Házak a Világvégén… (1. rész)

Kán, Hetvehely, Ökörvölgy esőben, sárban téglapitykével...  
Kis kápolna a Hetvehely feletti dombon

Kis kápolna a Hetvehely feletti dombon

Barátaim, – miután már jó ideje Dunaújváros mellett élnek – lassan felfedezték a dél-dunántúli dombvidékeket. De nem csak maguknak – hívtak bennünket is. Tavaly október 23.-hoz közeledvén túratársaságunk a Zselic déli dombjai között megbúvó Kánra „fókuszált”, hogy az év utolsó előtti túrahétvégéjét ott töltsük.   No de ilyenkor már szállást kellene keríteni. (Mi is öregszünk: már nem akaródzik késő ősszel sátrazni.) Én vettem kezembe a telefont, és nagy lendülettel felhívtam Attila barátom által elküldött két káni telefonszámot. Gyorsan lehűlt a lelkesedésem, ugyanis világossá vált, hogy Kán lakosságának zöme nem Kánban vészeli át a „telet”. Néhány éjszakáért pedig felfűteni egy házat nem éri meg. Viszont egyik szállásadó adta a másik elérhetőségét, és mindig volt új remény… de aztán elfogytak a kániak. – Megkérdezem a hetvehelyieket, fogadnák-e magukat – segített az utolsó káni. És a válasz végre igen volt, mehettünk! Hetvehely sváb település Kán szomszédságában van.   Az időjárás előrejelzés ugyan özönvizet jelzett, de mi már megtanultuk ennek kezelését: meg kell felezni az esős időtartamot és máris valóságosabbak, illetve derűsebbek a kilátások. El kell indulni! – és ez bejön… Ketten már október 22-én, munkanapon leviharzottunk, mivel barátomnak éppen Pécsen volt dolga. Mindössze két órám volt, de „nem úsztam meg szárazon” a városnézést. Elázva szálltam vissza barátom autójába. Az idő igyekezett kedvünket szegni, de mi jó hangulatban kanyarogtunk át az esőverte kővágótöttösi úton, majd Hetvehelyre értünk. Tudtuk, hogy nagyjából másfél óra múlva beáll a szürkület, így megkerestük a „szolgáltatóházat”, ahol a szállás „működött”. Jókora épületet találtunk – nemrég lett kész. A fejbekólintó az volt, hogy a kisebb közintézménynek is beillő házban egyedül „vackolódhattunk el”. Az emeleten három vendégszobából válogathattunk – a miénkből egy parkra láttunk –, és amikor leszaladtunk az udvarra körbenézni, a park végében – most éppen – hömpölygő Bükkösdi-vízen egy pompás fa gyaloghidat is találtunk. Az este során hosszan ünnepeltük ezt a remek helyet…   Másnap nem akartunk barátaink érkezésére várni, így bekapcsolódásukra számítva Kán felé indultunk. Térképünk a netről kifotózott turistatérkép-kivágat volt…  A faluközpontba északról érkező völgy vízfolyása mentén indultunk ki Hetvehelyről. Már ezen a rövid utcán feltűntek a porták melléképületei: bár méreteiben, funkciójában mind ugyanolyannak épült, mégsem volt két egyforma – már a környezet miatt sem. A téglaépítészek mindenütt tettek némi díszítést, csavart rájuk. Hazatérésünk napján világított rá a falugondnok, hogy amíg a „munkaépületek” téglából épültek, a házak vályogból! Ne mondja senki, hogy 150 éve a tégla nemesebb lett volna, mint a vályog! Ezt valószínűleg a sváb nép munkaszeretetéből, szorgalmából következhet… A 18-19. században betelepített németek épületeit a környező falvakban is láthattam, és nem untam meg fotózni azokat. Emberes sárban kapaszkodtunk fel a dombtetőre, a Káni-tető felé. Szerencsénkre a földutak jó irányba vezettek – a tetőn egy kicsiny kápolnába is belebotlottunk, amelyet két feszület őrzött. A Mecsekre köd ereszkedett, de mi még leláttunk a Hétmén-dűlőre. Barátaink közben megérkeztek a szállásunk udvarára… Az útkereszteződésben a káni völgybe fordultunk. Az út érdekesebb – erdős - lett, ám a völgybe érve - amikor már megpillantottuk az első házakat – azt tapasztaltuk, hogy a patak elárasztotta a völgytalpat, állt a víz mindenütt.
Kán első házai előtt

Kán első házai előtt

Az elárasztott területet igyekeztünk megkerülni, de az út nem akaródzott Kánba kanyarodni, sőt, arrébb villanypásztor is nehezítette a kísérletezést. Végül egy vihar döntötte fa rombolása segített bejutni az elkerített legelőre, majd artistákat megszégyenítő egyensúlyozással másztunk ki a káni útra. Végre ott voltunk! Nehezen adta magát. A településtáblát fából faragták, s a néhai feszület csonkja előtt állt. Az első három parasztház környezete még nem volt kialakítva – a Káni Vendéglő feliratú épület komoran hallgatott. Velük szemben cserjékkel, fákkal tették otthonosabbá a régi házak frontját új lakóik. Minden harmadik porta körül volt valami jele az életnek – egy autó, egy ló, egy füstölő kémény. Talán nem is fotóztam volna olyan sokat az utca portáit, ha nem tudom azt, hogy Kán egy új életformát vett fel 1980-as évek közepe óta, mivel 1978-ban megszűnt, mint önálló település. (Az 1973-as Mecsek turistatérképen még nincs semmi utalás Kán elnéptelenedésére.) Kán neve írott formában a 12. századból ismeretes. A török időkben elnéptelenedett, németek népesítették be újra 1760 körül. A 20. században számos esemény tépázta meg a német nemzetiségű falvak lakosságát, így a környék településeit is: az SS-sorozások, a kitelepítések, az elkobzások, a málenkij robot megosztottá tették Kán lakosságát is. A szocializmusban - a vidéksorvasztó gazdaságpolitika nyomán - először elcigányosodott a falu, majd az iskola-igazgatónő távozásával megszűnt az iskola. Felgyorsult ez elvándorlás: a fiatalokat követték az idősek is, s Hetvehelyre, Bükkösdre költöztek. A közlekedés mindig rossz volt, a kániak rendszerint gyalog jártak a pécsi vasútvonalig. Az előtte lévő Goricán – a szűk utca miatt – soha sem lehetett busszal áthajtani. A 1980-as években néhányan fantáziát láttak a csodálatos környezetben - szó szerint - megbúvó faluban, és megvettek egy-egy portát. 1998 körül egy építőipari cég is elkezdte a házakat felújíttatni (szép eredménnyel!), ám a vállalkozás tönkrement: szerencsére a házakat legalább értékesítették, s a kétezres évek elejére már több holland tulajdonos járt ide, de állandó magyar lakók is érkeztek. 2001 óta üdülőfalu, s már nyolc ház tulajdonosai foglalkoznak falusi turizmussal – inkább a melegebb időszakban. Ma már él itt belga, angol, német, thai lakó, de állítólag még egy dubai-i is.
Káni csendélet - zománcos, bonyhádi...:)

Káni csendélet - zománcos, bonyhádi...:)

(Karesz diót kezdett törni az út szélén, mert a többiekkel hozatott reggelije csak nem akart megérkezni.) Kán faluképének – szerintem – három arca van. Az első az „épülő skanzen”, ezt a „rendezett, németes” követi a haranglábig (ahol a temető is van). A harmadik, a legbarátságosabb, annak családiassága és az utat szegélyező gyep miatt, majd pedig az „erdős zug” jön. A harmadik szakaszban odaértünk a legkedvesebb portához. Az udvar vén diófája egy kacatokkal, régi tárgyakkal megpakolt, pult fölé hajolt. Csodálkoztunk, hogy a hűtőszekrény, az összes poharak, s a víztől óvandó tárgyak is ott voltak. És két keretezett-üvegezett fotó. Ja, igen! Megtaláltuk Ács Lukács portáját? A szállásadók mondták, hogy meghalt – és minden így maradt… Két nappal később állandó lakosokkal találkoztunk a temetőben. Megtudtuk, hogy ez a jópofa ember, Maci eldobta magától az életet… Ács Lukács a közeli Palotabozsokon született és sváb származású volt. 1991-ben vett házakat Kánban, s ötletei, lendülete folytán lassan „falufőnökké” vált. Állandó lakó volt, az ő ötlete volt a Káni Filmfesztivál, ami kiállítással, zenével, tánccal kiegészített szabadtéri vetítést jelentett június végén. Fel is fedeztük a tábláját. Ki fogja továbbszervezni? Itt van minden készen!  
Ács Lukács - Maci bácsi

Ács Lukács - Maci bácsi

Végigmasíroztunk az „erdős zugig” – láttuk a Gyócsi-, a Sopi-, és a Baltás szálláshelyek irányjelző tábláit - aztán visszafordultunk, és felfedeztük a temetőt. Maci sírhelye az első sorban volt – fentebb az erdős domboldalban vannak a legkorábbi sírok, fejfák – zömében gót betűsök. Sokakon még mindig jó állapotban lévő régi fotográfiák idézik fel Kán régi lakóit. (A mai fotótechnikák kibírnának ugyanígy 60-70 évet?) Rongálók helyett csak az erdő vadjai és az elszármazottak látogatják…   Elindultunk vissza, szembe a többiekkel. Hetvehelytől nem volt rövid útjuk – Gorica végénél jöttek szembe, már esőkabátban. Egymást köszöntve ismét Kán felé fordultunk és megállapodtunk abban, hogy megebédelünk. Mivel sehol sem volt fedett hely, így az „üdülőfaluban”, középtájon, egy porta háta mögött vén mogyoróbokrok tövébe kuporodtunk le. Éppen végeztünk, amikor egy idősebb magas férfi sétált közénk: a tulajdonos. Holland volt, s az udvariassági kérdéseken túl, több érdekes dologra is fény derült. Sajnos lopnak-lopogatnak errefelé is, ezért is sétált ide. Ő csak a telet nem tölti itt – valószínűleg az első hollandok egyike, mivel 15 éve Pécsen pillantotta meg a hirdetett káni házakat. Nyáron rendszerint elhozzák az unokáit nyaralni. - És maguk? Tanulnak, vagy..? – kérdezte óvatosan, amin nagyon elcsodálkoztunk, mivel mindegyikünk 35-40 év körüli volt. Egy itt lakó magyar mesélte, hogy az itt élő külföldiek – főleg a nyugatiak – amolyan „kasztrendszer” szerint fogadják bizalmukba az idegeneket, és az egy lassú folyamat. A legbizalmasabb dolog eddig az volt, hogy egyikük megkérte, hogy segítsen bútort bevinni a házába.  
Attila - mögötte a völgy, amit a sártengerben leküzdöttünk...

Attila - mögötte a völgy, amit a sártengerben leküzdöttünk...

Elköszöntünk és éppen a délelőtt elárasztott völgyszakaszon igyekeztünk átlábalni. Visszafelé már sikerült. Visszakaptattunk a Káni-tetőre, majd a csatakosra ázott völgyoldalon le, a túloldalon pedig felkecmeregtünk a mély sárban– az eső fátyolában. Az aszfaltgyanús úton nemsokára a Szabadságmajorhoz és kutyáihoz értünk, ahol meglepetten láttuk, hogy a régi tsz mellett éppen felépült egy kis üdülőtelep. Az Ökörvölgyhöz tartozó Zselic vendégház(ak) a lovas turisztika hódolóira is épít. Ökörvölgybe érve ki kellett próbálnunk a „templom” mellett felépített nagy kör alakú pihenőpavilont, olyan hívogató volt! A templomot ezért tettem idézőjelbe, mert egészen olyan, mint egy harangtoronnyal kiegészített községi könyvtár. A hosszú míves fakerítést is azt sugallta: a falu vezetőiben van lendület! Itt is csodálatos kis műremekekkel kápráztatott el a téglaépítészet. Ezek mellett jó pár szépen felújított, fehér, virágos (vagy új?) népi lakóházat láthattunk – és jó pár szedett-vedett csúnyaságot is. A Kis Márton tanya érintésével értünk vissza Hetvehelyre, amely újabb téglafantáziákkal örvendeztetett meg - engem. Újabb napot „ünnepelhettünk” a nagy házban – miközben elszántan néztük a felhő-utánpótlást az interneten…

Harsáczki György

Mosonmagyaróvár – város, aminek két szíve van (3-4. rész)

Kelepelők között, száraz víziúton…  
A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot

A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot

A Magyar utca végéhez érve Habsburg Frigyes főherceg ülőszobrához értem. (Csodálkoznék, ha nem egy Hőnel Béla-tervezte épület előtt pihenne.) A sörgyár innen ugyan kinéz még valahogy, de a láthatóan üres épületen, fenn, az eresz alatt már négyzetméternyi beázások láthatók. Nyilván a főherceg sem tette szóvá, mert nem oda néz…Talán inkább a Deák Ferenc tér napsütötte oldalára ülne át – ha tehetné – így kora délután. De a padok ott is árnyékban vannak.   Kikötőt kapott az Uradalmi malom! A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot. Ez utóbbi 1892-ben épült, és korábban Vármegyeház volt – udvarán még látható egy árkádsor a régi épületből. Az előreugró középső homlokzat számos emléktáblát hordoz, közülük a legérdekesebb Napóleon ittjártának állít emléket. A hadvezér 1809-ben augusztus 31-én és szeptember 1-én átutazott a városon – miután serege Győrt bevette -, de a régi megyeházán már augusztus közepétől folytak az osztrák-francia béketárgyalások. A szintén a térre néző 17. századi barokk uradalmi kastély megint csak látott napóleoni dragonyosokat… Egy beálló kisteherautó után besurrantam a nyitott kapun, s belül szép árkádos belső udvart találtam. (Később kiderült, hogy a kapu mindig zárva van.) Kossuth Lajos is ennek az épületnek a sarokablakaiból intézett beszédet „4000 kaszás paraszthoz” 1848. október 23-án. Végre megérkeztem a Malom-ági Lajtához. (Ennek névtábláját sem tudtam fogászati cégér nélkül lefotózni…) Ekkor láthattam a biztató változásokat. A hídtól felfelé is, lefelé is „műtárgyakat” építettek be a mederbe. Sajnos a mederkotrási munkák miatt a vizet fentebb elrekesztették, s így csak kisebb állóvizek „képviselték” a Lajta-ágat. A műanyag betétekkel kirakott keskenyítő beton csatornák futását nézve el lehetett képzelni, hogyan siklanak lefelé a kenusok. Folyásirányba tekintve pedig ott állt végre a malmok malma, a négyemeletes Uradalmi malom. Előtte kényelmes partraszálló helyet építettek ki - amolyan modern brüsszeli stílusban -, az évtizedek óta rogyadozó partfalat pedig hasonlóképpen erősítették meg.   Száraz lábbal a vízi csuszka-csatornán Azonnal lesétáltam a „kikötő” kavicságyára, s innen vettem szemügyre a kallódó malmot. Még mindig elegáns, jól tartja magát – állapítottam meg, de közelebbről már aggasztó repedések sora látszott. Viszont látszott az is, hogy van itt valami turpisság, hiszen átláttam az épület alatt! Csak nem átsurranhatnak a kenuk? – hüledeztem, de nem sokáig: kicsit meggörnyedve átsétáltam a sötét járaton. Nem bántam, hogy a nem fut víz a bő 20 méteres alagútban. A túloldalon viszont egy „intim nosztalgia kert” fogadott. A közel két méterrel alacsonyabb mederben békésen állt a víz, amelyre egyik oldalról a malom monumentális falai, a másik oldalról zöldellő fák néztek. A nosztalgiát a malom hatalmas, rozsdás, szegecselt acélhídja szolgáltatta, amelyen máig látható két malomkeréknyi tárcsa, amelyről talán 1989 óta lógnak a foszladozó kötelek… Ez a hatalmas malom működött talán legtovább hazánkban – 1989-ig. S bár ezen a helyen már a 17. században is malom állt, az „üzemet” többször átépítették, korszerűsítették. 1840-ben szinte újat építettek a régi helyére, majd fokozatosan gőzgépeket telepítettek a falak közé, hogy a vízhiány ne hátráltassa a munkát. A 20. század elején a vízi kerekek helyébe nagyobb teljesítményű turbinákat szereltek, s az akkor felszerelt gépek 1989-ig helytálltak. Később villamosították. A rendszerváltás után magánkézbe került, de azóta is üresen áll, állapota romlik, és a hasznosítási elképzelések sem valósultak meg. Talán a nagy méret – amit a Trianon előtti intenzív gabonakereskedelem indukált – teszi lehetetlenné a kihasználást. Innen látni már, hogy a sörgyár egyik tűzfalát lassan már csak a Szentlélek tartja…   Tervek, programok, projektek… Nemrég, 2008-ban nyert junior Prima díjat diplomadolgozatával egy helyi születésű építészmérnök hallgató, Paál Zsófia. A mérnök hallgató (azóta már biztosan végzett) közhasznú funkciót tervezett a Malom Szalon fantázianevű rendezvényközpontnak. Kifejezetten jó, hogy a malom központi helyen áll, a vár, az egyetem és a belváros között, a gyalogos, a vízi(!), és kerékpáros útvonalak metszéspontjában. Az épület terei kiállításoknak, konferenciáknak adhatna helyet, a vízparton kávézó, vízisport-központ létesülhetne, a vízen pedig szabadtéri színpadot képzelt el Zsófia. De úgy látszik a fantázia nem kifizetődő: a tulajdonos egy kétszáz szobás gyógyszálló kialakítását tervezi, amely egyben gyakorlati oktatóbázisa is lenne a gyógyturizmus szakmának. A „projekt” ötmilliárd forintos… A malmot megnéztem minden lehetséges oldalról, majd jöhetett az Ó-vár, amelynek vizes árka már régen száraz terület, és szépen parkosították. A kerítésen látszik ám, hogy a gesztenyefákról olykor-olykor rázuhan egy nagyobb ág… A vár hídjánál viszont gondoltam egyet, és továbbmentem a szórakozóhelyként funkcionáló, klasszicista épület mögött a kerékpárúton. Ötven méter múlva ott is találtam egy információs táblát a Leitha-Lajta-programból – a 9. kikötőről.   Ahol a gazdák összetartanak A vár hídján viszont fogászati turistának néztek: angolul szólított meg egy éttermi szórólapot osztogató pár. Nem az volt a kínos, hogy én nem voltam külföldi, hanem az, hogy a szórólapot külföldieknek szánják. Nekik „belefér”. A várat mindenkinek ajánlom, azon belül is a dombba süllyesztett bejárati folyosót, amely 1440 után épült - gótikus ülőfülkéi mellett több érdekes emléktáblája is van. Az első a már említett római felirat másolata, a többi pedig az évszázados gazdaképzés (Nyugat-magyarországi Egyetem, Mezőgazdaság és élelmiszer tudományi kar) mártírjainak nevét örökíti meg: az 1848-49-ből, a Rongyos Gárda idejéből, a második világháborúból és 1956-ból. Vigyázat, itt minden a gazdákról szól! Szerencsére az ódon, mélysárga színű épület udvarára is be lehet sétálni, ahol – úgy, mint a kapujában - mezőgazdasági szakemberek, úttörők, újítók szobrait és domborműveit láthatjuk. A zárt udvaros főépület első szintje 1602 előtt készült, a második pedig már 1810 körül, amikor a várnak már nem volt katonai jelentősége. 1600-ig gótikus várkápolna is kapcsolódott a várhoz, s ennek nyoma ma is jól látható az északkeleti sarkon. A „tornyos várat” egykor körülvevő vizesárokból csupán az észak-északnyugati íven láthatunk vízfelületet, a többi oldalon éppen csak egy sekély árok látható. Az egyetem újkori melléképületei közül a reprezentatív szecessziós méltó a figyelemre – itt éppen nemzetközi makett-kiállításra készültek. A 19. század elején elbontott bástyák-földbástyák halmai alatt kiterjedt pincerendszer húzódik meg, ahol a közelmúltban élelmiszeripari-gasztronómiai bemutatóteret hoztak létre étteremmel, látványkonyhával és kiállítással, amely a Hanságról, a Szigetköztől, illetve az aranyászatról és a halászatról szól. (Most zárva tart – gazdasági nehézségek miatt…)   Kacsák a pangó vízben… Dél már régen elmúlt, de a napsütést – és magamat - kihasználva a városi felső, azaz Akóts malom nyomába eredtem. Emlékeztem ugyan a megjelölt utca nevére, de jobbnak láttam a medret követni. Szerencsére, jó megérzéssel egy kellemes rejtekútra tértem, amely a „kertek alatt” követte a Malom-ági Lajtát: a Fő úttól a Lajtaszer és Gorkij utcák kereszteződésébe. Pangott némi víz a mederben – egy vadkacsapár abban az állott vízben volt kénytelen köszönteni a tavaszt. Száz méter múlva közkedvelt játszóteret érintett az ösvény, s innen kis sétánnyá szélesedett a rejtekút. Gyerekek sompolyogtak elém a játszótérről – egy kutyát akartak lerázni, bár a kutya észre sem vette a kisiskolásokat, csak éppen arra ment. A fás parton továbbgyalogolva egy-kettőre felismertem a malomépületet, amelynek legfeljebb a fekvése árulkodik néhai feladatáról. Utána olvastam. A malmot Haasen Hans molnármester építtette 1647-ben „három-járatú (vízikerekű) kelepelő malommá”. Ez azért érdemes megemlíteni, mert még 140 évvel később is, a II. József korabeli térképen is három kereket ábrázoltak. (A városi alsónak, azaz a mai Városinak két kereket rajzoltak.) A másik két malomhoz hasonlóan ez is ráépült a vízfolyásra, vagyis a malom mindkét parton állt. Az épületegyütteshez egyébként lakóház és raktár is tartozott.   Az Akótstól az asztalig Az Akóts-csal egy malomtűz „végzett” 1910-ben, pont a modernizálása után. Tönkre is ment bele utolsó tulajdonosa, Akóts Gyula. A malmot nem szerelték fel újra – a meghagyott bal parti tömböt lakóházzá alakították át. Miután rászóltam a gyerekekre, hogy ne dobálják a kacsákat, visszasétáltam a csatorna másik oldalán, ahol észrevettem a Temető-árok zsilipjét, s a kertek alatt elfutó száraz medret. Innen került víz a Városi malom lapátjaira..! Csak jó lenne ezt vízzel telve is látni… Ezután már teret engedhettem kulináris vágyaimnak, és sebesen siettem vissza a forgalmasabb belváros felé. Keresztülvágtam egy barokk átjáróházon, aztán a Cselley-házat és a Városkapu teret érintve ismét a Magyar utcában voltam. Egyúttal bajban is voltam, mivel sehol sem rám, hanem a tőlünk nyugatabbra, nyugodtabban élőkre készültek a vendéglőkben. Végül csak leültem és megtapasztaltam az óvári konyhaművészetet…   (Bátortalanul leültem a Barokk udvar mögötti kisvendéglő asztalához, sört kértem és egy étlapot. A főételek 2000 Ft körül kezdődtek – a kislány ajánlott is egy „kiadós” fogást, de egy olcsóbbat is. Elkalandoztam az olcsóbb fogások felé, majd rákérdeztem, hogy mi micsoda. – Az előétel… - világosított fel a hölgy. Vagyis azzal nem lehet jóllakni. - Akkor hozza nekem azt a sertés szűzérméket… - engedtem el magam. Nagyon jól esett. De nem is terheltem meg a gyomromat vele: már előre lejártam a felét. Aztán – miután nem gyakori az ilyen különleges (és különösen drága) étel, felírattam a költemény alkotóit. Íme: sertés szűz zöldbabbal, baconnal tornyozva, céklás – céklával színezett – burgonyapürével.)   Emlékek kergetése az asztaltól az Itatóig Tömegturizmussal terhelt terület… Már az asztalnál kiterveltem, mivel fárasztom ki magamat a maradék, világos órákban: felkeresem annak az 1986-os nyaralásnak számomra emlékezetes helyszíneit, ami miatt ott voltam. Tudtam, hogy az egyetemi rész, a kollégium a váron és a Lajtán túl található, így fizetés után kisétáltam a belvárost ölelő Malom-ági Lajtához, amely körül - miután közelebb volt a Flexum termálfürdőhöz – jóval puccosabb a környék. A Lajta-ágat csinos fa-gyaloghidak keresztezték, és minden épületben volt legalább egy fogorvosi rendelő. (Ma már gond lehet egy új fogászati cégnévvel előrukkolni.) A többi cukrászda és ajándékbolt volt - az itt élőknek talán egy „mezei” ABC-jük sincs! A mederben állt a víz, de ide ömlött a fürdő fölösleges meleg vize is.   Régen volt – hogy is volt? Elsétáltam az Uradalmi malomig, aztán a Halászi felé tartó Cserháti Sándor utcát követtem. Itt - uram bocsá! – nem a barokk Lucsonyi Szent Anna kápolna ragadta meg a figyelmem, hanem a mögötte, az egyetem területén álló modern, szürke épület, amely talán ma is ebédlő, étterem. Ott kérdezték meg előzékenyen egykoron a felszolgálók szüleinket az elfogyasztott kiadós ebéd után - üres tányérjainkat látva -, hogy hozhatnak-e még tejbegrízt a gyerekeknek, ha nem lett volna elég. Hja, a vidám 80-as évek! És már ott folyt mellette az ismerős Lajta, és a víztükör fölé ugyanúgy hajoltak a Wittmann Antal park hatalmas platánjai, mint 28 évvel ezelőtt. De hogy a túlparton álló hatvanas évekbeli és dizájnú mini élelmiszerbolt is ugyanúgy álljon és üzemeljen, mint 28 éve! Csoda! De már húzott magába a hatalmas parkerdő, amelynek szinte teljes egészében virágzó medvehagyma borította az alját. A park a névadó tudós mezőgazdász munkássága révén jött létre a mocsarak lecsapolása és a folyószabályozás révén. Ebben a csodálatos környezetben építették fel a kollégiumokat és a sportlétesítményeket. (A város sokszínű látnivalóihoz és vizeihez, valamint a környék felkereséséhez kifejezetten alkalmas a kerékpár – s itt ez a hatalmas park is.)   Nosztalgiaséta Épp egy ilyen kollégiumhoz indultam, még pedig az azóta is létező, két széles sétány között induló rossz bitumen nélküli ösvényen, amely mellett emlékmű jelzi az egykori, 1961-ben ültetett Gazdászfa helyét. 1986-ban közepe már félig ki volt korhadva a törzse, de még bírta a faóriás - mindig mellette jártunk el ebédelni vagy éppen kirándulni. Frissen kihajtott levelekkel borult Wittmann professzor mészkő szobra fölé egy platán csoport – még csak néhányan heverésztek a jókora tisztáson. Talán még diáksörözők is akadnak itt – paradicsom bio-egyetemistáknak. Minden forduló ismerős volt – és megérkeztem a Gazdász utcába. A kerítés mögött a „Kis Gazdász” becenevű kollégium neobarokk épülete köszöntött, rá merőlegesen pedig a modern kollégium tömbje állt, ahol egykor üdültünk. Mintha minden kicsit kisebb lenne – hagyjuk…   Megérzéseimre hagyatkozva Visszasétáltam a Lajtához, ahol újabb cél tűztem ki magam elé: megkeresem a magunk között sokat emlegetett szabad strandot a Mosoni-Duna partján! Ez már nagyobb falat volt, hiszen a város többet változott erre. Elindultam a Halászi út mellett, és ahogy „jött a ráérzés”, egy ösvényen a Lajta füves partján futó gyalogútra kanyarodtam a galériaerdő fái között. A sétány fürdött a délutáni napfényben. Az emlékfoszlányaimra hagyatkoztam. A parton nem sokkal arrébb egy hófehér képoszlop-félét érintettem: az ún. Háromszög kápolna egykor a máriakálnoki búcsújárás egyik állomása volt. Nemsokára megszólítottam egy futó fiatalembert, de nem tudott segíteni, mert ő még nem itt élt, amikor én erre nyaraltam… Elhagytam a folyót, és a Kálnoki úton folytattam. Most is volt erre egy lovarda – ahogyan egykor – de a környék merőben megváltozott. De amikor a bal oldalon elfogytak házak, ismét beugrott „valami”. Átvágtam keresztbe a földhalmokkal csúfított füves területen, és a Strand utcába értem – párhuzamosan a Mosoni-Dunával. Egy családi ház előtt parkoló mikrobuszon megint csak egy fogászat reklámját olvashattam. – Kit keres? – szólított meg egy férfi. Erre felvázoltam nosztalgia-körutamat, és hogy egy szabad strandot keresek. Odakísért, mert ő pedig a strand mellé, a vízi sporttelepre igyekezett. Mintha láttam volna őt később egy Lajta-projekt riportfilmben…   Kevesebb víz - több kajak alatt Kicsit már régen volt az, amikor a jóval magasabb állású Duna-ágban csordát láttunk itt fürdeni! De ebben sem tévedtem: a hely neve Itató szabad strand volt… A rendezett halásztanyák, kis házacskák sorakoztak tovább - egykor meg semmi. Bezzeg 86-ban száz méterrel fentebb belendültünk egy vastag kötélen a nagy sodrásba, ami levitt bennünket a strandig. Néha belekapaszkodtunk a lelógó ágakba is, és lebegtünk a Mosoni-Dunán… Régen iszapba érkeztünk itt – ma kavics van a szélen. Egykor egy kis fabodegából lehetett ez-azt vételezni, ma pedig a fakocsma mellett széles kiülő várja a kikapcsolódni vágyókat a nyárfák alatt. No meg a sporttelep sport-ikonjait, akik közül két hármas kajak is kikötött – hat lánnyal. Volt is nagy zavar: - A hajam, a hajam.! De négy négyes kajak is lecsorgott előttem - az arcokból ítélve kétség nélkül németek vagy osztrákok voltak. Mi mikor adhatjuk már át magunkat a „csónakázás” önfeledt élményének? Vagy nem csak a pénzen múlik, tényleg nem szeretünk mozogni?   Tejgép a lakótelepen Megpihentem – ma minden láttam, amit csak akartam. Ha én otthon ezt elmesélem! Szállásomra indultam. Kézenfekvő volt a közeli Kiserdő út, mely éppen odavezetett. A Lajta hídján ért az alkonyat – onnan kaptam lencsevégre a „mosoni tripodot”, a háromlábú víztornyot, de a fák lomjai között felfedeztem a város látnivalójának kikiáltott szélerőmű-park egyik kerekét is. Erre is kisebb erdők őrzik a Duna szúnyogjait. Besétáltam a szocializmus városközpontján, amelynek háztömbjei nemrég kaptak színes városkép-dekorációkat. A nap utolsó meglepetése viszont egy tejautomata volt. Mondom: automata! 180 Forint bedobása után 1liter házi tej folyik ki az odatett edénybe! Miért is nem láttam működés közben… Szinte beleszédültem az ágyamba.   Ahol a boldogok tanultak… Másnap már nem sok „feladatom” maradt. Benéztem volna a Hanság Múzeumba, de sajnos ismét zárva volt minden kapu. (Megtudtam, hogy a múzeumépület központi udvara üvegtetőt kap, s ezért zárták be.) Így hát megcéloztam a Várat, melynek területén sok látványos programot kínáltak ezen a napon. A Magyar utcán átvágtam Magyaróvár központján, de a templom hátuljánál egyet gondoltam, és a Városház utcán át kiléptem a Fő útra. Mintha csak megéreztem volna, hogy a Piarista iskola még tartogatott valamit számomra. Beléptem az kapualjba, felfedeztem azt a táblát, amelyen az iskola kiemelkedő diákjait sorolta fel. Batthyány-Stratmann László ott volt az első helyen! A herceget a „Szegények orvosának” nevezték el betegei és tisztelői, s ehhez nem szükséges magyarázat. Az 1931-ben elhunyt mélyen vallásos szemorvost 2003-ban boldoggá avatták! Az iskolaudvar sarkán egy férfi pörköltet főzött – üstben, szabad tűzön. A bentlakásos iskolának Erdélyből voltak vendégei, őket várták ebéddel. A férfi kedélyesen felvázolta az iskola és rendház újkori történetét, és hagyta, hogy körülnézzek az átjárókkal összekötött udvarokon. Az iskola és rendház három épületből áll, s ebből kettő régi. A legkorábbi részt 1739-ben már álló, barokk polgárházakból nyitották egybe, a másik pedig a Főhercegi kastély, amely alig fiatalabb. A rend 1994 óta rengeteget javított, újított, szépített az épületegyüttesen - amelyet visszakapott az államtól -, s a szépítésben sokat vállaltak a szülők.   Aki dudás akart lenni..! Eztán már gyorsan megérkeztem a várba, a szecessziós egyetemi épület aulájában megrendezett makett kiállításra, s velem együtt megérkezett a napsütés is… Épp katonai hagyományőrzőket „vadásztam” fényképezőgépemmel, amikor megérkezett talpig „egyenruhában” hazánk sokáig első skótdudása, Kéri György dudás. Ő nem csak a skótot tudja ám fújni! …hanem fújta már a MÜPÁban, a Parlamentben, Edinburgh-ban és Perthben, orgonával és anélkül. „Áldásos nemzetközi tevékenységéért” 2009-ban állami bronzkereszt kitüntetést kapott, amit büszkén visel. Nem kért figyelmet, hanem „belecsapott a húrokba” (sem neki, sem a skótdudának nem volt rá szüksége). Kéri úr weboldalán olvashattam, hogy valaki megjegyezte neki: „Láttalak játszani és nagyon szigorúan néztél ki.” A dudálás mellé nem fér se mosoly, se pózolás: nagyon erősen kell fújni! – magyarázta. Negyedóra kelta dallamvilág után egy biccentéssel besétált az épületbe.   Makett versus baranta A makett-világ nem a kenyerem, így hát végignéztem a komáromi Tolma-baranta csoport ősmagyar harcművészeti bemutatóját. Egyórás bemutatójukkal kitettek magukért (íj, kard, fokos, szekerce, birkózás, kopja stb.), ám műsoruk pörgősebb lenne, ha vezetőjüknek nem kellene egyszerre bemutatózni és azzal együtt mindent elmagyarázni. Aztán bent is szétnéztem. Ismét találkoztam Kéri úrral, aki kedélyes, és önérzetes ember: szívesen válaszolt kérdéseimre. Nem sokkal ezután a nagy csarnok felső emeletéről harsant fel a dudaszó – és addig megállt az élet, mindenki őt nézte. Felkérésébe még egy fellépés foglaltatott benne, s erre meg is invitált. Itt a Titanic muzsikája is felhangzott, s Kéri úr egy üveg valódi skót whisky-t ajánlott fel azoknak, akik eközben eljátsszák a Titanic „repülős jelenetét”. Sajna a párok bátortalanok voltak - de én azért készíttethettem egy közös képet a művész úrral… Azokban az órákban sem jártam csukott szemmel, amíg átszeltem a várost a vasútállomásra menet. De azt már keresse meg mindenki magának, mi maradt ki mosonmagyaróvári cikksorozatomból… és járjuk csak a falvakat, városkákat gyalogosan, vagy kerékpárral, mert skótdudásokkal csak így találkozhatunk!

Harsáczki György

Mosonmagyaróvár – város, aminek két szíve van (1-2. rész)

Egy álmos városrész „lőporfüstös” emlékei   Lead: Eveztek-e már kenuval vízi kalandpályán, városon belül? Ha igen lenne a válasz, a Mosonmagyaróváron belül „felturbózott” Malom-ági Lajtát biztosan nem ismerik: egyedülálló a maga nemében! Ausztria és Magyarország 2011-2013 között egy elnyert pályázat után közös fejlesztésbe kezdett a Lajta víziturizmusának fellendítésére. A Leitha-Lajta-projekt során a vízi túrázásra kifejezetten alkalmas Lajta utolsó 60 km-es szakaszán kikötőhelyeket, pihenőket, építettek, információs táblákat tettek ki, megszervezték a folyószakasz „karbantartását” – így hajtva még egy kis vizet a régió és Mosonmagyaróvár malmára. Apropó, malom! A Mosonmagyaróvár nagyobb malmait hajtó Malom-ági Lajta medrét kenu és kajak-kímélő műtárgyakkal, mederszűkítőkkel látták el, hogy kisvíz esetén is biztonságosan és fennakadás nélkül lehessen elsiklani a város nevezetes épületeinek árnyékában. Az élmény-víziút többek között – mint valami vízi alagúton - a közel 400 éves Főhercegi malom alatt is átvezet.   Van hazánknak néhány olyan városa, amelyek neve ismert ugyan, ám legtöbb hazánkfia még sem tud róluk semmit – tisztelet a kivételnek. Nekem Mosonmagyaróvár a kedvenc ilyen „ismeretlenem”. (Néhány éve jelent meg hiánypótló írás lapunkban.) Ez az a kisváros, amelyen mindenki „átdönget” Ausztria felé, és soha nincs rá ok, hogy meg is álljon. De ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy csak 1939-ben egyesült Magyaróvár és Moson településekből, s jött létre Mosonmagyaróvár néven: nem „épült be” a köztudatba. A nyugati határátlépés miatt valószínűleg a hatóságok az erre kíváncsiskodó idegenekre sem néztek jó szemmel.  
A Kühne Mezőgazdasági Gépgyár - 150 éves múlttal

A Kühne Mezőgazdasági Gépgyár - 150 éves múlttal

Hogy volt, hogy volt..! Egy nagycsaládosok részére kitalált és megszervezett kedvezményes nyaralás azonban csak szép emlékeket ébreszthet! Az 1980-as évek végén, szüleimmel átélt vakáció engem valóban összekapcsolt a várossal. Szállásunk a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karának kollégiumában volt, de ami a legfontosabb: a programot a zseniális Frici bácsi szervezte. Így láttunk a várat, a várost, ismertük meg filmvetítéssel a szigetközi aranyászatot, jutottunk el lovardába, utaztunk Győrbe, Hédervárra, Lébénymiklósra, és (nagyon fontos) kaptunk tippet a Mosoni-Duna-i strandoláshoz… Én ezekkel az emlékekkel szálltam le a vonatról.   Gazdászoknak majd katonáknak… A vasútvonal hosszan elnyúló város déli végét érinti: az állomás melletti kerékpárparkból ítélve sok az ingázó dolgozó. Annak ellenére, hogy az állomás előtt álló térképen láthattam a kétpólusú város szerkezetét, alaposan „elnéztem” a léptéket: beazonosítottam az állomást, a túlsó végen a várat, és e kettő között még néhány érdekesnek tűnő intézményt. De hogy közöttük milyen hosszú az út..! Nem is sejtettem. Gyorsan irányt tévesztettem a virágzó, friss, zöld lombos a kertváros utcáin, de nemsokára a Mosoni-Duna partjára kerültem, ahol egy jókora romantikus stílusban emelt gyárépülettel találkoztam, a Kühne Mezőgazdasági Gépgyárral. A cég méltán büszke a homlokzaton is olvasható 1856-os alapítási évszámra, habár eleinte csak egy, a Magyar-Óvári Császári és Királyi  Gazdasági Felsőbb Tanintézet növendékei számára létrehozott mezőgazdasági gép-kiállítási térrel vetették meg a lábukat. A századfordulóra már 40 000 nm területűre nőtt gyár az első világháború előtt és alatt már a hadsereg számára is gyártott felszerelést és hadianyagot. A vesztes háború után azonban visszaesett a termelés.  
A feldúlt Mosoni-Duna partja a volt vízimalom épületétől

A feldúlt Mosoni-Duna partja a volt vízimalom épületétől

Lőporgyár - rohamléptekkel A Kühne-gépgyár még szerencsésnek mondható, nem úgy, mint az a hatalmas Lőporgyár, amelyet még 1913-ban kezdtek el építeni 288 hektárnyi területen – és két évvel később már termelni is kezdett! A napi 12 tonna lőport előállító gyárhoz lakótelep, ágyúlövölde, kórház és kaszinó is tartozott. 1918 után ennek is befellegzett, s a területén létrehozott utódgyárak is mára jórészt megszűntek. A közelben van a hírhedt mosonmagyaróvári 56-os sortűz helyszíne is. A század eleji vasbeton építészet eme hatalmas és páratlan emlékei ugyanolyan ismeretlenek, mint Mosonmagyaróvár egyéb látnivalói. Ezt viszont különösen nehéz hasznosítani. A Duna-parton a Vízimalom Hotel áll, a régi parti malom erősen átépített épülete – romantikának se híre, se hamva. Valamikor itt ömlött a Lajta a Dunába. A folyót most kotorták, átellenben földhányások csúfították a partot: állítólag kerékpárút is épül. Bős óta lényegesen alacsonyabb a vízszint. Igyekeztem nem megzavarni a parton futó kerékpárút mellett sütkérező vadkacsákat, s a Szent István király út régi, s egyre inkább városiasabb épületei között lépdeltem. Megpillantva a Nepomuki Szent János plébániatemplomot úgy gondoltam, hogy nemsokára szálláshelyemre érek, megszabadulhatok nehéz táskámtól, és kényelmesen fedezhetem fel Mosonmagyaróvárt. Pedig még csak Mosonban jártam.  
Az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel

Az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel

Ahol már Mária Terézia is sárba lépett… Moson a 17-19. században az Ausztria felé történő gabonakereskedelemnek köszönhetően igen szépen fejlődött, gazdagodott. Akkor épülhetett még - nekem - az 1980-as évekből ismerős óriási magtár is. A 300 éves épület 2012 óta a Futura Interaktív Természettudományi Élményközpontnak ad otthont. Nagy öröm az, ha egy régi építményt hasznosítani tudnak (csak nem az utolsó pillanatban?), de hallottam morgókat is, akik haszontalannak ítélték a központot… Mindenesetre Moson városrész szinte alszik Magyaróvárhoz képest! A műemléképületek állapotáról már nem is beszélek. Meglepetésemre a Mária Terézia nevét olvastam a templomkapu felett. Egy legenda szerint, amikor a királynő erre járt, hintója megrekedt a mocsaras mosoni sárban, s ebből a szorult helyzetből a mosoni polgárok szabadították ki. Mária Terézia köszönetképpen ígéretet tett arra, hogy ha Moson polgárai alkalmassá teszik azt a helyet egy templom építéséhez, akkor ő templomot építtet – s így is történt.   A deszkák között fütyül a szél… Az egykori pezsgő kereskedelemnek két szálló is emléket állít: az eklektikus Fehér Ló Fogadó és a barokk Korona Szálló épülete. Az előbbi ma – helyreállítva - Közösségi Házként igyekszik felrázni Mosont, bár a bejárat üvegén nagyobb a Mozi felirat, az utóbbi viszont a városrész legszebb épülete is lehetne, de e cikk megírásakor még szégyenfolt. A sorsa már tipikusan ex-szocialista-vadkapitalista, ahogy ez nálunk lenni szokott. A háború után erre-arra használták, bérlakások is voltak benne, de állapota csak romlott (minek is írom le, hiszen ismerős történet). 1998-ban elkelt, de a hasznosítása elmaradt – nem alakítottak ki benne „emelt szintű” idősek otthonát. Az önkormányzat már régóta büntetéssel fenyegette a tulajdonost a homlokzat-felújítás elhanyagolása miatt, ám a válaszra tíz éve vár… Tető legalább van rajta. Az önkormányzat most lépett az ügyben, és augusztus 20-ra kész lesz. Ááá, mégsem - csúszik: remélhetőleg 2014 szeptember végére lesz kész – amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”.   Új centrum szépül… A szállót eredetileg családi kúriának építtette Zsidanics István 1727-ben, s az elegáns épület legfigyelemreméltóbb dísze a kapu díszes-íves párkányzata a Zsidanics-címerrel. Zöld lesz, ha megéljük – az akkor látott hanyagul bedeszkázott ablakok katasztrófa-filmeket idéztek fel bennem. A templom előtt már „kulturált” terecske díszlett virágokkal és Szent István király szobrával. Sajnos a templom előtt és után álló leharcolt házak állapota azonban az 1970-es éveket idézi. Óvár felé sétálva a barokk utáni stílusok mind-mind képviseltetik magukat (klasszicista, historizáló, szecesszió), és nincs hiány emléktáblákban sem. „Kossuth Lajos 1848 október 22-23-án itt fogadta Moson mezőváros lakosságának lelkes ünneplését” – olvastam.
A Monarchia békeidejéből való, kiskastélynak is beillő Pálffy-villa nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül

A Monarchia békeidejéből való, kiskastélynak is beillő Pálffy-villa nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül

Moson központja egyre inkább a Kápolna tér, amelynek parkját a piac, a Rozália kápolna és a világháborús emlékmű szegélyezik. Ide néz Ostermayer Károly Alapítványa által 1891-ben épített első kisdedóvó tornyos épülete is. Egy árnyas szabadtéri piac praktikus feltételeit nemrég teremtették meg, de a szomszédos tereket is folyamatosan rendezik – Moson több évtizedes lemaradásban van magyaróvári városrészéhez képest!   Lakótelepet a foghíjjba! Közintézmények és egyre alacsonyabb régi lakóházak kísérték a fő utat a néhai településhatárig. Mert az 1950-es években a két városrész között kezdtek hozzá egy új központhoz, amely – láthatjuk majd – nem volt túl sikeres. A blokkházakkal átellenben csak néhány szecessziós, eklektikus villa állt akkoriban. Lakótelepekkel töltötték ki a nagy „hézagot”. Végre elértem az Erkel Ferenc utcáig - mely már inkább Magyaróvár széle -, elfoglaltam szállásomat, s egy óra múlva felfrissülve folytattam sétámat a „másik” városba.   Malmok, Lajták, stílusok Egy főépítész és a lokálpatrióták Magyaróvár külvárosa is több érdekes épülettel szolgált – csak a Szent István király út mentén. A Hunyadi János utcánál egy, az erdélyi fatemplomokra emlékeztető református templom áll. Sokáig azt hittem, hogy bizonyosan új építésű, de tévedtem: a belül is szépen festett-faragott épületet 1940-ben szentelték fel, és Szeghalmy Bálint tervezte. (A tervező építészetére Kós Károly munkái voltak nagy hatással – főként református templomokat tervezett a két háború között. Mint Miskolc főépítésze ő tervezte az 1997-ben felgyújtott Deszkatemplomot, és az Avasi-torony helyén korábban álló Rákóczi kilátót is. Az előbbit 1999-ben újjáépítették, az utóbbit a szovjetek lőtték szét 1956-ban, ennek is felvetődött az újraépítése. Lám, hová el lehet jutni a világhálóval…) Pár házzal errébb egy ízig-vérig art deco stílusú villa áll kifogástalan állapotban. Szemközt vele egy harmadik időszak stílusa, a Monarchia békeidejének kiskastélynak is beillő villája nézett ki a Manninger János lakótelep szürke blokkjai közül. A Pálffy-villa. Hőnel Béla izgalmas épületeivel mindenütt lehet találkozni Mosonmagyaróvár 1930-as évekbeli határain belül, legyen az közintézmény vagy akár villa. Például itt van azonnal a szomszédban álló Hansági Múzeum, amely 1913-ban épült neoklasszicista-neoklasszikus stílusban. Maga a múzeum intézménye már 130 éves patinával büszkélkedhet: a Mosonmegyei Történelmi és Régészeti Egyletet 1882-ben hozta létre három komoly lokálpatrióta, s az egylet a városnak és az egész vármegyének igen jelentős, s azóta is gyarapodó szellemi örökségét alapozta meg. Az ugyanebben a körben álló tekintélyes méretű, nemrég felújított általános iskola a szecesszió igen szép példája a városban.   Háromszáz! Mielőtt ez után az építészeti felvezető után belépnénk Magyaróvár belvárosába, el kell mondanom, hogy ez a város világelső az egy lakosra eső fogászatok, s fogorvosok számában! A 30 ezres városban 300 fogászat működik… (Ezt a Tourinform irodában mondták.) Azért itt írom ezt le, mert a nagy kereszteződésben a KRESZ táblák mellett itt külön oszlopot kaptak a nagyobb fogászatok irányjelző táblái! De ez a „rekord” nem jelenti azt, hogy a város lakói hollywoodi sztárokhoz méltó fogsorokkal villognak: a szolgáltatásokat inkább külföldiek veszik igénybe: a norvégoktól az osztrákokon át a franciákig…   Lajta – jobbra-balra Engem leginkább a város malmai érdekeltek, s ezeknek utána is olvastam – hármat találtam. A városban már a 13. században is több malom kerepelt: a molnárok céhe, rögtön a mészárosok céhe után következett – fontossági sorrendben. A török kor térképein látható három malmot viszont már biztosan megfeleltették a ma is látható épületeknek. A legnagyobb, az Uradalmi – vagy Főhercegi – malom ősét a mai Malom-ági Lajta működtette. A városi felső malom lapátjait is ugyanaz az Lajta-ág hajtotta – ezt legutoljára az Akóts nevet viselte a tulajdonosa után, de a városi alsó malomra a Lajta-ágból kivezető keskenyebb csatorna vitte a vizet. Ez egyszerűen a Városi malom nevet viseli. Térképem alapján így lesétáltam a kórháznál futó vízfolyáshoz, melyről ott derült ki, hogy az a Malom-ági Lajta, majd tőszomszédságában megtaláltam azt a bizonyos keskenyebb csatornát – a Lajta „Temető árok” ágát -, amely a belváros enyhe dombjának meredekebb oldalán futott le az előbb említett Malom-ági Lajtába. Most nem folyt benne víz. A belváros „kapujában”, az evangélikus templom mögött az út éppen e csatorna felett vezet a sétálóutcába.   Malom volt – most parlagon… Ha már felkaptam a fonalat, elkezdtem göngyölíteni: innen már látható volt a Városi malom, de izgalmasabb volt követni a kikövezett árkot. A következő utcánál már láthattam, hogy terasz épült a malom csatorna fölé – remélem, nem fogják teljesen lefedni „praktikus okokra” hivatkozva! A meder szinte észrevétlenül került át a forgalmas út túloldalára - a kis híd korlátján egy Nepomuki Szent János szobor álldogál. A malom még jó állapotban van - az épület is csinos -, de láthatóan most kezdi „felfogni”, hogy ismét haszontalanságra ítéltetett. 1950-es évek óta nem őröl. Az oldalán nagy pizzéria-reklámot hordozó malom nemrég még Szent Flórián hotel volt. Úgy tűnt, hogy kis udvaraival adottak a feltételek, hogy szállóként jól hasznosuljon: kialakításakor nem számolták fel az épület malom jellegét sem - a néhai lapátkerekek helyét. Hiába, az egykori Sulcer malom barokk átépítésének 1754-es évszáma felett már pereg a vakolat, Szent Flórián szoborfülkéjébe már be is furakodtak a galambok.   Egy csokor műremek Fejcsóválva követtem az árkot a túloldalon, amely házfalak és elvadult hátsó udvarok között tűnt el. A malomcsatorna miután megkerüli a régi városmagot és átfolyik a temetőn – belecsatlakozik a Malom-ági Lajtába. Ha térképen nézzük, láthatjuk, hogy a két vízfolyás körülöleli Magyaróvárt. A természetes kis dombot már a rómaiak is felfedezték, és itt emelték az Ad Flexum katonai települést. Az erődnek sajnos alig maradt nyoma, de bizonyosan a belváros területére esett. Két római felirat a magyaróvári vár kapujának belső falában látható befalazva. A napfényben fürdő Városkapu téren ismét Hőnel Bélától, Magyaróvár egykori főépítészétől láthattam két szép épületet: a szecessziós hatású, vöröstéglás postapalota még így – elhanyagolva – is üdítő látvány volt, a jelenleg kopott barna színű Huber ház pedig monarchiás üdülőhelyek villáira emlékeztetett. Amilyen változatos volt az építész palettája, akár ő is tervezhette volna az első világháborús obeliszkre néző Városi Bíróság neoklasszicista épületét.   Geisswein Sándor szobra körül keringve E kis kitérő után ismét a belváros kapujában voltam, de most már beljebb is kerültem. Sajnos a sétálóutca elvesztette eredeti formáját: az ide néző házainak homlokzatait olyannyira átépítették, hogy oda lett minden szépség. Óvár középkori városfalának egyik kapujának maradványát is az áruház oldalfalánál találtam meg. Fájó volt észrevenni a belvárosban csoportosan flangáló, jólöltözött, láthatóan külföldi fogászati-turisták és a Magyar utca apró üzletei előtt virágot és egyéb apróságokat áruló idős asszonyok nagy kontrasztját… Így jutottam el Magyaróvár plébániatemplomához, amely a város legjelentősebb barokk műemléke, bár templomtornya később épült. Az ünnepélyes arányokkal és szép üvegablakokkal és freskókkal bíró templom Habsburg-kriptájában Habsburg Frigyes főherceg és felesége érckoporsója nyugszik. A templomnál jobbra is, balra is letértem a Magyar utcáról. Jobbra a figyelemre méltó „Barokk udvar” kettős íves homlokzatú házát találtam, a kis keresztutcában pedig egy jogtörténeti kuriózumot, amelyet 1653-ban állíttatott a „császári grófság kormányzója és úriszéke vezetője”. A Pieta-szoborral koronázott oszlop felirata így szól: „Minden szegény bűnösöknek, akik a bíróság ítélete folytán az életből a halálba kerültek, azok szegény lelkének vigasztalására…” Vajon mi késztette Mey János ítélőt, hogy azokban a vészterhes időkben „vígasztalást” nyújtson”? A másik irányban, a Szent László tér érdekessége a felújított, 18. századi mészárszék kosáríves árkádjaival. Sajnos én, aki az elmúlt 40 év Magyarországában szocializálódtam, újépítésűnek érzem, mert a régihez hiányzik a kopottság, a fakó patina… A tető két íves ablakszeme is valahogy a modern hatást támogatja, ráadásul láthatóan üres.   Még a Dréher is nekiugrott! A sétálóutca utolsó szakasza elején éppen egy kerékpáros pihenőhelyet adtak át a közönségnek – a kicsiknek játszóteret is építettek a kihasznált házhelyre – a városatyák kedélyesen heherésztek. A házak is magasabbak lettek, mintegy felvezették az egykori sörgyár hatalmas épületét, amely egy magas kéménnyel hívta fel még jobban magára a figyelmet. Ekkor, jó megérzéssel – két vendéglő között – beléptem a Tourinform irodába. Hátha megtudok valamit a legfrissebb turisztikai fejlesztésről. Itt hallottam a bicikli pihenőről és a Leitha-Lajta-projektről, amely nemcsak a Lajta osztrák és magyar szakaszait tette alkalmasabbá a vízi turizmusra, de a már említett Malom-ági Lajtát is. Ez utóbbihoz kaptam pár prospektust is. A háromemeletes sörgyár problémája félig-meddig egy laikusnak is feltűnhet: sajnos csak a sétálóutcai homlokzata van rendbe téve és szépen lefestve, a Sörház utca felé hosszan húzódik a vakolathiányos raktári rész. A sörgyár már régóta egy épületegyüttest alkot Magyaróvár legrégebbi malmával - amely szintén rogyadozik. Az ipari méretű sörgyártás 1710 körül indult be a városban, s úgy, mint a malmot, ezt is többször korszerűsítették. A sörfőzőt és malátagyárat Dréherék vásárolták meg 1937-ben, hogy mint konkurenciájukat megszüntethessék. (Egy biztos: a háború végeztével a Dréher sörgyár szűnt meg a család részére.) A háború után szövetkezeti, illetve állami tulajdonba került, de az biztos, hogy sohasem hallottunk magyaróvári sörről… Sok embert foglalkoztat annak gondolata, hogy miként lehetne megmenteni az enyészettől a malmot és a sörgyárat, de mindig oda fut ki a dolog, hogy általában a sétálókat veszélyeztető pergő vakolat teszi elkerülhetetlenné a legszükségesebb felújítást. Sajnos a szakemberek jól tudják, hogy ha a tulajdonos mindent meg is tesz az állagmegóvásért, akkor is 20-30 év alatt megpecsételődik egy épület sorsa. A tetőn álló fák nagysága sürgeti a beavatkozást…

Harsáczki György

(folytatjuk)

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (3-4. rész)

Láthattuk azt is, hogy a jelenleg a kövek között bóklászó Alba nemrég elsodorta a több száz éve lerakott hordalékdombjait...

Láthattuk azt is, hogy a jelenleg a kövek között bóklászó Alba nemrég elsodorta a több száz éve lerakott hordalékdombjait...

Az Alba-völgy embert próbáló gyönyörűségei   Az Alba-völgynél szerencsére volt egy kis mellékút is, amelyen száz méterrel eltávolodhattunk a forgalmasabb országúttól. Úgy, mint az országút, ez is átfutott az Alba felett – ennek hídfőjénél megállapodtunk autóinkkal. Azonnal észrevettük, hogy a túloldal sziklafalán egy kis ér csurog le a mederbe, de érdekes módon színes cseppkőkéreggel vonta be alant a köveket, s ez karsztforrásra utalt. Sajnos nem találtuk meg a forrását, de közben felkutattuk „rejtett” sátorhelyeinket. Miután már igen megéheztünk, néhányan neki is láttunk kései ebédünknek, néhányan pedig, akiknek valami még hiányzott valami a teljességhez, beautóztak a közeli kisvárosba. Ahogy elmentek, rögtön a helyükre állt egy olasz család autója, akik három gyerekkel és egy mózeskosárral lementek a patakpartra pancsolni. Főtt is a fejünk, hogy hová állnak vissza barátaink, de ne volt mit tenni. Botladozó felfedezők Miután a bevásárlók visszatértek és megebédeltek sikerült rávennem Balázs barátomat, hogy használjuk ki még azt a két órát, ami a nappalból megmaradt: tegyünk egy felderítő utat a völgybe. Gyönyörű késő délutáni napsütésben vágtunk neki. A völgy nagy mérete már a 40-50 méter széles fehér sziklagörgetegekkel teleszórt medrén is látszott, bár a Rio Alba csendesen kódorgott a görgetegek között. Ám néhány száz méter múlva azt is láttuk, ahogyan a jelenleg vérszegény vízfolyás nemrég elsodorta a száz évekkel korábban lerakott hordalék dombjait. (Egy hónappal később, ismét óriási árvíz öntötte el a környéket.) Ösvény híján találomra róttuk a bokapróbáló kőtengert. A rövidítés sem gyorsított a haladásunkon, s háromnegyed órába telt, amíg eljutottunk a völgy „bejáratáig”. 100-150 méteres sárga sziklafalak néztek le ránk, a lábaiknál törmelékfolyásokkal. Amikor egy vészesen omladékony törmelékrézsűn kikapaszkodtunk a patak mellől, láthattuk, hogy oda-vissza az első számú patak/folyóteraszon érdemes közlekedni.
A patak medrét mintha az ördög szántotta volna föl...

A patak medrét mintha az ördög szántotta volna föl...

Beléptünk az árnyékba. A völgy nem volt szűk ugyan, de a behullott görgetegek miatt nehezen volt járható: mintha felszántották volna a medret. A gyors előrejutásra nem mindig volt más alternatíva. Nemsokára a jobb oldali sziklafalról hullott le egy kis patakocska, s nem sokkal arrébb bal felől. Felderítésre szánt időnk vészesen fogyott, így egy nagyobb vízmedencénél álltunk meg és néztünk szét. Itt már túlsúlyba került a szálkőzet – a Simon-patak völgyéhez hasonló, látványos kőzetrétegek kísérték az Albát. Épp visszaindultunk, amikor pompás fürdőhelyet felfedeztük fel: holnapra különböző magasságú mészkőpárkányokról ugrálhatunk majd a mély vízbe!   Ajánlott utat járhatatlanért el ne hagyj..! Az ösvény már a lábunkban volt, sokkal rövidebb idő alatt értünk vissza a kavicsteraszon – az olaszok is fürdőztek még. Sajnos csak az az egy nagyobb medence volt a közelben, így borozva vártuk ki, amíg mosolyogva ciao-t pusmogtak, és elhajtottak. Fürdés után aztán elbújtunk a kiserdőben és eltettük magunkat holnapra. Bandiék mikrobusza adta a bázist. A következő reggelen gyorsan sátrat bontottunk, s miközben kifeszítettük száradni, megmosakodtunk az Albában, s jött a kávé, a reggeli… Csodálatos volt kávés pohárkával a kézben ülni Balázs polifoamján, és látni, hogy száradnak a tegnapi átizzadt pólóink a zöld vaskorláton… Most már nem is igyekeztünk eldönteni, hogy mit is akarunk a völgyben: túrázni vagy kanyoningozni. Mindössze ketten rendelkeztek neoprén ruhával, és azt be is tették a hátizsákba, néhányan pedig eleve fürdőruhát vettünk fel. Tizenegy felé indultunk el. Balázzsal mindketten javasoltuk a többieknek, hogy a kavicsteraszon az egyszerűbb, de ez csak néhány társunk fülébe jutott el. Egyik túratársnőnk lába - ennek megfelelően - ki is bicsaklott. Mire a völgyszűkülethez értünk, már mindenki vízbe vágyott. Izgatottan beljebb ugrabugráltunk, s az első, tegnap látott vízesés alá már be is állt egyik bikinis túratársnőnk. Rövid idő múlva meg is érkeztünk a csoda-fürdőhöz, amire a többiek figyelmét is felhívtuk. S mi volt a válasz? Akkor fürödjünk! Ez ám a nyaralás! Ennek is el kellett jönnie! …hogy nem rohanunk.  
A víz ugyan hideg volt, de ki ne fürdene itt..?!

A víz ugyan hideg volt, de ki ne fürdene itt..?!

A karsztvíz endorfin-tartalma… Mindenki vérmérsékletének megfelelően szabadult meg ruháitól, s volt, akin ugyanannyi textil maradt. Az első merítkezés többnyire kiabálós volt, de aztán felszabadult az endorfin..! Negyven perc alatt volt ugrálás, fotózás, úszkálás, vízesés-dögönyöző, pózolás – szívünkig-csontunkig hatolt az Alba. A már tényleges sziklák közé szorított patak nemsokára egy kerekded völgyöblösödésbe vezetett, amelynek visszahajló falainak tövében árnyékot is kaptunk. Az Alba elénk gördítette első akadályát: egy benyúló sziklagerinc néhány méterre szűkítette a völgyet, s a szorost zöldeskék vizű tó töltötte ki. Pompás látvány volt, no de úszva (bármilyen szép is lett volna) nem vihettünk át bakancsot, fényképezőgépet..! Szerencsére észrevettük, hogy a szikla némi ügyességgel átmászható. Megbicsaklott túratársnőnk itt kiszállt, mivel lába bedagadt, így hárman átmásztunk, négyen átúszták az akadályt. Fentről volt csak igazán pompás a látvány! Az Alba következő szakasza szép példája volt az aszimmetrikus völgyeknek, s ezt a 30-35 fokos szögben kibillentett mészkőrétegeknek köszönhette: mászásunk után sima réteglapokon óvatoskodtunk lefelé. Már láttuk, hogy mélyül a völgy, és minden kőfelületet (hordalék alig volt) a kőzet szabályos sávjai dekoráltak. A következő akadály még szebb volt. A kitett tereplépcsőről ismét egy „megszokott színű” zöldeskék tavacskába zubogott a víz. Viszont nem lehetett megmászni – még úszással sem. Két kanyoningosunk itt virgonckodott igazán..! Hol az egyik, hol a másik ugrott a vízesés medencéjébe. – Jobbra kell felmásznotok a rézsűre! – magyarázta István, aki ezután elénk is jött. Már az oldalba sem volt egyszerű felkapaszkodni, mert a ferde réteglapokon még a fű sem „állt” biztosan.  Egymás után imbolyogtunk a mozgó törmeléken, s közben gurultak a kövek az előbbi medencébe. Kapaszkodókötelet kellett bekötnünk a felmászásnál, mert ha bármelyikünk megcsúszik, összeverődve zuhant volna a vízesésbe! No, de a felkapaszkodás után ismét le kellett jutni a mederbe! Mintha ferde asztallapra szórt kavicson ereszkedtünk volna alá.  
Hárman átmásztunk, négyen átúszták a csodálatos akadályt...

Hárman átmásztunk, négyen átúszták a csodálatos akadályt...

Ez már kanyoning – a la barlangász Ezután már a meder közepéből is réteglemezek álltak ki, s a patak ezeken bukott át. A hasadékká szűkült szurdok jobb faláról egy patak permetezett le – jó 15 méter magasságból. Még én is a vízpermet alá futottam magamat lehűteni, hát még bikinis „kolléganőnk”, aki belemerült a vízesés alatti tóba. A következő elárasztott mederrész kikerüléséhez egy négy méterrel feljebb futó sziklaperemre kellett felkapaszkodni. Az egyetlen erre alkalmas sziklafal meglehetősen lejtett kifelé, de a vízben „felúszó” István kötéllel felhúzta a mászók felszerelését, s így könnyebben teljesítettük a feladatot. Az utolsó szakaszhoz értünk. A függőleges sziklafalak alatt húzódó medret kavics borította, s a sziklafal két rétege közül - mintha csak nagy súly préselte volna ki -, forrás bugyogott elő. A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele. Távolabbról már látszott az azt megelőző zubogó habja. Annyi szépet láttunk már ma, hogy nem is bántuk, hogy nem mehetünk tovább. Mindegyikünk átszellemült arccal forgatta ide-oda a fejét – minden hétköznapi gondtól fényévekre voltunk. Majd elindultunk visszafelé. A szárazföldiek eredményesen visszaereszkedtek, a „vízbarátok” gázoltak és merültek. Ekkor gondoltam úgy, hogy szandálra váltok, mert komolyabb mászás már nem várható – élvezem a vizes tapicskolást. Visszafelé is kikerültük az „ugrálós” zuhatagot, majd az elárasztott szoroshoz közelítettünk. Közben vettünk észre egy emberi test nagyságú kő- és földomlást a parton. Egy órán belül omlott le utánunk – pont az útvonalra.  
A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele...

A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele...

„Fürdőszobára” várva… Nekem csak ekkor derült ki a tónál, hogy nem lehet a fej felett kézben átjutni a száraz holmival, mert ott úszni kell. Ezért ismét a sziklát kellett választanom, de ott, ugye, lefelé nehezebb, szandálban pedig… Szerencsére Bandi besegített kötéllel, így a balesetet elkerülve láthattuk ismét várakozó barátnőnket, s a hosszú pihenőben mindenki száraz terephez igazította a ruháját, és bedobott egy kis ebéd-pótlót. Az élményektől bódultan sétáltunk át fürdőhelyünkön, és a már háromszor bejárt vad ösvény omladékain. A vacsorát bőségesen megszolgáltuk, és már tervezgettük a finom egészségügyi fürdőzést a „privát” medencénkben, de az olaszok már megint ott voltak… Ki hitte volna, hogy az olaszok nevesincs völgyek patakjaihoz járnak vakációzni!? Lerogytunk a kocsik mellé és megterítettünk az aszfalton. Volt azon minden jó – kávé, sör, bor, hogy csak az elejét említsem. Kellemes heverészésünket csak az zavarta meg kissé, hogy távoztak a mózeskosaras olaszok, így fürdeni kellett menni… Utolsónak mentem – a nap utolsó odavetődő sugarainál. Összeszorított fogakkal beereszkedtem nyakig a hidegbe, majd egy fél perc múlva megszoktam, és olyan csodálatos nyugalom szállt meg, hogy nem volt kedvem abbahagyni a fürdést… A nap végén elhatároztuk, hogy másnap megpróbáljuk felkutatni a legalább 12 km hosszú (térképről leolvasva) Val Alba fentebbi részeit: azokat, ahol kanyoningozni szoktak. (Nem mintha fel lettünk volna rá készülve…)   Ha útban van a vízvezeték… A másnap reggel is csodálatosan kezdődött a természet vad ölén, simogató napfényben, majd – hátizsákjainkban némi kapaszkodókötéllel – benyomultunk a két autóba, és közeli Aupa-folyó völgyéből a hegyoldalban fekvő Pradis falucska fölé hajtottunk. Szerencsére jó minőségű, ám keskeny utak vezettek a gerincen 700 méter magasságban fekvő kis megállóhelyhez. Az olaszok sem angyalok – úgy odaálltak az info-táblához, hogy az idegen autóra feküdve tudtuk csak tanulmányozni. Elindultunk a gerincen vezető erdészeti úton, majd találtunk egy ösvényt lefelé az Alba felőli oldalon. Itt is lefotóztunk egy „vigyázat hirtelen árhullám!”-táblát.
„Vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. Ez jó kis szurdokot jelent!

„Vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. Ez jó kis szurdokot jelent!

Izgatottan ereszkedtünk egyre lejjebb, s 30-40 méterrel az Alba felett egy szintben futó jól járható ösvényt találtunk – drótkorláttal. Annak megerősítését véltünk benne, hogy jó helyen járunk. Elindultunk rajta az egyik irányba, majd nagyon csodálkoztunk, amikor kiderült, hogy az ösvény betonlapokon fut. Hát még akkor, amikor az egyik törött betonlap alatt mély áramló vizet pillantottunk meg! Igen, karsztforrásokból táplálkozó vízvezetékre akadtunk rá, amely a gravitáció segítségével jut célba. Sajnos se ösvény, se lépcső nem vezetett lejjebb – láthattunk egy olyan szakaszt, ahol kiomlott a hegyoldal a vízvezeték alól… A másik irányba gyalogolva egyszer csak egy barlang sötétlett előttünk. - Hú, de érdekes, bújjunk csak be! – élénkültünk föl. De a barlang nem volt más, mint a vízvezeték kőbe fúrt folytatása! A 2,5 méter magas járat alján ott surrogott egy kispatak. Néhányan oda-vissza végigjárták a kb. 30 méteres alagutat – terpeszben -, de a szurdokba nem jutottunk le – a majdnem függőleges omlékony oldalon nem mertünk nekivágni.  

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (4. rész)

A búcsúszurdok és a tengerpart „csodái”  
Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához...

Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához...

Mivel előzőleg egy vízvezetékbe „botlottunk” a szurdokba menet, és nem sikerült leérnünk, vissza kellett kapaszkodnunk a gerincre. Már nem kerestünk ösvényt: egy finoman ereszkedő erdészeti utat választottunk, amelyről egy nyiladékban már fel is fedeztünk alant egy kis türkiz-zöld foltot. Gyorsan kiderült, hogy az egy aprócska víztározó.   Ha nem megy lefelé, menjünk fölfelé… Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához, egy kissé feltúrt területre: a jobbára leeresztett tározó rövid gátján túl egy ház állt. Lassan kiderült, hogy patakunk nem siet segítségünkre az átjutásban, hogy a gátat szemügyre vehessük... Aztán a gátról láthatóvá vált a szurdok további szakasza, de szűknek, túl vizesnek és veszélyesnek találtuk. István lemászott a mederbe, néhányunk pedig a háznál szeretett volna többet megtudni a kanyoning-lehetőségekről, de dolguk végezetlenül tértek vissza, mert a háziak házon kívül voltak. „Akkor bizony nézzünk szét felfelé!” – mutatott Bandi folyásiránnyal szembe, bár én nem sokat vártam a fentebbi szakasztól. Tévedtem… Fölfelé menet 150 méter múlva egy mesterséges műtárgy állta utunkat. Másképp nem ment: nekiláttunk az átgázolásnak. Vízi-cipőseink gyorsan rögzítették kapaszkodókötelünket a vízi lépcső tetejénél, így nemsokára mindegyikünk fent állt. Ezek után a völgy ismét összeszűkült és méterről-méterre szebbé vált. A nap is kisütött, mi pedig elkezdtük ugrabugránkat az Alba völgyének felső szakaszában. Csak én ragaszkodtam a bakancsomhoz „utolsó leheletemig”, így jócskán lemaradtam. Szandálomat csak végső esetben akartam felvenni, mert az egyik talpa már félig levált.   A műtárgytól a vízesésig A függőleges sziklafalak tetején erdő sötétlett, s mintha a víz is több lett volna. Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon. A harmadik patthelyzetben aztán felvettem a szandálomat, de néha még a gázolásnál is figyelni kellett nehogy túl mély medencébe lépjek.
...a völgy pedig négyszer is irányt váltott

...a völgy pedig négyszer is irányt váltott

A völgy kőzete itt nélkülözte a korábban tapasztalt látványos rétegzettséget. A patak egymás után vetette le magát egy-másfél méteres zúgókon, a völgy pedig négyszer is irányt váltott. A völgyszakasz felett egy kipreparálódott 40 méteres sziklatorony állt – néhány szál fenyővel. Nekünk megmászhatatlannak tűnt. Bár az Albát közrefogó sziklafalak 10-12 méterre alacsonyodtak, a kimászást nem forgattuk a fejünkben. Már azért sem, mert az előző nap lesántult túratársnőnk „a műtárgynál” várt bennünket vissza. A bejárt 200 méteres szakasz felső vége szintén egy vízesésbe fúlt, amit mély tóval és visszahajló sziklákkal kombinált a természet. Csak annyira másztunk fel az oldalba, hogy utunk végének okát jobban megnézzük – onnan a sziklaszirt is nagyon látványos volt.
 Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon

Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon

Alighogy elkezdtem a visszaaraszolást a hideg vízben, az említett szandáltalp máris elkezdett külön utakon járni… Mire visszaértünk a „bejárathoz”, már megint elköszönt a nap, s egy kis szemerkélés is lehűtötte a kedélyeket. Kis idő múlva már a kis víztározónál vettünk vizet palackjainkba, amikor a tóparton feltűnt egy négykerék meghajtású kis terepjáró. Éppen beszállt két olasz (látszik az!) fiatalember, és nekilódultak a kis vízesés előtt elhaladó, meredek, laza állagú köves útnak. A palackom éppen félig telt meg vízzel, nem akaródzott elmennem onnan, a kerekek viszont előttem pörögtek ki a törmeléken, én pedig süvítő öklömnyi kövek záporában találtam magam. A földre lapulva életben maradtam…   Zivatar – a bor böjtje Lassan felkaptattunk a gerincre aztán szépen lecsorogtunk Pradison át az Aupa-folyócska völgyébe, majd át az Alba torkolatához. Viharfelhők gyülekeztek, így gyorsan csatlakoztam azokhoz, akik elhajtottak bevásárolni. Meg kellett állapítanom, hogy erre nincs szandál! Csak papucs. Sajnos ezt monfalcone-i és trieszti kirándulásunk is bizonyította. Legalább jó vacsorát csaptunk táborunkban, „a zöld korlát mellett”. A dobozos borra került volna a sor, amikor a régóta magában fortyogó ég rettentő módon leszakadt. Alig tudtunk beugrani az autóba – ráadásul a bor a másik autóba került… A még jeget is produkáló zivatar végül gyönyörű kettős szivárvánnyal kért elnézést tőlünk. A szürkületi fényviszonyok ismét késő délutánivá változtak, s a patak sem lett sem hidegebb. Mi is egyszerűsítettünk szokásainkon, s a híd alá, takarásban állítottuk fel sátrunkat. Eljött a hegyektől való búcsú reggele. Néhány sátrunk még kint száradt az ágakon, amikor megállt egy pickup autó a bekötőút végében, és abból kiszállva egyen-pólós férfiak masíroztak fel autóinkhoz. Természetvédelmi őrök?! Nyeltünk egy nagyot, de mikor hozzánk értek, ránk se hederítettek… Elektromos szakemberek lehettek vezetéknézőben.  
Rusztikus fürdőszobánk...

Rusztikus fürdőszobánk...

Vigyázat: GPS!!! Fél órával később már mi is a Fella-folyó völgyében süvítettünk dél felé. Én egyenesen élveztem, hogy ülve annyi minden suhan el a szemem előtt: egyre több gyümölcsös, gabonatábla, tanyák, templomok… Bár beszéltünk róla, „úgy sikerült”, hogy még sem Balázs ment elől, bár neki volt több tapasztalata a tájékozódásban külföldön. Udine egy kissé lelassított bennünket, de legalább láthattam néhány régi városfal részletet. Úgy hogy, ha Udinébe vet majd a sors… Ezután eltűntek a hegyek, s a Pó mellékfolyóinak síksága következett. - De miért mennek arra, hiszen az jelentős kerülő, láttuk a térképen! – hördültünk fel az előttünk haladó társaink autóját látva. GPS! Hát igen: hiába villogtunk, integettünk kifelé az ablakon, és próbáltuk hívni őket (sofőrünk nem akart dudálni), tartották a rossz irányt. Tüntetőleg megálltunk, és mire újra együtt autóztunk, jó fél óra késést zsebeltünk be. Nemsokára ismét mi voltunk hátul. Sagradonál, ahol kereszteztük az Isonzót Bandiék – a völgy helyett - egyszer csak nekiugrattak a domboknak. Jó pár kilométeren át reménykedtünk, hogy ők tudják jól az utat: Doberdó környékén jártunk, s az út szélén két háborús emlékművet is megpillantottunk. - Talán Bandit is érdekli a hírhedt hadszíntér? – találgattuk. Aztán Doberdo Del Lago falu jött, és ott sem álltunk meg - keskeny országúton gurultunk a tenger felé. Vezetőink egészen véletlenül kerültek errefelé…   Ingyenstrand szépséghibákkal Ahol azonban rákanyarodtunk a tengerparti útra, egy különös emlékműre figyeltem föl: az autóút feletti sziklán két farkas vicsorgott. Hát persze! Az olasz területek határa volt errefelé… A tervünk egy kellemes, ingyenes strandolás volt az Adriai-tengerben, hogy lemossuk a hegyek porát: Bandiék otthon már GoogleEarth-szel kinézték a helyet. A kempingekkel, nyaralókkal és számos kanyarral kidíszített úton nagy nehezen elértük a kinézett parkolót. Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát - 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett. Jobbra, Monfalcone felé a Doberdói dombvidék utolsó sziklaletörésein Monfalcone várkastélyát, a castello di Dunio-t láthattuk, a baloldalon egy világítótorony-féle vaskos henger állt.
Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát – 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett

Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát – 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett

Összekészítettük a „felszerelést” és elindultunk lefelé a meredek ösvényen, amelynek legfelső szakaszán alkalmi légyottok porba taposott tanúi hevertek szanaszét. Ilyen a Goggle-on nem volt! Szerencsére akadt árnyék, s lentebb pedig lépcsők könnyítették meg a lejutást. Egy bűzlő szeméttárolóhoz értünk. Kezdett rossz érzésem lenni az ingyen fürdőzéssel kapcsolatban… Az erdős magas part tövében ösvény vezetett végig lombok alatt, ám a keskeny part napszítta kövein mindenütt heverésztek. Többnyire szabad stílusban – ruhátlanul. Végre találtunk néhány sziklát, amelyre lepakolhattunk és becsobbantunk – a naturisták finoman rosszalló pillantásától kísérve. A tenger nagyon kellemes hőmérsékletű volt. Én sajnos csak ezt az egy pozitívumot tudtam róla elmondani. Szerencsére a szomszédban „megürült” egy kis árnyék-kalyiba, amit elfoglaltunk – sajnos viszont ekkor hagytunk el egy fényképezőgépet. Lassan feltűnt, hogy a part napozói elsősorban férfiak, s ez zavarta néhányunkat, Bandiék viszont sokáig lubickoltak, majd kék kagylót is szedtek vacsorára. Nekem két rövid fürdés elég is volt, mert használható szandál híján nem akartam tengerisünbe lépni - s az nem volt alaptalan -, törzsvendégek miatt pedig sétálni sem volt szórakoztató, alig vártam már, hogy ott hagyjuk azt az igénytelen helyet.  
Kis árnyékvetőnk alatt a vízparton...

Kis árnyékvetőnk alatt a vízparton...

Sátorverés a kanapé előtt… Mire fölcaplattunk a parkolóba, már le is izzadtunk. Legalább szebb lett a kilátás a közeli öböl első osztályú strandjára… - Azok a pontok ott lent, osztrigatelepek? – fürkésztük a vízfelszín pöttysorait. Azok voltak. Az eldugott táborhely keresése viszont komoly feladat elé állított bennünket. Ilyen zsúfolt helyen gyalogosan sem könnyű megegyezni egy táborhelyben, hát még két autóval! Néztük az erdőbe futó utakat, de nem volt hozzájuk bátorságunk. Én az Isonzó széles, száraz, köves medrét javasoltam, ám a csapat végül kiegyezett egy kis placcal, a doberdói dombokon, amelyet mindössze egy bokorsáv takart el az autóúttól. Minden bajom volt a helytől: a zaj volt a legkevesebb, amit elviseltem volna, de a lefülelés veszélye és a közeli fák alatt elszórt papírzsebkendők „lenyelhetetlenek” voltak. A többiek ellenben gyorsan megbarátkoztak a hellyel. Az bokros első fordulójában egy jókora, műbőr kanapé megroppant teteme bújt meg. (Az olaszok sem angyalok.) Szétnéztünk a cserszömörcésben, de elégedetlenül tértünk vissza a kocsikhoz vacsorázni, és zuhanyzót „építeni”. Ez utóbbihoz nagy köveket hordtunk a tiszta „padlóhoz” a kinézett ágas-fa alá, aztán kötéllel felhúztuk a teli hordót. Sötétedésig mindenki lezuhanyozhatott a langyos vízben. - Szerintem jó lesz a kanapé elé… - döntöttem a sátorhelyről, s ezen jót röhögtünk. Bandiék közben már nekiláttak a kagylóleveshez, ami a kagyló tisztításával kezdődött, s legalább két órába telt. Mi úgy követtük az eseményeket, mint a „Főzőcske de okosan”-ban a szőke műsorvezetőnő a 80-as években, aki a sorozat végére egészen kikerekedett… Bandiék levese kicsit olyan lett, mint a mesebeli kőleves, mert elég finom volt, csak az a kevés kagyló volt benne zavaró.

(folytatjuk)

Harsáczki György

A Géniusz, a Gyors és a Király

Egy pompás alkotás útja Zentától Budáig
Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

  Ha összeválogatnánk hazánk legszebb lovas szobrait, semmiképpen sem maradna ki a Budavári Palota előtt, a keleti teraszon álló alkotás, amelynek lovasa Savoyai Jenő – avagy Eugène-François de Savoie-Carignano – herceg, aki Párizsban született, s mégis I. Lipót német-római császár szolgálatába állva vált kora legelismertebb hadvezérévé.   Kispapból hadvezér Hogyan kerül ő ide, fővárosunk legreprezentatívabb helyére? Ennek összetett történetét osztom meg az olvasókkal. Savoyai Jenő (hívhatjuk így, a századfordulón egyszerűen „Jenő hercegnek” emlegettük) „csupán” grófnak született, ám harci babérokról álmodozott. Az alacsony termetű, vézna fiatalembert azonban alkalmatlannak ítélték a katonai pályára. Miután a papi pályát javasolták neki, bosszúsan elhagyta Franciaországot, és 1683-ban I. Lipót szolgálatába állt, aki szívesen fogadta, és aki – mellesleg – magyar király is volt. A törökök ekkor már Bécset fenyegették, így máris sikerült kitűnnie annak felszabadításában, s ennek köszönhetően egy dragonyos ezred tulajdonosává vált. Ezt követően az egyesített keresztény seregek lassan, de egyre biztosabban elkezdték a kissé már meggyengült – de szívósan védekező - török haderőt kiszorítani Magyarország területéről. Savoyai ott volt Esztergom 1685-ös, majd Buda 1686-os visszafoglalásánál, s 10 hónapra rá már a harsányi lejtőkön üldözte az oszmánokat. 1688-ban már altábornagyként foglalta vissza Belgrádot a törököktől.  
Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Szeptember 11. - örömünnep De a diadal, melyet kifejezetten csak az ő nevéhez kötnek 1697-ben következett be: szeptember 11-én Zenta alatt meglepte a Tiszán félig átkelt török sereget (Csapataival ő is az indulási oldalon volt.). Savoyai harcosai a félig elkészült hídfővédő sáncok közé szorították a török gyalogságot, a lovasság kitörését és a hídon történő átvonulást pedig ágyútűzzel akadályozták meg. II. Musztafa serege két óra alatt sorsdöntő vereséget szenvedett, míg a császáriak oldalán csekély volt a veszteség: mindössze 700 fő. A csata hosszabb távú következménye a karlócai béke megkötése volt, s Magyarországról végérvényesen kiszorultak a törökök. A szerény, leginkább tubákolni szerető hadvezér-géniusz ezután épp megpihent volna, amikor újra támadás érte a birodalmat. Ki tudja miért, de a Rákóczi szabadságharc elleni hadműveletből gyorsan visszahívták, de 1736-ban történt haláláig hol a franciák, hol a bajorok, hol a törökök ellen nyerte a csatákat. Talán ezért sem volt ideje ráckevei kastélyának kényelmét élvezni…   Egy elkapkodott megrendelés
Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás...

Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás...

Bár a zentai csata jelentősége nagy volt, mégsem közismert. Ennek az is lehetett az oka, hogy nem mi magyarok nyertük, hanem „szövetséges keresztény seregek”, s talán az is, hogy Zenta épp, hogy létezett akkortájt – a gaz-felverte, kietlen Alföld közepén. Zenta későbbi elöljárói azonban látták az dicsőséges ütközet jelentőségét, és annak kétszáz éves évfordulójára emeltek volna méltó emlékművet a hadvezérnek. Jenő herceg lovas szobrát Róna József neves szobrászművésztől rendelték meg, aki Budapesten élt. Az alkotó 1929-ben megjelent fordulatos önéletrajzi könyvében részletesen foglalkozott ezzel a munkával. „Róna mestert keresem, Zentáról vagyok – mondta egy hajlongó kis emberke.” Hogy miért őt keresték meg? „Egy ember van, aki gyorsan tud dolgozni, s ez a – Róna!” – mondta az emberke. …és persze az utolsó pillanatban jöttek: „Hisz erre alig volna egy évi idő!” – vonta össze a szemöldökét a művész. S a megbízást csak egy feltétellel vállalta: „Az emlékművet olyanra csinálom, ahogy nekem tetszik, szóval, ahogy én akarom. Sem bizottság, sem zsüri abba bele nem szólhat. Különben nem tudok elkészülni a pontos időre. Ettől eltekintve a müvész mindig felelős a müveért, nem csak a jelen, hanem az utókornak is. Ha nem jó a szobor, - már pedig mennél többen beleavatkoznak, annál kevésbé lesz jó – nem véshetem a talapzatra aranybetűkkel, hogy ez vagy az a kritikus a hibás és én nem csinálhattam olyanra a szobrot, mint ahogy akartam.” Felelősségteljes és magabiztos – igazi békebeli magyar beszéd! Aki három dimenzióban álmodott… A művész nem kis kihívás előtt állt: akkor még ismertek voltak Savoyait dicsőítő dalok! Lovas szobrok képei repdestek a fejében jártában-keltében, de mindet elvetette. „Magyarország megszabadítója volt ő a török járom alól! És nemzetünk igaz barátja.” – írta Róna József a századforduló hangulatában. Kihívás volt azt is megoldani, hogy a nagyobb ló helyett mégis a lovas domináljon, habár Savoyai kis ember volt, és hatalmas spanyol ménen lovagolt. S egyszer csak eszébe jutott egy megragadott jelenet a bécsi spanyol lovas iskolából: „Elaludtam, de hirtelen újból felébredtem és íme a legényke helyett az én hősöm ült a lovon. A feladat meg volt oldva! A hős a harci tömkelegben hirtelen megállítja lovát, hogy jobban szemlélhesse a harc menetét és sas tekintetével a messzeségbe néz!” – írta. Fél nap alatt meg is volt a modellel. Így írt erről: „Jobbról és balról török foglyok ültek, egy öreg pasa és egy fiatal arab, s a lovassal együtt érdekes csoportot adtak. Két hosszúkás relief díszítette a meglehetősen magas posztamens oldalát, amelyek a zentai csata epizódját örökítették meg: lovascsapat élén vágtat a hős s a menekülő törököket a Tiszába hajszolja. A másik oldalon a történeti sáncostrom. Itt is a hős vezeti rohamra csapatait s legelöl a magyar harcosok nyomulnak föl s kézitusával eldöntik a harc kimenetelét.” – A két relief önmagában is szép alkotás, hát még minden együtt!   Csőd és gratuláció
Téli rege...

Téli rege...

Az elkészült munkát viszont a zentai szobor-bizottság nem tudta kifizetni, pedig „sorsjátékot” is hirdettek. Ez igen rossz hír volt Rónának… „Mivel azonban a bizottságtól nem kaptam előleget, minden megtakarított pénzemet belefektettem a munkámba s adósságot is csináltam...” A pénz nem akart összejönni - a zentaiak a királyhoz fordultak segítségért, s közvetítőnek Széll Kálmánt kérték fel, de Széll elhajtotta őket. Miközben a huzavona tartott, a tetszetős szobrot fel kellett állítani: A barokkos lendületű lovas szobor a Műcsarnok előtt állt egy ideiglenes talapzaton, a reliefek pedig bent voltak kiállítva a tervvel együtt. Közben híre ment a műnek is: a lapok elismerően írtak a szobrászról, a művészek barátsággal veregették Róna vállát. „Olyan technikai kunsztstükköt csináltál, amelyhez foghatót nem ismerek! – mondotta Fadrusz. – Te… te vakmerő fickó! … Ettől eltekintve, mestermüvet csináltál. Én meg lennék elégedve, ha Mátyás királyom is annyira sikerülne, mint a te szobrod!” – írta könyvében a szobrász. Végül Széll Kálmánnal beszélték meg, hogy egy száz művész által aláírt kérvényt juttatnak el a királyhoz, hogy segítene megoldani ezt a botrányos dolgot… S akkor felcsillant a remény. Néhány nap múlva Romy miniszteri tanácsos és Hauszmann Alajos is megfordult a művésznél. Egyikük fényképeket kért a szoborról, másikuk a lovas szobor méreteire volt kíváncsi. Igen biztató volt az, hogy Hauszmann a vár új építkezésének vezetője volt, a tanácsos pedig egyenesen a királynak vitte a fotókat… A királynak tetszett a szobor! „Amikor Széll ujra Bécsbe jött, megemlítette előtte a király, hogy emlékezete szerint a budai vár elé egy lovas szobrot terveztek. - Igen, Felséged lovas szobrát! – mondotta Széll. – Erre a koronázási domb van kiszemelve a pesti oldalon, – szólt a király. És ezen nem is akarok változtatni! … Széll feszült figyelemmel hallgatott. - A vár előtt nagyon jó helyen volna Savoyai Jenő szobra. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Hisz ő volt az, aki Magyarországot a török járom alól felszabadította s egyébként is barátja volt a magyaroknak. Ezt én tudom a legjobban. Széll meghajolt a király előtt. – Erre már gondoltunk is és Hauszmann már rajzot is csinált hozzá (...) - Hisz ez nagyszerű! És stílusban és méretben is megfelel. Mintha a művész ide tervezte volna. (...) Én megveszem az emlékművet …de magamnak. És a zentaiak nézhetik a dolgukat. A fukarok! …” Így került Savoyai Jenő lovas szobra az ország legkiemeltebb helyére, bár állítólag mégis Ferenc József lovas szobrának volt kiszemelve a hely, csakhogy az sosem készült el…  
És a herceg egy ködös téli reggelen...

És a herceg egy ködös téli reggelen...

Ki, ha nem ő? A Várkert teraszán felállított alkotás azért még sem minden alap nélkül áll a helyén. A hadvezér meg is sérült Buda vára visszavételénél. És ki lenne odavalóbb? József nádor? Nem nagyformátumú. Mária Terézia? Sosem élt benne, és Habsburg volt. Hunyadi Mátyás? Nem aktuális. Horthy Miklós? El lehet rajta gondolkodni… A szobrot érintetlenül hagyta az első világháború és az 1919-es események. 1944-45-ben megsérült a szovjet ágyútűzben, ám csak 1968-ban bontották le, hogy 1971-ben már restaurálva kerüljön vissza a talapzatra. Még a szocialista vezetés sem távolíttatta el. A szobor mögötti, sérült Habsburg-lépcsőt viszont felújítás helyett elbontották, így a környezet is jelentősen megváltozott. 1966-ban Szalatnai Rezső irodalmár a következő kirohanást intézte a szobor ellen: „Róna József szobra ellen semmi kifogásunk, művészi alkotásként változatlanul meg kell tartanunk, csak épp nem a mai helyén. A művészeti alkotás, mely méltatlanul örökíti meg a hazánkat gyarmatsorba rángató ellenségünket, találunk helyet másutt, a főváros más pontján, talán egy parkban, de nem állhat a fő helyen, országvezénylő gesztussal nem kísérthet feketén a Vár élén!” Szalatnai Rezsőnek akár igaza is lehetett, de a törökverő hadvezér – akit egyetlen egyszer vezényeltek magyar felkelők ellen – tehetett-e hazánk gyarmati sorba taszításáról? S 1966-ban szintén megszállt terület voltunk...   Az emlékmű mészkő talpazata 560 centiméter magas, maga a bronzszobor 470 centiméter. A lovas sérülései lentről nem láthatóak, de a reliefek jobban kiálló részleteit - Savoyai kardját, a dobos dobverőit, szablyákat - már „levadászták” a barbár látogatók, és sok helyen - ahol talán a háborús, golyó-ütötte nyomokat foltozták be - sötétebb foltok éktelenkednek. Ezekre már ráfér a restaurálás!   Egy délvidéki emlékmű kálváriája S mi lett a folytatás Zentán? A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Olyannyira, hogy egy vesztes csatáénak is nézhetnénk. De az biztos, hogy ez kevésbé szép történet, mint a Róna-féle. Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni – két évvel a zentai csata 200. évfordulója előtt. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – sebtében egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került.
A zentai csata szerény emlékműve Zentán

A zentai csata szerény emlékműve Zentán

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a gyorsan elkészített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették” – a Tisza-parti sétány félreeső szakasza mellé. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték… Mi lett volna itt ezekben az időkben egy grandiózus alkotással? Jugoszlávia szétesése után újra lehetőség adódott a győztes csata emlékének ápolására. 1991-ben jelenlegi helyére szállították az Eugén-szigetnél 1895-ben felállított oszlopot, amelyet egy csúcsíves szoborfülke óv. Az emlékmű az ezzel szemben álló kis fa-haranglábbal egészül ki, amely Valkay Zoltán műépítész tervei alapján épült 1997-ben. Azóta szeptember 11. Zenta város ünnepnapja. A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították.

Harsáczki György

Felhasznált irodalom: Róna József: Egy magyar művész élete (A szerző kiadása, Budapest, 1929.)

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (1-2. rész)

Derült égből óriás karsztforrás  
Alvóhelyünket egy kőtömb választotta el a falucskától...

Alvóhelyünket egy kőtömb választotta el a falucskától...

Kiszálltam. Magasan felettünk csipkés horizont választotta el egymástól a koromsötétet az éjfeketétől. Úgy éreztem rám borulnak a hegyek... Zavart ugyan bennünket, hogy közel volt tőlünk egy település utolsó épülete, de elegünk volt a tévelygésből. Sátraink és két autónk között felosztottuk a hegyi út melletti kis tisztást, majd ledőltünk: Reggelig minden rendben lesz - gondoltuk. Új utakon az Anubisz Trieszt környékének „barlangos felmérése” már egy éve lógott a levegőben, ám csak az idén nyáron „álltak össze a dolgok”. A nyolcfős csapatot az Anubisz Barlangkutató Egyesület tagjai és ismerősök, barátok alkották, s nem kevés felszerelésünkkel, sátrainkkal egy Skoda kombiban és egy mikrobuszban rendeződtünk el. Mivel Bandi, a csoportvezető közös olaszországi kalandtúránk után egyhónapos nászútra autózott tovább feleségével, nem maradt túl sok hely. Az Anubisz barlangász-csoport sok éven át tevékenykedett a Király-erdőben, s számos jelentős barlangot tárt fel, ám Romániába is begyűrűzött a vadkapitalizmus: a barlangok kezelése pénzéhes „bennfentesek” kezébe került, akik jóformán kitiltották az Anubisz csoportot a hegységből, s még a helyi barlangász egyesületek is csak az ő játékszabályaik betartásával tevékenykedhetnek. Olaszországban az egy évre kiváltható osztrák barlangkutató-tagsági kártyával kb. 13 hónapig barlangászhat bárki – a nagy idegenforgalmi barlangok kivételével –, de ajánlott felvenni a kapcsolatot a helyi területkezelőkkel. A tagsági kártya ellenében ingyenes a mentés. Kint töltött két hetünk első felében szurdoktúrákat terveztünk több, előre kiválasztott kanyonban, majd egy kis Trieszt-közeli tengerpartozás után 5-6 nap barlangászat volt a célunk.   Beletenyereltünk a paradicsomba! Új emberekként ébredtünk - az útszélen. Senki sem háborgatott bennünket, így nyugodtan tábort bontottunk - ez volt mindig reggelente az első utunk során. Fantasztikus, sziklás hegyvonulat nézett le ránk, de éjszaka mi „lementünk a térképről”, nem tudtuk, hol vagyunk. Egyetlen turistatérképünk „nem ide szólt”, az autóstérkép pedig nem is jelölte. Később megtudtuk, hogy az apró Lischiazze (öko)településnél, az olasz Juliai (Giulia)-Alpok Resia-völgybe futó Barman-völgyében voltunk. A Musi-vonulat 1800 méter feletti csúcsai alatt néha felszállt egy-egy páragomolyag az erdőből. Közben felkerestük a völgy bővizű patakját és megmosakodtunk a mohos mészkősziklák zubogó vízben. Reggelizés közben elhatároztuk, hogy első túránkon a patakot fogjuk követni. Olykor a nap is kisütött – izgatottan vágtunk neki az ismeretlennek. Nemsokára letértünk az erdészeti műútról, és a patak mellett egy ösvényen folytattuk a kirándulást. Eleinte az egyre hangosabb zúgókra csodálkoztunk rá, aztán egy teljesen moha borította kőmező és ciklámenjei lettek érdekesebbek a számunkra. A kékes színű karsztvíz néhol szobányi görgetegeket került meg, s egy forduló után választás elé állított bennünket: vagy a meredek oldalban kapaszkodunk tovább vagy átkelünk a járhatóbb túloldalra. Az előbbit választottuk, de zsákutcába kerültünk – ellenben megpillantottuk az első nap nagy meglepetését, a Barman-vízesést. (Később egy tábláról olvashattuk, hogy 70 méter magasról zuhog le, s ez a környék legnagyobb látványossága!)   Vízesés a sziklafalból Visszamásztunk és csúszós fatörzseken araszoltunk át a másik partra. Meglepetésünkre 100 méter múlva becsatlakoztunk a 703-as turistaútba. Mielőtt a vízeséshez indultunk volna, egy vízmű-házacskát vettünk észre – nyitott ajtóval. Belépve láthattuk, ahogyan két medencén át zubogott a víz – az ivóvízhálózat felé. Tovább sétálva egy információs tábla mögött egy barlangot is észrevettünk a sziklafalban. A legalább négylépcsős Barman alatt már szurdokká szűkült a völgy. Mi magabiztosan közelítettünk a vízlépcsőkhöz a rézsűn kiépített keskeny betonrámpán… - amíg az el nem fogyott. Mert azt nem egészen arra találták ki: a karsztvíz kivezető csövét ágyazták bele. (Ez megerősített abban az elképzelésemben, hogy a vízesés egy karsztforrásból táplálkozik, s a víz egy részét eleve elvezetik a településekhez!) Eztán a patak mellett próbálkoztunk, de ügyességgel sem jutottunk közel a vízeséshez, így levettük a bakancsokat, mások pedig szandálban gázoltak át a Barman-patakon. Végre a zuhatag alatti tóhoz értünk, ahonnan még magasabbnak tűnt a sziklafal. Ha a nap melegen sütött volna, ideális lett volna egy kaland-fürdőzésre.

Döglött görgetegek erdeje Lassan otthagytuk a tavat – néhányunk lassan, mivel mezítláb pipiskedtünk a sziklákon -, és visszamentünk a barlanghoz. Mire ketten utolsóként felmásztunk az üreghez a kőomladékon, a többieket már elnyelte a „grotta” ferde nyílása. Lámpánk sem volt, így néhány méter után inkább csak vártuk a többieket, akiknek – szerencsére – nemsokára már hallottuk a hangját.  Lámpáik fényénél mi is beljebb másztunk, de nyárias öltözékünkben máris kikívánkoztunk. Az üreg valószínűleg nem véletlenül található a karsztforrás közelében… Bandi kijelentette, hogy délután vissza fogunk jönni beöltözve, felszereléssel. Gondoltuk, hogy a 703-as turistaút csak Ischiazzéba vezethet, így azon indultunk vissza, de gyorsan megakadtunk: néhány száraz meder időszakos karsztforrásra utalt, de azokat követve nem találtunk semmi látványos üreget. Az erdő alját viszont hatalmas – néha pedig kolosszális méretű – görgetegek borították, komoly kőomlásokra utalva, a műútig pedig „mindössze” látványos karrmezők kísérték az utat. Egy másik irányból – érdekességképpen - egy száraz meder kanyargott oda: szintén nagy kőgörgetegekkel teli.   Elvisz a víz, ha nem vigyázol! Autóinkhoz visszatérve egy remek táborhelyre költöztünk, ahol egy domb takarásában autóstul rejtve maradtunk – a csodálatos Rio Barman mellett. (Túlélő-italjainkat rögvest behűtöttük.) Még kora délután volt, így csak az ebéd, a pihenés és a sütkérezés kellemes órái után kezdtek készülődni a barlang felderítésére vállalkozók. Én ekkor még a fokozatosság elvét hirdetve nem csatlakoztam, sétára indultam. Az egyik túratársammal átsétáltam az ökofalun, és végül meg sem álltunk a Val Resia fővölgyig. Lischiazze alatt találkoztunk egy kisebb duzzasztógáttal, lentebb viszont többször ki volt téve a „vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. A karsztforrás ilyen meglepetéssel is tud szolgálni? A Resia-völgyben egy szlovén népcsoport él, akik részben még a resia-nyelvjárást beszélik. A településtáblák is ezért kétnyelvűek. Az itt élők az elszigeteltség miatt archaikus formákat őriztek meg a nyelvükben, és fonetikájában is eltér a szlovéniai dialektusoktól. A Resia-völgyben élőket 2007 óta nyelvi közösségként is számon tartják - a kétnyelvű táblákat néhány évvel azelőtt tették ki. Az itt élőknek gazdag népi hagyományaik vannak, főleg a tánc és a zene terén, de sok meséjük is ismert. Miután átkeltünk a hídon és megnéztük Resia-folyócska túloldalán a vízmű-épületeket, komótosan visszaballagtunk ismét három kilométert a táborba. A táborhely néptelen volt, így megkeményítettük a szívünket és lefürödtünk a patakban. Mintha erre vártak volna, megérkeztek a barlangászok, bár nem jártak sikerrel.   A zúgó hang még nem a hurrikán… Kevesebb, mint fél órát töltöttek bent, a többi időt az előkészületek tették ki. Elmesélték, hogy beljebb kerülve két irányba mehettek tovább, de az egyikhez komolyabb kötélbeszerelés lett volna szükséges, a másik irányba pedig vészesen összetöredezett kőzeten kellett volna mászni - omlásveszélyben. Ebből az irányból erős vízzúgást is hallottak. Így inkább nem faggatták a barlangot. Én utána olvasva megtudtam, hogy a Barman-karsztforrás környékén számos barlangot tartanak nyilván, amelyek valószínűleg összekapcsolódnak, s vizeik ebben a forrásban bukkannak a felszínre: ez a Musi-hegytömb legnagyobb karsztforrása. Vize a forrás előtt a 670 méter magasságban nyíló Barman-barlangból folyik át, amely egy szifontóban végződik és 740 méter hosszú. A karsztforrás felett - 870 méter magasságban - pedig a földalatti vízeséseitől hangos Hurrikán-barlang (Grotta dell’ Uragano) nyílik, amelynek szájából vízesés hullik alá tavaszi olvadáskor. A szürkületben felállítottuk sátrainkat és mikor ismét felhősávok kúsztak a Musi-vonulat elé, összeültünk enni, főzni, beszélgetni, majd a szemerkélő eső elől bebújunk a sátrakba.

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (2. rész)

Száraz edzés és az első szurdoktúra   A reggeli borult ég ellenére jól indult a nap – Balázs azonnal alágyújtott kotyogósának… A csúcsokból alig láttunk itt-ott valamit, s a felhők később is csak részben szándékoztak feloszlani. Lassan készültünk fel a túrára – mintha csak napelemmel működtünk volna. Lógott az eső lába, így Bandi ötletére megpróbáltunk egy vízhatlan ponyvát kifeszíteni a csenevész fácskák közé, de olyan röhejesre sikerült, hogy a képzeletbeli zsűri elől elmenekültünk túrázni.   Mászótúra a kőfolyásban Az előző nap látott kőgörgeteges patakmederbe készültünk, hátha barlanghoz, vagy forráshoz vezet minket. Bandi hátramaradt szerelni, mi pedig tíz perc múlva már egyensúly-érzékünket próbálgattuk a tömbökön – egy igazi „kőfolyáson”. Néhány perc múlva azonban a szemerkélés csendes esőbe csapott át. Épp kapóra jött egy ház nagyságú mészkőblokk, amely alatt jókora rés sötétlett, így hát alábújtunk. Nem volt túl kényelmes, de egy órát csak kibírtunk… Engem azért zavart az a gondolat, hogy a görgeteg alig két kövön támaszkodott… Már ismét csak szemerkélt, hát tovább indultunk. Én nagyon élveztem az utat, mert ez az egyre nagyobb sziklatömbök miatt kész mászó túra volt: egy kreatív erőnléti edzés! A meredeken emelkedő völgyből ködbe burkolózó szirtekre esett a kilátás. Közben ismét esni kezdett, de mire felvettük az esőkabátokat, már el is állt, s ez többször is megismétlődött. Hangyákként izzadva mászkáltunk a nagy kockacukrok között, addig, hogy lassan én is unni kezdtem. Végre változott valami: csökkent a meredekség, a meder szélessége és a kövek nagysága. A mészkőtömbök felületén 230 millió éves, szív alakú ősmaradványok kalcit-metszeteit vettem észre. Óriás megalódusokét!   Kilátás – mint sovány vigasz A „kőfolyás” viszont kettévált, mi pedig a bal oldalin botladoztunk tovább az erdő fái alatt. Ott, ahol már „valami bizonyosságot” vártunk, csak a 703-as turistautat kereszteztük. Türelmetlenül kaptattunk egyre feljebb, aztán egy olasz nyelvű tábla 20 perces utat jelzett „valahová”. Teketória nélkül nekivágtunk, de egy csepegő forrás, valamilyen vízgyűjtő betonmaradványa, majd egy épület alapfalai után csupán a nyílt hegyoldalba értünk ki. Az a kilátás volt nem éppen izgalmas kirándulásunk fénypontja: a környező párás hegyekre eső rálátásunkat a lábunknál viruló rózsaszín rododendronok, páfrányok és mohaszőnyegek színesítették. Mögöttünk-felettünk megmászásra végképp nem csábító, omlékony sziklavilág szökött az égbe. Nem sokkal arrébb átlábaltunk egy kis hegyomlás helyén is.   Legfeljebb terepmenetben… Ennyi „kalandtalanság” után abban reménykedtünk, hogy az ösvény legalább a Barman-vízesés tetejéhez visz, de hiába! Az út ismét erdőbe vezetett, majd egy igen meredek, karros hegyoldalon lebotorkáltunk a tegnap látott kolosszális tömbök erdejébe. Csak Bandi volt velünk „elégedett”, mivel meg volt győződve róla, hogy még a túra elején visszafordulunk az eső elől. Így aztán ismét tábori életet éltünk, de aztán felmerült egy másod-program aznapra: Bandi még otthon kinézett ennek az erdészeti útnak egy további, magasabban futó szakaszán egy kápolnát. Nagyjából öt kilométer - egy kis séta. Ő a feleségével biciklivel jött volna utánunk – mi meg gyalog vágtunk neki. Az út a Barman-patak után olyan emelkedésbe fogott, hogy még nekünk sem volt könnyű! Le is mondtunk a kerékpárosokról, hiszen fizikai képtelenségnek tűnt a vállalkozás. Egy óra kilátástalan kaptató után én lemondtam a „szent helyről” – inkább vacsorára és zuhanyozásra szántam az időmet. Visszatérve kiderült, hogy a meredek úton Marika bukott a bicajjal – úgy adták fel. A többiek sem lettek sokkal gazdagabbak… Bezzeg nekem volt mire újjászületnem a patakban! Bár Bandi fellógatott a fára egy slaggal felszerelt zuhanyozó-hordót, egyszerűbbnek láttam elejétől végéig a karsztvízben lecsutakolnom magam.   Felgördültünk a térképre Persze másnap – amikor már odébbállni készültünk – pompás napsütéssel indult a nap. Élveztük a meleget, s miközben a sátrakat is megszárítottuk – búcsút vettünk a Musi sziklás homlokzatától és a Barman kékes vizétől. A következő másfél óra a tényleges kikapcsolódásé volt, mivel Bandiék mikrobuszát igen körültekintően kellett megpakolni – biciklistül -, így kivártuk. Végre kigördültünk táborhelyünk fedezékéből és lekacskaringóztunk Ischiazzán át a Resia-völgybe. Csak István volt kicsit türelmetlen, mivel ő tartotta ölében három napi szemetünket, s végül beraktuk egy szelektív gyűjtőbe. Közben kiderült, hogy hol is voltunk/vagyunk, és szépen „megjelentünk” a térképen – a turistatérkép alján… Be kellett vásárolnunk, ezért az első településen, Resiuttában megálltunk. A városka eredetileg – fő útkereszteződésében látható falfestése után – bányásztelepülés lehetett, és a Resia-folyócska Fella-folyóba torkollásánál épült. 1976-ban a Friuli-földrengés rengeteg épületet romba döntött. Bár egyeseknek nem volt kenyere, itt is elkerülték figyelmüket a pék-termékek. Nagy örömünkre már a közelben tudhattuk első konkrét szurdokunkat, a Simon-patak völgyét. Alig néhány kilométer múlva már le is tértünk a gyorsforgalmi útról, és egy másfél sávos utacskán lavíroztunk a Fella felett, a sziklafal mellett. A Simon előtt egy kisebb völgy vízesése is felvillant előttünk, de a szűk út miatt nyilvánvalóan csak a Simon-völgynél álltunk meg.   Árokugrás, vízesésmászás, mártózás Az idő már dél felé járt - a tűző Napot már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Éppen kanyoningosok értek a völgy szájához, s egyikük megszólított bennünket. A srác megörült magyar mivoltunknak és „szervusztokkal” is köszöntött bennünket. Próbát tettünk olasz, német, angol, magyar kooperációs nyelven, s megtudtuk, hogy az extrém sportolók merre mennek fel a völgy felső részeire. Mi viszont, ott, az első „kanyonunknál” csak abban tudtunk megegyezni, hogy elindulunk: ki kanyoninghoz neoprém ruhában, ki fürdőruciban, ki nyári túraöltözékben – gumicsizmával, szandállal, bakanccsal kiegészítve vegyesen. Gyorsan megtörtént a bemelegítés is, mivel többször is ide-oda át kellett ugrálni a Simon-on. Ösvény sem volt. Már a völgy összeszűkülésénél csodálatos fürdőmedencét kínált a völgy, de még korainak gondoltuk a fürdést. A bővizű patak kezdeti bevágódása bátorságpróbára hívott bennünket, mivel a víz alattunk egy mély csatornában habzott, és 4-5 méteres mélység felett kellett átugrani a túlpartra. Ezután a patak szeszélyesen surrogott a bal és jobb oldalon felváltva sziklafalai között, amelyek látványosan rétegzett mészkőből álltak. Közben mindenki ügyességéhez mérten választott „továbbjutási technikát” – gumicsizmára vagy mezítlábra váltott. Mindössze egy helyen volt – szinte – lehetetlen a száraz átlábalás, s töretlenül jutottunk az első nagy vízesésig. Nagy örömömre az rendhagyó módon három lépcsőben zubogott alá - a Rio Simon vastagpados mészkősziklába vágta be magát. Mindenki igyekezett megmászni zuhatagot, ami nekem – mezítláb - sem volt éppen leányálom, de feljutottunk a második lépcső feléig. Nem kockáztattunk tovább, mivel csúszós volt a meder.   „Hagyomány” születik… Visszafelé azonban a csapat fele megmártózott az első medencében, egy kisebb zúgó után. Ha vadvízbe csobbanhat az ember, képes a hideget hamar megszokni..! Valószínűleg mindenkiben megfogalmazódott az, hogy ebből valamiféle hagyományt kell teremteni… Jó hangulatban, feldobva értünk vissza az autókhoz, de előtte még lesétáltunk a világoskék árnyalatú Fella-folyó mellé, amely az egyike azon alpesi folyóknak, amelyek mentén ezrek autóznak, de csak néhány ember jut odáig, hogy közelebbről is megnézze – a szurdokokkal együtt. Ennek örömére begyűjtöttünk 10-15 kiló kavicsot – emlékül – aztán az autóknál úgy döntöttünk, hogy estére a következő szurdoknál, a Rio Alba völgyének bejáratában keresünk táborhelyet. Közben erősen beborult, mi pedig autóinkkal elindultunk a hegyoldalba szorított egy-másfél nyomtávú hegyi úton. A két völgy közötti 5 kilométeren érintettünk két apró falucskát és 3-4 izgalmas völgyszájat. Megannyi szurdok lehetősége! A zápor közben „leszakadt”, de bennünket csak a széle ért el, s az eső elvonulásával feltárult a széles völgytorokkal induló Alba-völgy.

Harsáczki György

Ön óvja a környezetet? Fizessen!

veszhull

Nem is olyan egyszerű... (Kép forrása: internet)

Hogyan adjunk le lejárt festéket…   - Lesz egy kis dolgom még, bocs, meg kell keresnünk egy lerakatot – ezzel fogadott barátom, amikor beültem az autóba. Kirándulni indultunk. - Van egy jó adag lejárt festékem, és szabályosan akarom leadni. Hogy valóban unokáink is élvezni tudják még a Földet – tette hozzá. Ez szép – gondoltam én – de néhány doboz festékért kilométereket autózni… Végül is nekem se autóm, se festékem – nem tudom mit is csinálnék. - Két napja hajtom a megfelelő lerakatot – mondta. – Képzeld el, sehol sem veszik át! - Ez tényleg elképesztő – mondtam és gondoltam. - Tegnap reggel, meló előtt két helyre is elvittem a festékeket, de míg az első csak 10-kor nyitott, a második helyre irányítottak, ami szintén 10-kor nyitott. Onnan meg a Tétényire irányítottak. A legtöbb helyen átvesznek mindent, de festéket, azt nem! - El tudom képzelni az átvevőhelyen: „Hozhat kiégett nukleáris fűtőelemet, ebolás fecskendőket, de lejárt festéket? Hogy képzeli?!” – pörgettem a témát. - A telefonba is beolvasták egyszer, hogy mit lehet, de festék, az nem volt benne. „Nem lehet. Ne hozza!” Nna most elmegyünk a Tétényi útra. Eljutva a megfelelő helyre, még sem volt sehol a keresett lakossági hulladékudvar. – A központban megadott telefonszámuk nem is él, már hívtam őket – mondja barátom. Lassan gurultunk tovább, majd egy jó idő múlva észrevettük, hogy már nem is Tétényi úton vagyunk. Barátom telefont ragadott: - Halló, hol van lakossági hulladékudvar a 11. kerületben? A Tétényi út száz-valahányon nincs hulladékudvar, és a telefonszám, amit Önök adtak meg, nem él. Hosszú csend. Motozás, háttérzaj… Végül jött az infó. - Bánk bán utca? - Nna ezt hagyjuk – mondta már nekem. Átaraszoltunk a csepergős Nagytétényen, s barátom egyszer csak satuféket nyomott. - Ott van! Nem Tétényi út, hanem Nagytétényi út! Megálltunk a kapu előtt. A kapun öles tábla hirdette a lepakolható anyagokat: a hatalmas felületeken morzsányi betűk - másfél méterről nem tudtuk elolvasni. Aztán begurultunk az udvarra, ahol barátom kipakolta a festékeket. – Kétszáz forint kilója! – szólt be nekem az ablakon elképedve. 2400 forintot fizetett, 12 kilogramm festékért. A nehéz, beszáradt ecsetet már nem volt kedve hozzátenni.   Nézzük csak: Ha Ön lelkiismeretesen, óvva a természetet és a környezetét a megfelelő helyre szeretné juttatni lejárt festékeit, akkor nem kizárt, hogy 10-20 kilométer utazás/autózás vár Önre. Feltéve, ha egyáltalán megtudja, hol is van az a hely. És nyitva lesz. S ha megérkezik, Ön fizet azért, mert környezet védelmét szívén viselve hulladékudvarba juttatta a veszélyes szemetet. Ezen felül már csak az hiányzik a környezetet ily módon óvó polgárnak, hogy megkapja az „Hát még ilyen hülyét!”-címet…   Bocsánatot kívánok tisztelt Illetékesek! Ha statisztikáikban szebb – valós - eredményt szeretnének kimutatni a magyar állampolgárok környezettudatossága terén, akkor a jelenleginél egy kicsit jobban kell motiválniuk a polgárokat, vagy csak meg kellene könnyíteniük a jószándékú „nép” dolgát!

Harsi

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (1. rész)

Kilátás a magaspartról - római alapokon  
Éppen átért a komp Dunafalváról...

Éppen átért a komp Dunafalváról...

A „hagyományos” kisátkelő-komp lassan, árral szemben érkezett a dunafalvai part felől. A kis motoros hajó gyakorlottan nyomta, bökdöste át a szállítmányt a Dunáninnenre. A Duna messziről már kékes, ám közelről még halványbarna színű vize a levonulóban lévő ár után maradt iszapos partot nyaldosta, a túloldal római kikötőmaradvány groteszk romja már kilábalt a vízből. Miután a szállítmány két autója lassan a partra gurult, szétszéledt az a hat-hét utas, és elvonultak a révészek, én is visszatértem az asztalomhoz a csárdába.   Bele az idill közepébe… Dunaszekcső megálló! – no persze ilyet már sehol sem hallani, de mi szinte hallottuk lelki füleinkkel majdnem három óra utazás után, egy órával ezelőtt… Megkönnyebbülve lépdeltünk le a busz lépcsőin a rég várt/hirtelen jött hőségbe. Elég volt csak néhány pillantást vetni körénk, és láttuk, hogy: igen, mi ide akartunk jönni! Templom, cukrászda, söröző, néhány százéves, városias lakóház (az egyik frissen festett tűzfalán „Dunaszekcsőért Alapítvány” feliratot olvastam), a közelben tudható Duna és a koranyár burjánzó zöldje: a „világiasított” templomkert… - Hát az elég messze van, két vagy három kilométerre Szekcső túloldalán… - válaszolt kérdésünkre egy fiatal hölgy, hogy hol van az Aréna camping, a szállásunk. Tartottunk ettől a ténytől, de neki is vágtunk volna a hangulatos településnek, ha néhány méter után nem győzött volna a gyomor és a józan ész: Négy óra van - az éhséget veszélyes halogatni, ráadásul az Arénától ugyanúgy vissza is kellene sétálnunk falunézőbe, hiszen ezért jöttünk. – gondoltuk át a dolgot, s már fordultunk is be a Halászcsárda-tábla irányba. A csárda a komp-átkelőhely felé esett, így nagyobb lendülettel lódultam meg nehéz táskáinkkal, mert egy füst alatt a Dunát is láthattam. Elhagytuk a „Timcsi teázót” (ki iszik errefelé teát?!), ám a következő sarkon álló két műemlék azonnal bizonyította Dunaszekcső mélyenszántó múltját: egy felújított 1909-es feszület nézett az ugyancsak felújított 1759-es záróköves, barokk kapura. A söröző kiülőjéről viszont minket bámultak meg.  
A ház, ahol a „különös”  család lakik

A ház, ahol a „különös” család lakik

Süllő a Duna gyöngye A főút és a Rév utca közé ékelődött általános iskola – a hozzá tartozó 1,5 hektáros parkkal és sportpályával együtt – sem egy „átlagos” falu intézménye: grófi kastély volt az államosításig, habár olyan, mintha Klebelsbergék teremtették volna iskolának! A majdnem szomszédos szerb templomot jellegzetes, már szinte ortodox stílusú toronysisakja is elárulta. A porták mögött a Püspök-hegy „emelkedett” 15-20 méterrel az udvarok fölé. Már fél éve tudom, hogy az anyaga lösz, és ennek is köszönhető, hogy itt vagyunk… A következő percben megpillantottuk a Duna víztükrét. Úgy véltük, hogy bizonyosan a rév bal oldalán álló jókora épület a halászcsárda, mert „megfelelően” hivalkodó volt, és szólt a zene, de tévedtünk. A díszes fehér házat – állítólag - egy „különös” család lakja, rengeteg háziállattal, s a díszítményeket nézve sok fantáziával megáldva… A Duna Gyöngye halászcsárda a kompkikötőhely jobb oldalán állt – csinosan, a hatvanas évekbeli kockaépület helyén. Betérésünk után - látva az étlap árait -, a süllőfilé mellett döntöttünk. A fővárosban nem engedhetnénk meg magunknak! Kedves, ám tartózkodó pincérünk elmondta, hogy a halakat itt fogják (azzal pedig a vendéget), de azt se felejtsük el, hogy egy ugrásra vagyunk a Szekszárdi borvidéktől – a borok is helyiek, és jók. Innen léptem ki a partra, hogy láthassam a nagy partraszállást.   Súvad, csúszik, roggyan… Az ötórai ebéd után ismét „variáltunk”: Öt után jönnek a legjobb fények a fotózáshoz, így hát most kell „felugranunk” a löszfalra. Szerencsére a csárdában hagyhattuk csomagjainkat, s elindultunk a Püspökhegy és a Várhegy alá. A keskeny Halász utca hangulata azonnal elvarázsolt bennünket. Az apró, színes házak előtt minkét oldalon zöld gyep, rózsák, s egyéb színes virágok nyíltak, pompáztak. Ezzel ellentétben a falu lakossága fogy, a fiatalok elköltöznek - Nyugaton próbálnak megélni. Az főutat eladó házak táblái kísérik… Az utcácska kivezetett a partra, s a kis csónakkikötőnél útbaigazítást kértünk egy idős úrtól. Ő már megemlítette a löszfal megrogyását, amely miatt lent egy ház is megsérült, és azt ki kellett kerülnünk. A közelmúltban, már 2008-ban és 2010 júniusában is megcsúszott a Dunára néző löszfal, amelynek anyaga a jégkorszak alatt, az gleccserek morénájából szél által kifújt mésztartalmú kőzetliszt. 2008-ban félmillió köbméter dőlt a folyóba, s ott azóta egy zátony is keletkezett.  
Tipikusnak mondható - gyönyörű - kilátás a Várhegyről

Tipikusnak mondható - gyönyörű - kilátás a Várhegyről

A lösz működése… A Mezőföldön 50-60 méteres vastagságot is elérő lösz, a tájegység kiemelkedése óta (amióta az eszünket tudjuk) Kulcstól, Dunaszekcsőig meg-megsúvad. A Duna medre éppen a kiemelkedés határán futó törésvonalhoz igazodott, s pontosan nagy folyónk az egyik oka a csuszamlásnak, mert alkalmanként alámossa a partfalat. De a lösztömeg esős időjárás esetén az alatta található átnedvesedett agyagrétegen is megcsúszhat, s e kényes üledékes kőzet szerkezetét az antropogén hatás is megbonthatja: például házépítés, s a tetején történő járkálás… 2008 óta 10-11 házat veszélyeztet a Várhegy és a Szent János-hegy leszakadása, ahol rendszerint 200-250 hosszan és 1-2 méter szélességben indul meg a lösz. Nagy örömünkre már rövid séta után ráláttunk a folyóra, de amikor az utca lépcsős járdában folytatódott, láthattuk a talajmozgás lelassítására 2012-ben telepített gabion támfalat. A védekezésre, megelőzésre nyert sok száz millió forintból úgynevezett „mélyszivárgó” rendszert is kiépítettek, amelyek elvezetik a löszből a vizet. A remény hal meg utoljára. A kereskedelem és csaták helyszíne Éppen felértünk az Árpád utcába, amikor egy uszály araszolt felfelé a Dunán. Mégis keserűen tapasztaltuk, hogy magaspart tetején futó, lentről oly csábító korláttal ellátott ösvény, csupán egy magánterület kerítése. Az egyre magasabbra kanyargó utcát viszont mindenünnen porták, kerítések fogják közre - kilátásra nem volt sok remény. De a séta végképp nem volt unalmas, mert hol az utca házai, hogy egy fügefák, hogy egy hatalmas – és kiderült, hogy itt általános – kukoricagóré volt érdekes, és néhol kilátás is akadt a falu felé. A Vár utca zsebkendőnyi udvarait már a mögöttük emelkedő löszfalhoz állította a szükség. Az utca futása szerint itt lehetett a feljáró a várba, azaz Lugio castellumába.
A túlparton kivehető a Contra Florentiam romja

A túlparton kivehető a Contra Florentiam romja

A régészeti leletek nagy területi kiterjedése, és száma alapján Lugio – melynek neve kelta eredetű - a jelentősebb települések közé tartozott. Átkelésre való alkalmassága hívhatta életre, mivel egykor a Duna Mohácsi-szigeten túli ága volt a bővizűbb. Ám ez egyben a védelem kiépítését is szükségessé tette. Eleinte római palánktábor épült fel egy kicsit arrébb, de Pannónia védelmét ezek az erődítések nem tudták ellátni. Ezért Domotianus császár uralkodása alatt (i. sz. 81-től) egymástól 10-12 római mérföldre kőerődök építésével erősítették meg a limes-t. Sajnos Lugio falainak építési idejét az átfogó feltárás, a falak elhordása, sőt! kiásása és eladása miatt nem lehet meghatározni. Az elmúlt 1600 évben érvényesült a „lassú víz partot mos”-jelenség is, s a Duna szinte észrevétlenül eltüntette az erőd felét. Területe ma mindössze 175 méter hosszan, és 75-130 méter szélesen maradt meg, de azt is érdemes megemlíteni, hogy a dombtetőt a későbbi korok harcosai is kihasználták erődépítésre. Itt az északi részen van egy 30 méteres falszakasz-maradék, amely középkorinak mondható. (Ehhez hasonlóan Dunakömlődnél is „elkopott” a fél löszdomb, s a rajta álló erőd fele, de a 19. században levágták a Duna „ide szóló” kanyarulatát, s azóta, biztosabb a terület fennmaradása. Itt pedig Bottyán generális épített fellegvárat a római maradványokon…)   Kilátástalan kilátás A pesti Contra Aquincumhoz hasonlóan itt is épült egy túlparti ellenerőd 200 körül. A Contra Florentiam egy központi épületből és két oldalfalból állt, amelyek egy belső udvart fogtak közre, ahol a hajók biztonságosabban kiköthettek. Furcsamód, ez a védtelenebbnek tűnő erőd maradt fenn jobban - amorf maradványai a vízállástól függően hol nyakig a Dunában fürdenek, hol a parton állnak. Az írásos emlékek a 3. század végétől már Florentia-nak említik Lugiot, s az 5. századdal véget ért a római jelenlét. A Vár utca csúcspontja viszont elmaradt: A dombtető előtt kék kapu állta utunkat, nagy lakattal: Omlásveszély miatt belépni szigorúan tilos..! Csak egy cseresznyefa lombján át pillanthattunk le a Duna kékjére. Csúcspontnak majdnem beillett az innen nyíló árnyas udvar és árnyas tornác látványa. – Kérjék el a kulcsot a Tanácstúl! – javasolta egy megkérdezett idős néni, lentebb. Csak egy elbontott ház löszbe vájt pincéjébe kíváncsiskodhattam be – a mozgó löszhegy még taszít is egyet az elköltözés-hullámon… A lösz mozgása még azért is aggasztó, mert az 1970-es években a domb tetejébe mélyítették a falu víztározóját… Igaz, hogy cserébe a munkálatok során egy bronz császárportrét találtak. Nem másét, mint Marcus Aureliusét, akiről addig mindössze két bronz alkotás volt ismert. A 2. század közepén készült szobor a római portrészobrászat kimagasló darabja - ma a pécsi Janus Pannonius Múzeumban látható.

(folytatjuk)

Dunaszekcső - ahol a lassú Duna partot mos… (2. rész)

Az Aréna polgárpukkasztó nosztalgiája

 
A római kút a főút mellett

A római kút a főút mellett

Nem tudtunk végleg lemondani a bennünket idecsalogató kilátásról, így besétáltam egy elhagyatottnak tűnő ház udvarára - amely valóban lakatlan volt -, ahonnan végre remek panoráma esett a falura. Még a Duna is látszott egy kicsit… Jóval lentebb egy kiépített „rejtekösvény” kanyargott a domboldalban, s ahonnan még több látszott a folyóból a tetők között. Az 1759-es barokk kapu elé érkeztünk le, most viszont megnéztük a szerb templom szomszédságában álló Örökségházat, amely Dunaszekcső helytörténeti gyűjteménye. Ezt mindenképpen látnunk kell! – gondoltuk. Kapujáról leírhattuk volna a „bejelentkezés” telefonszámát, de pincérünk már másfél órája megadta. Mire leértünk a partra, ismét megéheztünk, s mialatt a tányér aljára néztünk, kiderült, hogy pincérünk itt csak kisegít, eredetileg „szintén zenész”: nevelőtanár. – Kilátás lesz még az Arénától is, van ott egy kilátópont – enyhítette a Várhegy miatti csalódottságunkat.   Minden út a római kúthoz vezet A szekcsői udvarokban egyre inkább az árnyék uralta a teret, így elindultunk terheinkkel szállásunk, az Aréna camping felé. A tanár „kolléga” még utánunk sietett, hogy útba igazítson bennünket, ne menjünk a parton, mert az zsákutca… Nem csoda, hogy csak a kezdeti irányt tudta megmutatni: a partra merőleges utcácska olyan zegzugos, házak közötti útvesztőbe vezetett, amelyből csak jó megérzéssel tudtunk a Lánka-patak gyalogos hídján át a falu centrumába jutni. A poros kereszteződésben hirtelen feltűnt egy oda nem illő tárgy: egy barokkos dísz-kőkorsó: a Jankovich-Bésán család állíttatta a római kút fölé. Bár vize már nem ajánlott emberi fogyasztásra, a víz római cserépvezetéken ér ide és a korból egy nagyméretű kőtál is fennmaradt. Ám ez morzsányi abból a temérdek római emlékből, amely Dunaszekcső földjéből előkerült az évszázadok során…  
Aki egy kicsit is bátrabb volt, nyugatra költözött...

Aki egy kicsit is bátrabb volt, nyugatra költözött...

Jó idők – rossz idők… Szekcső központja a Lánka-patak eróziós munkájának köszönheti helyét, mivel mellékpatakjával együtt mélyen bevágódott a vastag lösztakaróba, s így egy viszonylag széles völgytalppal éri el a Dunát. Viszont délre ismét felmagasodik a folyóra néző lösz, és a falu végéig így is marad. Az első néhány száz méteren présházas pincéket is mélyítettek belé, bár nem úgy néznek ki, hogy bárkinek öröme telne bennük… Eladó, eladó – olvasni mindenütt. Egy jobb napokat megélt borozó (a lehető legsivárabban megoldott környezettel), és még egy sor pincebejárat után szép házak, virágos porták következtek, bár a falu vége felé ezekkel együtt egyre több az eladó-tábla. Másfél kilométer után feltűnt az az „ékszerdoboz” is, ami miatt szintén eljöttünk: az Árpád Műmalom. Tavaly pillantottam meg buszablakból. A kívülről remek állapotban lévő malom romantikus stílusú ipari épülete szintén Dunaszekcső arculatát gazdagítja. Természetesen ezt is bárki megveheti – 40 éve kínálják.   Állati és egyéb trófeák! Már előbújt az „éjszakai műszak”, a szúnyoghad, amikor az Arena Camping „komplexum” nemzetiszínű kapuja alá értünk. A főépület tornyai, napernyői, és teraszai (a szürkületben) az 1980-as évek formavilágát idézte, amellyel általában együtt jár a harminc évvel ezelőtti komfort is. No, de bátran beléptünk a furcsa, zegzugos épületbe, ahol kis hezitálás után leültünk, mielőtt eltévedtünk volna a helységek között. Ákos pincér vitte a boltot - kint rendeltek, bent telefonáltak, de nemsokára már kikérhettük a fröccsünket.
A trófeás teremben...

A trófeás teremben...

- Szeretik a madarakat? – kezdte az ismerkedést közvetlen ifjú pincérünk, amikor meglátta kezünkben a kitett díszmadár újságot. Annak ellenére, hogy akkor jöttünk, és macskabarátok voltunk, máris beszélgettünk egy kicsit. Mellettünk két régimódi fotelbe süppedve egy pár vacsorázott, a termet két tucat mindenféle vadkecske és antilop trófeája igyekezett feldobni. Az ajtó mellett egy eredeti spanyol viador-plakát díszlett - amit ügyesen kiegészítettek egy Dunaszekcső felirattal -, de ez a motívum megjelent az ablaküvegen, és a mennyezetre festett bika-torreádor alkotásban is. Az egykori recepciós ablakot és előterét nagyméretű kerámiák árasztották el – egykori kötélhúzó-versenyek díjai…   Harc a begyepesedés ellen Ekkor akadt a kezembe az étlap, amelyből az Aréna történetének elolvasása után kiviláglott, hová érkeztünk. Hallottak-e Pazaurek Dezsőről? Ő volt az, aki kitalálta a tamagocsi temetőt, a dunaszekcsői vízlépcsőt, tető alá hozta a kötélhúzó-versenyt a Duna felett a szemben fekvő Dunafalva lakosaival, megrendezte a „Kinek van a legnagyobb (sütő)töke?”-versenyt, szervezett megannyi bulit, bált és kisebb-nagyobb „hülyeséget” - egérfuttatást, békaugratást. De kihagyhatatlan a nappali fényben sötétséget csináló fekete villanykörte „projekt” is, melynek „társszerzője” volt. A média először a délszláv háborúba indított Rizikó Tours alibiútjaira figyelt föl. Vujity Tvrtko riporter is lejött Szekcsőre, de nem dőlt be Dezsőnek, aki természetesen nem akarta halálba küldeni a kalandvágyó utasokat. De a vendéglős így is megnyerte a barátaival kötött fogadást, ami arról szólt, hogy egy héten belül az újságok címlapjára kerül. Ez „Az év ízléstelensége” címmel meg is történt két nap alatt. Húsz évvel ezelőtt erre nagy felhajtás volt! - Dezső bácsi négy éve halt meg – válaszolta Ákos óvatos kérdésemre – azóta csendesebb erre minden.  
A csendes kemping kiszolgáló épülete. Valamikor jó kedvvel szépítgették...

A csendes kemping kiszolgáló épülete. Valamikor jó kedvvel szépítgették...

Kis birodalom az agyagvájóból Nemsokára kértük Ákost, hogy vezessen szállásunkra. – Ott, fent van a kilátó – mutatott a sötétbe meredeken fölfelé -, egy kicsit megtépázta a szél legutóbb, de áll. Pár lépésnyire innen, a tamagocsi temetőnél indul fölfelé egy lépcső. Követtük az épület mögé, ahol egy sík terület szélén, a löszfalhoz ragasztva egy kőépület állt négy „apartmannal”. Ákos nyitotta az elsőt, és beléptünk a kényelmes, tágas, hűvös lakrészbe. Nemsokára lemoshattuk magunkról az út „porát”, s kinyújtóztathattuk fáradt tagjainkat. Csodálatos madárdalra ébredtünk. És egy hosszan kitartott szamárbőgésre. Engem már fél óra múlva kiszippantott a természet – az Aréna camping zöldje. Láthattam, hogy a területet a löszből marták ki: három oldalról meredek falak vették körbe a fás ligetet. A morva ősöktől származó Pazaurek Dezső mindig valami mást akart csinálni, mint a „többiek”. És szórakoztatni, bolondozni. 1986-ban érkezett Szekcsőre, és vásárolta meg a volt téglagyár felhagyott bányáját, amely 1974-ig működött. A bánya peremén büfét nyitott - amely később látványkonyhával és teraszokkal is kiegészült étteremmé nőtt -, a földteraszra pedig kemping került. Imádta az innen nyíló dunai panorámát: második Dunakanyarnak nevezte. A lenti agyagvájóban, a „pocsolya” körül nemsokára szamarak, juhok, egyszóval egy kisebb vadaspark hangoskodott, az Adria felé igyekvő turistaforgalom pedig megalapozta a további fejlesztéseket.
Dezső bácsi is imádta ezt a panorámát

Dezső bácsi is imádta ezt a panorámát

Ékes kilátás, poros „temető” „Szulejmán óta Pazaurek Dezső hozta a legtöbb idegent Dunaszekcsőre… „ – idézek Tvrtkotól. Az előbbiek csak alapot, és helyszínt adtak azoknak a rendezvényeknek, amelyeket az „ötletgyáros” megálmodott. Halászbúcsúval kezdődött, juhászbúcsúval folytatódott, volt birkanyíró verseny, sziklahajítás, Nosztalgia Május 1-i felvonulás. Dezső bácsi örök harcot indított a fásultság és a kedélytelenség ellen. A tamagocsi temető „sírfelirataiból” ma már alig látszott valami, a táblák mögött (van egy márvány is!) ott aszalódhat még jópár digi-játék - a tamagocsik korán haltak. A „Duna-kilátó” palatetőjének fele tényleg nem volt meg, ám a kilátás – még ha nem is veri a várhegyit - tényleg szép! A fákkal, gabonával, szőlővel vegyesen beültetett dombok aljában fel-felvillant a víztükör, láttuk a messzi Püspökhegy löszfoltját, s a túlpart kékes-zöldjei egészítették ki a színharmóniát. Körülnéztünk a csodálatos fekvésű, csendes kempingben is (csak egy lakóautós holland pár ébredezett), amin látszott, hogy valamikor nagy szeretettel építették, díszítették.   Egyenesen át - Dunaszekcsőn A teraszon nagy élmény volt a reggeli – könnyű szellő járt, a nap elől félárnyék védett bennünket. Persze, hogy késve indultunk el a „messzi” faluközpontba, ahol az Örökségház előtt volt megbeszélt találkozónk. Közben néhány szem gyümölcsöt szerettünk volna vásárolni, de az orrunk előtt zárták le a kasszát. Ettől függetlenül kaptunk két almát fájdalomdíjnak. Bíró Zsolt várt bennünket a fehérre meszelt épület előtt – építkezésből sietett a kalauzolásunkra. A bemutatkozás után egy jókora régi kulcsot forgatott el a zárban, és beléptünk a hűvösbe.  

(folytatjuk)

Dunaszekcső - ahol a lassú Duna partot mos… (3. rész)

Örökség-tár a löszfal alatt

 
Az Örökségház

Az Örökségház

A dunaszekcsői Örökségház az a hely, ahol a legnagyobb melegben is felkívánkozhat egy ing az emberre… Kalauzunk Bíró Zsolt, a Dunaszekcsőért Alapítvány egyik alapítója volt. B. Zs. Itt, ahol vagyunk, egy nagyobbrészt vályogból készült templom volt. 100 évig működött, majd amikor megépítették 1810-ben a Nagytemplomot, magtárrá alakították át – kezdett az Örökségház bemutatásába. - Ki volt dőlve az egyik fala, nem lehet teljesen felújítani (2007-es képeket mutatott a szinte romos épületről), sokba került volna, de így is áll. A nagy régészeti gyűjteményünket, és egy kis néprajzit helyeztük el itt, de szeretnénk tovább fejleszteni, de egy másik épületben, ha sikerül... Az Örökségházat májustól-októberig tudjuk használni – a tetőteret még szigetelni kellene. Egyébként a régészet miatt kezdtem itt komolyan tevékenykedni. 1998-ban történt néhány feltárás a Lugio római erődje körül. Sajnos a fele már elpusztult, elvitte a Duna, s ahogy omlik a fal, ilyen kis cserepeket szoktunk összegyűjteni az oldalából és az aljából – ilyenekből áll ez a két tárló. Alul van az őskori réteg, fölfelé pedig a fiatalabb kultúr rétegek, de most sajnos régész sem mehet oda. H. Gy. Igen, lezárt kaput találtunk… B. Zs. Nagy törés volt a faluban úgy 2-3 éve, kissé megállt az élet, akik segítették a munkánkat, kimentek külföldre dolgozni. Én Szegeden tanítok, az osztályomból hoztam fiúkat, most éppen velük dolgozom. H. Gy. Hogy jött létre ez az alapítvány? B. Zs. Én és egy barátom alapítottuk 1997-ben, azóta gyakorlatilag nem hagytam abba a munkát. Ezek a tárgyak, amik itt vannak, egy régi szekcsői embernek, Halász Ferencnek (egykori iskolaigazgató) a régészeti gyűjteménye, amit évtizedeken keresztül őrizgettek. Ebből van a kiállítás, kivéve a leghíresebb lelet, Marcus Aurelius bronzportréja, habár ez, ugye, egy másolat róla.
A löszfal évszázadok óta ontja a kerámia töredékeket és egyéb apró leleteket

A löszfal évszázadok óta ontja a kerámia töredékeket és egyéb apró leleteket

Az idén évközben én sem igen voltam Szekcsőn. Amikor vége a sulinak, le szoktunk költözni két hónapra. Ebben a sarokban is római tárgyak vannak, de ez nagyon érdekes! Amikor felújítottuk az épületet és kiástuk az alját, egy római épület maradványaira akadtunk. Ezeket a freskós vakolatdarabokat hoztuk föl - van vagy 40 dobozzal. A középkorban, amikor ezt a templomot csinálták, elplanírozták az alapját, s összekeveredett, megsemmisült az épületmaradvány és így a  freskó is. Néhány szebb mintás darab van. Bárhol leásunk Szekcsőn, római dolgokba botlunk. H. Gy. És a két nemzetiség – a szerbek, és a németség? B. Zs. Ennek az „ideiglenes” templomnak a művelésével is azért hagytak fel, mert amikor a szerbek a templomot építették az 1700-as évek közepén felekezeti vita robbant ki. Később, 1810-ben a birtokos család segítségével megépítették a Nagytemplomot. Akkor lett magtár ez az épület, és akkor ásták ki az alját is. Dunaszekcső történelme hihetetlenül mozgalmas: minden esemény nyomon követhető, a honfoglalástól kezdve. Anonymus is megemlíti a Gesta Hungarorumban, hogy Árpád fejedelem ezt a területet Ete fia Edőnek adományozta székhelyül, s a régi római erődítményt is tovább használták. Vannak honfoglalás kori leletek is. Mi a római korra koncentráltunk, szerettünk volna valami emléket a felszínre hozni, de esélytelen – már mindent széthordtak. Szekcsőn minden régi háznak római kőből van az alapja. Nincsenek sírkövek sem, pedig azoknak a régészeti értéke nagy a feliratok miatt. Talán tíz sírkő és oltárkő maradt fenn különböző múzeumokban. A múlt század elején elterjedt volt az amatőr régészet, a kincskeresés: bárki áshatott, s akkor az összes temetőt kifosztották – rengeteg lelet múzeumba került, meg magángyűjteményekbe. A többit a Duna vitte el… Szerettük volna az erőd egy részét feltárni, és ott parkot kialakítani, de az esélytelen. H. Gy. Hogyan volt erre pénz? B. Zs. Én vettem meg az épületet s kezdtük felújítani… és az alapítvány használja, az alapítvánnyal pedig pályázhatunk, de ebből már nem lát pénzt az ember. De akkor muszáj volt lépni, ez az összedőlés határán állt, az önkormányzat nem mozdult. Az NKA-tól, és a Norvég Alapból sikerült forrást szereznünk rá… H. Gy. Mikor? B. Zs. 2008-ban volt, és két éves. Csináltunk örökségvédelmi füzeteket, gyerekprogramokat szervezünk, nyáron egy hétig van limes-táborunk. Célunk, hogy egész évben jöjjenek osztályok, de annak még nincs meg a feltétele… Alapítványként nemigen lehet labdába rúgni jelenleg a pályázatoknál: Mohács turisztikában mindent visz a környéken. H. Gy. Pedig Szekcső nagyon eredeti település. Talán éppen a nagybetűs fejlesztések elmaradása miatt marad meg a bája. A girbegurba utcák… B. Zs. Igen, a szerkezetét a török kor „településrendezése” határozta meg, például a Várhegyen is. Öröklődött ez az összevisszaság - mindenhova építettek, s az évszázadok alatt mindenki itt hagyta a keze nyomát, a németek, a szerbek. Főleg a múlt század 10-es, 20-as éveiben, amikor 6000 ember élt itt. (Ma kétezer.)
A római kori égetett téglák - a kedvencek

A római kori égetett téglák - a kedvencek

H. Gy. Mutasson be néhány kedvenc darabot a kiállításból! B. Zs. Itt a Halász-gyűjtemény. Neki elég szép leletei voltak, nem minden maradt meg az eredetiből. Ez az éremgyűjtemény egy része - csak azt raktuk ki, amiből látszik, hogy a rómaiak az időszámításunktól az 5. századig voltak Lugióban. Halász polihisztor volt, mindennel foglalkozott, mint akkor a tanítók többsége, a méhészkedéstől a képzőművészeten át mindenféle hobbija volt és a gyerekek hozták neki a leletek nagy részét. Ez volt az az időszak, amikor mindent felástak a faluban, s vagy eldobták, betemették, vagy a gyerekek elhozták a tanítónak. A rézkori leleteink a legkorábbiak. A pattintott kőszerszámoktól a római üvegdarabokig mind a Várhegy tövéből, a Duna-partról kerültek elő. A római kori égetett téglák a kedvenceim, s ezeket a téglákat az Aréna alatti téglaégető műhelyben készítették ki. Tavalyelőtt felástuk a területet, és egy hatalmas égetőkemencét is találtunk. Ott már a római korban is egy nagy téglagyár volt. Az egész edények múzeumokba kerültek. A terra sigillaták különösen híresek, s gazdaságra utalnak, mivel a germán vagy francia műhelyekből kereskedés útján juthattak ide. Lugio nem volt egy Aquincum, de előfordultak freskókkal díszített házak is. Olyan falfestéssel, amilyet mutattam. Mégiscsak fontos folyami átkelőhely volt a római korban… Római örökség, német célszerűség Ezután Zsoltot elszólította a munka (illetve egyik kis munkatársa) – az alapítvány otthonának kicsinosítása -, s ránk bízta a kulcsot. A pattintott őskori kőpengék, az őskori pattintott vakarók, üveggyöngyök, kis római üvegtálak, üvegtöredékek, és üvegpalackok vitrinje után a helytörténet emlékeit vettük sorra. A használati tárgyak – úgy láttuk – zöme 100-130 évre tekint vissza. Gyerekkoromban nagy-nagybácsimnál láttam hasonló, letisztultan egyszerű, praktikus munkaeszközöket, amelyeket – többnyire – mindenki maga készített, azért, hogy a maguk munkáját megkönnyítsék. Ezek a tárgyak a „becsületes” célszerűség mintapéldái, nem olyanok, amelyek mögött haszonszerzés, mutyi, divat stb. állt. A népi kultúra tárgyai mellett egy hajdan divatos bútordarab búslakodott: egy kis- vagy középnemesi lak maradéka állapodhatott meg itt…   A fiúk az alapítványban dolgoznak… Ezután elsétáltunk az alapítvány leendő épületéhez, és átadtuk a kulcsot az ott dolgozóknak. Szerettük volna megköszönni Bíró Zsoltnak a bizalmát, ezért vártunk rá. Ám ő nem egyedül jött: mikrobusszal befarolt a kapualjba, az autó belsejéből pedig fél tucat diák bújt elő, a legkülönbözőbb berendezési tárgyakat cipelve. Úgy láttuk, hogy a fiúk jó helyen vannak... Mivel már a fél nap a hátunk mögött volt, kiültünk a Timcsi teázó elé a templomkert lombjai alá. Ám fél óra múlva kivetett magából a nyugalom, és fotósétára indultam: szerettem volna minél jobb panorámaképet készíteni a faluról - a Dunával. Mivel a Lánka-patak bal oldalán már jártunk (Vár-hegy), én a jobb domboldalon kezdtem felfelé sétálni. Sűrűn épített házak és kőkerítéseik előtt mentem egyre fentebb, majd megálltam két jellegzetes górét lefényképezni. Kukoricával a disznókat szokták etetni – napjaink hanyatló vidéki gazdálkodási kedvét ismerve üresen állnak az ólak is – s a górék is. Toronyiránt a meredeken emelkedő utcára fordultam. Láttam, hogy felérve már kérdezősködnöm kell: a szemben lévő ház lépcsőjén egy Ecclestone-ra emlékeztető arcú férfi állt, a ház előtt pedig egy jókora limuzin. Kizárt dolog, hogy tudjon magyarul! – gondoltam. Meglepődtem, hogy mégis magyarul válaszolt, én pedig nyakamba vettem az utcát, amely nem csak hogy virágos volt, de számos helyen csodálatos rózsák virultak az út mellett.  
Dunaszekcső egyik látképe a Várheggyel

Dunaszekcső egyik látképe a Várheggyel

Dunaszekcső legjobb terasza A házak nemsokára eltűntek a panoráma útjából, és néha egy-egy rés nyílt a bokrokon, de a tarka látképből még hiányzott a Duna. Uccu neki: tovább kell menni – és elértem az utca végére. A domb keresett részén konyhakertek terültek el – mit sem sejtve, hogy milyen jó kilátásban lehetne részük, ha érdekelné őket. De ott állt egy hatalmas kockaház is, „kifejezetten” fotózáshoz épített terasszal. Öt percig őrlődtem csak. - Persze jöjjön csak be, sokszor kéreckednek be hozzánk a kilátás miatt – mondta készségesen az idős asszony, mielőtt végigmondtam volna, mit is szeretnék. Ó, de megkönnyebbültem, hogy ott állhattam a megfelelő helyen – előttem a veteményes, a Várhegy, a szerb templom tornya és mellette a víztükör, háttérben pedig a Duna-Tisza köze. Miközben izgatottan kattintgattam, kijött a ház ura az unokával és beszélgetni kezdtünk. Ő is kőművesként dolgozott Németországban – Nyugaton -, ahogy a legtöbben a rendszerváltás előtt. – A maiaknak nincs más lehetőségük, csak ha kimennek Nyugatra dolgozni – ismeri el –, de hogy visszajönnek-e? Azt becsülöm csak, aki vissza is jön később… Amikor kint voltunk, óriási lehetőséget kaptunk azzal, hogy olyan technikákkal dolgoztunk, amivel a németek is még csak kísérleteztek. Megbecsültek minket. Néha nekünk csúsztattak pénzt a zsebünkbe, hogy egyik-másik tesztelt módszerről szebbeket mondjunk. Hazatérve pedig sokáig kamatoztattuk a tapasztalatainkat – fejezte be. Régen minden működött valahogy – az erős napsütésben is borús a jelen.  
Úszni tanítják a „víziszonyos” kislibát...

Úszni tanítják a „víziszonyos” kislibát...

Iluska úszóleckét ad… A háziak javaslatára a vízelvezető árkon át hagytam el a dombtetőt, aztán lesétáltam a Kálvária stációi között, végül egy lejtős gyalogjárdán értem le a faluközpontba a Timcsihez. Az igen csak időszerű ebédért ismét a Halászcsárdába siettünk, de mielőtt rendeltem volna, kirohantam fényképezni, mert a szomszéd portáról egy mesebeli libapásztorlányka terelt a Dunába két tucat kislibát. Mezítláb volt, mint Iluska a János vitézből. Ráadásul láttam, amint külön vízre tette az egyik „víziszonyos” csöppséget, s ezt látván felhördült az „asszonykórus” - a nagy libák -, kifogásolva a méltatlan eljárást. Az asztalnál kiderült, hogy a ritkán járó kompot, még jó pénzért sem lehet kibérelni, mert a hűtője egy fordulót bír. Így le kellett mondanunk a túlparti Contra Florentiam meglátogatásáról. De az ebédtől erőre kapva még egy rohamra indultunk a Várhegy panorámájáért: a „hegy” megkerülésével akartuk feljutni.   Szent Flóriántól a Szentháromságig – és vissza Sajnos térképünk nem lévén nem tudtuk helyzetünket követni, így végül emígy is lemaradtunk a kilátópontról. Hosszú szakaszon – egy árnyékos löszmélyúton - szenvedtünk szúnyogok ádáz támadásaitól, s türelmet próbáló kísérőink már a napsütötte mezőn sem tágítottak mellőlünk. A nemrég felújított Szentháromság kápolna azért kevés volt a vigaszhoz, mivel a Duna partja is vastag iszaplerakódással várt. Az említett klasszicista stílusú kápolnát a Bésán család leszármazottai újították fel. Sajnos nem is sejtettük, hogy egy ugrásra voltunk a falu szélső házaitól – de a másik végéről, így aztán visszakecmeregtünk a mélyúton.
Kellemes lösz mélyút lenne..., de nem látni a szúnyogokat...

Kellemes lösz mélyút lenne..., de nem látni a szúnyogokat...

A temetőnél láthattuk, hogy a szelektív hulladékgyűjtő konténereket ízléstelen módon egy sorba helyezték ki az 1841-es Szent Flórián szoborral. A kis műemlék jobbat érdemelne! Eszünkbe jutott, hogy Dunaszekcső alsó végén áll a „Vörös” kereszt az 1736. évi tűzvész emlékére, itt a fölsőn pedig a védőszent. Esetleg korábban kellett volna, és jó helyre állítani Flóriánt!   Egy gyár hűlt helye és egy ipari műemlék Kolléganőm már egészen elpilledt, és egész Dunaszekcsőn végig kellett volna még masíroznunk – jó négy kilométer -, de nemsokára felcsillant a remény: a Polgármesteri hivatal előtt észrevettünk egy ott álldogáló buszt. Az utolsó pillanatban odafutottunk, és sikerült felkéreckednünk rá: kifogtuk a Dunaszekcsői Fúvószenekart, akik szereplésről jöttek vissza! A szerencsés könnyítés után feldobva érkeztünk az Arénába, ahol kipihentük a fáradalmakat.
Az agyagos csillék ezen az alagúton át - az 56-os út alatt - jutottak a téglagyár területére

Az agyagos csillék ezen az alagúton át - az 56-os út alatt - jutottak a téglagyár területére

Másnap délelőtt fürödni szerettünk volna, és lesétáltunk a régi téglagyár területére, amely már több évtizede víkendtelkeknek ad helyet. Az Aréna camping terültén elterülő agyagvájót már régen is egy széles téglával kirakott alagút kötötte össze az üzemmel és a régi kikötővel – a csillék számára. Ez az alagút – bár nincs már szerepe – ma is észrevétlenül húzódik meg az 56-os út alatt. A magasan álló, hordaléktól piszkos Duna itt sem csábított fürdésre, így napfürdőt vettünk. Közben egy alacsony épületmaradványt vettem észre a közelünkben. Csak nem a téglagyár maradéka? – hitetlenkedtem. Hát dehogynem! És a csillefordítót nem más kezdeményezésére nyilvánították „helyi védettségű ipari emlékké”, mint a holland Jan Kaasenbrood-éra, aki feleségével telepedett le itt. Másnap szomorkásan vártuk a szekszárdi buszt: várt minket Pesten a por, a durvaság, a tömeg. Dunaszekcső ellentéte. Ki vonná kétségbe Dunaszekcső nagyszerűségét, ha egy hollandus is ennyire lokálpatrióta?!  

Információ: www.lugio.hu

Harsáczki György

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (1. rész)

Apor Vilmos püspök szobra a Püspökvár tornya előtt

Apor Vilmos püspök szobra a Püspökvár tornya előtt

A Nagy ár mementoi és a mártír püspök   Abszurdnak hangozhat, mégis megtörtént velünk, hogy Győrbe megérkezve nemhogy lefoglalt szállásunk címe, de a neve sem jutott eszünkbe. Egy nappal korábban jöttünk volna, ám egy gyomorrontás miatt el kellett napolnunk győri utunkat: annak rendje-módja szerint lemondtuk, majd délután ismét megrendeltük a szállást interneten. De kizökkentünk a szabályos kerékvágásból – nem foglalkoztunk szállásunkkal, örültünk, hogy elindulhattunk. Már az állomásról kijövet figyeltük, hol tudakolózhatnánk. – Ott egy utazási iroda! – s a zebrán átkelve beléptünk. A helység túlsó végében egy valutaváltó „cassa” üzemelt, s az ajtónál, a pult mögött egy fiatalember ült fehér pólóban. -          Jó napot kívánok, sajnos olyan furcsa helyzetbe kerültünk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást a belvárosban, de sem a nevét, sem a címét nem tudjuk a panziónak. Valami kert… Kakaskert, vagy ilyesmi. Tudna segíteni, van-e esetleg egy prospektus, egy panzió-jegyzék… -          Hát… - kezdte meglepetten a fiatalember – nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb, mivel én nem vagyok idevalósi, és tulajdonképpen biztonsági őrként dolgozom itt… - mondta zavartan. Hát igen! Szerintem minden utazó átélte már azt, hogy egy városban, vagy faluban bárkinél érdeklődik, az vagy nem odavalósi, vagy külföldi, vagy néma. Mert olyan is volt már… Továbbmentünk, s csakhamar észrevettünk egy táblát, amely a Tourinform irodához vezetett bennünket. Több száz méteren át követtük kitartóan, majd beléptünk a sétálóutcáról nyíló üvegfalú épületbe. -          Miben segíthetek? – hajolt ki egy csinos, fiatal kis hölgy egy errébb lévő pult mögül. - Nna, egy kedves szó… már jól indul a dolog, szerencsére – gondoltuk. -          Kezét csókolom, biztosan tud segíteni. Olyan furcsa helyzetbe kerültünk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást a belvárosban, de sem a nevét, sem a címét nem tudjuk a panziónak. Valami kert a nevének a vége… Kakaskert esetleg, vagy Tyúkkert... Ha tudnának néhány panzió nevet mondani… -          Hát sajnos nem tudok segíteni, mert én eladó vagyok a souvenir-üzletben… - csipogta az egyenruhás hölgy őszinte sajnálattal. – De az első emeleten biztosan tudnak segíteni, mert ott van a Tourinform iroda… Fejemet közepes amplitúdóval ingatva, halványlila gőzzel a szemem előtt lépcsőztem fölfelé. Reméltem, hogy bírom idegekkel, amíg tud valaki segíteni. Felértünk az emeletre, ahol jó pár lépésre megláttam a pultot. A félreértések elkerülése végett így kezdtem: -          Jó napot kívánok! Ismerősek Győrben? -          Hááát, attól függ… - válaszolta bizonytalanul egy fiatal hölgy és idősebb kolléganője. -          Tudják, azért kérdezem, mert már a harmadik helyre kell tovább-bandukolnunk… - ekkor odaértünk eléjük. – Abban a hülye helyzetben vagyunk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást itt a belvárosban, de mire ideértünk, elfelejtettük a panzió nevét. De, ha hallanánk, azonnal beugrana! Szóval egy panzió nevét szeretnénk megtudni – adtam elő a helyzetet harmadjára is. Az idősebb hölgy erre két kezével két oldalról megfogta a fejét, fájdalmas arcot vágott és azt mondta: - Ajjajjajjajj! Közel volt az összeomlás, nem tudtuk, mit mondjunk erre. Mire, ha nem ilyen kérésekre vannak felkészülve itt, az Tourinform irodában? Mondjuk „Hol lehet 800 grammos belga babkonzervet kapni?”, esetleg „Milyen feltételekkel lehet ipari méretű betonkeverőt lízingelni?”. De elhamarkodottan ítéltem. Mert a hölgy néhány másodperc gondolkodás után kimondta a bűvös szót: Katalinkert? -          Ez az! – kiáltottuk.
A Sárkányölő Szent György szoborkompozíció sárkánya a Baross Gábor utcában

A Sárkányölő Szent György szoborkompozíció sárkánya a Baross Gábor utcában

Evezőkkel a sétálók között Egy térképen meg is mutatták nekünk a Katalinkert helyét a Bécsi kapu térnél: „ott nincs utca, de van egy kis udvar…” Ezek után már magabiztosan mentünk, kezünkben volt minden információ. A sétáló – Baross Gábor – utcán alig tettük meg az első lépéseket, beleütköztünk a Csónakos szobrába. Tapasztalat, hogy a város közepén egy evezős, rendszerint árvízre utal… Győrt 1954-ben öntötte el – részben - a Duna, és a Rába, mivel ilyenkor már összemosódnak az egymásba siető folyók. Paulikovics Iván szobrászművész 1997-es alkotása, igen népszerű a sétálók körében, s ezt a nyurga evező tapogatástól kifényesedett intim testrésze is bizonyítja… Eredetileg a „Nosztalgia egy letűnt életkor után” volt a kompozíció neve, de rövidesen láthattuk, hogy az 1954-es elöntés egy másik szoborra is rányomta „bélyegét”. A sétálóutcáról Sárkányölő Szent György szobránál tértünk le az Aradi vértanúk utcája felé. Rieger Tibor alkotásán egy kicsit magába zuhant a sárkány…   Nimród is vadat ment… Csak a sétálóutcán volt nagyobb gyalogosforgalom, a kedves – és többnyire felújított – barokk, rokokó és romantikus stílusú kis lakóházak közé a hétköznapok, nyugodt őszintesége költözött – de jó is a holtszezon! - Maguk győriek? – kérdezte egy furcsa viselkedésű fiatal nő a Karmelita templomnál – Adjanak 400 forintot és imádkozom magukért a templomban! – mondta gyorsan és a kétszáz forinttal elsietett. A városban töltött két nap alatt alig fél tucat elhanyagolt külsejű embert láttunk. A Bécsi kapu tér (Győr egyik legjellegzetesebb tere) fürdött a februári napsütésben. Kisfaludy Károly szobra olyan méltóságteljesen áll a rokokó-copf Ott-ház előtt, mintha Baross Gábor, a Vasminiszter lenne. (Én egy napig ebben a hitben ringattam magam…) Legalább három sarokerkély néz ide, amely annyira jellegzetes a Rába-parti városra. Megpillantottuk a Püspökvár lapos tetejű tornyát is, amelynek meglátogatása (megmászása) elsőként szerepelt terveimben. A téren szembesülhettünk azzal a csodálatos felismeréssel, hogy a panzió a Káptalandomb tövében, a néhai belső vár szélén található. A domb a Mosoni-Duna és a Rába hordalékkúpja. Somogyi József szobra mellett siettünk el, amelyen egy férfi őzikét tart. Előző tapasztalatom szerint ez is köthető árvízhez, mivel kisállatot így szoktak menteni. Bizony, a szobrász 1983-ban felállított alkotása eredetileg „Vadmentés” címmel idézte fel az 1954-es árvíz ásványrárói vadmenekítését, ám ma „Nimród” a neve. A panzió udvarára a Püspökvár magas tégla-várfala nézett, nyáron kellemesen hűvös és zöld lehet.   Vitézek a Sforza-bástyánál Nem tétlenkedtünk – néhány táskánkat lepakolva ismét az őzikés férfi körül keringtünk. Éppen a szoborra néz a Lapidárium rusztikus kapuja, amely mögött egy 16 méter hosszú „alagút” vezet a Sforza félbástya Sforza-udvarába, amely a néhai városkapuk maradványait és „egyéb várostörténeti emlékeket” rejt. A rózsaszínes Múzeumház előtt kombinált jegyet kínáltak fel nekünk a Káptalandomb látnivalóihoz, de nem tudtuk volna kihasználni. Elvarázsolva sétáltunk fel a feljáró bazaltkockáin – csak halvány emlékeink voltak Győr váráról, amely inkább a várban található egyházi központ. Sajnos a Rábára néző falak tetejére nem lehet kisétálni… Az első kisebb térre Eörsi Péter hajdúkapitány és Pálffy Miklós hadvezér a hatvanas évek stílusában kifaragott domborműve nézett le egy ódon kapu szomszédságában. Pálffy, a „győri hős” a híres, Győr várát visszafoglaló sereg egyik vezére volt, Eörsy pedig, aki Esztergom várkapitánya is volt, szintén ott „serénykedett a visszafoglalásnál. Ő Pest falai alatt halt meg 1602-ben, amikor sikerült kiverni a törököket a városból.  
A Püspökvár menekülő folyosójának mindkét oldalán gótikus ülőfülkék sorakoznak

A Püspökvár menekülő folyosójának mindkét oldalán gótikus ülőfülkék sorakoznak

Gótikus és klasszicista jegyek – római alapokon Az út innen a Káptalandomb tetejét elfoglaló székesegyházhoz vezetett, mely rendhagyóan széles, klasszicista stílusú homlokzatával az egész teret uralja. Emléktábláinak tanulmányozása után a domb legrégebbi épületének, a római alapokra emelt Püspökvárnak a kertjébe léptünk. A homlokzatán reneszánsz, gótikus és klasszicista stíluselemeket is viselő torony előtt Boldoggá avatott Apor Vilmos püspök nemrég állított szobra köszönti a látogatót. Győr történelméhez már szorosan kapcsolódik a mártír halált halt püspök, akit részeg szovjet katonák lőttek le a Püspökvárban, miközben ő az odamenekült nőket oltalmazta előlük. A kilátó-látogatás a püspök életútjának kiállítását, és egy kis várostörténeti tárlatot is magába foglalt. A belépőjegy vásárlása napjainkban a 15. században hozzáépített, egykori, emeletes(!) kápolna gótikus keresztboltozata alatt történik - innen léptünk a vártorony átjárójába, az ún. menekülő folyosóra. Itt jól látható a két kapu – két irányban – középen a néhai védőrostély rése, kétoldalt pedig gótikus ülőfülkék sora vezet a belső kert rácsozatához, amelyen keresztül a püspök emléktábláját láthattuk. Az északi épületrészben, a kazamata hat helysége ad helyet a 2004-ben berendezett Apor-kiállításnak, ahol bepillantást kaptunk az 1945-ös állapotokba, hogy milyen körülmények között bújt meg itt közel 400 nő és gyermek.   A gyilkosság Amikor azon az estén az egyik lányt üldöző katonákat – mindössze erélyes fellépésével -, kergette kifelé, egyikük visszalőtt géppisztolyával, s a három golyó közül egy Apor püspök gyomrába fúródott. 7-8 kilométert cipelték hordágyon a városon át, hogy petróleumlámpa fényénél megműthessék, de hiába. Másnap, április 2-án elhunyt. A történteket néhány szemtanú visszaemlékezései hozzák testközelbe, filmvetítés segítségével, de a téglaboltozatos helységekben nagyobb részt az erdélyi nemesi származású Apor püspök életét követhettük. Utólag hívták fel a figyelmünket a püspöki palást felett látható három golyó ütötte nyomra.

(folytatjuk)

Győr - támad a víz, támad a reneszánsz (2. rész)

Ereklyék és ingatag tornyok bazilikája

  Püspökvár – felsőfok Nekiláttunk a csigalépcsők megmászásának, s közben kiderült, hogy ebből a „lépcsőházból” átjárók ajtói nyíltak az épület szintjeire. Az első toronyszobában várni kényszerültünk, mivel előttünk egy nagyobb csoport araszolt a fel a vas csigalépcsőn a következő szintre. Ezalatt a torony építési periódusait követhettük figyelemmel egy kisfilmen - a falakon az épület történetét és néhai elöljárók festményeit nézegettük. Aztán kiderült, hogy föntebb van még egy ilyen szoba, de ott is volt mit nézegetni: Győr nemeseinek festményei alatt egy jókora – jól betájolt - panorámafotó volt kitéve az 1960-as évekből, egy pedig a 19. század végéről. Amikor lesétált egy pár a kilátóból, megkérdeztük, hogy hányan vannak még fenn – először magyarul, majd németül és angolul. A férfi nem értette, és megkerülve a kérdést lelkes „very nice”-szal válaszolt, aztán azt mondta „ten”. Miközben lejjebb lépcsőztek, mintha franciául beszéltek volna… Ekkor felmentünk, és két embert találtunk fönt… (Ismét egy pont a külföldiek kapujába a nyelvtudásukat illetően.)   Hol a szilaj Rába siet beléje… Fent kellemes napsütésben élvezhettük a körpanorámát. A legszembetűnőbb látnivalók a közeli hatalmas székesegyház tornya, a Rába és Mosoni-Duna, valamint azok hídjai voltak. A folyótorkolat földnyelvének végéről egy Pegazus szobor és lovasa néz a két folyó vize közötti színbéli határvonalra, mivel a Rába hordaléktól sárgásabb vize egy jó darabon még nem keveredik a Mosoni-Duna tisztább vizével. A földnyelvet ma a lezárt strand uralja - a közepén emelkedő, feltűnő, 16 méteres obeliszket kevesen ismerik. A Cziráky-emlékművet a századforduló táján végzett Rába-szabályozás irányítójának, Cziráky Bélának a tiszteletére állították 1913-ben. A mellette található úszómedence is tőle kapta a Cziráky nevet. Azt nem tudtuk magunkba fojtani, hogy a hatalmas győri színház tetejét ne hasonlítsuk a veszprémi „Kádár-csúszdához”…   Kegykép, tumba és ereklye A székesegyház homlokzatán a lezárt bejárat mellett II. János Pál pápa 1996. szeptember 7-i látogatásának emléktábláját fotózhattuk le, de a látogatásnak több emléke is van a templomban. A bejárathoz legközelebb egy ír vonatkozású ereklye lepett meg bennünket. 1655-ben Walter Lynch, üldözött ír püspök Győrbe hozta magával a Szűzanyát és a kis Jézust ábrázoló képet, amely - halála után - 1697 március 17-én, Szent Patrik napján vért könnyezett. (1900 körül analizálták is: valódi könny és vér keverékét tapasztalták.) E mellékoltár előtt is imádkozott a pápa – jelezte egy emléktábla. A templom két megismertebb látnivalója az 1404-ben felépített gótikus Héderváry-kápolnában látható Szent László hermája, illetve Apor Vilmos sírhelye. A herma, Szent László portréját formázó ereklyetartó a szent király koponya darabját őrzi, s a 15. századi magyar ötvösművészet remeke. „Eredetije” a nagyváradi templomtűzben semmisült meg, de az ereklye megmaradt. Különlegessége még az, hogy a szoborportré az egyetlen hiteles Árpád-házi királyábrázolásunk. Apor Vilmos síremléke – bár szűk helyen van – igen szép. A vörös márvány tumba (szarkofág) ötvözi a reneszánsz emberábrázolást a szecessziós formákkal, s a tumba mögötti mozaik angyalai kecsesek, finomak. 1948-ban, néhány évvel halála után készült, ám a temetést a belügyminisztérium betiltotta(!). 1983-ban került ide, végleges sírjába. Természetesen itt is járt II. János Pál pápa, aki 1997-ben boldoggá avatta a vértanú püspököt.   „A művészettörténet képeskönyve” A székesegyház 11. századi elődjét a tatárok pusztították el – az apszisa maradt fenn ebből a korból. (Elég tekintélyes ám!) A gótikus stílusban újjáépített templomot a 16. században érte újabb csapás-sorozat: ledőlt az egyik, majd egy villámcsapás miatt a másik tornya is, a törökök - ezzel párhuzamosan - ágyúállást építettek a templomhajóba, lőszerraktárat a kápolnába, istállót a főhajóba, de „baj” volt ezekkel a tornyokkal mindig: a 17. században újjáépített székesegyház leomlani kívánkozó tornyát is a már említett robosztus klasszicista homlokzattal tudták jobb belátásra bírni. A gótikus székesegyház csúcsíves ablakiból ma is látni néhány csúcsot a mai ablakok felett. S nem hiába kapott II. János Pál annyi táblát: ő emelte bazilika rangjára. Kicsit „megrázva” léptünk ki a kapun a jóval enyhébb kinti levegőre. Micsoda nagy, történelmi események tanúi ezek a falak! Körbesétáltuk a bazilikát, s az Apor Vilmos téren egy apró templom alapfalaira találtunk: az Árpád-kori Szent Lázár plébániatemploméra. A gyöngykavicsos beton nem tűnt elegáns megoldásnak… Fölötte a rokokó Szent Mihály szobor áll, amint letaszítja Lucifert. Ma is aktuális…   Csillogó Frigyláda – feldúlt vásártér A Zichy Ferenc látogatóközpont udvarán gyorsan átsiettünk, nehogy ismét valaki elénk ugorjon egy kombinált jegy-ajánlattal… Az enyhe, macskaköves úton számos – jellegzetesen – győri zárterkély előtt sétáltunk le a Gutenberg térre, amelyen azonnal beazonosítottam a már olvasva ismert Frigyláda-szobrot, amely azon furcsa esemény emlékére állíttatott, amely során egy kolostorban bujkáló, majd kiszökésekor leleplezett katona üldözése folytán a körmenetre és a papra rontottak a rend őrei. Miután a pap kezéből a monstranciát (körmenetek elején tartott liturgikus tárgy, mely sugárzó Napra emlékeztet) is kiverték, a katonák túlkapása miatt, III. Károly király engesztelésül ezt a káprázatos, barokk szoborkompozíciót emeltette 1731-ben. Innen már láttuk a turulos Duna-hidat, amely vonzott minket magához. A Jedlik Ányos utcán gyorsan az előtte nyíló Duna kapu térre értünk, amely teljes egészében fel volt „túrva”, és el volt kerítve. Nem volt „épületes” látvány, miután „A Bástya utca északi oldalának lebontása után 1938-ban alakult ki a tér mai formája, melyet Győr egykori északi kijáratáról neveztek el Dunakapu térnek”. Már ekkor megfordult a fejemben, hogy egy ilyen nagy múltú belváros szélén nem bukkantak-e a régi városfalakra? Erről a saját szememmel nem tudtam meggyőződni. Az egykor kopár, aszfaltos tér átalakítása körül már legalább három éve folynak viták Győrben. De erre még visszatérek. A Kossuth-hidat 1929-ben építették, s bár 1945-ben a németek felrobbantották, 1950-től ismét szolgálja a Révfaluba tartó forgalmat. A túlpart csónakháza, a Regatta - szemlátomást – a 20-as, 30-as években épülhetett, az élénkülő vízisport-élet bizonyítékaként. Miután itt már a 17. században is állt híd, nem meglepő a fák árnyékában meghúzódó barokk Nepomuki-szobor. Tavaly ennek is letörték a glóriáját – ezért most egy kis aranyozást is kapott.   Árvízjel túl az iskolán Csak másodlagos látnivalónak tartogattam a győr-révfalui árvízi emlékművet, ám átérve a folyón, vérszemet kaptam. – Ugye, belefér az időnkbe… - kezdtem óvatosan, de könnyedén továbbsétáltunk. Néhány épület után egy furcsa, hullámzó kerítés jött szembe. Bizony, nincsen város szecesszió nélkül! A győr-révfalui általános iskola Lechner Jenő tervei alapján épült fel 1911-re, és matyós virágcsokrai után Tulipános iskolának hívják. Magyaros stílusa a kecskeméti Cifra palotára emlékeztettek. Olvastam, hogy akkoriban a gyerekek a tanításon kívül konyhakertészkedéssel, fafaragással, háncsfonással, a lányok pedig kézimunkával foglalkoztak, a hiányzás pedig pénzbüntetést vonhatott maga után! Kevesebb „jog”, de több józanság volt... Kapufélfáján már ott volt az „elrendeltetett”, szabványos dohányzást tiltó tábla. Ki meri nem komolyan venni?! Nemsokára elértük a körforgalmat, ám már messziről láttam, hogy az emlékmű domborművét ponyvával „téliesítették” – becsomagolták. Igen bosszús voltam, mert egész télen még hideg sem volt. Így vendéglőt kezdtünk keresni, de amint az úttest közelébe léptünk a járdán, hogy körülnézzünk, az autók azonnal megálltak, így kénytelenek voltunk átmenni több zebrán. Nyugati a mentalitás, vagy hétvégi gesztus? Emiatt nem is arra indultunk el, amerre akartunk, de egy vargabetűvel mégis csak az emlékműhöz jutottunk. Azt nem értettem, hogy mire jó az a majdnem öt méteres oszlop, de az végül gyanús lett, hogy a csúcsán az 1954-es évszám volt olvasható.

 (folytatjuk)

Csatatér a Budai várban

Olyan, mintha, de mégsem...
A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

  Több, mint két hete készülődik már a háború. Most már a spájzban vannak a statiszta-kommandósok: az Országos Széchenyi Könyvtár bejárati aulájában lófrálnak. Be-betörnek a büfébe is. Kint, az Oroszlános udvarban már tarthatatlan a helyzet: A puskalövedékektől megrongált, megcsonkolt Négy barbár szobra előtt már mintha hetek óta kint lógnának a mocskos drapériák a tiltakozó feliratokkal. Bár az Oroszlános udvar mindig kövezett volt, földhányásokra pakolt homokzsákok alkotják a felkelők védelmi vonalait. De akad autógumi és lim-lom-barikád. Az épület áramellátása sebtében felállított rozsdás telefonpóznákon ziláltan lógó drót- és kábelfonaton történik. Nincs esztétikum, katonás a gondolkodás. Sokfelé tűz nyomai látszanak, betonkockák, por, ruhafoszlányok, papírszemét borítja a földet. Tökéletesen kiégett Ikarus és 4-5 személyautó segít még közelebb, napjainkhoz hozni a drámát – bár az egyik mintha máshol ment volna tönkre: hátsó szélvédőjének szélén mohapárna látható... A könyvtár bejáratát eltorlaszolták a legutóbbi ostrom során leomlott első emelet kő- és betondarabjai. Lám, feltárult a lestrapált szocreál belső berendezés! Ötven-hatvanéves bútordarabok mögött göbbednek a kutatók, a könyvtárosok! Hűű! Ez botrányos! Még jó, hogy a háborút valami más követi. A tankok lövedékei után feltárult a történelmi falakkal álcázott igénytelen jelen…   A Budavári Palota egyetlen zárt udvarában több, mint két hete dolgoznak a filmesek. Elképesztő, hogy az állítólag „B” vagy „C” kategóriás akció-scifi is ennyi munkát és – nem utolsó sorban – pénzt emészt fel. Mintha hallottam volna, hogy 120 millióért tűri el a port, a szemetet, a gépek zúgását, és a látogatók útvonalát korlátozó munkálatokat az Önkormányzat. Először azt láthattuk, hogy az udvar közepére egy hatalmas emlékművet állítottak be – pontosabban: szereltek össze. Az acélszerkezetre farostlemez került, majd a felületeket a Palota köveivel megegyező színű, kétségbevonhatatlanul kőburkolatnak tűnő borítólapokkal fedték be, amelyet utólag számtalan lövedék ütötte nyommal „díszítettek”. A talapzaton négy harci szekercés - fantasy-barbárnak tűnő – lovas vágtat, s a köztük álló oszlopon egy szárnyas figura áll. Az egyik alkotás a karját, a másik a fejének egy darabját, a lovak is egy-egy lábukat vesztették már a képzőművészeti alkotásokat soha sem kímélő golyózáporban. Az egyik munkás rombol még egy kicsit az egyik paripa lábán…
A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A könyvtár bejárata feletti teraszt kiegészítve, egy eleve lerombolt épületrészt állítottak össze. A kívülre ragasztott kifestett hungarocell annyira hűen utánozza az épület eredeti részeinek megjelenését, hogy a „csalás” csak másfél méterről tűnik fel. Eleve néhány sérüléssel, repesz- és golyütütte lyukkal „ellátva” szállították ide… A leomlott emelet már említett, ócska bútorait egyenként tették a helyükre, nem megfeledkezve a megtépett függönyről, szőnyegről, képekről. A kváderkő alatti nyers tégla is épp, hogy a helyén maradt. Pedig hungarocell. Nem lepne meg, ha a romok között a második emeleten tárolt kávéfőzőt, és a titkárnő váltó-papucsát is megtalálnánk. Mert a díszletes alapos… A múlt héten megérkeztek a tankok is. Szépek, feketék és jó hosszú lövegcsövük van. – Ezeket valószínűleg meg tudná emelni néhány markos ember – mosolyog kollégám. – Mivel ezek biztosan nem 5 centiméteres páncélzattal vannak ellátva! – magyarázza. A három jármű békésen megszemlélte a terepet és a buzgón dolgozókat a kapuból, majd az erős napsütésre hivatkozva visszavonult: jelenésük csak egy héttel később lesz. Addig megnézik a Parlamentet, a Corvin-közt és bekukkantanak a Széna térre is. Hogy ne károsodjon az udvar meglehetősen igénytelen kőburkolata a „nehéz” tankok lánckerekei miatt, a stáb homokágyat szórt a járművek felvonulási területére és arra vastag acéllapok kerültek. Mondjuk azok, amelyeket az „önjáró lövegekről” lespóroltak… Igazán nem kellett volna. A lánckerekek okozta kártérítésből pedig meg lehetett volna igényesebben csinálni a burkolatot - Mátyás palotájának alapfalait jelző kőberakásokkal együtt.
Elült a csatazaj egy pillanatra...

Elült a csatazaj egy pillanatra...

Az eredeti – Fadrusz János oroszlánjaival díszített – Oroszlános kaput „duplikálták” az udvar másik sarkában. Talán így azt is láthatjuk majd a moziban, amilyenné a kapu változott a nagy csatában. A kapu másolatát végképp nem kímélték a szakemberek: az emléktábla apró darabokra robbant egy páncélököl lövedékétől, az egyik oroszlán is félberobbant, s a kapuív oszlopai épp, csak emlékeztetnek néhai formájukra. Igen, ez a háború. A TV-ben mindennap láthatjuk, akár kétszer is. Egyszer az esti filmben, és a Híradóban.   Jókora szélgép fújja a füstöt az elképesztő díszletek közé… Ködösítenek.  

Harsáczki György