Lejárt szavatosságú kilátók…

Ismét Tyukod – négy évvel később (2022)

A Balogh kilátó

„Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!” Napjainkban más is eszünkbe juthatott Tyukod település nevét hallva, mint a háromszáz éves kuruc tábori nóta. Éppen négy éve volt, hogy átszelve az országot szétnéztem az Ecsedi-láp szélén fekvő tyukodi határban, mert kíváncsi voltam a néhány éven belül megépített 11 – turisztikai célú – kilátóra.

Tizenegyszer befutóra…

Aki akart, utánanézhetett annak, hogy történhetett az, hogy ennyi kilátó épült egy – turisztikailag érdektelen – alföldi vidéken, ahol a mezőgazdasági parcellák között csupán nyílegyenes belvízvédelmi övcsatornák mélyülnek.

Ennek oka egy hanyagul, nem következetesen kiírt EU-s pályázat volt, amely nem nézte azt, hogy milyen adottságokkal rendelkezik a terület, sem azt, hogy hány pályázatot nyernek az ott élők. Mint látjuk: 2013 óta tizenegyet, amely 264 millió forint pályázati pénznek felelt meg. Kicsit túl is árazták az „erdei közjóléti létesítményeket”, mivel több millió forinttal olcsóbban is fel lehetett húzni egy jó minőségűt. Általában 25 milliót adtak egy 10 méternél magasabb kilátóra, s így egyik sem lett ennél alacsonyabb. (Magyarországon a közelmúltban 160 új kilátó épült.) A nyertes előfinanszírozó pályázók végül 5-10 millió forint hasznot könyvelhettek el. Miért ne vállalkoztak volna erre, ha így írták ki a pályázatot? Le is kellett vezényelni az építkezést… megszervezni…

Kilátó – volt, nincs

Az idén ismét arra jártam, hát szétnéztem. – Ugyan többen használták-e azóta a kilátókat, vagy csak a gaz veri fel a környéküket? – találgattam. 2018-ban már a szomszédos Győrteleknél megpillantottam az elsőt, most nem vettem észre… Tyukodon már rutinosan kanyarodtam a Zsírostanya felé. A házak felett már sandítottam balfelé, látom-e már a Szabó 1 kilátót? (Rendszerint a tulajdonos nevét kapták.) Még nem… De ahogy a romokban lévő téeszt elhagyva felhajtottam a Keleti-övcsatorna hídjára, megdöbbentem. A Szabó 1 kilátó nem volt a helyén! Pontosan ott volt a helye: 300 méterre a hídtól, az övcsatorna partján. Izgatottan húztam gumicsizmát (ilyenkor kár a bakancsért) és a legutóbbi helyzethez képest még mélyebben „felszántott” földút szélén kocogtam a vélt helyre. Elkerekedett a szemem. A kilátó betonalapjából csak a négy betonkocka lábazati vasa állt ki, körülöttük munkagépek keréknyomai. – Hogy lehet ez? Miért tüntették el? Ez felháborító! – gondoltam – Bizonyíték megsemmisítés történt volna?

A Szabó 1 kilátó 2018-ban és 2022-ben

Megrendülve siettem vissza a hídhoz és újságoltam útitársamnak a tapasztaltakat. De átellenben változatlanul állt a Kecskés kilátó. Körülbelül egy kilométerre. Mivel a lét ténye fennállt, elindultam felé a csatorna partján, hogy legalább felmérjem a most uralkodó állapotokat. Emlékeztem, hogy a létesítmény félig belvízben állt, egy páréves csemetekertben, de most nem volt olvadó hó a határban… Nem történt semmi különös a Kecskéssel. Ugyanúgy találtam rajta állatürüléket, a felső szinten pedig sok madárpotyadékot, a tövében álló padokat – láthatóan – télen is gaz verte fel.

Padok a Kecskés kilátó elgazosodott környezetében

Megritkultak volna..?

Viszont fentről nem láttam szomszédos kilátókat, négy éve pedig akadtak. Nekiláttam lassan, teleobjektívvel pásztázni a határt – csak úgy találtam kettőt. Az egyiket már múltkor sem kerestem meg, mert távol esett a nagyecsedi úttól (ez a nevesincs kilátó – még nevet sem kapott), a másikról pedig feltételeztem, hogy már találkoztam vele legutóbb: vagy a Szabó 2 kilátó, vagy az Erdei kilátó. Mindenesetre mintha megcsappant volna az erdei létesítmények száma…

A dágványt ügyesen kikerülve, sikerült sok sártól megszabadulnom, így gumicsizmában ültem a volán mögé. Emlékeztem az út jellegzetes kanyarjára, ahonnan feltétlenül észrevettem két kilátót – az út két oldalán egyet-egyet. Nem láttam egyet sem! Úgy éreztem, meg kell keresnem az árulkodó alapokat, ahogyan a Szabó 1-nél. De itt már nem volt egyértelmű, pontosan hol is álltak. Nem volt, ami segítsen, felkiáltójelként.

Végül továbbhajtottam, mert messzebb, az út közelében állt egy harmadik, amelyikkel négy éve még nem találkoztam! Viszont csodaszép nevet kapott: Rádika gyöngye kilátó! Megjelenésében az eddig ismertek között helyezkedett el, mivel nem volt olyan masszív – mint az egykori Szabó 1 –, viszont nagyrészt gyalult, pácolt deszkákból állt.

Egy új is akad..?

A kocsiajtót becsapva két fácántyúk reppent fel a magas fűből. Nem volt nálam só, hogy a farkukra hintsem… A Rádika gyöngye elkerített területen, egy csemetekert szélén meredezett, gaz kísérte kerítés mellett. A felszántott anyaföldön cammogtam – a sár miatt egyre lomhábban. Odaértem a közvetlen közelébe, ám a kerítést sehol nem taposták le, megbontva sem volt. Meglepő volt látni, hogy a padok között levágták a füvet, mintha még számolnának látogatókkal.

Kilátás a Rádika Gyöngye kilátóból

Legalább a nap kisütött. – Nahát! Most legalább lehetne valami színeset fotózni fentről – gondoltam, és átmásztam. Megtartott az a hitvány drótkerítés! Most élveztem a kilátást – a késő délutáni nap kiszínezte a parcellákat, bár így sem volt egy nagy csoda… Visszafelé már arra mentem, amerre levágták a füvet, s lám, egy rozzant kapuhoz értem, amit egy szál dróttal „csuktak be”.

De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ne lássam a két közelebbi kilátó betonalapjait. A Szabó 2 környéke – szerintem – drasztikusan megváltozott, így feladtam, de a másiknál több biztos pont volt. Ekkor észrevettem egy rózsaszín táblát egy másik csemetekert szélén. Pont olyan tábla volt, amilyenekre a kilátó nevét, magasságát és egyebeket felírtak. (A szabály az szabály.)

Lebontották, felkockázták…

– Csak nem a Makkos tanösvény tábláját látom? – ugrott be négy év távlatából az, hogy az egyik kilátóhoz egy tanösvényt is „erőltettek”. A rendkívül érdektelen tanösvényből „csupán” az élményt száműzték, mivel a „közönség” egy elvadult faiskola egyforma fái között követhette az unalmas témájú információs táblákat… Odabotladoztam – tanösvény-tábla volt. Mellette pedig még 4-5 táblája hevert a földön. Megvolt az Erdei kilátó faiskolája, de a kilátót nem láttam. Ha nem látható, akkor azt is lebontották, viszont meg akartam örökíteni az alapjait, de nem emlékeztem, hol is állt.

Az Erdei kilátó Makkos tanösvényének táblája 2018-ban és a többivel okafogyottan 2022-ben

Elindultam a csemetekert szélén, de nemsokára könnyebb volt a fasorok közé hatolnom. Épp megfordultam volna, amikor – egymás után – feltűnt a tanösvény három állomásának táblája, de a talapzatra sehol nem akadtam. Egyre dühösebb lettem – a számos keresztbe dőlt facsemetében sokszor majdnem hasra estem, két tapsifüles is eliszkolt előlem.

Fáradtan visszafordultam, és csupán 6-7 méterrel a ledöntött táblák mellett megtaláltam a betonplaccot. Körülötte a fűrésszel felaprított gerendákat, korlátokat, lépcsőket, rajtuk a még el sem színeződött-rozsdásodott fémpántokkal, csavarokkal. A fő gerendáknál még elszenesedett végek voltak. A négy asztalt és padjaikat fűrésszel vágták el – bokából. Megdöbbentőnek találtam, hogy még csak el sem tüntették a darabokat, de talán még fel is gyújtották…

Az Erdei kilátó 2018-ban és a helye 2022-ben
Az Erdei kilátó 2018-ban és a helye 2022-ben

Visszatértem, majd ahhoz a másik fertályon álló kilátóhoz kormányoztam az autót, amelyikkel négy éve is zártam a látogatást. A Szalmaváros táblát követően már éppen fontolgattam a visszafordulást, amikor feltűnt a Balogh kilátó teteje – sziluettként a naplemente fényei előtt! Legutóbb még mintha el lett volna kerítve, most csak egy másfél méter mély, függőleges falú árkon kellett átjutni hozzá. Perceken belül fenn voltam 11,5 méter magasan. A szomszéd fasor valahol a Diána kilátót rejtette – azt már négy éve sem láttam.

A Balogh kilátóban 2022-ben

Választ akartunk!

Összefoglalva: ez is állt még valamilyen okból. De mitől függ, hogy melyik áll és melyiket pusztították el? – fontolgattam. Feltétlenül be kell térni a kocsmába! Ott biztosan mesél valaki és kiderül a titok… Tyukodra hajtottam. Nézelődtünk, érdeklődtünk, s végül ahhoz a sörözőhöz kellett visszakanyarodnunk, amelynél kijelentettem, hogy csak a „betörésgátló” derengőfény pislákol… Nem volt túlvilágítva, de bátran beléptünk. – Merre jártak? – kérdezte egy nő. – A kilátókat nézegettük… – fogalmaztam óvatosan.

– Az van szépen! Tizenegy is!

– Nincs az annyi! Négy éve jártam itt és azokból már többet leromboltak! Akkor volt tizenegy, most már kevesebb – hozakodtam elő a tapasztalataimmal.

– Bizony, többet lebontottak – szólt közbe egy férfi – csak öt évig kellett állnia egy kilátónak.

– Micsoda? Komolyan? – hitetlenkedtem.

– Az volt a kikötés, hogy csak öt évig kell fenntartani egy kilátót – magyarázta a férfi. –Többen lebontották a kilátójukat. Az egyiket fel fogják állítani máshol.

– Öt évig áll egy kilátó?! Micsoda értelmetlenség! Mi történik öt év alatt a hellyel turisztikai szempontból, ami miatt már likvidálható lesz egy kilátó? – képedtem el. És a férfi hozzátette, hogy eleinte öt hektár erdeje kellett legyen a pályázónak, később már egy hektár is elég volt.

Ekkor állt össze a kép: a kilátók csemetekertben álltak. Erdőnek alig nevezhető, kócos, vékony fácskák sorai mellett… De minden megfelelt a kiírásnak, minden szabályos volt.

Az Erdei kilátó alapja 2018-ban és 2022-ben

Lám, nem maradt sokáig rejtély, miért tűntek el a kilátók. Ha csak öt évig kell rájuk felügyelni, akkor érdemesebb lebontani. Később csak balesetveszélyessé válhat. Vajon a pályázat brüsszeli kiíróit előveszik-e hanyagságukért? Talán. Nem sok pénz ez arrafelé. Itt is sokkal több (is) veszik „Mohácsnál”. Itt most jól járt néhány tehetősebb, vállalkozó szellemű ember és több munkájuk volt az ácsoknak.

Tessék mondani, lesz olyan célú pályázat is, amely valóban javítana az emberek életminőségén ebben a szép, új, no meg digitális világban?

A tyukodi tizenegyek (2018)

A megkapó Szabó 1 kilátó
A megkapó Szabó 1 kilátó

Nem mai hír, hogy egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban néhány év alatt 11 kilátó épült. Tyukodon ugyan semmi más nem változott – se előtte, sem utána – nem vált sem akkor, sem mostanában turisztikai központtá. Legfeljebb a politikai turizmus élénkült meg egy kicsit. Ha valahová kilátó épül, az dombot, hegyet, vagy – ha mást nem – nagyszerű panorámát feltételez. Tyukod a Nyírség homokháta mögött kialakult Ecsedi-láp szélén terül el: körbe-körbe nincs semmi, még víztükör sincs. A neten bárki megtudhatja, hogy az „erdei közjóléti létesítmények” – ahogy itt hívják-hívták azokat -, egy jó szándékú – valószínűleg turisztikai fejlesztéshez kitalált –, EU-s pályázati pénz-keretből épültek meg. A pályázatoknál nem volt érdekes, hogy az adott településen egyáltalán van-e létjogosultsága, értelme kilátónak-kilátóknak de az sem, hogy az adott település hány pályázatot adott be, vagy ad be. A 10-11 tyukodi család egyértelműen azért pályázott 11 vagy több kilátó építésére, mert több millió forinttal olcsóbban lehetett egy kilátót felépíteni, mint amennyit az „EU” rá adott.

Jól elbújtak..!

A neten megnézet riportfilm alapján érdekes és könnyű kiruccanásnak gondoltam a szabolcsi utazást. Kilépek a kocsiból, válogatok a sok kilátó közül, jó kompozíciókat készítek, felmászok, lejövök… A közeli Győrtelek „csak” két kilátót építtetett, szerencsére felismertem a településtábla közelében. Gondolkoztam is, hogy érdemes-e megállnom, hiszen Tyukodon „nyüzsögnek” a kilátók. Félreálltam az autóval és a vasúti sínektől készítettem néhány fotót. Kétségtelen volt az, hogy a „tyukodi 11” mellé sorolható, mivel a 11,5 méter magas faalkalmatosság valóban a pusztaság közepében állt.

Épp, hogy elhagytuk Porcsalma utolsó házait, azonnal Tyukodra értünk. Meresztettük is a szemünket, csak poroszkáltunk a főutcán. Elhagytuk a fűzfás szabadidőtavat, a Felszabadulási emlékmű alakjait, és elhagytuk a közintézményekkel körülvett református templomot is, amelynek érdekessége, hogy orgonája 1814-ban készült Nagyváradon, és 1906-ig a szatmárnémeti Láncos-templomban szólt (MT 2018 március). Aztán megvásárolták a tyukodiak.

Átszeltük a falut, de nem hogy kilátót, de kocsmát sem találtunk, ahol köztudottan gazdát cserélnek az információk. Kiálltam a Keleti-övcsatorna hídjára település végén, és sikerült megpillantanom az első „közjóléti létesítményt” – körülbelül 600 méterre a vízparton. A megközelítése esélytelennek tűnt, mivel a földutat az olvadó hó és a traktorközlekedés miatt „ördögszántásnak” lehetett minősíteni. Az egyik ABC-nél visszafelé aztán megkérdeztem két hölgyet, merre találjuk, a híres kilátókat.

„A kilátók…” – fordult sokatmondóan a boltos hölgy a másikhoz. – A Zsírostanya táblánál kell menni kifelé (Nagyecsed felé). Ott majd jönnek sorban…

Kilátás a Szabó 1 kilátóból

Az első kettő

Nos, néhány perc múlva elhagytuk a romos TSZ-telepet és az előbb már látott övcsatorna másik hídjáról máris feltűnt két kilátó. Jobbra egy, balra egy. Egyértelmű volt, hogy az autó itt megpihenhet, mivel a földúton azonnal elsüllyedne. Csakúgy, mint a gyalogos. Gondoltam én a sárra, de nem ekkorára! Bakancsot húztam és kamáslit, és hófoltról hófoltra ugrálva közelítettem meg a közelebbit. Mire odaértem – 400 métert – egészen bemelegedtem. A Szabó kilátó – mert nevük is van – gondosan meg volt ám építve! Betonalap, kőkonzolokon nyugvó gerendák (amelyeken villámhárító kanyargott), erős korlátok, nagy csavarok és lépés alatt nem meghajló lépcsők… Alatta padok állnak – többnyire varjaknak lehet leszállópálya -, és az ott álló táblán olvashatjuk a készíttető nevét. A nap sütött, enyhébb idő volt, időnként lehullott egy kis jég is – én a lépcsőfokokról akaratlanul is rúgtam lefelé a többször visszafagyott havat. Még innen volt a legjobb kilátás: a csatorna mellett nagy nyárfák álltak, a TSZ épületein túl a falu házai látszottak. De átellenben további három kilátó tűnt fel! Kitaláltam, milyen közel, merre állhatnak a zsírostanyai úthoz, és óvatosan lesétáltam a jeges lépcsőkön.

A Kecskés kilátó
A Kecskés kilátó látomása…

Az útra érve beszóltam nagynénémnek az autóba, hogy megyek a következőhöz, mire ő kimeresztette a szemeit: olyan messzire? Körülbelül 800 méter. Ha látni akarom, igen. Végighajtottam magam a csatorna mentén, füvön, hóban, aztán merőlegesen lefordultam és haladtam az építmény felé, amely – kiderült – egy dróthálóval kerített területen volt. Közcélú ugyan, de saját telken áll. Mivel nem vettem észre a félig nyitott kaput, még 50 métert kellett vissza is kellett menni a dágványban. A Kecskés kilátó – mert így hívták – viszont belvízben állt, a tölgy-facsemete sorok között külön meg kellett kerülni. Ez viszont egy olcsóbb kilátó volt – fő részei gömbfából voltak. Most ugyan szűz hóba léptem a kilátószinten, nyáron sem sokan taposhatták… Lám a madarak szeretik mert „póznát tart nekik, hol magukat jól kipihenhetik”, és ez látszik a megtisztelt deszkákból.

Minderre azért térek ki, mert Budapest környékén már ki tudja hányadik „kilátó-túrát” rendezték volna meg – nem taposnák olyan ritkán a lépcsőiket. De még mindig itt van a lehetőség! Csak nem olyan gyakori errefelé az aktív turista…

A Kecskés kilátó lábat áztat...
A Kecskés kilátó lábat áztat…

A pecás és a másik Szabó

Visszafelé egy fiatal pecás fiúval futottam össze a csatorna partján. Nem csalás, nem ámítás: szinte a hóban ülve lógatta a damilt a jeges vízbe! Tippet kértem tőle, hol találok olyan kilátót, amelyet könnyebben elérhetek gyalogosan. Meg is kaptam. Amint visszaértem, két fújtatás között egy kenyérlángost próbáltam meg begyűrni – ebéd gyanánt. Azt sem kalkuláltam jól, hogy az oda-vissza út között mennyi idő marad „nézelődni”. Mi ez, ha nem teljesítménytúra? Az autóban elmacskásodott tagokra hideg zuhanyként érkezett a szántás-menetelés. Eszembe is jutott az a tűzoltós próbatétel Nagy Britanniában: három csúcs, három nap alatt, miközben a hegyek 500 kilométerekre vannak egymástól…

Még szerencse, hogy pont jó arányban volt sár és hó, mert ha havon fejeztem be a távok végét, megtisztult a bakancsom, és be mertem ülni a kocsiba. Másfél kilométerrel arrébb nekivágtam a harmadik, körülbelül 300 méterre lévő erdei objektumhoz vezető „gyíkösvénynek”, a szántás szélén. Szerencsére jórészt havon. A névtáblához lépve meglepetéssel olvastam ismét: Szabó kilátó. Egy pillanatra bevillant az, hogy ugyanott vagyok-e, ahol két kilátóval ezelőtt? Teljesen olyan a kilátó kialakítása (ez az igényesebb féle), a környezet, a határ… Meggyőztem magam, hogy az előző „Szabó” vízparton állt, siettem hát felfelé az időnként lehulló jégdarabok nyugtalanító csörömpölése közepedte. Ez egy különleges darab, ugyanis a telekviszonyok és véletlen úgy hozták, hogy egy felvételen két objektumot is tudtam szerepeltetni. Óvatosan, teli talppal lépdeltem itt is lefelé – ha leesnék, akkor a katasztrófaelhárítóknak kellene ide jönni a felázott szántásba…

A Szabó 2 kilátó

Egy „közkedvelt” tanösvény

„Még egy itt, és aztán már csak egy könnyűt vállalok…” – nyögtem visszaérve az autóhoz. Száz méterrel arrébb csak hetven méternyit kellett a vizes hóban caplatni. Ez az olcsóbb anyagú, 11 méteres nem kapott külön nevet, a közelében kijelölt, „kiépített” bámulatos Makkos tanösvényről viszont emlékezetes marad. Az építtető a tölgyfa ültetvény határainak megfelelően egy téglalap alakú nyomvonalat álmodott meg a tölgyfa bemutatására. „…14 állomásból áll, az utat pedig egy erdei kilátó teszi még izgalmasabbá…” – írták a gondosan kiállított táblán. Sajnos nem volt energiám – és elszántságom – hogy közelről megnézzek néhány állomást. Vajon a szabályos sorokba ültetett, egyazon korú facsemeték melletti bandukolás közben hogyan fokozták az izgalmakat ilyen című állomásokkal: A fák királya, A magyar fa, Termőhelye, Sajátosságai, és a végén: Tölgyfa a költészetben és a képzőművészetben.

Az Erdei és a (utólag kiderült) Nevesincs kilátó

A legfelső szinten talált vad ürülékből örömmel kikövetkeztettem, hogy mások is élvezik itt a kilátást. Két távolabb látható lemondtunk. Az ég egyre felhősebb lett, már-már az alkonyathoz hasonló fényeket láthattunk, amikor megfordultunk, hogy egy utolsó „könnyűt” levadásszunk. Bementünk a faluba, elhaladtunk a korábban már látott népes temetés halottas háza előtt, majd kifordultunk Ura felé. Ekkora határban 11 kilátó fel sem tűnik, mégis dohogtunk, hogy a „tipp” ellenére eredménytelenül jutottunk az Országhatár tábláig, s közben majdnem a sárba ragadt a kocsi. Végül mégis meglett a Balogh kilátó Szalmaváros felé, de már eszünk ágában sem volt akárcsak 30 méter mocsarat átlábalni – a kilátást is felesleges lett volna ismételgetni. Pont olyan, mintha a Szabóról, a Kecskésről, vagy esetleg a „másik” Szabóról néztünk volna szét. Ez most nem erről szólt…

(2018)

Majdnem lementünk a térképről…

A vadludak, a porhanyókő és… az a szálloda

Ahogy a Kisdobos újság – meglehetősen gyenge – Jenci képregényeinek elején olvashattuk: „Jenci vagyok, velem mindig történik valami…” Hát velem is, de főleg akkor, ha nem egyedül vagyok, így az még nagyobb durranás, mert megoszthatom. Legutóbb Várpalotán… Kiszálltunk a kocsiból, s már eltelt 10 másodperc a várpalotai flaszteren, és megszólított bennünket a Gondolatszobrász, Majoros Árpád, és egy rövid beszélgetés alatt a várpalotai várról szóló versét is elszavalta. Ez jó indulás volt!

– Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel!

V-alakzat – tömeges berepülés

Az élmény most is hasonlóan vert fejbe bennünket. Félreálltuk a Kastély tér egyik parkolójában – a tatai Esterházy-kastély közelében – és kiszálltunk. Már félig „másállapotban” voltunk a csodálatos idő miatt – én, személy szerint egyenesen elbódultam az aranysárgára gyúlt falevelek látványától… Majd távoli libagágogást hallottunk. – Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel! Felkaptam a fejem, és a mélykék égen gyorsan megtaláltam a kettős V-alakban felfejlődött liba-társaságot. – Nézd, ott! – mutattam izgatottan utitársamnak. – Az semmi, nézd ott, mennyien jönnek! – válaszolt szinte kiabálva.

Kicsit már hunyorítanom kellett, de láthattam, hogy szinte hullámokban közeledtek a szárnyasok. Szabályaik szerint való vonalszerű alakzataik innen hullámzó, szaggatott vonalaknak tűntek. Mint egy nagyon virtuóz kotta krixkraxa, amin a komponista extázisában már nem figyelte az öt vonalat…

Épp, hogy programot válthattam, kapkodva előrántott gépemen és fényt mértem, már a fejünk felett szálltak – kíméletlenül..! (Nem repültek magasan – a tó, ahová leszállni készültek, már közel volt.) Elkezdtem „szórni” a képeket, mint egy kisorosz a sorozatvetővel… Tak-tak-tak-tak! Olyan izgatott voltam, hogy közben rájuk is közelítettem és mozgattam is a gépet! Akár elronthattam volna a felvételek felét… Tak-tak-tak-tak! S már utánuk is kellett fordulni – kikerülni az arany lombok néhány ágát, néha belekomponálni egy-egy tetőt és kikerülhetetlen lámpatestet…

Az oktatás útján – hegynek felfelé

A kötelékek pedig haladtak… Úgy felizgatott az ludak áradása, hogy kóvályogva elindultam az Angol-park kapuja felé. – Hát nem a Kálváriára akartál menni? – útitársam. Valóban a Kálvária-hegyet tűztem ki célul, hogy ránézzünk a tóra, ha lehet. Arra indultunk.

A Tanoda tér nevű utcán sétáltunk felfelé boldogan… Jó lehet itt lakni – gondoltam –, és milyen kedves kis, takaros házacskák vannak itt. Elértük a volt piarista rendházat, amely az államosítás után kollégium volt. A rendet Esterházy Ferenc hívta 1765-ben Tatára. A még magasabb fekvő gimnázium „ünnepélyes” épületét most láttam először közelről… A tataiak már a 19. század végén szorgalmazták nyolcosztályos főgimnáziumukat, s végül 1912-ben átadták az oktatásnak.

Ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor a Porhanyóbánya udvara volt

A gimnázium épülete mellett sietve megkerültük az Uránia Csillagvizsgálót, amely meglehetősen elhagyatva áll kis telkén. Az 1973-ban megnyitott különleges intézmény 356 ezer forintba került – akkor. Ma a TIT kezelésében van, a világháló hírei szerint folyamatosan látogatják.

A védett terület tábláját megpillantva elvetettük a kálvária felkeresését és a tó felé kezdtünk ereszkedni az ösvényen. Innen tűnt fel a gimnázium melletti kb. nyolc méteres sziklaletörés, ahol én mintha már jártam volna… Egri szomszédunk, Gábor bácsi 1984 körül az első közös tatai nyaralás alkalmával vezetett ide bennünket, szomszéd gyerekeket. Egy ősemberbarlangnak nevezett üreget is mutatott, ahová ő gyerekként rendszeresen bemászott. Lám, megvan!

A Tamás-szikla a csigalépcsővel…

A travertino gazdag trezorja…

Az a térszín, ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor bányaudvar volt. A Porhanyóbányáé. Ez a furcsa név egy érdekes kőzetet takar, mégpedig az édesvízi mészkövet. Travertino, mésztufa, darázskő – itt porhanyókő. Sok száz éven át bányászták kézi eszközökkel. Meleg vizű források vizéből rakódott le tekintélyes vastagságban, magába zárva mindenféle növényi részeket – nádszárat, csigahéjat, mohatelepet, csontokat. Egykor a gimnázium udvarán is nyílt egy kisebb barlang, amelyben csigalépcsőn lehetett aláereszkedni a mésztufa-kőzet belsejébe, de sajnos betömték…

Az itteni porhanyókő kimagasló mennyiségű régészeti és paleobotanikai leletanyaggal lepte meg a régészeket. Hárman is kutatták: Kormos Tivadar, Vérles László és végül T. Dobosi Viola az ezredfordulón.

A mindenhol feltűnő R. Townson világutazót 1793-ban itt azzal fogadták, hogy nemrég 8-9 láb (2,5-3 méteres) hosszúságú mamutagyarakat ástak ki. Később is felröppentek „mamutfogak” hírei.

Amikor 1909-ben kőfejtés közben nagy emlősállatok csontjaira akadtak, a hírre Kormos Tivadar Tatára utazott. A bányában azt figyelte meg, hogy a mésztufa-rétegek között egy vékony, laza, homokos rétek ékelődik, amely tűzkőszilánkokban, égett csontdarabokban és faszéndarabkákban gazdag. Az ezek feletti mésztufa-rétegekben vannak a csontok. 1910 tavaszán két hónapos feltárás „A tatai őskőkori telep” munkáját eredményezte. Megfigyelése szerint a jégkorszak idején a hőforrások egy időre szüneteltek itt, s a kellemes, füves helyen az ősember tanyára lelt – a sok tűzkőszilánk primitív eszközeinek gyártásakor keletkezett. Mivel ezekkel a kis eszközökkel az időszak nagy vadjait el nem ejthette, csapdába csalta őket. A csontanyag fiatal állatoktól származik – csapdába inkább a fiatal, tapasztalatlanabb példányok szoktak esni. A kisebb barlang csak biztonságosabbá tette egykor a mamutvadász-telepet, amely 33 ezer és 100 ezer éves lehet – a neandervölgyiek időszakából. Amikor a források ismét aktivizálódtak, az ősember máshová telepedett, a mésztufa pedig a tanyájára rakódott… Ez a feltárt élőhely az egész világon egyedülálló.

1958-ban Vértes László látott neki a porhanyóbánya feltárásának. A helyszínre érve találkozott Skoflek Istvánnal, a gimnázium fiatal biológiatanárával, akit elsőre leöcskösözött volna… Skoflek levéllenyomatokat akart gyűjteni a bányában, de rálelt a Kormos-féle lelőhelyre. Vértessel együtt aztán vagy 2000 eszközt gyűjtöttek össze. A legkülönösebb lelet azonban egy csontlap, amelyet egy felnőtt mamut fogból kerekítettek-csiszoltak oválisra.

A Tamás-szikla

Egy szikla már külön életet él…

Ezt a történet még az angolpark fáira is felfutó borostyán fátyolozta el előlünk. A tópartra érve élveztük a nagy teret, a csodás napsütést és azonnal a száraz mederbe is beléptünk. Szerencsére csak 15 óra és reggel 9 között tilos… Némi bóklászás után kimásztunk a sétányra – a „vadak” nyugodtan ringtak a tó közepén.

A vár felé sétálva egy falépcsőn felléptünk a gimnázium alatti kis rétre. A vízszintes, kis focipálya túloldalát már erdő zárta, a fák előtt viszont egy robusztus „vándorkő” feküdt. A fél ház nagyságú tömböt első pillantásra – majdnem függőleges oldalai miatt – épületromnak véltem. Majd ezután néhány másodperccel beugrott: a szomszéd srácok ezt is megmutatták 1984 körül, mint tuti másznivalót..! Micsoda különlegességként éltük meg tizenévesen – nemcsak a hozzáerősített vas-csigalépcsőn másztuk meg! Szóval ez egy leszakadt kőzetblokk – itt, a kőzettömegtől öt méterre lezuttyanva. A Tamás-, Ördög-, vagy Halál-szikla olyan, mint egy vándorkő (mégsem az), amelyen az ősi népek varázslói végeztek áldozati szertartásokat. Egy tökéletes boulder-kő, amit elkezdett „behálózni” a borostyán.

A terület, ahová a szállodát tervezik…

Alig tudtam elválni a sziklatömbtől. A parti fák és a tó víztükre tényleg valóságos tükörfelületet alkotott. Szemben a régi vízi vágóhíd csúcsos tetőzetétől, a Gyári-, és a Czégényi-malomon át, a Gerecse fátyolos, erdővel borított lankás vonulataiig vezethettem végig a tekintetem. Néha egy-egy vadlúd-különítmény repült be a tó fölé.

A pénz sötét árnyéka

De az Öreg-tó nem magától értetődő módon vált célpontunkká. Az idén (2020-ban) vágott arcul minden Tatát szerető embert az a hír, hogy luxushotelt kívánnak építeni közvetlenül az Öreg-tó partjára. A 23 ezres város polgármestere éppen a járvány hatására hozott jogrenddel élve egymaga döntött arról, hogy a beruházást „kiemelt fejlesztési helyszínként” kezeli.

A tiltakozó tataiak és nem tataiakat képviselve július 11-én tiltakozó demonstrációt szervezett az Avalon Stop! Tata nevű civil csoport. Azóta az építtető cég is kampányol.

Miért tiltakoznak az emberek a szálloda ellen? Leginkább amiatt, mert a szálloda veszélyt jelent az itt megpihenő tízezernyi vadmadár, vadlúd nyugalmára – mint védett madárélőhelyükre. A tó 1989 óta Ramsari-terület és a Natura 2000-program része – 40 éve védett, közkedvelt hely. A parti erdős terület is védett, s jelenleg autóút sem visz át rajta, s egy nagy építkezéshez temérdek dolgot kellene odajuttatni… Tata a Vadlúd Sokadalmat veszélyezteti – az élőhelyekkel együtt. Ne feledjük: a Balatonnál és a Fertő-tó partján ugyanilyen erőszakos „fejlesztések” folynak! Az ottlakók, a civilek ott sem számítanak…

A másik az évszázados városkép megbontása. A szálloda 120 szobás lenne, és legmagasabb pontja legfeljebb 19 méterrel nyúlna a tó szintje fölé. A tataiak tiltakozására állítólag készek tervet módosítani – megnövelt zöld felülettel, tájba simulással –, de a helyhez ragaszkodnak. Azt is ígérik, hogy a keskeny terület ellenére a tó utána is körüljárható marad.

Hol az a hely? Nagyjából a gimnázium és a piarista rendház tömbje alatt, az Esterházy lovarda telkén és a szomszédoson. Az egyik telken eredetileg 2%-os, a másikon 40%-os a beépíthetőség mértéke. (Vagy csak volt?) A ma is álló Esterházy-istállókból alakítanák ki az éttermet.

Sirályok, kárókatonák…

Egymillió szárnycsapás – egycsapásra

A terv ismerete nélkül is pont ezt a területet jártuk be. Éppen a sétány mellett hatalmas copf kővázát nézegettem (amely egykor a Fellner-templomról zuhant le), amikor zsongás támadt a tó közepén. Egy jelre több száz madár emelkedett fel a vízről, és bonyolult díszköröket tettek a többiek felett, de idővel aztán minden egyes madár kilépett a kötelékből és önálló hurkokat, köröket lejtettek. Mintha hangyabolyt láttunk volna az égen… Különleges látvány ez a sok vadlúd, amelyek novembertől márciusig telelésük ideje alatt naponta felpezsdítik a tómedret.

A várfalak tövében a sirályok keveredtek össze a kárókatonákkal. Valószínűleg a zsákmányért. Aztán mindannyian egyszerre szétrebbentek – inkább csak a vízfelszínen siklottak: fehér és fekete. Majd lassan ismét koncentrálódnak a falaknál azért a vonzó valami miatt… A tollasokat a keleti oldalról is szemügyre vettük. Nem kellett sokáig várni a zsibongásra, amely több száz madár áramló „mutatványát” jelenti – egy csapásra… és egy ideig olyan a kuszaság, mint egy bezsongott szúnyogcsapaté. Mivel messziről néztük…

A tavat félig körbeveszi a város, de a madarak mégis kitartanak pihenőhelyük mellett. De félő, ha nő a zaj, csökkenhet a számuk. Miért ne lehetne „tapintatos” korunkban odafigyelni a természet „igényeire”, amely ráadásul megajándékoz minket..? Néhány éve a parton hosszú szakaszon felszámolták a természetes öntisztulást gátló betonozást. Ez nagy előrelépés! Nem adjuk, nem adhatjuk ezt a csodálatos helyet!

Harsáczki György

A munka, amelyre a történelmi hűséghez szükség volt…

Beszélgetés Soós Estherrel a Királyi Lovardán végzett szobrász-munkájáról – a Nemzeti Hauszmann Program keretében újjáépített épületek átadása előtt

Az újjáépített Lovarda 2020 júliusának elején
Az újjáépített Lovarda 2020 júliusának elején

Közel öt dolgos év elteltével végre átadás-közeli állapotba került Királyi Lovarda, a Főőrség épülete és a Stöckl-lépcső, amelyek egykor, Ferenc József magyar király döntése után, a századfordulón épültek, de a második világégés során megsérültek, az új kommunista-szocialista rendszer pedig eltüntette azokat. Nem szabad elfeledkezni a hasonló korú és hasonlóan felszámolt, nyugatra néző „várteraszokat” összekötő feljárókról, rámpákról, s a Stöckl-lépcsőről sem, amelyeknek azért kellett eltűnniük, hogy a Budavári Palota szinte megközelíthetetlen legyen. Ugyanis Budapest ostroma után nem sokkal már felmerült az a lehetőség, hogy Rákosi Mátyás és „csapata” rendezkedik be a lerombolt-átalakított királyi palotába, de a népet már nem szívesen látták volna maguk körül…

Akár életfelfogásban, stílusban, de legfőképpen ideológiában merőben új világ vette kezdetét 1945-től. Az új kommunista-szocialista rendszer nélkül is percek alatt elavulttá vált volna a „lovak mozgatta világ”, a lovaskultusz az összes hozzá tartozó kiszolgáló épülettel – a Lovardával, az istállókkal – és a magyaros ruhákban pompázó testőrséget kiszolgáló, reprezentatív Főőrségi épület. Tényleg feleslegessé váltak? Csak ideológiailag: a legyőzött Horthy-világot, az arisztokrácia és a nagytőkések uralta országnak egy új rendszert akasztottak a nyakába, s ennek komoly eszköze volt a „bukott rendszer” megtaposása, annak minden díszletével együtt. A Budavári Palota ebben kiemelt célpont volt: „a múltat végképp eltörölni…”-himnusz-sor szerint, ki is pucolták minden ékét a roskatag falak közül.

A Stöckl-lépcső már késznek mondható…

Ez egy ostoba, szűklátókörű megközelítés volt: az épületek gyakran kapnak új funkciót, néha éppen azért, hogy fennmaradhassanak és a múlt egy hiteles szeletével öregbítsék a művészettörténeti látnivalók palettáját. Ez nem adatott meg a Királyi Lovardának, amely 40%-os pusztulást szenvedett, de 1954-ben lebontották és a Főőrség épületének, amely csekély sérüléssel megúszta az ostromot, de 1971-ben(!) mégis felszámolták. A Stöckl-lépcső(ház) előbbivel egyidejű lebontására már tényleg nincsenek szavak…

Az elmúlt 10-15 évben számos a háborúban, vagy közvetlenül utána lerombolt, lebontott – nemzeti szempontból ikonikus – épületet építettek újjá Európa-szerte. Ennek egy szép példája a drezdai barokk Frauenkirche (2005), de korábban így építették fel újra Varsó módszeresen lerombolt Óvárosát, vagy egyes németországi városok egész negyedeit.

A három történelmi épület újjáépítése része a Nemzeti Hauszmann Programnak, amely 2024-ig a kormányzati negyed várba költöztetését és a Budavári vár méltó történelmi helyszínné alakítását tűzte ki célul. Sokáig kellett várnunk a vár fejlesztésére… Az Oroszlános udvar kapujától a Fehérvári kapuig (Dísz tér) egy 500 méter hosszú városképi szakadás éktelenkedett a város történelmi épületegyüttesében, amely elsősorban a sérült paloták és egyéb épületek ideológiai alapon történő likvidálásával alakult ki.

A Főőrség épülete

Habár elkészült a három építmény, de a környezetük rendezése, a rámpák és az akadálymentes utak kiépítése még nem fejeződött be. A Főőrség épületének tövébe egy új műtárgy is került: a 3,2 méter magas és hét méter széles bronzöntvény-kapu 27, a Budai várhoz kapcsolódó jelenetet ábrázoló domborműből áll. Farkas Ferenc szobrászművész alkotása abba a földalatti régészeti térnek a kapuja, amelyet eltemettek a vár 1686-os felszabadítása után, hogy a későbbi palotaépületek ráépülhessenek. A Hunyadi és az Oroszlános udvar alatti terület egy részén állt egykor a Zsigmond-palota, amely teljes egészében felrobbant az ostrom során, mivel hatalmas mennyiségű lőport tároltak benne… Ebben a térben középkori épületmaradványokat láthatunk majd.

Az 1960-as, ’80-as évek olcsó megoldásai után az építők végre magasra tették a mércét: a 120 évvel ezelőtti, drapéria-ráncig egyező díszítésű, ékeiben, belső tereiben pedig korhű anyagokból emelt királyi épületek feltámasztása volt a cél. Szerencsére találkozhattam azzal a tehetséges szobrászművésszel, akit korábbi munkái alapján bíztak meg a Magyar Királyi Lovarda homlokzatát díszítő ornamentikák, épületdíszek megformálásával, és aki emellett történésznek is tanul.

Soós Esther

Szervusz Eszter, az említett, korábbi, jól sikerült munkáid hol láthatók?

– Elég sok munkám látható Budapest több pontján, melyekre büszke vagyok. Voltak, amelyek nem jelentettek akkora kihívást, és voltak amelyek határozottan nagy volumennel rendelkeztek. Ezek közül említenék néhányat a számomra a legkedvesebbekből. Ilyen Buddhista Központ homlokzatán lévő szobrok restaurálása, amin Horváth Virág Boglárkával közösen dolgoztunk. Vagy a Nyugati pályaudvar egyik melléképülete, amelynek korhű visszaállításán vettem részt. Nem helyszíni, hanem műhelymunka volt, amely során a sérült ornamenseket és egyéb építészeti elemeket javítottam. Ez után kapcsolódtam be a Szépművészeti Múzeum restaurációs munkálataiba, mely összességében egy hatalmas állami projekt volt. Az itáliai részleg termeinek ornamenseit restaurálhattam egy csapattal együtt – állványzatról. Ez a munka Europa Nostra-díjat is kapott. Eredetileg a Román csarnokon dolgoztam volna én is, de mivel a munkához képest kevés volt a szakember, az itáliai részleg termeit vállaltuk el. Már ezzel párhuzamosan kezdtem el a Magyar Királyi Lovarda épületszobrászati díszeit, domborműveit mintázni.

Előrajzolással kezdődik – régi dokumentumok alapján

Ekkor a hazai legnagyobb épületszobrász vállalat keretein belül (Laki) munkálkodtál?

– Egyszerre több munkahelyem is volt – egy szakmabeli ismerősöm szólt, hogy örülne, ha a Lovardán is dolgoznék. Nagy kihívás volt, örültem a lehetőségnek – magamnak is még magasabbra tettem a mércét.

Melyek voltak a Lovarda díszítményeinek elkészüléséhez vezető lépcsőfokok? Hogy látnak hozzá egy ilyen komoly munkához?

– Legelőször is részletekbe menően ismerni kellett az eredeti épület díszítőelemeit. Ehhez egykori dokumentumokat, fotókat kellett keresni, majd azok alapján pontosan megrajzolni, megszerkeszteni azokat. Mi – mert nem egyedül dolgoztam – ezeket a tervrajzokat kaptuk meg az eredeti méretekkel kiegészítve. A rajzokat aztán fel kellett nagyítanunk a valós nagyságra. Én ezeket a terveket rajzoltam át végül az alapokra, amelyekre megformáztam az ornamenseket. A formázás folyamata már sok praktikával egészült ki.

Tömeget kell adni neki – erdélyi agyagból…

Mivel mintáztál? Agyaggal?

– Igen. A korhűség miatt használtunk végül agyagot, mégpedig a legjobbat, erdélyi agyagot. Eleinte felmerült, hogy szintetikus plasztilint használunk, amely nem szárad ki, de végül elvetettük.

Kik „zsűrizték”, ellenőrizték a megmintázott díszeket? Ugye, azután mehetett csak „gyártásra” a mű.

– Építészek, történészek, művészettörténészek – a szakágak krémje, szinte csak a legjobbak. Minden aspektusból megvizsgálták azokat, persze azt is, hogy igazán hű-e az eredeti dokumentumokhoz. Szigorúak voltak, minden apró hiba után újabb fordulóra került sor.

A gipszöntő csapat készítette el – formalevétel után – a gipszdíszítményt…

Ezen fordulók között az agyag nem száradt ki vészesen?

– Muszáj volt fóliával lefedni emiatt, mert a minta repedezni kezdett. Ezek a zsűrizések gyakran nagy melegben zajlottak.

A mintázás hol zajlott? A cég műhelyében?

– Mintáztam ott is, de előfordult, hogy haza is vittem a munkát.

Akkor otthon is volt egy nagy agyaglerakatod és nagy munkaasztalod?

– Kialakítottam az otthonomban egy műhelyt. Egy szobám csak stúdióként funkcionált, de már bőven a lovardás projekt előtt

Kikkel dolgoztál együtt?

– Nyéki Henriettával mintáztunk, illetve időnként volt néhány beugró szobrász. A végleges formákat pedig Indi Alexandra retusálta, aki a Parlament restaurálásán is részt vett 2018-ban. Persze a gipszöntőkről se feledkezzünk meg, elengedhetetlen munkát végeztek azokkal egyetemben, akik a díszeket helyezték fel a helyükre.

A „Trófea” megmintázásának vége felé…

Mely lovardás munkáidra vagy a legbüszkébb?

– Leginkább a Trófea nevű díszítményre – amely supra porta (bejárat fölötti) funkciót tölt be – a bonyolult formái és a nagy tömege, valamint a perspektíva miatt. Magassága-szélessége több méter. Egyébként mindegyikben volt kihívás. Az egyik szecessziós sarokdíszt is kiemelném, amelyen indák és szalagok ostorcsapás-szerűen tekeregnek.

Akkor ezeket a sérülésveszély miatt nem nagyon lehetett szállítani. Helyben kellett kiönteni?

– Igen, mivel a szállítás közben, a rázkódás miatt sok kár érhette volna repedések formájában.

Régi tapasztalataim szerint a tiszta öntő-gipsz díszítmények sérülékenyek kültérben. Úgy tapasztaltuk, hogy a régi mesterek tettek hozzá homokot, ezt-azt, hogy sokáig bírják. Itt milyen gipsszel dolgoztak?

– Úgy láttam én is, hogy nem tiszta gipsz volt.

Mennyi ideig dolgoztál az ornamenseken?

– Másfél – nagyjából két évet.

Hogy érzed, mi volt az erősséged, miért hívtak téged?

– Nyilván vannak dolgok, amik jobban mennek, ilyen például a mintázás vagy az egy az egyben másolás. Úgy gondolom rendelkezek olyan tulajdonságokkal, tapasztalattal és képességekkel, amelyek miatt kimagaslottam a mezőnyből, bár összességében nem figyelek erre. Csak azt csinálom, amit szeretek.

Most ezeket az ornamenseket tartod legjobb munkáidnak?

– A projekt volumenéből kiindulva, szobrászatilag igen.

Hogy látod, elég szakember van ilyen jellegű, történelmi reprodukciós épületszobrászati munkákra?

– Nehéz kérdés… Tény, hogy többféle ilyen irányú képzést szüntettek meg, illetve módosítottak. A Képzőművészeti Egyetemen inkább a modern kortárs művészet követésére ösztönzik a hallgatókat. A díszítőszobrászattal nem foglalkoznak külön, pedig sok klasszikus irányú projekt van mostanában szerte az országban (Győr-Moson-Sopron megye), elég csak a Budai Vár környékére gondolni. Ennek viszonylatában tényleg nincs elég szakember, mivel a minőség nagyon fontos.

Budapest-központú-e ez a szakma? A már említett nagy cég is budapesti…

– Nem egészen. A Pécsi Tudományegyetemen tanítanak még hasonlót, például ott van szobrász szak. De évekkel ezelőtt múzeumok is indítottak restaurátor képzéseket.

A sikeres munka végeztével, hogyan viszonyulsz a Lovardához?

– Úgy látom utólag is, hogy megérte részt venni az újjáépítési munkálatokban, amit a legnagyobb tisztelettel végeztünk. Igyekeztünk a lehető legnagyobb profizmussal állni a rekonstrukciójához, időt és energiát nem kímélve. Nyilván befolyással van az eredeti épület története azokra, akik részt vettek ebben a projektben, már csak Hauszmann Alajos és Ybl Miklós munkássága miatt is. Ők a 19. század nagy építészei voltak, így számos örökséget hagytak maguk után, amelyeket becsülni kellene.

Köszönöm a beszélgetést! Remélem, aki ezek után megpillantja a Budai vár új-régi épületeit, elgondolkodik azon, hogy a régi mesterek egy-egy díszen is milyen sokat dolgoztak, s ennek folytán milyen komoly munka párosult azok újraformázásával.

Osgyán katasztrófája…

www.bumm.sk – 2019. október 3. csütörtök – 18:49

Leégett az osgyáni kastély egész tetőzete

Mintegy 30 hivatásos és önkéntes tűzoltó volt bevet/ésen az osgyáni (Ožďany – Rimaszombati járás) kastély oltásánál, amelynek kigyulladt és teljesen leégett a tetőszerkezete.


Michaela Tirala Rimavica fényképe

19:25 TASR: Leégett az osgyáni kastély tetőszerkezete

„Az egész tetőszerkezet leégett. A kastély alapterülete 40×40 méter, az épületnek gyakorlatilag már nincs teteje. A tűzfészkeket keressük és oltjuk” – mondta Marián Brádňan, a rimaszombati tűzoltóság munkatársa, és hozzátette, szakértő vizsgálja, mi okozta a tüzet.

A reneszánsz kastély Osgyán legjelentősebb műemléke. Itt született a 17. században Korponay Jánosné Géczy Julianna, a Jókai Mór regényéből ismert lőcsei fehér asszony.

19:08 A Tűzoltóság és Műszaki Mentőszolgálat Országos Parancsnokságának közleménye a Facebookon: 


„Tűz az osgyáni kastély romjain”

Csaknem 30 hivatásos és önkéntes tűzoltó dolgozik jelenleg az osgyáni kastély romjain keletkezett nagy kiterjedésű tűz eloltásán. A helyszínre érve megállapították a tűzoltók, hogy a tűz beborította az épület tetőzetét. Rimaszombati, losonci, poltári és kruzsnói (Kružno) tűzoltók végzik az oltást, s igyekeznek ellenőrzésük alá vonni a lángokat.

Ezaz

2017 júliusában tett látogatás az osgyáni kastélynál (Harsáczki György)

(…) A nap állásához mérten kellemes iramban közeledtünk Rimaszombat felé, így Bakostöréken (Velké Teriakovke) rövid egyeztetés után leváltam a csapatról, hogy egy osgyáni kastélylátogatást még beletuszkoljak a napba. Az idő rövidsége miatt a falu malomépületét és templomát sem kerestem meg, de a nap neheze ezután jött.

A világvégétől is messzebb

Nem túl részletes közúti térképemen kiválasztottam a két forgalmasabb országút derékszögét kiküszöbölő rövidítő utat. (A többiekhez képest kb. 15 kilométert tettem a napi etaphoz.) Sajnos a térképemre rá sem fért „Krásna” kistelepülés, amelybe letértem jobbra – abban a hitben, hogy a rövidítő út ott indul. Két szlováktól akartam mielőbb megtudni, hogy jól gondolom-e, de természetesen semmilyen más nyelven nem beszéltek. Tíz egész perc idegtépő faggatózás után feladtam a dolgot, és tovább haladtam Rimaszombat felé a 72-esen, majd ezután találtam rá a kinézett útra. Nagyon tapostam neki, mert szerettem volna valamit behozni az elfecsérelt időből. Nemsokára beértem Kruzsnóba, a világ végére. (Ekkor fogyott el a vizem.) Kérdeztem ott szerelőt, öregasszonyt, fiatal srácot, s mindig fél kilométerrel jutottam tovább. Aztán a „szétbombázott” TSZ-hez értem ki a dombtetőkre, és az egykori köves út, sokkal rosszabb, fátlan maradékán amortizáltam tovább magamat. Az összes úthibát élénken kirajzolták a nem túl régi eső pocsolyái. Csak kóbor kutyák feltűnésétől féltem, de csak egy-egy víkendház bukkant fel néha.

Porzó légcsővel, értem föl – öklömnyi köveken döcögve, egy nagyobb napkollektor-telepet is elhagyva – egy kíméletlen kaptató tetejére. A 16-os útnál voltam végre – a Luzenszky Henrik és felesége állíttatta kereszt előtt kombájnok sora vonult el. Csak remélni tudtam, hogy közel lehet Osgyán, és nem csalódtam, mert tábla jelezte. Viszont meredek szerpentin következett. Ereszkedés közben nagyot néztem, amikor a szomszéd domboldalban egy beton viaduktot pillantottam meg: az az osgyáni kerülőút objektuma volt.

A féket markolva nagyon figyeltem, nehogy egy méterrel is lejjebb ereszkedjek a kelleténél, mert kezdett hosszú lenni az aznapi történet. Éppen feltárult a kisváros és két templomtornya, amikor jobbra megláttam a kastélypark erdejét és egy nagy épület tetejét. Néhány ház előtt elgurulva, a nyitva álló kerítés előtt álltam. Fogtam magam, és betoltam a biciklit az elvadult, erdős területre. A kaputól távol, biztonságosnak hitt helyen hagytam hátra elindultam az épület felderítésére. A vakolatlan, terméskő falazatú kastélyon zsindelytetőt látni, de az ablaknyílások lehangolóan sötétek voltak…

A faluközponthoz képest 80 méter magas dombon álló kastély egy 13. századi kerek sarokbástyás vár 16. századi átépítésével született. A cseh huszitákat Mátyás király verte ki a várból, de a várkastély az 1604-es osgyáni csatával híresült el, a Bocskai-felkelés idején. Abban az évben foglalták el a hajdúk, akiknek élén aztán Németi Balázs védte a várkastélyt a hírhedt, albán származású Giorgio Basta zsoldosvezér ellen. Sajnos egy rossz kirohanás közben elfogták, vallatták (sikertelenül), majd kivégezték. Állítólag nem adta olcsón az életét: összekötözött kézzel kiragadta a pallost a hóhér kezéből és több zsoldost lekaszabolt, míg végeztek vele.

A várkastély az ostrom közben erősen sérült. „Megúszta” a Lipót-féle felrobbantást, majd új tulajdonosai kényelmes úri lakhelyet alakítottak ki az erődítményből. Utolsóként a Luzsénszkyak lakták, aki nemcsak empire stílusú sírboltot építtettek és angol parkot telepítettek a várkastély köré, de műkincsgyűjteményüket is itt őrizték.

A két háború között apácák éltek itt – nekik sírjaik is vannak. 1944-ben éppen a kastély fölött ásták be magukat a németek, így az épületet komoly belövések érték, s a berendezés is megsemmisült, eltűnt. Az 1950-es években gyors állagmegóvó javításokkal kerülték el a romba dőlését, de csak a 80-as években folytatták. Akkoriban tervezgették az üdülőként, szállodaként történő kihasználását, de csak tervek – és jövő-menő tulajdonosok – követték azóta is egymást.

Én is a kastély végóráiról tudok beszámolni. Az invazív japán keserűfűvel benőtt udvarra néző boltívek jó része életveszélyesen megroggyant, de sok helyen az épület belsejében is leomlottak boltozatok, s néhol a tető is beszakadt. Állítólag 2003-ban új tetőt kapott. Rettenetes, hogy egy ekkora történelmi épület…

Beszédet hallottam a kapu felől. – Helló! – köszöntem rá a roma párra. – Osgyániak vagytok? – Igen! – mondták meglepetten, de magyarul. – Épp erre jártunk… – lódították.

Néhány felvétel után siettem vissza a biciklimhez, s már tudtam, hová köszönök be vizet kérni: érkezésemkor, a kapuval szembeni portán magyar beszédet hallottam. Be is köszöntem, és míg az öreg bement vízért (őt küldték) a petpalackommal elbeszélgettem a családdal – rólunk és a túránkról. Mikor a vizet megkaptam, egy húzásra megittam a másfél litert. Szegény öreg, mehetett be újra! – Mi is laktunk a kastélyban. – mondta közben az idős asszony.

(…)

Parádés kiszolgálás

Sokkoló kereskedelem

Én azért vagyok, hogy te ne is legyél!!

Én azért vagyok, hogy te ne is legyél!!

A nyugati Westend-közeli vágányainál fedeztem föl az ott lévő miniABC-t. Valami „leheletfrissítőt” akartam vásárolni. Beléptem és szétnéztem: a kis helységben inkább a pulton túlról reméltem segítséget. A pult mögött, egy lépéssel hátrébb, egy nagydarab nő álldogált – kifejezéstelen arccal. Szemei valahol a fejem fölé révedtek. (A sorközök a beszélgetés dinamikáját szemléltetik.)

 

 

  • Itt dolgoznak? – provokáltam

 

 

 

  • Nem, a szomszédban… – rám se nézett!
  • Kitől lehet kérni?

 

 

 

  • Akitől akar. ….. Aki szimpatikus…

Már láttam a „kiszolgálás” megkezdésekor, hogy egy fiatal hölgy pöszmötölt az egyik pult mögötti polcnál.

  • Akkor a hölgyet választanám – provokáltam a rozmárt. A kis hölgy ekkor nagyokat pislantott. Eddig nem itt volt.
  • Kisasszony tudna nekem tic-taccal szolgálni?

 

  • Mégiscsak a szomszédba kell mennie… nincs tic-tac… – véltem a rozmár hangjában egy kis kárörvendőt.

 

  • És rágójuk van-e? – kaptam észbe.
  • … Milyen kell?
  • Van – a kislány kissé ijedt arccal dobta a rágót a pultra. (Nna, nem olyan magasról.)

Eltettem.

  • Köszönöm szépen! A viszontlátásra! – gondoltam röhögve az állatvédőkre…

Az egykori tervek alapján – ideológiai okokból…

Új épületekkel gazdagodik a Budavári Palota!

 

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek...

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek…

Már a 2016-ban megjelent, a Budavári Palota 1944 utáni pusztulásáról szóló cikkem előtt, 2014-ben szárnyra kaptak azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy a Miniszterelnökséget és a minisztériumokat a Budavári Palota szárnyaiba és a Szent György térre költöztetik. Mivel az Országos Széchenyi Könyvtárban tevékenykedtem, és annak elköltöztetése is felmerült, már érzékeltem a feladat nagy méreteit.

Már azt megelőzően is feltűnt a királyi lakhely – és köztes tereinek – nagymértékű elhanyagoltsága és olcsó, igénytelen, szocialista-modern megoldásai. Ezek mellett az észrevételek mellett már hatalmasra nőtt a kontraszt egy kormányzati negyed szükségesen reprezentatív épületegyüttesének megjelenése és a mostani állapot között. A szocializmusban megmentett-helyreállított, és kulturális funkciót kapott épületek közelről elég lehangoló képet nyújtanak – csupán a modern billenőablakok kicserélése is óriási feladatnak tűnik! De akkor el is kezdődött a tervezés-szervezés, amit először a Várkert Bazár felújítása követett – kétszer adták át, 2014 áprilisában és augusztusában.

A Hauszmann Terv

A Nemzeti Hauszmann Tervet nemcsak a kormányzati negyed odaköltöztetésének feltételeinek biztosítására hozták létre, de azért is, hogy a Palota visszanyerjen valamennyit régi fényéből, valamint – megszüntetve a vár déli részének elzártságát – bekapcsolja a város turisztikai vérkeringésébe. Ezek helyszínei a Palotanegyed (a palotaszárnyak, köztes terek, Szent György tér stb), a Polgárváros (Dísz tér, Szentháromság tér, Erdélyi bástya, Bécsi kapu tér) és a Várhegy lejtői. Tény, hogy a vár 2014-ig egyáltalán nem volt turistabarát, s ezzel együtt nem túl sokan botladoztak a Palota körüli kritikán aluli minőségű macskaköveken, s még kevesebben tértek be a múzeumokba.

Természetes, hogy nem mindenki fogadta örömmel a Palotanegyed várható építkezéseit. A közvéleményezettek nagy hányada szerint a Miniszterelnökség és a minisztériumok helye jobb alant, a Parlament körül, és a Várnegyed lakosai is tarthatnak attól, hogy nagyobb lesz a forgalom és a mindennapi „felhajtás”. Megoszlottak a vélemények az újra felépítendő épületek történelmi értékét illetően. Budapest egykori főépítésze, Schneller Tamás minden szempontból válságos korszaknak ítélte meg a századforduló korát. Szerintem nem sok újraépíthető, reprezentatív épületből lehet válogatni…

 

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

Az újjáépítés

Első lépésként az 1736-ra felépült – és 1763-ra felszentelt – barokk stílusú karmelita kolostort – egykori várszínházat – alakították „alkalmasabbá” a Miniszerelnökség számára. A Dunára néző, hatalmas panorámaerkély sokak felháborodását váltotta ki, mivel műemléképületről van-volt szó – ezt nemsokára átadják.

A vár megújulásának első szakaszában újjáépítik a Királyi lovardát, a Főőrség épületét, a Csikós udvart, a Stöckl-lépcsőt és restaurálják a 70 nm-es Szent István termet. Ez utóbbi terem lesz az első enteriőr, melynek munkálatai során kiderül, sikerül-e megfelelő minőségű faburkolatokat, kárpitokat, kerámiákra felvitt királyportrékat készíteni.

2013-14-ben az első teraszon megépítették a vitatott mélygarázst – amely egy régi várfal áttörésével járt –, s aztán nem is emlékeztetett rá semmi – lefedték. Ennek födémje a háború előtt kialakított Palota út rámpájának szintje, amelyen keresztül egykor a Budavári palotába – sőt egyenesen az F épületbe is – fel lehetett menni járművel is.

Itt épül újjá az 1904-ben – a korábbi átalakításával – elkészült neobarokk(os) Királyi lovarda, előtte a Csikós udvar, felette az 1902–03-ban épült Főőrség épülete, s két térszínt összekötő, kecses Stöckl-lépcső(ház).

Felmerülhet a kérdés: miért éppen ezeket az épületeket? Mindkettő épület ideológiai alapon lett eltüntetve – mint annyi más is a volt szovjet-csatlós országokban. Egy ideje számos példája van már annak, hogy egy gondolati „áttöréssel” újraépítsenek 1945-ben, ill. utána pedig ideológiai okokból megsemmisült-megsemmisített építészeti remekeket, kincseket Európában. A drezdai, szinte porig bombázott, pompás barokk Frauenkirche 2005 óta eredeti pompájában áll, s sok „testvére” született újjá Oroszországban, Lengyelországban, Ukrajnában…

 

Ahogy építették – és ahogy bontották…

A Lovarda elődje, kocsiszínek és egyéb istállóépületek az 1850-es években épültek, a kiegyezéstől kezdve pedig egyenesen cél volt a vár erődítményjellegének megszüntetése.

A Lovarda épületének – s nem is nagyon látszott rajta – 60%-a sérült meg Budapest ostroma során. 1950-ben bontották le a Palotát övező középkori támfalrendszer visszaépítése miatt. A Főőrség épületét még 26 évig használták irodának, de 1971-ben mégis a lebontása mellett döntöttek. Ekkor a Stöckl-lépcsőt is lebontották.

Korábban szempont volt a Palotanegyed elszeparálása is, mivel a kommunista vezetés eleinte ott akart berendezkedni, s egyben védelmet nyújtani a „nagyoknak”. Emiatt számolták fel a vár nyugati oldal feljáróútját is, s zártak le más utakat. Az elvtársak majdnem lebontották az Oroszlános kaput is…

Az Oroszlános kaputól a Fehérvári kapuig elhúzódó épületsor elején a Teleki (vagy legutoljára: József főherceg) palota állt. 1944-ben több belövés érte a neobarokkos palotát, amelyet nem javítottak ki. A romeltakarítás ideje alatt ipari tanulók szállása volt, majd kiürítették. 1960-as években egy „izgalmas” esemény következett: „filmfelvétel céljából felgyújtották”, s ez után már csak jót tettek vele azzal, hogy felrobbantották és alapjaival együtt elkotorták. A „kialakított” rommező a többi lebontott épület hűlt helyével együtt egy kb. 500 méter városképi szakadást eredményezett a sok évszázados szakaszon – s máig úgy van…

 

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

Saját szemünkkel…

Talán a csúnya időnek köszönhető, de tavaly és az idén is télvíz idején jutott eszembe „utánanézni”, hogyan haladnak az építkezések. 2017-ben a Naphegyről készítettem néhány felvételt, de csak azt láttam, hogy visszabontották a felső terasz támfalát, s akkor még látszott, hogy a (Lovat fékező) csikós szobor is fent, a Hunyadi udvaron állt. Tudniillik, hogy a szobrot ifj. Vastagh György szobrászművész formálta meg az 1899-es világkiállításra – ahol fele ekkora mása nagydíjat nyert – és 1901-ben állították a Lovarda elé. A kis teret a köznyelv keresztelte Csikós udvarnak. A 1944-45-ben súlyosan sérült alkotást eltávolították, s 1982-ben került a Hunyadi udvar közepére, de nemsokára ismét a Lovarda elé kerül vissza!

Az idén egy januári hétvégén sétáltam el a Naphegy oldalába, ahonnan meglepődve és elégedetten láthattam, hogy a mind a három építmény előrehaldott állapotban van. A Királyi lovardára már a tetőszerkezet is felkerült, és a felborított hajótest formájú tetőn a bronz színű szellőzőablakok keretei is fel voltak szerelve. A Főőrségi épület vasbeton váza még jellegtelenül magasodott a Csikós udvar fölé, de a Stöckl-lépcső mintha egészen elkészült volna!

A Dózsa György tértől közelítve, látható lett a tetőszerkezet homlokzati része – mintha fémszerkezete lenne. A Fehérvári kapu felé sétáltam a járdán, s Karakas pasa tornyát elhagyva láthattam a többszintes szuper-mélygarázs bejáratát is, amely 2014-ben lett kész. Ez is a vár autószám-csökkentésére készült. Kiderül, elég lesz-e.

A fehérvári kapunál két érdekes emléktáblát láttam a várfalon: a bástyán díszlő (nem sokan ismerhetik) két táblából áll: az egyik a bástyát építő Kászim pasa méltatása – mely 1667-ben íródott -, a másik annak magyar fordítása. A várba vezető aszfaltjárda melletti pedig azt a helyet jelöli, ahol 1849. május 21-én sikeresen betörtek a honvédek a császáriak kezén lévő várba.

 

Lovak, múzeum, régészeti tér a felszín alatt

A Dísz tértől a Palotáig húzódó romkert, inkább lehangoló sivárság, amelyet még szomorúbbá tesz az, hogy hasznosításul-tartósításul bormúzeumot alakítottak ki a feltárt pincerendszerben, mely már tíz éve megnyílt. Felette a nagy semmi. Szerencsére születnek a tervek a méltó beépítésére – köztük az egyik például a Budavári Palota korábbi építési fázisaiban nyert – s azóta eltűnt, átalakított – homlokzatait mutatná be. Mikor és ki dönti már el – jól? Méltatlan itt ez a kopárság!

A parkolóból érkező lift kockájánál olvashattam a romterület dél-nyugati sarkán az alsó teraszon jól látható új épületek szerepeit. A Lovarda az egykor volt budai Spanyol lovasiskolai hagyományok felélesztésének keretében lovasbemutatók helyszíne lesz – bár az ehhez szükséges háttéristállók helyreállításáról nincs szó. „Most a cél egy lovas programokra is alkalmas multifunkcionális rendezvényterem, ami hasonlít a mai bécsi Hofreitschuléhoz…” – nyilatkozta L. Simon László 2015-ben a Metszet című építészeti lapban. A Főőrség épületének földszintjén étterem, az emeletén pedig a Magyar Királyi Testőrség történetét bemutató múzeum kapna helyet.

Az előbb említett lapban olvashattam, hogy középkori maradványokra építő „térszín alatti régészeti teret” hoznak létre az Oroszlános udvar alatt, amely északi irányban azon túl is elnyúlna, s bejárata a Főőrség épületének tövében lenne, az első teraszon. Ezen a területen állt a Zsigmond-palota, amelynek közelében felrobbant a lőporraktárban tárolt 800 tonna puskapor az 1686-os ostrom alatt. A palota „beledőlt” az északi nagy szárazárokba, s a régészek gazdag leletanyagra számítanak.

Mivel egykor is lakosztályok voltak benne, a kiürített F épület szállodának is alkalmas lehet (az udvar alatti szinten konferenciaközponttal), de a rekonstruált lakosztályok és a dísztermek mindenképpen látogathatók lesznek – tette hozzá a Hauszmann terv egyik építésze. – Jól kell funkciót választani…

Az építkezés a Hunyadi udvartól alig látható, de az F épület (köz)liftjéhez vezető folyosó ablakaiból remekül lehet látni (és fényképezni is) az építkezést. Várjuk az átadást! Én örülök, hogy az 50-70 évvel ezelőtt megcsonkított, megcsúfolt Budavári Palota és környezetének megjelenése méltóbb lesz eredeti szerepéhez.

Harsáczki György

Szélvihar – a hidegfront előtt

2017. 10. 29. vasárnap, 19.40 előtt történt ez a budapesti fakidőlés. A fotó készítésekor még se a károsultak, se a tűzoltók nem voltak a helyszínen. A kőbányai Mádi u. 2 előtti helyzet miatt az utca járhatatlan.

kapos.hu: Egyes helyeken 110-120 km/h erősségű széllökések is előfordulhatnak majd. A front mentén többfelé várható eső, zápor, holnapra pedig jelentősen visszaesik a hőmérséklet.

DSC_0531A várható nagy szél miatt Somogy megyében a másodfokú figyelmeztetés lépett életbe!

Egy tőlünk északra elhaladó ciklon markáns hidegfrontja alakítja időjárásunkat, így ma változékony, erősen szeles időre számíthatunk. Napközben átmenetileg megvastagszik felettünk a felhőzet és egyre többfelé várható eső, zápor. A front csapadékzónája az esti órákra elhagyja térségünket, így megkezdődik a felhőzet felszakadozása. A hidegfront érkezésével viharossá, sőt orkán erejűvé fokozódik az északnyugati szél. Egyes helyeken 100-110 km/ erősségű károkozó szélrohamok is előfordulhatnak majd. A legmagasabb nappali hőmérsékletek még 15 fok közelében alakulnak, de a nagy szél miatt már alacsonyabb lesz a hőérzetünk.

Szerző: Szalinay Tibor – kapos.hu

A Püskiben – személyesen…

Arcok és történetek 1956-ból – könyvbemutató

 

Csete Örs, a könyv szerkesztője, fotósa

Csete Örs, a könyv szerkesztője, fotósa

2017. október 3-án Csete Örs 1956 személyesen című könyvét – a szerző mellett – Földváryné dr. Kiss Réka történész (a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke), és dr. Sulyok Miklós művészettörténész, a szerző „atyai jóbarátja” mutatta be.

Csete Örs – édesapja által elmeséltek hatására – 1993 óta kutatja, fotózza és interjúvolja az 1956-os eseményekben részt vett embereket, kiváltképpen a fegyveres harcokban résztvevőket, és az ezt követően meghurcoltakat. Eközben olyan finn, román, osztrák, lengyel, olasz kortársaikra is akadt, akik – helyben vagy távolról – segítették a forradalmárokat, szolidárisak voltak velük, pénzt, gyógyszert gyűjtöttek, küldtek a harcolóknak és a közben nélkülözőknek. Katonák, egyetemisták, melósok, asszonyok, gyerekek.

111 rövid, igen változatos megközelítésű, hatású és hangulatú személyes történet és 111 művészi portré került a könyvbe, amelyek kölcsönösen erősítik egymást, a rideg-színű duoton nyomtatásnak köszönhetően pedig mindezek együtt felidézik a tankok, a Vörös Hadsereg árnyékában küzdők és reménykedők vészterhes hangulatát.

Napjainkban valóban a 24. órában vagyunk ahhoz, hogy még találkozhassunk élő 56-osokkal. A budapesti Perjesi Tibor, a könyvben szereplő egyik túl- és átélő részt vett a bemutatón a fiatalabbak örömére és megilletődésére. Perjesi úr szívesen adta kézjegyét könyvbéli portréja mellé.

Csete Örs tanári, könyvtárosi és etnográfusi diplomával rendelkezik, tematikus fotóprojektek megvalósítója.

A megjelent érdeklődőket pogácsával, borral és ásványvízzel látták vendégül a szervezők.

H. Gy.

Hazámhoz híven… – Erdei László tüzér naplója és levelei 1939-1948

Könyvajánló – Hazámhoz híven…

 

„Féltve őrzött családi ereklyeként maradtak meg az eredeti dokumentumok, amelyeket három fejezetbe szerkesztve nyújtok át az Olvasónak.” – írja édesapja emlékének szánt könyv előszavában Dr. Erdei László.

Jobb oldalon a könyv borítója

Jobb oldalon a könyv borítója

A korabeli – sőt, olykor a hadszíntérről készített – fényképfelvételekkel illusztrált kiadvány egy huszonéves közkatona, felderítő tüzér szemszögéből mutatja be a második bécsi döntést követő erdélyi bevonulást, az 1941-es délvidéki harcokat, majd a hadtest Ukrajnába való vezénylésével a szétlőtt bolsevik hátországot. Az innen történő hazavezénylésig tart az első fejezet, a Napló, a második fejezet viszont a hadifogság éveit eleveníti fel Kiskunhalastól Kijevig, 1944-től 1948-ig válogatott, eredeti leveleken keresztül. Itt is olvashatjuk a kor jellegzetes-szomorú levél-fajtáját, amit fogolyszállító vagonból dobtak ki… Milyen furfangokra, találékonyságra, kitartásra volt szükség a mindennapi élelem beszerzéséhez? Milyen volt egy aratás a kolhozban? Hogy szárították meg a téli jégvágáskor vízbe esett ruhát a szabadban? A levelek, az elbeszélések felfedik…

A harmadik fejezet egy zsebnotesz másolata, amely az események, az évszámok és az érintett helységek nevein kívül dalokat, katonadalokat tartalmaz, mely a honvédek érzésvilágát, elhivatottságát tükrözi.

Bal oldalon a könyv borítója

Jobb oldalon a könyv borítója

Erdei László tüzér részletgazdag, jó megfigyeléseken alapuló, személyes véleményével és kesernyés humorával átszőtt feljegyzéseit, a leírt, kevéssé ismert időszakok és hadszínterek, viszonyok emelik ki a hasonló krónikák közül: „jelentős” hadszíntéri történések előtti – 1940-41-es – állapotokkal csak ritkán és elnagyolva találkozhatunk a történelemkönyvekben.

 

A B5 méretű 108 oldalas, keménytáblás könyvet 2010-ben adták ki Szegeden. Ára: 2000 Ft

Elérhetőség: pusztayagi@gmail.com