Hazámhoz híven… – Erdei László tüzér naplója és levelei 1939-1948

Könyvajánló – Hazámhoz híven…

 

„Féltve őrzött családi ereklyeként maradtak meg az eredeti dokumentumok, amelyeket három fejezetbe szerkesztve nyújtok át az Olvasónak.” – írja édesapja emlékének szánt könyv előszavában Dr. Erdei László.

Jobb oldalon a könyv borítója

Jobb oldalon a könyv borítója

A korabeli – sőt, olykor a hadszíntérről készített – fényképfelvételekkel illusztrált kiadvány egy huszonéves közkatona, felderítő tüzér szemszögéből mutatja be a második bécsi döntést követő erdélyi bevonulást, az 1941-es délvidéki harcokat, majd a hadtest Ukrajnába való vezénylésével a szétlőtt bolsevik hátországot. Az innen történő hazavezénylésig tart az első fejezet, a Napló, a második fejezet viszont a hadifogság éveit eleveníti fel Kiskunhalastól Kijevig, 1944-től 1948-ig válogatott, eredeti leveleken keresztül. Itt is olvashatjuk a kor jellegzetes-szomorú levél-fajtáját, amit fogolyszállító vagonból dobtak ki… Milyen furfangokra, találékonyságra, kitartásra volt szükség a mindennapi élelem beszerzéséhez? Milyen volt egy aratás a kolhozban? Hogy szárították meg a téli jégvágáskor vízbe esett ruhát a szabadban? A levelek, az elbeszélések felfedik…

A harmadik fejezet egy zsebnotesz másolata, amely az események, az évszámok és az érintett helységek nevein kívül dalokat, katonadalokat tartalmaz, mely a honvédek érzésvilágát, elhivatottságát tükrözi.

Bal oldalon a könyv borítója

Jobb oldalon a könyv borítója

Erdei László tüzér részletgazdag, jó megfigyeléseken alapuló, személyes véleményével és kesernyés humorával átszőtt feljegyzéseit, a leírt, kevéssé ismert időszakok és hadszínterek, viszonyok emelik ki a hasonló krónikák közül: „jelentős” hadszíntéri történések előtti – 1940-41-es – állapotokkal csak ritkán és elnagyolva találkozhatunk a történelemkönyvekben.

 

A B5 méretű 108 oldalas, keménytáblás könyvet 2010-ben adták ki Szegeden. Ára: 2000 Ft

Elérhetőség: pusztayagi@gmail.com

Sóhaj – vakolat – sóhaj

A Budavári Palota Krisztinavárosi szárnyának születése és haldoklása (1-2. rész)

 

Már csak emlék, mikor még közmunkás voltam az Országos Széchényi Könyvtárban, a Budavári Palotában… Nem ezzel szoktam dicsekedni elsőként „pályafutásom” állomásai közül, bár – kétségkívül – ez volt a legelőkelőbb hely.

 

Győzelmi ének egy romhalmaz felett…

A Budavári Palota. Nincs még egy ilyen mostoha sorsú, megcsúfolt királyi lakhely Európában, mint az, melynek korábbi falai között Mátyás király forgatta a kódexeket, és kertjében lantzenét hallgatott, és amely ma díszeitől megfosztva a Várhegyről a Dunára néz. Sajnos a híres reneszánsz királyi lakot romhalmazként vettük vissza a törököktől, s az azokra emelt barokk, késő- és neobarokk épületekben nem lakott már király – függő helyzetünk miatt. A Mátyás korabeli épületrészek nagy hányadát az 1714-es építkezések során semmisítették meg. A tervezők úgy alakítottak ki nagyobb területet a fennsíkon, ahogy a lentebbi lerombolódott várfalak koronaszintjéig feltöltötték a maradványok felszín alatti részeit és a köztük lévő szűk udvarokat. Az új palota már a várparancsnokságnak és törzskarának épült. Elsőként a helytartó, majd a Sankt Pölten-i angolkisasszonyok, aztán a nagyszombati egyetem vették birtokukba, később a Főhadparancsnokság került ide, és itt őrizték a Szent Koronát. A 18. század végétől a nádori család lakta – a császár, majd császári-királyi fenség épp csak megfordult itt. (Mária Terézia egyetlen egy alkalommal lakott a palotában.)

 

Az Ybl-Hauszmann-féle kibővítés

A Kiegyezést követően megfogalmazódott az igény a palota egészének kibővítésére, s az építkezések 1890-ben vették kezdetüket. Ezzel Ybl Miklóst bízták meg (előző megbízatása a Várkert Bazár volt), ám halálával, 1891-ben Hauszmann Alajos vette át a stafétabotot. Az építkezés oroszlánrészét a Krisztinaváros (nyugat) felé néző új épülettömb – a mai F épület – felhúzása tette ki, amelyben (még) az országos könyvtár működik. Én ezzel a palotarésszel foglalkozom most. Egy új palota nem fért volna el az elkeskenyedő Várhegyen, így Ybl egy látványos, rendkívül masszív, egy egész bástyányi tömegű alépítményt tervezett alá. Ahogy az épület magasodott, egyre fentebbi teraszra települt, egyre nagyobb tömeget képviselt. Összesen hét „várnyi” emelettel emelkedik Krisztinaváros fölé. (Ezért volt ésszerű – később – felvonót építeni bele.) Az alsó három szint raktáraknak, konyhának, kazánháznak adott helyet, a negyedik a konyhát, fűtést és más feladatokat ellátó személyzet lakásainak, a következő kettő magán (királyi, hercegi) lakosztályoknak, fogadótermeknek, a hetediken pedig a hálószobák, termek rendbentartásáért felelős személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme volt. Az krisztinavárosi szárny inkább lakhely volt, mint reprezentatív palota, termei kisebbek voltak – ezek közül a Szent István-termet és Hunyadi-termet lehet megemlíteni.

Ezzel párhuzamosan tégla támfalat alakítottak ki a vár nyugati oldalán, amely helyet adott az ekkor épített Palota útnak is. Az új palota fent egy félig nyitott udvart zárt be, amely ma is az Oroszlános udvar nevet viseli a bejáratánál álló oroszlánok után. A kupolás lovarda épületét is átépítették az első teraszon – az előtt állt eredetileg Vastagh György szobrász Csikós szobra 1901-ből –, az Oroszlános udvar elé pedig az őrség számára és istállónak egy-egy historizáló épületet emeltek. Az 1904-re befejeződött bővítés során az észak-déli fekvésű palotasorhoz is új oldalszárnyakat toldottak.

 

Az új rendszer bontókalapácsa

Az első világháború után IV. Károly lakott benne 1918 októberéig, majd Trianon után – 1921-től – Horthy Miklós kormányzó lakhelye volt 1944. október 16.-ig, amikor a németek elhurcolták. A Budavári palota Budapest 1944 Karácsonyától 1945. február 11.-ig tartó ostromában a harcok központjában állt: ott volt a magyar és német csapatok főhadiszállása. A Vörös hadsereg tüzérsége teljesen rommá lőtte-bombázta az épületegyüttest, amely az ostrom befejeztével is napokig égett, s a legnagyobb károk akkor keletkeztek. A pusztulás az 1686-oshoz volt mérhető…

A megváltozott politikai viszonyoknak „megfelelően” évekig halogatták az épület és az épületbelső megmenthető részeinek védelmét, bár a Budavári palota el is vesztette eredeti funkcióját. A Rákosi Mátyás vezette kommunista államhatalom párt- és állami központi negyedet kívánt létrehozni a Palota helyén. „Természetesen” először felmerült az épületegyüttes teljes- vagy részleges bontása is… Sajnos ideológiai okok és pénzhiány vezettek a Budavári palota megmaradt díszeinek, értékeinek megsemmisüléséhez. A palota összes terméből és helyiségéből eltüntették a Lotz Károly falfestéseket, az aranyozott stukkódíszítést, a csillárokat, az faborítást, a mintás parkettát, a szobrokat, elbontották a Savoyai-teraszra levezető díszes – megmenthető – Habsburg-lépcsőt, az őrségi, a lovardai épületeket, a Szent Jobb-kápolnát, és a Szent György tér legtöbb épületét… Az is egy terv volt, hogy nem kerül kupola a palotára, vagy hogy kiszélesített szárazárok választja el a palotát a Szent György tértől – a kommunista vezetők védelmében -, s ahhoz további palotarészeket bontanak le. Eközben felszámolták a legtöbb bejutási útvonalat a várba.

 

Földhözragadt megoldások

Egyetlen „haszna” volt a háborús károknak: a régészek a felszínre hozhatták a betemetett, feltöltött középkori falakat, s egyéb leleteket. (Az Oroszlános udvar kövezetén világos színű riolitból van kirakva a néhai Mátyás-palota falainak helyzete.) Ezeket – a palotával ellenben – kiegészítették, felmagasították. Ekkor született meg a Buzogány-torony is, amely egy középkori formájára visszabontott védműből és egy középkorias bástyafelépítményből áll.

Sztálin halála és az ’56-os forradalom hátráltatta kiépítést, majd 1959-re eldőlt, hogy kulturális feladatot kap a Budavári Palota: múzeumokat költöztetnek a falak közé, és az Országos Széchényi Könyvtár is ide kerül. 1963-ra elkészült a leegyszerűsített vasbeton kupola (3 méterrel nyugatabbra tolva, de azonos magassággal), puritánabb lett a tetőzet, és szinte kivétel nélkül minden nyílászáróra a kor „modern”, egytáblás billenőablaka került, amely már kívülről is meghatározta a palota képét… A belső terek minimalista kialakítása egy 1960-as évekbeli elegáns irodaház megoldásait tükrözte. A Budapesti Történeti Múzeumban (BTM) jól szemlélteti ezt egy „1945 előtti” faragott, karfás rokokó szék, s a mellette éktelenkedő „modern” irodaszék – mintha csak egy vallatószobából rántották volna elő.

A Budapesti Történeti Múzeum 1967-ben, a Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben, a Széchényi-könyvtár pedig utoljára, 1985-ben költözött a falak közé. 30 év elteltével… A kiépítés egyszerűen meghaladta a szocialista állam képességeit.

 

Faggatjuk a palota titkait

Térjünk vissza a jelenbe! 2014 második felében egyre többen vélték tudni a dolgozók közül is, hogy a könyvtárat elköltöztetik. Nézzük csak meg, hogy „a múltat végképp eltörölni”-rigmusra átalakított F (és az összes többi) épület, mennyi munkát fog adni azon szakembereknek, akik 1945 előtti állapothoz hasonlóvá szeretnék alakítani, rekonstruálni az épületet!

Elbe Istvánt – információszolgáltatási igazgatót – régóta foglalkoztatta a palota egykori és mai állapotának összevetése, s időnként látogatókat is körbevezetett meghirdetett belső kirándulásain a közönség elől lezárt épületrészekben. Véletlenül futottam össze vele, amint az érdeklődő takarító személyzetet kalauzolta. Akkor megbeszéltük, hogy egy másik időpontban nekem – mint dolgozónak – megmutatja a palota titkait. Engem mindig is érdekelt volna ez a dolog, de a mai épületbelső olyan sokkolóan messze áll az egykori viszonyoktól, hogy az embernek egyszerűen nem jut eszébe, hogy hol is van…

 

(2. rész)

Az F épület főlépcsőházában futottam össze Elbe Isvánnal – idegenvezetőmmel -, a 6. emeleten. Megtudtam, hogy korábban, egy tematikus látogatás alkalmával ő tette ki néhány, archív felvétel másolatát a régi nézőpontokkal egybeeső helyekre, majd – mivel nem kellett eltüntetni – kint hagyta azokat. Megdöbbentő a hatás.

 

Fadrusz, mint Atlasz

A főlépcsőház aljában Fadrusz János két Atlasz szobra látható, amelyek egykor egymással szemben álltak. Tulajdonképpen mindössze ez e két szobor maradt az eredeti lépcsőházból, egy kandelláber (a BTM-ben látható), no meg az a néhány eredeti lépcsőfok, amelyek sárgás színe a fordulóig követhető. Megváltoztatták a lépcső-struktúrát, kibontottak falakat, féloszlopokat, szállítási nehézségekre hivatkozva helyben darabokra törték Stróbl Alajos Justicia szobrát, a hetedik emeletnél pedig „bezárták a lepcsőházat”, amely addig a felette lévő üvegtetőn át kapott természetes világítást. – Tudod-e, hogy hívják a régit óvó építészek ezt a lépcsőházat? Központi ravatal. Halott… És ha már itt tartunk: hogyan hívják a kupolát? A szopott gombóc!

És Elbe úr szolgált még egy érdekességgel: a „fiatalabbik” Atlasz-figura arcában Fadrusz János saját vonásait ismerhetjük fel. Ugyanígy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport Báthory Istvánnak elnevezett alakjának arcán is ő „tükröződik”.

 

Nők a korláton…

– Kezdjük fent, és haladjunk lefelé! – javasolta vezetőm, és felszaporáztuk az olvasótermek szintjére, a hetedikre, majd fentebb, a nyolcadikra. Balra befordulva egy padlószőnyeggel borított, bálterem nagyságú „hodályban” találtuk magunkat. A falakat, és a négy beton szerkezeti elem-hasábot polírozott, szürke mészkőlapok borították, a széleken vitrinek vesztegeltek.

– A Hunyadi-termet leszámítva a lépcsőház volt a szárny dísze – mesélte István. – Most az üvegtetőn állnánk, rácsos szerkezeten, ha létezne. A lépcsőházat itt is lefedték-megszüntették.

Üvegezett ajtó nyílott egy teraszra. Csak én léptem ki a szemerkélő esőbe, és megpróbáltam végigfotózni a korláton sorakozó hat kőszobrot, amelyek Nagy-Magyarország részeit szimbolizálták: Erdélyt, Horvátországot, Fiumét, Magyarországot, Szlavóniát és Dalmáciát. Furcsa belegondolni abba, hogy a három méter magas, finoman megmunkált nőalakokat kizárólag innen lehetett megfigyelni közelebbről – bár innen pedig alulról és hátulról láthatók.

Ezt a szintet kisebb rendezvényekre használják. Egy feliratból kiindulva nem is olyan régen büfé is működött itt fenn. A hodály két oldalán egy-egy csigalépcső vezetett egy-egy kis galériára. Mintha lomokat tárolnának fenn. Érdekes, hogy a szocializmusban törekedtek arra, hogy az egész Budavári Palotában egyöntetűen alkalmazzák a „tojásos doboz” belső dekorációt.

A terem túlsó végében egy plexi-modellt találtunk, amely a középkori Mátyás palota és a Krisztinavárosi szárny helyzetét mutatta be a Várhegyen – hogyan építették a várfalakra ezt a szárnyat.

– Van egy hely a főbejárat környékén, ahol nagyon összevissza színű márványlapokból borították be a falat. Valószínűleg azért, mert a lopkodás már akkor is annyira ment, hogy nem maradt elég azonos színű márvány… – villantott rá István a szocializmus egyik velejárójára.

 

Korona a fénymásológépen

Az északi oldali lépcsőn jöttünk le a 8. szintről, a hetedikre, az olvasótermek szintjére. Én – őszintén szólva – nagyon barátságosnak találom az olvasótermeket, de ezeknek sincs sok köze az 1945 előtti időszakhoz: a hírlap- és az általános olvasóterem középső része eredetileg az F épület egy-egy belső udvara volt. (Raktárszinteket építettek beléjük.) Az olvasók – a régi viszonyoknak megfelelően – az udvar felett ülnének a levegőben. Az északi oldal irodái felé léptünk ki a olvasókból, ahol rögtön egy arany színű-csillogású táblát pillantottam meg – egy fénymásológép társaságában. A tábla – magyarul és angolul feliratozva – a Szent Korona őrzésének helyét jelölte: „…1900-tól ezen a helyen, az itt kialakított páncélszobában őrizték a koronaőrök … 1944-ben innen menekítették el országhatáron kívülre.”. Egy folyosón?? Persze, hogy nem, hiszen ebben a szárnyban sem maradt meg szinte semmi az eredeti helyiség-felosztásból. (Csak az ablaknyílások maradtak a helyükön.) A folyosó már az új beosztás eredménye – nem megfeleltethető a mostani helyiségekkel.

 

Kormányzói nézőpontból

Az épület északi oldalán kialakított kisebb lépcsőházban jutottunk le a 6. szintre – valóságban az első emeletre. Ez a tér volt – az egész épületben is mindenhol – a legkiemeltebb. Itt alakították ki a Hunyadi-termet is, amelytől Horthy Miklós kormányzó lakosztálya kezdődött. A Hunyadi-terem szintén neoreneszánsz stílusú volt. Közepén Fadrusz János Mátyás lekicsinyített lovas szobra állt, a falakon pedig Benczúr Gyula festményei néztek a látogatóra. A festőművésztől nyolc képet rendeltek Mátyás életéről, de sajnos csak két festmény készült el – Mátyás fogadja a pápa követeit, illetve a Diadalmas Mátyás (bevonulása Budára). Ezek fenn is maradtak.

A szomszédos Zeneműtár olvasótermébe tehető eredeti helyiség Horthy dolgozószobája volt.

Egyébként fiának, Istvánnak a házasságával, az ifjabb Horthy család is itt lelt otthonra.  A hetedik szinten, a délnyugati sarokban, a „multimédia olvasószobában” lóg egy háború előtti fotó a lakosztály egyik helyiségéről. És „máris” láthatjuk a mai képet. Van ám kontraszt… Ez a sarok helyiség bír talán a legszebb kilátással – a Tabánra, a Gellérthegyre, szinte középen áll az 1950-es években megépített Buzogány-torony, a Nyúl-kert és az Újvilág-kert. Az ablak mellett újabb régi felvétel mutatja az egykori kilátást: másik Erzsébet-híd,  a Buzogány-torony helyén egy téglából épült, balusztrád-mellvédes, széles torony… A rezidenciát a korabeli Pesti Hírlap Képes Vasárnapjának egyik riportjából elég jól ismerik a történészek.

 

Apponyi könyvszekrényei

A híres Szent István terem „helyén” ma a Budapesti Történeti Múzeum és az OSZK osztozik – a neoreneszánsz díszítésű teremről egy régi fotó függ a folyosó falán.

De van itt még valami! Nézzük meg az Apponyi-termet! – indult el a Régi nyomtatványok tárának folyosóján István. Az irodahelységen át léptünk a terembe – üdvözölve a kollégákat -, ahol olajfestmény portrék alatt régi könyvtárszekrények néztek a középen álló hatalmas faasztalra. Apponyi Sándor 1924-ben rendelkezett lengyeli kastélyában lévő 15 000 kötetes könyvtáráról (bútorzattal együtt), amelyet a nemzetnek szánt. A Nemzeti Múzeumból érkezett ide 1985-ben – a bútorzat sajnos minden költözéskor veszített eredetiségéből, mivel mindig igazítani kellett az adott helyiségekhez.

Az északi oldal munka-liftjén a 3. szintre ereszkedtünk. (Ezek a liftek mind a „normál” emeleteken, mind a fele olyan magas ráktárszinteken is megállnak, és két irányban nyílnak.) Éppen a gazdasági bejáratnál álltunk, amelynek szocreál fémszárnyának belső oldalán ott láthattuk a lovarda épületének fotóját – valaha ezt látták  a kapuból.

Ezután beléptünk az állandó hőmérsékletű és páratartalmú raktártoronyba. Ide – természetesen – csak engedéllyel lehet belépni – csak dolgozóknak. A Krisztinavárosi szárny két belső udvarából hatalmas, 11 szintes raktárat alakítottak ki, amely az ide folyamatosan érkező zenei, grafikai, nyomtatott újdonságok, régiségek miatt 2002-re már be is telt. Azóta külső raktárhelységeket vesznek igénybe. Ha kormányzati célokra veszik vissza az épületet, akkor hogyan varázsolják ki a vasbeton raktárszinteket? Jó kérdés.

 

Az Angol akna nagyszerűsége

A gazdasági bejáraton át egykor a főépület konyháját ellátó szekerek jutottak be a Krisztinavárosi szárnyba. Két irányból is jöhettek: az új Palota úton, szemből érkezve, és dél felől, az Angol aknán át. Hogy mi az az Angol akna? A szárny könnyebb elérhetőségét megoldó két szint mély út (szinte árok) az Oroszlános udvar és a szárny közé beékelve. (Ez alatt kerékpárral kellene ideérkezni, hogy átérezzük nagyszerűségét!) Az F épület három helyen is átkapaszkodik az akna fölött az Oroszlános udvarhoz (a bejáratnál is), így a könyvtár látogatói nem is érzékelik az aknát, csak ha véletlenül lenéznek.

Ugyan ki tudja, hogy az Oroszlános udvar alatt alagúton is át lehet jutni a Dunai palotasorba? A tervező és az építtetők azonban az átjutást két szinten is lehetővé tették! Ugyanis az Angol akna felett átívelő épületrész még egy-egy átjárót rejt az udvar szintje alatt! Azon siettek át a felszolgálók a zsúrkocsikkal a díszvacsora tálaló asztalaihoz a Dunai szárnyba. Manapság pedig még az udvarra besomfordáló turisták is zsákutcába futnak a BTM kapujánál…

 

Szinte a föld alatt…

Ide érkezett a szén is, amelyet lejutattak a 2. szintre, a kazánházba. Felettünk körülbelül öt méter magasan hajladoztak a helységek boltívei, alattuk szürke színű linóleumon, szürke salgó állvány-szerű polcrendszer állt. Mindössze itt és lentebb találkozhatunk történelmi architektúrával – belül. Elbe úr előresietett a sötét állványsikátoron, a következő terembe, ahol lámpa világított: itt egy kolléga ült a könyvlift indító-egységénél. Akár nyomasztónak is mondhatom a munkát itt lent a „föld alatt” egyedül. Ide érkezik a kérés a 7. emeletről, hogy mely könyveket kéretik a raktárból. A dolgozó összeszedi azokat, és küldi azon az ötletes, sínpályán közlekedő „könyvliften”, amely négy emeleten át utazva megérkezik az olvasótermek szintjére. Mára már ennek az unikumnak is van vakvágánya, amelyet nem használnak. Németországban gyártanak még ilyet, nem lenne egyszerű, ha komoly meghibásodásra kerülne sor…

A további termekben rég-, vagy sosemhallott folyóiratok bekötött évfolyamai sorakoztak a fejem fölött, miközben az Elbe úr által teremtett fénykörbe igyekeztem a közben elsötétített térből… Mintha egyre régebbi kiadványok, újságok vaskos évfolyamai nyomták volna a polcokat. Több mázsa hír, rövid gondolat, hirdetés, régi fotó a megsárgult, kirojtosodott lapokon az egész Monarchiából – Siebebürgisch-Deutsches Tageblatt 1905, Miskolczi Napló 1912, Szegedi Napló 1888 -, és meghökkentő korrajzok: Hunyad megye Tanügy 1908-11, Hosszu Élet (talán folyóirat) 1888-89…

Bár eddig csak a két raktártoronyról beszéltem, ám a 3. és a lentebbi szintek nagy részét is kiadvány-raktározásra használják. A polcok erdeje után egy hosszú, boltíves folyosón találtam magam, amelynek mennyezete keresztül-kasul volt hálózva csövekkel, vezetékekkel, a falakhoz pedig, bútorlapok, kimiskárolt szekrények támaszkodtak. Karbantartói körülmények…

 

Az akna – mindig van lejjebb

– Nem kis feladat ezeken a távoli részeken is állandó páratartalmat, hőmérsékletet biztosítani. Mert, ha elreped itt egy vízvezeték-cső, nem is azonnal veszik észre… – szólt kalauzom a nem éppen ideális raktározási adottságokról. Egy szinttel lentebb még mindig boltívek tartották a mennyezetet, de már alacsonyabbról indultak – a polcrendszert is ehhez igazították. Legfeljebb az első szinten járhattunk, majd egy zörgős acélszerkezetes lépcsőházban leértünk a nulladik szintre. Kecskeméti lapok 1934, Nemzeti Sport 1937 – olvastam a könyvgerincekről. Az előbb még lábmagasságban láttam azokat a kerek kis ablakokat, amelyek a „rendes” ablaknyílások alatt bizonygatják azt, hogy még itt is van használható tér az épületben – most már a könyvállványok tetejénél.

– És le is értünk. Itt láthatod azt az aknát, amely egyike lehet azon lejáratoknak, amelyeken át 1945. február 11-én, a Kitöréskor sokan megpróbáltak kijutni a várból… De nekik sem sikerülhetett – hajolt Elbe úr egy legfeljebb 80×80 cm-es öntöttvas aknafedél fölé egy állvány tövében. – Ha sikerül kiemelni, lepillanthatunk 15 métert, már ha le tudunk világítani.

De nem tudtunk: az akna sarkába 45 fokban bebetonozott vasrudak sora elveszett a sötétben. Az akna levisz az Ördög-árok vízfolyásának szintjére, de – egykor – onnan a menekülők sem a Hűvösvölgy irányába, sem a Duna felé nem jutottak ki. – Akinek van gusztusa, az kipróbálhatja! – húzta vissza vezetőm nehéz fedelet.

Barlangász kifejezéssel élve: itt volt a végpont. Lentebb, csak a külön utakon futó, modern lift visz – az utca szintjére.

 

Mi jöhet még?

A séta során láthattam, hallhattam, hogyan zsigerelték ki az épületet a padlástól a pincéig. A barbarizmus meghökkentő mértékével találkoztam itt a Krisztinavárosi szárny átfogó látogatásakor. A palota 20. századi történetét nagy léptékben átgondolva úgy érzem, hogy a sötét 50-es években a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Pedig hasonló rendszerváltás máshol is volt… Nem lebegett nálunk az „szocialista éterben” egy szikrányi egészséges nacionalizmus sem – ne tegyük tönkre, ami a miénk.

Ha az 1950-es évektől 30 év kellett a megvalósításig, vajon hány év lesz most, a digi-korszakban? És hányszoros energia befektetéssel fogják a szakemberek visszaállítani a Budavári Palota régi pompáját (ha befejezik, ha hasonlítani fog a régihez, ha, ha…) mintha a háború után felújították volna? Attól tartok, hogy azt már nem érjük meg.

Harsáczki György

A fürdőkultúra matuzsálemei – „újratöltve”

Százéves fürdők – Székesfehérvár, Szerencs, Kunszentmárton

A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

 

Számomra elég későn jött el az a nap, amikor Székesfehérvár megnyílt előttem, és elvarázsolt kincseivel, titkaival, gazdag örökségével. Először azon a Fehér-Vár-Palota túrán siethettem át belvárosán, amely során az egyik legcudarabb idő kísérte a célig a turistákat. Talán 2003-ban. A második alkalom nem jó hangulatban történt – így nem lehet megszeretni egy várost… Aztán eljött 2011, amikor két nap jutott rá, és kiderült, mennyit ér. Sajnos az akkor készített fotók fele elveszett, így vissza kellett jönni.

 

A szecessziós „házsor”

Legutóbb a belváros egykori északi kapujának helyétől léptünk a Fő utca sétálói közé a késő délután éles oldalfényében, és hossza elidőztünk a már ismerős épületek között. Már az utcai lámpák fényében sodródtunk be a Táncsics utcába, ahol egyik kedvencem, a Pávás ház szecessziós épülete köszöntött. A „kis ékszerdoboz” még így, megkopott állapotban is szívet melengető, keleties hullámaival – amelyek hozzátapadni vágynak a soron következő épülethez, ami nincs is. Az U-alaprajzú lakóház nevét a féloszlopfőkön kidomborodó páva-motívumokról kapta – a festett üvegű padlástéri ablak körül életfa-relief figyelhető meg. Nem túl szembeszökő, de a bal oldali szomszédja is szecessziós, de már a visszafogottabb fajtából.

Az Árpád fürdő központi épülete

Az Árpád fürdő központi épülete

Bár nagyjából ugyanakkor épült, mégis, mintha foghíjat töltöttek volna meg a tőle jobbra látható Árpád fürdő építményével. (Néha a régiek sem figyeltek oda, mi, mi mellé tesznek.) A 2010-ben felújított fürdőt már négy éve is körbesimogattuk a szemünkkel, s most is nagyon hívogató volt kivilágítva. – Biztosan zárva vannak már! – gondoltuk mégis és szállásunkra indultunk.

Másnap reggel ismét erre ténferegtünk, s akkor eldöntöttem, hogy nem elégszem meg a homlokzat látványával – amit mindenki le tud fényképezni -, és engedélyt kérek egy beltéri fotósétára. Tudtam már, hogy a fürdő hátoldala a Várkörútra néz, de azt, hogy, milyen lehet a száz éves intézmény belső elrendezése, nem tudtam elképzelni.

 

Hübner tervez, Blaha gyógyul

A magas mennyezetű belépőcsarnokban máris elém tette „névjegykártyáját az Árpád – két márványtáblán: Kaltenecker Márton kezdeményezésére épült fürdőt a helyi Takarékpénztárak és egy kereskedelmi bank alkotta részvénytársaság építtette – Hübner Jenő tervei szerint. Hübner építész által tervezett közintézmények a szélrózsa irányában találhatók: Balassagyarmaton, Kolozsváron, Győrben, Tordán és Budapesten. Ő tervezte a fővárosi Fő utcai (Gyorskocsi utcai) Börtönt és a díszes győri Városházát.

A belépőjegy vásárló pultnál kiderült, hogy még éppen nyitás előtt álltak, így a fürdőben csak a dolgozók voltak, és az egyik hölgy elkísért a bal oldali szárnyba. Elsőként azzal büszkélkedett, hogy a fürdőt öt éve újították fel, miközben arra törekedtek, hogy az 1905-ös átadás állapotába kerüljön. A fürdő az Árpád-forrás szénsavas vizére épült, s ezt gondolatban összekapcsolhatjuk a fürdő mögötti, szintén szénsavas vizű Zsuzsanna-forrással, és a jó egy kilométerrel északabbra található Csitáry-kúttal, amely savanyú ízű ásványvize 200 méterről tör fel – hasonló geológiai körülmények között. A Zsuzsanna-forrás egészen az 1970-es évekig szivattyúzás nélkül tört a felszínre – napjainkban – csak – vezetékes ivóvizet szolgáltat a kút.

A Törökfürdő

A Törökfürdő

A fürdő ásványvizes fürdőként működött, ám a népszerűségre való tekintettel 1920-tól számos épületrésszel bővítették ki – étteremmel, szállodával, kávéházzal, színházzal(!) – így vonzva több vendéget. 1925-ben kerthelységgel, téli kerttel és nyári mozival bővítették, s – milyen furcsa – csak ezután kezdeményezték hivatalosan gyógyfürdővé nyilvánítását. Blaha Lujza – a Nemzet Csalogánya – több alkalommal vett itt kúrát, ez a fürdő volt a kedvence.

 

Gondok az illetékekkel…

Az 1930-as években a főváros mellett csak Székesfehérváron volt egész évben működő gyógyfürdő. Ezekben az időkben Klein úr volt az üzemeltető, aki nagy igyekezettel próbálta növelni a vendégek számát, ám – a fennmaradt hivatalos levelezés szerint – nem volt elégedett az eredménnyel.

1936-ban ismét az intézmény kibővítését tervezték, ám 1938-ra a homlokzatok már felújításra szorultak – a fürdő 1939 körül már anyagi nehézségekkel küzdött. Az épület, a berendezések és a szolgáltatások színvonal-esése miatt már napirenden volt a „szálloda” címének visszavonása. Az Árpád fürdőt éppen a háború végére sikerült ismét egyenesbe hozni, de a szovjet támadásban jelentős károk érték. A háború után néhány évig csak a „tisztasági fürdő” rész működött, de 1948-ra kinyitott az Árpád szálló is, és 1989-ig üzemelt, mint fürdő és uszoda.

 

Pöttyözött gipszdísz és törökös stílus

Az a baj, hogy e legutóbbi évszám után mindig óriási károk, pusztítások szoktak következni… A százéves szecessziós fürdő egészen 2005-ig üresen állt, s közben gyorsuló méretékben romlott az állapota. (Ebben az időszakban Magyarországon a tulajdonviszonyok hosszas tisztázása, az állagmegóvások és a felújítások felelőseinek még hosszasabb keresése folyt – általában. Közben a gazdátlan, elhanyagolt építmények nagy része óriási károkat szenvedett, ha ugyan el nem pusztult…)

Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival...

Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival…

2005-ben magánkézbe került – és megmenekült. A folyosón látványos fotópárokban láthattam a felújítás előtti és utáni állapotokat – most nagy élmény volt a tiszta, ékes folyosókon sétálni. A kupolás bejárati terem falaira is felkerültek az aprólékos kidolgozottságú stukkódíszek, díszlécek, s az aranyozott „pöttyözés” sem hiányzik róluk! A fordulóban álló oszlop az egyetlen, amely eredeti formájában maradt fenn. A fürdő léptéke és hangulata kifejezetten családias – ebben szerepük lehet a falak és a burkolóanyagok, drapériák okker és terrakotta színeinek. A központi fürdőcsarnok körül két kisebb-nagyobb bár is élvezetesebbé teszi a fürdőben töltött órákat. Sok dolgozó a „török stílusú” pihenőre büszke szamárhátíves boltozataival, de a fürdő fő éke a „Törökfürdő”, a amely az épület szíve is. Bekukkantva a medence rezzenéstelen víztükrére, legszívesebben belesiklottam volna a 36-38 fokos vízbe, aztán pedig elücsörögtem volna bámulva az ünnepélyes teret…

 

Monarchiás hangulat…

A másik, főleg a műértők számára érdekes megújulás az eredeti – mondhatjuk: száz éves – fából készült kétszintes öltözőkabin sor újjáépítése, a hozzájuk vezető falépcsőkkel. Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival… s ezt érezhetjük a legtöbb, szecessziós formavilágú nyílászáró esetében is.

Már elköszöntem volna, amikor kiderült, hogy a modern részbe nem sikerült betalálnom. A százéves falak mellé felhúztak egy új szárnyat is – az élményfürdő is ott működik – minden zubogó és csobogó alkalmatossággal -, ám meg kell említeni azt az érdekességet, hogy a vese alakú medencére az emeletről is le lehet látni – egy nagy mennyezeti lyukon. Izgalmas! A mozaikborítású szauna – a Tepidárium – szinte egy terem, amely a régi épület leghátsó helysége.

 

A szerencsi templom és mellette a fürdő - képeslap az 1960-as évekből

A szerencsi templom és mellette a fürdő – képeslap az 1960-as évekből

Szerencs: fürdő a vár mellett

E sikertörténet után eszembe jutott jópár fürdőépület, amely a századforduló táján – az aranykorban – épült. Szerencs szecessziós stílusú Községi Fürdőjének nemcsak az utolsó évtizedei voltak szomorúak, de megépülte is „zaklatott” volt. Szerencsen az 1890-es évek elején a fürdőkultúra fellendülésével vált közüggyé egy közfürdő és uszoda megépítése. A szomszédban – Bekecsen és Erdőbényén – már volt egy-egy strand, így a polgárok már tudták, milyen jó is az nyáron…

1899-ben egy mérnök ingyen megtervezte az épületet a néhai mosómedence helyére – ahol források fakadtak -, de a költségeket drágállották az elöljárók, s a plébánia kertjéből is meg kellett volna venni egy darabot. Így vajúdott a fürdő ügye 1908-ig. Új (ingyen) terv született, a telek kérdése is megoldódott, s már csak az volt a kérdés, hogy az uszoda és kádfürdő mellett legyen-e gőzfürdő, amikor újabb ellenzői támadtak a tervnek: ők inkább gimnáziumot szerettek volna.

Az 1909-ben elkezdett építkezés alatt még két kivágott évszázados topolyafa borzolta a közvéleményt és a novemberi esőzés tett károkat az épülő fürdőben, de 1910 nyarán átadták – egyelőre uszoda nélkül.

A szerencsi fürdő hivatalosan nem volt gyógyfürdő, ám kénes hévize – állítólag – olyanokat is meggyógyított, akiken még a híres pöstyéni víz sem segített. A Községi fürdő az 1960-as évekig közkedvelt volt – 1963-ban történt az utolsó előtti felújítása -, amikor a vízhálózat kiépítése és a fürdőszobák elterjedése miatt egyre csökkent rá az igény és az 1970-es években bezárták. Én is emlékszem a vadszőlővel befutott tömbjére, amikor a szerencsi vár körül sétáltunk. Ez fürdő? – hitetlenkedtem gyerekfejjel. Felújítása 2006-ban kezdődött meg, s ma már a napjainkra jellemző pezsgő-, élmény-, és wellness szolgáltatásokkal várja vendégeit.

Kunszentmárton 1909-ben átadott ártézi gőz- és kádfürdőjének százéves, eklektikus épülete viszont nem ért révbe. Hét éve, 2008-ban még volt rajta tető…

Harsáczki György

Neked is fáj a süketelés? – Sampon…

Így szól a reklám: Amikor a magyarok a maximumon élnek, a legutolsó dolog, amiért aggódniuk kell, a korpa! – Ezért bíznak a Head and Shoulders-ben.

 

Mi vaaan? Elemezzünk!

„Amikor a magyarok a maximumon élnek”

– Mi most a maximumon élünk? Vagy most nyáron? Nem, nem hiszem… A válságra értik talán? Vagy, ahogy a Metro újságban megjelent: „A létminimum alatt az ország harmada”? Nem értem, nézzük tovább!

 

…a legutolsó dolog, amiért aggódniuk kell, az a korpa!

Szóval a magyaroknak – mostanában-mostanság – nem kell aggódniuk a korpa miatt. Ezért bíznak a Head and Shoulders-ben. Vagyis: amikor nem kell aggódniuk, akkor bíznak a samponban. A samponban, ami – a használata során – eltünteti a korpát a fejbőrről.

De ha nem kell aggódniuk a korpa miatt, akkor minek bízni a korpa-samponban? A reklámszakember valóban ezt akarta írni?

1322846245.0362-egymarkassamponcsodakrakepes-f

Köszönjük szépen a www.demotivalo.com-nak!

És ez milyen lenne?: A magyarok bíznak a Head and Shoulders-ben, ezért/így hát/ebből kifolyólag nem kell aggódniuk a korpa miatt.

Hoppá! De csak ha maximumon élnek, akkor igaz az egész? Ha nem, akkor a korpa nem a legutolsó dolog, ami miatt aggódniuk kell?

Vagy, azt akarták megfogalmazni: ha a magyarok a maximumon(?) élnek – és emiatt nem kell aggódniuk a korpa miatt –, akkor bíznak a Head and Shouldersben? Ha a minimumon élnének, akkor a legelső dolog, ami miatt aggódniuk kellene, az a korpa? És ezért bíznak a korpaeltüntető samponban? Igen, először ki kell alakulni a korpának, aztán el lehet tüntetni.

 

Szerintem, jó lesz így: A magyarok bíznak a Head and Shoulders-ben, ezért/így hát/ebből kifolyólag nem kell aggódniuk a korpa miatt.

Kösz.

A Géniusz, a Gyors és a Király

Egy pompás alkotás útja Zentától Budáig

Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

 

Ha összeválogatnánk hazánk legszebb lovas szobrait, semmiképpen sem maradna ki a Budavári Palota előtt, a keleti teraszon álló alkotás, amelynek lovasa Savoyai Jenő – avagy Eugène-François de Savoie-Carignano – herceg, aki Párizsban született, s mégis I. Lipót német-római császár szolgálatába állva vált kora legelismertebb hadvezérévé.

 

Kispapból hadvezér

Hogyan kerül ő ide, fővárosunk legreprezentatívabb helyére? Ennek összetett történetét osztom meg az olvasókkal. Savoyai Jenő (hívhatjuk így, a századfordulón egyszerűen „Jenő hercegnek” emlegettük) „csupán” grófnak született, ám harci babérokról álmodozott. Az alacsony termetű, vézna fiatalembert azonban alkalmatlannak ítélték a katonai pályára. Miután a papi pályát javasolták neki, bosszúsan elhagyta Franciaországot, és 1683-ban I. Lipót szolgálatába állt, aki szívesen fogadta, és aki – mellesleg – magyar király is volt.

A törökök ekkor már Bécset fenyegették, így máris sikerült kitűnnie annak felszabadításában, s ennek köszönhetően egy dragonyos ezred tulajdonosává vált. Ezt követően az egyesített keresztény seregek lassan, de egyre biztosabban elkezdték a kissé már meggyengült – de szívósan védekező – török haderőt kiszorítani Magyarország területéről. Savoyai ott volt Esztergom 1685-ös, majd Buda 1686-os visszafoglalásánál, s 10 hónapra rá már a harsányi lejtőkön üldözte az oszmánokat. 1688-ban már altábornagyként foglalta vissza Belgrádot a törököktől.

 

Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Szeptember 11. – örömünnep

De a diadal, melyet kifejezetten csak az ő nevéhez kötnek 1697-ben következett be: szeptember 11-én Zenta alatt meglepte a Tiszán félig átkelt török sereget (Csapataival ő is az indulási oldalon volt.). Savoyai harcosai a félig elkészült hídfővédő sáncok közé szorították a török gyalogságot, a lovasság kitörését és a hídon történő átvonulást pedig ágyútűzzel akadályozták meg.

II. Musztafa serege két óra alatt sorsdöntő vereséget szenvedett, míg a császáriak oldalán csekély volt a veszteség: mindössze 700 fő. A csata hosszabb távú következménye a karlócai béke megkötése volt, s Magyarországról végérvényesen kiszorultak a törökök.

A szerény, leginkább tubákolni szerető hadvezér-géniusz ezután épp megpihent volna, amikor újra támadás érte a birodalmat. Ki tudja miért, de a Rákóczi szabadságharc elleni hadműveletből gyorsan visszahívták, de 1736-ban történt haláláig hol a franciák, hol a bajorok, hol a törökök ellen nyerte a csatákat. Talán ezért sem volt ideje ráckevei kastélyának kényelmét élvezni…

 

Egy elkapkodott megrendelés

Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás...

Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás…

Bár a zentai csata jelentősége nagy volt, mégsem közismert. Ennek az is lehetett az oka, hogy nem mi magyarok nyertük, hanem „szövetséges keresztény seregek”, s talán az is, hogy Zenta épp, hogy létezett akkortájt – a gaz-felverte, kietlen Alföld közepén. Zenta későbbi elöljárói azonban látták az dicsőséges ütközet jelentőségét, és annak kétszáz éves évfordulójára emeltek volna méltó emlékművet a hadvezérnek. Jenő herceg lovas szobrát Róna József neves szobrászművésztől rendelték meg, aki Budapesten élt. Az alkotó 1929-ben megjelent fordulatos önéletrajzi könyvében részletesen foglalkozott ezzel a munkával. „Róna mestert keresem, Zentáról vagyok – mondta egy hajlongó kis emberke.” Hogy miért őt keresték meg? „Egy ember van, aki gyorsan tud dolgozni, s ez a – Róna!” – mondta az emberke. …és persze az utolsó pillanatban jöttek: „Hisz erre alig volna egy évi idő!” – vonta össze a szemöldökét a művész.

S a megbízást csak egy feltétellel vállalta: „Az emlékművet olyanra csinálom, ahogy nekem tetszik, szóval, ahogy én akarom. Sem bizottság, sem zsüri abba bele nem szólhat. Különben nem tudok elkészülni a pontos időre. Ettől eltekintve a müvész mindig felelős a müveért, nem csak a jelen, hanem az utókornak is. Ha nem jó a szobor, – már pedig mennél többen beleavatkoznak, annál kevésbé lesz jó – nem véshetem a talapzatra aranybetűkkel, hogy ez vagy az a kritikus a hibás és én nem csinálhattam olyanra a szobrot, mint ahogy akartam.”

Felelősségteljes és magabiztos – igazi békebeli magyar beszéd!

Aki három dimenzióban álmodott…

A művész nem kis kihívás előtt állt: akkor még ismertek voltak Savoyait dicsőítő dalok! Lovas szobrok képei repdestek a fejében jártában-keltében, de mindet elvetette. „Magyarország megszabadítója volt ő a török járom alól! És nemzetünk igaz barátja.” – írta Róna József a századforduló hangulatában. Kihívás volt azt is megoldani, hogy a nagyobb ló helyett mégis a lovas domináljon, habár Savoyai kis ember volt, és hatalmas spanyol ménen lovagolt.

S egyszer csak eszébe jutott egy megragadott jelenet a bécsi spanyol lovas iskolából: „Elaludtam, de hirtelen újból felébredtem és íme a legényke helyett az én hősöm ült a lovon. A feladat meg volt oldva! A hős a harci tömkelegben hirtelen megállítja lovát, hogy jobban szemlélhesse a harc menetét és sas tekintetével a messzeségbe néz!” – írta. Fél nap alatt meg is volt a modellel. Így írt erről: „Jobbról és balról török foglyok ültek, egy öreg pasa és egy fiatal arab, s a lovassal együtt érdekes csoportot adtak. Két hosszúkás relief díszítette a meglehetősen magas posztamens oldalát, amelyek a zentai csata epizódját örökítették meg: lovascsapat élén vágtat a hős s a menekülő törököket a Tiszába hajszolja. A másik oldalon a történeti sáncostrom. Itt is a hős vezeti rohamra csapatait s legelöl a magyar harcosok nyomulnak föl s kézitusával eldöntik a harc kimenetelét.” – A két relief önmagában is szép alkotás, hát még minden együtt!

 

Csőd és gratuláció

Téli rege...

Téli rege…

Az elkészült munkát viszont a zentai szobor-bizottság nem tudta kifizetni, pedig „sorsjátékot” is hirdettek. Ez igen rossz hír volt Rónának… „Mivel azonban a bizottságtól nem kaptam előleget, minden megtakarított pénzemet belefektettem a munkámba s adósságot is csináltam…”

A pénz nem akart összejönni – a zentaiak a királyhoz fordultak segítségért, s közvetítőnek Széll Kálmánt kérték fel, de Széll elhajtotta őket. Miközben a huzavona tartott, a tetszetős szobrot fel kellett állítani: A barokkos lendületű lovas szobor a Műcsarnok előtt állt egy ideiglenes talapzaton, a reliefek pedig bent voltak kiállítva a tervvel együtt. Közben híre ment a műnek is: a lapok elismerően írtak a szobrászról, a művészek barátsággal veregették Róna vállát.

„Olyan technikai kunsztstükköt csináltál, amelyhez foghatót nem ismerek! – mondotta Fadrusz. – Te… te vakmerő fickó! … Ettől eltekintve, mestermüvet csináltál. Én meg lennék elégedve, ha Mátyás királyom is annyira sikerülne, mint a te szobrod!” – írta könyvében a szobrász.

Végül Széll Kálmánnal beszélték meg, hogy egy száz művész által aláírt kérvényt juttatnak el a királyhoz, hogy segítene megoldani ezt a botrányos dolgot… S akkor felcsillant a remény. Néhány nap múlva Romy miniszteri tanácsos és Hauszmann Alajos is megfordult a művésznél. Egyikük fényképeket kért a szoborról, másikuk a lovas szobor méreteire volt kíváncsi. Igen biztató volt az, hogy Hauszmann a vár új építkezésének vezetője volt, a tanácsos pedig egyenesen a királynak vitte a fotókat… A királynak tetszett a szobor!

„Amikor Széll ujra Bécsbe jött, megemlítette előtte a király, hogy emlékezete szerint a budai vár elé egy lovas szobrot terveztek.

– Igen, Felséged lovas szobrát! – mondotta Széll.

– Erre a koronázási domb van kiszemelve a pesti oldalon, – szólt a király. És ezen nem is akarok változtatni! …
Széll feszült figyelemmel hallgatott.

– A vár előtt nagyon jó helyen volna Savoyai Jenő szobra. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Hisz ő volt az, aki Magyarországot a török járom alól felszabadította s egyébként is barátja volt a magyaroknak. Ezt én tudom a legjobban.
Széll meghajolt a király előtt.

– Erre már gondoltunk is és Hauszmann már rajzot is csinált hozzá (…)

– Hisz ez nagyszerű! És stílusban és méretben is megfelel. Mintha a művész ide tervezte volna. (…) Én megveszem az emlékművet …de magamnak. És a zentaiak nézhetik a dolgukat. A fukarok! …”

Így került Savoyai Jenő lovas szobra az ország legkiemeltebb helyére, bár állítólag mégis Ferenc József lovas szobrának volt kiszemelve a hely, csakhogy az sosem készült el…

 

És a herceg egy ködös téli reggelen...

És a herceg egy ködös téli reggelen…

Ki, ha nem ő?

A Várkert teraszán felállított alkotás azért még sem minden alap nélkül áll a helyén. A hadvezér meg is sérült Buda vára visszavételénél. És ki lenne odavalóbb? József nádor? Nem nagyformátumú. Mária Terézia? Sosem élt benne, és Habsburg volt. Hunyadi Mátyás? Nem aktuális. Horthy Miklós? El lehet rajta gondolkodni…

A szobrot érintetlenül hagyta az első világháború és az 1919-es események. 1944-45-ben megsérült a szovjet ágyútűzben, ám csak 1968-ban bontották le, hogy 1971-ben már restaurálva kerüljön vissza a talapzatra. Még a szocialista vezetés sem távolíttatta el. A szobor mögötti, sérült Habsburg-lépcsőt viszont felújítás helyett elbontották, így a környezet is jelentősen megváltozott.

1966-ban Szalatnai Rezső irodalmár a következő kirohanást intézte a szobor ellen: „Róna József szobra ellen semmi kifogásunk, művészi alkotásként változatlanul meg kell tartanunk, csak épp nem a mai helyén. A művészeti alkotás, mely méltatlanul örökíti meg a hazánkat gyarmatsorba rángató ellenségünket, találunk helyet másutt, a főváros más pontján, talán egy parkban, de nem állhat a fő helyen, országvezénylő gesztussal nem kísérthet feketén a Vár élén!”

Szalatnai Rezsőnek akár igaza is lehetett, de a törökverő hadvezér – akit egyetlen egyszer vezényeltek magyar felkelők ellen – tehetett-e hazánk gyarmati sorba taszításáról? S 1966-ban szintén megszállt terület voltunk…

 

Az emlékmű mészkő talpazata 560 centiméter magas, maga a bronzszobor 470 centiméter. A lovas sérülései lentről nem láthatóak, de a reliefek jobban kiálló részleteit – Savoyai kardját, a dobos dobverőit, szablyákat – már „levadászták” a barbár látogatók, és sok helyen – ahol talán a háborús, golyó-ütötte nyomokat foltozták be – sötétebb foltok éktelenkednek. Ezekre már ráfér a restaurálás!

 

Egy délvidéki emlékmű kálváriája

S mi lett a folytatás Zentán? A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Olyannyira, hogy egy vesztes csatáénak is nézhetnénk. De az biztos, hogy ez kevésbé szép történet, mint a Róna-féle.

Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni – két évvel a zentai csata 200. évfordulója előtt. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – sebtében egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került.

A zentai csata szerény emlékműve Zentán

A zentai csata szerény emlékműve Zentán

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a gyorsan elkészített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették” – a Tisza-parti sétány félreeső szakasza mellé. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték… Mi lett volna itt ezekben az időkben egy grandiózus alkotással?

Jugoszlávia szétesése után újra lehetőség adódott a győztes csata emlékének ápolására. 1991-ben jelenlegi helyére szállították az Eugén-szigetnél 1895-ben felállított oszlopot, amelyet egy csúcsíves szoborfülke óv. Az emlékmű az ezzel szemben álló kis fa-haranglábbal egészül ki, amely Valkay Zoltán műépítész tervei alapján épült 1997-ben. Azóta szeptember 11. Zenta város ünnepnapja.

A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították.

Harsáczki György

Felhasznált irodalom: Róna József: Egy magyar művész élete (A szerző kiadása, Budapest, 1929.)

Ön óvja a környezetet? Fizessen!

veszhull

Nem is olyan egyszerű… (Kép forrása: internet)

Hogyan adjunk le lejárt festéket…

 

– Lesz egy kis dolgom még, bocs, meg kell keresnünk egy lerakatot – ezzel fogadott barátom, amikor beültem az autóba. Kirándulni indultunk.

– Van egy jó adag lejárt festékem, és szabályosan akarom leadni. Hogy valóban unokáink is élvezni tudják még a Földet – tette hozzá.

Ez szép – gondoltam én – de néhány doboz festékért kilométereket autózni… Végül is nekem se autóm, se festékem – nem tudom mit is csinálnék.

– Két napja hajtom a megfelelő lerakatot – mondta. – Képzeld el, sehol sem veszik át!

– Ez tényleg elképesztő – mondtam és gondoltam.

– Tegnap reggel, meló előtt két helyre is elvittem a festékeket, de míg az első csak 10-kor nyitott, a második helyre irányítottak, ami szintén 10-kor nyitott. Onnan meg a Tétényire irányítottak. A legtöbb helyen átvesznek mindent, de festéket, azt nem!

– El tudom képzelni az átvevőhelyen: „Hozhat kiégett nukleáris fűtőelemet, ebolás fecskendőket, de lejárt festéket? Hogy képzeli?!” – pörgettem a témát.

– A telefonba is beolvasták egyszer, hogy mit lehet, de festék, az nem volt benne. „Nem lehet. Ne hozza!” Nna most elmegyünk a Tétényi útra.

Eljutva a megfelelő helyre, még sem volt sehol a keresett lakossági hulladékudvar. – A központban megadott telefonszámuk nem is él, már hívtam őket – mondja barátom. Lassan gurultunk tovább, majd egy jó idő múlva észrevettük, hogy már nem is Tétényi úton vagyunk. Barátom telefont ragadott:

– Halló, hol van lakossági hulladékudvar a 11. kerületben? A Tétényi út száz-valahányon nincs hulladékudvar, és a telefonszám, amit Önök adtak meg, nem él.

Hosszú csend. Motozás, háttérzaj… Végül jött az infó.

– Bánk bán utca? – Nna ezt hagyjuk – mondta már nekem.

Átaraszoltunk a csepergős Nagytétényen, s barátom egyszer csak satuféket nyomott.

– Ott van! Nem Tétényi út, hanem Nagytétényi út!

Megálltunk a kapu előtt. A kapun öles tábla hirdette a lepakolható anyagokat: a hatalmas felületeken morzsányi betűk – másfél méterről nem tudtuk elolvasni. Aztán begurultunk az udvarra, ahol barátom kipakolta a festékeket. – Kétszáz forint kilója! – szólt be nekem az ablakon elképedve.

2400 forintot fizetett, 12 kilogramm festékért. A nehéz, beszáradt ecsetet már nem volt kedve hozzátenni.

 

Nézzük csak: Ha Ön lelkiismeretesen, óvva a természetet és a környezetét a megfelelő helyre szeretné juttatni lejárt festékeit, akkor nem kizárt, hogy 10-20 kilométer utazás/autózás vár Önre. Feltéve, ha egyáltalán megtudja, hol is van az a hely. És nyitva lesz. S ha megérkezik, Ön fizet azért, mert környezet védelmét szívén viselve hulladékudvarba juttatta a veszélyes szemetet. Ezen felül már csak az hiányzik a környezetet ily módon óvó polgárnak, hogy megkapja az „Hát még ilyen hülyét!”-címet…

 

Bocsánatot kívánok tisztelt Illetékesek! Ha statisztikáikban szebb – valós – eredményt szeretnének kimutatni a magyar állampolgárok környezettudatossága terén, akkor a jelenleginél egy kicsit jobban kell motiválniuk a polgárokat, vagy csak meg kellene könnyíteniük a jószándékú „nép” dolgát!

Harsi

Csatatér a Budai várban

Olyan, mintha, de mégsem…

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

 

Több, mint két hete készülődik már a háború. Most már a spájzban vannak a statiszta-kommandósok: az Országos Széchenyi Könyvtár bejárati aulájában lófrálnak. Be-betörnek a büfébe is. Kint, az Oroszlános udvarban már tarthatatlan a helyzet: A puskalövedékektől megrongált, megcsonkolt Négy barbár szobra előtt már mintha hetek óta kint lógnának a mocskos drapériák a tiltakozó feliratokkal. Bár az Oroszlános udvar mindig kövezett volt, földhányásokra pakolt homokzsákok alkotják a felkelők védelmi vonalait. De akad autógumi és lim-lom-barikád. Az épület áramellátása sebtében felállított rozsdás telefonpóznákon ziláltan lógó drót- és kábelfonaton történik. Nincs esztétikum, katonás a gondolkodás. Sokfelé tűz nyomai látszanak, betonkockák, por, ruhafoszlányok, papírszemét borítja a földet. Tökéletesen kiégett Ikarus és 4-5 személyautó segít még közelebb, napjainkhoz hozni a drámát – bár az egyik mintha máshol ment volna tönkre: hátsó szélvédőjének szélén mohapárna látható… A könyvtár bejáratát eltorlaszolták a legutóbbi ostrom során leomlott első emelet kő- és betondarabjai. Lám, feltárult a lestrapált szocreál belső berendezés! Ötven-hatvanéves bútordarabok mögött göbbednek a kutatók, a könyvtárosok! Hűű! Ez botrányos! Még jó, hogy a háborút valami más követi. A tankok lövedékei után feltárult a történelmi falakkal álcázott igénytelen jelen…

 

A Budavári Palota egyetlen zárt udvarában több, mint két hete dolgoznak a filmesek. Elképesztő, hogy az állítólag „B” vagy „C” kategóriás akció-scifi is ennyi munkát és – nem utolsó sorban – pénzt emészt fel. Mintha hallottam volna, hogy 120 millióért tűri el a port, a szemetet, a gépek zúgását, és a látogatók útvonalát korlátozó munkálatokat az Önkormányzat.

Először azt láthattuk, hogy az udvar közepére egy hatalmas emlékművet állítottak be – pontosabban: szereltek össze. Az acélszerkezetre farostlemez került, majd a felületeket a Palota köveivel megegyező színű, kétségbevonhatatlanul kőburkolatnak tűnő borítólapokkal fedték be, amelyet utólag számtalan lövedék ütötte nyommal „díszítettek”. A talapzaton négy harci szekercés – fantasy-barbárnak tűnő – lovas vágtat, s a köztük álló oszlopon egy szárnyas figura áll. Az egyik alkotás a karját, a másik a fejének egy darabját, a lovak is egy-egy lábukat vesztették már a képzőművészeti alkotásokat soha sem kímélő golyózáporban. Az egyik munkás rombol még egy kicsit az egyik paripa lábán…

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A könyvtár bejárata feletti teraszt kiegészítve, egy eleve lerombolt épületrészt állítottak össze. A kívülre ragasztott kifestett hungarocell annyira hűen utánozza az épület eredeti részeinek megjelenését, hogy a „csalás” csak másfél méterről tűnik fel. Eleve néhány sérüléssel, repesz- és golyütütte lyukkal „ellátva” szállították ide… A leomlott emelet már említett, ócska bútorait egyenként tették a helyükre, nem megfeledkezve a megtépett függönyről, szőnyegről, képekről. A kváderkő alatti nyers tégla is épp, hogy a helyén maradt. Pedig hungarocell. Nem lepne meg, ha a romok között a második emeleten tárolt kávéfőzőt, és a titkárnő váltó-papucsát is megtalálnánk. Mert a díszletes alapos…

A múlt héten megérkeztek a tankok is. Szépek, feketék és jó hosszú lövegcsövük van. – Ezeket valószínűleg meg tudná emelni néhány markos ember – mosolyog kollégám. – Mivel ezek biztosan nem 5 centiméteres páncélzattal vannak ellátva! – magyarázza. A három jármű békésen megszemlélte a terepet és a buzgón dolgozókat a kapuból, majd az erős napsütésre hivatkozva visszavonult: jelenésük csak egy héttel később lesz. Addig megnézik a Parlamentet, a Corvin-közt és bekukkantanak a Széna térre is. Hogy ne károsodjon az udvar meglehetősen igénytelen kőburkolata a „nehéz” tankok lánckerekei miatt, a stáb homokágyat szórt a járművek felvonulási területére és arra vastag acéllapok kerültek. Mondjuk azok, amelyeket az „önjáró lövegekről” lespóroltak… Igazán nem kellett volna. A lánckerekek okozta kártérítésből pedig meg lehetett volna igényesebben csinálni a burkolatot – Mátyás palotájának alapfalait jelző kőberakásokkal együtt.

Elült a csatazaj egy pillanatra...

Elült a csatazaj egy pillanatra…

Az eredeti – Fadrusz János oroszlánjaival díszített – Oroszlános kaput „duplikálták” az udvar másik sarkában. Talán így azt is láthatjuk majd a moziban, amilyenné a kapu változott a nagy csatában. A kapu másolatát végképp nem kímélték a szakemberek: az emléktábla apró darabokra robbant egy páncélököl lövedékétől, az egyik oroszlán is félberobbant, s a kapuív oszlopai épp, csak emlékeztetnek néhai formájukra. Igen, ez a háború. A TV-ben mindennap láthatjuk, akár kétszer is. Egyszer az esti filmben, és a Híradóban.

 

Jókora szélgép fújja a füstöt az elképesztő díszletek közé… Ködösítenek.

 

Harsáczki György

Paplanernyők, sírhantok

Teljesítménytúra – csak hogy legyen?

 

Az Újlaki-hegyen (Fotó: Harsáczki György)

Az Újlaki-hegyen (Fotó: Harsáczki György)

Szép hétvégénk volt! Én vasárnapra a HASE „Katonasírok nyomában” című túráját választottam, amely ugyan a már igen-igen jól ismert Budai-hegységbe hívta a teljesítménytúrázókat, mégis csak honvédeink emlékeire „épített” a túra! Egyszóval: a tartalomra mentem.

Jól éreztem magam – a Budai-hegység változatos felszíne nem fukarkodott üdítő panorámákban, a szeptember teltebbé tette az augusztus érlelte erdők színét, még kékebbé az eget. Az Újlaki-hegy tövében kibontakozó siklóernyősök színes foltjait a túra szinte egész ideje alatt láthattuk, s később fent a levegőben is. De a Duna tükrét is megcsodálhattuk több helyütt a székesfőváros hídjainak kékes sziluettjével. Az elmúlt hetek borongós időjárása felértékelte ezt a hétvégét – mindenki kint téblábolt, aki a nyárutót értékelni tudja.

Így hát csak a túra végén „kapcsoltam”, hogy egy almán kívül – amivel a rajtban kínáltak meg – nem volt szolgáltatás. Valami azért bele kellett volna férjen! Rendeztem olyan túrát – messzi vidéken, felfestett turistajelzések nélkül – ahol a résztvevők háromszor vehettek magukhoz kalória-pótlást… Igaz, nem volt színes az oklevél.

Ismeretlen magyar honvéd sírja a Homok-hegy közelében (Fotó: Harsáczki György)

Ismeretlen magyar honvéd sírja a Homok-hegy közelében (Fotó: Harsáczki György)

De ötletben is szűkölködni látszott a túra. Akár a rendezők, akár mások tettek friss virágot az útközben érintett négy – vagy talán figyelmetlen voltam? – sírhantra, a Kitörés túra után többet várt az ember. (Azért láttam két olyan sírt, amelyet korábban még nem ismertem – így volt négy.) Természetesen nem vártam beöltözött hagyományőrzőket, de nem láttam kapcsolatot a túra neve és rendezés között. Lehetett volna ellenőrző pont lövészároknál, kis bunkernél, ha már ezt a nevet adták a túrának…

Miután katonasírokra nagyobb „hangsúly” nem esett – s szinte minden budai teljesítménytúra érint négy katonasírt -, a rendezvény akár az „Indián nyár” nevet is viselhetné.

A rajtnál nem voltak tollak, az itiner gyakran pongyola megfogalmazású volt, s a jelzett szakaszokon szűken mérték a kirakott jelzőtáblákat. Egyedül az ellenőrző pontok nagy száma volt az, ami igazán dícséretre méltó. Tisztelt Rendezők: oda kell figyelni a részletekre!

Harsáczki György

A Budai vár titkos víznyelője

A Budai vár a főváros egyike a turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

A Budai vár egyike a főváros turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

Kilenc hónapja tevékenykedem a nemzeti könyvtárban. Kilenc hónapja bosszankodom azon, hogy az ország egykor legreprezentatívabb épületegyüttese, a Budavári Palota – már azon túl, hogy rémisztő ötletek után múzeumi központ és könyvtár lett – környezete milyen fájdalmasan igénytelenül fest. Sajnos a Budavári Palota körül elterülő közterületek kezelése még mindig a szocializmusból átöröklött szemlélet szerint történik: múzeumi közterület, tehát senkié, nem nagy ügy, ha egy kicsit sivár, kopott, poros, szocreál, lyukas, ferde, vagy szürke. Jól elfelejtettük, hogy 1945 előtti időkig innen irányították az országot – mikor-mennyi önrendelkezést hagytak nekünk. Egyetlen volt szocialista ország királyi székhelyét nem „intézték el” az elvtársak, mint a miénket. Mármint az itteni elvtársak a miénket. Nemcsak hogy a 200-250 éves gazdag díszítésnek estek neki kalapáccsal, s csak a csupasz falak maradtak, de több épületet, épületrészt is elbontottak, s tettükre legfeljebb „ideológiai” magyarázatot adhatunk.

 

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Amikor kilépek a Clark Ádám térről a Várfeljáró útra, kezdődnek az anomáliák: a Budavári sikló állomása előtt néha már egy-egy tartósabb eső is kimosta az „időtálló” bazalt helyett andezitből „gondosan” lerakott macskakövet. De „megörvendtem vala”, amikor láttam, hogy április táján nekiláttak a 0-kilométerkő körötti park átépítésének, s ezek a munkák a Várfeljáró út aljának foghíjas macskaköveire is kiterjedtek – augusztus első napjaiban. Láttam a műgondot is, amint a három dolgozó gumikalapácsokkal beparancsolta a kockákat a homokágyba. Lett nagy meglepetés néhány nappal később, amikor megláttam a képen látható „szántást”. Mintha egy kis BOBCAT fordult volna meg helyben. Ki tudja? A kockaköveket valami gyors módszerrel jól „felrázta” valami. Tessék mondani, ez a kockakő, mindössze ennyit bír? Természetesen 1-2 napon belül kijavították, de…

 

A Feljáróútra néző támfal már most (nem sok idő telhetett el a felrakása óta) repedezik – egyes téglák mostanára már kitörtek, mások repedeznek. Feltehetem a kérdést: létezik-e olyan tégla napjainkban, amely kibír 450 évet széttöredezés, mállás nélkül – amilyenből például a gyulai vagy a győri várat emelték? Van fejlődés?

 

A tégla-támfalat beton követi, majd a gyalogos feljáró kapujába léphetünk – már, ha tudjuk, hogy az a sötét kapu, amelynek nehéz vasrácsát alkalmanként valakik szándékosan behajtják a Budavári Palotához vezet. Mert a Budai vár látogatói többnyire errefelé idegenek – külföldiek, s hazai turisták -, akik nem ismerik a járást. Jó pár hónapig ki volt téve egy egyre viharvertebb tábla, amely az út távolabb lévő lezárására (a Várkert bazár-építkezés) hívta fel a vár látogatóinak figyelmét. A tábla így csak óvatos utalás volt arra, hogy akkor talán az ott nyíló lépcsőfeljárót használják az idegenek.

A tábla mondanivalója lassan az olvashatóság határain kívül került, s már az útra sincs kihelyezve. Mert a Várkert bazár elkészült. Már nem érdekes, hogy hol a feljárat? A lényeg az, hogy sokan mennek túl a lépcsőfeljárón, s vágnak neki az enyhén emelkedő Várfeljárónak – mit sem sejtve annak hosszúságáról, s a bosszúságról, s aztán csalódottan jönnek vissza.

 

Időszakos mocsár és víznyelési pont... (Fotó: Harsi)

Időszakos mocsár és víznyelési pont… (Fotó: Harsi)

Jön a „kedvencem”, a pisiszagú feljáró – a „szatír lépcső” – amelynek korlátja már sok éve a múlté, tartójának csonkjai legfeljebb sérülést okozhatnak, vagy a textíliát tépázhatják meg. A forduló a késő délutáni és az esti műszaké: akik könnyítenek magukon a sötét zugban, és akik telefirkálják. Ezen a nyáron rendszeresen hordalék borította… amelynek eredetét felérve pillanthatjuk meg. Egy-egy esőt követően reggelente jókora dagonya gyűlt össze a lépcső tetejénél. Ezen lehet átkelni a híres Budai várba! Ez ugyan csak a sportosabb, délelőtti látogatókat „boldogította” (mivel délutánra általában már ellapátolták), de jó fényt így sem vett ránk.

Viszont a sár messzebbre mutat. A felfelé vezető, kényelmes lépcsőt kísérő vízelvezető vizének útja ér pont itt véget: itt, ahol a támfal tetejének járólapjai be vannak kissé rogyva. Vagy nincs kitalálva az esővíz útja, vagy a végletekig eltömődött. A víz viszont lassan elszivárog a támfal mögé: vagy barlang születik, vagy egyszer csak megroggyan – ne adj Isten – kidől…

A pajkosak... (Fotó: Harsi)

A pajkosak… (Fotó: Harsi)

Hogy honnan jön a hordalék ilyen mennyiségben? A Várhegy oldalából. Onnan mossa le az esővíz, ahol a pajkos turisták toronyiránt nekiugranak a hegyoldalnak. Én is ismerem azt az érzést, amikor az ember egy szép, izgalmas, történelmi helyen, a barátaival kirándulva, eufórikus állapotban nem tudja hová pakolni az energiáit, és nekimegy a már jól kikoptatott út-rövidítésnek. Külföldön viszont ott egy felügyelő, rendőr vagy parkőr, aki óva inti a helytelen viselkedéstől a kis kulturálatlant. Amikor kisiskolás koromban csoportos rövidítésbe kezdtünk a Tarpataki-vízeséshez vezető szerpentinező turistaúton, egy bősz szlovák turista bácsi nem hagyta szó nélkül, és visszaparancsolt minket a rajtvonalra. Elég ciki volt. Mi is rászólhatnánk a lazázókra. És én is. Nálunk mégis minden baráti csoport Buda várának hegyét amortizálja tavasztól-ősz végéig. Az évente lehordott tonnányi föld nemsokára hiányozni fog onnan..!

Ugyan mikor fogunk odáig eljutni, hogy legalább a magyarok nem csinálnak hegymászó-edzést a királyi várba való feljutásból? Sokára. De mi lesz akkor, ha a Budavári Palota ismét visszakapja régi eleganciáját, esetleg hatalmi funkcióját? Ez talán nincs is olyan messze. Csak azért ki ne zárják onnan a már ráncbaszedett turistákat!

Harsi

2014. augusztus 30.

Hol vannak a „Chaplin-tornyok”?

A híres villa-tánc képkockái az Aranyláz című Chaplin-filmből (Fotó: Harsáczki György)

A híres villa-tánc képkockái az Aranyláz című Chaplin-filmből (Fotó: Harsáczki György)

2011. október 8-án, a Genfi-tó partján fekvő svájci kisvárosban, Vevey-ben két lakóépületet avattak fel. A két toronyház dekorációja miatt keltett feltűnést: az illusztris vendégek jelenlétében átadott összesen 1720 nm-es falfelület a filmtörténet egyik legismertebb és egyik legsokoldalúbb tehetségének, Sir Charles Spencer Chaplin-nek állít emléket, aki élete utolsó 25 évét töltötte Vevey-ben. A 40 méter magas falakra egy vevey-i művész, Frank Bouroullec tervezett kompozíciókat Chaplin legismertebb és legsikeresebb filmjei, köztük a „Modern idők” és „Az aranyláz” jeleneteiből. A munkát két hónap alatt fejezték be.

 

Chaplin 1889-ben született Londonban kabaréénekesek gyermekeként, s nemsokára apa nélkül maradt a család. Az árvaházakat is megjárt gyerek már 5 évesen a színpadra került, s tízévesen kis vígjátéki szerepekben tűnt föl. 1912-ben egy mutatványos társulat tagjaként érkezett az Egyesült Államokba, ahol néhány év múlva – a Chaplin az autóversenyen című filmben – magára öltötte a későbbi szimbólummá vált figura jelmezét. 1914-től maga rendezte filmjeit – miközben önállósága és fizetésének növelése érdekében gyakran váltott stúdiót -, és 1918-ben létrehozta saját cégét, a Charles Chaplin Film Corporation-t. Egytekercses alkotásaiban gyakran megjelenítette gyerekkorának nyomorát, amelyet nem felejtve liberális és baloldali nézeteket vallott. (Például az elgépesített világ veszélye az emberekre a „Modern időkben”, a nácizmus és Adolf Hitler kritikája „A diktátor” című filmben.)

 

Sir Charles Spencer Chaplin smink nélkül, és ahogy a filmvászonról ismerjük (Fotó: Harsi)

Sir Charles Spencer Chaplin smink nélkül, és ahogy a filmvászonról ismerjük (Fotó: Harsi)

Nagy sikerei ellenére kommunista-szimpátiával vádolták meg és 1952-ben már nem tudott Londonból visszatérni az USA-ba. Negyedik feleségével, Oona O’Neill-lel és nyolc gyermekükkel a svájci Lausanne-ban, majd a szomszédos Vevey-ben (Corsier-ben) telepedtek le egy jókora birtokon, fantasztikus kilátással a Savoya-i hegyekre és a Genfi (Leman)-tóra. Tíz gyermekéből négy itt született, az utolsó – Christofer -, Chaplin 73 éves korában. Szinte haláláig dolgozott: 1972-ben Los Angelesben átvette az életművéért járó Oscar-díjat, 1975-ben pedig az angol királynő ütötte lovaggá. 1977. karácsonyán hunyt el agyvérzésben 88 évesen, s feleségével a kis helyi temetőben nyugszanak. Vevey-ben parkot neveztek el róla, és jellegzetes figurája szoborként nézi az alpesi csúcsokat a tópartról. Házának csodálatos teraszáról épp a „Chaplin-tornyokra” látni…

Harsáczki György – 2011