Úttörő vagyok!

Hat nappal a levonulás után a Duna bal partján   Több, mint hat nappal az árvíz tetőzése után Vácon teszek látogatást a déli városrészben. A lehető legnyugodtabb szombat délelőtti hangulat uralkodik Vác külvárosában - a kánikula még csak készülődik. A lakótelepet kerülöm kerékpárommal, az utca bal oldalán egymás után sorakoznak a kisebb ipari telephelyek, a sor végén szabadtéri sportközponttal – már sokan rúgják a bőrt.
A Gombás-patak barokk stílusú hídja

A Gombás-patak barokk stílusú hídja

A Gombás-patak hídja - Vác Az utca a Gombás-patak hídjához vezet, amelyet most látok majd először – nem mozgó járműből. A híd előtt egy „Árvízvédelmi terület” táblát hordozó mobil fémkordon téríti el a gépjárműforgalmat, az aszfalton tiszta víz áll tócsákban: slagozzák a patak környékét. A barokk szobrokkal díszített régi híd előtt beton terelőkordonok akadályozzák a ráhajtást, a jobb parton egy nagy fehér halmot látok, csillog rajta a napfény. Letámasztom a kerékpárt és a partra megyek. Láthatom a szürkésbarna iszappal borított rézsűn, hogy a visszaduzzasztott víz egészen az út szintjéig emelkedett. A fűzfák alsó ágai elvágólagosan szürkésbarnák. A parton még fel nem szedett homokzsáksávot látok, amely mellé a közben összegyűjtött homokzsákokat tornyozták fel több mint három méter magasra. Mennyi hulladék! Vajon hová kerül ez a sok nejlon-rafiás homok? Ez a drága építőanyag? A Gombás-patak nem folyik semerre – valószínűleg még nem engedi a Duna. A patak jobb oldalán még több ezer homokzsák világít fehéren. A 2-es út és a Kálvária-domb között itt még pangó vizet látok. A Duna felé gurulok, Vác szabadtéri Stadionjának bejárata felé. A túloldalról egy szivattyú tömlőjéből víz ömlik a barna vízbe. A bemocskolt szomorúfüzek árnyékában már megjelent az első horgász…   Burgundia - Vác A Stadionhoz vezető gyalogos hídon kelnék át, de a túloldalon legalább másfél méter magasságú homokzsák-gát állja utamat. Ekkor négy fiatal jön, akik a homokzsákok tetején egyensúlyozva érnek a hídhoz... Valószínűleg edzésre mennek.
Edzésre menet Burgundiában...

Edzésre menet Burgundiában...

A Diadal tér nevű utcán lefelé nézve meghökkenek: ameddig csak ellátok, majdnem derékmagasságú homokzsáksánc kíséri az utcát – egy szintben a patak töltésével. Néhol a házak tövében is ilyen zsákok pihennek. Burgundia a városrész neve… Átemelem, leengedem a biciklimet a homokos aszfaltra, és néhány fotó elkészítése után az utca végére hajtok. Az utca kétszárnyú dróthálós vaskapuval végződik, ami nyitva van, én pedig rátérek a világos színű, száraz iszappal borított kerékpárútra. Mellettem a patak fut, túloldalán kisebb erdővel.   Kerékpárút - Vác Száz méterrel később a bicikliút balra bekanyarodik az erdőbe, ám a Gombás-patak hídja még víz alatt van. Megállok: az egyre frissebb iszap eltántorítani igyekszik a vízhez igyekvő kíváncsiskodókat. Egy kis gondolkodás után lassan behajtok a vízbe, és a hídra gurulok. Az átlátszó vízben egy kisebb vízisikló szerpentinezik át előttem, ezután azonnal apró halak raja ugrik szét. Szerencsére nem hajtok ágra, kőre – „kinn vagyok a vízből”, árnyas parkba jutok. A bicikli utat hatalmas platánok kísérik, alattuk padok, vagy azok maradványai. Két fotós mozog óvatosan az iszapos, felázott területen, megkérdezem őket, hogy a további szakaszok járhatók-e biciklivel – netán valaki már jött itt visszafelé kerékpárral? Nem tudják. – Szerintünk ez itt a legalacsonyabb partszakasz. – bátorít egyikük.
A víz valamivel a híd járószintje felett áll

A víz valamivel a híd járószintje felett áll

Harminc méterrel odébb egy 5-6 méter hosszú, méteres átmérőjű platántörzset hagyott az út közepén a víz. Lassan kikerülöm az egy-másfél centi vastagságú iszapréteggel fedett járdán, de a következő öles fát egyszerűen „kiáztatta” a víz, és átdőlt az aszfalton. Majdnem a sárba ragadok, mivel le kell hajtanom a szilárd burkolatról. Balra megpillantom a Ligeti-tavat - nem sok vizet zavar. Megint lejtő következik - közben nézem az árnyas zugban sötétlő vizet, és a feltűnő hídkorlátot. A küllők fürdenek a hűs vízben, majd a lábfejem is beleér, végül ki is kell tekernem a 25 centiméteres vízből – száz métert „mosakodom” itt - legalább megtisztult a kerék. Néhol vékonyabb lesz az iszapréteg, de nem akar eltűnni - a növényzet is körülbelül fejmagasságig fakó barna színű. Lassan haladok – így talán tovább maradok tiszta… Nagyon drukkolok magamnak, nem szeretnék visszafordulni! Egész vadkacsa csapatot verek föl, gyorsan le is ereszkednek az ártér legközelebbi fatörzsei közé. Az úton furcsa nyomok kavalkádja: csigák, giliszták, gyíkok, madarak hagyhatták. Balról, egy telephely rézsűjéről lapos szivattyútömlők lógnak ernyedten, az út mellett egy buzgár bugyborékol. A Duna néhol épp, hogy nem mossa az út szélét. A híg iszap néhol büdös, de a szúnyogok csak néhány helyen támadnak.
Errefelé már két méteres magasságban állt a víz - nem is olyan régen...

Errefelé már két méteres magasságban állt a víz - nem is olyan régen...

Egyszer csak ismét két hídkorlát között gurul el biciklim. Csigalassúsággal – szinte helyben - megfordulok. A lombok közt bejutó napfény kavargó vizet világít meg, ahogy a víz a kis híd alatt éppen a Duna felől áramlik egy ártéri medencébe. A következő szakaszon egy furcsa szerzeten akad meg a szemem: egy megdermedt gyík az, amely a híg iszapban monokróm szoborrá változott. Nem akarok megállni, nem akarok a posványban elakadni. Néha visszanézek – csodálom úttörő-keréknyomomat. Mintha még mélyebbre kerülnék – a fák törzse már két méteren felül is fakóbarna, a híg iszap pedig több mint négy centiméter. És itt a vég: egy kimosott gyökérzetű fiatal fa szerencsétlen módon dőlt át az úton - undorral lépek a csicsogós sárba. A fa iszapos ágai lebeszélnek a bicikli átemeléséről. „Végpont” felvételeket készítek, és lassan visszaindulok. Találgatom, hogy milyen hosszan hatoltam a „badland-re”. Akkor aszfalton kell, hogy leszáguldjak Budapest felé…
Undorral lépek a mély iszapba

Undorral lépek a mély iszapba

A gyíkot nem találom meg, a felplaccsanó iszap már jobban zavar. A vizes szakaszokon jobban megtekerem a biciklit, hogy minél több iszapot mosson le a víz róla… Burgundiába érve elhaladok egy tűzoltó autó mellett, majd benzinkútjánál megmosom a szandálomat és a lábamat.   Vác-Sződliget útlezárás Ahogy a 2-es főúton kifelé jövök Vácról – miután az iszappal fedett kerékpárúton visszavonulót kellett fújnom Sződliget felé -, és elhagyom ipari telephelyeit, egy leágazásban terelőszalag zárja le jelképesen a 2-es utat. Az „Árvíz” felirat felett zsákutca táblát látok – az út innen lejt. Gurulni kezdek. Egy láthatósági mellényt viselő férfit látok előttem vagy száz méterrel, az út felett pedig terelőszalag rezeg. Egy másik biciklis közeledik onnan – tartok tőle, hogy esetleg visszaküldte, s engem is visszafordít majd. Mikor a közelébe érek, lelassítok, ő pedig odakiált nekem: - Állj meg egy kicsit! Szemből egy tűzoltó autó érkezik, a férfi eloldozza a terelőszalagot, int az áthaladó autóban ülőknek. Előregurulok. A katasztrófavédelem feliratot viselő férfi szomorúan rám néz: - Ők mentették ki édesapámat. Beleborult traktorral a vízbe. Kettő órakor halt meg… az édesapám. Kettőkor.
Az árvízjelző kapcsolószekrény

Az árvízjelző kapcsolószekrény

- Ez borzasztó! – hűlök el. Íme, az árvíz névtelen hősei: róluk nem beszél a média… A megrendült, egészen barnára sült arcú, fiatal férfi leállítja a közeledő kerékpáros hölgyet is. Elmondja neki is a halálhírt. Az nem tud mit mondani. – Persze, menjen csak tovább. – mondja az újabb kérdésre. Elindulunk. El kellett mondania valakinek… Ez is jelzi, hogy az árnak még koránt sincs vége. Kissé arrébb megállok, diktafonra mondom a történéseket, majd észreveszem, hogy az út szélén álló elektromos szekrényre valaki filccel felrajzolta a 2006-os vízállást. Amikor jobban megnézem, ott látom az ideit is: 2013. 06. 09. Több mint húsz centivel van magasabban most - én talán hasig állnék itt a vízben. Viszont a víz már 2-3 méterrel alacsonyabban áll az ártéren. A növényzeten már alig látszik az iszap magassága.  
Tüzifát hozott, de mindent vitt...

Tüzifát hozott, de mindent vitt...

Sződliget Gyorsan beérek Sződligetre. Meg sem kísérlem, hogy kijussak a Duna-partra. A településtábla után sokfelé fehér homokzsákokat, elterelő szalagokat, táblákat látok. A centrumban rám - és másra sem - ügyet sem vető rendőrautó áll az út közepén. Az utat finomszemcsés iszap-por fedi. Bármilyen jármű után hatalmas porfelhő kerekedik. A különféle árkokban, csatornákban még áll a víz. Előttem egy Mazda kisteherautó kanyarodik le az útról, platóján frissen gyűjtött uszadékfa. Lehetőség a szerencsétlenségben. A hátulján reklámfelirat: „hajóvezetői tanfolyamok”. Őket nem érte váratlanul… A barokk vízimalom épülete teljesen paraván mögé került: a körülötte kialakított autóbontó telepre hatalmas fák borulnak, a kerítésre nád takarófalat rögzítettek. A poros úton járőrautó ingázik, a növényzetet legalább méter magasan fedi a barnás por. Legközelebb az árvízveszélyes szakasz után, Felsőgöd első házainál állok meg. Látszik az elterelő-szalag, amint a villanypózna tövébe dobták az innenső végét, a dunai oldalon egy nagy halom felszedett homokzsák emelkedik.   Göd-Dunakeszi Gödön is többször láthatom a kerékpáros-tiltó táblát, de mivel a bicikliút – sok helyen – használhatatlan, nem foglalkozom vele. Nagy lendülettel hajtok át a nagy fáktól árnyas gödi szakaszon, majd kiszáradt szájjal a Göd-vége táblánál állok meg. Itt épp lehagy egy bicajos öltözékű srác. Utánaeredek. Egyrészt, hogy tájékozódjak, másrészt, hogy megtudjam: honnan veszi a bátorságot, hogy a főúton biciklizzen – mint én. Dunakeszin érem utol. Készségesen elmondja, hogyan jutok a Megyeri-hídra: csak tovább, így illegálisan, át két körforgalmon, aztán a több kilométer múlva majd szembeköszön egy kerékpárút – a túloldalon. Meg is fogadom a tanácsát, közben nézem a sok fagylaltot nyalogató embert…
Dunakeszi látképe az ártértől

Dunakeszi látképe az ártértől

Dunakeszi után jókora elárasztott területet bámulok meg – visszanézve felette emelkednek a város házai. Nem vagyok túl magabiztos, az aszfalt mellett tekerek. Végezetül – miért ne? – feltűnik egy – kétségkívül a forgalmat ellenőrző – rendőrautó a túloldalon. Nem állhatok meg, lazán tekerek a porban, a kavicsosban. Nem jön utánam. Sikerült! Ellenben szépen megjelenik a kerékpárút, és a hídon vagyok. Láthatom, hogy a 2-es úttól egy kis szárazföldi csík kivételével a túlpartig a víz az úr.   Megyeri híd-Római-part A híd túlsó végén hatalmas a forgalom, a biciklis turistáké. Megebédelek – 18 órakor. A magas vízállás miatt a többi kerekezőt követem, akik a közeli víkendövezet házai közé hajtanak. Hosszan sorakoznak a homokzsákok - amott három férfi pakol fel belőlük egy terepjáróra. A Kis-Sing-patakot a tetőzéskor földdel gátolták el a visszaduzzadás miatt. Ismerős fakó barna rézsűjén itt is megjelent az első pecás. Bár jártam már erre, nem ismerem meg a helyet…
Ahogy a Kis-Sing sietne beléje...

Ahogy a Kis-Sing sietne beléje...

Egyszer csak a békásmegyeri kies gáton találom magam. Épp legurulnék a Római-partra, amikor jobbra lent egy kiülős sörözőt pillantok meg. Óvatosan közelítek, mert egy nagy pocsolya miatt rendőr kocsi mellett kell elhaladnom. - Meghúzták a kocsimat! – mondja a fiatalember, aki a fagylaltot és a sört is méri bent. – Álló kocsi, az utcán táncolni lehetne, és mégis meghúzza az elejét. Egy nő! – nyomja meg a végét, de türtőzteti magát. Majdnem elájulok a szomjúságtól, előttem a tinik meg azt válogatják, milyen üdítőt locsoljanak magukba a fagyi után. – Lám, milyen türelmes az ifjúság, a sportteljesítményt viszont el kell ismerni! – nyújtja nekem a sört soron kívül. Hű, de jól esik! Mire továbbállok, még mindig firkálják a papírokat az autóknál. A Római-part viszont „hermetikusan” el van zárva a közönségtől. Útlezárások, egyenruhások, kutyasétáltatók, fagyiegyensúlyozók… Lassan, cikk-cakkban morzsolom fel ezt a szakaszt. Az utóbbi idők kormányzati intézkedéseivel ellentétben egy várva-várt utcanévtábla-cserét láthatok itt: Ságvári Endre vs. Sinkovits Imre.
Életkép az Északi vasúti összekötő hídnál

Életkép az Északi vasúti összekötő hídnál

Jókora halmokban állnak a felszedett homokzsákok az Aranyhegyi-patakhoz közeledve. Innen már nem kanyarodom vissza a parton a Római felé nézelődni, de az Északi vasúti összekötő híd mellett az eddigi legnagyobb kiszolgált homokzsák-halom áll.   Budapest rakpartok A Szigetre sem lehet még behajtani, de legalább teljes hosszában szabadok az alsó rakpartok, ahol gyorsan, szinte akadályok nélkül – az aszfaltot vízsugárral takarító utcaseprő kocsikat kijátszva - lehet száguldani. A korlátokra akadt fatörzsek közül kiválasztom a legfestőibbet – erre az évre.
Párbeszéd - a tetőzés után

Párbeszéd - a tetőzés után

A lemenő nap fényében egy nagyobb sétahajó küzd a szembe-árral a Lánchíd alatt. Úgy látszik, már-már beleakad a „teteje” a hídszerkezetbe a legmagasabb része alatt. Két fiatal ugrál a magas fedélzeten. Mikor a Lánchíd alá érnek, felugorva belekapaszkodnak egy pillanatra az acélba …

 Harsáczki György