Lejárt szavatosságú kilátók…

Ismét Tyukod – négy évvel később (2022)

A Balogh kilátó

„Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!” Napjainkban más is eszünkbe juthatott Tyukod település nevét hallva, mint a háromszáz éves kuruc tábori nóta. Éppen négy éve volt, hogy átszelve az országot szétnéztem az Ecsedi-láp szélén fekvő tyukodi határban, mert kíváncsi voltam a néhány éven belül megépített 11 – turisztikai célú – kilátóra.

Tizenegyszer befutóra…

Aki akart, utánanézhetett annak, hogy történhetett az, hogy ennyi kilátó épült egy – turisztikailag érdektelen – alföldi vidéken, ahol a mezőgazdasági parcellák között csupán nyílegyenes belvízvédelmi övcsatornák mélyülnek.

Ennek oka egy hanyagul, nem következetesen kiírt EU-s pályázat volt, amely nem nézte azt, hogy milyen adottságokkal rendelkezik a terület, sem azt, hogy hány pályázatot nyernek az ott élők. Mint látjuk: 2013 óta tizenegyet, amely 264 millió forint pályázati pénznek felelt meg. Kicsit túl is árazták az „erdei közjóléti létesítményeket”, mivel több millió forinttal olcsóbban is fel lehetett húzni egy jó minőségűt. Általában 25 milliót adtak egy 10 méternél magasabb kilátóra, s így egyik sem lett ennél alacsonyabb. (Magyarországon a közelmúltban 160 új kilátó épült.) A nyertes előfinanszírozó pályázók végül 5-10 millió forint hasznot könyvelhettek el. Miért ne vállalkoztak volna erre, ha így írták ki a pályázatot? Le is kellett vezényelni az építkezést… megszervezni…

Kilátó – volt, nincs

Az idén ismét arra jártam, hát szétnéztem. – Ugyan többen használták-e azóta a kilátókat, vagy csak a gaz veri fel a környéküket? – találgattam. 2018-ban már a szomszédos Győrteleknél megpillantottam az elsőt, most nem vettem észre… Tyukodon már rutinosan kanyarodtam a Zsírostanya felé. A házak felett már sandítottam balfelé, látom-e már a Szabó 1 kilátót? (Rendszerint a tulajdonos nevét kapták.) Még nem… De ahogy a romokban lévő téeszt elhagyva felhajtottam a Keleti-övcsatorna hídjára, megdöbbentem. A Szabó 1 kilátó nem volt a helyén! Pontosan ott volt a helye: 300 méterre a hídtól, az övcsatorna partján. Izgatottan húztam gumicsizmát (ilyenkor kár a bakancsért) és a legutóbbi helyzethez képest még mélyebben „felszántott” földút szélén kocogtam a vélt helyre. Elkerekedett a szemem. A kilátó betonalapjából csak a négy betonkocka lábazati vasa állt ki, körülöttük munkagépek keréknyomai. – Hogy lehet ez? Miért tüntették el? Ez felháborító! – gondoltam – Bizonyíték megsemmisítés történt volna?

A Szabó 1 kilátó 2018-ban és 2022-ben

Megrendülve siettem vissza a hídhoz és újságoltam útitársamnak a tapasztaltakat. De átellenben változatlanul állt a Kecskés kilátó. Körülbelül egy kilométerre. Mivel a lét ténye fennállt, elindultam felé a csatorna partján, hogy legalább felmérjem a most uralkodó állapotokat. Emlékeztem, hogy a létesítmény félig belvízben állt, egy páréves csemetekertben, de most nem volt olvadó hó a határban… Nem történt semmi különös a Kecskéssel. Ugyanúgy találtam rajta állatürüléket, a felső szinten pedig sok madárpotyadékot, a tövében álló padokat – láthatóan – télen is gaz verte fel.

Padok a Kecskés kilátó elgazosodott környezetében

Megritkultak volna..?

Viszont fentről nem láttam szomszédos kilátókat, négy éve pedig akadtak. Nekiláttam lassan, teleobjektívvel pásztázni a határt – csak úgy találtam kettőt. Az egyiket már múltkor sem kerestem meg, mert távol esett a nagyecsedi úttól (ez a nevesincs kilátó – még nevet sem kapott), a másikról pedig feltételeztem, hogy már találkoztam vele legutóbb: vagy a Szabó 2 kilátó, vagy az Erdei kilátó. Mindenesetre mintha megcsappant volna az erdei létesítmények száma…

A dágványt ügyesen kikerülve, sikerült sok sártól megszabadulnom, így gumicsizmában ültem a volán mögé. Emlékeztem az út jellegzetes kanyarjára, ahonnan feltétlenül észrevettem két kilátót – az út két oldalán egyet-egyet. Nem láttam egyet sem! Úgy éreztem, meg kell keresnem az árulkodó alapokat, ahogyan a Szabó 1-nél. De itt már nem volt egyértelmű, pontosan hol is álltak. Nem volt, ami segítsen, felkiáltójelként.

Végül továbbhajtottam, mert messzebb, az út közelében állt egy harmadik, amelyikkel négy éve még nem találkoztam! Viszont csodaszép nevet kapott: Rádika gyöngye kilátó! Megjelenésében az eddig ismertek között helyezkedett el, mivel nem volt olyan masszív – mint az egykori Szabó 1 –, viszont nagyrészt gyalult, pácolt deszkákból állt.

Egy új is akad..?

A kocsiajtót becsapva két fácántyúk reppent fel a magas fűből. Nem volt nálam só, hogy a farkukra hintsem… A Rádika gyöngye elkerített területen, egy csemetekert szélén meredezett, gaz kísérte kerítés mellett. A felszántott anyaföldön cammogtam – a sár miatt egyre lomhábban. Odaértem a közvetlen közelébe, ám a kerítést sehol nem taposták le, megbontva sem volt. Meglepő volt látni, hogy a padok között levágták a füvet, mintha még számolnának látogatókkal.

Kilátás a Rádika Gyöngye kilátóból

Legalább a nap kisütött. – Nahát! Most legalább lehetne valami színeset fotózni fentről – gondoltam, és átmásztam. Megtartott az a hitvány drótkerítés! Most élveztem a kilátást – a késő délutáni nap kiszínezte a parcellákat, bár így sem volt egy nagy csoda… Visszafelé már arra mentem, amerre levágták a füvet, s lám, egy rozzant kapuhoz értem, amit egy szál dróttal „csuktak be”.

De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ne lássam a két közelebbi kilátó betonalapjait. A Szabó 2 környéke – szerintem – drasztikusan megváltozott, így feladtam, de a másiknál több biztos pont volt. Ekkor észrevettem egy rózsaszín táblát egy másik csemetekert szélén. Pont olyan tábla volt, amilyenekre a kilátó nevét, magasságát és egyebeket felírtak. (A szabály az szabály.)

Lebontották, felkockázták…

– Csak nem a Makkos tanösvény tábláját látom? – ugrott be négy év távlatából az, hogy az egyik kilátóhoz egy tanösvényt is „erőltettek”. A rendkívül érdektelen tanösvényből „csupán” az élményt száműzték, mivel a „közönség” egy elvadult faiskola egyforma fái között követhette az unalmas témájú információs táblákat… Odabotladoztam – tanösvény-tábla volt. Mellette pedig még 4-5 táblája hevert a földön. Megvolt az Erdei kilátó faiskolája, de a kilátót nem láttam. Ha nem látható, akkor azt is lebontották, viszont meg akartam örökíteni az alapjait, de nem emlékeztem, hol is állt.

Az Erdei kilátó Makkos tanösvényének táblája 2018-ban és a többivel okafogyottan 2022-ben

Elindultam a csemetekert szélén, de nemsokára könnyebb volt a fasorok közé hatolnom. Épp megfordultam volna, amikor – egymás után – feltűnt a tanösvény három állomásának táblája, de a talapzatra sehol nem akadtam. Egyre dühösebb lettem – a számos keresztbe dőlt facsemetében sokszor majdnem hasra estem, két tapsifüles is eliszkolt előlem.

Fáradtan visszafordultam, és csupán 6-7 méterrel a ledöntött táblák mellett megtaláltam a betonplaccot. Körülötte a fűrésszel felaprított gerendákat, korlátokat, lépcsőket, rajtuk a még el sem színeződött-rozsdásodott fémpántokkal, csavarokkal. A fő gerendáknál még elszenesedett végek voltak. A négy asztalt és padjaikat fűrésszel vágták el – bokából. Megdöbbentőnek találtam, hogy még csak el sem tüntették a darabokat, de talán még fel is gyújtották…

Az Erdei kilátó 2018-ban és a helye 2022-ben
Az Erdei kilátó 2018-ban és a helye 2022-ben

Visszatértem, majd ahhoz a másik fertályon álló kilátóhoz kormányoztam az autót, amelyikkel négy éve is zártam a látogatást. A Szalmaváros táblát követően már éppen fontolgattam a visszafordulást, amikor feltűnt a Balogh kilátó teteje – sziluettként a naplemente fényei előtt! Legutóbb még mintha el lett volna kerítve, most csak egy másfél méter mély, függőleges falú árkon kellett átjutni hozzá. Perceken belül fenn voltam 11,5 méter magasan. A szomszéd fasor valahol a Diána kilátót rejtette – azt már négy éve sem láttam.

A Balogh kilátóban 2022-ben

Választ akartunk!

Összefoglalva: ez is állt még valamilyen okból. De mitől függ, hogy melyik áll és melyiket pusztították el? – fontolgattam. Feltétlenül be kell térni a kocsmába! Ott biztosan mesél valaki és kiderül a titok… Tyukodra hajtottam. Nézelődtünk, érdeklődtünk, s végül ahhoz a sörözőhöz kellett visszakanyarodnunk, amelynél kijelentettem, hogy csak a „betörésgátló” derengőfény pislákol… Nem volt túlvilágítva, de bátran beléptünk. – Merre jártak? – kérdezte egy nő. – A kilátókat nézegettük… – fogalmaztam óvatosan.

– Az van szépen! Tizenegy is!

– Nincs az annyi! Négy éve jártam itt és azokból már többet leromboltak! Akkor volt tizenegy, most már kevesebb – hozakodtam elő a tapasztalataimmal.

– Bizony, többet lebontottak – szólt közbe egy férfi – csak öt évig kellett állnia egy kilátónak.

– Micsoda? Komolyan? – hitetlenkedtem.

– Az volt a kikötés, hogy csak öt évig kell fenntartani egy kilátót – magyarázta a férfi. –Többen lebontották a kilátójukat. Az egyiket fel fogják állítani máshol.

– Öt évig áll egy kilátó?! Micsoda értelmetlenség! Mi történik öt év alatt a hellyel turisztikai szempontból, ami miatt már likvidálható lesz egy kilátó? – képedtem el. És a férfi hozzátette, hogy eleinte öt hektár erdeje kellett legyen a pályázónak, később már egy hektár is elég volt.

Ekkor állt össze a kép: a kilátók csemetekertben álltak. Erdőnek alig nevezhető, kócos, vékony fácskák sorai mellett… De minden megfelelt a kiírásnak, minden szabályos volt.

Az Erdei kilátó alapja 2018-ban és 2022-ben

Lám, nem maradt sokáig rejtély, miért tűntek el a kilátók. Ha csak öt évig kell rájuk felügyelni, akkor érdemesebb lebontani. Később csak balesetveszélyessé válhat. Vajon a pályázat brüsszeli kiíróit előveszik-e hanyagságukért? Talán. Nem sok pénz ez arrafelé. Itt is sokkal több (is) veszik „Mohácsnál”. Itt most jól járt néhány tehetősebb, vállalkozó szellemű ember és több munkájuk volt az ácsoknak.

Tessék mondani, lesz olyan célú pályázat is, amely valóban javítana az emberek életminőségén ebben a szép, új, no meg digitális világban?

A tyukodi tizenegyek (2018)

A megkapó Szabó 1 kilátó
A megkapó Szabó 1 kilátó

Nem mai hír, hogy egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban néhány év alatt 11 kilátó épült. Tyukodon ugyan semmi más nem változott – se előtte, sem utána – nem vált sem akkor, sem mostanában turisztikai központtá. Legfeljebb a politikai turizmus élénkült meg egy kicsit. Ha valahová kilátó épül, az dombot, hegyet, vagy – ha mást nem – nagyszerű panorámát feltételez. Tyukod a Nyírség homokháta mögött kialakult Ecsedi-láp szélén terül el: körbe-körbe nincs semmi, még víztükör sincs. A neten bárki megtudhatja, hogy az „erdei közjóléti létesítmények” – ahogy itt hívják-hívták azokat -, egy jó szándékú – valószínűleg turisztikai fejlesztéshez kitalált –, EU-s pályázati pénz-keretből épültek meg. A pályázatoknál nem volt érdekes, hogy az adott településen egyáltalán van-e létjogosultsága, értelme kilátónak-kilátóknak de az sem, hogy az adott település hány pályázatot adott be, vagy ad be. A 10-11 tyukodi család egyértelműen azért pályázott 11 vagy több kilátó építésére, mert több millió forinttal olcsóbban lehetett egy kilátót felépíteni, mint amennyit az „EU” rá adott.

Jól elbújtak..!

A neten megnézet riportfilm alapján érdekes és könnyű kiruccanásnak gondoltam a szabolcsi utazást. Kilépek a kocsiból, válogatok a sok kilátó közül, jó kompozíciókat készítek, felmászok, lejövök… A közeli Győrtelek „csak” két kilátót építtetett, szerencsére felismertem a településtábla közelében. Gondolkoztam is, hogy érdemes-e megállnom, hiszen Tyukodon „nyüzsögnek” a kilátók. Félreálltam az autóval és a vasúti sínektől készítettem néhány fotót. Kétségtelen volt az, hogy a „tyukodi 11” mellé sorolható, mivel a 11,5 méter magas faalkalmatosság valóban a pusztaság közepében állt.

Épp, hogy elhagytuk Porcsalma utolsó házait, azonnal Tyukodra értünk. Meresztettük is a szemünket, csak poroszkáltunk a főutcán. Elhagytuk a fűzfás szabadidőtavat, a Felszabadulási emlékmű alakjait, és elhagytuk a közintézményekkel körülvett református templomot is, amelynek érdekessége, hogy orgonája 1814-ban készült Nagyváradon, és 1906-ig a szatmárnémeti Láncos-templomban szólt (MT 2018 március). Aztán megvásárolták a tyukodiak.

Átszeltük a falut, de nem hogy kilátót, de kocsmát sem találtunk, ahol köztudottan gazdát cserélnek az információk. Kiálltam a Keleti-övcsatorna hídjára település végén, és sikerült megpillantanom az első „közjóléti létesítményt” – körülbelül 600 méterre a vízparton. A megközelítése esélytelennek tűnt, mivel a földutat az olvadó hó és a traktorközlekedés miatt „ördögszántásnak” lehetett minősíteni. Az egyik ABC-nél visszafelé aztán megkérdeztem két hölgyet, merre találjuk, a híres kilátókat.

„A kilátók…” – fordult sokatmondóan a boltos hölgy a másikhoz. – A Zsírostanya táblánál kell menni kifelé (Nagyecsed felé). Ott majd jönnek sorban…

Kilátás a Szabó 1 kilátóból

Az első kettő

Nos, néhány perc múlva elhagytuk a romos TSZ-telepet és az előbb már látott övcsatorna másik hídjáról máris feltűnt két kilátó. Jobbra egy, balra egy. Egyértelmű volt, hogy az autó itt megpihenhet, mivel a földúton azonnal elsüllyedne. Csakúgy, mint a gyalogos. Gondoltam én a sárra, de nem ekkorára! Bakancsot húztam és kamáslit, és hófoltról hófoltra ugrálva közelítettem meg a közelebbit. Mire odaértem – 400 métert – egészen bemelegedtem. A Szabó kilátó – mert nevük is van – gondosan meg volt ám építve! Betonalap, kőkonzolokon nyugvó gerendák (amelyeken villámhárító kanyargott), erős korlátok, nagy csavarok és lépés alatt nem meghajló lépcsők… Alatta padok állnak – többnyire varjaknak lehet leszállópálya -, és az ott álló táblán olvashatjuk a készíttető nevét. A nap sütött, enyhébb idő volt, időnként lehullott egy kis jég is – én a lépcsőfokokról akaratlanul is rúgtam lefelé a többször visszafagyott havat. Még innen volt a legjobb kilátás: a csatorna mellett nagy nyárfák álltak, a TSZ épületein túl a falu házai látszottak. De átellenben további három kilátó tűnt fel! Kitaláltam, milyen közel, merre állhatnak a zsírostanyai úthoz, és óvatosan lesétáltam a jeges lépcsőkön.

A Kecskés kilátó
A Kecskés kilátó látomása…

Az útra érve beszóltam nagynénémnek az autóba, hogy megyek a következőhöz, mire ő kimeresztette a szemeit: olyan messzire? Körülbelül 800 méter. Ha látni akarom, igen. Végighajtottam magam a csatorna mentén, füvön, hóban, aztán merőlegesen lefordultam és haladtam az építmény felé, amely – kiderült – egy dróthálóval kerített területen volt. Közcélú ugyan, de saját telken áll. Mivel nem vettem észre a félig nyitott kaput, még 50 métert kellett vissza is kellett menni a dágványban. A Kecskés kilátó – mert így hívták – viszont belvízben állt, a tölgy-facsemete sorok között külön meg kellett kerülni. Ez viszont egy olcsóbb kilátó volt – fő részei gömbfából voltak. Most ugyan szűz hóba léptem a kilátószinten, nyáron sem sokan taposhatták… Lám a madarak szeretik mert „póznát tart nekik, hol magukat jól kipihenhetik”, és ez látszik a megtisztelt deszkákból.

Minderre azért térek ki, mert Budapest környékén már ki tudja hányadik „kilátó-túrát” rendezték volna meg – nem taposnák olyan ritkán a lépcsőiket. De még mindig itt van a lehetőség! Csak nem olyan gyakori errefelé az aktív turista…

A Kecskés kilátó lábat áztat...
A Kecskés kilátó lábat áztat…

A pecás és a másik Szabó

Visszafelé egy fiatal pecás fiúval futottam össze a csatorna partján. Nem csalás, nem ámítás: szinte a hóban ülve lógatta a damilt a jeges vízbe! Tippet kértem tőle, hol találok olyan kilátót, amelyet könnyebben elérhetek gyalogosan. Meg is kaptam. Amint visszaértem, két fújtatás között egy kenyérlángost próbáltam meg begyűrni – ebéd gyanánt. Azt sem kalkuláltam jól, hogy az oda-vissza út között mennyi idő marad „nézelődni”. Mi ez, ha nem teljesítménytúra? Az autóban elmacskásodott tagokra hideg zuhanyként érkezett a szántás-menetelés. Eszembe is jutott az a tűzoltós próbatétel Nagy Britanniában: három csúcs, három nap alatt, miközben a hegyek 500 kilométerekre vannak egymástól…

Még szerencse, hogy pont jó arányban volt sár és hó, mert ha havon fejeztem be a távok végét, megtisztult a bakancsom, és be mertem ülni a kocsiba. Másfél kilométerrel arrébb nekivágtam a harmadik, körülbelül 300 méterre lévő erdei objektumhoz vezető „gyíkösvénynek”, a szántás szélén. Szerencsére jórészt havon. A névtáblához lépve meglepetéssel olvastam ismét: Szabó kilátó. Egy pillanatra bevillant az, hogy ugyanott vagyok-e, ahol két kilátóval ezelőtt? Teljesen olyan a kilátó kialakítása (ez az igényesebb féle), a környezet, a határ… Meggyőztem magam, hogy az előző „Szabó” vízparton állt, siettem hát felfelé az időnként lehulló jégdarabok nyugtalanító csörömpölése közepedte. Ez egy különleges darab, ugyanis a telekviszonyok és véletlen úgy hozták, hogy egy felvételen két objektumot is tudtam szerepeltetni. Óvatosan, teli talppal lépdeltem itt is lefelé – ha leesnék, akkor a katasztrófaelhárítóknak kellene ide jönni a felázott szántásba…

A Szabó 2 kilátó

Egy „közkedvelt” tanösvény

„Még egy itt, és aztán már csak egy könnyűt vállalok…” – nyögtem visszaérve az autóhoz. Száz méterrel arrébb csak hetven méternyit kellett a vizes hóban caplatni. Ez az olcsóbb anyagú, 11 méteres nem kapott külön nevet, a közelében kijelölt, „kiépített” bámulatos Makkos tanösvényről viszont emlékezetes marad. Az építtető a tölgyfa ültetvény határainak megfelelően egy téglalap alakú nyomvonalat álmodott meg a tölgyfa bemutatására. „…14 állomásból áll, az utat pedig egy erdei kilátó teszi még izgalmasabbá…” – írták a gondosan kiállított táblán. Sajnos nem volt energiám – és elszántságom – hogy közelről megnézzek néhány állomást. Vajon a szabályos sorokba ültetett, egyazon korú facsemeték melletti bandukolás közben hogyan fokozták az izgalmakat ilyen című állomásokkal: A fák királya, A magyar fa, Termőhelye, Sajátosságai, és a végén: Tölgyfa a költészetben és a képzőművészetben.

Az Erdei és a (utólag kiderült) Nevesincs kilátó

A legfelső szinten talált vad ürülékből örömmel kikövetkeztettem, hogy mások is élvezik itt a kilátást. Két távolabb látható lemondtunk. Az ég egyre felhősebb lett, már-már az alkonyathoz hasonló fényeket láthattunk, amikor megfordultunk, hogy egy utolsó „könnyűt” levadásszunk. Bementünk a faluba, elhaladtunk a korábban már látott népes temetés halottas háza előtt, majd kifordultunk Ura felé. Ekkora határban 11 kilátó fel sem tűnik, mégis dohogtunk, hogy a „tipp” ellenére eredménytelenül jutottunk az Országhatár tábláig, s közben majdnem a sárba ragadt a kocsi. Végül mégis meglett a Balogh kilátó Szalmaváros felé, de már eszünk ágában sem volt akárcsak 30 méter mocsarat átlábalni – a kilátást is felesleges lett volna ismételgetni. Pont olyan, mintha a Szabóról, a Kecskésről, vagy esetleg a „másik” Szabóról néztünk volna szét. Ez most nem erről szólt…

(2018)

Majdnem lementünk a térképről…

Parádés kiszolgálás

Sokkoló kereskedelem

Én azért vagyok, hogy te ne is legyél!!

Én azért vagyok, hogy te ne is legyél!!

A nyugati Westend-közeli vágányainál fedeztem föl az ott lévő miniABC-t. Valami „leheletfrissítőt” akartam vásárolni. Beléptem és szétnéztem: a kis helységben inkább a pulton túlról reméltem segítséget. A pult mögött, egy lépéssel hátrébb, egy nagydarab nő álldogált – kifejezéstelen arccal. Szemei valahol a fejem fölé révedtek. (A sorközök a beszélgetés dinamikáját szemléltetik.)

 

 

  • Itt dolgoznak? – provokáltam

 

 

 

  • Nem, a szomszédban… – rám se nézett!
  • Kitől lehet kérni?

 

 

 

  • Akitől akar. ….. Aki szimpatikus…

Már láttam a „kiszolgálás” megkezdésekor, hogy egy fiatal hölgy pöszmötölt az egyik pult mögötti polcnál.

  • Akkor a hölgyet választanám – provokáltam a rozmárt. A kis hölgy ekkor nagyokat pislantott. Eddig nem itt volt.
  • Kisasszony tudna nekem tic-taccal szolgálni?

 

  • Mégiscsak a szomszédba kell mennie… nincs tic-tac… – véltem a rozmár hangjában egy kis kárörvendőt.

 

  • És rágójuk van-e? – kaptam észbe.
  • … Milyen kell?
  • Van – a kislány kissé ijedt arccal dobta a rágót a pultra. (Nna, nem olyan magasról.)

Eltettem.

  • Köszönöm szépen! A viszontlátásra! – gondoltam röhögve az állatvédőkre…

Neked is fáj a süketelés? – Sampon…

Így szól a reklám: Amikor a magyarok a maximumon élnek, a legutolsó dolog, amiért aggódniuk kell, a korpa! – Ezért bíznak a Head and Shoulders-ben.

 

Mi vaaan? Elemezzünk!

„Amikor a magyarok a maximumon élnek”

– Mi most a maximumon élünk? Vagy most nyáron? Nem, nem hiszem… A válságra értik talán? Vagy, ahogy a Metro újságban megjelent: „A létminimum alatt az ország harmada”? Nem értem, nézzük tovább!

 

…a legutolsó dolog, amiért aggódniuk kell, az a korpa!

Szóval a magyaroknak – mostanában-mostanság – nem kell aggódniuk a korpa miatt. Ezért bíznak a Head and Shoulders-ben. Vagyis: amikor nem kell aggódniuk, akkor bíznak a samponban. A samponban, ami – a használata során – eltünteti a korpát a fejbőrről.

De ha nem kell aggódniuk a korpa miatt, akkor minek bízni a korpa-samponban? A reklámszakember valóban ezt akarta írni?

1322846245.0362-egymarkassamponcsodakrakepes-f

Köszönjük szépen a www.demotivalo.com-nak!

És ez milyen lenne?: A magyarok bíznak a Head and Shoulders-ben, ezért/így hát/ebből kifolyólag nem kell aggódniuk a korpa miatt.

Hoppá! De csak ha maximumon élnek, akkor igaz az egész? Ha nem, akkor a korpa nem a legutolsó dolog, ami miatt aggódniuk kell?

Vagy, azt akarták megfogalmazni: ha a magyarok a maximumon(?) élnek – és emiatt nem kell aggódniuk a korpa miatt –, akkor bíznak a Head and Shouldersben? Ha a minimumon élnének, akkor a legelső dolog, ami miatt aggódniuk kellene, az a korpa? És ezért bíznak a korpaeltüntető samponban? Igen, először ki kell alakulni a korpának, aztán el lehet tüntetni.

 

Szerintem, jó lesz így: A magyarok bíznak a Head and Shoulders-ben, ezért/így hát/ebből kifolyólag nem kell aggódniuk a korpa miatt.

Kösz.

Ön óvja a környezetet? Fizessen!

veszhull

Nem is olyan egyszerű… (Kép forrása: internet)

Hogyan adjunk le lejárt festéket…

 

– Lesz egy kis dolgom még, bocs, meg kell keresnünk egy lerakatot – ezzel fogadott barátom, amikor beültem az autóba. Kirándulni indultunk.

– Van egy jó adag lejárt festékem, és szabályosan akarom leadni. Hogy valóban unokáink is élvezni tudják még a Földet – tette hozzá.

Ez szép – gondoltam én – de néhány doboz festékért kilométereket autózni… Végül is nekem se autóm, se festékem – nem tudom mit is csinálnék.

– Két napja hajtom a megfelelő lerakatot – mondta. – Képzeld el, sehol sem veszik át!

– Ez tényleg elképesztő – mondtam és gondoltam.

– Tegnap reggel, meló előtt két helyre is elvittem a festékeket, de míg az első csak 10-kor nyitott, a második helyre irányítottak, ami szintén 10-kor nyitott. Onnan meg a Tétényire irányítottak. A legtöbb helyen átvesznek mindent, de festéket, azt nem!

– El tudom képzelni az átvevőhelyen: „Hozhat kiégett nukleáris fűtőelemet, ebolás fecskendőket, de lejárt festéket? Hogy képzeli?!” – pörgettem a témát.

– A telefonba is beolvasták egyszer, hogy mit lehet, de festék, az nem volt benne. „Nem lehet. Ne hozza!” Nna most elmegyünk a Tétényi útra.

Eljutva a megfelelő helyre, még sem volt sehol a keresett lakossági hulladékudvar. – A központban megadott telefonszámuk nem is él, már hívtam őket – mondja barátom. Lassan gurultunk tovább, majd egy jó idő múlva észrevettük, hogy már nem is Tétényi úton vagyunk. Barátom telefont ragadott:

– Halló, hol van lakossági hulladékudvar a 11. kerületben? A Tétényi út száz-valahányon nincs hulladékudvar, és a telefonszám, amit Önök adtak meg, nem él.

Hosszú csend. Motozás, háttérzaj… Végül jött az infó.

– Bánk bán utca? – Nna ezt hagyjuk – mondta már nekem.

Átaraszoltunk a csepergős Nagytétényen, s barátom egyszer csak satuféket nyomott.

– Ott van! Nem Tétényi út, hanem Nagytétényi út!

Megálltunk a kapu előtt. A kapun öles tábla hirdette a lepakolható anyagokat: a hatalmas felületeken morzsányi betűk – másfél méterről nem tudtuk elolvasni. Aztán begurultunk az udvarra, ahol barátom kipakolta a festékeket. – Kétszáz forint kilója! – szólt be nekem az ablakon elképedve.

2400 forintot fizetett, 12 kilogramm festékért. A nehéz, beszáradt ecsetet már nem volt kedve hozzátenni.

 

Nézzük csak: Ha Ön lelkiismeretesen, óvva a természetet és a környezetét a megfelelő helyre szeretné juttatni lejárt festékeit, akkor nem kizárt, hogy 10-20 kilométer utazás/autózás vár Önre. Feltéve, ha egyáltalán megtudja, hol is van az a hely. És nyitva lesz. S ha megérkezik, Ön fizet azért, mert környezet védelmét szívén viselve hulladékudvarba juttatta a veszélyes szemetet. Ezen felül már csak az hiányzik a környezetet ily módon óvó polgárnak, hogy megkapja az „Hát még ilyen hülyét!”-címet…

 

Bocsánatot kívánok tisztelt Illetékesek! Ha statisztikáikban szebb – valós – eredményt szeretnének kimutatni a magyar állampolgárok környezettudatossága terén, akkor a jelenleginél egy kicsit jobban kell motiválniuk a polgárokat, vagy csak meg kellene könnyíteniük a jószándékú „nép” dolgát!

Harsi

Csatatér a Budai várban

Olyan, mintha, de mégsem…

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

 

Több, mint két hete készülődik már a háború. Most már a spájzban vannak a statiszta-kommandósok: az Országos Széchenyi Könyvtár bejárati aulájában lófrálnak. Be-betörnek a büfébe is. Kint, az Oroszlános udvarban már tarthatatlan a helyzet: A puskalövedékektől megrongált, megcsonkolt Négy barbár szobra előtt már mintha hetek óta kint lógnának a mocskos drapériák a tiltakozó feliratokkal. Bár az Oroszlános udvar mindig kövezett volt, földhányásokra pakolt homokzsákok alkotják a felkelők védelmi vonalait. De akad autógumi és lim-lom-barikád. Az épület áramellátása sebtében felállított rozsdás telefonpóznákon ziláltan lógó drót- és kábelfonaton történik. Nincs esztétikum, katonás a gondolkodás. Sokfelé tűz nyomai látszanak, betonkockák, por, ruhafoszlányok, papírszemét borítja a földet. Tökéletesen kiégett Ikarus és 4-5 személyautó segít még közelebb, napjainkhoz hozni a drámát – bár az egyik mintha máshol ment volna tönkre: hátsó szélvédőjének szélén mohapárna látható… A könyvtár bejáratát eltorlaszolták a legutóbbi ostrom során leomlott első emelet kő- és betondarabjai. Lám, feltárult a lestrapált szocreál belső berendezés! Ötven-hatvanéves bútordarabok mögött göbbednek a kutatók, a könyvtárosok! Hűű! Ez botrányos! Még jó, hogy a háborút valami más követi. A tankok lövedékei után feltárult a történelmi falakkal álcázott igénytelen jelen…

 

A Budavári Palota egyetlen zárt udvarában több, mint két hete dolgoznak a filmesek. Elképesztő, hogy az állítólag „B” vagy „C” kategóriás akció-scifi is ennyi munkát és – nem utolsó sorban – pénzt emészt fel. Mintha hallottam volna, hogy 120 millióért tűri el a port, a szemetet, a gépek zúgását, és a látogatók útvonalát korlátozó munkálatokat az Önkormányzat.

Először azt láthattuk, hogy az udvar közepére egy hatalmas emlékművet állítottak be – pontosabban: szereltek össze. Az acélszerkezetre farostlemez került, majd a felületeket a Palota köveivel megegyező színű, kétségbevonhatatlanul kőburkolatnak tűnő borítólapokkal fedték be, amelyet utólag számtalan lövedék ütötte nyommal „díszítettek”. A talapzaton négy harci szekercés – fantasy-barbárnak tűnő – lovas vágtat, s a köztük álló oszlopon egy szárnyas figura áll. Az egyik alkotás a karját, a másik a fejének egy darabját, a lovak is egy-egy lábukat vesztették már a képzőművészeti alkotásokat soha sem kímélő golyózáporban. Az egyik munkás rombol még egy kicsit az egyik paripa lábán…

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A könyvtár bejárata feletti teraszt kiegészítve, egy eleve lerombolt épületrészt állítottak össze. A kívülre ragasztott kifestett hungarocell annyira hűen utánozza az épület eredeti részeinek megjelenését, hogy a „csalás” csak másfél méterről tűnik fel. Eleve néhány sérüléssel, repesz- és golyütütte lyukkal „ellátva” szállították ide… A leomlott emelet már említett, ócska bútorait egyenként tették a helyükre, nem megfeledkezve a megtépett függönyről, szőnyegről, képekről. A kváderkő alatti nyers tégla is épp, hogy a helyén maradt. Pedig hungarocell. Nem lepne meg, ha a romok között a második emeleten tárolt kávéfőzőt, és a titkárnő váltó-papucsát is megtalálnánk. Mert a díszletes alapos…

A múlt héten megérkeztek a tankok is. Szépek, feketék és jó hosszú lövegcsövük van. – Ezeket valószínűleg meg tudná emelni néhány markos ember – mosolyog kollégám. – Mivel ezek biztosan nem 5 centiméteres páncélzattal vannak ellátva! – magyarázza. A három jármű békésen megszemlélte a terepet és a buzgón dolgozókat a kapuból, majd az erős napsütésre hivatkozva visszavonult: jelenésük csak egy héttel később lesz. Addig megnézik a Parlamentet, a Corvin-közt és bekukkantanak a Széna térre is. Hogy ne károsodjon az udvar meglehetősen igénytelen kőburkolata a „nehéz” tankok lánckerekei miatt, a stáb homokágyat szórt a járművek felvonulási területére és arra vastag acéllapok kerültek. Mondjuk azok, amelyeket az „önjáró lövegekről” lespóroltak… Igazán nem kellett volna. A lánckerekek okozta kártérítésből pedig meg lehetett volna igényesebben csinálni a burkolatot – Mátyás palotájának alapfalait jelző kőberakásokkal együtt.

Elült a csatazaj egy pillanatra...

Elült a csatazaj egy pillanatra…

Az eredeti – Fadrusz János oroszlánjaival díszített – Oroszlános kaput „duplikálták” az udvar másik sarkában. Talán így azt is láthatjuk majd a moziban, amilyenné a kapu változott a nagy csatában. A kapu másolatát végképp nem kímélték a szakemberek: az emléktábla apró darabokra robbant egy páncélököl lövedékétől, az egyik oroszlán is félberobbant, s a kapuív oszlopai épp, csak emlékeztetnek néhai formájukra. Igen, ez a háború. A TV-ben mindennap láthatjuk, akár kétszer is. Egyszer az esti filmben, és a Híradóban.

 

Jókora szélgép fújja a füstöt az elképesztő díszletek közé… Ködösítenek.

 

Harsáczki György

Paplanernyők, sírhantok

Teljesítménytúra – csak hogy legyen?

 

Az Újlaki-hegyen (Fotó: Harsáczki György)

Az Újlaki-hegyen (Fotó: Harsáczki György)

Szép hétvégénk volt! Én vasárnapra a HASE „Katonasírok nyomában” című túráját választottam, amely ugyan a már igen-igen jól ismert Budai-hegységbe hívta a teljesítménytúrázókat, mégis csak honvédeink emlékeire „épített” a túra! Egyszóval: a tartalomra mentem.

Jól éreztem magam – a Budai-hegység változatos felszíne nem fukarkodott üdítő panorámákban, a szeptember teltebbé tette az augusztus érlelte erdők színét, még kékebbé az eget. Az Újlaki-hegy tövében kibontakozó siklóernyősök színes foltjait a túra szinte egész ideje alatt láthattuk, s később fent a levegőben is. De a Duna tükrét is megcsodálhattuk több helyütt a székesfőváros hídjainak kékes sziluettjével. Az elmúlt hetek borongós időjárása felértékelte ezt a hétvégét – mindenki kint téblábolt, aki a nyárutót értékelni tudja.

Így hát csak a túra végén „kapcsoltam”, hogy egy almán kívül – amivel a rajtban kínáltak meg – nem volt szolgáltatás. Valami azért bele kellett volna férjen! Rendeztem olyan túrát – messzi vidéken, felfestett turistajelzések nélkül – ahol a résztvevők háromszor vehettek magukhoz kalória-pótlást… Igaz, nem volt színes az oklevél.

Ismeretlen magyar honvéd sírja a Homok-hegy közelében (Fotó: Harsáczki György)

Ismeretlen magyar honvéd sírja a Homok-hegy közelében (Fotó: Harsáczki György)

De ötletben is szűkölködni látszott a túra. Akár a rendezők, akár mások tettek friss virágot az útközben érintett négy – vagy talán figyelmetlen voltam? – sírhantra, a Kitörés túra után többet várt az ember. (Azért láttam két olyan sírt, amelyet korábban még nem ismertem – így volt négy.) Természetesen nem vártam beöltözött hagyományőrzőket, de nem láttam kapcsolatot a túra neve és rendezés között. Lehetett volna ellenőrző pont lövészároknál, kis bunkernél, ha már ezt a nevet adták a túrának…

Miután katonasírokra nagyobb „hangsúly” nem esett – s szinte minden budai teljesítménytúra érint négy katonasírt -, a rendezvény akár az „Indián nyár” nevet is viselhetné.

A rajtnál nem voltak tollak, az itiner gyakran pongyola megfogalmazású volt, s a jelzett szakaszokon szűken mérték a kirakott jelzőtáblákat. Egyedül az ellenőrző pontok nagy száma volt az, ami igazán dícséretre méltó. Tisztelt Rendezők: oda kell figyelni a részletekre!

Harsáczki György

A Budai vár titkos víznyelője

A Budai vár a főváros egyike a turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

A Budai vár egyike a főváros turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

Kilenc hónapja tevékenykedem a nemzeti könyvtárban. Kilenc hónapja bosszankodom azon, hogy az ország egykor legreprezentatívabb épületegyüttese, a Budavári Palota – már azon túl, hogy rémisztő ötletek után múzeumi központ és könyvtár lett – környezete milyen fájdalmasan igénytelenül fest. Sajnos a Budavári Palota körül elterülő közterületek kezelése még mindig a szocializmusból átöröklött szemlélet szerint történik: múzeumi közterület, tehát senkié, nem nagy ügy, ha egy kicsit sivár, kopott, poros, szocreál, lyukas, ferde, vagy szürke. Jól elfelejtettük, hogy 1945 előtti időkig innen irányították az országot – mikor-mennyi önrendelkezést hagytak nekünk. Egyetlen volt szocialista ország királyi székhelyét nem „intézték el” az elvtársak, mint a miénket. Mármint az itteni elvtársak a miénket. Nemcsak hogy a 200-250 éves gazdag díszítésnek estek neki kalapáccsal, s csak a csupasz falak maradtak, de több épületet, épületrészt is elbontottak, s tettükre legfeljebb „ideológiai” magyarázatot adhatunk.

 

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Amikor kilépek a Clark Ádám térről a Várfeljáró útra, kezdődnek az anomáliák: a Budavári sikló állomása előtt néha már egy-egy tartósabb eső is kimosta az „időtálló” bazalt helyett andezitből „gondosan” lerakott macskakövet. De „megörvendtem vala”, amikor láttam, hogy április táján nekiláttak a 0-kilométerkő körötti park átépítésének, s ezek a munkák a Várfeljáró út aljának foghíjas macskaköveire is kiterjedtek – augusztus első napjaiban. Láttam a műgondot is, amint a három dolgozó gumikalapácsokkal beparancsolta a kockákat a homokágyba. Lett nagy meglepetés néhány nappal később, amikor megláttam a képen látható „szántást”. Mintha egy kis BOBCAT fordult volna meg helyben. Ki tudja? A kockaköveket valami gyors módszerrel jól „felrázta” valami. Tessék mondani, ez a kockakő, mindössze ennyit bír? Természetesen 1-2 napon belül kijavították, de…

 

A Feljáróútra néző támfal már most (nem sok idő telhetett el a felrakása óta) repedezik – egyes téglák mostanára már kitörtek, mások repedeznek. Feltehetem a kérdést: létezik-e olyan tégla napjainkban, amely kibír 450 évet széttöredezés, mállás nélkül – amilyenből például a gyulai vagy a győri várat emelték? Van fejlődés?

 

A tégla-támfalat beton követi, majd a gyalogos feljáró kapujába léphetünk – már, ha tudjuk, hogy az a sötét kapu, amelynek nehéz vasrácsát alkalmanként valakik szándékosan behajtják a Budavári Palotához vezet. Mert a Budai vár látogatói többnyire errefelé idegenek – külföldiek, s hazai turisták -, akik nem ismerik a járást. Jó pár hónapig ki volt téve egy egyre viharvertebb tábla, amely az út távolabb lévő lezárására (a Várkert bazár-építkezés) hívta fel a vár látogatóinak figyelmét. A tábla így csak óvatos utalás volt arra, hogy akkor talán az ott nyíló lépcsőfeljárót használják az idegenek.

A tábla mondanivalója lassan az olvashatóság határain kívül került, s már az útra sincs kihelyezve. Mert a Várkert bazár elkészült. Már nem érdekes, hogy hol a feljárat? A lényeg az, hogy sokan mennek túl a lépcsőfeljárón, s vágnak neki az enyhén emelkedő Várfeljárónak – mit sem sejtve annak hosszúságáról, s a bosszúságról, s aztán csalódottan jönnek vissza.

 

Időszakos mocsár és víznyelési pont... (Fotó: Harsi)

Időszakos mocsár és víznyelési pont… (Fotó: Harsi)

Jön a „kedvencem”, a pisiszagú feljáró – a „szatír lépcső” – amelynek korlátja már sok éve a múlté, tartójának csonkjai legfeljebb sérülést okozhatnak, vagy a textíliát tépázhatják meg. A forduló a késő délutáni és az esti műszaké: akik könnyítenek magukon a sötét zugban, és akik telefirkálják. Ezen a nyáron rendszeresen hordalék borította… amelynek eredetét felérve pillanthatjuk meg. Egy-egy esőt követően reggelente jókora dagonya gyűlt össze a lépcső tetejénél. Ezen lehet átkelni a híres Budai várba! Ez ugyan csak a sportosabb, délelőtti látogatókat „boldogította” (mivel délutánra általában már ellapátolták), de jó fényt így sem vett ránk.

Viszont a sár messzebbre mutat. A felfelé vezető, kényelmes lépcsőt kísérő vízelvezető vizének útja ér pont itt véget: itt, ahol a támfal tetejének járólapjai be vannak kissé rogyva. Vagy nincs kitalálva az esővíz útja, vagy a végletekig eltömődött. A víz viszont lassan elszivárog a támfal mögé: vagy barlang születik, vagy egyszer csak megroggyan – ne adj Isten – kidől…

A pajkosak... (Fotó: Harsi)

A pajkosak… (Fotó: Harsi)

Hogy honnan jön a hordalék ilyen mennyiségben? A Várhegy oldalából. Onnan mossa le az esővíz, ahol a pajkos turisták toronyiránt nekiugranak a hegyoldalnak. Én is ismerem azt az érzést, amikor az ember egy szép, izgalmas, történelmi helyen, a barátaival kirándulva, eufórikus állapotban nem tudja hová pakolni az energiáit, és nekimegy a már jól kikoptatott út-rövidítésnek. Külföldön viszont ott egy felügyelő, rendőr vagy parkőr, aki óva inti a helytelen viselkedéstől a kis kulturálatlant. Amikor kisiskolás koromban csoportos rövidítésbe kezdtünk a Tarpataki-vízeséshez vezető szerpentinező turistaúton, egy bősz szlovák turista bácsi nem hagyta szó nélkül, és visszaparancsolt minket a rajtvonalra. Elég ciki volt. Mi is rászólhatnánk a lazázókra. És én is. Nálunk mégis minden baráti csoport Buda várának hegyét amortizálja tavasztól-ősz végéig. Az évente lehordott tonnányi föld nemsokára hiányozni fog onnan..!

Ugyan mikor fogunk odáig eljutni, hogy legalább a magyarok nem csinálnak hegymászó-edzést a királyi várba való feljutásból? Sokára. De mi lesz akkor, ha a Budavári Palota ismét visszakapja régi eleganciáját, esetleg hatalmi funkcióját? Ez talán nincs is olyan messze. Csak azért ki ne zárják onnan a már ráncbaszedett turistákat!

Harsi

2014. augusztus 30.

Hol a belga bab?!

Szórakozott turistáknak nem jár segítség..!

 

Abszurdnak hangozhat, mégis megtörtént velünk, hogy Győrbe megérkezve nemhogy lefoglalt szállásunk címe, de a neve sem jutott eszünkbe. Egy nappal korábban jöttünk volna, ám egy gyomorrontás miatt el kellett napolnunk győri utunkat: annak rendje-módja szerint lemondtuk, majd délután ismét megrendeltük a szállást interneten. De kizökkentünk a szabályos kerékvágásból – nem foglalkoztunk szállásunkkal, örültünk, hogy elindulhattunk.

Már az állomásról kijövet figyeltük, hol tudakolózhatnánk. – Ott egy utazási iroda! – s a zebrán átkelve beléptünk. A helység túlsó végében egy valutaváltó „cassa” üzemelt, s az ajtónál, a pult mögött egy fiatalember ült fehér pólóban.

– Jó napot kívánok, sajnos olyan furcsa helyzetbe kerültünk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást a belvárosban, de sem a nevét, sem a címét nem tudjuk a panziónak. Valami kert… Kakaskert, vagy ilyesmi. Tudna segíteni, van-e esetleg egy prospektus, egy panzió-jegyzék…

Hát… – kezdte meglepetten a fiatalember – nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb, mivel én nem vagyok idevalósi, és tulajdonképpen biztonsági őrként dolgozom itt… – mondta zavartan.

Hát igen! Szerintem minden utazó átélte már azt, hogy egy városban, vagy faluban bárkinél érdeklődik, az vagy nem odavalósi, vagy külföldi, vagy néma. Mert olyan is volt már…

Továbbmentünk, s csakhamar észrevettünk egy táblát, amely a Tourinform irodához vezetett bennünket. Több száz méteren át követtük kitartóan, majd beléptünk a sétálóutcáról nyíló üvegfalú épületbe.

– Miben segíthetek? – hajolt ki egy csinos, fiatal kis hölgy egy errébb lévő pult mögül. – Nna, egy kedves szó… már jól indul a dolog, szerencsére – gondoltuk.

– Kezét csókolom, biztosan tudnak segíteni. Olyan furcsa helyzetbe kerültünk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást a belvárosban, de sem a nevét, sem a címét nem tudjuk a panziónak. Valami kert a nevének a vége… Kakaskert esetleg, vagy Tyúkkert… Ha tudnának néhány panzió nevet mondani…

– Hát sajnos nem tudok segíteni, mert én eladó vagyok a souvenir-üzletben… – csipogta az egyenruhás hölgy őszinte sajnálattal. – De az első emeleten biztosan tudnak segíteni, mert ott van a Tourinform iroda…

Fejemet közepes amplitúdóval ingatva, halványlila gőzzel a szemem előtt lépcsőztem fölfelé. Reméltem, hogy bírom idegekkel, amíg tud valaki segíteni. Felértünk az emeletre, ahol jó pár lépésre megláttam a pultot. A félreértések elkerülése végett így kezdtem:

– Jó napot kívánok! Ismerősek Győrben?

– Hááát, attól függ… – válaszolta bizonytalanul egy fiatal hölgy és idősebb kolléganője.

– Tudják, azért kérdezem, mert már a harmadik helyre kell tovább-bandukolnunk… – ekkor odaértünk eléjük. – Abban a hülye helyzetben vagyunk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást itt a belvárosban, de mire ideértünk, elfelejtettük a panzió nevét. De, ha hallanánk, azonnal beugrana! Szóval egy panzió nevét szeretnénk megtudni – adtam elő a helyzetet harmadjára is.

Az idősebb hölgy erre két kezével két oldalról megfogta a fejét, fájdalmas arcot vágott és azt mondta: – Ajjajjajjajj!

Közel volt az összeomlás, nem tudtuk, mit mondjunk erre. Mire, ha nem ilyen kérésekre vannak felkészülve itt, a Tourinform irodában? Mondjuk „Hol lehet 800 grammos belga babkonzervet kapni?”, esetleg „Milyen feltételekkel lehet ipari méretű betonkeverőt lízingelni?”. De elhamarkodottan ítéltem. Mert a hölgy néhány másodperc gondolkodás után kimondta a bűvös szót: – Katalinkert?

– Ez az! – kiáltottuk – Csá!

Harsáczki György (2014)