Nagy-Rozsutec – létrán és hágóvason

Két túra a Kis-Fátrában – 2017. március 24–26.

1. Nagy-Rozsutec az Alsó- és a Felső-szakadékokon át

 

Pénteken autóztunk le Terhelyre (Terchová), másnap pedig az egyébként három szakaszra tagolható Alsó- és Felső-szakadék vaslétrái és -rámpáin át az 1200 méteren található Rozsutec-nyerget érintve a Nagy-Rozsutecet (1609 m) másztuk meg.

Visszafelé másik irányt választottunk: a Nagy-Rozsutec másik oldalán ereszkedtünk le, majd egy Stefanová-i sörözést megejtve keresztezve felfelé-utunkat  az Új-szakadék rámpáin, és vaslétráin jöttünk le… Azt hiszem, amikor eljött a vacsora ideje, két adag brinzás galuska is elfért volna bennem…

2. Nagy-Kriván csodakilátásokkal

A már előző napon jól megnézett Nagy-Kriván (1709 m) csúcsot a Vrátna-völgyből a Lublói-hágón át értük el. A Vág partján házról-házra láthattuk Zsolnát a keleti irányba míg – később – nyugat felé a Magas-Tátra előterében Alsókubint. A Nagy-Fátrának is idelátszott egy kis hó és jég a feje búbján… Leereszkedtünk a lanovkaállomáshoz, majd pihentünk egy kicsit a padjain, majd előző napi túránk csúcsa, a Nagy-Rozsutec felé haladtunk a Vrátna-völgyfőt ölelő csúcsokon, gerinceken. A végén kényelmetlen ereszkedés következett egy sípályán, amelynek lefagyott, összetömörödött hava-jegén embert próbáló feladat volt lejutni és talpon is maradni…

 

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (4. rész)

A Malcomes-kastély szomorú maradéka...

A Malcomes-kastély szomorú maradéka…

Koltától Asszonyvásárig

 

Koltát sem volt könnyű elhagyni – az a kaptató sem volt rövid. A szomszédos völgyben meredező, tető nélküli hodályok maradéka a nemrég kivégzett mezőgazdaságról tanúskodott… A tarlón forgolódó traktor vígan kavarta a port – nekirugaszkodtunk. A fárasztó hullámvasutazást kamikáze ereszkedés követte Csekére (Caka). Közben eszméltem rá, hogy éppen Alsóárma (Arma) felé haladunk a 75-ös országúton, amely kistelepülésről már több napja lemondtam, miután kerülni akartuk az országutakat…

 

Báró Malcomes és a huszárok

Csekére le, Csekéből fel, és ezzel eljöttek a délután legszebb fényei: dél felé, a Burdáig, a Gerecséig hatalmas területre láttunk le, repce- és rozstáblákra, fasorokra, ligetekre. Ekkor szúrt szemet nekem egy furcsa építmény az úttól balra, a gyümölcsfák között. Az alsóármai Malcomes-kastély maradványai! Hát útbaejtettük! Alig hittem el. Az a báró Malcomes Béla kezdte építtetni 1920-ban, aki könyvet írt Skóciai Szent Margit életéről. Szent István unokája című könyve 1938-ban jelent meg. Az eklektikus stílusú kastély befejezése előtt a báró csődbe ment, s 1934-ben Hecht Imre fejeztette be. Sajnos 1945-ben a szovjet csapatok elhozták a „sötét újkort”, s a háború után a különleges formavilágú kastélyt – a homlokzat kivételével – lebontották építőanyagnak…

 

Néhányan kitérőt tettünk az „egytucatházas” egykori majorba és megnéztük az áthatolhatatlan bozótos ölelte torzót. Amint – utólag – a világhálón láttam, 2007-ben még kétszer ilyen széles volt a homlokzat-maradék! Kinek kell ez a régi tégla?

A többiek a szomszédos Nagysallón (Tekovské Luzany) vártak be minket. Itt egy parkban álló obeliszket szúrtam ki, amelyen nagy meglepetésemre a nagysallói ütközet emlékének 1876-os szövegezését olvashattam. Még az obeliszk körötti lángnyelves kerítőoszlopok is eredetinek tűntek. – Gyertek, érdemes megnézni! – hívtam barátaimat. – Majd megnézzük a képeidet! – jött a válasz.

Bár a híres ütközetben a császáriak visszavonultak, a temetőben lévő síremlék alatt 700 honvéd nyugszik. A falu központjában impozáns emlékmű áll a nagy háborúk falubéli áldozatainak, de emellett Nagysalló magyar lakóinak zömét 1945-48 között ki is telepítették Magyarországra, így ma a lakosságnak csak a harmada magyar.

 

A csodálatos Garam partján - közel a kempinghez

A csodálatos Garam partján – közel a kempinghez

Fürödtünk és befürödtünk…

12 hosszú kilométer várt ránk kiszemelt kempingünkig. A táv nagy részén nem is kaptunk árnyékot, lábfejem, térdem, kézfejem pirosra pirult. Végre kereszteztük a zselízi 76-os utat, majd áthajtottunk a Garamon és megérkeztünk Garamszentgyörgyre (Jur nad Hronom). Az aszfalt és minden üvegfelület a szemünkbe verte a vakító napfényt, s el is hajtottunk a kemping tábla mellett. Ennek volt „köszönhető”, hogy formái miatt feltűnt a 13. században épült, s aztán gótikus stílusban átépített, kibővített római katolikus templom. A tábla adta biztos irány aztán később elveszett, s le-föl tekeregtünk a folyóparton, a poros úton. Végül csak meglett, és betértünk a nyárfaerdőbe telepített, kis kempingbe, amely jobban „épít” a kajakosokra, kenusokra, mint a kerékpárosokra. 81 kilométer letekerése után csak a Garam hűs vizébe vágytam – még alkonyat előtt. De lám, ami fotón érdekes, nem éppen alkalmas a fürdésre: a Garam épp ezen az oldalon volt sekély, így a guggolós fürdés után elterültünk a vízben – a víz épp hogy ellepett bennünket. Volt mit hűteni rajtunk! Aztán jött a sátorverés, a zsetonos zuhanyozás…

A várva (délelőtt óta) várt ebéd-vacsora viszont tovább késett. Az egyik kempingvezető a helyi pizzériába hívott bennünket – ami jól hangzott -, így hagytuk a gyorsan elérhető saját ennivalót. Ám annak ellenére, hogy már rendeléskor közöltük: farkaséhesek vagyunk, legalább egy órát iszogattunk, míg végre – tíz után – ehettünk.

 

Léva bevétele és annak böjtje

Az éj során egyikünket sem tudta zavarni az a „kivert” kutya, amelyik keservesen vonított reggelig a szomszédos portán. A reggelihez „volt szerencsénk” egy „tábori” asztalhoz, amelyet körülülhettünk és kényelmesen kávézhattunk – többünk előző nap kimosott ruhadarabjait ekkor még finom szellő lengette. Nemsokára összepakolva, felsorakozva bámultuk a kapuban a távozó kajakosokat. Léva városkája felé iramodtunk, illetve csak szerettünk volna, mivel az északnyugati szél egyre erősödött, és ez beárnyékolta kedvünket. Emellett kényelmetlen forgalom is zavart bennünket, pedig negyedrangú utacskát választottunk. Míg mi állhatatosan morzsoltuk fel a távot, az okosabb kerekeseket kerékpárút örvendeztette a Garam-parton – tudtuk meg később. A városba jutáshoz már jól jött a GPS – a lévai halastó érintésével, a magasban futó távhővezeték és a lakótelep „árnyékában áttörtük a lévaiak vonalait”. „A jövőben kerüljünk el minden várost!” – fakadt ki Karesz.

Léva nagy parkjában - amikor és ahol defektet kaptunk...

Léva nagy parkjában – amikor és ahol defektet kaptunk…

Jó félóra múlva Léva nagy parkjához érkeztünk. A begurulás jóleső lélegzetvételhez juttatott bennünket, de a sóhaj már Karesz barátunk rekumbensének gumijából jött, mivel üvegcserépbe hajtott. Legalább jó helyen. A szép park közepén elterülő tó melletti étterem teraszánál kellemes hely kínálkozott lebonyolítani a szerelést… A szeles kecmergés után hajlottunk a „jóra”. Telefoncsodánk megmutatta a legközelebbi bicajos boltot is, mi pedig – néhányan – az itallapot böngésztük és drukkoltunk a szerelőknek. A park legnagyobb katona-szobra nem is lehetett volna más, mint a hős Stefaníké, a szlovákok fő nemzeti hőséé.

 

Az ellenreformáció és a várostüzek

Mikor mindenkinek „megvolt minden kereke”, a kerékpárbolt-keresőket kértük föl kalauzolásra. A park sarkánál az útnak is nevet adó malom emelkedett, amely már – láthatóan – nem az eredeti funkciót tölti be: boltok, bowling club és hasonlók amortizálják. A malomárok vize ellenben még mindig átfolyik az épület alatt, vizében ott áll a vízmérce és a gallyszűrő.

Egy hatalmas modern kockaépület után a barokk stílusú református, és a kéttornyú katolikus templom elé értünk. Az egytornyú református templom minden háborúnak adott egy harangot – beolvasztani… Előtte egy dombormű díszlett, amelyet ez évben, 2016-ban avattak az erőszakos ellenreformáció két áldozatának, Czeglédy Péter és Rimaszombati Kis János gályarab-prédikátorok emlékének. Tudniillik, a 16. században a Császári Kamara igyekezett visszaszorítani a Magyarországon nagy teret nyert reformációt. 1673-ban koncepciósnak mondható perbe fogtak 300 protestáns lelkészt és tanítót, akik közül 93 a biztos halál lehetősége ellenére sem tagadta meg vallását. Rájuk végül „csak” hosszú börtönévek, vagy akár gályarabság várt – vagyonelkobzással. A templomban a Beneš-dekrétumok miatt deportált, illetve kitelepített magyarok emlékének is avattak emléktáblát.

Római katolikus templomának elődjei számtalanszor leégtek – az 1696-os tűz után egy toronnyal, az 1786-os után Eszterházy Miklós szintén egy, majd – miután 1808-ban megint leégett – 1902-ben végre két toronnyal építették újjá. Ekkor került a homlokzatára Szent László király szobra. (1777-től 1978-ig minden május 3-án – Szent Rókus napján – ünnepi körmenet vonult a szent szobrához, aztán a hatalom eltüntette azt…)

 

Dobó itt is volt kapitány…

A Szent Mihály utcán (a középkori főutcán) át aztán a várbejáróhoz érkeztünk (később bosszankodtunk, hogy véletlenül elkerültük a belváros magját), ahol egy magyar nyelvű információs tábla is állt. Így tudtuk meg azt, hogy az egykori piarista gimnáziumban – amely pont 1919-ig működött Léván – végzett Kittenberger Kálmán Afrika-kutató, a város szülötte. Balra az ide száműzött Szentháromság oszlop, előttünk pedig a Dobó István építtette reneszánsz várkastély épülete állt, amely a 13. századi eredetű, a mocsárral körülvett trachit sziklára emelt erődítmény legnagyobb épülete. A vár első ura Csák Máté volt, a századok alatt pedig számtalan ostromot kiállt és rengetegszer cserélt tulajdonost. 1558-tól Dobó István várkapitány erősítette meg, majd fiának veje, Kolonich Sigfrid ölte bele vagyonát. A korszerűsített vár aztán 1663-ban harc nélkül került a törökök kezére. A végvárat a visszavonuló kurucok robbantották fel 1708-ban, hogy ne kerüljön labanc kézre.

A feltöltött várárok ma park, s ezen át kerítéssel határolt út vezet a szűk várkapuba. A várudvarra érve kellemesen csalódtam, mert nem volt belépő, és íme, a vár körbenézhető! Bár tábla tiltja, megmásztam az alsó vár falainak tetejére vezető dombokat. Sajnos nem sok látszik a 16. századi, vakolatlan erődítésekből – magas fű és bokrok nőtték be azokat -, a felső vár romjaira felmászni még veszélyes is. Azért megpróbáltuk… A felső vár egy mindössze 50×12 méteres sziklaplatóra épült.

A nyugati oldalon álló Kapitány ház és a várkastély 1958 óta a Bars Megyei Múzeumnak ad helyet, a rotunda nevű kerek toronyban – amely rövid ideig dzsámi is volt – kávézót rendeztek be. Míg a lányok (jól kifigyelték) elmentek gyrosért, addig mi a „hazai” útravalót pusztítottuk ebédül. Helyi „jellegzetesség”, hogy a vár felett emelkedő, nemrég felújított Kálváriához az Engels Frigyes utcán lehet feljutni…

 

Egy szeles vargabetű

Kipihenve indultunk északi irányba, ami eleinte elég körülményes volt. Az útszélen meghúzódó kerekezés és járda-döcögés után végre Berekalja (Podluzany) felé taposhattuk a pedált. A szél enyhült kissé, nagyobb gond volt megindokolni, érdemes-e Garamtolmács Garam fölé emelkedő szikláit megkeresni és szétnézni róluk. Olvastam is a jó kilátásról, és fotón is láttam, de kételkedve fogadták a kitérőt. Garamkeszinél (Hronské Kosihy) le is mondtam a vezetésről, ennek ellenére mentünk tovább. Az nem is volt egyszerű, ugyanis Csejkőtől (Cajkov) szembeszelünk volt, Garamszőlősnél (Rybník nad Hronom) – melynek szlovák neve kb. „Garamhalas”, de szőlő van a címerében – pedig gyárkapuba torkollott a GPS-en jelzett rövidítő-út. Az portásasszony természetesen magyarul közölte a tényt. A kapuntúl láthattuk az 500 méterre lévő túlsó kaput… Jött a kerülő, és egy forgalmas-veszélyes útra fordultunk a gyár háttere előtt, majd egy vasúti átkelő következett… aztán egy egyre elhagyatottabb köves út az első selmeci hegy tövébe, majd behajtani tilos táblák, és a vég. Valahol egy turistajelzés vezethet fel… – visszafordultunk. Kareszen épp, hogy át nem hajtott egy teherautó…

Felszabadultan tekertünk vissza – hátszéllel – Csejkőig, majd a Selmeci-hegyek alatt a többszörösen összetett Garamújfaluig (a szlovák neve túl hosszú). Éppen Csejkőn ígértette meg velünk Karesz ismét, hogy – ugyan már – tekerjünk megállás nélkül egy órát… Az út azonban Csejkőtől hosszú-sunyi emelkedőbe váltott, és mire felértünk, elfelejtettük az ígéretet – Garamújfaluba hosszú, nyílegyenes, enyhe lejtő vezetett, ami még a településen is vad tekerésre ösztönözte a csapattagokat. Közben rávettem Attilát egy kofolás megállóra. Persze a bennünket beérő társaink is mosolyogva csatlakoztak – néhányunk két korsóval is lehúzott. Húsz perc sem volt azaz óra.

 

Asszonyvásár meglepetései

Asszonyvásár/Bát felé menet... Már látható a két templom

Asszonyvásár/Bát felé menet… Már látható a két templom

A határban ismét elhagytunk egy tsz roncsot, majd a Selmeci-hegyek közé befurakodó, patakokkal felszabdalt dombvidékre értünk – a gyümölcsfákkal kísért útról körbenézve mindenfelé gyönyörű, kékes hegyvonulatokat láttunk, a lapos dombok tetején takarmánynövény- és gabonatáblák terültek el. Észak felé, előttünk egy hatalmas neogótikus templom fehérlett, amely mellett egy alig alacsonyabb, zömök templomtorony jelzett egy jelentősebb települést. Csak nem egy bányavároska? – gondoltam. Minden jel arra mutatott…

Bátról (Bátovce) – gondolom – nem sokan hallottunk. Korábban viszont Asszonyvásár volt a neve (német neve Frauenmarkt). Az 1000 körül alapított Bát fénykora a 11-14. században volt, amikor német telepesek érkeztek, s közben bányavárossá fejlődött. Zömök barokkos Szent Márton temploma 11. századi eredetű, amelyet kétszer is átépítettek, hatalmas evangélikus temploma pedig 1873-ban épült fel – nemrég renoválták, azért villog. Az 1910-ben 1350 – főleg szlovák – lakost számláló település hogyan építtethetett egy ekkora templomot? Gazdag lehetett az építtető!

Felfedezésünktől megilletődve jártuk körbe – egy lélek sem mozdult. A parókia falusi-barokkos árkádjai gyönyörű virágoskertre néztek, a felborogatott leanderek a napközbeni szélre emlékeztettek. Úticélunk a hontbesenyődi (Pecenice) víztározó volt, amely partján kempinget jelölt a GPS. A régi, alápincézett házacskák előtt legurulva azonnal – figyelmetlenül – kétfelé váltunk. Amíg összeverődtünk, krbejárhattam Asszonyvásár barokk kőhídját, amely 1766-ban épült a Selmec-patakon. Három nyílását nem is óvhatná más szent szobra, mint Nepomuki Szent Jánosé…

Táborverés a Báti-tó partján

Táborverés a Báti-tó partján

A tó partját – természetesen – csak a másik végéről lehetett megközelíteni, de a sátorverés órájához közeledve nemsokára kiderült, hogy a kemping nem létezik! Vagy tévedés volt, vagy évek óta megszűnt. Egyetlen épkézláb megoldásunk – hatan lévén – az volt, hogy bekéreckedtünk egy telekre. Be is sétáltunk egy helyre egy társasághoz, ahol megint csak akadt egy magyar – Józsi! Mivel estére csak két horgász maradt, úgy gondolták (velünk együtt), hogy elférünk a másik szélen, így gyorsan tábort ütöttünk, majd én fürdeni, három fiú pedig inni-ennivalóért kerekezett. Jól döntöttem, hogy nem vártam meg visszatértüket és megvacsoráztam: több órával később jelentek meg 10 liter üdítővel, és négy pizzával. Ők már fogyasztottak…

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (3. rész)

A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel

A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel

Gútától Koltáig

 

A Csallóköz legnagyobb települései közé tartozó Gúta címerében és zászlajában is a határában őrzi, a Vág partjára épített 14. századi egykori földvár szabályos alaprajzát – láthatja minden beérkező. Az egykori vasúttal fej-fej mellett gurultunk át egy csatorna hídján, be a tízezres lélekszámú kisvárosba. 1551-ben már városi rangja volt!

Bevártuk egymást, majd gyorsan „megtettek” vezetőnek, mivel négy évvel ezelőtt volt szerencsém erre… Bár akkor autóval „hoztak”, s nem is nyugati irányból, gondoltam, addig haladok, amíg a főutcaába, vagy a vele párhuzamos Vágba nem ütközöm. Nemsokára egy hatalmas park szélén poroszkáltunk, ahol sokan sétáltak, s itt-ott emlékművek, szobrok tűntek föl a fák-bokrok között. Egy barokk kápolnával egyidejűleg vettem észre a park falához felsorakoztatott számtalan kőkeresztet. „Tájékozódási szünet” indokával megálltunk a Szent Rozália kápolnánál, ahol leolvashattuk egy tábláról, mi is ez a furcsa park.

A Nagy árvíz

Gúta fordulatos-vérzivataros történelmének egyik legnagyobb katasztrófáját élte meg 1965 tavaszán. Szakadatlan esőzések emelték meg a Vág és a Duna szintjét. Májusban árvízkészültség volt, de június 17-én a víz már át is szakította a gátat. A gútaiak kimenekítése mellett emberfeletti küzdelem indult meg az árral, de 6 nappal később az utolsó töltés is elesett – Gúta néhány óra alatt víz alá került. Két hónap elteltével vált láthatóvá a felfoghatatlan pusztulás: 2400 házból 107 maradt ép… Országos összefogással épült fel az új Gúta, s egy nagy ünnepség keretében 1967 október 14-én visszakapta azóta elvett városi rangját is. Még a Babetta-gyártásig is felfejlődött!

Az újjáépítés eredménye ez az óriási Szent Rozália park is, amelyet Gúta legősibb temetőjéből alakítottak ki. A síremlékeket sorokba, csoportokba rendezték az 1980-as években, s az évek során a Szent Vendel-szobor, és a korpusz kiegészültek a háborúk, a szabadságharcok, a kitelepítések emlékműveivel, emléktábláival. Érdekes lenne körbesétálni!

 

Erő, egészség! Gúta!

Erő, egészség! Gúta!

Újabb malom-idill…

A régi temetőkapu már a főútra nézett, s azon betekertünk a központba. Míg a többieket vártam, szerettem volna megtalálni és lefotózni az árvíz emlékművét, de több főtéri „alkotás” között sem sikerült felfedeznem. Utólag megtudtam: az a kőlapokból álló kompozíció volt az, amit a helyiek „a kőrakás”-nak neveznek.

Bárhogy erősködtem, hogy guruljunk el az egy köpésre lévő híres hajómalomhoz, mielőtt lemegy a nap – társaim betódultak a gyros-oshoz, majd „betáraztuk” a vacsorát – elvittük a partra. Végül ez az időzítés volt a legjobb, mivel a töltésről vacsorával a „zsebben” csodálkozhattunk rá a Kis-Duna holtágán úszó behemót hajómalomra, a 82 méter hosszúságú zsindelyes fahídra és a csodálatos környezetre. (A fahidat nemrég újították fel.) Biztos, ami biztos – a társaság ezen az oldalon költötte el a vacsoráját a pavilonban, majd gyalogosan bementünk kempingezési lehetőség felől érdeklődni. Bíztam a sikerben, s úgy is lett. A sziget-félsziget ügyeletese – és sörcsapolója – egy aktív kerékpáros férfi volt, s gyorsan bólintott. 20 perc múlva már döfködtük a cölöpöket, feszítettük a ponyvákat és nemsokára elindultak az első zuhanyozók a melléképületbe.

Kareszt el tudtam csípni, s az alkonyat fényeinél végre lezuttyanhattunk az egyik faasztalhoz egy-egy korsó sörrel. Ekkor sokan érkeztek a kis ablakhoz, ahol a kiszolgálás történt – gyerekek jégkrémért, kofoláért, a nagyok sörért. Mögöttünk élénk libaélet folyt – az évente Hannahanna-fesztiválnak helyet adó területen egy kis „állatkert” is működik, ahol egy számár, egy csüngőhasú disznó és néhány ló mellett a legnagyobb létszámban barna ludak élnek. Miközben söröztük, a ludak – miután a fölvezető kikémlelt a színpad sarka mögül – tettek egy erődemonstrációs kört a közgyep szélén, majd visszatódultak lakhelyük felé.

 

Szegény Iván!

A fahíd építését, az 1983-ban egy régi után felépített hajómalom elhelyezését és a „sziget” kialakítását elsőként Sáli Ivan vetette fel 1992 körül, és azóta jócskán kiépült a nagyszerű zug: a fa kiszolgáló épületben kocsma működik, mellette – tető alatt – régi munkaeszközök gépek idézik a múlt mezőgazdasági munkáit, s színpad, tánctér, fedett kiülők, szabadtéri kemencék, ólak és tájház egészítik ki a malom környezetét. A területet egy gútai polgári társulás tagjai igazgatják. Ivan, aki mindenben látott fantáziát, 2013-ban hirtelen elhunyt – nagy űrt hagyva maga után. 2012-ben egy pörköltfőző versenyen még láttam őt.

Béla barátunk olthatatlan vágyat érzett egy kis sütögetésre, így – engedéllyel – tüzet is gyújtottunk nem sokkal lefekvés előtt.

A reggel bágyasztó borultsággal és velőtrázó szamárordítással kezdődött, s már égetett Nap, amikor felmálházva búcsút vettünk az idilli helytől. – Mozsno moszt Váh Hurbanovo? – „kérdeztem” ékes szlovák nyelven, a töltésen szembejövőket, vajon a gáton elérhető-e a Vág hídja Ógyalla felé. Ano volt a válasz, így a Vág felett keresztülhajtva Naszvad és Imely felé iramodtunk. Azt a jópár kilométert végig napraforgótáblák között tettük meg – nyárfák alatt. Észrevétlenül kereszteztük a Nyitra medrét is.

 

Napraforgó, semmi más...

Napraforgó, semmi más…

A Nyitra és a Zsitva partján…

Naszvadon egy romasrác szerette volna kipróbálni a fekvőkerékpárt, s mivel nem lehetett, Eurót kunyerált … A zöldellő Ímelyt is elhagytuk, s szinte nyílegyenes úton értünk Ógyalla (Hurbanovo) tartozékához, „Bogotához” (Bohatá). Déli irányba kanyarodtunk és közben már meg is egyeztünk egy sörözős megállóban. A minden régit nélkülöző városrész aztán történelmibbe váltott: egy tipikus iskolakerítés mögött nagy parkot pillantottam meg, s megállva egy tönkretett Ordódy-kúriát. (Az egyiket a háromból.) Be sem mertem nézni az ablakrésen… A többieket egy bevásárlóközpontnál értem utol – nosza, vissza is fordultam az Arany Fácán sörgyár bejáratát megörökíteni!

Ógyallát is 1948-ban keresztelték át Jozef Miroslav Hurban író, nemzeti vezető nevére – aki Bécs támogatásával felkelést is vezetett 1848-ban szabadságharcunk ellen. Ógyalla neve mellé – a csillagvizsgáló mellett – szecessziós templomot, kúriákat, szobrokat jegyeztem, így folyamatosan fürkésztem az utca két oldalát. Nem csoda, hogy a többiek elhúztak – még a táblával jelölt csillagvizsgálót sem vették észre. Néhány felvételt a fák-bokrok mögött megbújó kúriákról is kellett készíteni – a csillagászati múzeummal szemben a jó állapotú Steiner-kastély peckes tornyai még a fák koronáján is túlnyúltak.

 

Csillagda – lopakodva

Itt született 1856-ban Feszty Árpád festő – Jókai veje – is, akiknek sírboltja van a temetőben. Még jelentősebb a Konkoly-Thege család szülöttének Dr. Konkoly-Thege Miklósnak tudományos tevékenysége, akinek nevéhez Európa első asztrofizikális obszervatóriumának megépítése fűződik 1871-ben. Egész életét a tudománynak szentelte, és 1899-ben a csillagvizsgálót, annak felszerelését, ingatlanait az államra hagyta, mert aggódott, hogy halála után nem használják majd a berendezéseket és felszámolják az épületet. Cserébe az állam szavatolta a kutatóház megtartását és ott-tartását.

A doktornak szobrot avattak 2007-ben, a családról utcákat neveztek el, és sírkápolnájuk Ógyalla déli részén emelkedik egy dombon.

Szerencsére a hatalmas szecessziós Szent László templom „megállította” a csapatot, és utolértük őket. Az előző templom 1911-ben leégett, s Medgyaszay István tervei alapján építették a ma láthatót. (A túránk során később érintett rárósmúlyadi templom nagyon hasonló – szintén ő tervezte). Avatott szem felfedezi az utca másik oldalán álló, szintén szecessziós parókiaépületet.

Barátommal már „körbeszimatoltuk” a csillagda-múzeum kerítését, de még belátni sem nagyon lehetett a nagy kert mélyén álló régi csillagdára. Kicsit arrébb azért észrevettem és széles rést a kerítésen, s közös besurranásra bujtogattam a csapatot. Nem láttam kockázatot, mivel emberek sem voltak az utcán, s a park fái is fedeztek volna bennünket. Így végül csak én láttam közelről a nyitható kupolát, a Konkoly-Thege-emléktáblát és a Kopernikusz-szobrot. A tetejét állítólag a 80-as években a „nagy kupola” kivételével lecserélték.

 

Szent István király és egy Jászai-díjas

A nap következő részében már többnyire lankás dombvidéken haladtunk, de néhol meglepetésszerűen meredek szakaszok is voltak. Ógyalla felett remek kilátásban volt részünk a Gerecsére és szép erdős-ligetes úton értünk le a jókora Komáromszentpéterre. Csinos templomai mellett van egy omladozó Zichy-kastélya is nagy parkkal, ám aznap Kolta volt egy messzi cél. (Még nem tudtuk, hogy még messzebb…) Nem lehet jelentős vízfolyás, de 2010-ben a Dzsindzsa-patak (jó név!) okozott jelentős károkat Svaty Peterben… Itt kérte először Karesz barátunk, hogy tekerjünk már legalább egy órát megállás nélkül. Nos, én ezt ott, akkor kereken megtagadtam… Kutyából nem lesz szalonna.

Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben

Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben

Újgyallán – mely egykor Ógyalla egyik majorja volt – nem álltunk, meg de alig tudtuk elhagyni meredek kaptatója miatt, de ennek köszönhetően Perbetére „viharos” sebességgel értünk be. A település központjában álltunk meg megosztani egymással a sebességi mámor örömét – én közben körbenéztem. Nem kis meglepetésemre éppen az előző év augusztusában avattak Szent István-szobrot (a győri Lebó Ferenc alkotása) a 2001-ben állított Milleniumi emlékmű diadalíve alatt. Perbete egykor jelentős település volt, ma háromezren lakják, s ezek ¾-e magyar.

Komárom közelsége sajnos az 1763-as földrengésben is megnyilvánult: 1733-ban épített barokk temploma összedőlt, de három évvel később klasszicista stílusban újjáépítették. Ha közelebbről is megnéztem volna, megpillanthattam volna 18. századi magyar kőcímerét. 1945-ig minden felekezetnek volt temploma és iskolája!

Perbete híres szülötte Pándy Lajos Jászai Mari-díjas színész, aki 2014-ben hunyt el Budapesten, de már emléktáblát is avatott neki a falu. 1948-tól indult színészi pályafutása. Számos tévéjátékban játszott – az Egri Csillagokban ő alakította Fügedyt – s emellett 120 hangjátékot és 50 színdarabot fordított magyarra.

Ezt követően – átszelve az 509-es utat és egy vasutat – legalább 16 kilométeren át a napban sütkérező dombvidék gabonatábláin, erdőfoltjain meditálhattunk, ám monotonitása ellenére szép volt a táj. Jászfalu csupán ráhangolódás volt az általam várva várt Koltára. Jászfalu egyébként ma már teljesen tót település, neve – persze – egykori jász lakosaira utal – a magyar többségű falu Trianon után szlovákosodott el.

 

A koltai magyar

Teljesen kitikkadva és éhesen értünk be a szép fekvésű Koltára, amely az 1938-ban hazatért települések egyik legészakabbika. Ezt mutatja az is, hogy 2011-ben – állítólag – 19-en vallották magukat magyarnak. Mindenesetre „leparkoltunk” a kocsma elé, lefoglaltunk egy kinti asztalt, bent pedig kofolát rendeltünk. Ez a jellegzetes, inkább cseh, mint csehszlovák üdítő lassan mindenki tetszését elnyerte csapatunkban. Nyári bicajozáshoz mindenképen jó!

Bent egy srác – miután megtudta, hogy magyar turisták látogattak Koltára – nagyon fellelkesült, segített rendelni, közben pedig igyekezett magyar szavakat előásni emlékezetéből. Folyamatosan kezet fogott velünk és nagyon örült minden magyar szónak. A lányokat végül külön is meghívta egy jégkrémre… Amikor segítőnkkel másodjára is a pulthoz járultunk, egy addig csendben ülő öregember közbeszólt valamit magyarul.

– Hát te tudsz magyarul?! Nem is tudtam, hogy te magyar vagy! – csodálkozott rá az öregre a fiú. Hát… ilyen ritka már itt a magyar ember…

Ezután én is hozzáfordultam tájékozódni: merre van a Kürthy-kastély, amely nemrég még általános iskola volt? – A templomnál jobbra, az első utcánál balra és vagy 100 méter… de nincs ott semmi. – Hogyhogy semmi? – kérdeztem – nincs meg a kastély? – Ott van, de nincs ott semmi – mondta eltökélten. Gondolom nekik a kastély megszokott dolog, s nincs más…

 

A csodálatos Kürthy-kastély - méltatlan állapotban...

A csodálatos Kürthy-kastély – méltatlan állapotban…

120 éves ékszerdoboz

Egy óra múlva már nagyon égett a talaj a talpam alatt, így előrementem. Áthaladtam a közelben fakadó Páriz-patak hídján, majd kanyarodtam, fordultam, és száz méter múlva, a képen már látott romantikus stílusú Kürthy-kúria után ott sárgállott a tökéletesen formabontó Kürthy-kastély. Nagyszerű látvány volt – felhők úsztak a kék égen és épp távozóban volt a kaszálógép, amely levágta a telek méteres füvét.

1850-es években Fajkürti és koltai Kürthy Lajos volt a legnagyobb birtokos Koltán. Ő építhette az a mai kastélynak alapot adó kúriát, amelyet a budapesti köznemesi származású Mászáros Károly felesége alakíttatott át 1898-ban nyaralókastéllyá. A kis kastély angol gótikát idéző hármas tagolású homlokzata – amelyet két lapos tetejű bástyatorony fog közre – egészen egyedülálló. Még szecessziós részlete is van! De mi lesz most ezzel a csodával?

Címer a Kürthy-kúria kapuja felett

Címer a Kürthy-kúria kapuja felett

Barátaimnak is nagyon tetszett – akik végre befejezték a jégkrémezést az utca elején és idejöttek -, ám én közben már a szomszédos – még magasabb gazban fuldokló – földszintes Kürthy-kúriát nézegettem. Régi vaslámpások függnek a kapu két oldalán, oldalt egy megtört kőoroszlán „teteme” hever, a zárókövön pedig egy kuruc lovas címer! Még a kerítés is kolbászból van! (egy fél szál kolbász pihent a kerítés egyik rúdján!) Emberek, ezt meg kellene menteni!

Közben nyilvánvalóvá vált, hogy a legközelebbi kemping – márpedig kemping kell – a Garam partján található, legalább 25 kilométerre… Láttam, amit feltétlenül akartam – így elégedetten vánszorogtunk ki a völgyből az országúton. Itt sem ebédeltünk… Utolsóként Kolta 20. századi urainak, a Jaross családnak klasszicista síremlékét láthattuk – balra a temetőben.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (2. rész)

Dunaszerdahelytől Gútáig

 

Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben

Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben

Mint írtam, tábort vertünk a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben. Sajnos csak sötétedéskor néztünk söröző után, s a nedű sötétben és hűvösben már nem esett olyan jól. De az egyik benti kocsma teraszán még hajnal egykor is énekelte valaki bús nótáit.

Kora reggel aztán összekapcsoltam az egészségügyi sétát a zuhanyozással, ami nagyon jólesett – mivel még visszafeküdtem… A finom melegre lassan előbújtunk mindannyian a kotyogós hangjaira kis „pagonyunkban”, és lustán megreggeliztünk a cirógató napfényben, amely indulásig meg is szárította nyirkos törülközőinket és a sátrakat. Míg mi már menetre készen dugtuk palackjainkat a csap alá, a strand medencéje szinte még üres volt. A nap is már „gőzerővel üzemelt”.

Ami a lakótelep mögött van…

Vezetővé avanzsálva nagy lendülettel indultam el Dunaszerdahely központja felé. A jelentős forgalom és a vasúti felüljáró kicsit szétzilálta a társaságot, de aztán a körforgalomnál ráfordultunk a Fő utcára – gyalogosan, mivel nem csak a fekvőkerékpárosoknak volt életveszélyes a körforgalmi lavírozás. Erről, a déli oldalról mintha szándékosan rekesztették volna el a belvárost hatalmas lakótelep-háztömbökkel – a legrégebbi műemlék, a 14. századi alapokon nyugvó, gótikus eredetű római katolikus templomnak csak a keresztje látszik ki mögülük.

 

A szerdahelyi forgalomban

Azonnal felismertem a jellegzetes városházát, amely Makovecz Imre tervei alapján épült, és amely hasonló formavilágú épületekkel egészült ki a Fő utca mentén. Amíg az egyik fekvőkerékpár szervizelése folyt, betájoltam a barokk Sárga kastélyt. Ez Szerdahely legreprezentatívabb épülete, és a Csallóközi Múzeumnak ad otthont, amely elsősorban a tájra vonatkozó helytörténeti kiállításokból áll. Valamikor nagy park vette körül, amely már rég a múlté… Az 1753-re elkészült, Padányi Bíró Márton építtette úri lakot – láthatólag – nemrég újították fel. Vele szemben emelkedik a város modern református temploma, amely 1998-ra épült fel. Visszatértünk a Fő utcára, ahol egyik barátunk kenyeret vásárolt, majd örömmel újságolta, hogy mindenütt magyar feliratokat és magyar beszédet hallott.

Továbbhajtottunk az utca szélére szorított kerékpárúton, s legközelebb a bíróság szecessziós épületének közelében álltunk meg. Ezután értünk a romantikus stílusú Vermes-villához (a közelben több „hasonló” villa és kúria található), amely modern művészeti központ: félig árnyékos udvarán számos kortárs szobrászati alkotás áll. Mivel ott megszűnt az idegesítő forgalom, megnyugodtunk és kényelmesen körbenéztünk. Egyik túratársnőnk felismerte az egyik alkotást – Budahelyi Tibor „Jelzését” -, amihez cégüktől kértek vasipari kivitelezést. De nemcsak a szobrok, a tornyos épület is érdekes volt.

 

Kerékpárút versus kamionforgalom

Egyeztetni kezdtünk az útirányról és a következő érintendő településről. Én Dunatőkést (Dunajsky Klatov) néztem ki egy vízimalom miatt, ám ez önmagában még nem volt meggyőző – megközelítése vargabetűnek ígérkezett. Döntés helyett bevásároltunk – az mindenképpen jólesett –, de aztán a GPS-szel bíró túratársnőnk mégis Dunatőkés felé irányította a csapatot, s a többiek követték. A jelzett kerékpárút is az útirány „malmára hajtotta a vizet”, amelyen a nagyon hangulatos Kisudvarnokig (Malé Drorníky) jutottunk. Onnan viszont egy régi, kavicsos dűlőúton vezetett volna tovább, amelytől viszolyogtak a fekvő kerekezők, így Nagyudvarnok (Vel’ky Dvorníky) felé kerültünk. A szép fás-virágos település végén aztán ismét „egymásnak feszültünk”, mivel egyikünk semmiképpen sem akart a forgalmas főút szélén kerekezni. (Természetesen senki sem szeret, de kamionok mellett fekve tekerni még félelmetes is.) Végül beadta a derekát és három kilométer után megérkeztünk Tőkésre, ahol rovásírásos településtábla is fogadott! Pihentünk egy kicsit a zöldséges pavilon árnyékában, majd néhány száz méterrel arrébb letértünk a malmot jelző táblánál. Míg a kátyús dózerúton döcögtünk, záporoztak rám a kérdések: „milyen lesz a malom, jó lesz a malom?”, aztán egyszer csak legurultunk egy fák árnyékolta, enyhe lejtőn és megérkeztünk csodaországba…

 

Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában - a Cséfalvay malomnál

Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában – a Cséfalvay malomnál

Ember és liliom a vízben!

A fakorláttal kísért út bal oldalán állt a kis, fehérre meszelt malomépület, annak végében pedig tétlenségre kárhoztatott vízikereke. De továbbhajtva az út mindkét oldalán a Kis Duna Tőkési ágának vize állt, fák borultak fölé, vízililiomok kerek levelei lebegtek rajta itt-ott sárga virágbimbókkal, a kritálytiszta víz miatt pedig láthattuk a meder alját. A bicikliket sebtében letámasztottuk és láttuk, ahogy a víz átzúdul a híd alatt. Akkor derült ki számomra, hogy a malomgáton állunk. A csodaszép, tóvá szélesedő Duna-ágat egy lábakon álló „víziteraszról” is megnézhettük a túlpartról. Mire visszaértünk, a forgalmas út miatt ideges barátunk már bele is gázolt a hívogató vízbe a vízikerék mellett. „Megérte!” – mondta később.

Hatalmas fürdést csaptunk a déli melegben – úsztunk árral szemben, lebegtünk a tavirózsák mellett -, az újjászületést pedig egy jó megebédeléssel „fejeltük” meg. Béla barátunk rögvest a serpenyőjéért kapott, és összeütött egy rántottát: nem adja alább Angliában sem… Az egyik, Cséfalvay malom tőszomszédságában álló házban lakott a malom „kezelője”, aki az utolsó molnár leszármazottja is. Négyen felsorakoztunk, hogy megtekintjük a malmot. Az asszony többek között elmesélte, hogy nem könnyítik meg a dolgukat a természetvédelmisek a malom környezetét illetően, mert például napokat kellett várniuk arra is, hogy a vihardöntötte fákat „hivatalosan” ők távolítsák el az útról. A műemlékesek pedig az épület tetőzetének felújításánál spórolták le az mennyezeti ablakot, miszerint „nem is volt ott soha ablak”, mintha sötétben dolgoztak volna a felső szinten. Az ipartörténeti emlék berendezéseiből elsősorban a szitaberendezés kiemelkedő. Megtudtuk azt is, hogy a malomcsatorna zsilip-emelőjére már régóta nem jutott pénz, így nem tudnak vizet ereszteni a kerékre…

Mikor elköszöntünk, a hölgy egy dunatőkési kulcstartót ajándékozott nekünk. Az egész túráról először az itteni fürdés percei jutnak eszünkbe…

 

A Tőkési-ág természete

Örömünkre Adrien túratársnőnk felfedezett egy jelzett kerékpárutat, amely a vízfolyás mellett haladt a megfelelő – délkeleti – irányába. Bár az út hepehupás dűlőút volt (egyes részein aszfaltmaradékkal), most nem volt gond. A galériaerdő, gyümölcsfás víkendtelkek és kukoricatáblák között egy hídhoz értünk – egy major közelében. A hídról – melyen átkeltünk – csodálatos rálátás esett az ismerős Duna-ágra, amelynek lassan áramló vizén pászmákba rendeződött a békalencse, a meder kavicsait pedig meg lehetett volna számolni…

A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett... vagy mégsem?

A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett… vagy mégsem?

A túloldalon viszont füves úton mehettünk tovább, a töltést kísérő hatalmas fák lombárnyékában. A „bio-szakasz” után ismét aszfalton folytattuk utunkat és elbúcsúztunk a gyönyörű Tőkési-ágtól. A nyárfás út Csallóközkürtre (Ohrády) vezetett, ahová csak azért mentünk be, mert a rövidítő út mellett permeteztek, így azt lezárták. Csallóközkürtön megnéztük a Polgármesteri hivatal falán látható Kossuth-emléktáblát, majd – miután tornya reneszánsz pártázatosnak tűnt – a Szent István vértanú-templomát is. Bár ez utóbbi emléktáblája 1933-as újjáépítésről tanúskodik, utóbb megtudtam, hogy őse már a 13. században állt, s a 20. századra már roskadozó templomot a torony kivételével az alapoktól újraépítették. Márványból készült főoltára annak a Fadrusz János alkotta Mária Terézia-szobornak a talapzatából készült, amit Pozsonyban vasdorongokkal szétvertek a cseh légiósok 1921 októberében…

 

Út a vásárokra és a pallosjog

Mire kijutottunk a településről – a Vásárút (Trhová Hradská) felé tartó almafás kerékpárúton – a rövidebb út lezárását már feloldották, viszont csak így láthattuk Csallóközkürtöt! Vásárúton átkerekeztünk – a néhány közben készített fotó hangulatos településről tanúskodik. Nyárasdig (Topol’níky) gyümölcsfákkal hanyagul szegélyezett úton haladtunk, mellettünk pedig aratás folyt. Áthaladtunk a Bős-Nyárasdi-csatorna felett is. Vártam Nyárasdot, mert Pallosjog emlékműve mellett egy 1849-es csata-emlékművet, és egy Petőfi emlékművet is „jegyeztem”. A csapat ellenben először fagyizóért és sörözőért kiáltott, így ennek megfelelően álltunk meg a központban. A sörreklámot követve először egy hatalmas étterembe léptem be, de aztán kiderült, hogy van egy sörterasz is, így oda sétáltunk át. Jólesően emelgettük a korsót, csíptük a mogyorót. A felszolgáló lánytól érdeklődtem az 1849-es csata-emlémű helye iránt, de sajnos messze esett a mi útvonalunktól, így lemondtam róla. Pedig a kisebb ütközetet mi, magyarok nyertük…

A Pallosjog oszlopa viszont ott állt a szomszédos parkban (a Petőfi-emlékmű pedig az út másik oldalán). Nem gyakori az ilyen emlékmű – helyi törvénykezési jogot jelent. Az itteni, kardot tartó karral kiegészített oszlop, az egykori pellengérnek állít emléket, amely 1796-tól lett is felállítva. A nem főbenjáró bűnt elkövető személyt ahhoz kötözték, vagy láncolták, s ez hatalmas szégyent jelentett.

 

Maraton az ártérben

Ekecs (Okoc – vicces…) következett. Az utat fák szegényezték és áthaladtunk Határ-csatornán is, ahol a parton sütkérező romák hangosan rácsodálkoztak a fekvő biciklikre – magyarul. A mai Ekecs a 1976-ban hozzákapcsolt Apácaszakállas (Opatovsky Sokolec – nem kevésbé vicces) üdvözlőtáblájával köszöntött. A nagy, szinte egészen magyar lakosú településen kerékpárúton haladhattunk, és igen sok fa ad árnyat a falun átsétálónak. Kis szakrális emlékei mellett érdekes Lipcsey György két organikus, „szárba szökkent” emlékoszlopa, melyek a két településrész első említéseinek állítanak emléket.

Ekecs végénél „nagy fa várta fejszénket”. Végcélunkig, Gútáig egyetlen apró település esett csak utunkba a 21 kilométeren át. A nap kíméletlenül sütött, és kevés ok adódott leszállni a nyeregből. Egy alkalom azért nemsokára adódott, megpedig az 1913-ban épített gólyási majorság egy stílusban emelt épületei. Állítólag ott még folyik állattenyésztés. A továbbiakban néha erdős, néha mocsaras területek váltakoztak szántóval, legelővel, de igen hosszan. Feltételezem, hogy régen egészen mocsaras, vízjárta terület lehetett. Itt-ott feltűnt egy-egy kísértetház a semmi közepén, egy-egy tető sandított ki a bokrok felett, majd nagysokára megérkeztünk a közel 11 ezres Gútára (Kolárovo). Szlovák nevét 1948-ban kapta, mégpedig Ján Kollár szlovák származású „nemzetébresztő” költő után – egy „l” betűvel. Gútához nem volt köze.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (1. rész)

A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek

A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek

Rajkától Bősig

Tavaly ősszel barátaimmal megállapítottuk, hogy változtatnunk kellene azon az állapoton, miszerint még nem csináltunk kerékpáros vándortúrát. Úgy, ahogy kell: sátorral, többnapi cókmókkal… Mivel én már számos ilyen túrát tettem, igyekeztem korteskedni az ötlet mellett, de nem volt rá szükség – mindenki lelkesen fogadta. A nyár közeledtével néhányan kerékpáros táskát vásároltak, míg mások pedig csak leporolták az évtizedek óta elsüllyesztett alkalmatosságot…

 

Tervek és előkészületek

Helyszínként – miután a migránshelyzet miatt elvetettük az ausztriai Duna-völgyet – a Felvidék déli, lapályosabb szegélyét tűztük ki, hogy a „csomagos” kerékpározás könnyebb és élvezhetőbb legyen. Bár otthonosan érezhetjük magunkat ott, ismeretlensége miatt mégis izgalmas a terep. Korán eldöntöttük, hogy nyugatról kelet felé haladunk, így sok idő állt rendelkezésre a felkereshető látnivalók összegyűjtésére. Ezt a feladatot ketten vállaltuk magunkra – nekem igen szórakoztató volt a „kutatás”. Túl vagyok már azon a „korszakon”, hogy csak a hegyvidéket vegyem észre, így a Csallóközben, az ún. Szlovák-alföldön, a Vág-Garam közti dombvidéken, és az Ipoly völgyében rengeteg épített – kulturális – látnivalót találtam. (Bárcsak útbaejthetnők a nagyját! – álmodoztam.) Emellett még sosem volt úgy, hogy a természet ne lett volna harmóniában az előbbiekkel… Karesz barátom Kassáig is el tudta volna képzelni az egy hét alatt megtett távot, míg én csak legfeljebb Losonc magasságáig.

Bár felmerült az, hogy a magunkkal vitt Szlovákia autóstérképen bejelölt, „útbaejtésre érdemes” településekről majd útközben döntünk, hogy merre is menjünk, de a meddő viták elkerülése végett terveztem egy útvonalat – nagyjából az Ipoly vonaláig. 8-9 főre számítottunk, de végül hatan álltunk készen a nagy kalandra.

Csikósok a téren, Jó palócok a kocsiban

A bicikli felmálházásáig féltem attól, hogy felszerelésem nem fog beférni a táskába, de kár volt: ahogy pakoltam, egyre több és több fért. És eljött a nagy nap! Ahogy kiléptem a lakás ajtaján, máris elhagytam a sapkám (egyetlen veszteségem), de aztán olajozottan mentek a dolgok. Tíz perc alatt eltekertem az első találkozó ponthoz, ahol Károly és Béla várt már türelmetlenül, majd elpedáloztunk a Nyugati pályaudvar parkolójába, ahová Szilvi is érkezett. Útközben egy pillanatra megálltunk a Hősök terén, ahol csikósok pattintgattak a karikással – készültek a Pozsonyi csata-megemlékezésre.

 

A parkolóba még ketten érkeztek, ám kisteherautóval, és azonnal nekiveselkedtünk kerékpárjaik mellé a mieinket és a táskákat felpakolni. Ekkor már szembeszökő volt az, ami „szervezkedés” közben még nem: hatunk közül hárman fekvő kerékpárral (rekumbens) készültek a vándortúrára. (Nyugaton már régen hódít – az elsők 1893-ban jelentek meg -, nálunk még inkább ritkaság.) Végül beültünk a fülkébe, és a hangulat – hátul, a fiúknál mindenképpen – a tetőfokára hágott: Károly előhúzott egy literes „Jó palócok” sört és poharakat osztott…

 

Rajkára lógott az eső lába…

Még délre sem járt az idő, amikor Rajka már lőtávolban volt, igaz, csúnyán beszürkült az ég és szemerkélő eső tette feszültté a hangulatot: elázhatnak a táskák, a fekvőülések. Rajkán az első szóba jöhető helyen megálltunk. Szerencsére az eső nem eredt el, mi pedig villámgyorsan felmálháztuk a kerékpárokat a Lokomotív étterem előtti parkolóban. A táskám hátsó zsebéből kiálló jókora zöld hagymaszár napokig hirdette elkötelezettségem ama karizmatikus zöldség iránt.

A rajkai Szent Márton plébániatemplom

A rajkai Szent Márton plébániatemplom

Egyik túratársnőnk telefon-GPS-e után begurultunk a település központjába, ahol azonnal számos régi épület tűnt fel. Ám a legimpozánsabb a már messziről is kora-középkorinak látszó Szent Márton plébániatemplom volt. Egykor apró erődítmény védte itt a római Limest, s erre a kis kiemelkedésre épült 1313 előtt a román stílusú templom, amelyet aztán sokszor átépítettek. A legfeltűnőbb rajta az 1990-es években rekonstruált, magas, 14. századi toszkán jellegű toronysisak, és a vaskos torony. A körülötte hajladozó fák félig palástolják a török háborúk utáni barokk hajó-kialakítást.

Éppen parkot kerestünk volna egy plein air-ebédhez, amikor szakítva hagyományainkkal, döntöttünk az éttermes megoldás mellett. A Rákász étterem és pizzéria neve Rajka korábbi, Rákfalva nevére utalhatott, de ettől függetlenül talán máig nem eldöntött a település elnevezésének német, vagy szláv eredete. A második világháború után a lakosság többségét kitevő németek zömét kitelepítették. A schengeni határok megnyitásával Rajka a pozsonyiak számára lett hívogató, olyannyira, hogy 2012-re már a lakók fele szlovák állampolgár volt..! Buszjárat köti össze Pozsonnyal.

Talán az esős idő miatt futott össze három csoport – az egyetlen pincérnő (egy idős asszony) arcán látszott a gondterheltség. „Mindenki nyugaton dolgozik…” – gondoltuk. Végül jót ettünk, szerencsére az eső sem kezdett rá, és így jó hangulatban indultunk tovább a Dunacsúny (Cunovo) felé. Áthaladtunk egy Duna-ágon (vagy csatornán), amely a dunacsúnyi duzzasztómű kikerülésével szállít vizet az eredeti szigetközi mederbe – Magyarországra. Ha végigfutott volna az agyunkon az, hogy mi történt itt a Dunával, nem lettünk volna olyan önfeledtek…

 

Hát így állunk Bőssel…

Az eredeti tervek szerint (a szocializmusban) a dunakiliti duzzasztómű után Dunacsúny és Bős között 40 km hosszan üzemvízcsatornát (a mai Felvízcsatorna) hozott volna létre a csehszlovák állam, rajta a bősi erőművel. (Ezt az üzemvíz csatornát egy keskeny tóként is felfoghatjuk, amelynek vízszintjét magas töltésekkel olyan magasra emelték, mint a tövében lévő települések templomtornyai.) A magyar fél a nagymarosi vízlépcsőt építette volna meg. Ezzel a beruházással – tessék megkapaszkodni – a két ország energiaigényének 2-3%-át biztosították volna… Persze nem az energiatermelés volt a cél, hanem az árvízvédelem és a hajózhatóság, no de milyen áron!

Csak a rendszerváltást megelőző 1989-es civil tüntetések hatása akadályozta meg a Dunakanyarba telepített gát kivitelezését. Magyarország szerződést bontott, de a baráti Csehszlovákia ragaszkodott az eredeti tervekhez. Így hát 1992 októberében eltérítette, és csehszlovák területre vezette a Duna vizének 83%-át, s a Szigetközben kritikus szint alá esett a vízszint. Ekkor mi Hágához fordultunk. 1993-ban Csehszlovákia szétesett, de Szlovákia ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Azóta is rendezetlen az ügy, a szlovák fél ígérete ellenére sem változtatott az egyoldalú vízelosztáson – ismét Magyarország vesztett. (Politikusaink általában vesztesként térnek vissza, ha az ország érdekeit kell képviselniük – főleg a szomszédokkal szemben.) A Hágai Nemzetközi Bíróság fennállása óta ez a leghosszabban rendezetlenül maradt ügy… – a mai napig.

 

Pihenő a Felvízcsatornán...

Pihenő a Felvízcsatornán…

A dunacsúnyi duzzasztónál

A kis Duna-ág után felkapaszkodtunk az egykori Duna déli töltésére, ahol máris felismertük a jellegzetes szlovák „kalapos” turistaoszlopok egyikét. 1,5 kilométer múlva megilletődve álltunk meg a duzzasztó előtt. Pozsony irányában halottnak ható állóvíz terült el, a parton uszadékfák tonnái meredeztek. Táblákon láthattuk azon duzzasztó légi felvételét, amely meghatározza, mennyi víz jusson a Dunából Magyarországra, a Szigetközbe… Készítettem néhány felvételt a közeli zsilipkapuk láncmeghajtásáról – ezeket ritkán mozgathatják, mivel mögötte, a mederben is bokrok nőttek, víz a létesítmény közepe táján zúdul az egykori mederbe.

Meg-megállva tekertem át a monstrumon. A szlovák fél lelátós raftingpályát, múzeumot és modern művészeti kiállítóhelyet épített ki a létesítményen. Fa szinte nincs. Nemsokára, a duzzasztó végére érve ott álltunk a Felvízcsatorna töltésén kialakított széles aszfaltúton. Utólag már nem bántuk, hogy nem sütött a nap, mivel egyetlen fa sem árnyékolta volna utunkat. Elindultunk Bős felé.

Eleinte még összefutottunk szlovák biciklistákkal, sétálókkal, de aztán magunkra maradtunk: bemelegíthettük izmainkat, a „fekvők” is szokták a csomagokat. Doborgaznál megálltam, hogy lefotózzam a vízkilépőt. Doborgaz települést kettévágta a trianoni határ – Magyarországi részéből alakították ki Doborgazszigetet, amely ma már Dunasziget része. 1992 óta viszont a „régi” Duna és a Felvízcsatorna töltése közé szorították – jóformán szigetet csináltak belőle.

 

A bősi „élménycentrumban”

Karesz rekumberse néhány szerelő-megállóra kényszerült – először a küllők szakították le a csomagolóhevedert. Ilyen csomagos túrán mindig  be-beakad valami…

Elhagytuk a Vajka és a túloldali Keszölcsés között üzemelő kompot, de Nagybodakot már nem láttuk alant, mert a lassan feltűnő bősi erőmű „tornyára” koncentráltunk. Mivel nem tudtuk, hogy mennyire lehet szétnézni a létesítményen, megálltunk az előtte kialakított „mese-asztaloknál”, a pihenőhelyen. Az említett bútordarabok úgy néznek ki, mintha rugalmas műanyagból lennének, ám betonöntvények – vigyázat a ráugrással!

Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról

Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról

Aztán felmerészkedtünk a gátra, amelyről kiderült, hogy „turistalátványosság”… Magánál a turbináknál még nem lehet szétnézni – nem is látni semmit -, de a zsilipeknél szabad a járkálás, nézelődés. Az ismertető táblák mindenesetre csak szlovákul tudóknak beszédesek. Mivel nekem kellemes emlékeim kötődnek az itt történő zsilipeléshez – mert pár évvel korábban hajóval utazhattam Bécsbe -, így jó lett volna most ugyanazt a „másik oldalról” látni. A jobb kilátásért megmásztuk a gát fölé magasodó torony lépcsőit, s a teraszról megpillantottunk egy jókora, közeledő hajót. Mire lassan a gáthoz ért, a nap is kisütött – egyszerre minden felélénkült!

A svájci hajó befutott a zsilipkamrába, mi pedig annak ellenére, hogy már hat óra felé járt, megvártuk a teljes kamrafeltöltést. Már ott beszédbe elegyedtünk a helyi magyarokkal.

Nagy lendülettel hagytuk hátunk mögött az erőművet és száguldottunk le a lejtőn Bősre (Gabcikovo). Nem lepett meg, hogy megváltoztatott, szlovák nevét a szlovák ellenállási mozgalom egyik alakjáról Jozef Gabcik merénylőről kapta – 1948 után. Sajnos találkoztunk máshol is ilyen erőszakos névváltoztatással.

 

Az Amadék laka sebtében

Bős nagymúltú és látnivalókban gazdag település, ám mindenki szeretett volna még világosban letáborozni, így látnivalók keresgélésére nem volt idő – a legfontosabbra, az Amadé-kastély felkeresésére szorítkoztam, s abban nagy szerepet játszott a szerencse. A barokk római katolikus templomnál megvártam a csapatot (a közeli csatorna vizében kutyát pancsoltattak a fűzfák alatt) és átvágtunk az első útkereszteződésen. Szerencsére a kastély a szerdahelyi út mellett volt, így észrevettem – letértünk.

A helyi kis-TESCO helyét is az egykori kastélypark területéből kanyarintották ki, úgy, mint a kis utca szembenéző parcelláit. A nemrég felújított klasszicista kastélyt a bokrok felett „kattintottam le”. Napjainkban öregotthonként hasznosul… Nem hinné az ember, de eredetileg vízivár volt a 15. századból, s a 17. században reneszánsz kastéllyá építették át. Mai arculatát a 18. században kapta, amikor gróf Amadé Tádé átalakíttatta.

Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt...

Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt…

Miközben a kerítésnél pipiskedtem a jobb fotóért, egy férfi sétált közelebb az egyik odanéző udvaron. Szlovák köszönésére Dobrüj-t, majd Jó napot-ot válaszoltam (mint a legtöbbször), s onnantól magyarul folytattuk – kérdések nélkül is elkezdett beszélni a kastélyról.

Nem olyan régen járt erre egy ma élő örökös, mesélte, de aztán lemondott a kastélyról, olyan sokfelé aprózódna az érték… Egy „legenda” szerint a déli torony emeletén szülte meg a kis II. Józsefet Mária Terézia. A férfi sok részlettel tudott volna még szolgálni, de a többiek sürgettek, így elköszöntem.

A közepes forgalom ellenére élvezetes volt tekerni késő délután a Csallóközben. Az utat fasor kísérte, a parcellákat itt-ott erdők, csatornák, puszták törték meg, s az idő is kellemes volt már. Csak nem egy őzet láttam a vízparton?!

 

Nagy kemping – kis kapuval

Célunkig az egyetlen település, Nyékvárkony (Vrakún) kimaradt a „jelölt helyek” közül, pedig kastélya és régi temploma is van. A Szent Jakab katolikus templomot tornyának formája árulta el a fák koronája felett. 1308-ban már jegyezték! Sajnos csak teleobjektívvel örökíthettem meg, pedig felfedezhettem volna a múltból „ittfelejtett” pellengérét is… A Pfeiffer-kastély ma szálloda – 1904-ben épült, ellenben az Amadé családnak valamikor itt is vízivára állt.

Rövid idő alatt Szerdahelyre értünk, s a kemping szinte a várostáblánál várt bennünket. Szlovákul fogadtak, magyarul folytattuk – a portás is magyar volt. Illik tudni, hogy Dunaszerdahely a Felvidék legmagyarabb települése. A kemping díja egy éjszakára egy (1) Euró volt, mivel nem szándékoztunk a strandot igénybe venni. Követtük a férfi útbaigazítását, hogy hol verjünk sátrat, de egészen megdöbbentünk a kemping nagyságán. Csak tekertünk, tekertünk és még mindig nem jött szembe kerítés, a táborhelyek pedig tele voltak! Nem is értettük, hogy miért. Italbár, kocsma, teniszpálya, medencék és csúszda – minden volt. Aztán tábort vertünk egy nyugodt ligetben és nekiláttunk a vacsorának.

Elherdált kastélyok – terhes örökségünk… (romos kastélyok sorsa)

Figyelemmel követtem a 2012-ben írt és feltöltött „Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…” című cikk három mostoha sorsú kastélyát, és az utolsó utáni pillanatban itt is, ott is „megmozdult valami”. Talán az a felismerés késztette tettekre a – leginkább – illetékeseket, hogy „ha már a puszta falak is eltűnnének egy gazdag úri lakból”… Ez sírnivaló! Mit lehet még megmenteni ezekből a romokból (egy kis település tulajdonaként), ki fog derülni… Nézzük hát! Először Serke lendült akcióba.

 

www.ujszo.com     2013. augusztus 7.

Megmenthetik a serkei kastélyt

 

Serke (Širkovce). Európai uniós pályázatnak köszönhetően az önkormányzat megpróbálja megmenteni a Gömöry-kastély egyik szárnyát. Az épület helyreállításához azonban jóval több pénzre lenne szükség a most elnyert összegnél.

Kisfaludi Nándor polgármester lapunknak elmondta, idén már harmadik alkalommal pályáztak az épület tatarozására. Jelentős akadályokat kellett legyőznie a községnek, mire idáig eljutott. Először a terület tulajdonjogát kellett rendezni, ezt követően az épületet és az azt övező, hathektáros parkot is regisztráltatni kellett a Műemlékvédelmi Hivatalban. Csak ezután igényelhettek uniós támogatást.

A Gömöry-kastély felújításának tervdokumentációját is uniós forrásból dolgoztatta ki az önkormányzat még korábban. Januárban jelentkeztek a kulturális minisztérium Újítsuk fel házunkat pályázatára.

Serke község 50 ezer eurót kért a munkálatokra, a pályázat elbírálását követően azonban csak 15 ezer eurót hagyott jóvá a tárca. A település 5 százalékos önrésszel járul hozzá a költségekhez, ez 2500 eurót tesz ki, mivel a tárca az önrész összegét az igényelt támogatásból számítja ki. Hat közhasznú munkás is segít a munkálatokban, nekik hat hónapra nyújt munkalehetőséget a pályázat. A munkálatokat a Műemlékvédelmi Hivatal losonci kirendeltségének munkatársai felügyelik. Ők határozták meg azt is, hogy a most elnyert pénzt mire fordíthatják. Ebből az összegből egyébként a kastély bal szárnyát próbálják megmenteni. Mivel beszakadt a tetőszerkezete, faanyaga pedig eltűnt, már csak a csupasz falak maradtak. Több helyen azok is jelentősen megrongálódtak. A pályázati pénzből a bal szárny falait igyekeznek helyreállítani. Felfalazzák a leomlott részeket, és a vakolatot is felújítják. Végezetül betonkoszorúval zárják le a rekonstruált rész tetejét, ez védi majd meg az időjárás viszontagságaitól. A munka már elkezdődött. Bár az önkormányzat rendszeresen kaszáltatja a kastély és az azt övező park területét, most alaposabban meg kell tisztítani a területet. Hamarosan a kőművesmunkák is elkezdődnek. Az épület teljes felújításra azonban még az igényelt 50 ezer euró sem lenne elegendő. Kisfaludi mindenképpen szeretné megmenteni a kastélyt, önerőből azonban erre képtelen a község. A polgármester már most figyeli a pályázati lehetőségeket, az újabb felhívásokra ismét pályázni szeretne.

A Gömöry-kastélyt a Szilassy-család építtette késő barokk stílusban a 18. században, 1750 és 1770 között. Később a Gömöry-, illetve Maróthy-család birtokába került az épület. Az utolsó serkey Maróthy az 1960-as években hunyt el, az addig épségben megőrződött, eredeti bútoraival berendezett, ép kastély pár év alatt tönkrement. Egykor ritkaságszámba menő, barokkos, csónaktestet formázó tetőzete teljesen megsemmisült.

Ibos Emese

S hol áll a kastély 2015-ben? A www.rimavska.sk 2015. augusztus 6-án megjelent szlovák nyelvű cikk alapján folytatódtak a munkálatok – amint az előző cikkben olvashattuk: felfalazzák a bal szárny falait, és fölül betonkoszorúval zárják a falakat. Úgy tűnik a település újabb 20 ezer eurót „nyert” Kulturális Minisztériumtól, s a közmunkások augusztus közepén állnak ismét munkába. Serke közhasznú munkásai továbbra is kaszálják a kastély környékét. Az épület részleges-teljes helyreállítása még az elején tart, de már meglepetésként feltárult a kőpadló két motívuma: egy horogkereszt és egy Dávid csillag.

Kisfaludi Nándor polgármester elképzelése szerint a megmentett kastélyban lehetne a községi hivatal székhelye, illetve egy Gömöry-emlékszoba mellett könyvtár és múzeum is helyet kaphatna a csinos épületben. Megrendezhetnék annak a fotókiállításnak is a folytatását, amelynek első részét 2011-ben mutatták be a Gömör-Kishont Múzeumban a Gömöry-Maróthy-családok mindennapjairól a századfordulóról.

Gondolatok a 2014-es Kitörés emléktúra rajtjában

Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben…

A felvétel a 2011-es Kitörés túra rajtjában készült (Fotó: Harsáczki György)

A felvétel a 2011-es Kitörés túra rajtjában készült (Fotó: Harsáczki György)

 

Ha már nem tudok részt venni az idei, 2014. február 8-9-én megrendezett Kitörés teljesítmény- és emléktúrán, legalább a rajtba ellátogatok! – gondoltam szombaton, és úgy is tettem. Már-már gyanút fogtam, hogy elnéztem a napot – mert kevés hátizsákot viselő bakancsost láttam a Várfok utcai lépcsőn és környékén – de a várbuszon már megnyugodtam e felől. Egészen természetes, hogy a médiában ilyenkor „tiltakoznak” a rendezvény miatt, és a „szélsőségesek” megjelenése indokolja a rendőri részvételt. A Kapisztrán téren (a túra a Magdolna torony falán olvasható a Kitörés emléktáblája) lelkesítő, nevező és indulásra váró tömeget vártam, ellenben legfeljebb 50-60 turista álldogált a nevezési helyeken. De aggodalmam felesleges volt: az előnevezés lehetőségével legalább annyian éltek az idén, mint amennyien tavaly összesen indultak – mondta Moys Zoltán, az egyik főszervező.

Nevezők 2014-es Kitörés túra rajtjában (Fotó: Harsáczki György)

Kései nevezők 2014-es Kitörés túra rajtjában (Fotó: Harsáczki György)

 

„Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok. II.11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.”– ez volt Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführernek, a Budapestet védő erők parancsnokának utolsó rádiótávirata a Dél Hadseregcsoportnak 1945. 02. 11. 17:50-kor.

 

– A szervezők egy baráti közösség tagjai – mutatta be a Kitörést Moys Zoltán. – A fő civil szervezet a Börzsöny Akciócsoport, mint turista szakosztály, s vannak katonai hagyományőrző csapatok, akik korabeli ruhákban, fegyverekkel, felszereléssel „illusztrálják” a Kitörésben részt vett erőket. Ők az egész éjjelt kint töltik, így a túra napján ők viszik a munka oroszlánrészét. A további segítők mellett a felvidéki-ipolysági Nemzetvédelmi Erő tagjai is segédkeznek. „A túrát már nyolc éve rendezzük, mindig ugyanúgy hirdettük meg, ugyanarról szól, mint az első rendezéskor, viszont nagy örömünkre egyre többen jönnek el. Sajnáljuk, hogy vannak, akik politikát akarnak belekeverni kegyeleti emléktúránkba. Szerintem az emléktúra támadásával bizonyos neutrális politikai erők igyekezték saját népszerűségüket növelni, mivel közelednek a választások. Nagy botránynak végkép nem mondanám. Sokan azért jöttek el most, mert ezen keresztül értesültek a túráról. Egyébként a hatóságok is egyértelműen jól álltak az emléktúrához, a rendőrség jelenléte egészen megszokott.

Katonai hagyományőrző csoport a Széchenyi emléknél 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

Katonai hagyományőrző csoport a Széchenyi emléknél 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

A rendezésben is egyre többen vesznek részt, így a nevezés is gyorsabban folyik, gyakorlottabban teszi mindenki a dolgát. Azt vettük észre, hogy egyre többen érzik úgy, hogy fontos megemlékezniük katonahőseinkről. Egy biztos: úgy látjuk, hogy a magyar társadalom nem úgy áll a Kitörés hőseihez, mint ahogy azt a folyton felháborodó, agresszív kis csoport szeretné. Csak igen hangosak tudnak lenni… De a magyar emberek többsége, aki megismeri a történteket, képes átérezni a tragédiát és kegyelettel emlékezni arra a közel 50 ezer katonára, akik ott és akkor – katonai esküjüket betartva – életüket áldozták hazánkért. Kötelességünk megemlékezni róluk.

– És még egy gondolat: mi a Kitörés emlékét civil szervezetként és magánszemélyekként ápoljuk, de ez tulajdonképpen hiánypótlás. Ez állami feladat lenne! A Don-kanyar tragédiája már megjelent a köztudatban, de a Kitörés még nem, pedig semmi különbség nincs. Ráadásul ez pedig fővárosunk védelmében zajlott. Azt természetesnek mondhatjuk, hogy a szocializmus éveiben nem lehetett megemlékezni a Doni hősökről, de 1990 után egyesek a budapesti hősöket még vadabbul támadják, mint a rendszerváltás előtt.

 

Néhányan az utolsó indulók közül 2014-ben (Fotó: Harsáczki György)

Néhányan az utolsó indulók közül 2014-ben (Fotó: Harsáczki György)

Megkérdeztem néhány résztvevőt, miért indultak a túrán, és van-e véleményük a Börzsöny Akciócsoport szervezte emléktúra elleni kampányról, támadásokról. Így gondolkodtak:

 

Egy fiatalokból álló csoport válasza, akik Gyömrőről, Tápióbicskéről, Tóalmásról és Nagykátáról érkeztek:

– Én a szellemiség miatt… Ő a túra miatt. Is-is. – mondták. – Minden évben részt veszünk, ez nálunk hagyomány… A médiatámadásokról: – Aki TV-t néz, az megérdemli! Én úgy vagyok vele, hogy amit a TV-ben tiltanak, szerintem az a jó – mondta egy szuszra egyikük.

– Szerintem meg rossza az, aki rosszra gondol – kapcsolódott be egy másik fiatalember – semmiképpen nem szabad semmilyen politikai nézet felé eltolni egy túrát. Egy megemlékezés nem csak amiatt lehet, hogy egyet értünk bizonyos szélsőséges körökkel, ideológiákkal legyen az bal, vagy jobb oldali. Ez pusztán egy túra, áldozatok ezen és a másik oldalon is voltak. Megemlékezni a kommunizmus, a nácizmus, vagy akár a holokauszt áldozatairól szerintem nem a jobb- vagy baloldal kérdése, hanem emberi dolog. Ezt egy túrának kellene tekintenie mindenkinek, és akkor nem lenne gond. A mocskolódás egy nagyon csúnya dolog. S zárszóként: mindig valakik mellett kell lenni, nem pedig valami ellen. Hiszen Jézus is azt mondja, hogy ne gyűlöljétek ellenségeiteket, hanem áldjátok őket, mert majd az Istentől úgyis mindenki megkapja, ami neki jár.

 

Budapestieket kérdeztem – 10 évvel idősebb korosztályból:

– Én először vagyok… – kezdte egyikük, majd egy 35 év körüli fiatalember vette át a szót: – Én másodszor vágok bele a 25 kilométerbe. Azt mondanám, hogy mind a kettő dolognak köszönhető, hogy itt vagyok. Ez egy szép megemlékezés a Kitörés hőseiről és egy érdekes, jó hangulatú teljesítménytúra. A táv és a szintemelkedés csak egy is nehezítés.

– Azt gondolom, hogy aljas képmutatás az, hogy ezt ilyen „suttyomban” kell csinálni, 20 ezer magyar katona esett el – nem igaz, hogy nem lehet róluk méltóképpen megemlékezni! – kapcsolódott be túratársa – Azt mondom, hogy kicsit még dacból is itt vagyok. Nagyon egyoldalú az a megközelítés, amit ilyenkor hallani szoktunk a médiából: micsoda gonosz emberek voltak azok, akikre itt emlékezünk, és képesek vagyunk megemlékezni róluk. Nekem nem halt meg itt senkim, de a nagyapám, dédapám itt lehetett volna.

A Kitörés során elesett három magyar honvéd sírja 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

A Kitörés során elesett három magyar honvéd sírja 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

– Én túraszervező vagyok – vette vissza a szót az előbbi túrázó – de most itt jobban motivál ez a történelmi háttér, a megemlékezés. A sok teljesítménytúra közül ez mindenképpen kiemelt nekem: Az az izgalom, hogy miért itt és miért pont most van.

 

Egy diákcsapatot kérdeztem. Többnyire Budapestről érkeztek de Őrbottyánból és Fótról is – egy iskolából.

– Én a túrázás miatt vagyok itt, de a barátnőm annak szellemisége miatt, és ő hívott el minket. Mindannyian először vagyunk itt, a 25-ös távot választottuk.

– Nem hallottunk ilyeneket – mondták, amikor a rendezvény elleni támadásokról kérdeztem őket.

 

Hat-hét katonás kiállású fiatalembert kérdeztem:

– Én a szellemisége miatt. – Inkább a túra miatt. – A szellemisége miatt. …a szellemisége miatt. – Is-is – mondták sorban, hogy miért vannak itt.

– Felvidékről jöttünk – válaszolták tömören következő kérdésemre. – Pontosabban? – kérdeztem. – A Hazajáróból nem ismerős a Sanyi? – kérdezték vigyorogva – ő az egyik szereplő! Hááát, sajnos nem látom gyakran a sorozatot. A nevetgélés után ismét faggatózni kezdtem. – Egy faluból valók vagyunk – mondták – Ipolyság mellől, Tesmágból. Szlovákul Tesmák, igazából mi most besegítünk a szervezésbe – rajtoltatás, ilyesmi. Nagyon is egyetértünk a túra szellemiségével.

A túra elleni támadásokról: – Megmondom a véleményem – fejtette ki egyikük – Miért kell minden egyes szerencsétlen katonát, aki ott szolgált lenácizni? Mondok egy példát: Behívták 18 évesen, a hazát védte. Ha német egyenruha is volt rajta, miért náci ő? Németországban nem volt mindenki náci! Meg nem volt mindenki antiszemita. De a győzteseknek mindenki náci lett.

– Mi valóban azért jöttünk ide – folytatta -, hogy megemlékezzünk. Itt hősök voltak, az életüket védték, hiszen voltak 17-18 éves fiatalok is, akik azt sem tudták, hogy kerültek ebbe az őrületbe.

A Kitörés során elesett honvéd sírja 2011-ben  (Fotó: Harsáczki György)

A Kitörés során elesett honvéd sírja 2011-ben (Fotó: Harsáczki György)

 

Megkérdeztem két futóöltözékű sportembert is:

– Politikát ne vigyünk bele – mondták -, de a véleményünket persze elmondhatjuk. Abszolút a túráért, csak és kizárólag a túra miatt vagyunk itt. – Ismerem az útvonalat részletekben – vette át a szót egyikük -, de éjszaka még soha nem teljesítetem. Érdekel. Ez egy sportesemény, hosszabb távon nem akartam menni, mert edzetlen vagyok.

 

Egy egyedül álldogáló budapesti fiatalembert kérdeztem:

– Az éjszakai túra miatt vagyok itt. Talán egy éjszakai túra van még az évben – válaszolta. – De a túra szellemisége is valamilyen szinten megfogott. Szimpatizálok a megemlékezéssel – az egy fontos esemény volt. Tavaly voltam először, és tetszett.

– Igen hallottam is – lendült bele, amikor a rendezvény támadásáról kérdeztem véleményét -, de hála Istennek annyit dolgozom, hogy nem nézek TV-t, de nyugodtan ajánlanám az ilyen hangadóknak, hogy jöjjenek el, és a 25. kilométernél megkérdezném tőlük, hogy számít-e az, hogy ki milyen nézeteket vall, és egyáltalán, hogy érezték magukat, mert az én túratársaimtól sem hangzott el soha rossz vélemény, vagy benyomás. És mindent ki lehet forgatni így, vagy úgy magyarázni.

 

Egy 30-as fiatalembert kérdeztem:

– Mindkettő vonzott. Számomra összevág a kettő. Ez egy kihívás, hogy erről az eseményről egy sportteljesítéssel emlékezünk meg. A 25-ösön indulunk, és először vagyunk itt, Hajdúböszörményről jöttem a barátaimmal.

– Szomorú dolognak tartom – nyilatkozta a túra rossz hírének keltéséről – nem hiszem, hogy ennek a megemlékezésnek a szélsőjobbos apropóját kellene feltüntetni a médiában.

 

Egy nevezési papírokat kitöltő fiatalos csapatot faggattam:

– Barátaink meghívása – ezért jöttünk. Tudjuk, hogy ez egy emléktúra, és van velünk egy történelem tanár, aki majd elmondja lépésről-lépésre, hogy mi történt itt, hogy volt. Ezért is jöttem el, hogy ezt egy okos embertől halljam. Én Áporkáról jöttem, de vannak közöttünk budapestiek is. A túra szellemisége, amit említettél, bevallom, még nem hatott át, de szeretném, ha az este során megérintene a megemlékezés szele. Egyébként megmondom őszintén: talán ciki, de még soha nem hallottam a Kitörésről egész életem során.

– Nekem nem olyan „hiányosak” a történelmi ismereteim – vette át a szót a csapat másik tagja – de ehhez a túrához ez a történelmi rész is hozzátartozik. Kettő az egyben – akkor hajrá. Minket elsősorban a katonai része érdekel, nem az aktuális politikai vonzata. Mondjuk, az sem feltétlenül negatív, de maradjunk a megemlékezésnél, és a hősöknél.

– Szeretnénk erről minél többet megtudni az este folyamán – búcsúztak el.

 

Megemlékezők, tisztelgők mécsesei egy elesett honvéd sírján - 2011 (Fotó: Harsáczki György)

Megemlékezők, tisztelgők mécsesei egy elesett honvéd sírján – 2011 (Fotó: Harsáczki György)

Két dunántúli fiatalembert kérdeztem meg:

– Is-is, mindkettő miatt jöttünk. Igen, gyakran járunk teljesítménytúrákra, de inkább a Bakonyba. Várpalotáról és Siófok mellől jöttünk.

Folyamatosan ezt csinálják – válaszolták szinte kórusban a rendezvény elleni támadásokra vonatkozó kérdésre – holott ez tényleg semmi másról nem szól, mint megemlékezésről. Most annak az emlékére járunk be egy nagy utat, hogy magyar és német katonák együtt át akartak törni a szovjet fronton. Ez az összefogásról szól, semmi másról.

– Emlékezet és tiszteletadás – vette át a szót egyikük – így foglalnám össze két szóban. Én másodjára jöttem el, a barátom már negyedjére. Ha jól bírjuk a 25-öset, átcsapunk a 60-asra.

 

Egy középkorú sportember válaszai:

– Az éjszakai túra miatt jöttem, de szimpatikus a túra megemlékezés jellege is. Hangulatos évkezdő rendezvényként választottam ki, a politikai véleményemet most megtartanám magamnak…

 

Három váci turistának is feltettem kérdéseimet:

– Hát, tulajdonképpen túrázni akartunk egy jót, láttuk, hogy ezen a hétvégén ezt tartják, hát eljöttünk – kezdtük a beszélgetést. – Nem túl gyakran túrázunk, de izgalmasnak találjuk éjjel járni az erdőt, így hát végül neveztünk is – vitte a szót egyikük. – De utána olvastunk, hogy milyen a túra „szellemisége”, hogy miért is szervezték, és amit megtudtunk róla, aszerint – mindenféle szélsőségektől elhatárolódva – teljesen egyet lehet vele érteni. Az, hogy bejárjuk a kitörő katonák egyik útvonalát, kifejezetten tetszik. A nagyapám is harcolt a világháborúban és sokat mesélt, s most én felidézem őt, és azokat a helyzeteket.

A túra elleni támadásokról: – A médiával szerintem nem kell foglalkozni, nagyon sok mindent félremagyaráz. Nagyon nem jó az a beidegződés, hogy akik 1945-ben itt küzdöttek, azok mind nácik, nemzetiszocialisták és Hitler „jópajtásai” lettek volna. Egyszerűen katonák voltak egy rettenetes helyzetben, és megtették, amit lehetett, és ezért fejet lehet hajtani. És hogy hány volt közülük háborús bűnös, ki nem, innentől kezdve nem lényeges: mi a KÜZDŐKKEL azonosulunk.

 

…az autó szélvédőjén egy ismeretlen katona sírjának képe látható néhány nappal a túra előtt meggyalázva – a kopjafa felgyújtva, szeméttel beterítve -, és utána új kereszttel, rendbe téve…

 

Harsáczki György

Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…

Pusztuló felvidéki kastélyok a határ közelében

 

Különös atmoszféra lengi körül a kastélyokat nálunk, Magyarországon. Az arisztokrácia, a nemesség lakhelyeihez általában két dolgot társítunk, de mindkettő rossz kicsengésű nekünk, magyar turistáknak, kisembereknek. Egyfelől vannak a pusztuló, lassan tönkremenő, otromba módon megcsonkított, kihasználatlan, egykor pazar világi épületek, amelyeket mai tulajdonosuk pénz hiányában nem tud, vagy nem is akar felújítani. Még szerencsésnek mondhatók azok, amelyeknek valamilyen funkciót találtak (elmegyógyintézet, öregek otthona, gyermekotthon). Másfelől pedig vannak a „megközelíthetetlenek”, amelyek hotelként, rezidenciaként kaptak új fényt, tulajdonosaik magáncégek, gyakran külföldi állampolgárok, „nagykutyák”, s így magánkastélyaik nem látogathatók.

Amikor 1945-ben, és a rákövetkező években elkergették tulajdonosaikat, elmenekültek lakói, s ránk hozták a szocializmust, ezek az államé – mindenkié, illetve senkié – lettek. Bánt, hogy a magánkézbe került épületeket már meg sem látogathatom, ráadásul – sok esetben – már nem is a hazám tulajdona(?!)… Nem tudom, hogy annak örüljek-e, ha egy lepusztult – ám látogatható – kastéllyal találkozom, vagy olyannal, amely régi fényében tündököl, de „érinthetetlen”.

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A volt szocialista országok úri lakjaival hasonlóképpen bántak el a „felszabadító” szovjetek és csatlósaik, de a dúlásból a lakosság „szűk látókörű” tagjai is kivették a részüket. Sajnos, nálunk az emberek egy része gyakran még a vörösök előtt kifosztotta a kastélyokat, de voltak rablások és gyújtogatások is. Ahhoz pedig kifejezetten gonoszság és vak gyűlölet kellett, hogy a megszállók és magyar barátaik rendszeresen elégessék a könyvtárak teljes állományát, tönkretegyék, hamuvá porlasszák a berendezést, és gépállomásnak, terményraktárnak, istállónak, tsz-irodának, lomtárnak használják a szétdúlt kastélyokat. Nemes proletárbosszú az uraságokon, pusztuljon, ami burzsuj..!

A mesékben – netán a régi szép időkben? – mindenki szeretett volna kastélyban élni. Viszont most a legtöbben (pl. az önkormányzatok) szabadulnának tőlük, mivel csak gondot okoznak, ám sajnálják pusztulni hagyni. Magyarország lakóit az 1980-as évek óta a szűkös évek után az „eljövendő jóléttel” etetik. Még most sem jött el, de már alig lehet rosszabb! Kastélyainkra, várainkra mikor juthat pénz, ha a lakosság egyre nagyobb részének lassan kenyérre is alig telik?! Sajnos, az is szembeszökő, hogy „kulturális” és „fejlesztés” fedőszavakkal milyen ostobaságokra szórják el a pénzt (bakonybéli Pannon Csillagda, az oroszok metrója helyett Alstom, kakaóbiztos számítógép)!

És még egy gondolat: mivel minden településen éltek módos személyek, urak, grófok – szinte mindenhol voltak államosított kastélyok, kúriák. A rendszerváltáskor az önkormányzatoknak „átadott” úri lakok felújítására az egyre apadó költségvetésekből alig-alig jutott pénz. Egy erre a célra elkülönített keret létrehozása több esélyt adott volna megmaradt építészeti hagyatékunk megőrzésének. De miket beszélek! Mint korábban Sebők Tibortól, a Malomipari Múzeum vezetőjétől megtudtam, hogy hazánk vízimalom-állományában nagyobb kárt okozott a rendszerváltás, mint a második világháború – így logikus, hogy nem lehet másképp ebben az esetben sem. Egyre több, az utóbbi húsz évben rommá lett épülettel hozott össze a „szerencse”…

Ennek „örömére” látogassanak el velem a Felvidék néhány határ közeli magyar településéhez, ahol a felvázolt általános jelenségek „áldozatait” láthatjuk. Szembe néz velünk a múltunk, amit a nép (még csak nem is magyar) vezetői hagytak megsemmisülni, s a nagy nevű arisztokrata-családoknak – akik ott laktak – ma már a nevét sem ismerjük.

Gesztete – Eddig bírta az örökség…

Egy 2008-as kerékpártúra során kerültünk görbe Palócország útjain Gesztetére (Hostice). Még az első házakig sem értünk, amikor egy szomorú „látványosság” letérített az útról: egy halálra ítélt romantikus stílusú kastély. Az eredetileg a Vécsey család építtette földszintes kis Putnoky-kastély teteje nem is olyan régen roskadhatott be, mert a falak teljes magasságukban álltak, és a léceken még bőven volt cserép. A mestergerenda alatti padlás-szinten vígan nőtt a gaz, alig volt vakolat, nyílászárók nem voltak. A gyors pusztulást, és a várható végkifejletet a kastély szomszédságában – immár új házakban – lakók tették világossá. Az épület mögötti dombon a park maradéka látható.

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek...

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek…

Egy, a kastélyt is érintő cikkem megjelenése után e-mailt kaptam egy ismerősömtől. Asztalos Sarolta meglepődve pillantotta meg a Magyar Turista lapban „örökségét”: ugyanis a kastély úrnője, Putnoky Móricz felesége (szül. Károlyi Sarolta) az ő nagymamájának volt a nagynénje. Mivel a Putnoky házaspárnak nem született gyermeke, a kastélyt ismerősöm édesanyjára készültek hagyni. De jött a második világháború, a Vörös hadsereg, s ekkor haltak meg Putnokyék… Eltűnt a végrendelet is. A kastélyt – valószínűleg – kifosztották, lehetett azóta hadikórház, istálló, iskola, szükséglakás, majd pedig az utolsó évtizedekben a “hátrányos helyzetűek” lakhelye.

Így látták már barátaim is húsz évvel ezelőtt. 6-8 éve pedig állítólag svájciak akarták újjáépíteni a kastélyt. Tavaly előtt, 2011-ben pedig már így találták az ősi családi fészket…

Serke – Egy különös nagyasszony lakhelye

Nem messze Bánrévétől található Serke (Sirkovce), ahová mit sem sejtve kerekeztünk be 2009-ben Feled felől. Megálltunk a szép, gótikus alapokon nyugvó templom kerítőfalának kapujánál tájékozódni. Az információs tábla mögött egy romos épület vonta magára a figyelmem. Izgatottan besiettem egy viharvert vaskapun: így találtam rá a Gömöry-Maróthy-kastély romjaira, mely impozáns ebben a szomorú állapotában is! „Ő” is nemrég maradhatott fedél nélkül, mert falai néhány rész kivételével tetőszintig álltak. Kéményei a tető magasságának tanúiként meredtek… A kastély az 1970-es években még eredeti bútorokkal volt berendezve, majd pár év alatt jutott idáig… A múlt egy értékes épületének pusztulását kihangsúlyozzák az ablakok, az ajtók, a tornác ívei, boltozatai és a legtöbb helyen még meglévő vakolat – „szép új világunkban”…

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét...

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét…

A kastély eredetileg a 18. században épülhetett az egykori Kapla-vár köveiből, majd folyamatosan bővítették, újították. A II. világháború után elkobozták a Gömöry-családtól. A kastély egyik elkülönített szobájában élhette utolsó éveit Maróthy Margit, a grófné. Körülötte látványos angol park van, ami védettséget élvez. Az épület viszont nem! Az utolsó előtti órában – tíz éve már – a kastély felújításán és hasznosításán igyekvő településnek ez egyszer jó, máskor nem. A tervdokumentációs pályázat benyújtásakor „nem volt érdekes”, hogy nem védett az épület, de 2010-ben, a konkrét felújítási pályázatnál gond lett, hogy nem az!

A kis táblával jelzett Kapla-várat keresve kikerekeztünk a temetőhöz, ahol egy idős hölgyre akadtunk. Ő mesélt nekünk a kastély utolsó, különös „nagyasszonyáról”, Maróthy Margitról, aki a Magyar Nemzeti Színház ünnepelt színésznője volt. Pályája elején maga Paulay Ede vette pártfogásába, amikor a fiatal tehetség árván maradt. A színjátszás alatt egészsége meggyengült, majd 1893-tól beutazta a fél világot, s közben a teozófia lelkes híve lett. Harmadik férje Gömöry Olivér földbirtokos volt – így került Serkére. 1920-ban harmadszorra is megözvegyült, de birtokait jól kezelte, miközben hindu szent könyveket fordított magyarra. Még azt is híresztelték róla, hogy kígyókkal beszélgetett. Az viszont hiteles esemény, hogy határozott fellépéssel felelősségre vonta a kastélyt dúló szovjet katonák tisztjét, mivel azok – mint máshol is – a könyveket kezdték rongálni. A tiszt szerencsére tudott franciául és a pusztítást leállította és elvonulásukig fegyveres őrség vigyázta a kastélyt.

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt...

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt…

A grófnőt a háború után kisemmizte a szlovák állam: elvették vagyonát, államosították földjeit. Nem élt a lakosságcsere „lehetőségével” sem: Ő már Serkén fog meghalni. – mondta. Nyelvórákat adott és külföldön élő rokonaitól kapott küldeményekből tartotta fenn magát. A faluban szerették, a Méltónak (Méltóságos) nevezték, a lányok hímezni tanulni jártak hozzá – lopva. 1955-ban 83 évesen hunyt el, sírját egyszerű fa fejfa jelzi.

Felsőszemeréd – kastélyrom fától-fáig

Az Alacsony-Tátrából hajtottunk hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy még kifelé menet Gyűgy (Dudince) és Ipolyság (Sahy) között az egyik település ősparkra emlékeztető fái között egy kastélyt láttam felvillanni. A szomszédos településeken is akadnak kastélyok, de szerencsére ezek idejében a figyelem központjába kerültek, és „tűrhető” állapotban emelik a falvak fényét. Nem így a kiszemelt úri lak.

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Észak felől Felsőszemerédhez (Horné Semerovce) közelítve már feltűnt az „őspark”. A sarkán, egy kis, mesterségesnek tűnő dombocskán látható romokat egy angolpark egykori építményének véltem. Ott álltunk meg, ahol a fák között belátni a 150-200 méterrel bentebb álló falakig.

Nem nehezítette kerítés a bejutást, akadálytalanul közelítettem a kastélyhoz, ami egyre szomorúbb képet mutatott. A tető nélkül pusztuló barokk, vagy klasszicista stílusú épület tekintélyes – a lovasberényivel vetekedő – szélességben roskadozott a park mélyén. A homlokzat közepén előreugró íves előcsarnok – amely erkélyt tarthatott valaha – két oldalán 6-6 ablak sorakozott, bár, mintha hiányzott volna onnan egy timpanon… A homlokzat még végig állt, ám az ablakokon már kisebb fák, bokrok nőttek ki – a rom fölé egy vaskos központi kémény emelkedett. A kastély előtti gesztenyefa-csoport a rendezett park maradéka lehet.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető... Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető… Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

A kastély előtt, bal kézre egy – szintén – mesterséges dombocska oldalában egy kripta vagy pince valaha díszes bejárata omladozott. Bejáratát befalazták. A fák között visszafelé sétálva egy másik épület romja is előkerült. Két fala áll még, a többit halmok jelzik. Társaim türelmével visszaélve elrohantam az autóból látott romokkal „koronázott”, nagyjából négy méter magas dombhoz. Meglepődve láttam, hogy a teljesen lepusztult henger alakú építmény belül üreges (oldalán lyukak tátongtak), és oldalában lépcső maradványait pillantottam meg. A domb tövében viszont – elsősorban kőből faragott – oszlopok, oszlopfők és más kőfaragványok hevertek. Egy gloriett maradványának gondoltam, ami az angolkertek egyik jellegzetes építménye.

Utána olvastam: gróf Stainlein Ottó kastélya – mint Wilczek kastély – 1763-ban épült barokk stílusban, majd klasszicista stílusban átépítették. Eredetileg a Hellenbach családé volt, falai között Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult. Fénykora a háborúval érhetett véget. Hogyan folytatódott? Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető…

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek...

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek…

Felsőszemerédnek még két kastélya van – volt. Oberndorf Hugó romantikus-, és Ivánka László klasszicista stílusú kastélya. Jó, ha legalább tudják, amit akkor mi nem tudtunk, hogy a település 15. századi templomának oldalbejárata felett gótikus ajtókeret látható – rovásírással! Püspöki Nagy Péter szakértő fordítása szerint a szöveg így hangzik: „1482. KŰRAKÓ JÁNOS MESTER”.

 

Látogassunk el ezekre a helyekre! Lehet, hogy mi vagyunk talán az utolsók, akik láthatjuk romos kastélyainkat… A ma még büszkén állók- talán unokáink rom-kastélyai lesznek?

Harsáczki György

(2012-2013)