A vadludak, a porhanyókő és… az a szálloda

Ahogy a Kisdobos újság – meglehetősen gyenge – Jenci képregényeinek elején olvashattuk: „Jenci vagyok, velem mindig történik valami…” Hát velem is, de főleg akkor, ha nem egyedül vagyok, így az még nagyobb durranás, mert megoszthatom. Legutóbb Várpalotán… Kiszálltunk a kocsiból, s már eltelt 10 másodperc a várpalotai flaszteren, és megszólított bennünket a Gondolatszobrász, Majoros Árpád, és egy rövid beszélgetés alatt a várpalotai várról szóló versét is elszavalta. Ez jó indulás volt!

– Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel!

V-alakzat – tömeges berepülés

Az élmény most is hasonlóan vert fejbe bennünket. Félreálltuk a Kastély tér egyik parkolójában – a tatai Esterházy-kastély közelében – és kiszálltunk. Már félig „másállapotban” voltunk a csodálatos idő miatt – én, személy szerint egyenesen elbódultam az aranysárgára gyúlt falevelek látványától… Majd távoli libagágogást hallottunk. – Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel! Felkaptam a fejem, és a mélykék égen gyorsan megtaláltam a kettős V-alakban felfejlődött liba-társaságot. – Nézd, ott! – mutattam izgatottan utitársamnak. – Az semmi, nézd ott, mennyien jönnek! – válaszolt szinte kiabálva.

Kicsit már hunyorítanom kellett, de láthattam, hogy szinte hullámokban közeledtek a szárnyasok. Szabályaik szerint való vonalszerű alakzataik innen hullámzó, szaggatott vonalaknak tűntek. Mint egy nagyon virtuóz kotta krixkraxa, amin a komponista extázisában már nem figyelte az öt vonalat…

Épp, hogy programot válthattam, kapkodva előrántott gépemen és fényt mértem, már a fejünk felett szálltak – kíméletlenül..! (Nem repültek magasan – a tó, ahová leszállni készültek, már közel volt.) Elkezdtem „szórni” a képeket, mint egy kisorosz a sorozatvetővel… Tak-tak-tak-tak! Olyan izgatott voltam, hogy közben rájuk is közelítettem és mozgattam is a gépet! Akár elronthattam volna a felvételek felét… Tak-tak-tak-tak! S már utánuk is kellett fordulni – kikerülni az arany lombok néhány ágát, néha belekomponálni egy-egy tetőt és kikerülhetetlen lámpatestet…

Az oktatás útján – hegynek felfelé

A kötelékek pedig haladtak… Úgy felizgatott az ludak áradása, hogy kóvályogva elindultam az Angol-park kapuja felé. – Hát nem a Kálváriára akartál menni? – útitársam. Valóban a Kálvária-hegyet tűztem ki célul, hogy ránézzünk a tóra, ha lehet. Arra indultunk.

A Tanoda tér nevű utcán sétáltunk felfelé boldogan… Jó lehet itt lakni – gondoltam –, és milyen kedves kis, takaros házacskák vannak itt. Elértük a volt piarista rendházat, amely az államosítás után kollégium volt. A rendet Esterházy Ferenc hívta 1765-ben Tatára. A még magasabb fekvő gimnázium „ünnepélyes” épületét most láttam először közelről… A tataiak már a 19. század végén szorgalmazták nyolcosztályos főgimnáziumukat, s végül 1912-ben átadták az oktatásnak.

Ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor a Porhanyóbánya udvara volt

A gimnázium épülete mellett sietve megkerültük az Uránia Csillagvizsgálót, amely meglehetősen elhagyatva áll kis telkén. Az 1973-ban megnyitott különleges intézmény 356 ezer forintba került – akkor. Ma a TIT kezelésében van, a világháló hírei szerint folyamatosan látogatják.

A védett terület tábláját megpillantva elvetettük a kálvária felkeresését és a tó felé kezdtünk ereszkedni az ösvényen. Innen tűnt fel a gimnázium melletti kb. nyolc méteres sziklaletörés, ahol én mintha már jártam volna… Egri szomszédunk, Gábor bácsi 1984 körül az első közös tatai nyaralás alkalmával vezetett ide bennünket, szomszéd gyerekeket. Egy ősemberbarlangnak nevezett üreget is mutatott, ahová ő gyerekként rendszeresen bemászott. Lám, megvan!

A Tamás-szikla a csigalépcsővel…

A travertino gazdag trezorja…

Az a térszín, ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor bányaudvar volt. A Porhanyóbányáé. Ez a furcsa név egy érdekes kőzetet takar, mégpedig az édesvízi mészkövet. Travertino, mésztufa, darázskő – itt porhanyókő. Sok száz éven át bányászták kézi eszközökkel. Meleg vizű források vizéből rakódott le tekintélyes vastagságban, magába zárva mindenféle növényi részeket – nádszárat, csigahéjat, mohatelepet, csontokat. Egykor a gimnázium udvarán is nyílt egy kisebb barlang, amelyben csigalépcsőn lehetett aláereszkedni a mésztufa-kőzet belsejébe, de sajnos betömték…

Az itteni porhanyókő kimagasló mennyiségű régészeti és paleobotanikai leletanyaggal lepte meg a régészeket. Hárman is kutatták: Kormos Tivadar, Vérles László és végül T. Dobosi Viola az ezredfordulón.

A mindenhol feltűnő R. Townson világutazót 1793-ban itt azzal fogadták, hogy nemrég 8-9 láb (2,5-3 méteres) hosszúságú mamutagyarakat ástak ki. Később is felröppentek „mamutfogak” hírei.

Amikor 1909-ben kőfejtés közben nagy emlősállatok csontjaira akadtak, a hírre Kormos Tivadar Tatára utazott. A bányában azt figyelte meg, hogy a mésztufa-rétegek között egy vékony, laza, homokos rétek ékelődik, amely tűzkőszilánkokban, égett csontdarabokban és faszéndarabkákban gazdag. Az ezek feletti mésztufa-rétegekben vannak a csontok. 1910 tavaszán két hónapos feltárás „A tatai őskőkori telep” munkáját eredményezte. Megfigyelése szerint a jégkorszak idején a hőforrások egy időre szüneteltek itt, s a kellemes, füves helyen az ősember tanyára lelt – a sok tűzkőszilánk primitív eszközeinek gyártásakor keletkezett. Mivel ezekkel a kis eszközökkel az időszak nagy vadjait el nem ejthette, csapdába csalta őket. A csontanyag fiatal állatoktól származik – csapdába inkább a fiatal, tapasztalatlanabb példányok szoktak esni. A kisebb barlang csak biztonságosabbá tette egykor a mamutvadász-telepet, amely 33 ezer és 100 ezer éves lehet – a neandervölgyiek időszakából. Amikor a források ismét aktivizálódtak, az ősember máshová telepedett, a mésztufa pedig a tanyájára rakódott… Ez a feltárt élőhely az egész világon egyedülálló.

1958-ban Vértes László látott neki a porhanyóbánya feltárásának. A helyszínre érve találkozott Skoflek Istvánnal, a gimnázium fiatal biológiatanárával, akit elsőre leöcskösözött volna… Skoflek levéllenyomatokat akart gyűjteni a bányában, de rálelt a Kormos-féle lelőhelyre. Vértessel együtt aztán vagy 2000 eszközt gyűjtöttek össze. A legkülönösebb lelet azonban egy csontlap, amelyet egy felnőtt mamut fogból kerekítettek-csiszoltak oválisra.

A Tamás-szikla

Egy szikla már külön életet él…

Ezt a történet még az angolpark fáira is felfutó borostyán fátyolozta el előlünk. A tópartra érve élveztük a nagy teret, a csodás napsütést és azonnal a száraz mederbe is beléptünk. Szerencsére csak 15 óra és reggel 9 között tilos… Némi bóklászás után kimásztunk a sétányra – a „vadak” nyugodtan ringtak a tó közepén.

A vár felé sétálva egy falépcsőn felléptünk a gimnázium alatti kis rétre. A vízszintes, kis focipálya túloldalát már erdő zárta, a fák előtt viszont egy robusztus „vándorkő” feküdt. A fél ház nagyságú tömböt első pillantásra – majdnem függőleges oldalai miatt – épületromnak véltem. Majd ezután néhány másodperccel beugrott: a szomszéd srácok ezt is megmutatták 1984 körül, mint tuti másznivalót..! Micsoda különlegességként éltük meg tizenévesen – nemcsak a hozzáerősített vas-csigalépcsőn másztuk meg! Szóval ez egy leszakadt kőzetblokk – itt, a kőzettömegtől öt méterre lezuttyanva. A Tamás-, Ördög-, vagy Halál-szikla olyan, mint egy vándorkő (mégsem az), amelyen az ősi népek varázslói végeztek áldozati szertartásokat. Egy tökéletes boulder-kő, amit elkezdett „behálózni” a borostyán.

A terület, ahová a szállodát tervezik…

Alig tudtam elválni a sziklatömbtől. A parti fák és a tó víztükre tényleg valóságos tükörfelületet alkotott. Szemben a régi vízi vágóhíd csúcsos tetőzetétől, a Gyári-, és a Czégényi-malomon át, a Gerecse fátyolos, erdővel borított lankás vonulataiig vezethettem végig a tekintetem. Néha egy-egy vadlúd-különítmény repült be a tó fölé.

A pénz sötét árnyéka

De az Öreg-tó nem magától értetődő módon vált célpontunkká. Az idén (2020-ban) vágott arcul minden Tatát szerető embert az a hír, hogy luxushotelt kívánnak építeni közvetlenül az Öreg-tó partjára. A 23 ezres város polgármestere éppen a járvány hatására hozott jogrenddel élve egymaga döntött arról, hogy a beruházást „kiemelt fejlesztési helyszínként” kezeli.

A tiltakozó tataiak és nem tataiakat képviselve július 11-én tiltakozó demonstrációt szervezett az Avalon Stop! Tata nevű civil csoport. Azóta az építtető cég is kampányol.

Miért tiltakoznak az emberek a szálloda ellen? Leginkább amiatt, mert a szálloda veszélyt jelent az itt megpihenő tízezernyi vadmadár, vadlúd nyugalmára – mint védett madárélőhelyükre. A tó 1989 óta Ramsari-terület és a Natura 2000-program része – 40 éve védett, közkedvelt hely. A parti erdős terület is védett, s jelenleg autóút sem visz át rajta, s egy nagy építkezéshez temérdek dolgot kellene odajuttatni… Tata a Vadlúd Sokadalmat veszélyezteti – az élőhelyekkel együtt. Ne feledjük: a Balatonnál és a Fertő-tó partján ugyanilyen erőszakos „fejlesztések” folynak! Az ottlakók, a civilek ott sem számítanak…

A másik az évszázados városkép megbontása. A szálloda 120 szobás lenne, és legmagasabb pontja legfeljebb 19 méterrel nyúlna a tó szintje fölé. A tataiak tiltakozására állítólag készek tervet módosítani – megnövelt zöld felülettel, tájba simulással –, de a helyhez ragaszkodnak. Azt is ígérik, hogy a keskeny terület ellenére a tó utána is körüljárható marad.

Hol az a hely? Nagyjából a gimnázium és a piarista rendház tömbje alatt, az Esterházy lovarda telkén és a szomszédoson. Az egyik telken eredetileg 2%-os, a másikon 40%-os a beépíthetőség mértéke. (Vagy csak volt?) A ma is álló Esterházy-istállókból alakítanák ki az éttermet.

Sirályok, kárókatonák…

Egymillió szárnycsapás – egycsapásra

A terv ismerete nélkül is pont ezt a területet jártuk be. Éppen a sétány mellett hatalmas copf kővázát nézegettem (amely egykor a Fellner-templomról zuhant le), amikor zsongás támadt a tó közepén. Egy jelre több száz madár emelkedett fel a vízről, és bonyolult díszköröket tettek a többiek felett, de idővel aztán minden egyes madár kilépett a kötelékből és önálló hurkokat, köröket lejtettek. Mintha hangyabolyt láttunk volna az égen… Különleges látvány ez a sok vadlúd, amelyek novembertől márciusig telelésük ideje alatt naponta felpezsdítik a tómedret.

A várfalak tövében a sirályok keveredtek össze a kárókatonákkal. Valószínűleg a zsákmányért. Aztán mindannyian egyszerre szétrebbentek – inkább csak a vízfelszínen siklottak: fehér és fekete. Majd lassan ismét koncentrálódnak a falaknál azért a vonzó valami miatt… A tollasokat a keleti oldalról is szemügyre vettük. Nem kellett sokáig várni a zsibongásra, amely több száz madár áramló „mutatványát” jelenti – egy csapásra… és egy ideig olyan a kuszaság, mint egy bezsongott szúnyogcsapaté. Mivel messziről néztük…

A tavat félig körbeveszi a város, de a madarak mégis kitartanak pihenőhelyük mellett. De félő, ha nő a zaj, csökkenhet a számuk. Miért ne lehetne „tapintatos” korunkban odafigyelni a természet „igényeire”, amely ráadásul megajándékoz minket..? Néhány éve a parton hosszú szakaszon felszámolták a természetes öntisztulást gátló betonozást. Ez nagy előrelépés! Nem adjuk, nem adhatjuk ezt a csodálatos helyet!

Harsáczki György

Malom, ahol „alapfokú molnár-képzést” kaptunk

Visszatérés a Szent Miklós malomhoz

– Egy nyeregtetős épületet kell keresni… aminek a fara a patak felé néz. Nem emlékszem, hogy körülötte házak lennének, vidéki a környezet… – magyaráztam vezetés közben útitársamnak, mit is keresünk itt Mohács felé tartva, Somberek után. Éppen lezúdultunk a Csele völgyébe s a patakot keresztezve tartottam a sávot.

A mészégetőkemence

– Nézd már, egy huta, vagy micsoda..! Ezt meg kell néznem, hol álljak meg..? – és szerencsémre, azon az oldalon egész jó parkolóhely adódott. Valami gyanús volt, kiszálltam. A mészégető – mert az volt – a keresett Szent Miklós malomhoz vezetett minket, mivel mellette állt… – Hát itt vagyunk! (Már ki is kukucskált valaki a házból.) Egy kicsit nagyobb és szebb épület (kész tájház!) fara nézett a völgytalp irányába, mint amit vártam, de a ruhaszárító állvány mögött látható, falhoz támasztott malomkövek már meggyőztek arról, hogy jó helyen járunk.

Nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, beléptünk a kapun. Ekkor még nem is voltam azzal tisztában, hogy a népies ház hívogató tornác-boltívei csak néhány éve épültek – annyira eltalálták a formákat… (Kiderült, hogy ilyen volt az eredeti.) Az udvar végében egy kisebb csoport üldögélt asztaloknál egy fészerszerű épület alatt – nem tudtuk, hogy zavarunk-e.

Mondhatom, 11 éve érett már ez a látogatás. 2009 szeptemberében úgy döntöttünk, hogy az akkor még „működő” Fókuszban-rovatunk keretében a vízimalmokra koncentrálunk és minél több szerzőnk igyekszik bekapcsolódni. Témát keresve a világhálón találkoztam ezzel a Mohács környéki vízimalommal, amelyet a mohácsi Mohácsi Bugarszki Norbert kezdeményezése és munkája mentett meg a teljes pusztulástól. Akkor fel is hívtam Bugarszki urat, és felajánlottam neki, hogy írjon a mentőakcióról és mi megjelentetjük – mindenki jól jár. És ez ilyen módon teljesült is, így tudósíthattunk Baranya megye egy újabb ipari műemlékéről. Az azóta eltelt 11 év alatt egy egész udvar kerekedett ki a malom mellé, és még az is tovább gazdagodik… Azt biztosan tudtam a patakmalom.hu weboldalról, hogy már taposómalmot is építettek a telekre, s az kifejezetten ritkaság…

-Megnéznék a malmot? – jött elénk Zorka, a malmot felújító és kezelő Bugarszki család háziasszonya.

-Amit csak lehet. Mindenre kíváncsiak vagyunk! – vallottam be „töredelmesen”. Majd hozzátettem a 2009-es előzményeket, közös cikkünket Norberttel, illetve, hogy, jeleztük látogatásunkat.

Zorka azonnal elcsípte lányát, Barbarát: – Kezd csak el Barbi, ez egy jó feladat neked! – És a lány belekezdett.

A történet szerint édesapja már huszonévesen műemlékmentővé vált, s abban nem volt „kispályás”! 1997 körül felfigyelt a közeli Majson dűledező szerb ortodox templomra, amely megállíthatatlanul haladt a megsemmisülés felé. Először a betört ablakokat, majd a toronysisakot, a tetőt hozatta helyre, 2003-ban pedig a boltozatos mennyezet továbbrepedését akadályozta meg. A költségeket többnyire az ortodox egyház és a műemléki felügyelőség állták.

A felújított templom jóformán „családi templom” lett, amelynek előkerült kereszteltek anyakönyvébe közvetlenül az 1932-ben írt, töltőtollas bejegyzések után újszülött lánya, Barbara neve került golyóstollal. 2000-ben a római katolikus Norbert is áttért az ortodox hitre, s ezzel létrejött – újra – az egyszemélyes hitközség. Egy ideje a 220 éves falfestmények, ikonok, bútorok felújítását latolgatja…

A taposómalom robosztus tengelye

Később Norbert a Csele-patak völgyében fekvő malomépületre is felfigyelt, amely az 1980-as években még berendezéseivel együtt volt látható. Az „áldásos” rendszerváltás körülményei aztán majdnem pontot tettek a végére. Gyűjtők és fémtolvajok vittek, amit tudtak, lassan összedőltek a környező épületek (istálló, molnárlakás), s 2007-re egy kifosztott, berogyott tetőszerkezetű, statikailag kritikus állapotban lévő épületről dönthetett az apa: Meg lehet-e menteni, vagy sem? A kihívott statikus megnézte majd két nap gondolkodás után óvatosan azt mondta: „Norbi, vedd meg, ez neked való!” És belekezdtek.

A történetben itt volt egy csodálatos fordulat. Miután a család és közeli segítőik a tél előtt ideiglenes tetőt tettek a romokra, jelentkezett valaki a közelből, hogy egy épületnyi „régivágású” cserepet tud felajánlani bontásból a malomra – ingyen! Aztán jöttek a szomszédok, és az erre haladók: „- Láttuk, hogy történik valami a malommal. Örülünk neki és szívesen segítenénk, hogy fennmaradjon..!” – és hasonló emberek toppantak be az udvarra. Ez a csodálatos! De a megvásárlás, felújítás nagy döntését, annak kell meghoznia, akinek a nyakába veszi az egészet! És ez megtörtént. Segíts magadon – az Isten is megsegít!

A 2008-ban építészetileg helyreállított malomba azonban életet kellett lehelni”! A gyergyószentmiklósi malomépítők is úgy kezdtek bele a fa-szakmunkákba, hogy még nem volt rávaló, de lett! A működő kőjárat a Mohácsi Városszépítő- és Városvédő Egyesület segítségével lett finanszírozva. Barbara „malomsztorija” bővelkedett meghökkentő részletekben. Ő mondhatni beleszületett a malmok világába (ahogy testvére is), s nem ám egy vontatott, bemagolt előadást hallgattunk, hanem egy érdekes történetet. Talán az „előzmények” miatt kaptunk jókora adagot belőle, de le is ültünk hozzá a malomkerekek közé. Felettük egy molinón a romos állapotot láthattuk.

Nemsokára egy házaspár érkezett malomnézőbe – Barbi öt percet hagyott, hogy felvegyék a „pörgést” és átsétálva az udvaron, a lábaspajtához vezetett bennünket. Nem más fogadott itt bennünket, mint az Európában is egyedülálló taposómalom!

A taposómalmot ki lehet próbálni!

A taposómalmok ugyan már az ókorban is épültek, napjainkra már nem is lehet találni ilyen szerkezetet. Vízkiemelésre használtak ilyeneket, darut működtettek vele, Münchenben a Dóm harangjait lehet „taposómalommal” megkongatni.

Az álló kerék jócskán a járószint alá is leért, és fölénk is magasodott! Hat méter átmérőjű – így fért el benne-rajta a „taposó”! A komoly betonalapokra épített csodálatos szerkezetet pedig ismét a gyergyószentmiklósi csapat ácsolta, de Bugarszki úr négy évi kutatómunkája is kellett hozzá. …és teljes kiőrlésű lisztet őrölhetünk vele – malomkővel. Ember számára igen fárasztó, így börtönökben is alkalmazták ezeket – kipróbálhatjuk magunkat, mintha középkori börtönben sanyargatnának malomhajtással! Barbara kiengedte a vaskarral a rögzítést és hárman is kipróbáltuk a zajos fa-gépet. Hatalmas élmény volt alkatrésznek-motornak lenni 1-2 percig, de gyorsan el lehet szédülni a mozgó, emelkedő felületen! Sétálva a kerék négyet fordul percenként, ami 160-szor fordul. Bizony nagyon fáradtságos módja ez a teljes kiőrlésnek, hiszen többször kell megőrölni a szemeket, míg lisztté nem válik… Gondoljunk csak bele, milyen pontosan készültek fa-fogaskerekek, amelyek hibátlanul kapcsolódnak egymásba!

A tető alatt forgó vízikerék

A tavaszi áldatlan időszakban építették a már említett fészert, ahol padok és asztalok állnak, s a végében nagy tűzhely pöffeszkedik – a mohácsi sokacbab elkészítéséhez, illetve szabadtéri csoportos tevékenységekhez. Egy öreg cirmos őrizte.

A malom kerékházába sétáltunk le az udvar eggyel lentebbi szintjére. A kerékházban a vízikerék az épületben van, s így jobban védve van az időjárástól. Sajnos a malomcsatorna 1978-ban le lett fűzve a patakról, így vízellátása nem biztosított. A malomcsatornába szivattyúval tudnak csak vizet pumpálni. A víz elindult és néhány másodperc múlva be is lendült a 250 cm átmérőjű kerék. A következő beforgásra már én is letipegtem a kerék mellé, néhány jó kép készítéséhez.

A malomcsatorna és a kerékház boltíve

A malom 1930–2007-ig Heréb család tulajdonában állt. 1902-ig három kerékkel – három kőpárral – rendelkezett, de a malom-modernizálások ide is begyűrűztek. Az üzemet egytengelyesre alakították, ellenben két vízikereket szereltek a tengelyre. Ezek a szárazházba benyúló főtengelyről „transzmissziós” tengelyeket hajtottak meg, amelyekről aztán szíjhajtással különböző gépeket mozgattathatott a molnár. Heréb úr igyekezett fejleszteni a malmát, így gabona- és őrleményszállítást végző serleges felvonó, valamint koptató, tisztító gépek kaptak helyet az üzemben.

A szomszédos ajtó a szárazházba vezetett, ahol a 6 méteres csertölgy gerendely a bélkereket hozza mozgásba, amelynek 70 gyertyán fa-foga van (ezt jó kihangsúlyozni)! Erre merőleges a szálvas, amelyen egy hétküllős orsó van, s a bélkerék ezt tízszeresére felgyorsítja. A fenti helységben így a szálvas már 120-as sebességet ad a malomkőnek! A morgó bélkereket egy hatalmas szőlőprés „ellenőrzi”, amelyen 1810-es sváb felirat silabizálható ki, de más egyéb szőlőfeldolgozó eszköz is jól érzi ott magát… Az egyik sarokban egy papírmerítő műhely is működik – ha jelentkező gyerekek készek a papírkészítés ősi technikáját megismerni.

“Itt öntünk fel a garatra!” – Norbert részletesen bemutatta a kőjáratot

A második szinten találkozhattunk a malom legpompásabb kiállítóterével, amely a malomtér. Itt forog a malomkő is, amely kiemelő daruval is rendelkezik. A kiemelt kőjárat kifejezetten jót tesz a bemutatásának is.

Norbert tűnt fel az ajtóban. -Elmehetnék ebédelni? – szólt Barbi. – Menj, átveszem!

Az intézmény lelkét a felújítás motorja, Norbert kellett, hogy bemutassa – így volt kerek a történet! Nemcsak a Szent Miklós malomról tud mindent, de szerintem az összes malomról. A kőjáraton helyet foglalva, bennünket is bevonva tudtunk meg tőle olyan érdekességeket, hogy honnan való a „felönt a garatra”, „lecseng” valami, vagy „kő kövön nem marad” kifejezések. Megtudtuk, mit tettek a molnárok, ha elkopott a kő, és miért fontos a súlya, miért változtatták a kövek közötti távolságot, hol „terem” a legjobb malomkő itthon (persze, hogy a Megyer-hegyen) és milyen megkülönböztető jelzésekkel látták el a gazdák a saját zsákjaikat. A pódiumon különböző dara-féléket, lisztet láthattunk, kőféléket, és a malomkő érdesítésének eszközeit, s közben Norbert kiemelte a malomkövet a daruval.

A tágas helység 14 méteres gerendája alatt zsákgyűjteményt, mozsarakat, egy 1916-os Ganz hengerszéket, egy kis asztalos műhelyt és használható(!) kézimalmokat vehettünk szemügyre. Éppen az egyik kézimalmot mustrálgattam, amikor Norbert odalépett és rutinos mozdulatokkal jól megtekerte – fél marék dara pergett a tálba…

A malmot őrző “párduc”

Az már csak hab a tortán, hogy a nagy szitapadlás 50 főig akár előadásokra, vetítésekre is használható… És ott van a mészégető kemence, ahonnan indultunk. Az 1920-as építményt ide telepítették át – hogy megmenekülhessen. Itt minden megmenekül!

Harsáczki György

Vasalt utak a „vasmadár” szárnyai alatt

Nicsak, valaki utólért – a Hétvezéren..!

Nicsak, valaki utólért – a Hétvezéren..!

A Tatabánya feletti sziklafal „vasalt útjainak” első kóstolgatása, s egyben jó társaságban történő elkötése…:)

Hét vezér út – Turul út – Makk Marci út – Ranzinger Vince kilátó, Szelim-barlang

 

Régen tudtam már a Tatabánya felett 2014-re kiépített vasalt utakról – olasz elnevezéséből fordtva: via ferrátákról -, de társaság híján, nem volt alkalmam kipróbálni. A cseszneki vár alatt található Kőmosó-szurdok sziklafalinak biztosítással ellátott mászóútjain viszont kétszer is kipróbálhattam magam. Természetesen a csesznekihez hasonlíttattuk olyasvalakivel, aki mászott már a Turul alatt. Hosszabbak, változatosabbak, technikásabbak az itteniek, de a cseszneki pályák is nagyon élvezetesek!

 

Klettersteigtörténet

Az első vasalt utat állítólag VIII. Károly francia király parancsára építették ki 1492-ben a Mont Aiguille impozáns tömbjére, amelyen Antoine de Ville jutott fel a fennsíkra tudományos megfigyelési céllal, és 3 napot fenn is töltött. Az esetet azonban csak a második legkorábbi hegymászásnak vehetjük – az első hegymászó bizonyíthatóan Francesco Petrarca költő és humanista volt, aki – komoly magasságú hegycsúcsként – megmászta a 1912 méter magas Mont Ventoux-t, így ő volt az első hegymászó.

A „vasakkal” (drót)kötéllel, mesterséges lépésekkel, fogásokkal, fogódzkodókkal, létrával) leküzdhetővé tett sziklás utak szorosan összekapcsolhatók az első világháború Dolomitokban és a szomszédos hegységekben folytatott hegyi háborúval. Az olasz katonák, hegyivadászok ilyen utakat használtak, illetve építettek ki a harcászati pontok között a katonák és a hadianyag mozgatására, napjainkban pedig az említett hegység a vasalt utak „paradicsoma”. Hozzátehetjük, hogy állítólag ilyen utakat már az ellenfél (osztrákok, németek) is használt akkoriban legalább 70 éve, de szerzetesek a Meteoráknál korábban is alkalmaztak ilyen „segédletet”. A Dolomitokban egyébként a dolomit alkotókőzet többnyire vízszintes rétegzettségéből adódó hosszú párkányok, kisebb-nagyobb fennsíkok és a megmászásra hívó impozáns, függőleges sziklafalak, sziklabástyák megléte is életrehívták a via ferrátákat. A vasalt utak német elnevezése klettersteig, amely ugyanúgy biztosított mászóutat jelent – angol elnevezéssel Közép-Európában nem találkozunk.

Olaszországban éppen az 1980-as évek közepén állíttatta le az olasz alpinista szövetség a ferráták kiépítését, mert úgy találták, hogy elérte a felső határát a logikusan-biztonságosan kiépíthető mászóutak száma. Ellenben Franciaországban éppen akkortájt, 1988-ben építették ki az első „igazi” via ferrátát. Azóta Olaszföldön is épültek újabbak.

 

A Hétvezér első harmadán...

A Hétvezér első harmadán…

Vasaljunk!

A mászóutak nehézségi fokozatait többé-kevésbé egységes betűjelzés-rendszerrel jelzik, A–F-ig. Már az „A” kategóriás út mellett is drótkötelet vezetnek, amelyre biztosíthatjuk magunkat haladás közben.

Az „A”-n még felszerelés sem kell, a „B” úton már létrát, mesterséges lépést, fogást is találhatunk, néha mászni kell. Beülő és a hozzá rögzített, biztosításhoz szükséges, két karabinerrel ellátott dupla heveder (ún. kantár) ajánlott. (Sisak főleg kőhullás miatt kell.) A „C”-s úton már mindenkinek ajánlott az előbb leírt biztosító-felszerelés, mivel már függőleges szakaszok is előfordulnak, komoly karmunkával kell számolni. A „D”- pálya már nagyon nehéz, még a függőleges szakaszok gyakoriak, a mesterséges, egyértelmű lépések, fogások mellett gyakran meg kell keresni a természetes fogódzókat, lépéseket, gyakran kell egész testsúlyunkat karizmainkkal felhúzni. Az „E” már extrém nehéz, függőleges és visszahajló szakasokkal, gyakran alig van lépés-fogás, csak a drótkötélbe kapaszkodhatunk. A nagy magasság pszichikai terhe is közrejátszik a nehézségi fok meghatározásába.

A tatabányai utak között van kezdők és komolyan haladók számára is pálya – B-től E-ig. Három út szerepel a legszűkebb „nyilvántartásban”, de ezeknek rövidebb variánsait is kiépítették, s azok más így nevet kaptak. Még javában épültek az utak Kovács Tamás vezetésével (ő és csapata építette ki Cseszneken és a Cuha-völgyben is az utakat), amikor már támadások érték. A tatabányai felháborodók a Kő-hegy oldalának országosan védett területét féltették a kötélen dolgozóktól, akik kétség kívül okozhattak törmelék- és kőhullást, de az a térség környezetvédelmi felügyelőség engedélyével dolgoztak.

Viszont minden vasalt útra vágyónak tudnia kell, hogy mindhárom mászóhely természetvédelmi területen található, ezért minden sportolónak hatósági engedéllyel, vagy az engedéllyel rendelkező szervezetek regisztrációjával kell rendelkeznie. (Részletes információ: www.vasaltutak.hu – kártyaigénylés.)

 

Kötélhíd a javából...

Kötélhíd a javából…

Turul a Turul alatt

Ahogy alkalmilag verbuvált csapatunk megérkezett, felvettük a beülőt, a sisakot, illetve a kantárt és tiszteletünket tettük a Turul-szobornál. Rajtam kívül már mindenki túl volt a reggelin, így én magammal vittem az elemózsiás hátizsákot… A Tatabánya feletti Turulmadár Szvatopluk morva fejedelem fölötti bánhidai győztes csatánknak állít emléket, és Donáth Gyula alkotása. Finanszírozási okokból csak 1907-ben avatták fel – az egykori csata 907-es időpontja kapóra jött. Már 1919-ben megrongálták a kommunisták, Rákosiék az elbontását tervezgették, de szerencsére legutoljára 1992-ben újították fel és ünnepélyes keretek között adták át. Az aranyosan csillogó koronát viselő madárszobor szárnyainak fesztávolsága 15 méter.

Az 1896-ban méltóképpen megünnepelni kívánt ezeréves magyar nemzet alkalmára hét milleniumi emlékművet állítottak fel Nagy-Magyarország kiemelt helyszínein. Turulmadarat ugyan nem sorolják a hét emlékmű közé, de az alkalom nagyon hasonló. A kettő kivételével határainkon kívül került és elpusztított emlékműveket – kellemes meglepetésemre – tablók mutatták be a madárszobor körül.

Az iparváros, a Vértes alacsony lankái és az autópálya látképe mindig lenyűgöző, s szerencsére a nap is a sziklákra veti utolsó sugarait. Lesiettünk a sziklák alá – közel 100 méterrel lentebb – levezető lépcsős sétaúton, s lent is a legmesszebb induló Hétvezér út beszállásáig. Már láttam, hogy a meleg idő egy póló is elég lesz a „gimnasztikához”, nem is beszélve a reggelizés halogatása miatt magammal hurcolt hátizsákomról és az oldalamon lógó nagy fotóstáskáról.

 

A  Turul-úton

A Turul-úton

Amerre a drótkötél vezet…

Egy egész csapat araszolt előttünk, de tíz perc múlva mégis elindulhattunk a 300 méter hosszú, „D” nehézségű mászóúton, amelyen 90 métert küzdöttünk le. Egy srác már az elején belezöttyent a biztosításába, mert nem bírta magát karral megtartani a D-s meredekséggel induló fal. Hmm: sportos kezdőknek ajánlott – szólt a kiírás. Többnyire C-s szakaszokon nógattuk a karabinereket a drótkötélen 6-7 méter magasban – szintben. Egy „karierős” 3 méteren valakik a drótra fűztek egy műanyag cumit, amit nem kell megmagyarázni. Ez után következett az első „vietnámi kötélhíd”, s az Ötvezér út is itt csatlakozik be. Az 250 méter hosszú.

Nem volt „pihenőszáram”, amivel rezzenéstelenül tudtam volna magam biztosítani, de gyakorlottságom miatt gyakran megállhattam fotózni társaimat. A mészkőfal vastag padjai (vastag rétegei) meghatározták az út nyomvonalát – vízszintes-függőleges megtöréseit. A következőkben – gyakran feltorlódva-megállva – az út a Kő-hegy-oldal gyér vegetációjú felületére értünk. Előre kevésbé, inkább visszanézve élveztem a mászótársak látványát. Némi kitettebb, D-s szakasz után ismét 7-8 méterrel magasabbra másztunk. Nem más, mint egy újabb kötélhíd miatt torlódtunk ismét össze! A beszállásnál visszaesett és visszalépett srác itt tért vissza. Egy drótkötél felül – a kéznek -, egy lent a lábnak. A 25 méter hosszú hídon araszoló mászótársakról – a hegy felől – látványos képet lehet készíteni a várossal a háttérben. Tériszonyosoknak nehézség, haladóknak játszótér – úgy mint Diának is, aki előbb lajhár mászásba, majd karjait lelógatva csupán lábait beakasztva lengett a felső dróton. Némi rutint feltételeztem a mozdulataiban… Mások is szokták produkálni magukat – a nem túl nagy mélység is megkönnyíti ezt.

Közben egy társam Diával kipróbálta a következő függőleges szakasz vargabetűjét, ahol barátunk „beleesett” egy másik kötélhíd-félébe, s alig tudott kikecmeregni belőle. A jólesően megmozgató Hétvezér-út utolsó kihívása egy szép toronyra-húzóckodás volt. Leizzadva, de teli energiával értünk fel. Teljesen feloldódtunk a kemény és technikás sportban – mintha órákat töltöttünk volna a falon!

 

Promenád a kötélhídon

Promenád a kötélhídon

Milyen szép – és milyen nehéz…

Szusszantunk egyet, majd én a nyáron kitelepített, jól megépített asztalokból egyet elfoglalva elköltöttem a hátamon le-majd felcipelt reggelimet. Barátaim ezalatt ismét lefelé indultak a lépcsőkön a Turul útra, amely „D-E” nehézségű és 100 méter hosszú. A reggelim ideje alatt egyesek oda-vissza is megjárták a nem túl könnyű mászóutat, ám mire elkészültem, annak felső végénél állva mégsem „akart” felérni senki.

Fogtam magam, lesiettem. Az aljához csak 40 méternyit kellett leereszkedni, de ez az út sem simogatva kezdte! D-C, D-C szakaszok követték egymást – kicsit lépcsőzetesen, de határozottan felfelé tartott a Turul. Ahol enyhén visszahajló fal akadt, az építők „ügyesen” a legnehezebb helyre pöcintették a megosztást, így a kantár-karabinerek átrakása jótékonyan hatott a bicepszre…

Ismét a visszacsúszott srác került elém. Nem baj – gondoltam – nem vagyok olyan jó kondiban, hogy a D-s szakaszokon ne essen jól a pihenés! A legszebb őszi lombkavalkád itt tárult fel a Turul felső, vízszintes szakaszán – nem sokkal a Turul alatt. Az elején még unalmas volt a pihenés, ám amikor a vízszintes szakasz következett, erősen elő kellett venni a karokat. No, de ha megáll az eleje, és a sportember egy lépéshiányos helyen ragad, elfogyhat az erő, görcsölhet a kar! …mert a láb itt nem tud tehermentesíteni! Még szóban is egyeztettünk, nehogy kihulljon valaki! Említett kezdő barátunk el is kezdte a görcsölést – szerencsére lassan mégis haladt. Én is elmentem izmaim majdnem végső határáig – a kötélhídig. Ez már a negyedik volt aznap! A 12-13 méter hosszú kötélhíd már a túra befejezése volt. Igen! A Turul már nem egyszerű… nem mertem megpróbálni a Kata utat, amely „E” kategóriás és 85 méter szintkülönbséget küzd le… Még mászócipőt is ajánlanak hozzá.

 

A város felett...

A város felett…

Amikor már lazábbra vettük…

Pihenésképpen csodálatos sétát tettünk a Ranzinger Vince-kilátóba, miközben a sétaút mellett kedvenceim, a már évek óta figyelt kőzetbemutató kőtömbjei sorakoztak. A kilátó igen impozáns, mert 30 méter magas és egy bánya-felvonójából alakították ki és avatták fel 2008-ban. Különlegessége, hogy keskeny a lépcsőzet, így a kanyarokban lehet közelebbről „ismerkedni”.

A nap épp lement, de még vállalkoztunk egy levezető kezdőknek kialakított pályára, a Makk Marcira. Az elején nem is biztosítottuk magunkat, gyereklábakhoz szaporázták a közteseket, amelyeken a karabinereket át kellett kattintani. Ha a beépített lépéseket nem vesszük igénybe, akkor itt-ott, hosszabb szakaszokon „D” nehézségű útként „használhatjuk.. – mesélte Márti. A kezdőknek ajánlott „Makk Mártonba” – pont emiatt – nem sok felmászást építettek, ám mivel fel kell érnie a Turulhoz, hosszú kötéllétrázással zárhatjuk az utat, amely ehhez képest nem is olyan élvezetes.

Haraptunk és kortyoltunk ezt-azt a kissé drága Látogatóközpont éttermének kinti asztalainál, majd a Szelim-barlanghoz indultunk. Bizony fel kellett melegedni! Ajánlott nem koromsötétben meglátogatni az impozáns barlangot, amelynek két hatalmas „ablaka” néz a Dunanántúl felé, kettő tetőablaka pedig az égre nyílik, de így mindent láttunk a Kő-hegy látványosságaiból és egy nagyon élvezetes napot zárhattunk.

Aki szereti a fizikai-ügyességi kihívásokat az próbálja ki a vasalt utakat!

Harsáczki György

Rácalmás – szeptemberi napsütésben és töklámpás fényénél

A 15. Tökfesztivál legjobb pillanatai

 

A Tökpiramis

A Tökpiramis

Már leginkább csak történelem, a rácság – a szerbség – Rácalmáson, akikről előnevet is kapott a település, mert elmagyarosodott az évszázadok során. A törökök elől menekülő szerbek közül egyre többen telepedtek le itt – és végig a Duna mentén – a 16. század során. Azelőtt színmagyar település volt – honfoglalás-kori eredettel -, amely a 14. századtól az Almás nevet viselte, mivel az Almási család birtoka volt. Így Rácalmás névre „keresztelődött”, amikor a törökök kiűzése után egyesítették az itt elterülő kis településeket 1696-ban. A 11. században még Szigetfő néven említették – hogy a Rácalmási-szigetek, vagy a Csepel-sziget miatt-e, az nem derült ki -, s ez a név a Szigetfő utca nevében él ma tovább.

Jó haverok italoznak...

Jó haverok italoznak…

A Duna jobb – magas – partján elterülő települések legtöbbje ilyen rác-település – a magas, a folyóba leszakadó löszdombokról szép kilátás esik a tájra, nem véletlenül tetszettek meg nekem – sorra. Egy ismerősöm meghívását emiatt is fogadtam el gyorsan. A rácalmási Tökfesztivál rendezvénye csak hab volt a tortán. Talán nem sokaknak jut eszébe elsőre Rácalmásról ez a rendezvény, de ez már a 15. alkalom! Meggyőződhettem róla, hogy a kezdeti nehézségek óta alaposan kikupálódott a rendezvény, és Rácalmás lakói is mennyire sajátjuknak érzik azt!

 

A tökpiramis védelmezői

Későn érkeztem, ám péntek este is volt értelme egy sétának. (A késéshez tíz percet a Töklámpás bringatúra résztvevői tettek hozzá, akik rendőrségi felvezetés mellett érkezésemkor érkeztek a Fő utcára.) Három napig itt minden a tökről szól – például nem véletlenül Tökölről hívták meg a délszláv tánccsoportot… Az a legkevesebb, hogy meghirdették a legnagyobb tökök versenyét és a Tökkirály választást, de az egész 4500 fő lakosú település – amit szép fekvése, jó infrastruktúrája miatt Dunaújváros Rózsadombjának is becéznek – nyílt kiállítótérré vált erre a hétvégére a tökkompozíció-verseny miatt. Már az esti séta során kiderült, hogy az itteniek nem „kispályások” ezen a téren és rengeteg vicces-ötletes, különféle tökökből készült installáció, kompozíció keltett derültséget a házak előtt. Bizony lejárhatta a lábát az, aki minden utcán végiggyalogolt volna, hogy minden „tök-pályamunkát” megnézzen. De a zsűri rákényszerült…

Gyorsan beértünk Rácalmás elő-központjába, ahol a szupermarket előtt magának a boltnak a kompozíciója állt „Tökfej úr üveget vált vissza” címmel. A boltból kivetülő fényár miatt este is jól láthattuk. A Fő út túloldalán a körülbelül öt méter magas hagyományteremtő Tökpiramis állt, amelyre most is a lelkiismeretes polgárőrök vigyáztak (néhány éve fiatalok éjjel feldúlták). A közelben készül az új piac-pavilon, a piramis mögött pedig a tavat teszik rendbe – nem tétlenkedik a vezetőség. Láthattam, hogy nemcsak magánszemélyek, hanem a Manóvár óvoda és helyi iskolai osztályok is „alkottak”. Itt zsebelte be a szavazatokat a „tökszázlábú”, az „Óz, a csodák csodája” és a „tök-légballonok”.

Visszafelé, a Gárdonyi utcában a „tökbaglyok” és a töklámpásos Halloween kopozíció kívánkozott lencsevégre. Vártam a másnapot…

 

Rácalmás birtokosai a 18. századtól a Jankovichok voltak, s az ő későbbi lakhelyük az Ófalu rész északi végénél felépült 19. századi kúria, amely ma a fesztivál központja. 1860 körül már 3317 lakost számláltak össze, túlnyomórészt magyarokat. A kiegyezés után, a boldog békeidőkben itt is nagyot fejlődött a település: ártézi kutak fúrása, villamosítás, dunai vízimalmok, önálló posta… és 1896-ban vasútállomást is „kapott”. Apropó, éppen ide indultunk! Sajnos a fesztivál plakátján és hirdetésén csupán „utasellátó vándorkiállítás” jegyzetként szerepelt az érdekesség, s az sem lett hozzátéve, hogy a helyszín a település peremén található, de feltétlenül a vasúttal érkezők sem botlanak bele…

A tök-ijesztő madárijesztő, a felül-tök hinta trió mellett kifelé menet akadt még bagoly, minyon, tök-kacsaetetés és udvarlási jelenet is. Vendéglátóm külön felhívta a figyelmem a „tök jó madárházra”, amelynek lakóit jó feladat lett volna meghatároznia egy ornitológusnak. A legalább 24 színes-tollas tökös csőrős közül ötöt a levegőbe is kipányváztak! A Fő út csodáit most csak sorolom: kígyótökök gerjedése, tök kutyus karika-produkciója, tök jó haverok ivókúrája, tök kalózok, rosszfiú (rab-tök), töklámpás üzlet, Tök-Lúdas Matyi, tök-juhász nyájjal, Hattyúk tava (Hat tyúk tava), tök rémisztő Halloween sírkert mulattatták a sétálókat, és egy tök-Trump is üdvözölte a fesztivál vendégeit.

Ott is találkoztunk még tökös dolgokkal, ahol már egyáltalán nem számítottunk rá. Átlábaltunk a 6-os főúton (ez sem a vasútállomás könnyű megközelítése mellett szól) és a viharvert Állomás utcán kiértünk az állomáshoz.

 

Nehéz György 2007 óta rendez kiállításokat vasúttörténeti tárgyaiból...

Nehéz György 2007 óta rendez kiállításokat vasúttörténeti tárgyaiból…

Állomást kigyomláló, utast ellátó

Néhány éve itt még kontinentális dzsungel burjánzott, de kiirtották, s annak is köszönhetően Rácalmás vezetősége tavaly Az Év Települése díjat vehette át, másik három település mellett. A területet a tipikusan vasúti fehér betonkerítéssel kerítették el, de máshonnan is hozattak néhány elemet. (2012-ben egy kisiklott érc-szerelvény majdnem eltüntette a vasútállomást is) A kis park fénypontja azonban a 103-as Púpos, avagy egy M40103-as, vörös csillaggal eredetileg is megjelölt dízelmozdony, amely után csatolva egy nem túl régi étkezőkocsiban Nehéz György – a MÁV start zRt. munkatársa, s aktív vasúti „járműmentő” – anyagából eredeti környezetben berendezett kiállítása volt látható. Nehéz György 2007 óta rendez kiállításokat vasúttörténeti tárgyaiból, itt pedig a 2014-ben 67 éves Utasellátó étkészleteinek darabjait csodálhattuk meg a cég kezdeteitől napjainkig. A páratlan napsütés a különlegesen igényes porcelánokat ünnepi hangulatba hozta. Az étkezőkocsi konyhája is igen érdekes volt – el lehet képzelni egy forgalmas, nagyétkes napot, amikor tucatnyi asztalt kellett ellátni egy fél kocsiszélességű konyhában, hat hűtőajtó minden veszélyével… Maga a mozdony is működőképes, habár – jellegzetesen magyar módra – csak a feldarabolás előtti utolsó percben mentették meg, s az étkezőkocsi is hasonlóan került ide – máshonnan.

Itt a 6-oson túl még szamarat, juhot is tartanak, meg is simogattuk őket visszafelé. Megállapítottuk, hogy vasútállomás túlontúl a periférián van. A Tóth Árpád út környékén újabb tökös ötleteket gyűjtöttünk be, majd a már említett tónál értünk vissza a Tökpiramishoz, aztán „haza”.

 

Dunaújváros jóleső közelsége

Igaz a polgármester nem kormánypárti színekben tevékenykedik, de szerencsére a környéken 2007-től üzemelő meghatározó Hankook koreai gumigyár növeli Rácalmás anyagi lehetőségeit. (A fesztiválon – a tökös ételek mellett – már lehetett kóstolni dél-koreai ételeket is!) Az 1944-es szovjet invázió alatt Rácalmás heves harcok színtere volt, többször is „gazdát” cserélt. 1950-től viszont a „szomszédban” kezdték el felépíteni Dunapentele-Sztálinvárost – röviden: Dunaújváros elődjét –, amelynek munkásait elsősorban itt szállásolták el ideiglenesen. A vasmű felépülte után viszont Dunaújváros Rácalmástól szívta el a „dolgozó népet”. Már-már vicces ez a huzavona, mivel a 90-es évek elején ismét Rácalmás lett sok kiköltöző dunaújvárosi otthona. (A szoros „munkakapcsolat” révén van itt Martinász utca (a vasgyártás Martin-kemencéje után), de a Törekvés Művelődési Ház neve is a szocialista hőskorszakot idézi.) A rendszerváltás ismét nagy lendületet adott a településnek, amely az infrastruktúra fejlesztése mellett felújította régi épületeit (Teleszki-kúria), és hosszú küzdelem után „visszaszerezte” a Jankovich-kúriát, amely azóta konferencia- és idegenforgalmi központként szolgálja Rácalmást. A melléképületeket is hasznosították, bennük kézművesház, gazdag halászati múzeum, helytörténeti- és Afrika kiállítás kapott helyett – többek között. Az épületegyüttes eredeti romantikus stílusú víztornya is áll még! A Duna-part közel van, a keskeny Duna-ágon túl pedig a valóban nagy kiterjedésű Nagy-sziget kínál ártéri tanösvény élményeket hatalmas fák, öblök, vízjárta területek közepette: különleges természetvédelmi terület!

A műemléki védettségű 1840 körül épült, késő klasszicista Modrovich-Bay-kúria jól látszik ugyan a Duna-partról, de megközelíteni nem lehet és kertjének növényzete is takarja. Sajnos 1964-66-ban olyan erős talajmozgások támadtak a magaspartban, hogy a kúria alatt álló késő barokk római katolikus templomot 1969-ben le kellett bontani. A Jankovich család építtette.

 

A neogótikus Jankovich-kápolnát érdemes megnézni a temetőben

A neogótikus Jankovich-kápolnát érdemes megnézni a temetőben

Tökfaragók és tökóriások

A délután derekán után indultunk csak befelé a központba. A 4a osztály Szörny Rt. kompozíciója a temető felé nézett. Ismerősöm ajánlotta, hogy menjünk át rajta, mivel 2017 októberében új ravatalozót szenteltek fel, amit az Ybl-díjas Zsigmond László tervezett. Ami a fa-építészetet illeti, érződik némi Makovecz hatás… A szép halottbúcsúztató mellett a Pajzs család nemesi címeres sírhelyét és a neogótikus Jankovich-kápolnát érdemes mindenképpen megnézni a fás környezetben.

Szép számmal érkeztek a fesztiválozók, akik között beléptünk a Jankovich-kúria neogótikus kapuján. Napijegyet váltottunk, karszalagot kaptunk. A látogatókat kétféle nagy csoportra lehetett osztani: a neonpartyra váró fiatalokra és a kisebbgyerekes családokra, akiknek legtöbbje megpróbálkozott a tökfaragással. Meg kell említeni, hogy a továbbiakban látott, kifaragott „tökfejeket” minden esetben kényelmesen, kézben vihető fogantyúval látták el a szervezők. Hadd vigye haza gyerek!

Lehetett gumikötélen pattogni, pónin lovagolni, körhintába ülni… – gyerekeknek persze. Mindenféle harapni-, kóstolni-, és ajándékoznivaló várt a vendégekre, mire felvetettem, hogy mi lenne, ha lesétálnánk a Duna-partra alkonyat előtt. Megdöbbentően alacsony vízállás fogadott. Egy nagyobb vízhozamú patak vízmennyisége áramlott a vashíd alatt, míg 2015 novemberében itt hömpölygő vizet láttam. Ellenben Rácalmásnak van egy kis hajókikötője, a parton pedig a ráckevei vízi sport-telepe működik – a sportolók eredménye folytán – sikerrel! A száraz kavicsfövenyen sétálva az embernek a Szigetköz „megcsapolása” jutott eszébe…

Visszatértünk a „buliba”, ahol először a 90-es évek megfakult kiscsillagját, Erikát, majd azt követően a 80-as évektől „jól muzsikáló” Neotonékat hallgathattuk. Éppen e kettő között fedeztük fel a szombati óriástök-versenynek a nyerteseit egy sötét zugban. Nem bánták ők, a tökbálványok, hogy nincsenek tovább reflektorfényben, tudták hogy sztárok: a nyertes 256 kg-os Gárdonyból, a második, a 218 kg-os Pórszombatról, a harmadik pedig, a 136 kg-os szintén Gárdonyból. Nemsokára hazasétáltunk. Még vasárnap is nagy tömegek keresték fel a fesztivált – kell a töklámpás!

 

Egy nagyobb vízhozamú patak vízmennyisége áramlott a vashíd alatt, míg 2015 novemberében itt hömpölygő vizet láttam...

Egy nagyobb vízhozamú patak vízmennyisége áramlott a vashíd alatt, míg 2015 novemberében itt hömpölygő vizet láttam…

Dunaújváros csendes strandja

Harmadnap délelőtt elgurultunk a mindössze négy kilométerre fekvő, Dunaújvároshoz tartozó Szalki-szigeti kempinghez és szabadstrandhoz. Víkendövezetben hatalmas fák alatt, ártéri erdő szomszédságában haladtunk a kátyús, kavicsúton. A hívogató, füves strand szinte néptelen volt: mintha tilos lenne kihasználni a szeptember melegét fürdésre. Többen horgásztak, mint amennyien a lábukat a vízbe tették. Ennek a furcsa ipari városnak is érdemes lenne megnézni az érdekességeit – két strandolás között! – gondoltam. Vendéglátóm közben mesélt, hogy micsoda mozgalmas élet folyt itt a 80-as években, ám mára még a folyami közlekedés is visszafejlődött, mindössze a halászcsárda forgalma volt a régihez mérhető… A tiltótábláig megközelítettük a félsziget csúcsát, amelynek belső oldalán rozsdás kikötői daruk kornyadoztak. Mellettük egy vakolathiányos, törött ablakos, pártázatos magasépület bukkant elő. A néhai Vörös Október Ruhagyár szocreál épületének tornyát eredeti, kikötőparancsnoksági funkciója indokolta – már 1957-ben megtorpant az iparosítás lendülete. A ruhagyár utódja is bezárt…

Úgy tűnik, most ismét Rácalmás javára dőlnek el a dolgok!

 

 

Keresztül a nagy vízválasztón… – Párkányba

A Dömörkapu-vízesés részlete

A Dömörkapu-vízesés részlete

Az idei Párkány-túra. Budapest (én) Kőbánya, (együtt) Bp. Flórián tér – Szentendre – Izbég – Dömörkapu – Király-kúti-nyereg – Pilismarót – Basaharc – Esztergom – Párkány – veszett tekerés a vasútállomásra Esztergomba…. – Budapest (kb. 95 km)

 

2018. április 28-ára ismét jó időben kaptam meghívást a – mint az idén megtudtam – rendhagyó májusi kerékpártúrára, amelynek résztvevői Budapestről indulnak és Párkány (tudjátok, Esztergommal szemben) egyik vendéglőjébe érnek be – mint célba. A cél mindig egy finom kései ebéd, amely az út során elfogyasztott egészségügyi, sörtartalmú italok és más ártalmatlan üdítők felitatására szolgál.

Az idén igen „rendetlen” társaság verbuválódott össze, akik közül éppen a régi tagok késtek legtöbbet a Flórián téri találkozóról. Ezek után mégis parasztlázadás tört ki, mivel gyorsnyomdász barátunk eleve lyukkal a gumiján vágott volna a hétvége erőpróbájának. Mivel a kerékpárszerelde még később nyitott, a késések berekesztését illetően ügyefogyott társunkat gyors továbbhaladásra ösztökéltük. Vezetőnk erős iramot diktált nekünk, a nyeregkápába rejtett két lengedező „nyusziszáj” virágja megkönnyeztette a botanikusokat. Erősen szétszakadozott a mezőny – így történhetett, hogy lyukasgumis barátunk egy óvatlan pillanatban kiszakadt a „kötelékből” és… eltűnt. Igaz, eltűnése akkor tűnt fel, amikor nem volt jelen az izbégi ABC-nál, ahol nassolni álltunk meg (sör). Földrajzi ismeretei nem voltak helyénvalóak, amikor Duna-menti haladási irányát megválasztotta. Buzgó pedálozással viszont nemsokára – Dömörkapunál – utolérte a csapatot, akiknek romantikus lelkületű tagjai igyekeztek a vízesés csobogásába belefeledkezni…

A Király-kúti-nyeregig akadt nemi kaptató, de úgy tűnt, hogy helyén a csapattagok ereje, és még a héten Esztergomba érünk. A nyeregben, utunk legmagasabb pontján hosszabb pihenőt tettünk, ahol többen közszemlére tették habtestüket, de akik ezt nem tették, azok nem jöttek izgalomba azoktól, akik izgalomba jöttek volna, ha ők vetkőznek. Mindenki hozott tepertőt, kenyeret, csokit és sajtkrémet, így közösen fogyasztottuk el azokat. Fényképeken 20-30 éveket ugrottunk vissza az időben, s olyan alakokat láttunk a papírképeken, akik már régen családot alapítottak és normálissá váltak.

Sokan várták a 20 perces gurulást – a süvítést – Pilismarótra, de majdnem annyian nem, mert nem csak e sorok írója tart attól, hogy durrdefektet kap, vagy kisodródik és azt követően testének porcikáival zúzza össze a tereptárgyakat. Így lettek az utolsókból az elsők, az elsőkből pedig megbántott kerékpárosok, mivel némi kommunikációs zavar adódott a pilismaróti sörözés előtt. Így történhetett, hogy míg a kis élelmiszerbolt mögött üldögélt a csapat színe java, többen sört kortyolgatva, ketten pedig ugyanebben az időben várták őket, akiknek pedig esze ágában sem volt elindulni. Barátaink csalódottsága megérintette a hátunk mögött leállított robogót, aki könnyes szemmel rántotta magára az egyik biciklit és együtt dőltek a másikra. Az érdekes koreográfiát senki sem pontozta, de legalább nem mozdult meg senki, hogy felállítsa azokat. Tavasz van.

Basaharc közelében elkopott egy jégkrém, egy kávé és egy sör, de az undok csaposnő miatt – aki most szívélyes volt – nem ültünk be. Meg kell hagyni – nagy lemaradásban voltunk, magunkhoz képest. Ha lett volna étvágyam, akkor még a kedvem is megjött volna a Bazilika kupolájának látványától, de nem volt. Előírásszerűen szétszakadoztunk, a vár alá érve néhányan el is felejtettük egymást, olyan könnyedén álltunk meg és fényképeztünk. Mivel többen szerettek volna eurót váltani, nem állt meg senki a váltóhelyen, így az eurótulajdonosok kifújták magukat, amíg a váltósok visszamentek.

Kaptunk egy jó tippet, hová kell menni, így könnyű volt célbaérni. Azonnal összemosolyogtunk a palócos beszédtől, pincérnőnk hangja „kiköpött” mása volt egyik rokonom hangjának. Sorakoztak a strigulák a sztrapacska mellett, de disznóság is került az asztalra… Végül én is a sztrapacska mellett döntöttem – dupla szalonnafeltéttel -, úgy gondoltam étvágy nélkül is lecsúszik, ha kellemesen brinzás… A kofola megágyazott neki és lassan letoltam.

Nem volt semmi az a perpatvar, ami 5 perccel a 18.07-es vonat indulása előtt alakult ki a pénztárnál. Voltunk még vagy 14-en…

 

Harsáczki György

 

 

Az egykori tervek alapján – ideológiai okokból…

Új épületekkel gazdagodik a Budavári Palota!

 

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek...

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek…

Már a 2016-ban megjelent, a Budavári Palota 1944 utáni pusztulásáról szóló cikkem előtt, 2014-ben szárnyra kaptak azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy a Miniszterelnökséget és a minisztériumokat a Budavári Palota szárnyaiba és a Szent György térre költöztetik. Mivel az Országos Széchenyi Könyvtárban tevékenykedtem, és annak elköltöztetése is felmerült, már érzékeltem a feladat nagy méreteit.

Már azt megelőzően is feltűnt a királyi lakhely – és köztes tereinek – nagymértékű elhanyagoltsága és olcsó, igénytelen, szocialista-modern megoldásai. Ezek mellett az észrevételek mellett már hatalmasra nőtt a kontraszt egy kormányzati negyed szükségesen reprezentatív épületegyüttesének megjelenése és a mostani állapot között. A szocializmusban megmentett-helyreállított, és kulturális funkciót kapott épületek közelről elég lehangoló képet nyújtanak – csupán a modern billenőablakok kicserélése is óriási feladatnak tűnik! De akkor el is kezdődött a tervezés-szervezés, amit először a Várkert Bazár felújítása követett – kétszer adták át, 2014 áprilisában és augusztusában.

A Hauszmann Terv

A Nemzeti Hauszmann Tervet nemcsak a kormányzati negyed odaköltöztetésének feltételeinek biztosítására hozták létre, de azért is, hogy a Palota visszanyerjen valamennyit régi fényéből, valamint – megszüntetve a vár déli részének elzártságát – bekapcsolja a város turisztikai vérkeringésébe. Ezek helyszínei a Palotanegyed (a palotaszárnyak, köztes terek, Szent György tér stb), a Polgárváros (Dísz tér, Szentháromság tér, Erdélyi bástya, Bécsi kapu tér) és a Várhegy lejtői. Tény, hogy a vár 2014-ig egyáltalán nem volt turistabarát, s ezzel együtt nem túl sokan botladoztak a Palota körüli kritikán aluli minőségű macskaköveken, s még kevesebben tértek be a múzeumokba.

Természetes, hogy nem mindenki fogadta örömmel a Palotanegyed várható építkezéseit. A közvéleményezettek nagy hányada szerint a Miniszterelnökség és a minisztériumok helye jobb alant, a Parlament körül, és a Várnegyed lakosai is tarthatnak attól, hogy nagyobb lesz a forgalom és a mindennapi „felhajtás”. Megoszlottak a vélemények az újra felépítendő épületek történelmi értékét illetően. Budapest egykori főépítésze, Schneller Tamás minden szempontból válságos korszaknak ítélte meg a századforduló korát. Szerintem nem sok újraépíthető, reprezentatív épületből lehet válogatni…

 

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

Az újjáépítés

Első lépésként az 1736-ra felépült – és 1763-ra felszentelt – barokk stílusú karmelita kolostort – egykori várszínházat – alakították „alkalmasabbá” a Miniszerelnökség számára. A Dunára néző, hatalmas panorámaerkély sokak felháborodását váltotta ki, mivel műemléképületről van-volt szó – ezt nemsokára átadják.

A vár megújulásának első szakaszában újjáépítik a Királyi lovardát, a Főőrség épületét, a Csikós udvart, a Stöckl-lépcsőt és restaurálják a 70 nm-es Szent István termet. Ez utóbbi terem lesz az első enteriőr, melynek munkálatai során kiderül, sikerül-e megfelelő minőségű faburkolatokat, kárpitokat, kerámiákra felvitt királyportrékat készíteni.

2013-14-ben az első teraszon megépítették a vitatott mélygarázst – amely egy régi várfal áttörésével járt –, s aztán nem is emlékeztetett rá semmi – lefedték. Ennek födémje a háború előtt kialakított Palota út rámpájának szintje, amelyen keresztül egykor a Budavári palotába – sőt egyenesen az F épületbe is – fel lehetett menni járművel is.

Itt épül újjá az 1904-ben – a korábbi átalakításával – elkészült neobarokk(os) Királyi lovarda, előtte a Csikós udvar, felette az 1902–03-ban épült Főőrség épülete, s két térszínt összekötő, kecses Stöckl-lépcső(ház).

Felmerülhet a kérdés: miért éppen ezeket az épületeket? Mindkettő épület ideológiai alapon lett eltüntetve – mint annyi más is a volt szovjet-csatlós országokban. Egy ideje számos példája van már annak, hogy egy gondolati „áttöréssel” újraépítsenek 1945-ben, ill. utána pedig ideológiai okokból megsemmisült-megsemmisített építészeti remekeket, kincseket Európában. A drezdai, szinte porig bombázott, pompás barokk Frauenkirche 2005 óta eredeti pompájában áll, s sok „testvére” született újjá Oroszországban, Lengyelországban, Ukrajnában…

 

Ahogy építették – és ahogy bontották…

A Lovarda elődje, kocsiszínek és egyéb istállóépületek az 1850-es években épültek, a kiegyezéstől kezdve pedig egyenesen cél volt a vár erődítményjellegének megszüntetése.

A Lovarda épületének – s nem is nagyon látszott rajta – 60%-a sérült meg Budapest ostroma során. 1950-ben bontották le a Palotát övező középkori támfalrendszer visszaépítése miatt. A Főőrség épületét még 26 évig használták irodának, de 1971-ben mégis a lebontása mellett döntöttek. Ekkor a Stöckl-lépcsőt is lebontották.

Korábban szempont volt a Palotanegyed elszeparálása is, mivel a kommunista vezetés eleinte ott akart berendezkedni, s egyben védelmet nyújtani a „nagyoknak”. Emiatt számolták fel a vár nyugati oldal feljáróútját is, s zártak le más utakat. Az elvtársak majdnem lebontották az Oroszlános kaput is…

Az Oroszlános kaputól a Fehérvári kapuig elhúzódó épületsor elején a Teleki (vagy legutoljára: József főherceg) palota állt. 1944-ben több belövés érte a neobarokkos palotát, amelyet nem javítottak ki. A romeltakarítás ideje alatt ipari tanulók szállása volt, majd kiürítették. 1960-as években egy „izgalmas” esemény következett: „filmfelvétel céljából felgyújtották”, s ez után már csak jót tettek vele azzal, hogy felrobbantották és alapjaival együtt elkotorták. A „kialakított” rommező a többi lebontott épület hűlt helyével együtt egy kb. 500 méter városképi szakadást eredményezett a sok évszázados szakaszon – s máig úgy van…

 

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

Saját szemünkkel…

Talán a csúnya időnek köszönhető, de tavaly és az idén is télvíz idején jutott eszembe „utánanézni”, hogyan haladnak az építkezések. 2017-ben a Naphegyről készítettem néhány felvételt, de csak azt láttam, hogy visszabontották a felső terasz támfalát, s akkor még látszott, hogy a (Lovat fékező) csikós szobor is fent, a Hunyadi udvaron állt. Tudniillik, hogy a szobrot ifj. Vastagh György szobrászművész formálta meg az 1899-es világkiállításra – ahol fele ekkora mása nagydíjat nyert – és 1901-ben állították a Lovarda elé. A kis teret a köznyelv keresztelte Csikós udvarnak. A 1944-45-ben súlyosan sérült alkotást eltávolították, s 1982-ben került a Hunyadi udvar közepére, de nemsokára ismét a Lovarda elé kerül vissza!

Az idén egy januári hétvégén sétáltam el a Naphegy oldalába, ahonnan meglepődve és elégedetten láthattam, hogy a mind a három építmény előrehaldott állapotban van. A Királyi lovardára már a tetőszerkezet is felkerült, és a felborított hajótest formájú tetőn a bronz színű szellőzőablakok keretei is fel voltak szerelve. A Főőrségi épület vasbeton váza még jellegtelenül magasodott a Csikós udvar fölé, de a Stöckl-lépcső mintha egészen elkészült volna!

A Dózsa György tértől közelítve, látható lett a tetőszerkezet homlokzati része – mintha fémszerkezete lenne. A Fehérvári kapu felé sétáltam a járdán, s Karakas pasa tornyát elhagyva láthattam a többszintes szuper-mélygarázs bejáratát is, amely 2014-ben lett kész. Ez is a vár autószám-csökkentésére készült. Kiderül, elég lesz-e.

A fehérvári kapunál két érdekes emléktáblát láttam a várfalon: a bástyán díszlő (nem sokan ismerhetik) két táblából áll: az egyik a bástyát építő Kászim pasa méltatása – mely 1667-ben íródott -, a másik annak magyar fordítása. A várba vezető aszfaltjárda melletti pedig azt a helyet jelöli, ahol 1849. május 21-én sikeresen betörtek a honvédek a császáriak kezén lévő várba.

 

Lovak, múzeum, régészeti tér a felszín alatt

A Dísz tértől a Palotáig húzódó romkert, inkább lehangoló sivárság, amelyet még szomorúbbá tesz az, hogy hasznosításul-tartósításul bormúzeumot alakítottak ki a feltárt pincerendszerben, mely már tíz éve megnyílt. Felette a nagy semmi. Szerencsére születnek a tervek a méltó beépítésére – köztük az egyik például a Budavári Palota korábbi építési fázisaiban nyert – s azóta eltűnt, átalakított – homlokzatait mutatná be. Mikor és ki dönti már el – jól? Méltatlan itt ez a kopárság!

A parkolóból érkező lift kockájánál olvashattam a romterület dél-nyugati sarkán az alsó teraszon jól látható új épületek szerepeit. A Lovarda az egykor volt budai Spanyol lovasiskolai hagyományok felélesztésének keretében lovasbemutatók helyszíne lesz – bár az ehhez szükséges háttéristállók helyreállításáról nincs szó. „Most a cél egy lovas programokra is alkalmas multifunkcionális rendezvényterem, ami hasonlít a mai bécsi Hofreitschuléhoz…” – nyilatkozta L. Simon László 2015-ben a Metszet című építészeti lapban. A Főőrség épületének földszintjén étterem, az emeletén pedig a Magyar Királyi Testőrség történetét bemutató múzeum kapna helyet.

Az előbb említett lapban olvashattam, hogy középkori maradványokra építő „térszín alatti régészeti teret” hoznak létre az Oroszlános udvar alatt, amely északi irányban azon túl is elnyúlna, s bejárata a Főőrség épületének tövében lenne, az első teraszon. Ezen a területen állt a Zsigmond-palota, amelynek közelében felrobbant a lőporraktárban tárolt 800 tonna puskapor az 1686-os ostrom alatt. A palota „beledőlt” az északi nagy szárazárokba, s a régészek gazdag leletanyagra számítanak.

Mivel egykor is lakosztályok voltak benne, a kiürített F épület szállodának is alkalmas lehet (az udvar alatti szinten konferenciaközponttal), de a rekonstruált lakosztályok és a dísztermek mindenképpen látogathatók lesznek – tette hozzá a Hauszmann terv egyik építésze. – Jól kell funkciót választani…

Az építkezés a Hunyadi udvartól alig látható, de az F épület (köz)liftjéhez vezető folyosó ablakaiból remekül lehet látni (és fényképezni is) az építkezést. Várjuk az átadást! Én örülök, hogy az 50-70 évvel ezelőtt megcsonkított, megcsúfolt Budavári Palota és környezetének megjelenése méltóbb lesz eredeti szerepéhez.

Harsáczki György

Ahonnan a Batthyány család a nevét kapta…

Egy régen esedékes megálló Szabadbattyánban

A Kula torony dél felől...

A Kula torony dél felől…

Mire ez év januárjában felfogtuk, mivel is jár ez a szokatlanul hideg és hosszú ideig tartó fagyos időjárás, már járhatóak is lettek nagy tavaink… Autóba vágtuk hát magunkat, hogy megnézzük a Balaton jegét a kenesei magaspartról! De ha már megtehetjük – gondoltam -, csapjunk a kiránduláshoz egy kis történelmi látnivalót! A Balaton felé menet tizenéves korom óta mindig eszembe jutott a szabadbattyáni Kula-torony, amikor a település nevét olvastam annak lehajtójánál. Nna, eljött az idő, hogy le is hajtsak!

Domb, mely nem látható…

Nagyokat pislogtunk a település utcáin hajtva, ugyan hol lehet az apró vármaradék? Egy családi ház is eltakarhatja. A Csíkvár Étteremben egy-egy kávét áldoztunk az útbaigazításért. (Szabadbattyán a 19. század végéig inkább Csíkvárként volt ismert – a 17. században volt egy Csík Péter nevű birtokosa is.) Rögtön az útkereszteződés után a második utca jobbra – határozták meg. A Kula tér – amely egy kis zsákutca volt – a harmadikként következett, s néhány ház előtt elfutva ehhez a kis gótikus korabeli, tömzsi vártoronyhoz érkezett. Nem egy hivalkodó építmény, bár fotón jól mutat. Aki „nézett” már kelet felé, az tudhatja, hogy a kula törökül tornyot jelent. Nem véletlen ez a szó! Mégis miért éppen itt áll? Választ az itt, környezetéből éppen hogy kiemelkedő két halmocska ad, amelyek a Sárvíz mocsaras völgyének egyetlen természetes gázlója „felett” domborodnak. Inkább érezni lehet azokat, mint látni – egyikre emelték a 14. században az egykori vár elődjét, az emeletes kőtornyot.

 

A Malom-csatorna a Kulavár alatt...

A Malom-csatorna a Kulavár alatt…

Fehérvár kis pajzsa

Ez a támpilléres torony eleinte csak a gázlónál kialakított vámszedőhely őrsége számára épülhetett – erre utal a 1336-os feljegyzés, mint „poss Batthyan iuxta aqua Saar”. Hadi feladatot a 16. században kapott, amikor az igen fontos Székesfehérvárat 1543-ban elfoglalták a törökök. Mivel keleti-északkeleti irányból csak itt lehetett átkelni az ingoványos területen a koronázóváros felé, a szultán serege Battyánt is ellenőrzése alá vonta, bár előtte lerombolta azt, hogy újra felépítse. A Fehérvár elő-védművének számító torony köré a mocsaras földbe levert cölöpsor segítségével palánkvárat építettek a muzulmán védőknek: 1568-ban 109 zsoldoskatonáról írtak.

A Kula torony helyzete Fehérvártól függött, így 1602-ben keresztények, ám 1603-ban ismét törökök birtokában volt… Evlija Cselebi az 1660-as években ezt írta a battyáni helyzetről: „E vár Székesfehérvárnak az előpajzsa az ellenséggel szemben, s katonái naponta három-négyszer is harcolnak az ellenséggel… ha a várat ostromolják, Fehérvárról egyszerre odajönnek és megszabadítják.” 1687-ben végül Habsburg zsoldos hadsereg foglalta el. Csoda, hogy ennyi megmaradt belőle azokból a véres időkből!

A palánkvárat hamarosan elpusztította az időjárás, de a tornyot szerencsére hasznosították: magtárként. Az 1970-es években múzeummá alakították, melynek helységeiben 1981-től Fejér megye török kori múltjának emlékei láthatók, amely nemrég kiegészült a település közelében feltárás alatt lévő római kori villa falfestményeinek feltárásáról, kiemeléséről, konzerválásáról és bemutatásáról szóló kiállítással. A kis múzeum ritkán van nyitva (03. 15.-10. 29. Kedd, Csüt. 13-16 óra, hétvégén 10-16 óra), érdemes odafigyelni!

 

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

Cifrakert – ahol a botanika

A torony körül a fűcsomók között ropogó jég és a dér különleges hangulatot kölcsönzött a fényben fürdő műemléknek. A déli és a keleti oldalon levert, göcsörtös karókkal talán a néhai palánkvárat akarták jelezni. A dombocskát keletről nem a Sárvíz, de a sárvízi Malom-csatorna határolja, amely vastagon befagyott. Még sem mertem átcsusszanni rajta a túlpartra egy stratégiai fotóért, ezért körbementem hát. A 7-es út hídjáról azonban feltűnt a malomcsatorna hídon túli partszakaszának érdekes növényzete – pontosabban hatalmas platánjai – és a természetvédelmi terület-tábla. Utánaolvasva kiderült, hogy a 7,2 hektáros angolpark maradványát – 42 hatalmas fával – Cifrakertnek hívják, és gróf Batthyány Lajosné telepíttette az 1870-es években. A Malom-csatorna és a Nádor-csatorna közötti területen állt egykor a földszintes, nem túl nagy Batthyány-kastély, amely sajnos a második világháborúban megrongálódott, s később lebontották. A kertet 2000-től ápolni kezdte a közösség, a kastély tavát kitisztították. Itt a található a „beszédes kő” is, mely szintezési alappont. (A párjára az út túloldalán leltem.)

A település nem kevesebbre lehet örökre büszke: innen kapta nevét a Batthyány család! Zsigmond király 1397-ben Kővágóörsi György esztergomi várnagynak adományozta a települést, kinek fiai – László, Albert és György – már a Battyáni nevet viselték. Albert ágából származik a híres Vas megyei Batthyány család, akik voltak hercegek, grófok és boldogok is…

Harsáczki György

Tündéri (édi-bédi) Bethlehem Szarvaskőben

Kéktúra Betlehembe...

Kéktúra Betlehembe…

Séta Szarvaskőben, Heves megye legszebb fekvésű falujában

 

Súlyos szürke ég nehezedett már napok óta Egerre. A vér frissítésére sem volt már elég a bikavér, így hát egy kis kirándulást terveztünk. Vasárnap reggelre ellenben vékony jég- jeges kéreg fagyott az út felszínére, de ez sem tántoríthatott vissza uticélunktól. Szarvaskő – az Isten hozta őrnagy úr forgatásának helyszíne – nem esett messze. Felsétáltunk a Vodafon(bocs!)-kilátóhoz, majd annak tetejébe, ám a kilátáshoz sokat kellett, hogy pótoljon a fantázia… A köd néha elvékonyult, vagy visszavastagodott – a természet szépségei most a faágak, kórók végére-szélére, száraz levelek peremére „kinőtt” zúzmara tűsorok voltak…

A faluba leérve, igen kellemes meglepetés fogadott bennünket: a templomlépcső tövében egy jó érzékkel, ízléssel berendezett-felállított Betlehemet találtunk, amely csak a hab volt  Szarvaskő „produkciójának” tortáján! Egészen a vár alatti kocsmáig pásztorok, báránykák, csacsik, zarándokok, Háromkirályok „álldogáltak” a kavargó hódarában, hogy jó kedvre derítsék a farkasordító hidegben kint sétálókat… Mennyi fantázia, mennyi derű és ötlet! Nézzétek meg, nézzék meg!

U. I.: Forralt bor a kocsmában kapható!

Harsáczki Gyuri

Lélekszakadva toronyiránt…

Átadták a Prédikálószék új kilátóját – 2016. október 22.

 

dsc_0949Úgy hozta a „szerencse”, hogy szombaton 12 órakor vetődött fel a kérdés: mit is csináljunk ezen a váratlanul szép napon? Az már szerencsésebb tényező volt, hogy alig félórával előtte olvastam az egyik barátom által továbbított hírt, amely a Prédikálószék kilátójának aznapi átadásáról szólt…

Nosza, percek alatt összepakoltam, és – bár kételkedtem abban, hogy alkonyat előtt odaérek -, nekivágtam a valahol mindig feltúrt főváros forgalmának. Pedig ha tudtam volna, hogy milyen ütőképes a Szuzim – a kocsi -, és a magam alkotta csapat, adtam volna még 5 perc gondolkodási időt magamnak, és tettem volna be váltópólót és vizet… Nagyjából egy óra alatt voltam az említett csúcs közelében – a Királykunyhói vadászház közelében lévő parkolóban. Gyors bakancshúzás, kamásli-motozás, és nekivetkőzés következett, mivel tudtam, hogy két póló elég is lesz a toronyiránt-tempóhoz. Akkor derült ki, hogy nincs harmadik – a fenti váltáshoz… Mindegy! – bosszankodtam. Ekkor az övem elengedte a nadrágomat. Na ne! Vadul koncentráltam a szétesett öv mechanizmusára. Aztán sikerült jól összerakni – végül nem kellett maslit kötnöm rá…

 

dsc_0940A vadászház előtt – alig 300 méter tszf. magaságnál – azonnal elő kellett kapnom a térképet, mert nem emlékeztem arra, hogy jelöltek-e ide tavat. Nem jelöltek, de a hangulatos kacsaúsztató azért ott van. Világos volt, hogy tulajdonképpen csak a gerincre kell fölkapaszkodnom, és én választom meg, hogy milyen meredeken. Az erdészeti döngölt dózerúton az első erős jobbkanyarig gyalogoltam erőltetett menetben, majd letérve arról először némi kétes földúton, majd a fák között, terepen kezdtem meg a szint felszámolását – kb. 400 métertől… Vadcsapások könnyítették, kidőlt, kivágott fiatal fák nehezítették a feljutást – a meredekséget meg sem említem. Az első etap után vadkerítés, annak tövében pedig – pihenő gyanánt – egy földút várt. Az utóbbit jobbfelé kerültem, és a kerítés tövében a korábbinál gyérebb aljnövényzeten vágtam neki ismét. Néhol kiláthattam Pilisszentlászló felé, s jó volt látni a megtett szintet. Ismét egy dózerútra értem, amelyen egy kis oldalgerincig haladtam, s onnan megpillantottam a Duna kékjét. Az oldalgerincen aztán már egészen könnyedén felcaplattam a turistaút szintjére – kb. 600 méterre – és bekapcsolódtam a „heppeningbe”…

 

A piros háromszög jelzésen állandó volt a „turistaforgalom” – egyre több erdészt, és erdészeti járművet láttam a Pilisi Parkrdőtől. Az utolsó szakaszon zúzalékkal frissen felszórt úton értem – többekkel – a kilátóhoz. A nemrég kiirtott aljnövényzet miatt néhol sárosabb volt a terep, mint kellett volna az esők után, és a sáros zúzalékból sokat felvittünk a talpunkon a lépcsőkre. (Hasznos kellenne valami komolyabb sárleszedő rács, s azzal kímélnénk a lépcsőt!) A fordulókban a térséghez köthető királyainkról olvashattunk komoly, illetve legendai történeteket színesen illusztrált táblákon. A 12 méteres kilátón a 9. méteren van a legfelső szint, s így tető van az ember feje felett, de ki magyarázza el azoknak az ifjú turistáknak, akik már láthatóan kigyönyörködték magukat, hogy beszélgetőpartnereikkel ne foglalják le teljes egészében a korlát-mentét! Akik sohasem gondolnak másokra… Oda kellett furakodnom. Csodás volt, amit láthattam!

 

dsc_0933Az építmény impozáns – ahogy azt várhattuk. No de nem mindenki várta – vitatott a kilátó megítélése. Eleve ellenérzést váltott ki az, hogy kivágták a hegyfok egyik jellegzetes faóriását, s jó ideig nem történt más, mint az, hogy bekerítették az építés területét és elszállították a fapadokat, -asztalokat. De visszakerült a kereszt is (mécsesek is égtek a tövében).

„Horrortorony” – vakkantotta el magát mellettem egy 30-as turista. Ő még biztosan sokáig fog ragaszkodni a régi környezethez, de hát most már ahelyett, ez van.

„Eddig is jó volt innen a kilátás, most sem lett rosszabb. Eddig is körpanoráma(?) volt, most is. Fentről most nem lehet fotózni a tartóoszlopok miatt.” – hallottam a szomszéd asztalnál egy idős turista hozzászólását. Szerintem ez nem így van, mert kicsit jobb lett a kilátás – jócskán visszavágták a fákat a sziklák alatt -, az oszlopok pedig nekem – speciel – nem akadályoztak meg a panoráma lefotózásában. Annak viszont igaza lehet, aki a hegycsúcs intimitását siratja. Az most elmúlt.

 

Jó ideje kicsit messzebbről élem meg az újításokat – most ez van. A Prédikálószéken csupán háromszor voltam – kedvenc helyeim máshol vannak. A kilátónak inkább örülök, mint nem.

Harsáczki György

Sóhaj – vakolat – sóhaj

A Budavári Palota Krisztinavárosi szárnyának születése és haldoklása (1-2. rész)

 

Már csak emlék, mikor még közmunkás voltam az Országos Széchényi Könyvtárban, a Budavári Palotában… Nem ezzel szoktam dicsekedni elsőként „pályafutásom” állomásai közül, bár – kétségkívül – ez volt a legelőkelőbb hely.

 

Győzelmi ének egy romhalmaz felett…

A Budavári Palota. Nincs még egy ilyen mostoha sorsú, megcsúfolt királyi lakhely Európában, mint az, melynek korábbi falai között Mátyás király forgatta a kódexeket, és kertjében lantzenét hallgatott, és amely ma díszeitől megfosztva a Várhegyről a Dunára néz. Sajnos a híres reneszánsz királyi lakot romhalmazként vettük vissza a törököktől, s az azokra emelt barokk, késő- és neobarokk épületekben nem lakott már király – függő helyzetünk miatt. A Mátyás korabeli épületrészek nagy hányadát az 1714-es építkezések során semmisítették meg. A tervezők úgy alakítottak ki nagyobb területet a fennsíkon, ahogy a lentebbi lerombolódott várfalak koronaszintjéig feltöltötték a maradványok felszín alatti részeit és a köztük lévő szűk udvarokat. Az új palota már a várparancsnokságnak és törzskarának épült. Elsőként a helytartó, majd a Sankt Pölten-i angolkisasszonyok, aztán a nagyszombati egyetem vették birtokukba, később a Főhadparancsnokság került ide, és itt őrizték a Szent Koronát. A 18. század végétől a nádori család lakta – a császár, majd császári-királyi fenség épp csak megfordult itt. (Mária Terézia egyetlen egy alkalommal lakott a palotában.)

 

Az Ybl-Hauszmann-féle kibővítés

A Kiegyezést követően megfogalmazódott az igény a palota egészének kibővítésére, s az építkezések 1890-ben vették kezdetüket. Ezzel Ybl Miklóst bízták meg (előző megbízatása a Várkert Bazár volt), ám halálával, 1891-ben Hauszmann Alajos vette át a stafétabotot. Az építkezés oroszlánrészét a Krisztinaváros (nyugat) felé néző új épülettömb – a mai F épület – felhúzása tette ki, amelyben (még) az országos könyvtár működik. Én ezzel a palotarésszel foglalkozom most. Egy új palota nem fért volna el az elkeskenyedő Várhegyen, így Ybl egy látványos, rendkívül masszív, egy egész bástyányi tömegű alépítményt tervezett alá. Ahogy az épület magasodott, egyre fentebbi teraszra települt, egyre nagyobb tömeget képviselt. Összesen hét „várnyi” emelettel emelkedik Krisztinaváros fölé. (Ezért volt ésszerű – később – felvonót építeni bele.) Az alsó három szint raktáraknak, konyhának, kazánháznak adott helyet, a negyedik a konyhát, fűtést és más feladatokat ellátó személyzet lakásainak, a következő kettő magán (királyi, hercegi) lakosztályoknak, fogadótermeknek, a hetediken pedig a hálószobák, termek rendbentartásáért felelős személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme volt. Az krisztinavárosi szárny inkább lakhely volt, mint reprezentatív palota, termei kisebbek voltak – ezek közül a Szent István-termet és Hunyadi-termet lehet megemlíteni.

Ezzel párhuzamosan tégla támfalat alakítottak ki a vár nyugati oldalán, amely helyet adott az ekkor épített Palota útnak is. Az új palota fent egy félig nyitott udvart zárt be, amely ma is az Oroszlános udvar nevet viseli a bejáratánál álló oroszlánok után. A kupolás lovarda épületét is átépítették az első teraszon – az előtt állt eredetileg Vastagh György szobrász Csikós szobra 1901-ből –, az Oroszlános udvar elé pedig az őrség számára és istállónak egy-egy historizáló épületet emeltek. Az 1904-re befejeződött bővítés során az észak-déli fekvésű palotasorhoz is új oldalszárnyakat toldottak.

 

Az új rendszer bontókalapácsa

Az első világháború után IV. Károly lakott benne 1918 októberéig, majd Trianon után – 1921-től – Horthy Miklós kormányzó lakhelye volt 1944. október 16.-ig, amikor a németek elhurcolták. A Budavári palota Budapest 1944 Karácsonyától 1945. február 11.-ig tartó ostromában a harcok központjában állt: ott volt a magyar és német csapatok főhadiszállása. A Vörös hadsereg tüzérsége teljesen rommá lőtte-bombázta az épületegyüttest, amely az ostrom befejeztével is napokig égett, s a legnagyobb károk akkor keletkeztek. A pusztulás az 1686-oshoz volt mérhető…

A megváltozott politikai viszonyoknak „megfelelően” évekig halogatták az épület és az épületbelső megmenthető részeinek védelmét, bár a Budavári palota el is vesztette eredeti funkcióját. A Rákosi Mátyás vezette kommunista államhatalom párt- és állami központi negyedet kívánt létrehozni a Palota helyén. „Természetesen” először felmerült az épületegyüttes teljes- vagy részleges bontása is… Sajnos ideológiai okok és pénzhiány vezettek a Budavári palota megmaradt díszeinek, értékeinek megsemmisüléséhez. A palota összes terméből és helyiségéből eltüntették a Lotz Károly falfestéseket, az aranyozott stukkódíszítést, a csillárokat, az faborítást, a mintás parkettát, a szobrokat, elbontották a Savoyai-teraszra levezető díszes – megmenthető – Habsburg-lépcsőt, az őrségi, a lovardai épületeket, a Szent Jobb-kápolnát, és a Szent György tér legtöbb épületét… Az is egy terv volt, hogy nem kerül kupola a palotára, vagy hogy kiszélesített szárazárok választja el a palotát a Szent György tértől – a kommunista vezetők védelmében -, s ahhoz további palotarészeket bontanak le. Eközben felszámolták a legtöbb bejutási útvonalat a várba.

 

Földhözragadt megoldások

Egyetlen „haszna” volt a háborús károknak: a régészek a felszínre hozhatták a betemetett, feltöltött középkori falakat, s egyéb leleteket. (Az Oroszlános udvar kövezetén világos színű riolitból van kirakva a néhai Mátyás-palota falainak helyzete.) Ezeket – a palotával ellenben – kiegészítették, felmagasították. Ekkor született meg a Buzogány-torony is, amely egy középkori formájára visszabontott védműből és egy középkorias bástyafelépítményből áll.

Sztálin halála és az ’56-os forradalom hátráltatta kiépítést, majd 1959-re eldőlt, hogy kulturális feladatot kap a Budavári Palota: múzeumokat költöztetnek a falak közé, és az Országos Széchényi Könyvtár is ide kerül. 1963-ra elkészült a leegyszerűsített vasbeton kupola (3 méterrel nyugatabbra tolva, de azonos magassággal), puritánabb lett a tetőzet, és szinte kivétel nélkül minden nyílászáróra a kor „modern”, egytáblás billenőablaka került, amely már kívülről is meghatározta a palota képét… A belső terek minimalista kialakítása egy 1960-as évekbeli elegáns irodaház megoldásait tükrözte. A Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) jól szemlélteti ezt egy „1945 előtti” faragott, karfás rokokó szék, s a mellette éktelenkedő „modern” irodaszék – mintha csak egy vallatószobából rántották volna elő.

A Budapesti Történeti Múzeum 1967-ben, a Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben, a Széchényi-könyvtár pedig utoljára, 1985-ben költözött a falak közé. 30 év elteltével… A kiépítés egyszerűen meghaladta a szocialista állam képességeit.

 

Faggatjuk a palota titkait

Térjünk vissza a jelenbe! 2014 második felében egyre többen vélték tudni a dolgozók közül is, hogy a könyvtárat elköltöztetik. Nézzük csak meg, hogy „a múltat végképp eltörölni”-rigmusra átalakított F (és az összes többi) épület, mennyi munkát fog adni azon szakembereknek, akik 1945 előtti állapothoz hasonlóvá szeretnék alakítani, rekonstruálni az épületet!

Elbe Istvánt – információszolgáltatási igazgatót – régóta foglalkoztatta a palota egykori és mai állapotának összevetése, s időnként látogatókat is körbevezetett meghirdetett belső kirándulásain a közönség elől lezárt épületrészekben. Véletlenül futottam össze vele, amint az érdeklődő takarító személyzetet kalauzolta. Akkor megbeszéltük, hogy egy másik időpontban nekem – mint dolgozónak – megmutatja a palota titkait. Engem mindig is érdekelt volna ez a dolog, de a mai épületbelső olyan sokkolóan messze áll az egykori viszonyoktól, hogy az embernek egyszerűen nem jut eszébe, hogy hol is van…

 

(2. rész)

Az F épület főlépcsőházában futottam össze Elbe Isvánnal – idegenvezetőmmel -, a 6. emeleten. Megtudtam, hogy korábban, egy tematikus látogatás alkalmával ő tette ki néhány, archív felvétel másolatát a régi nézőpontokkal egybeeső helyekre, majd – mivel nem kellett eltüntetni – kint hagyta azokat. Megdöbbentő a hatás.

 

Fadrusz, mint Atlasz

A főlépcsőház aljában Fadrusz János két Atlasz szobra látható, amelyek egykor egymással szemben álltak. Tulajdonképpen mindössze ez e két szobor maradt az eredeti lépcsőházból, egy kandelláber (a BTM-ben látható), no meg az a néhány eredeti lépcsőfok, amelyek sárgás színe a fordulóig követhető. Megváltoztatták a lépcső-struktúrát, kibontottak falakat, féloszlopokat, szállítási nehézségekre hivatkozva helyben darabokra törték Stróbl Alajos Justicia szobrát, a hetedik emeletnél pedig „bezárták a lepcsőházat”, amely addig a felette lévő üvegtetőn át kapott természetes világítást. – Tudod-e, hogy hívják a régit óvó építészek ezt a lépcsőházat? Központi ravatal. Halott… És ha már itt tartunk: hogyan hívják a kupolát? A szopott gombóc!

És Elbe úr szolgált még egy érdekességgel: a „fiatalabbik” Atlasz-figura arcában Fadrusz János saját vonásait ismerhetjük fel. Ugyanígy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport Báthory Istvánnak elnevezett alakjának arcán is ő „tükröződik”.

 

Nők a korláton…

– Kezdjük fent, és haladjunk lefelé! – javasolta vezetőm, és felszaporáztuk az olvasótermek szintjére, a hetedikre, majd fentebb, a nyolcadikra. Balra befordulva egy padlószőnyeggel borított, bálterem nagyságú „hodályban” találtuk magunkat. A falakat, és a négy beton szerkezeti elem-hasábot polírozott, szürke mészkőlapok borították, a széleken vitrinek vesztegeltek.

– A Hunyadi-termet leszámítva a lépcsőház volt a szárny dísze – mesélte István. – Most az üvegtetőn állnánk, rácsos szerkezeten, ha létezne. A lépcsőházat itt is lefedték-megszüntették.

Üvegezett ajtó nyílott egy teraszra. Csak én léptem ki a szemerkélő esőbe, és megpróbáltam végigfotózni a korláton sorakozó hat kőszobrot, amelyek Nagy-Magyarország részeit szimbolizálták: Erdélyt, Horvátországot, Fiumét, Magyarországot, Szlavóniát és Dalmáciát. Furcsa belegondolni abba, hogy a három méter magas, finoman megmunkált nőalakokat kizárólag innen lehetett megfigyelni közelebbről – bár innen pedig alulról és hátulról láthatók.

Ezt a szintet kisebb rendezvényekre használják. Egy feliratból kiindulva nem is olyan régen büfé is működött itt fenn. A hodály két oldalán egy-egy csigalépcső vezetett egy-egy kis galériára. Mintha lomokat tárolnának fenn. Érdekes, hogy a szocializmusban törekedtek arra, hogy az egész Budavári Palotában egyöntetűen alkalmazzák a „tojásos doboz” belső dekorációt.

A terem túlsó végében egy plexi-modellt találtunk, amely a középkori Mátyás palota és a Krisztinavárosi szárny helyzetét mutatta be a Várhegyen – hogyan építették a várfalakra ezt a szárnyat.

– Van egy hely a főbejárat környékén, ahol nagyon összevissza színű márványlapokból borították be a falat. Valószínűleg azért, mert a lopkodás már akkor is annyira ment, hogy nem maradt elég azonos színű márvány… – villantott rá István a szocializmus egyik velejárójára.

 

Korona a fénymásológépen

Az északi oldali lépcsőn jöttünk le a 8. szintről, a hetedikre, az olvasótermek szintjére. Én – őszintén szólva – nagyon barátságosnak találom az olvasótermeket, de ezeknek sincs sok köze az 1945 előtti időszakhoz: a hírlap- és az általános olvasóterem középső része eredetileg az F épület egy-egy belső udvara volt. (Raktárszinteket építettek beléjük.) Az olvasók – a régi viszonyoknak megfelelően – az udvar felett ülnének a levegőben. Az északi oldal irodái felé léptünk ki a olvasókból, ahol rögtön egy arany színű-csillogású táblát pillantottam meg – egy fénymásológép társaságában. A tábla – magyarul és angolul feliratozva – a Szent Korona őrzésének helyét jelölte: „…1900-tól ezen a helyen, az itt kialakított páncélszobában őrizték a koronaőrök … 1944-ben innen menekítették el országhatáron kívülre.”. Egy folyosón?? Persze, hogy nem, hiszen ebben a szárnyban sem maradt meg szinte semmi az eredeti helyiség-felosztásból. (Csak az ablaknyílások maradtak a helyükön.) A folyosó már az új beosztás eredménye – nem megfeleltethető a mostani helyiségekkel.

 

Kormányzói nézőpontból

Az épület északi oldalán kialakított kisebb lépcsőházban jutottunk le a 6. szintre – valóságban az első emeletre. Ez a tér volt – az egész épületben is mindenhol – a legkiemeltebb. Itt alakították ki a Hunyadi-termet is, amelytől Horthy Miklós kormányzó lakosztálya kezdődött. A Hunyadi-terem szintén neoreneszánsz stílusú volt. Közepén Fadrusz János Mátyás lekicsinyített lovas szobra állt, a falakon pedig Benczúr Gyula festményei néztek a látogatóra. A festőművésztől nyolc képet rendeltek Mátyás életéről, de sajnos csak két festmény készült el – Mátyás fogadja a pápa követeit, illetve a Diadalmas Mátyás (bevonulása Budára). Ezek fenn is maradtak.

A szomszédos Zeneműtár olvasótermébe tehető eredeti helyiség Horthy dolgozószobája volt.

Egyébként fiának, Istvánnak a házasságával, az ifjabb Horthy család is itt lelt otthonra.  A hetedik szinten, a délnyugati sarokban, a „multimédia olvasószobában” lóg egy háború előtti fotó a lakosztály egyik helyiségéről. És „máris” láthatjuk a mai képet. Van ám kontraszt… Ez a sarok helyiség bír talán a legszebb kilátással – a Tabánra, a Gellérthegyre, szinte középen áll az 1950-es években megépített Buzogány-torony, a Nyúl-kert és az Újvilág-kert. Az ablak mellett újabb régi felvétel mutatja az egykori kilátást: másik Erzsébet-híd,  a Buzogány-torony helyén egy téglából épült, balusztrád-mellvédes, széles torony… A rezidenciát a korabeli Pesti Hírlap Képes Vasárnapjának egyik riportjából elég jól ismerik a történészek.

 

Apponyi könyvszekrényei

A híres Szent István terem „helyén” ma a Budapesti Történeti Múzeum és az OSZK osztozik – a neoreneszánsz díszítésű teremről egy régi fotó függ a folyosó falán.

De van itt még valami! Nézzük meg az Apponyi-termet! – indult el a Régi nyomtatványok tárának folyosóján István. Az irodahelységen át léptünk a terembe – üdvözölve a kollégákat -, ahol olajfestmény portrék alatt régi könyvtárszekrények néztek a középen álló hatalmas faasztalra. Apponyi Sándor 1924-ben rendelkezett lengyeli kastélyában lévő 15 000 kötetes könyvtáráról (bútorzattal együtt), amelyet a nemzetnek szánt. A Nemzeti Múzeumból érkezett ide 1985-ben – a bútorzat sajnos minden költözéskor veszített eredetiségéből, mivel mindig igazítani kellett az adott helyiségekhez.

Az északi oldal munka-liftjén a 3. szintre ereszkedtünk. (Ezek a liftek mind a „normál” emeleteken, mind a fele olyan magas ráktárszinteken is megállnak, és két irányban nyílnak.) Éppen a gazdasági bejáratnál álltunk, amelynek szocreál fémszárnyának belső oldalán ott láthattuk a lovarda épületének fotóját – valaha ezt látták  a kapuból.

Ezután beléptünk az állandó hőmérsékletű és páratartalmú raktártoronyba. Ide – természetesen – csak engedéllyel lehet belépni – csak dolgozóknak. A Krisztinavárosi szárny két belső udvarából hatalmas, 11 szintes raktárat alakítottak ki, amely az ide folyamatosan érkező zenei, grafikai, nyomtatott újdonságok, régiségek miatt 2002-re már be is telt. Azóta külső raktárhelységeket vesznek igénybe. Ha kormányzati célokra veszik vissza az épületet, akkor hogyan varázsolják ki a vasbeton raktárszinteket? Jó kérdés.

 

Az Angol akna nagyszerűsége

A gazdasági bejáraton át egykor a főépület konyháját ellátó szekerek jutottak be a Krisztinavárosi szárnyba. Két irányból is jöhettek: az új Palota úton, szemből érkezve, és dél felől, az Angol aknán át. Hogy mi az az Angol akna? A szárny könnyebb elérhetőségét megoldó két szint mély út (szinte árok) az Oroszlános udvar és a szárny közé beékelve. (Ez alatt kerékpárral kellene ideérkezni, hogy átérezzük nagyszerűségét!) Az F épület három helyen is átkapaszkodik az akna fölött az Oroszlános udvarhoz (a bejáratnál is), így a könyvtár látogatói nem is érzékelik az aknát, csak ha véletlenül lenéznek.

Ugyan ki tudja, hogy az Oroszlános udvar alatt alagúton is át lehet jutni a Dunai palotasorba? A tervező és az építtetők azonban az átjutást két szinten is lehetővé tették! Ugyanis az Angol akna felett átívelő épületrész még egy-egy átjárót rejt az udvar szintje alatt! Azon siettek át a felszolgálók a zsúrkocsikkal a díszvacsora tálaló asztalaihoz a Dunai szárnyba. Manapság pedig még az udvarra besomfordáló turisták is zsákutcába futnak a BTM kapujánál…

 

Szinte a föld alatt…

Ide érkezett a szén is, amelyet lejutattak a 2. szintre, a kazánházba. Felettünk körülbelül öt méter magasan hajladoztak a helységek boltívei, alattuk szürke színű linóleumon, szürke salgó állvány-szerű polcrendszer állt. Mindössze itt és lentebb találkozhatunk történelmi architektúrával – belül. Elbe úr előresietett a sötét állványsikátoron, a következő terembe, ahol lámpa világított: itt egy kolléga ült a könyvlift indító-egységénél. Akár nyomasztónak is mondhatom a munkát itt lent a „föld alatt” egyedül. Ide érkezik a kérés a 7. emeletről, hogy mely könyveket kéretik a raktárból. A dolgozó összeszedi azokat, és küldi azon az ötletes, sínpályán közlekedő „könyvliften”, amely négy emeleten át utazva megérkezik az olvasótermek szintjére. Mára már ennek az unikumnak is van vakvágánya, amelyet nem használnak. Németországban gyártanak még ilyet, nem lenne egyszerű, ha komoly meghibásodásra kerülne sor…

A további termekben rég-, vagy sosemhallott folyóiratok bekötött évfolyamai sorakoztak a fejem fölött, miközben az Elbe úr által teremtett fénykörbe igyekeztem a közben elsötétített térből… Mintha egyre régebbi kiadványok, újságok vaskos évfolyamai nyomták volna a polcokat. Több mázsa hír, rövid gondolat, hirdetés, régi fotó a megsárgult, kirojtosodott lapokon az egész Monarchiából – Siebebürgisch-Deutsches Tageblatt 1905, Miskolczi Napló 1912, Szegedi Napló 1888 -, és meghökkentő korrajzok: Hunyad megye Tanügy 1908-11, Hosszu Élet (talán folyóirat) 1888-89…

Bár eddig csak a két raktártoronyról beszéltem, ám a 3. és a lentebbi szintek nagy részét is kiadvány-raktározásra használják. A polcok erdeje után egy hosszú, boltíves folyosón találtam magam, amelynek mennyezete keresztül-kasul volt hálózva csövekkel, vezetékekkel, a falakhoz pedig, bútorlapok, kimiskárolt szekrények támaszkodtak. Karbantartói körülmények…

 

Az akna – mindig van lejjebb

– Nem kis feladat ezeken a távoli részeken is állandó páratartalmat, hőmérsékletet biztosítani. Mert, ha elreped itt egy vízvezeték-cső, nem is azonnal veszik észre… – szólt kalauzom a nem éppen ideális raktározási adottságokról. Egy szinttel lentebb még mindig boltívek tartották a mennyezetet, de már alacsonyabbról indultak – a polcrendszert is ehhez igazították. Legfeljebb az első szinten járhattunk, majd egy zörgős acélszerkezetes lépcsőházban leértünk a nulladik szintre. Kecskeméti lapok 1934, Nemzeti Sport 1937 – olvastam a könyvgerincekről. Az előbb még lábmagasságban láttam azokat a kerek kis ablakokat, amelyek a „rendes” ablaknyílások alatt bizonygatják azt, hogy még itt is van használható tér az épületben – most már a könyvállványok tetejénél.

– És le is értünk. Itt láthatod azt az aknát, amely egyike lehet azon lejáratoknak, amelyeken át 1945. február 11-én, a Kitöréskor sokan megpróbáltak kijutni a várból… De nekik sem sikerülhetett – hajolt Elbe úr egy legfeljebb 80×80 cm-es öntöttvas aknafedél fölé egy állvány tövében. – Ha sikerül kiemelni, lepillanthatunk 15 métert, már ha le tudunk világítani.

De nem tudtunk: az akna sarkába 45 fokban bebetonozott vasrudak sora elveszett a sötétben. Az akna levisz az Ördög-árok vízfolyásának szintjére, de – egykor – onnan a menekülők sem a Hűvösvölgy irányába, sem a Duna felé nem jutottak ki. – Akinek van gusztusa, az kipróbálhatja! – húzta vissza vezetőm nehéz fedelet.

Barlangász kifejezéssel élve: itt volt a végpont. Lentebb, csak a külön utakon futó, modern lift visz – az utca szintjére.

 

Mi jöhet még?

A séta során láthattam, hallhattam, hogyan zsigerelték ki az épületet a padlástól a pincéig. A barbarizmus meghökkentő mértékével találkoztam itt a Krisztinavárosi szárny átfogó látogatásakor. A palota 20. századi történetét nagy léptékben átgondolva úgy érzem, hogy a sötét 50-es években a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Pedig hasonló rendszerváltás máshol is volt… Nem lebegett nálunk az „szocialista éterben” egy szikrányi egészséges nacionalizmus sem – ne tegyük tönkre, ami a miénk.

Ha az 1950-es évektől 30 év kellett a megvalósításig, vajon hány év lesz most, a digi-korszakban? És hányszoros energia befektetéssel fogják a szakemberek visszaállítani a Budavári Palota régi pompáját (ha befejezik, ha hasonlítani fog a régihez, ha, ha…) mintha a háború után felújították volna? Attól tartok, hogy azt már nem érjük meg.

Harsáczki György