Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (7. rész)

A kemping néhány fája tövébe húzódtunk sátrainkkal. Nna mennyit tekerünk a pihenőnapon???

A kemping néhány fája tövébe húzódtunk sátrainkkal. Nna mennyit tekerünk a pihenőnapon???

Alsósztregovától Rárósmúlyadig – meg vissza…

 

Másnap – a hetedik napon – pihenőnapot adtunk magunknak. (Nna, mi is lesz ebből – viccelődtünk -, mert legutóbbi biciklis túránkon a pihenőnapon tettük meg a rekordtávot…) Felmerült, hogy sátor és egyéb nehezékek nélkül tekerjünk el Gácsig (Halic), vagy még tovább, Losoncig (Lucenec), de a táv már nem volt összeegyeztethető a pihenőnap fogalmával. A csapat fele emellett ragaszkodott ahhoz, hogy nézzük meg a Madách kastélyt a kiállítással! Kávézóinkat sikerült a büfé asztalaihoz „vezetni”, hogy kényelmesebben kávézzunk, ami aztán villásreggelibe torkollott, mivel reggelivel is tudtak szolgálni.

A Madách-kastélyig csak át kellett gurulni Alsósztregován. Az úrilakot a templom mellett-mögött találtuk – tegnap egészen eltakarták a hatalmas fák – de csak a polgármesteri hivatal udvarán át lehet megközelíteni, ami nem egyértelmű. Kerékpárjainkat feltoltuk a kis dombon – a lépcsős ösvényt kikerülve. Fotózás közben értünk az árnyékos udvarára, ahonnan beléptünk.

Az érdekes, tornyos rokokó-klasszicista épületet 1996-ban újították fel, de festése jóval frissebb… Az aszimmetrikus U-alaprajzú épületet a költő-politikus nagyapja, Madách Sándor építtette a korábbi Madách-kastély alapjaira, amely 1758-ban már másodjára lett a lángok martaléka. A Madáchok már 1430-tól – a Széchenyieket követően – a hely birtokosai voltak, s itt álló 13. századi várukat a törökök rombolták le 1552 körül. A korábbi kastély kapuja feletti kőtáblájának egy darabja a fogadóterem falában látható.

 

A Madách-kastély timpanonján...

A Madách-kastély timpanonján…

Madáchnál vendégként…

Egy csinos magyar hölgy fogadott bennünket, de meg kell mondjuk, teljesen hiányzott belőle a szklabonyai Mikszáth-emlékházban tapasztalt lelkesedés és kedvesség. Ellátott bennünket az audio-tárlatvezetővel, majd útbaigazított bennünket. A mai bejárat közelében volt a költő dolgozószobája, az „oroszlánbarlang”, ahol gyakran aludt is, miután alkotás közben kifáradt. Abban sajnos semmi meglepő nincs, hogy a kastély eredeti berendezéseiből semmi sem maradt itt – a bútorok máshonnan érkeztek.

A felújított kiállítást – amely a szlovák-magyar együttműködés jegyében készült el három év alatt – 2013-ban adták át télvíz idején. A kiállítás két részre osztható: Madách Imre és a Madách család 19. századi életterének bemutatása mellett a kisebb helységek és folyosók láncolatában a költő 1862-ben megjelent kiemelkedő drámájának, Az ember tragédiájának 15 színét jelenítették meg installációkban. Ez volt az, ami sokunkat megfogott! A folyosók egy részén pedig a műhöz készített grafikák sorakoznak Zichy Mihálytól, Kass Jánostól és Nagy Zoltántól. Kétség nélkül kijelenthetjük, hogy alaposan megtervezett, szépen kivitelezett kiállítás fogadja itt a látogatókat!

Rárósmúlyad. Jól kezdődik..!

Rárósmúlyad. Jól kezdődik..!

Jól jöttek a kerékpárok Madách Imre síremlékének felkereséséhez, mivel közel délig bolyongtunk a termekben. A nagy park fái alatt gyorsan megtaláltuk a kitárt karú ifjú szobrával (talán Ádáméval) díszített síremléket, amely alatt 1934 óta pihennek a költő-politikus hamvai. Akkor abból a kis vályogkápolnából hozták a parkba, amely a település szélén ma is köszönti a fürdő felől érkező embert.

 

Rárósmúlyadi benyomások

Ekkor döntöttünk végérvényesen: csak egy közeli településig megyünk, talán Rárósmúlyadig. Kényelmes tempót diktáltunk az Ipoly felé, s az egyetlen kis település, Dolny Bukovec után árnyas-erdős út vezetett a völgyben. Furcsa volt innen az Ipolyhoz érkezni, nem is tudatosult igazán. Az elágazásban már Rárósmúlyad (Múl’a) mellett lobbiztam, és már bátran hangoztattam, hogy van ott egy érdekes, szecessziós templom. Néhány kilométer után be is értünk a településre, amelynek futballpályáján valamilyen gyermeknap-féle zajlott. A központban, a kanyarban nagy zenebona és éneknek tűnő kiabálás hallatszott ki a kocsmából, előtte pedig két fiatal kókadozott egy padon: délben kiütve…

Kilátás a harangtoronyból

Kilátás a harangtoronyból

Izgatottan kutattam szememmel a templomot, amely éppen Rárósmúlyad másik végén állt. Megilletődtem, hogy végre láthatom a már régen „bakancslistás” szecessziós emléket, s nagyon örültem, hogy társaim is rácsodálkoztak az épületre. – Te ezt honnan tudtad? – kérdezték tőlem. – Különösen szeretem a szecessziót… – válaszoltam.

(folytatjuk)

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (5. rész)

Asszonyvásártól Ipolyságig

 

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Többen zavartalanul aludtuk át az éjszakát – egyesek parázs vitát hallottak szlovákul, amelynek talán mi voltunk a kiváltói. Kellemes szél lengedezett, amikor készülődni kezdtünk a báti tó partján. Úgy döntöttünk, hogy elköszönünk a pecázó „háziaktól” és máshol fogunk – zavartalanul – reggelizni. Hátrahagytuk nekik a temérdek üdítőt. A közeli báti országút szélén – a lekaszált gaz sávjában – álltunk meg reggelizni. A pizzák maradékára meghívtuk az ott keservesen nyávogó apró cicát is.

 

Hontbesenyőd „kastélya”

„Kolostorépület, 13. századi templom” – ezt írtam még otthon Hontbesenyőd (Pecenová) neve mellé, és egyöntetűen döntöttünk „meglátogatásáról”. Mint írták is, valóban több népi lakóház néz a lassan meredekebbé váló főutcára, de én leginkább a kolostorépületet kerestem. Az bizony láthatólag új funkcióját keresi – a zárt kapu mögött elterülő betonos udvart elkezdett begazosodni. A török uralmat követően az épületet – a faluval együtt – a jezsuiták kapták meg, akik 1693-ra felépítették – itt látható – rendházukat késő gótikus stílusban. Napjainkban „kastélyként” is fut, s mint a legtöbb ilyen épület volt már magtár és iskola is… Árkádjai sajnos éppen a másik irányba néznek, az út felől nézve nem túl izgalmas.

A nemrég felújított templom jóval feltűnőbb volt: kapuja alá alig tudtunk feltekerni a meredélyen. Kerítőfalának kapuján lévő szoborfülkékben jelenleg két kicsi szobrocska áll. A 13. század óta szinte minden kor rajta hagyta stílusjegyeit. Körbesétáltuk – élveztük a kilátást is -, majd eldöntöttük, hogy kedvencünk, Asszonyvásár (Bátovce) érintésével haladunk délkelet felé, és mivel kempinggel még egyszer nem akartunk hoppon maradni, Ipolyságig terveztük a napi távot. Nekem nagyon nem tetszett, mivel szinte „hazamentünk” a Felvidék ismeretlen tájairól, de nem volt mit tenni. Gyorsan legurultunk Asszonyvásár két nagy temploma alá, majd dél felé, Zsember (Zemberovce) felé indultunk. Sajnos hiába tértünk be a tegnapi pizza pizzériájának udvarára, kávéval nem tudtak szolgálni…

Szép utunk volt a Selmec-völgyében, erdők, ligetek, zöld dombok között. A zsemberi elágazásban aztán elkerekedett a szemünk: az ott nyíló The Doctor Café csak ránk várt! Senkit nem kellett invitálni – ennyit még nem vártunk az első kávéval..! Hangulatos belső kerthelységének egyetlen hibája csak az volt, hogy egyáltalán nem láttunk rá kerékpárjainkra, de így is jólesett a kényeztetés…

Zsember lakosai szinte csak szlovákok. A falun vezet át az 51-es út, amin alig 300 métert haladtunk, majd letértünk Borfő (Brhlovce) felé. Ekkor kerültük jobb oldalról az ősi Zsembery-kastélyt, amely – állítólag – 16. századi, de ma inkább finoman romantikus stílusa van – egy toronnyal. A helységnévtábla előtt a régi malom mellett hatalmas kőépület csupasz falai meredeztek. Talán magtár volt…

 

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon...

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon…

Borfő – nyakig tufában…

A nap egyik leghosszabb emelkedőjének tetején sokat kárpótolt a kilátás a Selmeci-dombok és hegyek felé. Bát templomai még mindig látszódtak. És akkor lezúdultunk – legtöbbek az ismeretlen cél felé… Nálam a sebességi mámort folyton elnyomja a „felfedezési és a fotózási függőség”, így „kénytelen voltam” megállni Borfőre érve, a meredély közepénél, hogy késő barokk kastélyát szemügyre vegyem. A Körmendy család 1756-re felépített kétszintes úri lak a helyi Széchenyi-terv keretében már új tetőt és vakolatot kapott, de ablakai élettelenül ásítanak bele a Lévai járásba. Érződik, hogy a halálból rángatták vissza – vajon ki vagy mi költözik termeibe? Alatta emelkedik a római katolikus templom – szépen kifestett barokk templom, s utcácskája elején szintén frissen rendbetett kápolnácska áll.

Barátaim ismét az egyik rekumbens szerelésével voltak elfoglalva, mikor utolértem őket. – Láttuk a kastélyt – mondták. – Van itt még látnivaló?

Elmondtam, hogy Borfő tufába vájt lakásairól, lakhelyeiről híres és ugyanott van egy helytörténeti gyűjtemény… Épp befejeztem, amikor néhány métere tőlünk észrevettük a Barsi Múzeum ismertetőtábláját a „barlanglakásokról”– így nem kellett felkeresésükre külön rávenni barátaimat. Szerencsére irányt is mutatott.

Az Árpád-kori eredetű Borfőt két korábbi településrész 1952-es összeolvasztásával alakították ki. Barlanglakásait a felszínen fel sem tűnő andezittufába faragták – láthatólag csak a Sturda-oldalban bukkan elő. (Borfő határában 1964-ig bányásztak andezitet és tufáját.) A néphagyomány és egyes történészek szerint az elsőket a törökök elől menekülő-elbújó lakosok vésték a sziklákba. Bél Mátyás már 1740 körül szemléletesen írt róluk: „a falu szinte összes házát a sziklába vésték, mégpedig a tetőn és a házfalakon kívül ebből a sziklából formázzák ki a házakban található asztalokat és padokat is”.

Többnyire egy lakószobából és az ebből nyíló egy vagy két kisebb kamrából álltak, falukat kimeszelték. Alkalmanként istállót is mélyítettek mellé, és előfordult, hogy ilyen lakás padlójából fúrtak le kutat. A korábban teljes egészében lakhelyként mélyített lakhelyeket ma többnyire garázsnak, kamrának, ólaknak, borospincének használják. Sok esetben még a 20. század elején is éltek ilyen lakásokban. Szerencsére már 1983-ban – népi műemléki rezervátumként – fokozott védettséget kapott, 1993-ban pedig Europa Nostra-díjjal értékelték a 24 barlanglakásból álló együttes állapotát.

 

A borfői skanzen udvara

A borfői skanzen udvara

Tufalakások árnyékában

Már a Sturda utca elején – ahol először letettük kerékpárjainkat – láthattuk az első barlanglakást egy magánporta udvarán, de ott van a többi is, csak eltakarják az eléjük építet garázsok, ólak, vagy éppen a Praga teherautó-matuzsálem…

Valóban kiemelt a védettsége, mert az utcát valami nagyon különleges csillogó-gyöngykavics burkolattal fedték le. Meg kellett érinteni. Jobbra aztán éppen egy emeletes udvart láthattunk, amelynek kétszintes házának alsó szintjét tufába vésték, mint valami lábazatot, az emeletet pedig tipikus nyeregtetős parasztházként ráépítették. Alul is volt, felül is volt udvar – a felsőhöz egy kerülővel lehetett felhajtani. Két színes házacska között nyílt a múzeumi porta, amelynek „ura” egy durva kinézetű idős asszony volt. Nyilván helyi erő volt – a belépő (66 eurocent) vásárlása előtt a befotózást sem vette jó néven. Még itt sem tudtuk „elfogadni” a jegyhez kötött fotózási lehetőséget, amely szerintem agyoncsapja az ihletet.

Az udvar végében egykor két szintet is véstek a tufa falba. Az alsó zárt helységek egyikében egy takaros, cserépkályhás – s nyáron milyen jó hűvös! – szobakonyhát láthattunk berendezve, mellette  egy kamrát – régi eszközökkel, a nyitott oldalú helységben viszont a falu híres kőfaragóinak állított emléket. A kőfejtő- és faragóeszközök mellett egy jellegzetes tufa-sírkő és annak fa-sablonja, illetve egy kő kiskapu avatott be jobban a mesterégbe. A fenti szintre megtört lépcsősoron lehet felmenni, de csak a hangulat miatt – néhány tablót lehet végigolvasni. Kvaterkázásra kiváló hely lenne!

Míg a másik házikó lakószobájába igyekeztünk, egy sereg kisiskolás özönlött az udvarra – a „főnökasszony” előadhatta megát. A szép kis szoba szabadkéményében viszont egy sereg nyüszögő denevért fedeztünk fel. Mások inkább ne lássák meg!

Az utcában még több szebb, vagy leromlott állapotú sziklalakást láttunk – örültünk, hogy megismertük a helyet. Nehezen távoztunk – természetesen ki kellett „kepeszteni” a völgyből. Az útra pincék néztek, a dombtetőn szőlős itta a fényt. Innen hullámvasút-menet indult Cankov felé – áthajtottunk az erdőn, majd Cankov felett megfigyelhettük az aratást. A völgyben az 564-es útba csatlakoztunk, melynek barátságos, fasorral kísért aszfaltsávja végül csak dombhátra csalt minket… Közben leláttunk a kis Bori településre, aztán legurultunk a már ismert (4 éve jártunk erre) Szántóra (Santovka).

 

Szántói mentorunk

Egy életre megjegyeztem, hogy Szántót ásványvize és fürdője teszi ismertté és vonzóvá. Hogy miért? A faluközpontban – ahol az út a patakot keresztezi – egy fémből készült embléma állt, amely feltörő ásványvizet szimbolizálja Santovka-felirattal. Mellette kiszáradt betonmedence éktelenkedik, de az ezek felett domboruló kerek, kb. 4 méter magas mészkődombot már akkor kifejezetten érdekesnek találtam. Enyhe lejtése és szabályossága is valamilyen ásványi lerakódásra utalt. Most úgy gondoltam, megmászom, hátha látok valami újat, és lőn! A travertino dombocska tetején – ahogy végül is lennie kellett – egy másfél méteres kráter mélyült, utalva a vízkitörésre… Máris jobban érdekelt a fürdő és vize! …de eljött az ebéd ideje is, és hanyagoltuk volna a vágódeszkás kosztot… Úgy emlékeztem, hogy a termálfürdő bejáratánál büfék sorakoznak. Nosza, hagytuk is a közeli pizzériát – a pizza mindenkinek a könyökén jött már ki -, és útmutatásom szerint továbbtekertünk. De van úgy, hogy csal az emlékezetem: a visszafogott bejáratnál nem volt semmilyen büfé – csak a benti étterem reklámtáblája -, így forrongni kezdett a „nép”. Nem terveztük fürdeni, úgy pedig zavart a belépődíj megfizetése – a benti elköltött ebéden túl. Ekkor nem várt segítség érkezett. Egy 60 év körüli házaspár sétált ki éppen a kapun – kerékpárjaink közé. Meghallották, hogy magyarul tanakodunk.

– Honnan jöttek? Merre mennek? – tette föl első kérdéseit a hölgy, mert férje – ki szlovák volt – csak folyamatosan mosolygott. Egy kiadós beszélgetés után – melyben helyet kapott a dilemmánk, a szlovák-magyar viszony, valamint a világbéke is -, önkéntes pártfogónk felajánlotta, hogy, a fürdő igazgatójánál – aki kedves ismerőse – „intéz” számunkra kedvezményes jegyet! – Ki kell próbálniuk! Remek a víz! – indokolta.

Abban a percben odagördült az emlegetett igazgató autója, a hölgy beszólt neki az ablakon, és kaptunk egy árat közösen. Micsoda felhajtás hat magyar biciklisért! Elbúcsúztunk és betoltuk a járgányokat a fürdőbe.

 

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre...

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre…

A dermesztő termálvíz

Alig tettük le a bicikliket, máris ott ültünk a napernyők alatt. Sajnos csak kommersz – minden helyi jellegzetességet nélkülöző – ételeik voltak. Éppen elkezdtük volna 2-3 nyelven rendelni és kérni a malo és velka pivót, amikor nevetve megszólalt a pincér lány – a fiú mellett -, hogy ő magyar, és ezzel le is váltotta a srácot… A jóleső ebéd után aztán átöltöztünk – a kihasználatlan kiszolgálóhelységek egyikében – és lelibegtünk a víz felé. A víz vastag sugárban zubogott az 50 méteres medencébe, amely nagyon hívogatott – nem sokan úszkáltak benne. Igen, mivel – termál ide vagy oda – dermesztő élmény volt még belelépni is! Állítólag 26 fokos… Mozgásszervi, szív- és érrendszeri, illetve reumatikus panaszok enyhítésére alkalmas – elsősorban.

Szántó ásványvize a 16. századtól ismert – 1578-tól említik meg. Gyógyító hatását eképpen ecsetelte Fényes Elek földrajzi író a 19. század közepe táján: „Határjában több ásványos vizek találtatnak mellyek még vegytanilag meg nem vizsgáltattak… Savanyu vizét hasznosnak tartja a köznép a gyermek giliszták ellen… …A forrást az apátságtól Konkoly-Thege Sándor bérli…”

Konkoly-Thege család sarjának, Miklósnak a nevével már találkoztunk ógyallai megállónknál, a ciszterci apátság pedig azért érdekes, mert romjai a falu szép barokk temploma mellett roskadoznak. A 18. században emelték mindkettőt. A vizet egyébként a mai napig palackozzák „Santovka” néven, és több nemzetközi kiállításon nyert már érmeket.

A patak felé – de már kerítésen kívül -, meredeken szakad le a part. Az oldalt jócskán befedte már a meszes ásványkiválás. Ezt kiaknázandó, ezen az oldalon lépcsőzetes tetarátákat építettek, amelyek falait már bekérgezte az ásványvíz. A medence partjáról pedig a domb felé nézve észrevehető egy hasonlóan kerek, szabályos domb a szolgáltatóház mellett, amely jóval régebbi források felbukkanását jelzik.

 

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén...

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén…

Érkezés az Ipoly völgyébe

A felüdülés garantált volt a hűs vízben – kicserélődve léptünk neki a pedálnak, a kellemes délutáni napfényben. Deméndnél kereszteztük a 75-ös utat, majd a késő barokk templom alatt Százd (Sazdice)  felé indultunk. A deméndi templom az ősi gótikus templom felhasználásával épült meg. A dombtetőn az egykor volt Hébec település templomát a 11. században emelték, ám azóta a 18. században és 2008-ban is újjá kellett építeni.

Vártam már Százd kis 13. századi eredetű templomát, amelyet a 14. században késő gótikus stílusban átépítettek. Ekkor festette freskóit Nicolo di Tomasso, s ezekből még van itt-ott mutatóba. Eredetileg a premontreiek kolostortemploma volt, de az még a tatárjárás során elpusztult – csak a 19. században kerültek elő romjai. Százdot szlovákok magyarok lakják – fele-fele arányban.

Százdot szép, nagy, lombos fákkal beárnyékolt úton hagytuk el, s amikor felértünk az első dombtetőre szemünkkel végigsimogathattuk a régi jó ismerős, a Börzsöny erdős vonulatát. Kettőnk között az Ipoly völgye frissebb zöldje díszlett. Ipolyvisknél kereszteztük a határfolyót, majd a nagy melegben beértünk Ipolyságra. Gyorsan átvágtunk a belvároson – ahol 2010-es árvízkor kétéltű járműveket is fotóztam a főtéren – és a határ felé átpedáloztunk Homok városrészbe. Már úgy éreztem haza is értünk Kismagyarországra, mivel az ipolysági Autó Kemping már az Ipolyon innen volt!

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben...

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben…

Megkönnyebbülve gurultunk át a jobb napokat is megélt intézmény kapuja alatt. Én már az első bungallóknál felélénkültem, mert a székek asztalok álltak ott napernyők alatt. – Nyilván van büfé! – vidultam, de hiába: csak díszlet volt. Csak a nagy faházak egyike volt kiadva aratómunkásoknak… Az egész, sokféle fával beárnyékolt terület a miénk volt, de kaptunk két nagyon finoman kajáért ácsingózó kutyát. A világért sem tolakodtak volna! Mielőtt a nap a földet súrolta volna, Karesz barátommal parázs vitát folytattunk (az üres kempingben) a sátor helyének és felállításának pontos ismérveiről, és mindkettőnk nyert is egy-egy futamot. Ezután egy különítmény elment bevásárolni, s az eseménytelen, szabad félórában az egyik gumipókomat szabadíthattam ki az olajos fogaskerekek közül… A vacsorát már bemosakodva, remek sörökkel fejeltük meg, de voltak köztünk Radler-kedvelők is. Kár, hogy nemcsak a zuhanyozáshoz, de a wc-öblítéshez is alig-alig volt víz… Legalább jó helyen voltunk.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (4. rész)

A Malcomes-kastély szomorú maradéka...

A Malcomes-kastély szomorú maradéka…

Koltától Asszonyvásárig

 

Koltát sem volt könnyű elhagyni – az a kaptató sem volt rövid. A szomszédos völgyben meredező, tető nélküli hodályok maradéka a nemrég kivégzett mezőgazdaságról tanúskodott… A tarlón forgolódó traktor vígan kavarta a port – nekirugaszkodtunk. A fárasztó hullámvasutazást kamikáze ereszkedés követte Csekére (Caka). Közben eszméltem rá, hogy éppen Alsóárma (Arma) felé haladunk a 75-ös országúton, amely kistelepülésről már több napja lemondtam, miután kerülni akartuk az országutakat…

 

Báró Malcomes és a huszárok

Csekére le, Csekéből fel, és ezzel eljöttek a délután legszebb fényei: dél felé, a Burdáig, a Gerecséig hatalmas területre láttunk le, repce- és rozstáblákra, fasorokra, ligetekre. Ekkor szúrt szemet nekem egy furcsa építmény az úttól balra, a gyümölcsfák között. Az alsóármai Malcomes-kastély maradványai! Hát útbaejtettük! Alig hittem el. Az a báró Malcomes Béla kezdte építtetni 1920-ban, aki könyvet írt Skóciai Szent Margit életéről. Szent István unokája című könyve 1938-ban jelent meg. Az eklektikus stílusú kastély befejezése előtt a báró csődbe ment, s 1934-ben Hecht Imre fejeztette be. Sajnos 1945-ben a szovjet csapatok elhozták a „sötét újkort”, s a háború után a különleges formavilágú kastélyt – a homlokzat kivételével – lebontották építőanyagnak…

 

Néhányan kitérőt tettünk az „egytucatházas” egykori majorba és megnéztük az áthatolhatatlan bozótos ölelte torzót. Amint – utólag – a világhálón láttam, 2007-ben még kétszer ilyen széles volt a homlokzat-maradék! Kinek kell ez a régi tégla?

A többiek a szomszédos Nagysallón (Tekovské Luzany) vártak be minket. Itt egy parkban álló obeliszket szúrtam ki, amelyen nagy meglepetésemre a nagysallói ütközet emlékének 1876-os szövegezését olvashattam. Még az obeliszk körötti lángnyelves kerítőoszlopok is eredetinek tűntek. – Gyertek, érdemes megnézni! – hívtam barátaimat. – Majd megnézzük a képeidet! – jött a válasz.

Bár a híres ütközetben a császáriak visszavonultak, a temetőben lévő síremlék alatt 700 honvéd nyugszik. A falu központjában impozáns emlékmű áll a nagy háborúk falubéli áldozatainak, de emellett Nagysalló magyar lakóinak zömét 1945-48 között ki is telepítették Magyarországra, így ma a lakosságnak csak a harmada magyar.

 

A csodálatos Garam partján - közel a kempinghez

A csodálatos Garam partján – közel a kempinghez

Fürödtünk és befürödtünk…

12 hosszú kilométer várt ránk kiszemelt kempingünkig. A táv nagy részén nem is kaptunk árnyékot, lábfejem, térdem, kézfejem pirosra pirult. Végre kereszteztük a zselízi 76-os utat, majd áthajtottunk a Garamon és megérkeztünk Garamszentgyörgyre (Jur nad Hronom). Az aszfalt és minden üvegfelület a szemünkbe verte a vakító napfényt, s el is hajtottunk a kemping tábla mellett. Ennek volt „köszönhető”, hogy formái miatt feltűnt a 13. században épült, s aztán gótikus stílusban átépített, kibővített római katolikus templom. A tábla adta biztos irány aztán később elveszett, s le-föl tekeregtünk a folyóparton, a poros úton. Végül csak meglett, és betértünk a nyárfaerdőbe telepített, kis kempingbe, amely jobban „épít” a kajakosokra, kenusokra, mint a kerékpárosokra. 81 kilométer letekerése után csak a Garam hűs vizébe vágytam – még alkonyat előtt. De lám, ami fotón érdekes, nem éppen alkalmas a fürdésre: a Garam épp ezen az oldalon volt sekély, így a guggolós fürdés után elterültünk a vízben – a víz épp hogy ellepett bennünket. Volt mit hűteni rajtunk! Aztán jött a sátorverés, a zsetonos zuhanyozás…

A várva (délelőtt óta) várt ebéd-vacsora viszont tovább késett. Az egyik kempingvezető a helyi pizzériába hívott bennünket – ami jól hangzott -, így hagytuk a gyorsan elérhető saját ennivalót. Ám annak ellenére, hogy már rendeléskor közöltük: farkaséhesek vagyunk, legalább egy órát iszogattunk, míg végre – tíz után – ehettünk.

 

Léva bevétele és annak böjtje

Az éj során egyikünket sem tudta zavarni az a „kivert” kutya, amelyik keservesen vonított reggelig a szomszédos portán. A reggelihez „volt szerencsénk” egy „tábori” asztalhoz, amelyet körülülhettünk és kényelmesen kávézhattunk – többünk előző nap kimosott ruhadarabjait ekkor még finom szellő lengette. Nemsokára összepakolva, felsorakozva bámultuk a kapuban a távozó kajakosokat. Léva városkája felé iramodtunk, illetve csak szerettünk volna, mivel az északnyugati szél egyre erősödött, és ez beárnyékolta kedvünket. Emellett kényelmetlen forgalom is zavart bennünket, pedig negyedrangú utacskát választottunk. Míg mi állhatatosan morzsoltuk fel a távot, az okosabb kerekeseket kerékpárút örvendeztette a Garam-parton – tudtuk meg később. A városba jutáshoz már jól jött a GPS – a lévai halastó érintésével, a magasban futó távhővezeték és a lakótelep „árnyékában áttörtük a lévaiak vonalait”. „A jövőben kerüljünk el minden várost!” – fakadt ki Karesz.

Léva nagy parkjában - amikor és ahol defektet kaptunk...

Léva nagy parkjában – amikor és ahol defektet kaptunk…

Jó félóra múlva Léva nagy parkjához érkeztünk. A begurulás jóleső lélegzetvételhez juttatott bennünket, de a sóhaj már Karesz barátunk rekumbensének gumijából jött, mivel üvegcserépbe hajtott. Legalább jó helyen. A szép park közepén elterülő tó melletti étterem teraszánál kellemes hely kínálkozott lebonyolítani a szerelést… A szeles kecmergés után hajlottunk a „jóra”. Telefoncsodánk megmutatta a legközelebbi bicajos boltot is, mi pedig – néhányan – az itallapot böngésztük és drukkoltunk a szerelőknek. A park legnagyobb katona-szobra nem is lehetett volna más, mint a hős Stefaníké, a szlovákok fő nemzeti hőséé.

 

Az ellenreformáció és a várostüzek

Mikor mindenkinek „megvolt minden kereke”, a kerékpárbolt-keresőket kértük föl kalauzolásra. A park sarkánál az útnak is nevet adó malom emelkedett, amely már – láthatóan – nem az eredeti funkciót tölti be: boltok, bowling club és hasonlók amortizálják. A malomárok vize ellenben még mindig átfolyik az épület alatt, vizében ott áll a vízmérce és a gallyszűrő.

Egy hatalmas modern kockaépület után a barokk stílusú református, és a kéttornyú katolikus templom elé értünk. Az egytornyú református templom minden háborúnak adott egy harangot – beolvasztani… Előtte egy dombormű díszlett, amelyet ez évben, 2016-ban avattak az erőszakos ellenreformáció két áldozatának, Czeglédy Péter és Rimaszombati Kis János gályarab-prédikátorok emlékének. Tudniillik, a 16. században a Császári Kamara igyekezett visszaszorítani a Magyarországon nagy teret nyert reformációt. 1673-ban koncepciósnak mondható perbe fogtak 300 protestáns lelkészt és tanítót, akik közül 93 a biztos halál lehetősége ellenére sem tagadta meg vallását. Rájuk végül „csak” hosszú börtönévek, vagy akár gályarabság várt – vagyonelkobzással. A templomban a Beneš-dekrétumok miatt deportált, illetve kitelepített magyarok emlékének is avattak emléktáblát.

Római katolikus templomának elődjei számtalanszor leégtek – az 1696-os tűz után egy toronnyal, az 1786-os után Eszterházy Miklós szintén egy, majd – miután 1808-ban megint leégett – 1902-ben végre két toronnyal építették újjá. Ekkor került a homlokzatára Szent László király szobra. (1777-től 1978-ig minden május 3-án – Szent Rókus napján – ünnepi körmenet vonult a szent szobrához, aztán a hatalom eltüntette azt…)

 

Dobó itt is volt kapitány…

A Szent Mihály utcán (a középkori főutcán) át aztán a várbejáróhoz érkeztünk (később bosszankodtunk, hogy véletlenül elkerültük a belváros magját), ahol egy magyar nyelvű információs tábla is állt. Így tudtuk meg azt, hogy az egykori piarista gimnáziumban – amely pont 1919-ig működött Léván – végzett Kittenberger Kálmán Afrika-kutató, a város szülötte. Balra az ide száműzött Szentháromság oszlop, előttünk pedig a Dobó István építtette reneszánsz várkastély épülete állt, amely a 13. századi eredetű, a mocsárral körülvett trachit sziklára emelt erődítmény legnagyobb épülete. A vár első ura Csák Máté volt, a századok alatt pedig számtalan ostromot kiállt és rengetegszer cserélt tulajdonost. 1558-tól Dobó István várkapitány erősítette meg, majd fiának veje, Kolonich Sigfrid ölte bele vagyonát. A korszerűsített vár aztán 1663-ban harc nélkül került a törökök kezére. A végvárat a visszavonuló kurucok robbantották fel 1708-ban, hogy ne kerüljön labanc kézre.

A feltöltött várárok ma park, s ezen át kerítéssel határolt út vezet a szűk várkapuba. A várudvarra érve kellemesen csalódtam, mert nem volt belépő, és íme, a vár körbenézhető! Bár tábla tiltja, megmásztam az alsó vár falainak tetejére vezető dombokat. Sajnos nem sok látszik a 16. századi, vakolatlan erődítésekből – magas fű és bokrok nőtték be azokat -, a felső vár romjaira felmászni még veszélyes is. Azért megpróbáltuk… A felső vár egy mindössze 50×12 méteres sziklaplatóra épült.

A nyugati oldalon álló Kapitány ház és a várkastély 1958 óta a Bars Megyei Múzeumnak ad helyet, a rotunda nevű kerek toronyban – amely rövid ideig dzsámi is volt – kávézót rendeztek be. Míg a lányok (jól kifigyelték) elmentek gyrosért, addig mi a „hazai” útravalót pusztítottuk ebédül. Helyi „jellegzetesség”, hogy a vár felett emelkedő, nemrég felújított Kálváriához az Engels Frigyes utcán lehet feljutni…

 

Egy szeles vargabetű

Kipihenve indultunk északi irányba, ami eleinte elég körülményes volt. Az útszélen meghúzódó kerekezés és járda-döcögés után végre Berekalja (Podluzany) felé taposhattuk a pedált. A szél enyhült kissé, nagyobb gond volt megindokolni, érdemes-e Garamtolmács Garam fölé emelkedő szikláit megkeresni és szétnézni róluk. Olvastam is a jó kilátásról, és fotón is láttam, de kételkedve fogadták a kitérőt. Garamkeszinél (Hronské Kosihy) le is mondtam a vezetésről, ennek ellenére mentünk tovább. Az nem is volt egyszerű, ugyanis Csejkőtől (Cajkov) szembeszelünk volt, Garamszőlősnél (Rybník nad Hronom) – melynek szlovák neve kb. „Garamhalas”, de szőlő van a címerében – pedig gyárkapuba torkollott a GPS-en jelzett rövidítő-út. Az portásasszony természetesen magyarul közölte a tényt. A kapuntúl láthattuk az 500 méterre lévő túlsó kaput… Jött a kerülő, és egy forgalmas-veszélyes útra fordultunk a gyár háttere előtt, majd egy vasúti átkelő következett… aztán egy egyre elhagyatottabb köves út az első selmeci hegy tövébe, majd behajtani tilos táblák, és a vég. Valahol egy turistajelzés vezethet fel… – visszafordultunk. Kareszen épp, hogy át nem hajtott egy teherautó…

Felszabadultan tekertünk vissza – hátszéllel – Csejkőig, majd a Selmeci-hegyek alatt a többszörösen összetett Garamújfaluig (a szlovák neve túl hosszú). Éppen Csejkőn ígértette meg velünk Karesz ismét, hogy – ugyan már – tekerjünk megállás nélkül egy órát… Az út azonban Csejkőtől hosszú-sunyi emelkedőbe váltott, és mire felértünk, elfelejtettük az ígéretet – Garamújfaluba hosszú, nyílegyenes, enyhe lejtő vezetett, ami még a településen is vad tekerésre ösztönözte a csapattagokat. Közben rávettem Attilát egy kofolás megállóra. Persze a bennünket beérő társaink is mosolyogva csatlakoztak – néhányunk két korsóval is lehúzott. Húsz perc sem volt azaz óra.

 

Asszonyvásár meglepetései

Asszonyvásár/Bát felé menet... Már látható a két templom

Asszonyvásár/Bát felé menet… Már látható a két templom

A határban ismét elhagytunk egy tsz roncsot, majd a Selmeci-hegyek közé befurakodó, patakokkal felszabdalt dombvidékre értünk – a gyümölcsfákkal kísért útról körbenézve mindenfelé gyönyörű, kékes hegyvonulatokat láttunk, a lapos dombok tetején takarmánynövény- és gabonatáblák terültek el. Észak felé, előttünk egy hatalmas neogótikus templom fehérlett, amely mellett egy alig alacsonyabb, zömök templomtorony jelzett egy jelentősebb települést. Csak nem egy bányavároska? – gondoltam. Minden jel arra mutatott…

Bátról (Bátovce) – gondolom – nem sokan hallottunk. Korábban viszont Asszonyvásár volt a neve (német neve Frauenmarkt). Az 1000 körül alapított Bát fénykora a 11-14. században volt, amikor német telepesek érkeztek, s közben bányavárossá fejlődött. Zömök barokkos Szent Márton temploma 11. századi eredetű, amelyet kétszer is átépítettek, hatalmas evangélikus temploma pedig 1873-ban épült fel – nemrég renoválták, azért villog. Az 1910-ben 1350 – főleg szlovák – lakost számláló település hogyan építtethetett egy ekkora templomot? Gazdag lehetett az építtető!

Felfedezésünktől megilletődve jártuk körbe – egy lélek sem mozdult. A parókia falusi-barokkos árkádjai gyönyörű virágoskertre néztek, a felborogatott leanderek a napközbeni szélre emlékeztettek. Úticélunk a hontbesenyődi (Pecenice) víztározó volt, amely partján kempinget jelölt a GPS. A régi, alápincézett házacskák előtt legurulva azonnal – figyelmetlenül – kétfelé váltunk. Amíg összeverődtünk, krbejárhattam Asszonyvásár barokk kőhídját, amely 1766-ban épült a Selmec-patakon. Három nyílását nem is óvhatná más szent szobra, mint Nepomuki Szent Jánosé…

Táborverés a Báti-tó partján

Táborverés a Báti-tó partján

A tó partját – természetesen – csak a másik végéről lehetett megközelíteni, de a sátorverés órájához közeledve nemsokára kiderült, hogy a kemping nem létezik! Vagy tévedés volt, vagy évek óta megszűnt. Egyetlen épkézláb megoldásunk – hatan lévén – az volt, hogy bekéreckedtünk egy telekre. Be is sétáltunk egy helyre egy társasághoz, ahol megint csak akadt egy magyar – Józsi! Mivel estére csak két horgász maradt, úgy gondolták (velünk együtt), hogy elférünk a másik szélen, így gyorsan tábort ütöttünk, majd én fürdeni, három fiú pedig inni-ennivalóért kerekezett. Jól döntöttem, hogy nem vártam meg visszatértüket és megvacsoráztam: több órával később jelentek meg 10 liter üdítővel, és négy pizzával. Ők már fogyasztottak…

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (3. rész)

A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel

A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel

Gútától Koltáig

 

A Csallóköz legnagyobb települései közé tartozó Gúta címerében és zászlajában is a határában őrzi, a Vág partjára épített 14. századi egykori földvár szabályos alaprajzát – láthatja minden beérkező. Az egykori vasúttal fej-fej mellett gurultunk át egy csatorna hídján, be a tízezres lélekszámú kisvárosba. 1551-ben már városi rangja volt!

Bevártuk egymást, majd gyorsan „megtettek” vezetőnek, mivel négy évvel ezelőtt volt szerencsém erre… Bár akkor autóval „hoztak”, s nem is nyugati irányból, gondoltam, addig haladok, amíg a főutcaába, vagy a vele párhuzamos Vágba nem ütközöm. Nemsokára egy hatalmas park szélén poroszkáltunk, ahol sokan sétáltak, s itt-ott emlékművek, szobrok tűntek föl a fák-bokrok között. Egy barokk kápolnával egyidejűleg vettem észre a park falához felsorakoztatott számtalan kőkeresztet. „Tájékozódási szünet” indokával megálltunk a Szent Rozália kápolnánál, ahol leolvashattuk egy tábláról, mi is ez a furcsa park.

A Nagy árvíz

Gúta fordulatos-vérzivataros történelmének egyik legnagyobb katasztrófáját élte meg 1965 tavaszán. Szakadatlan esőzések emelték meg a Vág és a Duna szintjét. Májusban árvízkészültség volt, de június 17-én a víz már át is szakította a gátat. A gútaiak kimenekítése mellett emberfeletti küzdelem indult meg az árral, de 6 nappal később az utolsó töltés is elesett – Gúta néhány óra alatt víz alá került. Két hónap elteltével vált láthatóvá a felfoghatatlan pusztulás: 2400 házból 107 maradt ép… Országos összefogással épült fel az új Gúta, s egy nagy ünnepség keretében 1967 október 14-én visszakapta azóta elvett városi rangját is. Még a Babetta-gyártásig is felfejlődött!

Az újjáépítés eredménye ez az óriási Szent Rozália park is, amelyet Gúta legősibb temetőjéből alakítottak ki. A síremlékeket sorokba, csoportokba rendezték az 1980-as években, s az évek során a Szent Vendel-szobor, és a korpusz kiegészültek a háborúk, a szabadságharcok, a kitelepítések emlékműveivel, emléktábláival. Érdekes lenne körbesétálni!

 

Erő, egészség! Gúta!

Erő, egészség! Gúta!

Újabb malom-idill…

A régi temetőkapu már a főútra nézett, s azon betekertünk a központba. Míg a többieket vártam, szerettem volna megtalálni és lefotózni az árvíz emlékművét, de több főtéri „alkotás” között sem sikerült felfedeznem. Utólag megtudtam: az a kőlapokból álló kompozíció volt az, amit a helyiek „a kőrakás”-nak neveznek.

Bárhogy erősködtem, hogy guruljunk el az egy köpésre lévő híres hajómalomhoz, mielőtt lemegy a nap – társaim betódultak a gyros-oshoz, majd „betáraztuk” a vacsorát – elvittük a partra. Végül ez az időzítés volt a legjobb, mivel a töltésről vacsorával a „zsebben” csodálkozhattunk rá a Kis-Duna holtágán úszó behemót hajómalomra, a 82 méter hosszúságú zsindelyes fahídra és a csodálatos környezetre. (A fahidat nemrég újították fel.) Biztos, ami biztos – a társaság ezen az oldalon költötte el a vacsoráját a pavilonban, majd gyalogosan bementünk kempingezési lehetőség felől érdeklődni. Bíztam a sikerben, s úgy is lett. A sziget-félsziget ügyeletese – és sörcsapolója – egy aktív kerékpáros férfi volt, s gyorsan bólintott. 20 perc múlva már döfködtük a cölöpöket, feszítettük a ponyvákat és nemsokára elindultak az első zuhanyozók a melléképületbe.

Kareszt el tudtam csípni, s az alkonyat fényeinél végre lezuttyanhattunk az egyik faasztalhoz egy-egy korsó sörrel. Ekkor sokan érkeztek a kis ablakhoz, ahol a kiszolgálás történt – gyerekek jégkrémért, kofoláért, a nagyok sörért. Mögöttünk élénk libaélet folyt – az évente Hannahanna-fesztiválnak helyet adó területen egy kis „állatkert” is működik, ahol egy számár, egy csüngőhasú disznó és néhány ló mellett a legnagyobb létszámban barna ludak élnek. Miközben söröztük, a ludak – miután a fölvezető kikémlelt a színpad sarka mögül – tettek egy erődemonstrációs kört a közgyep szélén, majd visszatódultak lakhelyük felé.

 

Szegény Iván!

A fahíd építését, az 1983-ban egy régi után felépített hajómalom elhelyezését és a „sziget” kialakítását elsőként Sáli Ivan vetette fel 1992 körül, és azóta jócskán kiépült a nagyszerű zug: a fa kiszolgáló épületben kocsma működik, mellette – tető alatt – régi munkaeszközök gépek idézik a múlt mezőgazdasági munkáit, s színpad, tánctér, fedett kiülők, szabadtéri kemencék, ólak és tájház egészítik ki a malom környezetét. A területet egy gútai polgári társulás tagjai igazgatják. Ivan, aki mindenben látott fantáziát, 2013-ban hirtelen elhunyt – nagy űrt hagyva maga után. 2012-ben egy pörköltfőző versenyen még láttam őt.

Béla barátunk olthatatlan vágyat érzett egy kis sütögetésre, így – engedéllyel – tüzet is gyújtottunk nem sokkal lefekvés előtt.

A reggel bágyasztó borultsággal és velőtrázó szamárordítással kezdődött, s már égetett Nap, amikor felmálházva búcsút vettünk az idilli helytől. – Mozsno moszt Váh Hurbanovo? – „kérdeztem” ékes szlovák nyelven, a töltésen szembejövőket, vajon a gáton elérhető-e a Vág hídja Ógyalla felé. Ano volt a válasz, így a Vág felett keresztülhajtva Naszvad és Imely felé iramodtunk. Azt a jópár kilométert végig napraforgótáblák között tettük meg – nyárfák alatt. Észrevétlenül kereszteztük a Nyitra medrét is.

 

Napraforgó, semmi más...

Napraforgó, semmi más…

A Nyitra és a Zsitva partján…

Naszvadon egy romasrác szerette volna kipróbálni a fekvőkerékpárt, s mivel nem lehetett, Eurót kunyerált … A zöldellő Ímelyt is elhagytuk, s szinte nyílegyenes úton értünk Ógyalla (Hurbanovo) tartozékához, „Bogotához” (Bohatá). Déli irányba kanyarodtunk és közben már meg is egyeztünk egy sörözős megállóban. A minden régit nélkülöző városrész aztán történelmibbe váltott: egy tipikus iskolakerítés mögött nagy parkot pillantottam meg, s megállva egy tönkretett Ordódy-kúriát. (Az egyiket a háromból.) Be sem mertem nézni az ablakrésen… A többieket egy bevásárlóközpontnál értem utol – nosza, vissza is fordultam az Arany Fácán sörgyár bejáratát megörökíteni!

Ógyallát is 1948-ban keresztelték át Jozef Miroslav Hurban író, nemzeti vezető nevére – aki Bécs támogatásával felkelést is vezetett 1848-ban szabadságharcunk ellen. Ógyalla neve mellé – a csillagvizsgáló mellett – szecessziós templomot, kúriákat, szobrokat jegyeztem, így folyamatosan fürkésztem az utca két oldalát. Nem csoda, hogy a többiek elhúztak – még a táblával jelölt csillagvizsgálót sem vették észre. Néhány felvételt a fák-bokrok mögött megbújó kúriákról is kellett készíteni – a csillagászati múzeummal szemben a jó állapotú Steiner-kastély peckes tornyai még a fák koronáján is túlnyúltak.

 

Csillagda – lopakodva

Itt született 1856-ban Feszty Árpád festő – Jókai veje – is, akiknek sírboltja van a temetőben. Még jelentősebb a Konkoly-Thege család szülöttének Dr. Konkoly-Thege Miklósnak tudományos tevékenysége, akinek nevéhez Európa első asztrofizikális obszervatóriumának megépítése fűződik 1871-ben. Egész életét a tudománynak szentelte, és 1899-ben a csillagvizsgálót, annak felszerelését, ingatlanait az államra hagyta, mert aggódott, hogy halála után nem használják majd a berendezéseket és felszámolják az épületet. Cserébe az állam szavatolta a kutatóház megtartását és ott-tartását.

A doktornak szobrot avattak 2007-ben, a családról utcákat neveztek el, és sírkápolnájuk Ógyalla déli részén emelkedik egy dombon.

Szerencsére a hatalmas szecessziós Szent László templom „megállította” a csapatot, és utolértük őket. Az előző templom 1911-ben leégett, s Medgyaszay István tervei alapján építették a ma láthatót. (A túránk során később érintett rárósmúlyadi templom nagyon hasonló – szintén ő tervezte). Avatott szem felfedezi az utca másik oldalán álló, szintén szecessziós parókiaépületet.

Barátommal már „körbeszimatoltuk” a csillagda-múzeum kerítését, de még belátni sem nagyon lehetett a nagy kert mélyén álló régi csillagdára. Kicsit arrébb azért észrevettem és széles rést a kerítésen, s közös besurranásra bujtogattam a csapatot. Nem láttam kockázatot, mivel emberek sem voltak az utcán, s a park fái is fedeztek volna bennünket. Így végül csak én láttam közelről a nyitható kupolát, a Konkoly-Thege-emléktáblát és a Kopernikusz-szobrot. A tetejét állítólag a 80-as években a „nagy kupola” kivételével lecserélték.

 

Szent István király és egy Jászai-díjas

A nap következő részében már többnyire lankás dombvidéken haladtunk, de néhol meglepetésszerűen meredek szakaszok is voltak. Ógyalla felett remek kilátásban volt részünk a Gerecsére és szép erdős-ligetes úton értünk le a jókora Komáromszentpéterre. Csinos templomai mellett van egy omladozó Zichy-kastélya is nagy parkkal, ám aznap Kolta volt egy messzi cél. (Még nem tudtuk, hogy még messzebb…) Nem lehet jelentős vízfolyás, de 2010-ben a Dzsindzsa-patak (jó név!) okozott jelentős károkat Svaty Peterben… Itt kérte először Karesz barátunk, hogy tekerjünk már legalább egy órát megállás nélkül. Nos, én ezt ott, akkor kereken megtagadtam… Kutyából nem lesz szalonna.

Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben

Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben

Újgyallán – mely egykor Ógyalla egyik majorja volt – nem álltunk, meg de alig tudtuk elhagyni meredek kaptatója miatt, de ennek köszönhetően Perbetére „viharos” sebességgel értünk be. A település központjában álltunk meg megosztani egymással a sebességi mámor örömét – én közben körbenéztem. Nem kis meglepetésemre éppen az előző év augusztusában avattak Szent István-szobrot (a győri Lebó Ferenc alkotása) a 2001-ben állított Milleniumi emlékmű diadalíve alatt. Perbete egykor jelentős település volt, ma háromezren lakják, s ezek ¾-e magyar.

Komárom közelsége sajnos az 1763-as földrengésben is megnyilvánult: 1733-ban épített barokk temploma összedőlt, de három évvel később klasszicista stílusban újjáépítették. Ha közelebbről is megnéztem volna, megpillanthattam volna 18. századi magyar kőcímerét. 1945-ig minden felekezetnek volt temploma és iskolája!

Perbete híres szülötte Pándy Lajos Jászai Mari-díjas színész, aki 2014-ben hunyt el Budapesten, de már emléktáblát is avatott neki a falu. 1948-tól indult színészi pályafutása. Számos tévéjátékban játszott – az Egri Csillagokban ő alakította Fügedyt – s emellett 120 hangjátékot és 50 színdarabot fordított magyarra.

Ezt követően – átszelve az 509-es utat és egy vasutat – legalább 16 kilométeren át a napban sütkérező dombvidék gabonatábláin, erdőfoltjain meditálhattunk, ám monotonitása ellenére szép volt a táj. Jászfalu csupán ráhangolódás volt az általam várva várt Koltára. Jászfalu egyébként ma már teljesen tót település, neve – persze – egykori jász lakosaira utal – a magyar többségű falu Trianon után szlovákosodott el.

 

A koltai magyar

Teljesen kitikkadva és éhesen értünk be a szép fekvésű Koltára, amely az 1938-ban hazatért települések egyik legészakabbika. Ezt mutatja az is, hogy 2011-ben – állítólag – 19-en vallották magukat magyarnak. Mindenesetre „leparkoltunk” a kocsma elé, lefoglaltunk egy kinti asztalt, bent pedig kofolát rendeltünk. Ez a jellegzetes, inkább cseh, mint csehszlovák üdítő lassan mindenki tetszését elnyerte csapatunkban. Nyári bicajozáshoz mindenképen jó!

Bent egy srác – miután megtudta, hogy magyar turisták látogattak Koltára – nagyon fellelkesült, segített rendelni, közben pedig igyekezett magyar szavakat előásni emlékezetéből. Folyamatosan kezet fogott velünk és nagyon örült minden magyar szónak. A lányokat végül külön is meghívta egy jégkrémre… Amikor segítőnkkel másodjára is a pulthoz járultunk, egy addig csendben ülő öregember közbeszólt valamit magyarul.

– Hát te tudsz magyarul?! Nem is tudtam, hogy te magyar vagy! – csodálkozott rá az öregre a fiú. Hát… ilyen ritka már itt a magyar ember…

Ezután én is hozzáfordultam tájékozódni: merre van a Kürthy-kastély, amely nemrég még általános iskola volt? – A templomnál jobbra, az első utcánál balra és vagy 100 méter… de nincs ott semmi. – Hogyhogy semmi? – kérdeztem – nincs meg a kastély? – Ott van, de nincs ott semmi – mondta eltökélten. Gondolom nekik a kastély megszokott dolog, s nincs más…

 

A csodálatos Kürthy-kastély - méltatlan állapotban...

A csodálatos Kürthy-kastély – méltatlan állapotban…

120 éves ékszerdoboz

Egy óra múlva már nagyon égett a talaj a talpam alatt, így előrementem. Áthaladtam a közelben fakadó Páriz-patak hídján, majd kanyarodtam, fordultam, és száz méter múlva, a képen már látott romantikus stílusú Kürthy-kúria után ott sárgállott a tökéletesen formabontó Kürthy-kastély. Nagyszerű látvány volt – felhők úsztak a kék égen és épp távozóban volt a kaszálógép, amely levágta a telek méteres füvét.

1850-es években Fajkürti és koltai Kürthy Lajos volt a legnagyobb birtokos Koltán. Ő építhette az a mai kastélynak alapot adó kúriát, amelyet a budapesti köznemesi származású Mászáros Károly felesége alakíttatott át 1898-ban nyaralókastéllyá. A kis kastély angol gótikát idéző hármas tagolású homlokzata – amelyet két lapos tetejű bástyatorony fog közre – egészen egyedülálló. Még szecessziós részlete is van! De mi lesz most ezzel a csodával?

Címer a Kürthy-kúria kapuja felett

Címer a Kürthy-kúria kapuja felett

Barátaimnak is nagyon tetszett – akik végre befejezték a jégkrémezést az utca elején és idejöttek -, ám én közben már a szomszédos – még magasabb gazban fuldokló – földszintes Kürthy-kúriát nézegettem. Régi vaslámpások függnek a kapu két oldalán, oldalt egy megtört kőoroszlán „teteme” hever, a zárókövön pedig egy kuruc lovas címer! Még a kerítés is kolbászból van! (egy fél szál kolbász pihent a kerítés egyik rúdján!) Emberek, ezt meg kellene menteni!

Közben nyilvánvalóvá vált, hogy a legközelebbi kemping – márpedig kemping kell – a Garam partján található, legalább 25 kilométerre… Láttam, amit feltétlenül akartam – így elégedetten vánszorogtunk ki a völgyből az országúton. Itt sem ebédeltünk… Utolsóként Kolta 20. századi urainak, a Jaross családnak klasszicista síremlékét láthattuk – balra a temetőben.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (2. rész)

Dunaszerdahelytől Gútáig

 

Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben

Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben

Mint írtam, tábort vertünk a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben. Sajnos csak sötétedéskor néztünk söröző után, s a nedű sötétben és hűvösben már nem esett olyan jól. De az egyik benti kocsma teraszán még hajnal egykor is énekelte valaki bús nótáit.

Kora reggel aztán összekapcsoltam az egészségügyi sétát a zuhanyozással, ami nagyon jólesett – mivel még visszafeküdtem… A finom melegre lassan előbújtunk mindannyian a kotyogós hangjaira kis „pagonyunkban”, és lustán megreggeliztünk a cirógató napfényben, amely indulásig meg is szárította nyirkos törülközőinket és a sátrakat. Míg mi már menetre készen dugtuk palackjainkat a csap alá, a strand medencéje szinte még üres volt. A nap is már „gőzerővel üzemelt”.

Ami a lakótelep mögött van…

Vezetővé avanzsálva nagy lendülettel indultam el Dunaszerdahely központja felé. A jelentős forgalom és a vasúti felüljáró kicsit szétzilálta a társaságot, de aztán a körforgalomnál ráfordultunk a Fő utcára – gyalogosan, mivel nem csak a fekvőkerékpárosoknak volt életveszélyes a körforgalmi lavírozás. Erről, a déli oldalról mintha szándékosan rekesztették volna el a belvárost hatalmas lakótelep-háztömbökkel – a legrégebbi műemlék, a 14. századi alapokon nyugvó, gótikus eredetű római katolikus templomnak csak a keresztje látszik ki mögülük.

 

A szerdahelyi forgalomban

Azonnal felismertem a jellegzetes városházát, amely Makovecz Imre tervei alapján épült, és amely hasonló formavilágú épületekkel egészült ki a Fő utca mentén. Amíg az egyik fekvőkerékpár szervizelése folyt, betájoltam a barokk Sárga kastélyt. Ez Szerdahely legreprezentatívabb épülete, és a Csallóközi Múzeumnak ad otthont, amely elsősorban a tájra vonatkozó helytörténeti kiállításokból áll. Valamikor nagy park vette körül, amely már rég a múlté… Az 1753-re elkészült, Padányi Bíró Márton építtette úri lakot – láthatólag – nemrég újították fel. Vele szemben emelkedik a város modern református temploma, amely 1998-ra épült fel. Visszatértünk a Fő utcára, ahol egyik barátunk kenyeret vásárolt, majd örömmel újságolta, hogy mindenütt magyar feliratokat és magyar beszédet hallott.

Továbbhajtottunk az utca szélére szorított kerékpárúton, s legközelebb a bíróság szecessziós épületének közelében álltunk meg. Ezután értünk a romantikus stílusú Vermes-villához (a közelben több „hasonló” villa és kúria található), amely modern művészeti központ: félig árnyékos udvarán számos kortárs szobrászati alkotás áll. Mivel ott megszűnt az idegesítő forgalom, megnyugodtunk és kényelmesen körbenéztünk. Egyik túratársnőnk felismerte az egyik alkotást – Budahelyi Tibor „Jelzését” -, amihez cégüktől kértek vasipari kivitelezést. De nemcsak a szobrok, a tornyos épület is érdekes volt.

 

Kerékpárút versus kamionforgalom

Egyeztetni kezdtünk az útirányról és a következő érintendő településről. Én Dunatőkést (Dunajsky Klatov) néztem ki egy vízimalom miatt, ám ez önmagában még nem volt meggyőző – megközelítése vargabetűnek ígérkezett. Döntés helyett bevásároltunk – az mindenképpen jólesett –, de aztán a GPS-szel bíró túratársnőnk mégis Dunatőkés felé irányította a csapatot, s a többiek követték. A jelzett kerékpárút is az útirány „malmára hajtotta a vizet”, amelyen a nagyon hangulatos Kisudvarnokig (Malé Drorníky) jutottunk. Onnan viszont egy régi, kavicsos dűlőúton vezetett volna tovább, amelytől viszolyogtak a fekvő kerekezők, így Nagyudvarnok (Vel’ky Dvorníky) felé kerültünk. A szép fás-virágos település végén aztán ismét „egymásnak feszültünk”, mivel egyikünk semmiképpen sem akart a forgalmas főút szélén kerekezni. (Természetesen senki sem szeret, de kamionok mellett fekve tekerni még félelmetes is.) Végül beadta a derekát és három kilométer után megérkeztünk Tőkésre, ahol rovásírásos településtábla is fogadott! Pihentünk egy kicsit a zöldséges pavilon árnyékában, majd néhány száz méterrel arrébb letértünk a malmot jelző táblánál. Míg a kátyús dózerúton döcögtünk, záporoztak rám a kérdések: „milyen lesz a malom, jó lesz a malom?”, aztán egyszer csak legurultunk egy fák árnyékolta, enyhe lejtőn és megérkeztünk csodaországba…

 

Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában - a Cséfalvay malomnál

Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában – a Cséfalvay malomnál

Ember és liliom a vízben!

A fakorláttal kísért út bal oldalán állt a kis, fehérre meszelt malomépület, annak végében pedig tétlenségre kárhoztatott vízikereke. De továbbhajtva az út mindkét oldalán a Kis Duna Tőkési ágának vize állt, fák borultak fölé, vízililiomok kerek levelei lebegtek rajta itt-ott sárga virágbimbókkal, a kritálytiszta víz miatt pedig láthattuk a meder alját. A bicikliket sebtében letámasztottuk és láttuk, ahogy a víz átzúdul a híd alatt. Akkor derült ki számomra, hogy a malomgáton állunk. A csodaszép, tóvá szélesedő Duna-ágat egy lábakon álló „víziteraszról” is megnézhettük a túlpartról. Mire visszaértünk, a forgalmas út miatt ideges barátunk már bele is gázolt a hívogató vízbe a vízikerék mellett. „Megérte!” – mondta később.

Hatalmas fürdést csaptunk a déli melegben – úsztunk árral szemben, lebegtünk a tavirózsák mellett -, az újjászületést pedig egy jó megebédeléssel „fejeltük” meg. Béla barátunk rögvest a serpenyőjéért kapott, és összeütött egy rántottát: nem adja alább Angliában sem… Az egyik, Cséfalvay malom tőszomszédságában álló házban lakott a malom „kezelője”, aki az utolsó molnár leszármazottja is. Négyen felsorakoztunk, hogy megtekintjük a malmot. Az asszony többek között elmesélte, hogy nem könnyítik meg a dolgukat a természetvédelmisek a malom környezetét illetően, mert például napokat kellett várniuk arra is, hogy a vihardöntötte fákat „hivatalosan” ők távolítsák el az útról. A műemlékesek pedig az épület tetőzetének felújításánál spórolták le az mennyezeti ablakot, miszerint „nem is volt ott soha ablak”, mintha sötétben dolgoztak volna a felső szinten. Az ipartörténeti emlék berendezéseiből elsősorban a szitaberendezés kiemelkedő. Megtudtuk azt is, hogy a malomcsatorna zsilip-emelőjére már régóta nem jutott pénz, így nem tudnak vizet ereszteni a kerékre…

Mikor elköszöntünk, a hölgy egy dunatőkési kulcstartót ajándékozott nekünk. Az egész túráról először az itteni fürdés percei jutnak eszünkbe…

 

A Tőkési-ág természete

Örömünkre Adrien túratársnőnk felfedezett egy jelzett kerékpárutat, amely a vízfolyás mellett haladt a megfelelő – délkeleti – irányába. Bár az út hepehupás dűlőút volt (egyes részein aszfaltmaradékkal), most nem volt gond. A galériaerdő, gyümölcsfás víkendtelkek és kukoricatáblák között egy hídhoz értünk – egy major közelében. A hídról – melyen átkeltünk – csodálatos rálátás esett az ismerős Duna-ágra, amelynek lassan áramló vizén pászmákba rendeződött a békalencse, a meder kavicsait pedig meg lehetett volna számolni…

A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett... vagy mégsem?

A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett… vagy mégsem?

A túloldalon viszont füves úton mehettünk tovább, a töltést kísérő hatalmas fák lombárnyékában. A „bio-szakasz” után ismét aszfalton folytattuk utunkat és elbúcsúztunk a gyönyörű Tőkési-ágtól. A nyárfás út Csallóközkürtre (Ohrády) vezetett, ahová csak azért mentünk be, mert a rövidítő út mellett permeteztek, így azt lezárták. Csallóközkürtön megnéztük a Polgármesteri hivatal falán látható Kossuth-emléktáblát, majd – miután tornya reneszánsz pártázatosnak tűnt – a Szent István vértanú-templomát is. Bár ez utóbbi emléktáblája 1933-as újjáépítésről tanúskodik, utóbb megtudtam, hogy őse már a 13. században állt, s a 20. századra már roskadozó templomot a torony kivételével az alapoktól újraépítették. Márványból készült főoltára annak a Fadrusz János alkotta Mária Terézia-szobornak a talapzatából készült, amit Pozsonyban vasdorongokkal szétvertek a cseh légiósok 1921 októberében…

 

Út a vásárokra és a pallosjog

Mire kijutottunk a településről – a Vásárút (Trhová Hradská) felé tartó almafás kerékpárúton – a rövidebb út lezárását már feloldották, viszont csak így láthattuk Csallóközkürtöt! Vásárúton átkerekeztünk – a néhány közben készített fotó hangulatos településről tanúskodik. Nyárasdig (Topol’níky) gyümölcsfákkal hanyagul szegélyezett úton haladtunk, mellettünk pedig aratás folyt. Áthaladtunk a Bős-Nyárasdi-csatorna felett is. Vártam Nyárasdot, mert Pallosjog emlékműve mellett egy 1849-es csata-emlékművet, és egy Petőfi emlékművet is „jegyeztem”. A csapat ellenben először fagyizóért és sörözőért kiáltott, így ennek megfelelően álltunk meg a központban. A sörreklámot követve először egy hatalmas étterembe léptem be, de aztán kiderült, hogy van egy sörterasz is, így oda sétáltunk át. Jólesően emelgettük a korsót, csíptük a mogyorót. A felszolgáló lánytól érdeklődtem az 1849-es csata-emlémű helye iránt, de sajnos messze esett a mi útvonalunktól, így lemondtam róla. Pedig a kisebb ütközetet mi, magyarok nyertük…

A Pallosjog oszlopa viszont ott állt a szomszédos parkban (a Petőfi-emlékmű pedig az út másik oldalán). Nem gyakori az ilyen emlékmű – helyi törvénykezési jogot jelent. Az itteni, kardot tartó karral kiegészített oszlop, az egykori pellengérnek állít emléket, amely 1796-tól lett is felállítva. A nem főbenjáró bűnt elkövető személyt ahhoz kötözték, vagy láncolták, s ez hatalmas szégyent jelentett.

 

Maraton az ártérben

Ekecs (Okoc – vicces…) következett. Az utat fák szegényezték és áthaladtunk Határ-csatornán is, ahol a parton sütkérező romák hangosan rácsodálkoztak a fekvő biciklikre – magyarul. A mai Ekecs a 1976-ban hozzákapcsolt Apácaszakállas (Opatovsky Sokolec – nem kevésbé vicces) üdvözlőtáblájával köszöntött. A nagy, szinte egészen magyar lakosú településen kerékpárúton haladhattunk, és igen sok fa ad árnyat a falun átsétálónak. Kis szakrális emlékei mellett érdekes Lipcsey György két organikus, „szárba szökkent” emlékoszlopa, melyek a két településrész első említéseinek állítanak emléket.

Ekecs végénél „nagy fa várta fejszénket”. Végcélunkig, Gútáig egyetlen apró település esett csak utunkba a 21 kilométeren át. A nap kíméletlenül sütött, és kevés ok adódott leszállni a nyeregből. Egy alkalom azért nemsokára adódott, megpedig az 1913-ban épített gólyási majorság egy stílusban emelt épületei. Állítólag ott még folyik állattenyésztés. A továbbiakban néha erdős, néha mocsaras területek váltakoztak szántóval, legelővel, de igen hosszan. Feltételezem, hogy régen egészen mocsaras, vízjárta terület lehetett. Itt-ott feltűnt egy-egy kísértetház a semmi közepén, egy-egy tető sandított ki a bokrok felett, majd nagysokára megérkeztünk a közel 11 ezres Gútára (Kolárovo). Szlovák nevét 1948-ban kapta, mégpedig Ján Kollár szlovák származású „nemzetébresztő” költő után – egy „l” betűvel. Gútához nem volt köze.

Tényleg megmenekül a Radetzky?

Az eső nem riasztotta el a tiltakozókat...

Az eső nem riasztotta el a tiltakozókat…

Miután – velem együtt – sokakat bánt és felháborít a régi, városképi jelentőségű, netalántán műemlék épületek likvidálása – a helyreállítás és új funkció adása helyett -, az esőterhes fellegek ellenére sok lelkes patrióta gyűlt össze a Radetzky-laktanya előtt, hogy tiltakozásuknak adjanak hangot, az épület bontása miatt.

Mondhatjuk, hogy a tiltakozók áldozatot hoztak a védendő épületért, mivel az eső kétszer is rázendített, de a „csapat” maradt. Még nőtt is a jelenlévők száma…

A laktanya épülete 1897-ben nyerte el mai arculatát, de az épület hátsó részében található a 1840 körül klasszicista stílusban emelt Élelemtár, Gabona- vagy Királyi Élelmezési tár.
A laktanyaépület az 1956-os forradalom idején az események középpontjába került, a közelmúltban MDF-székház volt, ám egy ideje kihasználatlanul állt. 2011-ben műemléki védettséget kapott. Az HB Reavis nemzetközi ingatlanfejlesztő vállalat nemrég gyorsan megvásárolta az ingatlant – egyéb felelős hivatalok szemhunyása mellett -, és lázas sietséggel hozzálátott lerombolni azt. (A tető – akárki megállapíthatta -: nemrég volt cserepezve!) Legelőször is kivágták az udvar nagy fáit… A cég szerint „megtartották volna a védelmet élvező részeket”, mivel a jellegzetes homlokzat részeket meghagyták volna. Ezek „felhasználásával” épült volna meg a csodálatos üveg és acélkocka, amely tovább gyarapíthatta volna a bérlőkre váró irodaházak sorát… de ezzel is eltűnt volna egy darab Budapest építészeti örökségéből, s lett volna helyette egy ideig-óráig elviselhető, majd „eldobható” irodaház.

Csak a civil szervezet figyelt fel a bontás előkészítésére és megkezdésére. Többek között aláírásgyűjtést kezdeményezett a világhálón, ahol eddig több mint hétezren álltak a laktanya megmentése mellé.

Határozott hangokat hallottunk...

Határozott hangokat hallottunk…

A Radetzky-laktanya mentő tüntetésen mindenki nagy örömére és megkönnyebbülésére sikert jelenthettek be a szervezők: a jogtalanság (műemlék épületre kiadott bontási engedély) bejelentésére a fővárosi kormányhivatal építésügyi és örökségvédelmi hatósága visszavonta annak építési-bontási engedélyét, és elrendelte az építési-bontási munkák azonnali leállítását.

Sajnos az épület tetőzetét már felében elbontották, így a Patrióták a védőtető építését követelik, várják a bontógépek elszállítását és a bádogfal eltávolítását, mivel ezeknek már nincs értelmük és jogosultságuk. Emellett javasoltak egy emlékhelyet az 1956-os, ide köthető eseményeknek, és legalább egy emléktáblát az MDF ténykedésének. Egyetértünk. És abban is, hogy kapjon léket minden hasonló ámokfutó, pénzszagú „beruházás”.

Pestről nézve...

Pestről nézve…

Harsáczki György

Holdvilágos túratársakkal…

Az átnyergelés

Egészen másnak indult a nap, mint amit vártam. Amellett törtem pálcát, hogy jól kimerítem magam a Pilis-hegyen és környékén… és hogy kiterülök a meleg napsütésben a pástra valahol… Hogy elérjem a szentkereszti buszt, még a reggeli kávéról is lemondtam – úgy utaztam végig a városon. A HÉV-re is az utolsó percben szálltam föl.

A Remete-barlangban...-ból

A Remete-barlangban…-ból

„Szerintem legfeljebb egy perc van még indulásig…” – válaszolta egy éppen felszálló fiatal nő kérdésemre, mert egy kávé vásárlását fontolgattam még… Már nem szálltam le. A HÉV elindult.

„…itt vagyok a HÉV-en, de későn érkeztem, egyébként jelentkeztem a túrára, csak később… …a túratárson…” – hallgattam a nő telefonbeszélgetését mögöttem, ami felkeltette érdeklődésemet (ahogy mondani szokták). Én is túratársas vagyok, csak most nem jelentkeztem…

Megtudtam Zitától, hogy István, a túraszervező a Holdvilág-árok és környékére kalauzolja majd a csapatát. „Az nekem kispálya…” – morfondíroztam magamban – „de lenne társaság…” Nehéz választás volt. Februárban nem volt olyan szórakoztató a téli túra ismeretlenekkel.

Zita azt javasolta, hogy hívjam fel a túravezetőt, és tudjam meg a részleteket. „Heten vagyunk, mint a gonoszok…” – mondta István a „legfontosabbat”. Aztán mondott részleteket az útvonal felől is, és nyilvánvalóvá vált, hogy kis kört tesznek… Menjek, ne menjek? – nagy dilemma! Egy kis beszélgetés után 2 megálló alatt 2 kocsit surrantunk előre túratársnőmmel, és lehuppantunk a csapat mellé. A társaság érdekesnek mutatkozott, én pedig döntöttem: csatlakozom. Erre a döntésre azért még a dobogókői busznál történő jegyváltásig vártam – itt is vagy tízen csatlakoztak – aztán gyerünk..!

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a "lé"!:)

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a „lé”!:)

Amikor leszálltunk a pomázi rehabilitációs intézetnél ismét csapódott néhány – várt – ember. Aztán elindultunk… volna, de jött egy zajos bemutatkozás (amit az erdőben is lezajlódhatott volna), és félóra mulatás után léptünk a „Tetvek mezejére”…

Harsáczki György

Várak a múlt és az újév ködében (1-2. rész)

Váralja vára – senki sem látta, sokan leírták

 

Legelőször a várakra kaptam rá… Felnőtt fejjel már nem is emlékszem, mi volt az, ami elvarázsolt bennük. Talán a történelem vadromantikája. Lelkesen gyűjtöttem a róluk készült fotókat. Amikor a könyvespolcunkra került Kiss Gábor 1984-ben napvilágot látott vaskos Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon című munkája, úgy éreztem: megfogtam az Isten lábát. Órákat lapozgattam a közel 600 oldalas kiadványt, és arról fantáziáltam, hogy hazánk mely ismeretlen településének vármaradványait kellene megkeresni a közel kétszázból, kirándulásokat tervezgettem, amelyekkel összefűzhettem volna ezeket a történelmi emlékhelyeket.

Napjainkban is fellapozom a „csodakönyvet”, de az internetnek és a további kutatásoknak köszönhetően mára jócskán felduzzadt a várhelyek száma, s számomra még a földvárakkal is kiegészült. 2015 Szilvesztere környékén két várat is meglátogattam barátaimmal, amelyek közül az egyik nem szerepel a már említett Kiss Gábor-könyvben.

 

A Kappenvasszer felé

Óbányán búcsúztattuk az óévet egy csinos kis házban. Mivel az év első napján már többen elnehezültünk, s ezért egy hosszabb túrát terveztünk aznapra: a Mecsek északi peremén található Váralját tűztük ki célul. Több halastó is kéklett a Váralja-patak felduzzasztása révén, de a cél a váraljai Vár-fő-hegy várrom jelzése volt. Számomra az ismeretlen volt – jelzése alapján komoly maradványokra számíthattunk.

Kimásztunk az Óbányai-völgyből, majd a Kappenvasszer érintésével leereszkedtünk a Váraljai-völgybe. Télvíz idején a horgásztavak sem olyan szívderítőek, így lassítás nélkül haladtunk tovább. Belebotlottunk egy bányászati emlékhelybe is, amely a hegység északi peremén sorakozó feketeszén-bányász falvak (Máza, Szászvár, Nagymányok)  sorába sorolta településünket. Itt egy táróban berendezett bányamúzeum is van, előtte 1997-ben épített emlékfalból áll, rajta az üzemi balesetben elhunytak nevével.

 

Malom, bolt, kiállítóhely

Váralja – január 1. lévén – kihalt volt, nekünk már a mozgás is jól esett, ködös szürke ég lógott a nyakunkba… Váraljának valamikor szebb napjai lehettek, ez látszott… A jókora „Képzőművészeti Ház” gangjára bepillantva viszont egy emléktáblát fedeztem föl. „Váralja népművészeti és néprajzi múltjának fáradhatatlan kutatójának”, Moldován Vilmának állított emléket. Miért is volt furcsa az épület? Mert malomnak épült száz évvel ezelőtt. Később élelmiszerbolt lett, raktár, s közben pedagógus lakásokat alakítottak ki benne. Itt élt Moldován Vilma is, tanítónőként, aki Erdélyből menekült át a második világháború idején. Igen művel asszony volt – négy nyelven beszélt -, és fáradhatatlanul gyűjtötte Váralja néprajzának emlékeit – gyűjtőmunkájának eredménye ma a Magyar Néprajzi Múzeumban található meg. A település néprajzi gyűjteményét 1995-ben a malomépületbe költöztették – amely ma is gyarapszik -, de bepillantást nyerhetünk Váralja szénbányászati múltjába is. A kiállítás nagy része Balogh Rudolf fotóanyaga az 1920-as, 1930-as évekből.

A két templom, néhány pince és szép sváb lakóház után végcélként már csak a Vár-fő-hegy emelkedett előttünk. Mintha pózna is kiállt volna a tetejéből…

 

Vár-fő-hegy „ostroma”

A kék rom jelzés a várhegy tövébe vezetett bennünket, majd hirtelen toronyiránt a hegynek fordult. Az volt az érzésünk, hogy a gyalogút csapását vonalzó mentén húzta meg valaki, s csak az volt fontosabb, hogy minél rövidebb legyen az a vonal. A hegy 66 méterrel emelkedik a falu fölé – a fagyott földön kétségbeesetten igyekeztünk lépést találni.

Fentebb már fiatal sarjadék-erdő kísérte az ösvényt, majd enyhült a meredekség, s egy széles (sokatmondó!), körteraszra érkeztünk, mely fölé egy igen meredek, 8-9 méter magas löszkúp emelkedett.

A domb közeli oldala meg volt bontva – valószínűleg amatőr régészek „dolgozták meg”. Hasunkra ütve balra kezdtük kerülni, de csaknem visszaértünk kiindulási helyünkre, ott lépdelhettünk fel a kialakított lépcsőkön. Felérve elszontyolodtunk, mivel a komoly vár jelzés után a domb lapos tetején mindössze egy viharvert táblát és egy árva zászlórudat találtunk. Látszott, hogy a csúcsot valamikor megtisztították (remek a kilátás a környező falvakra, de a Mecsek felé is), de éreztük, hogy a cserjés ugrásra készen várja, hogy visszabitorolja… A hegytető keresztmetszete nyolcasra emlékeztetett, s a nagyobbik ovális közepén egy beomlás utalt az egykori építkezésre.

 

Török basáról, annak magyar nejéről…

Kissé csalódtunk a Vár-fő-hegy várában, ám a krónikák tartalmaznak néhány érdekes momentumot…

Csak 1698-ban jelent meg első feljegyzés „Locus castelli deserti” formában, majd a továbbiakban is csak úgy, mint ismeretlen eredetű rom. Egyed Antal így írt róla 1829-ben: „A határában találtatik egy hegyen volt várnak régi omladéka, melynek egy oldalrul a sántz a máig is láttatik. Ezen várrul neveztetett a helység is Várallyának, melyben a török uralkodása alatt a hagyomány szerént egy aga lakott, mikor épült pedig a vár és pusztult el nem tudhatni.” 1864-ben egy kataszteri térkép négyzet alaprajzú épületromot jelöl a „Várfőhegyen”.

A helyi mendemondák mindig csak a török időkig nyúlnak vissza. 1923-ban Váralján ezt jegyezték le: „Ismeretes a váraljai hagyomány a török basáról, annak magyar származású nejéről, az aranyszoborról, melyet nejéről készíttetett, az elrejtett kincsekről, amelyet a váraljaiak időnként kutattak…” Egy másik elbeszélés pedig azt meséli el, hogy a várfői török parancsnokság annak fejében ígért bántatlanságot az egykor kövesdi lakosságnak, ha azok a mai Váralja területére telepednek.

Wosinsky Mór, szekszárdi apátplébános írt róla először részletesen. Földvárnak gondolta a néhai erődítést, mert követ, téglát nem talált, de több sáncról is megemlékezett. A sánc alatti szőlőkben annak idején itt is, ott is találtak vaseszközöket, kerámia tárgyakat – néha teljesen épeket. Az 1950-es évekre lefektették a tényeket, hogy földvár állt a tetőn, ahol törökök tanyáztak, s Moldován Vilma helyi tanítónő ásatásának bronzkori, honfoglalás-kori leletei szerint több mint ezer éve használták védelemre a Várfőt.

 

Egy ellopott kőtorony

Miklós Zsuzsa az 1980-as években járta be a területet, és a hegytetőn kő-, tégla-, patics-, és 13. századi cserépdarabokat talált, s nemsokára elkészültek az első légi felvételek is. A várat csak 1994-95-ben tárták fel. (A neves régésznő 2014 májusában hunyt el.)

A 14×28 méteres területű ovális tetőn 60-65 cm széles kőfal futott körbe, középen legalább kétszintes torony állt 7×7,5 méteres alapokon. A járószint 80-90 cm mélyen van, felette pedig kormos-hamus réteg található 13. századi tárgyakkal, töredékekkel – ezek alapján ellenséges támadás és tűz okozhatta Váralja birtokosa lakhelyének pusztulását. A toronytól délre és északra tároló gödröket és egy sütőkemence nyomait találták meg. Nyilvánvaló, hogy a vár anyagát akkurátusan elhordták az 1864-1890 közötti időszakban – eközben alakult át az ovális terület -, a kerítőfalat pedig a közben leszakadt löszfal ragadta magával. A terasz is a leomló falak miatt lett sík, mivel valaha árok lehetett.

Természetesen alagutakról is vannak mendemondák, ellenben itt tényleg van egy! Az északi oldalon, szinte egészen eltömődve indul egy körülbelül 20 méter hosszú, 1,5 méter magas (egykor 2 méter magas), keskeny járat, amely a domb közepéig ért – ma a széléig, mivel az épületbontók megbontották a halmot. Rendeltetése ismeretlen, mivel tárolásra túl keskeny, és a járat eredetileg sem ment tovább. Az 1994-95-ös leletek – kések, nyílhegyek, sarlók, lószerszámok, kulcsok, üvegtárgyak, korsók, kannák, bronztárgyak – a középkori hétköznapokat idézik.

Csak érdekesebb ott lenni egy ilyen ásatáson, mint húsz évvel utána a gazt nézni!

A terasz padjai nem hívogattak pihenésre (ezért is rövidek ezek a téli túrák), így hát a hegytetőről délkelet felé ereszkedtünk le egy lankás dombhátra, majd érdekes, félig fátlan dombok során át kapcsolódtunk be a piros kereszt nyomvonalába, és Óbányára gyalogoltunk.

 

(Irodalom: Miklós Zsuzsa: Váralja-Várfő XII. századi vára)

 

 

Britek a Mecsekben

A középkori Nádasd Rák várának Skóciáig vezető története

 

Nagy baklövés lett volna, ha az Óbánya mellett megbúvó Réka-várat nem keressük föl. Házunktól érdemes volt a Belátó-kilátót is érinteni. A faépítmény arra a jól kiválasztott helyre épült, ahonnan végigláthatunk Óbánya ütőerén, a főutcán. Eszünk ágában sem volt visszaereszkedni – a hegyoldalban gázolva csakhamar elértük a várhoz vezető Langhöhe gerincét a zöld, illetve a Mária út jelzéssel.

 

Hatalmas vár – a gyökerek között

Egy esőház után nem sokkal olyan meredek sáncrendszer peremén álltunk, mintha „csak” száz éve hagyták volna itt. Pedig feltehetőleg 600 éves. Réka-vár terült el előttünk – bár itthon mindig többet várunk a váraktól… (Előző cikkemben tévesen írtam, hogy e vár nem szerepel Kiss Gábor 1984-ben kiadott könyvében, ám más néven és nem megfelelő hegyen említi.)

A hegyhát felől kettős sáncon haladtunk át, majd ezután következett a központi – kb. 10-12 méterrel való – kiemelkedés megmászása. A második sánc szemmel láthatólag messze elhúzódott, a végét nem lehetett kivenni. A felérés helyén egy köves kiemelkedés emelkedett ki – érezhetően egy épület állhatott ott. Tetején egy kőhalom állt emlékkővel: Skóciai Szent Margit 1045-1093 emlékére 2007 – állt rajta.

Mivel nem ismertük a szent életét, nem értettük, hogyan kötődik ehhez a helyhez – ám a „ránk zuhant technikának” köszönhetően egy társunk már fel is olvasta a korábban kikeresett szöveget telefonjáról: a vár illír, vagy kelta, esetleg 9. századi, frank építésű… a vár területe 35 méter széles és 205 méter hosszú, s falai három méter vastagok. De a Szent Margit-szál sem kis dolog: a hegy tövében álló információs tábla is úgy írja, hogy „a hagyomány szerint” Vasbordájú II. Edmund angol király két fiúgyermekét Magyarországra, István király udvarába menekítették a hódító dán király elől, s itt kaptak birtokot. Egyikük, Eduárd, Szent István király lányát, Ágotát vette feleségül, s itt született első gyermekük: Margit, aki aztán királyné lett Skótföldön.

Az elegyengetett vízszintes terület mindkét szélén közel egy méterre felmagasodtak az egykori kerítőfalak. 70-80 métert sétáltunk előre a hegytetőn, s azt hittük, hogy „eljött a vár vége”, de egy az előzőhöz hasonló felmagasodás fogadott az északnyugati oldalon, amögött pedig egy árok – keresztben. Itt is megörökítettük a hepehupákat, és továbbmentünk a jelzésen. Kiderült, hogy akkor értünk át a külső várudvarba. Alant már nem volt sánc – a védelmet a még meredekebb hegyoldalra bízták. A széleket erre is a néhai falak enyhe kiemelkedése kísérte, s itt, a külső várban találtunk rá az egyetlen, „igazi” várfal-csonkra…

A hosszú vár végén valóban óvatosan kellett leereszkedni. Erről jön fel mindenki – mi, természetesen lefelé… s lent olvashattuk a tábla szövegét. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki zöld szemes ostoros egysejtűnek nézte a Réka-vár áttekintő térképét.

 

Amikor Angliából menekültek ide…

A vár kutatástörténete is megér néhány mondatot! Ez az, amikor minden kődarabból „üvölt” a történelem…

Az egész 1828-ban kezdődött azzal a „Széchényi Országos Könyvtárban” őrzött oklevéllel, amelyet még II. András adott ki 1235-ben, és amelyen az állt, hogy az egyik itteni birtok délről határos a nádasdi britek földjével (cum terris Brittanorum de Nadasth). – Nahát! Miféle britek? – kapták fel a fejüket egyesek.

Fél évszázad múlva ismét rezzent valami: 1877-ben Xantus János lefordítva közreadta J. Abbot angol történész cikkét, amelyben leírta a két angol hercegfiú Magyarországra menekülését 1022-ben, és hogy egyikük, Edward/Eduárd elvette Szent István lányát, Ágotát, majd 1058-ban Eduárd családjával – s Margittal együtt – visszatért Angliába.

A megjelenés után egy évvel Brüstle József elsőként kapcsolta össze a brit földeket a menekült hercegfiakkal, s azt feltételezte, hogy Szent Margit itt születhetett Nádasdon, a várban. Az a nézet, hogy Margit atyja itt kapott birtokot, és ő maga a ma már romos várban született, egyre több megerősítést nyert. Természetesen ezzel egy időben voltak olyan kétkedők, akiknek könnyebb volt azt feltételezniük, hogy Eduárd valószínűleg mást, pl. Henrik császár lányát vette el, és semmi köze Nádasdhoz…

 

Felélénkült brit-vita

1938-ra, Szent István halálának 900 éves évfordulójára napi politikai indítékból, de történetünk okán is felélénkült az érdeklődés skóciai Szent Margit és leszármazottainak történelme iránt. Viták leginkább a német és az angol források eltérése miatt alakultak ki – s ez utóbbiak voltak a hitelesebbek.

Fest Sándor nyelvtörténész nyelvtörténeti bizonyítékokkal támogatta Szent Margit nádasdi szülőhelyének hipotézisét, míg Herzog József azt bizonygatta, hogy Eduárd orosz földön nőtt fel, és egy másik nemesi Ágotát vett el. Egy harmadik történelemkutató pedig azt feltételezte, hogy a „terra Brittanorum” inkább lehet besenyők földje, csak rosszul írták… Megmérkőztek a nézetek, de már 1940-t írtak és közeledett a háború…

Közben egy tolna megyei történelembarát báró is a tettek mezejére lépett, akit Malcolm skót királyra emlékeztető neve is ösztökélhetett az igazság kiderítésére. Malcomes Béla eredeti angol nyelvű forrásokra támaszkodott és teret szentelt Szent Margit életének, és hogy a királyi unoka milyen magyar szokásokat vitt magával Angolhonba. (,,Malcolm a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában… hatására a király elhagyta vad szokásait… Egész környezete megváltozott Margit körül… Előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek.” – írta Szent Margit életrajzírója.) Szerinte az angol hercegek egy már álló várba költözhettek be, ám azt a 13. században már el is hagyták. Könyve, a Szent István unokája 1938-ban jelent meg.

Ezzel egyidőben feltárást kezdeményezett Réka-várban, és a nem mindennapi méretű vár területéről számos vas- és cseréptárgy került elő. Sajnos a folytatásról már nem tudunk, ha volt is, nincs meg a dokumentáció, megbízható számok csak a falak méreteiről maradtak fenn.

 

A régészek megmondják!

1963-ban végre szakértők érkeztek Réka-várba, bár csak felderítő jellegű ásatásra. Papp László és csapata csak a legszükségesebb mértékben távolította el a törmelékréteget, és végül minden kutatóárkot visszatemettek. A vár neve után érdeklődve, az akkori öregek Rák várat említettek, mert így hívták az ő eleik is. Esetleg a patakban tenyésző rákok miatt. Egy 1810. évi feljegyzés is Rák várnak írja a romokat – a Réka-vár elnevezés valószínűleg egy nem túl régi hazafias felbuzdulás eredménye – de már kiirthatatlan.

A hegygerinc – délnyugat – felől egy kerek torony állt a vár végében, ami kaputorony lehetett. A csonka falak magasságát 380 centiméteresnek mérték, s az egykori járószint 360 cm-en volt, amely efölött fél méterig átégett és kormos volt… Vagyis: leéghetett. A kaputoronyhoz két sáncon át vezetett a felvonóhidas bejáró. De a maradványok vizsgálata alapján többszintes kaputorony állt a két várudvart elválasztó épületsor északnyugati sarkán, amelyhez felvonóhíd vezetett – két bejárat volt.

A várudvaron 40-50 centiméter mélyen állapították meg az egykori járószintet – jó pár régi kutatóárok mellett. Az alaprajzból kiindulva Rák vár 13. századi lehet, esetleg kicsit még korábbi. Épületek középtájon, és a délnyugati falhoz támaszkodva álltak, de számuk és nagyságuk elenyésző a vár területéhez képest. A külső várudvar pedig üres! Ez meglehetősen furcsa, ezért elképzelhető, hogy a várat nem fejezték be… Ám a leletek szerint – vastőr, sarkantyú, bronzgyűrű, csat, nyílhegyek, korsók – Rák várban élet, sőt katonai élet folyt a 14-15. században.

És mikor hagyták el? A nyomok tűzvészre utalnak, de ha békeidőben történt volna tűz, tulajdonosai nem hagyták volna tűzvész utáni állapotában. Feltehetőleg a mohácsi vészt követően dúlták fel, amikor a közeli Máré várat is elfoglalták.

A romokat azután erdő nőtte körbe, s a 19. századra már 6 öles (11 méter kerületű) tölgyek is nőttek a várudvaron. Leomló köveiből malmok épültek a völgyben. Az 1930-as években még 27 működő, öreg vízimalmot számláltak össze Óbánya és Mecseknádasd között.

Harsáczki György