek történelmi értékét illetően. Budapest egykori főépítésze, Schneller Tamás minden szempontból válságos korszaknak ítélte meg a századforduló korát. Szerintem nem sok újraépíthető, reprezentatív épületből lehet válogatni…

 

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

Az újjáépítés

Első lépésként az 1736-ra felépült – és 1763-ra felszentelt – barokk stílusú karmelita kolostort – egykori várszínházat – alakították „alkalmasabbá” a Miniszerelnökség számára. A Dunára néző, hatalmas panorámaerkély sokak felháborodását váltotta ki, mivel műemléképületről van-volt szó – ezt nemsokára átadják.

A vár megújulásának első szakaszában újjáépítik a Királyi lovardát, a Főőrség épületét, a Csikós udvart, a Stöckl-lépcsőt és restaurálják a 70 nm-es Szent István termet. Ez utóbbi terem lesz az első enteriőr, melynek munkálatai során kiderül, sikerül-e megfelelő minőségű faburkolatokat, kárpitokat, kerámiákra felvitt királyportrékat készíteni.

2013-14-ben az első teraszon megépítették a vitatott mélygarázst – amely egy régi várfal áttörésével járt –, s aztán nem is emlékeztetett rá semmi – lefedték. Ennek födémje a háború előtt kialakított Palota út rámpájának szintje, amelyen keresztül egykor a Budavári palotába – sőt egyenesen az F épületbe is – fel lehetett menni járművel is.

Itt épül újjá az 1904-ben – a korábbi átalakításával – elkészült neobarokk(os) Királyi lovarda, előtte a Csikós udvar, felette az 1902–03-ban épült Főőrség épülete, s két térszínt összekötő, kecses Stöckl-lépcső(ház).

Felmerülhet a kérdés: miért éppen ezeket az épületeket? Mindkettő épület ideológiai alapon lett eltüntetve – mint annyi más is a volt szovjet-csatlós országokban. Egy ideje számos példája van már annak, hogy egy gondolati „áttöréssel” újraépítsenek 1945-ben, ill. utána pedig ideológiai okokból megsemmisült-megsemmisített építészeti remekeket, kincseket Európában. A drezdai, szinte porig bombázott, pompás barokk Frauenkirche 2005 óta eredeti pompájában áll, s sok „testvére” született újjá Oroszországban, Lengyelországban, Ukrajnában…

 

Ahogy építették – és ahogy bontották…

A Lovarda elődje, kocsiszínek és egyéb istállóépületek az 1850-es években épültek, a kiegyezéstől kezdve pedig egyenesen cél volt a vár erődítményjellegének megszüntetése.

A Lovarda épületének – s nem is nagyon látszott rajta – 60%-a sérült meg Budapest ostroma során. 1950-ben bontották le a Palotát övező középkori támfalrendszer visszaépítése miatt. A Főőrség épületét még 26 évig használták irodának, de 1971-ben mégis a lebontása mellett döntöttek. Ekkor a Stöckl-lépcsőt is lebontották.

Korábban szempont volt a Palotanegyed elszeparálása is, mivel a kommunista vezetés eleinte ott akart berendezkedni, s egyben védelmet nyújtani a „nagyoknak”. Emiatt számolták fel a vár nyugati oldal feljáróútját is, s zártak le más utakat. Az elvtársak majdnem lebontották az Oroszlános kaput is…

Az Oroszlános kaputól a Fehérvári kapuig elhúzódó épületsor elején a Teleki (vagy legutoljára: József főherceg) palota állt. 1944-ben több belövés érte a neobarokkos palotát, amelyet nem javítottak ki. A romeltakarítás ideje alatt ipari tanulók szállása volt, majd kiürítették. 1960-as években egy „izgalmas” esemény következett: „filmfelvétel céljából felgyújtották”, s ez után már csak jót tettek vele azzal, hogy felrobbantották és alapjaival együtt elkotorták. A „kialakított” rommező a többi lebontott épület hűlt helyével együtt egy kb. 500 méter városképi szakadást eredményezett a sok évszázados szakaszon – s máig úgy van…

 

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

Saját szemünkkel…

Talán a csúnya időnek köszönhető, de tavaly és az idén is télvíz idején jutott eszembe „utánanézni”, hogyan haladnak az építkezések. 2017-ben a Naphegyről készítettem néhány felvételt, de csak azt láttam, hogy visszabontották a felső terasz támfalát, s akkor még látszott, hogy a (Lovat fékező) csikós szobor is fent, a Hunyadi udvaron állt. Tudniillik, hogy a szobrot ifj. Vastagh György szobrászművész formálta meg az 1899-es világkiállításra – ahol fele ekkora mása nagydíjat nyert – és 1901-ben állították a Lovarda elé. A kis teret a köznyelv keresztelte Csikós udvarnak. A 1944-45-ben súlyosan sérült alkotást eltávolították, s 1982-ben került a Hunyadi udvar közepére, de nemsokára ismét a Lovarda elé kerül vissza!

Az idén egy januári hétvégén sétáltam el a Naphegy oldalába, ahonnan meglepődve és elégedetten láthattam, hogy a mind a három építmény előrehaldott állapotban van. A Királyi lovardára már a tetőszerkezet is felkerült, és a felborított hajótest formájú tetőn a bronz színű szellőzőablakok keretei is fel voltak szerelve. A Főőrségi épület vasbeton váza még jellegtelenül magasodott a Csikós udvar fölé, de a Stöckl-lépcső mintha egészen elkészült volna!

A Dózsa György tértől közelítve, látható lett a tetőszerkezet homlokzati része – mintha fémszerkezete lenne. A Fehérvári kapu felé sétáltam a járdán, s Karakas pasa tornyát elhagyva láthattam a többszintes szuper-mélygarázs bejáratát is, amely 2014-ben lett kész. Ez is a vár autószám-csökkentésére készült. Kiderül, elég lesz-e.

A fehérvári kapunál két érdekes emléktáblát láttam a várfalon: a bástyán díszlő (nem sokan ismerhetik) két táblából áll: az egyik a bástyát építő Kászim pasa méltatása – mely 1667-ben íródott -, a másik annak magyar fordítása. A várba vezető aszfaltjárda melletti pedig azt a helyet jelöli, ahol 1849. május 21-én sikeresen betörtek a honvédek a császáriak kezén lévő várba.

 

Lovak, múzeum, régészeti tér a felszín alatt

A Dísz tértől a Palotáig húzódó romkert, inkább lehangoló sivárság, amelyet még szomorúbbá tesz az, hogy hasznosításul-tartósításul bormúzeumot alakítottak ki a feltárt pincerendszerben, mely már tíz éve megnyílt. Felette a nagy semmi. Szerencsére születnek a tervek a méltó beépítésére – köztük az egyik például a Budavári Palota korábbi építési fázisaiban nyert – s azóta eltűnt, átalakított – homlokzatait mutatná be. Mikor és ki dönti már el – jól? Méltatlan itt ez a kopárság!

A parkolóból érkező lift kockájánál olvashattam a romterület dél-nyugati sarkán az alsó teraszon jól látható új épületek szerepeit. A Lovarda az egykor volt budai Spanyol lovasiskolai hagyományok felélesztésének keretében lovasbemutatók helyszíne lesz – bár az ehhez szükséges háttéristállók helyreállításáról nincs szó. „Most a cél egy lovas programokra is alkalmas multifunkcionális rendezvényterem, ami hasonlít a mai bécsi Hofreitschuléhoz…” – nyilatkozta L. Simon László 2015-ben a Metszet című építészeti lapban. A Főőrség épületének földszintjén étterem, az emeletén pedig a Magyar Királyi Testőrség történetét bemutató múzeum kapna helyet.

Az előbb említett lapban olvashattam, hogy középkori maradványokra építő „térszín alatti régészeti teret” hoznak létre az Oroszlános udvar alatt, amely északi irányban azon túl is elnyúlna, s bejárata a Főőrség épületének tövében lenne, az első teraszon. Ezen a területen állt a Zsigmond-palota, amelynek közelében felrobbant a lőporraktárban tárolt 800 tonna puskapor az 1686-os ostrom alatt. A palota „beledőlt” az északi nagy szárazárokba, s a régészek gazdag leletanyagra számítanak.

Mivel egykor is lakosztályok voltak benne, a kiürített F épület szállodának is alkalmas lehet (az udvar alatti szinten konferenciaközponttal), de a rekonstruált lakosztályok és a dísztermek mindenképpen látogathatók lesznek – tette hozzá a Hauszmann terv egyik építésze. – Jól kell funkciót választani…

Az építkezés a Hunyadi udvartól alig látható, de az F épület (köz)liftjéhez vezető folyosó ablakaiból remekül lehet látni (és fényképezni is) az építkezést. Várjuk az átadást! Én örülök, hogy az 50-70 évvel ezelőtt megcsonkított, megcsúfolt Budavári Palota és környezetének megjelenése méltóbb lesz eredeti szerepéhez.

Harsáczki György