Neked is fáj a süketelés? – Sampon…

Így szól a reklám: Amikor a magyarok a maximumon élnek, a legutolsó dolog, amiért aggódniuk kell, a korpa! – Ezért bíznak a Head and Shoulders-ben.

 

Mi vaaan? Elemezzünk!

„Amikor a magyarok a maximumon élnek”

– Mi most a maximumon élünk? Vagy most nyáron? Nem, nem hiszem… A válságra értik talán? Vagy, ahogy a Metro újságban megjelent: „A létminimum alatt az ország harmada”? Nem értem, nézzük tovább!

 

…a legutolsó dolog, amiért aggódniuk kell, az a korpa!

Szóval a magyaroknak – mostanában-mostanság – nem kell aggódniuk a korpa miatt. Ezért bíznak a Head and Shoulders-ben. Vagyis: amikor nem kell aggódniuk, akkor bíznak a samponban. A samponban, ami – a használata során – eltünteti a korpát a fejbőrről.

De ha nem kell aggódniuk a korpa miatt, akkor minek bízni a korpa-samponban? A reklámszakember valóban ezt akarta írni?

1322846245.0362-egymarkassamponcsodakrakepes-f

Köszönjük szépen a www.demotivalo.com-nak!

És ez milyen lenne?: A magyarok bíznak a Head and Shoulders-ben, ezért/így hát/ebből kifolyólag nem kell aggódniuk a korpa miatt.

Hoppá! De csak ha maximumon élnek, akkor igaz az egész? Ha nem, akkor a korpa nem a legutolsó dolog, ami miatt aggódniuk kell?

Vagy, azt akarták megfogalmazni: ha a magyarok a maximumon(?) élnek – és emiatt nem kell aggódniuk a korpa miatt –, akkor bíznak a Head and Shouldersben? Ha a minimumon élnének, akkor a legelső dolog, ami miatt aggódniuk kellene, az a korpa? És ezért bíznak a korpaeltüntető samponban? Igen, először ki kell alakulni a korpának, aztán el lehet tüntetni.

 

Szerintem, jó lesz így: A magyarok bíznak a Head and Shoulders-ben, ezért/így hát/ebből kifolyólag nem kell aggódniuk a korpa miatt.

Kösz.

Ön óvja a környezetet? Fizessen!

veszhull

Nem is olyan egyszerű… (Kép forrása: internet)

Hogyan adjunk le lejárt festéket…

 

– Lesz egy kis dolgom még, bocs, meg kell keresnünk egy lerakatot – ezzel fogadott barátom, amikor beültem az autóba. Kirándulni indultunk.

– Van egy jó adag lejárt festékem, és szabályosan akarom leadni. Hogy valóban unokáink is élvezni tudják még a Földet – tette hozzá.

Ez szép – gondoltam én – de néhány doboz festékért kilométereket autózni… Végül is nekem se autóm, se festékem – nem tudom mit is csinálnék.

– Két napja hajtom a megfelelő lerakatot – mondta. – Képzeld el, sehol sem veszik át!

– Ez tényleg elképesztő – mondtam és gondoltam.

– Tegnap reggel, meló előtt két helyre is elvittem a festékeket, de míg az első csak 10-kor nyitott, a második helyre irányítottak, ami szintén 10-kor nyitott. Onnan meg a Tétényire irányítottak. A legtöbb helyen átvesznek mindent, de festéket, azt nem!

– El tudom képzelni az átvevőhelyen: „Hozhat kiégett nukleáris fűtőelemet, ebolás fecskendőket, de lejárt festéket? Hogy képzeli?!” – pörgettem a témát.

– A telefonba is beolvasták egyszer, hogy mit lehet, de festék, az nem volt benne. „Nem lehet. Ne hozza!” Nna most elmegyünk a Tétényi útra.

Eljutva a megfelelő helyre, még sem volt sehol a keresett lakossági hulladékudvar. – A központban megadott telefonszámuk nem is él, már hívtam őket – mondja barátom. Lassan gurultunk tovább, majd egy jó idő múlva észrevettük, hogy már nem is Tétényi úton vagyunk. Barátom telefont ragadott:

– Halló, hol van lakossági hulladékudvar a 11. kerületben? A Tétényi út száz-valahányon nincs hulladékudvar, és a telefonszám, amit Önök adtak meg, nem él.

Hosszú csend. Motozás, háttérzaj… Végül jött az infó.

– Bánk bán utca? – Nna ezt hagyjuk – mondta már nekem.

Átaraszoltunk a csepergős Nagytétényen, s barátom egyszer csak satuféket nyomott.

– Ott van! Nem Tétényi út, hanem Nagytétényi út!

Megálltunk a kapu előtt. A kapun öles tábla hirdette a lepakolható anyagokat: a hatalmas felületeken morzsányi betűk – másfél méterről nem tudtuk elolvasni. Aztán begurultunk az udvarra, ahol barátom kipakolta a festékeket. – Kétszáz forint kilója! – szólt be nekem az ablakon elképedve.

2400 forintot fizetett, 12 kilogramm festékért. A nehéz, beszáradt ecsetet már nem volt kedve hozzátenni.

 

Nézzük csak: Ha Ön lelkiismeretesen, óvva a természetet és a környezetét a megfelelő helyre szeretné juttatni lejárt festékeit, akkor nem kizárt, hogy 10-20 kilométer utazás/autózás vár Önre. Feltéve, ha egyáltalán megtudja, hol is van az a hely. És nyitva lesz. S ha megérkezik, Ön fizet azért, mert környezet védelmét szívén viselve hulladékudvarba juttatta a veszélyes szemetet. Ezen felül már csak az hiányzik a környezetet ily módon óvó polgárnak, hogy megkapja az „Hát még ilyen hülyét!”-címet…

 

Bocsánatot kívánok tisztelt Illetékesek! Ha statisztikáikban szebb – valós – eredményt szeretnének kimutatni a magyar állampolgárok környezettudatossága terén, akkor a jelenleginél egy kicsit jobban kell motiválniuk a polgárokat, vagy csak meg kellene könnyíteniük a jószándékú „nép” dolgát!

Harsi

Csatatér a Budai várban

Olyan, mintha, de mégsem…

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

 

Több, mint két hete készülődik már a háború. Most már a spájzban vannak a statiszta-kommandósok: az Országos Széchenyi Könyvtár bejárati aulájában lófrálnak. Be-betörnek a büfébe is. Kint, az Oroszlános udvarban már tarthatatlan a helyzet: A puskalövedékektől megrongált, megcsonkolt Négy barbár szobra előtt már mintha hetek óta kint lógnának a mocskos drapériák a tiltakozó feliratokkal. Bár az Oroszlános udvar mindig kövezett volt, földhányásokra pakolt homokzsákok alkotják a felkelők védelmi vonalait. De akad autógumi és lim-lom-barikád. Az épület áramellátása sebtében felállított rozsdás telefonpóznákon ziláltan lógó drót- és kábelfonaton történik. Nincs esztétikum, katonás a gondolkodás. Sokfelé tűz nyomai látszanak, betonkockák, por, ruhafoszlányok, papírszemét borítja a földet. Tökéletesen kiégett Ikarus és 4-5 személyautó segít még közelebb, napjainkhoz hozni a drámát – bár az egyik mintha máshol ment volna tönkre: hátsó szélvédőjének szélén mohapárna látható… A könyvtár bejáratát eltorlaszolták a legutóbbi ostrom során leomlott első emelet kő- és betondarabjai. Lám, feltárult a lestrapált szocreál belső berendezés! Ötven-hatvanéves bútordarabok mögött göbbednek a kutatók, a könyvtárosok! Hűű! Ez botrányos! Még jó, hogy a háborút valami más követi. A tankok lövedékei után feltárult a történelmi falakkal álcázott igénytelen jelen…

 

A Budavári Palota egyetlen zárt udvarában több, mint két hete dolgoznak a filmesek. Elképesztő, hogy az állítólag „B” vagy „C” kategóriás akció-scifi is ennyi munkát és – nem utolsó sorban – pénzt emészt fel. Mintha hallottam volna, hogy 120 millióért tűri el a port, a szemetet, a gépek zúgását, és a látogatók útvonalát korlátozó munkálatokat az Önkormányzat.

Először azt láthattuk, hogy az udvar közepére egy hatalmas emlékművet állítottak be – pontosabban: szereltek össze. Az acélszerkezetre farostlemez került, majd a felületeket a Palota köveivel megegyező színű, kétségbevonhatatlanul kőburkolatnak tűnő borítólapokkal fedték be, amelyet utólag számtalan lövedék ütötte nyommal „díszítettek”. A talapzaton négy harci szekercés – fantasy-barbárnak tűnő – lovas vágtat, s a köztük álló oszlopon egy szárnyas figura áll. Az egyik alkotás a karját, a másik a fejének egy darabját, a lovak is egy-egy lábukat vesztették már a képzőművészeti alkotásokat soha sem kímélő golyózáporban. Az egyik munkás rombol még egy kicsit az egyik paripa lábán…

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A könyvtár bejárata feletti teraszt kiegészítve, egy eleve lerombolt épületrészt állítottak össze. A kívülre ragasztott kifestett hungarocell annyira hűen utánozza az épület eredeti részeinek megjelenését, hogy a „csalás” csak másfél méterről tűnik fel. Eleve néhány sérüléssel, repesz- és golyütütte lyukkal „ellátva” szállították ide… A leomlott emelet már említett, ócska bútorait egyenként tették a helyükre, nem megfeledkezve a megtépett függönyről, szőnyegről, képekről. A kváderkő alatti nyers tégla is épp, hogy a helyén maradt. Pedig hungarocell. Nem lepne meg, ha a romok között a második emeleten tárolt kávéfőzőt, és a titkárnő váltó-papucsát is megtalálnánk. Mert a díszletes alapos…

A múlt héten megérkeztek a tankok is. Szépek, feketék és jó hosszú lövegcsövük van. – Ezeket valószínűleg meg tudná emelni néhány markos ember – mosolyog kollégám. – Mivel ezek biztosan nem 5 centiméteres páncélzattal vannak ellátva! – magyarázza. A három jármű békésen megszemlélte a terepet és a buzgón dolgozókat a kapuból, majd az erős napsütésre hivatkozva visszavonult: jelenésük csak egy héttel később lesz. Addig megnézik a Parlamentet, a Corvin-közt és bekukkantanak a Széna térre is. Hogy ne károsodjon az udvar meglehetősen igénytelen kőburkolata a „nehéz” tankok lánckerekei miatt, a stáb homokágyat szórt a járművek felvonulási területére és arra vastag acéllapok kerültek. Mondjuk azok, amelyeket az „önjáró lövegekről” lespóroltak… Igazán nem kellett volna. A lánckerekek okozta kártérítésből pedig meg lehetett volna igényesebben csinálni a burkolatot – Mátyás palotájának alapfalait jelző kőberakásokkal együtt.

Elült a csatazaj egy pillanatra...

Elült a csatazaj egy pillanatra…

Az eredeti – Fadrusz János oroszlánjaival díszített – Oroszlános kaput „duplikálták” az udvar másik sarkában. Talán így azt is láthatjuk majd a moziban, amilyenné a kapu változott a nagy csatában. A kapu másolatát végképp nem kímélték a szakemberek: az emléktábla apró darabokra robbant egy páncélököl lövedékétől, az egyik oroszlán is félberobbant, s a kapuív oszlopai épp, csak emlékeztetnek néhai formájukra. Igen, ez a háború. A TV-ben mindennap láthatjuk, akár kétszer is. Egyszer az esti filmben, és a Híradóban.

 

Jókora szélgép fújja a füstöt az elképesztő díszletek közé… Ködösítenek.

 

Harsáczki György

Paplanernyők, sírhantok

Teljesítménytúra – csak hogy legyen?

 

Az Újlaki-hegyen (Fotó: Harsáczki György)

Az Újlaki-hegyen (Fotó: Harsáczki György)

Szép hétvégénk volt! Én vasárnapra a HASE „Katonasírok nyomában” című túráját választottam, amely ugyan a már igen-igen jól ismert Budai-hegységbe hívta a teljesítménytúrázókat, mégis csak honvédeink emlékeire „épített” a túra! Egyszóval: a tartalomra mentem.

Jól éreztem magam – a Budai-hegység változatos felszíne nem fukarkodott üdítő panorámákban, a szeptember teltebbé tette az augusztus érlelte erdők színét, még kékebbé az eget. Az Újlaki-hegy tövében kibontakozó siklóernyősök színes foltjait a túra szinte egész ideje alatt láthattuk, s később fent a levegőben is. De a Duna tükrét is megcsodálhattuk több helyütt a székesfőváros hídjainak kékes sziluettjével. Az elmúlt hetek borongós időjárása felértékelte ezt a hétvégét – mindenki kint téblábolt, aki a nyárutót értékelni tudja.

Így hát csak a túra végén „kapcsoltam”, hogy egy almán kívül – amivel a rajtban kínáltak meg – nem volt szolgáltatás. Valami azért bele kellett volna férjen! Rendeztem olyan túrát – messzi vidéken, felfestett turistajelzések nélkül – ahol a résztvevők háromszor vehettek magukhoz kalória-pótlást… Igaz, nem volt színes az oklevél.

Ismeretlen magyar honvéd sírja a Homok-hegy közelében (Fotó: Harsáczki György)

Ismeretlen magyar honvéd sírja a Homok-hegy közelében (Fotó: Harsáczki György)

De ötletben is szűkölködni látszott a túra. Akár a rendezők, akár mások tettek friss virágot az útközben érintett négy – vagy talán figyelmetlen voltam? – sírhantra, a Kitörés túra után többet várt az ember. (Azért láttam két olyan sírt, amelyet korábban még nem ismertem – így volt négy.) Természetesen nem vártam beöltözött hagyományőrzőket, de nem láttam kapcsolatot a túra neve és rendezés között. Lehetett volna ellenőrző pont lövészároknál, kis bunkernél, ha már ezt a nevet adták a túrának…

Miután katonasírokra nagyobb „hangsúly” nem esett – s szinte minden budai teljesítménytúra érint négy katonasírt -, a rendezvény akár az „Indián nyár” nevet is viselhetné.

A rajtnál nem voltak tollak, az itiner gyakran pongyola megfogalmazású volt, s a jelzett szakaszokon szűken mérték a kirakott jelzőtáblákat. Egyedül az ellenőrző pontok nagy száma volt az, ami igazán dícséretre méltó. Tisztelt Rendezők: oda kell figyelni a részletekre!

Harsáczki György

A Budai vár titkos víznyelője

A Budai vár a főváros egyike a turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

A Budai vár egyike a főváros turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

Kilenc hónapja tevékenykedem a nemzeti könyvtárban. Kilenc hónapja bosszankodom azon, hogy az ország egykor legreprezentatívabb épületegyüttese, a Budavári Palota – már azon túl, hogy rémisztő ötletek után múzeumi központ és könyvtár lett – környezete milyen fájdalmasan igénytelenül fest. Sajnos a Budavári Palota körül elterülő közterületek kezelése még mindig a szocializmusból átöröklött szemlélet szerint történik: múzeumi közterület, tehát senkié, nem nagy ügy, ha egy kicsit sivár, kopott, poros, szocreál, lyukas, ferde, vagy szürke. Jól elfelejtettük, hogy 1945 előtti időkig innen irányították az országot – mikor-mennyi önrendelkezést hagytak nekünk. Egyetlen volt szocialista ország királyi székhelyét nem „intézték el” az elvtársak, mint a miénket. Mármint az itteni elvtársak a miénket. Nemcsak hogy a 200-250 éves gazdag díszítésnek estek neki kalapáccsal, s csak a csupasz falak maradtak, de több épületet, épületrészt is elbontottak, s tettükre legfeljebb „ideológiai” magyarázatot adhatunk.

 

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Amikor kilépek a Clark Ádám térről a Várfeljáró útra, kezdődnek az anomáliák: a Budavári sikló állomása előtt néha már egy-egy tartósabb eső is kimosta az „időtálló” bazalt helyett andezitből „gondosan” lerakott macskakövet. De „megörvendtem vala”, amikor láttam, hogy április táján nekiláttak a 0-kilométerkő körötti park átépítésének, s ezek a munkák a Várfeljáró út aljának foghíjas macskaköveire is kiterjedtek – augusztus első napjaiban. Láttam a műgondot is, amint a három dolgozó gumikalapácsokkal beparancsolta a kockákat a homokágyba. Lett nagy meglepetés néhány nappal később, amikor megláttam a képen látható „szántást”. Mintha egy kis BOBCAT fordult volna meg helyben. Ki tudja? A kockaköveket valami gyors módszerrel jól „felrázta” valami. Tessék mondani, ez a kockakő, mindössze ennyit bír? Természetesen 1-2 napon belül kijavították, de…

 

A Feljáróútra néző támfal már most (nem sok idő telhetett el a felrakása óta) repedezik – egyes téglák mostanára már kitörtek, mások repedeznek. Feltehetem a kérdést: létezik-e olyan tégla napjainkban, amely kibír 450 évet széttöredezés, mállás nélkül – amilyenből például a gyulai vagy a győri várat emelték? Van fejlődés?

 

A tégla-támfalat beton követi, majd a gyalogos feljáró kapujába léphetünk – már, ha tudjuk, hogy az a sötét kapu, amelynek nehéz vasrácsát alkalmanként valakik szándékosan behajtják a Budavári Palotához vezet. Mert a Budai vár látogatói többnyire errefelé idegenek – külföldiek, s hazai turisták -, akik nem ismerik a járást. Jó pár hónapig ki volt téve egy egyre viharvertebb tábla, amely az út távolabb lévő lezárására (a Várkert bazár-építkezés) hívta fel a vár látogatóinak figyelmét. A tábla így csak óvatos utalás volt arra, hogy akkor talán az ott nyíló lépcsőfeljárót használják az idegenek.

A tábla mondanivalója lassan az olvashatóság határain kívül került, s már az útra sincs kihelyezve. Mert a Várkert bazár elkészült. Már nem érdekes, hogy hol a feljárat? A lényeg az, hogy sokan mennek túl a lépcsőfeljárón, s vágnak neki az enyhén emelkedő Várfeljárónak – mit sem sejtve annak hosszúságáról, s a bosszúságról, s aztán csalódottan jönnek vissza.

 

Időszakos mocsár és víznyelési pont... (Fotó: Harsi)

Időszakos mocsár és víznyelési pont… (Fotó: Harsi)

Jön a „kedvencem”, a pisiszagú feljáró – a „szatír lépcső” – amelynek korlátja már sok éve a múlté, tartójának csonkjai legfeljebb sérülést okozhatnak, vagy a textíliát tépázhatják meg. A forduló a késő délutáni és az esti műszaké: akik könnyítenek magukon a sötét zugban, és akik telefirkálják. Ezen a nyáron rendszeresen hordalék borította… amelynek eredetét felérve pillanthatjuk meg. Egy-egy esőt követően reggelente jókora dagonya gyűlt össze a lépcső tetejénél. Ezen lehet átkelni a híres Budai várba! Ez ugyan csak a sportosabb, délelőtti látogatókat „boldogította” (mivel délutánra általában már ellapátolták), de jó fényt így sem vett ránk.

Viszont a sár messzebbre mutat. A felfelé vezető, kényelmes lépcsőt kísérő vízelvezető vizének útja ér pont itt véget: itt, ahol a támfal tetejének járólapjai be vannak kissé rogyva. Vagy nincs kitalálva az esővíz útja, vagy a végletekig eltömődött. A víz viszont lassan elszivárog a támfal mögé: vagy barlang születik, vagy egyszer csak megroggyan – ne adj Isten – kidől…

A pajkosak... (Fotó: Harsi)

A pajkosak… (Fotó: Harsi)

Hogy honnan jön a hordalék ilyen mennyiségben? A Várhegy oldalából. Onnan mossa le az esővíz, ahol a pajkos turisták toronyiránt nekiugranak a hegyoldalnak. Én is ismerem azt az érzést, amikor az ember egy szép, izgalmas, történelmi helyen, a barátaival kirándulva, eufórikus állapotban nem tudja hová pakolni az energiáit, és nekimegy a már jól kikoptatott út-rövidítésnek. Külföldön viszont ott egy felügyelő, rendőr vagy parkőr, aki óva inti a helytelen viselkedéstől a kis kulturálatlant. Amikor kisiskolás koromban csoportos rövidítésbe kezdtünk a Tarpataki-vízeséshez vezető szerpentinező turistaúton, egy bősz szlovák turista bácsi nem hagyta szó nélkül, és visszaparancsolt minket a rajtvonalra. Elég ciki volt. Mi is rászólhatnánk a lazázókra. És én is. Nálunk mégis minden baráti csoport Buda várának hegyét amortizálja tavasztól-ősz végéig. Az évente lehordott tonnányi föld nemsokára hiányozni fog onnan..!

Ugyan mikor fogunk odáig eljutni, hogy legalább a magyarok nem csinálnak hegymászó-edzést a királyi várba való feljutásból? Sokára. De mi lesz akkor, ha a Budavári Palota ismét visszakapja régi eleganciáját, esetleg hatalmi funkcióját? Ez talán nincs is olyan messze. Csak azért ki ne zárják onnan a már ráncbaszedett turistákat!

Harsi

2014. augusztus 30.

Hol a belga bab?!

Szórakozott turistáknak nem jár segítség..!

 

Abszurdnak hangozhat, mégis megtörtént velünk, hogy Győrbe megérkezve nemhogy lefoglalt szállásunk címe, de a neve sem jutott eszünkbe. Egy nappal korábban jöttünk volna, ám egy gyomorrontás miatt el kellett napolnunk győri utunkat: annak rendje-módja szerint lemondtuk, majd délután ismét megrendeltük a szállást interneten. De kizökkentünk a szabályos kerékvágásból – nem foglalkoztunk szállásunkkal, örültünk, hogy elindulhattunk.

Már az állomásról kijövet figyeltük, hol tudakolózhatnánk. – Ott egy utazási iroda! – s a zebrán átkelve beléptünk. A helység túlsó végében egy valutaváltó „cassa” üzemelt, s az ajtónál, a pult mögött egy fiatalember ült fehér pólóban.

– Jó napot kívánok, sajnos olyan furcsa helyzetbe kerültünk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást a belvárosban, de sem a nevét, sem a címét nem tudjuk a panziónak. Valami kert… Kakaskert, vagy ilyesmi. Tudna segíteni, van-e esetleg egy prospektus, egy panzió-jegyzék…

Hát… – kezdte meglepetten a fiatalember – nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb, mivel én nem vagyok idevalósi, és tulajdonképpen biztonsági őrként dolgozom itt… – mondta zavartan.

Hát igen! Szerintem minden utazó átélte már azt, hogy egy városban, vagy faluban bárkinél érdeklődik, az vagy nem odavalósi, vagy külföldi, vagy néma. Mert olyan is volt már…

Továbbmentünk, s csakhamar észrevettünk egy táblát, amely a Tourinform irodához vezetett bennünket. Több száz méteren át követtük kitartóan, majd beléptünk a sétálóutcáról nyíló üvegfalú épületbe.

– Miben segíthetek? – hajolt ki egy csinos, fiatal kis hölgy egy errébb lévő pult mögül. – Nna, egy kedves szó… már jól indul a dolog, szerencsére – gondoltuk.

– Kezét csókolom, biztosan tudnak segíteni. Olyan furcsa helyzetbe kerültünk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást a belvárosban, de sem a nevét, sem a címét nem tudjuk a panziónak. Valami kert a nevének a vége… Kakaskert esetleg, vagy Tyúkkert… Ha tudnának néhány panzió nevet mondani…

– Hát sajnos nem tudok segíteni, mert én eladó vagyok a souvenir-üzletben… – csipogta az egyenruhás hölgy őszinte sajnálattal. – De az első emeleten biztosan tudnak segíteni, mert ott van a Tourinform iroda…

Fejemet közepes amplitúdóval ingatva, halványlila gőzzel a szemem előtt lépcsőztem fölfelé. Reméltem, hogy bírom idegekkel, amíg tud valaki segíteni. Felértünk az emeletre, ahol jó pár lépésre megláttam a pultot. A félreértések elkerülése végett így kezdtem:

– Jó napot kívánok! Ismerősek Győrben?

– Hááát, attól függ… – válaszolta bizonytalanul egy fiatal hölgy és idősebb kolléganője.

– Tudják, azért kérdezem, mert már a harmadik helyre kell tovább-bandukolnunk… – ekkor odaértünk eléjük. – Abban a hülye helyzetben vagyunk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást itt a belvárosban, de mire ideértünk, elfelejtettük a panzió nevét. De, ha hallanánk, azonnal beugrana! Szóval egy panzió nevét szeretnénk megtudni – adtam elő a helyzetet harmadjára is.

Az idősebb hölgy erre két kezével két oldalról megfogta a fejét, fájdalmas arcot vágott és azt mondta: – Ajjajjajjajj!

Közel volt az összeomlás, nem tudtuk, mit mondjunk erre. Mire, ha nem ilyen kérésekre vannak felkészülve itt, a Tourinform irodában? Mondjuk „Hol lehet 800 grammos belga babkonzervet kapni?”, esetleg „Milyen feltételekkel lehet ipari méretű betonkeverőt lízingelni?”. De elhamarkodottan ítéltem. Mert a hölgy néhány másodperc gondolkodás után kimondta a bűvös szót: – Katalinkert?

– Ez az! – kiáltottuk – Csá!

Harsáczki György (2014)

Már megint vijjog…

Miért kell szombaton hajnal négykor szirénázni? Miért kell vasárnap hajnal háromkor szirénázni? És vasárnap hatkor..? Mekkora a forgalom vasárnap háromkor? …és hatkor? Nem tud matematikailag előre kiszámított úton szlalomban menni? …kikerülve a kilométerenkénti egy szemetesautót és fél taxit? Szórakozunk, szórakozunk? Ha te nem aludhatsz, más se aludhasson?

Más országok nagyvárosaiban – ne adj Isten kisvárosaiban – napok telnek el, míg ez a szívet-lelket melengető hang ismét betölti a teret. Nálunk ez nemzeti sport? Ha nyomhatom, hadd nyomjam? Ha csörgeti, hadd csörgesse? Mire jó ez? Fontos tőle?

 

Mert megteheti! Hatalmat – a csend megtörésének hatalmát – adta kezébe az Úr! Élnie kell vele. És már értem a többit is – tiszta sor: Most nála van a labda, ő a király. Övé a rendelkezés joga: úgy rendelkezik, ahogy neki jó. Amíg OTT van, addig annyit kell kihozni a helyzetből, amennyit csak lehet. Mindenki kényúr lesz, kiskirály, ha egy kis szemétdombra kerül? Kell még néhány generáció…

Mert nincs elég kicsi szemétdomb, amelyen egy kiskakas ne érezné magát túl fontosnak.

 

Harsi

Ez is macskakő..?

Séta a Budavári Palota előtt…

 

Gyakran sétálok a Budavári Palota előtt, a keleti oldalon. A szinte kizárólag gyalogosok által igénybe vett, nem túl régen – vízszintes felületre! – lerakott macskakő igen rossz állapotban van… De nézzük, mit illik tudni a macskakőről!

A macskakő utak, terek kövezésére használt, szögletesre faragott, általában vulkáni kő – elsősorban bazalt. Azért bazalt, mert az utána következő szóba jöhető kő, az andezit már tapasztalhatóan kevésbé ellenálló. Neve a német Katzenkopfstein (macskafejkő) szóból származik – tükörfordítással – majd lerövidült. Német nyelvterületen éppen a macska tűnt el a szóból, s ma Kopfstein-nek (fejkőnek) hívják a kockakövet.

Még Savoyai lova is megbotlana...

Még Savoyai lova is megbotlana…

Több helyen olvasható, hogy a híresen ritka hatszög-keresztmetszetű somoskői bazaltoszlopokból (amelyeket nem a vár alól, hanem a közeli Macskalyuk bányából termeltek ki) is készült macskakő, és azzal burkolták Bécs utcáinak egy részét. Az oszlopokat csak fel kellett hasogatni. Én még képen sem találkoztam soha hatszögű bazaltkockákkal fedett járófelülettel, így a hatszögű forma sántít, de hagyományos macskakőből innen mindenhova juthatott Monarchia-szerte. A Somoskői vár viszont – naná! – jól láthatóan ilyen oszlopokból, kockákból épült.

 

 

A második világháborúig elterjedt szabadtéri burkolási módszer volt a macskakövek szoros, adott mintázatú lerakása. Előnye, hogy nagy szilárdságú, és a köveket többször is le lehetett rakni, mivel nincsenek egymáshoz rögzítve, hátránya, hogy esőben a felülete csúszós. Az 1960-as évektől kiszorította az aszfalt – előtte az útépítők alig tudták szétverni az egykoron becsülettel megcsinált munkát.

Kétszintes lerakás...

Kétszintes lerakás… – egy fönt, egy lent.

A macskakő lerakásának legjellegzetesebb módja a „kétsoros átkötés”, de szokásban volt négy- és hatsoros átkötésben is lerakni. Mind ezek, mind a hullámvonalban történő kirakás a kiskockakő szabálytalan mérete és alakja miatt ésszerű: a különböző méretű kövek így csaknem maradéktalanul felhasználhatóak.

Míg a kiskő és kiskockakő szabálytalansága miatt (méretük 10–12 cm-es él a látható felületen) erre a módszerre szükség volt, addig a „bányanedves” állapotban pontosabban hasított és megmunkált nagykockakő burkolatot (18 x 18 cm) egyenes vonalban, általában az úttengellyel 45 fokos szöget bezárva fektették az ágyazatba.

(Írta: a Wikipedia segítségével Harsi)

A kutya, a macska és az egér (keleti mese)

Á, ez annyira kiszámítható! Legyen inkább:

A kutya, a macska, az egér és a kazánkovács

 

Egyszer – de nem olyan régen – élt a Salgótarjáni utcánál egy behemót kazánkovács. Annak volt egy macskája. Nem volt nagy macskatartó a kazánkovács, de a felesége otthagyta a macskát, amikor lelépett undok férjétől egy spanyol lovasiskola-oktatóval. A kazánkovács meg hol adott enni, hol meg nem a macskának, mert már a munkahelyén, a Csepel művek-beli géplakatos műhelyben is gyakran átsörözgette a napot. Ő volt a légoltalmi felelős, de ha rajta múlott volna, akkor – ne adj Isten – egy bombázásnál az egész üzemág ott maradt volna az csarnok romjai alatt, vagy megbüdösödött volna a légoltalmi pincében.

Szóval a macska nem volt jóltartva, így az bosszúból alkalmanként ammóniadússá tocsogtatta a konyha mocskos rongyszőnyegét.

– Na, ha te így, akkor hozok egy kutyát, aki majd helyre tesz! – mondta a kazánkovács dühösen, és összeszedett egy kutyát a Csajkovszkij parkban.

De a kutya sem kapott enni rendesen, sőt, a macska megtanította őt, hogyan legyen reakciós, és a kazánkovács-lakást bámulatos gyorsasággal ellepte a szar. Csak úgy bűzlött minden. A kazánkovács tűrte egy ideig, majd három hónap múlva kiásta magát, és kihajította a kutyát is meg a macskát is.

Nna, ennyit a kazánkovácsokról… Jó éjszakát gyerekek!

 

Írta: Egérke

(Harsáczki György)