Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (7-8. rész)

Csodacseppkövek a Trieszti-fennsík barlangjai mélyén   CIMG1081eÚj táborhelyünkön siettünk a táborbontással, nem akartunk lelepleződni, de amikor már a bokrokon száradtak a sátorponyvák lassítottunk - jöhetett a reggeli és a kávé… Bandiék már nem voltak olyan szégyellősek: sok méternyi szárítókötelet feszítettek ki a dózerút felett benedvesedett ruháiknak. Az első kerékpáros jól vette az akadályt – mosolyogva átbújt az útzáron.   Trieszti-fennsík: kő kövön Eljött az első „igazi” barlangászás ideje, és két dologban voltunk biztosak: a Grotta Nataléban (barlang) és a Fernetti kempingben a nap végén. Miután összekészítettük a barlangász-felszerelést, búcsút mondtunk a „kanapés” helynek, és – néhányunk bánatára - a cigányéletnek. Megint dugig lett velünk a kocsi… Annak ellenére, hogy már sokadjára kanyarogtunk el a Toszkán farkasok-emlékműig és tovább, a parti úton, izgatottak voltunk. Aurisinánál letértünk az országútról, és villák között tekeregtünk. Úgy éreztem, hogy a terület enyhén dimbes-dombos, semerre sem lejt – a 200-240 méter magas Trieszti-fennsíkon voltunk. Egy kis ligetben parkoltuk le az autókat, amelyet a villák, és telkek között kihagytak. Az utak gyakran olyan keskenyek, hogy gyakran nem lehet megállni. Tekintettel a hőségre az öltözeteket a barlangász-zsákokban (beg) vittük, de többen már gumicsizmára váltottunk. Frissen követtük Bandiékat, akik előző nap megkeresték a bejáratot. Az aszfalt úton kisétáltunk a lakóövezetből, s tíz perc múlva betértünk a jellegzetes karsztbokorerdőbe, amelyet jobbára cserszömörce alkotott. Sajnos a helyzet kulcsa már megint a GPS volt, s az pedig hol működött, hol nem. Szerencsére a lombok alatt olyan meghökkentő mészkősziklák bukkantak elő, hogy nem bántam a téblábolást. Nálunk a Káli-medencében már „lekőtengerezték” volna ezeket a mészkőtömböket. Azon kívül még itt az erdőben is ki kellett kerülni néhány alacsony, rakott kőfalat. Végül megérkeztünk.   Natale: kályhacső és nagyakna Az 551-es kataszteri számú Grotta Natale egy kisebb töbör sziklás oldalában nyílott – visszafogottan. Inkább egy nem túl szűk résnek nevezném. Az aknabarlang – mert erre szinte csak ilyen jellegű üregek nyílnak – szomszédságában viszont harapós karrmező ásított az égre. - Ha itt valaki elesne futás közben, talán el is vérezne... – hüledeztünk. A kőpengék néhol még fogakat is viseltek, máshol madáritatókat láttunk. Alig akadt kő, amire le lehetett ülni. Marika vizsga-gyakorlatként készült beszerelni a Natalét, így ő öltözött be elsőként, de kiderült, hogy nem a megfelelő hosszúságú köteles begeket hoztuk el, így mi még fél órát lazíthattunk - mindenki óvakodott idő előtt beöltözni a nagy melegben. Lassan én is sorra kerültem, és beereszkedtem a szűk aknába. Egyik túratársnőnk maradt felszíni ügyeletben, akivel mindenki megosztotta elképzelését, mit hova menekítsen, ha eső jön… Vezetőnk annyit árult el a barlangról, hogy elég mély, lent kiszélesedik, és képződményekben gazdag. (Most már azt is tudom, hogy 79 méter mély, és 187 méteren nyílik.) Az ember kezdetben folyton megszorult a járatban, amely egy olyan kályhacsőhöz hasonlít, amit kívülről kegyetlenül össze-vissza horpasztottak. Legalább mindig volt hova lépni. Mivel a kötél további beszerelése még folyt lent, a hosszabb kényszerű szünetekben készítettem néhány képet compact gépemmel. A 20 méteren „folytatott” várakozás után jóval szélesebb lett az aknabarlang, de a kötélhosszakra történő átszerelések miatt lógtunk a kötélen egy kicsit itt is. Az utolsó húsz méteren már valóban eltávolodtak az ereszkedőtől a barlang rusztikus, sárga kőfalai, és borzongató érzés volt az négy pislákoló lámpa fénye felé ereszkedni a nagy térben.   Ahová a cseppkövek bújnak… A magas mennyezetű terem alján kőtörmelékre érkeztük, de a többiek már autónyi tömbökön üldögéltek. Miközben megvártuk utánam jövő társainkat, megváltunk mászógépeinktől és keresni kezdtük a cseppköves részek felé tartó lejtőt. Alig ereszkedtük 7-8 méter szintet a kőomláson, amikor az bódvaszilasi Meteor-barlang Titánok-csarnokához hasonló cseppkőoszlop-erdőt világítottak meg lámpáink. A többiek már lent, a csarnok aljában fotózták egymást izgatottan, ahol cseppkő-zuhatagok, -drapériák zárták a teret. A változatos formájú, karcsú oszlopok még külön „csokrokban” álltak a csendben. A „fogadóterembe” visszamászva vettük észre az egyes kőtömbök lapjait ellepő karfiol-szerű képződményeket. A kimászásra csak egy kicsit kell több időt tervezni, mert a köteleket összegyűjtő barlangász már senkit sem tart fel – és a többiek sem őt -, de kimászni 60 métert..! Az ember igen-igen lassúnak látja lentről társa araszolását a kötélen felfelé, de mindez egészen más színezetet kap, amikor aztán ő is a tüdejét kiköpve, az erőlködéstől zsibongó tagokkal igyekszik – de csak nem akar elfogyni a táv... És ez még a tisztább dolog volt, mivel a szűkülő aknában egyre gyakrabban fejeltünk bele a mennyezetbe és térdeltünk bele a szembe lévő falba. Sikerült is minden aláöltözést teleizzadni, s ennek csúcsán bukkantunk ki a langymeleg dunsztba. Ugyanis kint éppen befejeződött egy zivatar…   Olcsó, jó és kamionos… Bár vizes volt minden felszabadító érzés megszabadulni a kint már fojtogató ruházattól. Ki rövidnadrágban, ki polár aláöltözésben készült vissza az autókhoz – a vizes karsztbokorerdő dúsan adta az esővizet az áthaladóknak… Nemsokára az autóba bepakolva robogtunk a Trieszt fölött, a szlovén határnál található olcsó(!) Fernetti kempingbe. Meg is találtuk – bejáratát egy vaskapu választotta el egy nemzetközi kamionparkolótól. A kapunál aztán előjött a kempinget kezelő idős pár, és bár olaszul beszélő barátnőnk az ide vissza-visszatérő magyar barlangászok mellé szerette volna kérni táborhelyünket, egy kis „különzugot” kaptunk. Annak minden előnyével és hátrányával. Nem foghattuk rá, hogy arborétum jellegű – mint az említett magyar barlangászok része -, de volt egy „saját” konyhasátorkánk. Senki nem járt át rajtunk, viszont a drótkerítés előtt éjjel-nappal süvítettek a kamionok. Letelepedtünk, majd mindenki a neki legfontosabb dolog után vetette magát. Nekem már ragadt a hajam, így a zuhanyzóban leltem „otthonra” – Balázs éppen ekkor a sátrunkat állította fel – egyedül… Ezután bevetettem magam a „konyhába” és 6-7 órás késéssel elkészítettem az ebédemet. Lassan befutottak a többiek is, és rotyogtak a konzervek, bugyogott a forró víz, pattantak a sörök. Az estét csak az a hír árnyékolta be, hogy Marika várva várt vizsgáztatója nem érkezett meg, hogy „vizsgáztasson”. Meglehetősen jól aludtunk – mit nekünk kamionok!   Barlangrazzia A reggel csodálatos volt! Már csak azért is, mert végre nem kellett azonnal sátrat bontanunk, de asztalnál  történő reggelizést is értékelni kell… Kitettük száradni az átnedvesedett öltözeteket, amelyek indulásig – majdnem 11 óráig – megszáradtak. A kinézett barlangot megint elég jól meg tudtuk közelíteni autóval, és amikor eljött a GPS ideje: beadta a kulcsot. Ott álltunk a növekvő melegben egy erdei úton, és csak behatárolni tudtuk a barlang helyét. Ekkor szétspricceltünk a szokásosnál is sűrűbb mocorkásba, és szinte méterről méterre átfésültük a beszakadásokkal, kidőlt fákkal, kőrakásokkal és karros szikladarabokkal színesített tájat. Másfél óra múlva adtuk fel – megizzadva, tele véres karcolásokkal. A Santa Croce melletti Tullio Tommasini-barlangot tűztük ki célul. Ezt sem volt könnyű becserkészni, mert az meg a használható utaktól volt távol. Végül a hőségtől remegő település szélére tettük le az autókat, és a felszereléssel megpakolva lavírozni kezdtünk a családi házak között. Szerencsére a porták mögött cserszömörcés ligetes környezet enyhítette a keresgélés feszültségét. Egy „mamma” is kilépett a kapun láttunkra, és megerősített bennünket abban, hogy a legutóbbi, német barlangászok is megtalálták a Tommasinit.   Könnyű barlang, amely megizzaszt..! A domb aljában hívogató út vezetett a kívánt irányba – rakott kőfalak között. Nemsokára „kapása volt” a GPS-nek, így a jelzett helyen átmásztunk néhány kőkerítésen, és végre megérkeztünk! A várt objektum elég profán kinézetű volt: egy apró bebetonozott csapóajtó a fák tövében. De a barlanghoz „tartozott” egy kis tisztás és egy autópálya is. (Az utóbbi, 15 méterről beszűrődő hangja némiképp rontott a romantikán.) Itt is találtunk azonnal egy kicsit eltömődött aknát… Először – pedagógiai okokból is - Marika ereszkedett a talajszint alá, s lassan kiderült, hogy a Tommasini nem tipikus zsomboly, inkább meredek, többször irányt váltó járatok összessége, amelyek alját cseppkőlefolyások borítják. Már az első kis teremben – s ide az eddig felszíni ügyeletesünk is le tudott jönni -, nagyméretű cseppkőzászlókat láthattunk. Míg előörsünk beszerelt, megfontolva csúsztunk utánuk a sima, agyaggal összekent felületeken. A lefelé menetet (70-80 méter mélység) egy szépséghibás szűkület osztotta meg, ami odafelé még elment, no de vissza… Érdekes kis küzdelem volt, amíg leértünk a csúszós „bálnahátakon”. A többiek már javában ámuldoztak a lenti nagy barlangterem közelebbi sarkában kialakult kis „ékszerdobozon”. A fiatal korú, csillogó, színpompás sztalagtitok egyikéből-másikából kristályok meredtek jobbra-balra. Kicsodálkozásunk után átbotladoztunk a 15 méteres terem túloldalára, ahol hasonló csodákkal találkoztunk, csak jóval nagyobb felületen, és mindennek 3-5-8 méteres oszlopok, cseppkődrapériák adtak keretet. Egy emelkedőn mászva követtük a nagyméretű képződmények sorát, majd egy 5-6 méteres kötéllétrát pillantottunk meg. Bandi kipróbálta – tartott -, de nem vettük igénybe, nem lehetett tudni, milyen állapotban van. (Utólag kiderült, hogy arrafelé lett volna a látnivalók java.)   Cserszömörcés rekreáció Visszafelé jött el a könnyű lejutás böjtje: míg lefelé kényelmes volt, fölfelé végigtöröltük magunkkal a meredélyt, és összevertük a térdeinket – alig volt némi függőleges szakasz. És mire értünk ki? Eloszlottak a zivatar felhői… Csodálatos sétával – jóleső fáradtsággal izmainkban – keltünk át az eső öntözte cserszömörcésen. A kempingbe úgy mentünk vissza, mint egy kényelmes „otthonba”. Néhányan bevásároltak a társaságnak, majd jólesően ejtőztünk olasz borokat kóstolgatva.  

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (8. rész)

  Karsztos apróságok és a Noé-barlang nagy kalandja   Előző este a teljes létszámban megérkező magyar barlangászok jelezték nekünk, hogy több, kisebb barlangot fognak „megkóstolni” a közelben, és ehhez velük tarthatunk. Én határozottan „mászásmentes” pihenőnapot irányoztam elő magamnak, de a vidék miatt felszíni kísérőként akartam csatlakozni. Csapatunk három tagja viszont teljes felszerelésben készült a napra. Néhány perccel lekéstem a megbeszélt reggeli indulás időpontját, s megdöbbenésemre már barátaimat sem találtam a mosdóknál. Teljes pánikban rohantam ki a Fernetti kempingből, s csak amikor tíz perccel később letörten visszaballagtam, akkor derült ki, hogy mindenki a magyar sátrak körül gyülekezik… A tapasztalt vezetők szétosztották a sereget, s hárman kerültünk az egyikbe. Jó jel volt, hogy eleve gyalogosan hagytuk el a Fernettit, majd egy köves, erdei úton léptünk be a ligetes erdőbe - szinte az olasz-szlovén határon. Az árnyékos helyeken még harmat is fénylett… Az ördögszántotta cserjés Nem mentünk többet 600 méternél, s megérkeztünk az első üreghez, egy dolina árnyékos aljára, melynek meredekebb oldalát erdő, annak alját pedig mohás sziklagörgetegek borították. A GPS-meghatározás most is „döcögött”, ezért többen végig kellett kutassuk a meredélyt, mire aztán meglett a kisméretű lyuk. Miközben elkezdték beszerelni a kötelet (szakszó: ereszkedőkötél berögzítése) a – természetesen – aknabarlangba, addig én fotósétára indultam. A dolina peremén kivillanó karros sziklák kuszasága hol harmatos cserszemörcével, hol mohapárnákkal takargatta magát: az egyfelől összehasogatott, másfelől lágy formákba oltott mészkő rengeteg fotótémát kínált. Egyszer csak megcsúsztam egy mohapárnán, és „csupasz” fényképezőgéppel a kezemben elvágódtam a hírhedt kőpengék közé… Nagy szerencsém volt, hogy sem a gép, sem a lábam nem törött el, de jópár véres sérülést szereztem. A többiek a szűk keresztmetszet miatt csak lassan jutottak be az aknába, ráadásul egyiküket egy lehulló kő találta derékon, és ki kellett jönnie. Mikor társaim kerültek sorra, útba igazíttattam magam a második barlang felé. Már az út mellett is furcsa sziklák álltak, csak ki kellett választani az érdekesebbeket - fotózásra: például egy közel négy méteres gombasziklát. Máshol mintha óriási pattogatott kukoricaszemek hevertek volna a bozótban. A második zsomboly még különlegesebb helyen volt: Három kisméretű, összenyíló, sziklás peremű dolina középső tagjának oldalában nyílt. Csak a szájánál hagyott hátizsákok árulták el. Néhány perc múlva már hangok szűrődtek föl a mélyből, és nemsokára megtudtam, hogy zsomboly neve „Grotta a se di Monte Meducia” és 62 méter mély. A felszín ellenben továbbra is jobban piszkált… A közeli mészkősziklákba emberfejnyi lyukakat, öblöket oldott a víz, s ezek néhol labirintust alkottak. A mikroformák sokkal merészebbek voltak, mint a lankás domborzat! A fél óra múlva teljes létszámban előbukkant társaság elindult a harmadik üreg irányába. Egy fátlan, cserjés területre érve, máris visszasírtuk a lombokat – szerencsére a harmadik barlang egy szintén aszimmetrikus oldalú, erdővel árnyékolt töbör szélén nyílt, ugyanolyan szende szerénységgel, mint társai – előírásszerűen méterszer hetven centivel. A beszerelésre itt már nem kellett várni, így míg sorra kerültek az overálosok, megebédeltem, majd visszatértem a táborba.   Noah barlangja… Az eltelt két hét során többször szóba került utunk barlang-kihívása, a Noé-barlang. - Az nagy lesz ám, láttátok az interneten..! – mondogatta Bandi. De ahogy közeledett a barlanggal történő találkozás időpontja, úgy vált a félelmetesebbé a Noé. Vezetőnk azt a hírt hozta, hogy egyes „nemakárki barlangászok” is megpróbálkoztak vele, de ereszkedés közben, ahogy kinyílt a hatalmas barlangakna tere, jobbnak látták visszafordulni (mivel aknabarlangról van szó). Mi sem tudtunk másra gondolni, mint a megvilágított mélység lelki hatására. Egymást buzdítottuk, mert néhányunk már előre leírta magát a Noénál, és így volt ez aznap este is, amikor egyik társunk születésnapját ünnepeltük meg. Másnap is ebben a szellemben készültünk össze - karabiner válogatás, esküvői csokor kötése. Ekkor jutott eszembe: ha ilyen nagyok a méretek és lent sem kúszunk, akkor minek az overál? Igaz! Bepréselődtünk a kocsikba és elindultunk a „hatalmas” felé. Az elmaradhatatlan GPS-nek köszönhetően sikerült 40 percen át (15 perc helyett) kanyarogni a csodaszép vidék apró falvai között, s a drukk okozta feszültség túl sokáig tartott… A kicsi Bristie közelében parkoltunk le a bozótos szélén, majd megrakodva kötelekkel, felszereléssel nyakunkba vettük a maradék két kilométert. Amikor az ember ezen a keskeny trieszti sávon az erdő mélyén érzi magát, abban a pillanatban belebotlik egy autóútba, vagy a vasútba. Mint mi is. A navigátor-ketyerét bűvölve közeledtünk célunkhoz, s a síneket elhagyva egyre nehezebben járható gyalogútra keveredtünk – utunk vége felé karrmezők kísérték az ösvényt.   A szakadék peremén - Itt van már! – kiáltotta navigátorunk – Szinte ott vagyunk! Letértünk az ösvényről, és a nyíltabb terület felé gázoltunk a fűben. Ott álltunk a Noé-barlang szélén, de az égre ásító üreget nagyrészt befedték az oldalában álló fák és bokrok. Felizgulva jártuk körbe-körbe a kb. 25x35 méter átmérőjű szakadékot, s pipiskedve próbáltunk minél jobban lenézni. Ez után – mint akik jól végeztük dolgunkat – leheveredtünk a leereszkedés helyén álló fák árnyékába és néztük, hogyan öltözik be Marika, aki – ugye – vizsgafeladatként szerelte be a Noét. Még egy sört is bontottunk… A barlang ügyes beszerelésének „titka” az, hogy a nyolcadik métertől induljon az ereszkedés aljáig vezető kötél. Mivel addig a kötél a függőleges sziklafal előtt lóg. Utána a sziklafal eltávolodik, és a barlangász a nagy „űrben” találja magát: ez a lélektani határ! Alattunk 60 méter mélység – és látni is az alját… Ha rövid lenne a kötél, és efölött a mélység fölött kellene csomón átmászni, az elég kínos lenne! És ezt a nagy mennyiségű kötelet Marikának magán kellett levinnie nyolc méterre, miközben a „bevezető” köteleket rögzítette, csomózta. Mi mindezt egy veszélytelen helyről, árnyékból figyeltük – sőt, kényünk-kedvünk szerint fotóztuk. Egy kis „igazítás” miatt pihentünk még egy fél órát, de aztán egymás megindultunk Marika után. Igyekeztünk az utolsó pillanatban felölteni a polár kezeslábast, mert lent ha sár nem is, de hűvös várt ránk. Negyediknek indultam, és nagyon nagy élmény volt! Bekapcsoltam a sisakkamerámat, s lejutottam lélektani határig… és kilibbentem az űrbe. Segített a kamera, mert kicsit elvonta a figyelmem, ám másodpercek múlva kikapcsolt – magától... Lefelé menet kétszer is megálltam a kötélen, és a szemem hozzászokott a félhomályhoz. Éreztem, hogy valahol félúton beleereszkedtem a finom 8 fokba… A lenti apró emberek már vártak, viszont a kötél csavarodása miatt lassan gyorsulva forogni kezdtem, az ereszkedőgép pedig kezdett felforrósodni, és az már zavart. Lent megállítottak és lent voltam – egy törmelékkúp tetején álltunk. A fejünk fölött páfrányokat lehetett kivenni, de a sziklafalakat lent is zöld zuzmó borította. A többiek hangjait és lámpafényeit már az oldalsó sötét hangárjából hallottam – megfosztottam magam a mászófelszereléstől és utánuk bukdácsoltam. Találtak egy bagolyfiókát a kövek között.   Az összeomlott óriás… A Noé mélyére először Henry Noah mászott le 1878-ban, s ezért róla nevezték el. A barlang kétséget kizáróan egy barlangtorzó, mert a nagyméretű üreg – ma ismert – középső része beszakadt, és a bezúduló törmelék nagyrészt feltöltötte a folyosószakaszt, s ennek megfelelően két irányába lehet elindulni – 100-130 méternyit. Idős barlang – száraz. Sajnos a barlang népszerűsége miatt gyakorlatlanabb vállalkozók is megpróbálkoznak vele, s az ilyen hozzáállásnak eddig hat áldozata van… A nyugati oldalág a hívogató nagy méreteivel, és képződményeivel: A sötét félhomályból a leérkezés helyére visszanézve egyedülálló volt a látvány. Az oldalág alját valaha sztalagtitok, medencék, cseppkőlefolyások boríthatták, de a terület 140 év alatt érdektelenné „kopott”. „Cserébe” a mennyezetet látványos, szinte halszálkákra emlékeztető sztalagmiterdő borította. Egészen a nagy terem végéig sétáltunk – néha embertörzs vastagságú cseppkőoszlopok maradékain át – onnan indult a „görnyedős” járat, amelybe néhányunk be is nézett. Bandiék közben elsiettek az ünnepi öltözetekért, ők ugyanis eltervezték, hogy „megutaztatják” két hónapja történt esküvőjük hangulatát, és – többek között – ebben a barlangóriásban is felöltik az esküvői ruhát. Negyed óra alatt sikerült is beöltözniük, és készülhettek a meghökkentő felvételek.   A neheze mindig a végére marad… Sokáig elidőztünk a különleges helyen – a kellemes hűvösben. De a neheze csak a végére maradt! Megkezdtük a kimászást – 60 métert 40 centiméteres hernyóaraszolással… Emberes próbatétel volt, bár most meg a croll és a hevederek nyekergése nyugtalanított. Kifelé menet is hatalmas élmény volt, amikor kereszteztem a nyolc fokos levegőhatárt. Nemsokára a szikla is mellém került, és a nyárnak megfelelően csatakosan léptem ki a peremre. A Noé méltó befejezése volt ez két hetes túránknak. Eltökélt csapatunk megtette azt, amitől más barlangjárók meghátráltak! A nap már közel járt a horizonthoz, amikor Marika is maga mögött hagyta a zsombolyt. Összeszedelőzködtünk és a karrrmezők érintésével az autókhoz kecmeregtünk. A táv sokkal hosszabbnak tűnt… A kempingben a zuhanyozás után jó hangulatban dőzsöltünk, hiszen egy jó ebéddel még tartoztunk magunknak – ernyedten rogytunk a műanyagszékekbe a megrakott asztal mellett. Talán tudtam ajánlani ezzel a cikksorozattal néhány izgalmas úticélt a szurdokjáróknak, a történelmi helyszínek kedvelőinek és vállalkozó kedvű barlangászoknak. De akit mindezek együtt is érdekelnek, az ne ótzkodjon a „csizmát” az asztalra tenni.

Harsáczki György

Új mélységi barlangrekord Magyarországon

Fotó: Lerner Balázs/Facebook/Szinva Csoport - www.amphora.hu

Fotó: Lerner Balázs/Facebook/Szinva Csoport - www.amphora.hu

A kutatók 2010 óta dolgoznak a Bükkben, már 275 méter mélyen járnak a csak engedéllyel látogatható Bányász-barlangban. A felfedezés a Szinva-patak miatt Miskolc vízellátását is érinti, ezért tudományosan és gazdaságilag is fontos lehet.   Megtalálták Magyarország legmélyebb barlangját, jelentették be a Bükkben található Bányász-barlangban 275 méteres rekordmélységet elérő Szinva csoport tagjai Felsőtárkányban (??? - Bükkszentkereszt lenne a legközelebb - Harsi). Az ország legmélyebb barlangja 1964-től mostanáig a szintén Bükkben található, 254 méter mély István-lápai-barlang volt. Az új csúcstartó, a Bányász-barlang nagyjából 6 kilométerre van az István-lápaitól, gyakorlatilag párhuzamos vele, mondja Rántó András kutatásvezető, Sűrű Péter kutatásvezető-helyettes és Nagy Gergely Domonkos kutató. 1963-ban a környékbeli bányászok bontották itt az omladékot, 87 méterig jutottak el. Az elmúlt fél évszázadban komoly barlangkutatók próbálkoztak bejutni a Szinva-forrás barlangrendszerébe a közelben fekvő kisebb barlangokból, sikertelenül. „A környékbeli víznyelőkben megfestett víz a már említett forráson át távozott. Ebből is tudhattuk, hogy nagy barlang lehet a mélyben.” A szinvások 2010 novemberében bontással mentek tovább a 87 méternél, vésővel és kalapáccsal tágították a szűkületet, és értek el újabb és újabb aknákat. (A kutatók alapvetően bontással és ásással bővítik a barlangrendszert, tehát egykor létező, de azóta beomlott vagy törmelékkel feltöltött járatokat, hasadékokat tisztítanak meg). 2011-ben 135 méterre, 2013-ban 224 méterre, míg idén március 15-én 275 méterre jutottak le.
Fotó: Facebook/Szinva Csoport

Fotó: Facebook/Szinva Csoport

„275 méter mélyen és nagyjából 620 méter hosszúságnál vagyunk, és van tovább is, hiszen a hegy mélyében folyó patakhoz még nem jutottunk el. A mostani legmélyebb ponton gyökérszerűen elágazó kürtők vannak, és a barlang szerkezetéből is adódik, hogy nem a legmélyén vagyunk.” Ebben a mélységben 8-9 fok az állandó hőmérséklet, itt már nagyon nedves a barlang, a kutatók nyakába folyik a víz. Csak képzett, profi barlangászok juthatnak le, a gyakorlottaknak is 2 óra az út lefelé és úgy 3 óra felfelé. Egyhetes turnusokban kutatnak, mászással együtt 10-12 óra hosszú egy műszak. „A négy év alatt nagyjából 5 millió forintot és 3-4000 munkaórát tettünk bele a kutatásba, a munka végig balesetmentes volt. A jelenlegi végpont olyan ígéretes, hogy nincs messze az újabb továbbjutás, a barlang a 300 méteres határt is átlépheti.” A barlangban elnyelődő víz a 793 méter magasan lévő bejárathoz képest 400 méterrel mélyebben és 5 kilométerrel keletebbre, a Miskolc vízszükségletének negyedét adó Szinva-forrásban bukkan ismét napvilágra. Ez tudományos és gazdasági jelentőséget ad a kutatásnak, ami önkéntesen és önerőből történik, a csoport minden tagja civil munkája mellett szabadidejét, pénzét és energiáját áldozza a feltárásra.

www.sportgeza.hu - Nagy Zoltán 

A szerkesztő 2002 körül járt a Bányász-zsombolyban a BEAC-osok vendégeként. természetesen csak 87 méter mélyre juthatott le. Mivel még kevés tapasztalata volt a kötéltechnikában az oda-vissza két átszereléses, két elhúzásos kötélpályán még az overálját is átizzadta: tapasztalati hiányosságait nem egyszer puszta erőből kellett kiváltania...

Végre hivatalos – A Bányász-barlang a legmélyebb!

Fotó: Slíz György/Facebook/Szinva Csoport

Fotó: Slíz György/Facebook/Szinva Csoport

Szakmai körökben már január óta rebesgették, hogy vélhetően a bükki Bányász-barlang a legmélyebb hazai barlang, de a felfedezők (Rántó András és Sűrű Péter valamint népes csapatuk) ez idáig hivatalosan nem jelentették be, sőt a pontos mélységet (most már 275 méter) sem hozták nyilvánosságra. Ennek oka az volt, hogy nem szerették volna, hogy pár méteren múljon az elsőség, és megvárták, amíg újabb feltárásokkal olyan mélységet sikerül elérniük, amely már egyértelműen a legnagyobb, nem képezheti vita (pl. mérési pontosság) tárgyát. Remélhetőleg hamarosan olvasható lesz itt a honlapon a feltárók részletes beszámolója, illetve hallani lehet a felfedezésről az április 18-án du. 16 órától a Miskolci Pannon-tenger Múzeumban (Görgey u. 28) esedékes könyvbemutatón is. Az indexen, illetve a híradóban megjelent amatőr fotóim, videóim miatt egyesekben az a benyomás keletkezhetett, hogy én is a Szinva Csoport tagja és a felfedezés résztvevője lennék. Ez (sajnos) nem igaz, a barlangban összesen kétszer jártam. Az ekkor készült felvételeim tetszőleges felhasználását a felfedezők számára természetesen megengedtem, és nem is tudtam arról, hogy ezek közül egyik-másik az országos médiába is bekerül. Persze nem bánom, de nem én intéztem így.

www.foldalatt.hu - Slíz György, a Szent Özséb Barlangkutató Egyesület vezetője 

A Bányász-barlang lett a legmélyebb barlang Magyarországon

Új mélységi rekordot állítottak fel a barlangkutató Szinva Csoport tagjai a Bükkben. A kutatók március 15-én érték el a 275 méteres mélységet a Bányász-barlangban, a felfedezést szerdán jelentették be. A Bányász-barlangot (pontosabban zsombolyt/aknabarlangot - Harsi) az 1960-as évek közepén kezdték feltárni a Bükki Nemzeti Parkban, Lillafüred és Bánkút között. Akkor 87 méteres mélységig jutottak el a barlangászok. A feltárás 2010-ben indult újra. A több barlangász egyesület tagjaiból szerveződött Szinva Csoport kisebb bontás után új kürtőkre bukkant – mondta Rántó András, a kutatás vezetője. Az új rekordmélységet négy év alatt érték el, idén március 15-én jutottak el 275 méterre. Korábban 254 méterrel az istván-lápai volt a legmélyebb magyarországi barlang, ugyancsak a Bükkben. A kutatásnak ezzel még nincs vége – magyarázta Rántó helyettese, Sűrű Péter. A Bányász-barlang a Szinva forrásához kapcsolódik (ez a patak biztosítja Miskolc vízellátásának 20-25 százalékát). A barlang mélysége ugyanis meghaladhatja a 400 métert, hossza pedig akár 40-50 kilométer is lehet. A Bányász-barlangban 2010 óta mintegy 30 barlangász dolgozott összesen 3000-4000 munkaórát, és mintegy ötmillió forintot fordítva a kutatásra.

www.origo.hu – MTI

A Bihar-hegység „óriás” gyöngyszemei

2008 május első napjaiban töltöttem egy hosszú hétvégét a Bihar-hegységben a Myotis Barlangkutató Egyesület barlangászaival – akkor még az egyesület tagjaként. Utunk során az első nap a Virtop-hágó érintésével jutottunk az Ördöngős-szorosba és a János-kapu barlangba, majd a látnivalók meglátogatása után felautóztunk az 1000-1100 méteres fennsíkra és felkerestük az Aranyosfői-, ismertebb nevén Szkarisórai-jégbarlangot. Majdnem egy napot töltöttünk egy vendégház udvarán, így a móc tanyavilágba is betekinthettem. Másnap déltájban ledöcögtünk a fennsíkról, a Girda-folyóhoz, majd a Virtop-hágó, és Rézbánya érintésével Belényesre hajtottunk, ahol egy autószerelő enyhített kínjainkon... Estére felhajtottunk a következő fennsíkra, a Pádisra, s a Glavoj-réten ütöttünk tábort. Egynapos túrát tettünk - külön utakon, mivel már az elején elvesztettük egymást. Így - mivel hóolvadás volt - magas vízállásnál láthattam a Kis-Labirintust, a Csodavárat Vár-patakostúl és a Galbina-kőközt.    

Eltűnt egy tó Bosznia Hercegovinában

A bosznia hercegovinai Sanicában pár hét leforgása alatt eltűnt egy mintegy húsz méter átmérőjű és tíz méter mély tó vize.
A tó üres medre láthatóan be fogja kebelezni a családi házat... (Fotó: washingtonpost.com)

A tó üres medre láthatóan be fogja kebelezni a családi házat... (Fotó: washingtonpost.com)

Sanicában mindent elvitt a rejtélyes lyuk: halakat, vizet, örömöt, fákat, horgászatot… Most olyan az idilli tengerszem helye, mint egy kráter a Holdon sárral és törmelékkel az alján. A helyén november második felében egy közel ötven méter széles és harminc méter mély vízzel telt kráter tátongott, de a tó medre napról napra szélesebb és mélyebb lett – a dailystar.co.uk beszámolója szerint. Hivatalosan nem ismeretes, hogy mitől, ám azok számára, akik tudják, hogy az ország területének nagy részét karsztos kőzetek – főleg mészkő – alkotják, nyilvánvaló, hogy egy felszínre felszakadó barlangról lehet szó. Esetleg a korábban agyaggal eltömődött dolina - amelyben kialakult a tó - vízzáró rétegét kimosta egy karszt-vízfolyás. A szakemberek egy „föld alatti folyóra” gyanakodnak, hogy az mossa ki a talajt a meder alatt, de a babonás falubeliek az ördögöt sejtik a lyuk növekedése mögött. A falusiaknak mindenesetre – ahogy az lenni szokott - akad egy-két misztikus magyarázatuk a történtekre. Egyikük azt állította, hogy a tóban fickándozó halak megbolygattak egy második világháborús bombát, amely felrobbant a mélyben és a keletkezett lyukon elfolyt a tó vize. Másikuk, Rezak Motanic a tó korábbi tulajdonosával hozta kapcsolatba a hirtelen átalakulást: ahogy az illető nemrég elhunyt, „a víz követte őt a túlvilágra”. A két utóbbi hipotézis hivatalosan nem kapott megerősítést...
Így nézett ki a tó az eltűnése előtt. Ha tud valamit tartózkodási helyéről, vagy felismeri valahol, jelentkezzen a kijáratnál! (Fotó: Amel Emric / MTI)

Így nézett ki a tó az eltűnése előtt. Ha tud valamit tartózkodási helyéről, vagy felismeri valahol, jelentkezzen a kijáratnál! (Fotó: Amel Emric / MTI)

A helyi katasztrófavédelem még csak most mozgósította a szakértőket, hogy felmérjék, mit kellene tenni a házak megvédésének érdekében. Valószínűleg fel kell tölteni a váratlanul mély, 30 méteres krátert, ami nem csekély munkát és komoly gépek igénybevételét jelenti majd. (A természet erejét, illetve a víznyelők elképesztő étvágyát és kiismerhetetlenségét ismerve, a feltöltésre fordított energia - a fizika törvényeivel ellentétben - el fog veszni... - Harsi)
Bosznia Hercegovina területének nagyobbik része hegyvidék, lakosságának nagyobbik fele pedig iszlám vallású.

Bosznia Hercegovina területének nagyobbik része hegyvidék, lakosságának nagyobbik fele pedig iszlám vallású.

(Az erdekesvilag.hu alapján Harsáczki György)

Víznyelő barlang a Pilis közepén

„- Mintha nem is a Pilisben lenne..!”   Kissé alábbhagyott az augusztusi nagy meleg, hűsnek is mondható erdőbe érkeztünk Pilisszentkereszt felől, a Dera-patak völgyében. A vadregényes Szurdok felé bandukoltunk, s a patak partján nem is olyan régi, elhagyatott mészégető kemencék romjait, nyomait fedezhettük fel. A Derában folydogált egy kis víz, de éppen a Szurdok bejáratánál, a kis duzzasztott tóban már csak sarat találtunk. A szomszédos erdős hegyoldalon az avatott szem a már felfedezhetett néhány sátrat. Ott – a megadott paraméterek alapján – csakis az Anubisz Barlangkutató Egyesület rendezhette be kutatótáborát.
Jellegzetes "látványelem" a kutatótáborban

Jellegzetes "látványelem" a kutatótáborban

A tábor alatt, a Dera medrében kőtörmelék – rajta vödrök, deszkadarabok – hevertek, ezek gyűrűjében pedig egy üreg tűnt fel – mint valami óriás hangyaleső csapdája. Ezt szalaggal kerítették el. Minden bizonnyal ez lehet az említett barlang, amiért ide látogattunk! Átlábaltunk a száraz medren és felkapaszkodtunk a hegyoldalra. A sátrak között vizes palackok, bakancsok, száradó agyagos overálok, gumicsizmák hevertek, sáros kötelek, szerszámok, zsákok „pihenték ki” korábbi igénybevételüket – egy élő táborhoz méltóan. Itt találkoztunk Kocsis András (Bandi) kutatásvezetővel, aki ekkor már útnak indította társait – lefelé, a barlangba -, s a félig-meddig pihenőnapján egyedül „állta” a felszíni ügyeletet, illetve kérdéseinket. Én: Mondd csak Bandi, mitől különleges ennek a víznyelőbarlangnak a felfedezése itt, a Pilisben? K. A.: Azért, mert az eddig feltárt részek alapján itt nemcsak hogy függőleges járatok vezetik le Pilisszentkereszt medencéjének vizeit, hanem az is felmerül, hogy azok a bükki és aggteleki barlangokra jellemzően csak gyűjtőjáratai egy szélesebb, nagyobb barlang-főágnak, amely jelen esetben sok kilométer távolságra is elvezetheti a vizeket a Duna felé. És akár járható is lehet. Én: A kutatótábort azért szerveztétek nyár végére, mert most kaptatok kutatási engedélyt? K. A.: Nem, nem, az engedélyt szerencsére elég gyorsan megkaptuk, mivel a feltárás első napjaiban már 35 méternyi járat nyílt meg előttünk. Tulajdonképpen azért kellett visszafordultunk, mert elfogyott a kötelünk… Én: Mondd el légy szíves, hogy mikor és hogyan történt a feltárás! Ez lehet a legizgalmasabb az olvasóknak is…
Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

K. A.: A Szurdokban már 2004 óta munkálkodtunk, akkor egy, az évezredek során eltömődött aknabarlangot bontottunk (ástuk ki belőle a kitöltést). Tavaly viszont ez befulladt. Akkor volt itt az a bizonyos árvizes nyár, amikor a Dera-patak egyes helyeken másfél méternyi hordalékot is kimosott a mederből. Így mosta ki egy ősi víznyelő eldugult bejáratát is a völgy felső végében, a patak pedig utat találva lefelé, emberderéknyi sugárban folyt bele az üregbe. Ezt akkor mindenki láthatta, aki arra sétált. Erre hívták fel a figyelmünket tavaly. Amikor kijöttünk, a lyuk már nem volt látható ugyan, de a víz eltűnt a kövek között. Elhatároztuk, hogy a patakot eltereljük, hogy megvizsgálhassuk az elnyelés helyét. Miközben ezzel foglalatoskodtunk, egy babafejnyi követ kiemelve egy sötét üreg nyílt meg, amely a patak vizét azonnal el is nyelte, anélkül, hogy visszaduzzadt volna. Lelkesen emelgettük ki a többi követ és éreztük, hogy lyuk körül a levegő is hűvösebb.  (Ez biztató jel, mivel a feltételezhető „barlangi huzat” komolyabb barlangot jelez másik bejárattal. – a szerk.) Én: És nemsokára le is tudtatok mászni? K. A.: Igen. Miután kiemeltünk néhány nagyobb tömböt és jó pár kisebbet, az első felfedező már egy hat méter mély, 1-1,5 méter átmérőjű, tisztára mosott (nem agyagos, földes) aknába jutott. Én: Szükség volt-e kötélre a lejutáshoz? K. A.: Kötél nélkül is sikerült – ezt gyakorlatunknak köszönhettük. Az pedig nagyon izgalmas volt, hogy az akna alján, ha füleltünk, mélyen alattunk a víz zúgását lehetett hallani. Én: Ilyet már volt szerencsém átélni, bár nem felfedezőként. K. A.: Szerencsére itt is csak néhány nagyobb kő állt a továbbjutás útjába, s ezután egy pár négyzetméteres kiöblösödésbe jutottunk. Innen egy szűk nyíláson „paszírozhattuk” át magunkat egy nagy aknába, amelyben zuhogott le a víz. Én: A Dera-patak vize?
A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

K. A.: Igen, a patak vize több, részben eltömődött víznyelőn keresztül meg-megjelenik a barlangban, és ezt beereszkedés közben megtapasztaljuk. Minél lejjebb mászunk, annál több víz öntöz meg bennünket… A szóban forgó nagy aknában csaknem 20 métert kell kötélen leereszkedni, amit szintben egy 6-8 méteres ereszkedés követ egy ferde hasadékban. A nagy akna csak ezután jön: 27-28 méter mély, és négy méteres felső átmérője lent nyolc méteresre nő. Az volt az érdekes az akna tetejénél, hogy a ledobott kövek hangjai és a levilágítás sem utalt a mélységére. Egy 60-80 méteres akna létezésében azért még mi sem akartunk hinni. Leereszkedéskor ki is derült, hogy az akna ferde alját mintha „felseperték” volna – semmilyen törmelék nem volt -, a sziklát ellenben valami sötét anyag vonta be. Én: A kutatótábor az innen történő továbbjutás megtalálására szerveződött? K. A.: Jobbára igen. A nagy akna aljából több irányba lehet továbbjutni, de mi főleg a víz után mennénk. A ferde lejtőt követve 10-12 métert lehet görnyedve haladni egy feltöltött, sóderos járatvégig, ahol a víz eltűnik a törmelékben. Ez egyértelműen egy ún. szifon (A szifon olyan járat, amelyet állandóan vagy ideiglenesen víz tölt ki, így nem járható. – a szerk.). A tábor főleg ennek az átbontását célozta meg, a gyorsabb eredmény reményében. Én: Az olvasóknak meg tudnád-e azt világítani, hogy milyen ritka egy ilyen méretű barlang felfedezése itt Magyarországon, azon belül is a Pilisben, ami a legjobban kutatott területek egyike? K. A.: Itthon nálunk inkább a szerencse, mint a kitartó munka hozza meg gyümölcsét, vagy még inkább a kitartó munka és szerencse. Az, hogy ilyen kis munkával, kutatással ilyen volumenű barlangot tárjanak fel itthon, nagyon ritka! A Fő-víznyelő 80 méteres mélységével és aktív víznyelésével nagy ritkaság, hiszen nincs is más ilyen jellegű aktív barlang a Pilisben. Ezután Bandit segítségül elhívták: magához vette szerszámait, beöltözött overáljába – zuhanyozás után egy órával ismét fürödhetett az izzadtságban. – Nehogy azt hidd – mondta közben -, hogy a barlang bejáratának elkerítését figyelembe veszik! Egyszer csak láttuk innen fentről, hogy egy kissrác a barlangba dobálja le a köveket. Rászóltunk, hogy ne tegye, mert emberek vannak lent, de még az anyjára sem hallgatott! Mikor rádörrentünk, végre abbahagyta, de egy barátunk megfejelte a dolgot: - Ilyen, amikor a gyereknek nincs apja! – kapta meg az anyuka.  
Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Két kolléga, Dávid és János fogadott agyagos overálban a kutatott ún. 2-es számú nyelőnél. Én: Az egy hetes kutatótáborban minden nap van valamennyi bontás? Van egy napi tervezett minimum, mondjuk 7-8 óra? K. A.: Hát, legfeljebb 5-6 óra, hiszen 80 mélyre lejutni sem kismiska, nem hogy feljönni a vizes-sáros felszereléssel, csúszós kötélen… Fárasztó! Én: Ha tudnák a felszínen kirándulók, hogy lent önkéntes földmunka folyik, sárban, vízben, és a barlangászok nemhogy időt, fáradtságot szánnak erre, de szabadságuk idejéből is képesek erre áldozni! Tengerparti, esetleg Balaton-parti nyaralás helyett. Nem hinnék el! K. A.: Érdekes adalék a barlanghoz, hogy lent a törmelékben rengeteg gránát-kristályt lehet találni. Néhány perc alatt egy fél maréknyi gyűjthető. Én: Ez a közeli Visegrádi-hegység vulkanikus kőzeteiből származhat? K. A.: Igen, onnan, de itt a patak medrében is rengeteg feketéllik. Ebben a barlangban még ilyet is lehet találni! - Ezzel Bandi másfél órára eltűnt a nyelőben omladékot lazítani.   Én: Mit mondanál 35 év barlangászásban eltöltött idő után egy közönséges embernek: miért kutat a barlangász? K. J.: Huhúú! Olyan, mint a horgász. Szó szerint! Én: Kint van a természetben, … K. J.: …jól érzi magát, igen. A kíváncsiság is vezérli, meg hogy: én legyek az első, aki látja… Én: Szóval van, aki egy kicsit a dicsőségre is szomjazik… K. J.: Nagyon is szomjazik a dicsőségre! Még az ilyen feltárások is óriási eredmények! És nagyon fontos az, hogy a környezete, a családja el is fogadja őt a hobbijával.  
Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata...

Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata...

Több órás lazításunknak és jóízű beszélgetésünknek egy vizes, szürke, agyagszínű ruhás férfi megjelenése vetett véget. Józsi elsőként jött ki a barlangból, így egy fotó után lélekszakadva siettem le az óriás hangyaleső-csapdához. Csak hosszú percek múlva hallottam a következő lihegését, és hangját: Szilárd jelent meg a szikla résében - nem ismertem meg -, és rám köszönt. Sok a víz, sok a sár – mondta és örömmel fogadta Bandi „welcome” sörét. - Ugye, Szilárd – kezdte Bandi – ha egy hazai barlangászt bekötött szemmel levinnénk, valószínűleg azt hinné, hogy egy aggteleki, vagy egy bükki barlangban van, olyan markánsak a hidegvizes oldásformák… -          Tényleg, senki nem hinné el, hogy „csak” a Pilisben van! És folyamatosan nyeli a vizet… -          És amikor nem gátoljuk el zsákokkal a patakot, zuhog lent a víz végig… Vegyvédelmi ruhát szoktunk védekezésképpen a nyúl (kezeslábas meleg ruhadarab) fölé, az overál alá, és akkor megússzuk a vizet. Egyébként teljesen elázunk. Volt eset, amikor a víz miatt nem tudtunk lemenni! Lassan feltűntek a többiek is – fújtatva, agyagosan, vizesen - és egész nagy gránátokat mutattak, amiket lentről hoztak fel. Megérkezett Marika is – teljesen elfáradva. Bandi átnyújtott „egy korty” sört, Marika pedig kicsit letörölte az arcáról az agyagot ivás előtt. -          Mennyit haladtatok lent? -          Száz badellával (kb. vödörnyi agyag kihúzására, vontatására kitalált műanyag eszköz – a szerk.). És utána még ki kell jönni a harmincas aknán…
A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg...

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg...

-          Az rengeteg! -          Bárhol beszúrsz a törmelékbe a pajszerral – meséli Marika – mindenütt megszalad. A túloldal már lazább. -          Be fogunk lyukadni a főágba..? – lelkesedett Bandi. – egy sóderdombon keresztül? A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg. Ott maradnának eltömődve. Ebben a különös, sáros, köves földalatti birodalomban szinte mindig látják a fényt az alagút végén: a hangulat végképp nem sötét. Ború pedig sem a fejekben, sem a fejek felett nem gomolyog: a föld alatt nem esik eső, legfeljebb patakvíz hullik…

Harsáczki György - 2012 augusztus

A csapat minden érdeklődőt szívesen vár barlangtúráin, feltárásain, amelyeken a részvétel ingyenes!: Kocsis András – 06 20 367 6964, kocsisandras@speleo.hu      

Őszi kávétúra a Bükk-fennsíkon

Adjunk hálát az anticiklonnak!   Utoljára akkor mentem olyan sebességgel autópályán, amikor még a szovjet ipar egyik remekbeszabott, Zaporozsec nevű gépjárművét birtokolta családom, és amely lelkiismeretesen tartotta a 100 km/órás sebességet, mindaddig, amíg nem jött egy leheletnyi emelkedő, amin aztán szánalmasan lelassult. Ekkor a 80 is kemény kihívás volt szegény pára számára. Azóta kissé átalakult a gépjárműpark, és mi egy Fordban üldögélve suhantunk a már említett retro sebességgel Eger felé, hogy ott majd valamelyik benzinkútnál megvárjuk Adrit és Attilát. A sietség valóban fölösleges volt, kár lett volna az üzemanyagért, hogy fél órával előbb érjünk valahová, ahol aztán emiatt fél órával többet kelljen várnunk. Így az átlagfogyasztás csökkenő rekordjainak döntögetésével ütöttük agyon az időt és szereztünk igaz barátokat az előzősávban, akik non-verbális jelekkel adták tudtunkra, hogy megemlékeznek rólunk.   A kiszemelt töltőállomás kávézójában fogyasztottuk a kávét, forró csokit, ki-ki a maga kedvencét, nézegettük a magazin-felhozatalt és tulajdonképpen mindent abban a majd egy órás várakozásban, amit mégis sikerült a nem sietős autózással összehoznunk. De aztán végre megjöttek a társak és ott hagyhattuk a már gyanúsan szemlélődő kutas személyzetet, tettünk pár kört a körforgalomban, ha már egyszer körforgalomnak hívják ugyebár, majd elérvén a szökési sebességet kiszöktünk az egyik kijárón Eger felé. Magunk mögött hagytuk az említett városkát, majd Felsőtárkányt, és befurakodtunk a gépkocsi fényszórójának segítségével a tökéletes sötétségben a Bükk fái közé. Sofőrünk, Karel, hogy feldobja a hangulatot, szellemvasutasat játszott velünk, ami abból állt, hogy egyes kanyaroknál hosszabb reakcióidő alatt tekerte el a kormányt a megfelelő irányba, mint ahogyan azt normális emberek szokták egy kanyar esetén tekerni, és amikor már úgy látszott, hogy testi épségünk épsége dugába dől, és vérszerződést kötünk egy-egy fess bükkfával, akkor hirtelen mégis eltekerődött az a kormány és sikeresen haladtunk a megfelelő ívben tovább.   Balázs pedig, aki Karel mellett a mitfahrer szerepét töltötte be, legalábbis abban az ülésben ült, hogy feldobja Karel hangulatát, elhintette, hogy a Bükkben élnek medvék. Köztudomású, hogy Karel és a medvék között még nem alakult ki szoros barátság. Ezen komoly okból tehát Karel kissé rákoncentrált a medvés problémára, ami a szellemvasutas játékot hanyatlásba döntötte. Megérkeztünk a már kiszemelt, kipróbált, ezáltal az alvóhely keresgélésével járó bizonytalanságot a feledés homályába süllyesztő Hereg-rét parkolójába. Itt rendezgettük sorainkat, ettük a lédús almát, melyeket Attila osztogatott bőkezűen és készültünk az előttünk álló menetre, amelyet aztán kb. 5 perc alatt abszolváltunk, einstandolva a Hereg-rét fából készült, meglepően jó állapotban lévő, tágas esőházát és környékét. A társaság egyik fele a sátorállítás híve volt, míg mi (Attila, Balázs és jómagam), akik majd 20 évvel ezelőtt a Bükk érintetlen vadonjában avatódtunk hátizsákos turistává és sátrat akkor sem állítottunk, megőrizvén eme jó szokásunkat, a házikó betonaljzatán terítettük le derékaljunkat.
Reggel a Hereg-réten

Reggel a Hereg-réten

Mikor mindennel készen voltunk, tüzet raktunk, és a tökéletesen csillagos égbolt alatt élvezvén a lángok adta meleget, a magyar bor zamatát, és egy meglepően bátor róka társaságát, hosszan elbeszélgettünk, majd lassacskán fejbe kólintott minket Álommanó, s óvatosan mindenki elbujdosott saját kis vackába egy igazán pihentető alvás reményében.   Mi hárman, akik a házban szundítottunk, arra ébredtünk, hogy egy róka áll közöttünk, és az egyik kiürült konzerves dobozzal zörög. Attila fogta és kihajította az említett tárgyat jó messzire hálóhelyünktől, amit a közben kislisszolt róka szinte reptében elkapott, és amint reggel láthattuk, az extra zsíroldó hatású csodaszereket megszégyenítve, tisztára is nyalt. A következő ébredés ismét a róka számlájára volt írható, aki ravaszdi agyával kellőképpen átgondolta a fennálló helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy mi őt szeretjük és csak azért mentünk oda, hogy ellássuk élelemmel. Ezért hát nagy reményeket táplálva visszatért közénk. Enni nem kapott, viszont mi nekiláttunk barikádot építeni a bejárathoz, mert nem szerettünk volna arra ébredni, hogy egy róka lefetyeli az arcunkat. Az éj hátralévő részében semmiféle ravaszkodás nem zavarta álmunkat.  
Kávé! - harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe

Kávé! - harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe

KÁVÉÉÉÉ!!! Harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe egy, eddig mélyebben nem vizsgált idegen nyelven a jó reggelt. Mint mindig, ez most is vidáman indította a napot. Most láttuk meg, micsoda meseország vesz minket körül. Azt a színorgiát, amit a különféle fák levelei létrehoztak, elképzelni sem lehet! És e fölött a sárga, vörös, barna kavalkád fölött a tökéletesen felhőtlen égbolt kéklett. Lenyűgöző volt! Balázs elővarázsolta a kis kávéfőzőt és az éterbe repített, zengő „kávé” hang, visszajutván a Föld légkörébe és beszállván a kávéfőző rejtett zugaiba, kisebb hőközléssel átalakult kellemes kotyogássá, majd illat formában lengett körül minket és végül az ízlelőbimbókra mért fergeteges csapással bontakozott ki teljes valójában. (Írom ezt én, akinek a kávé élvezete a kotyogás során felszabaduló illatok beszippantásával véget is ér. Ez idáig nem sikerült rávennem magam, hogy igyam azt a keserű barna löttyöt. Ha meg olyan állapotban van, hogy valamiért mégis ízlene, akkor már nem a kávé ízlik, hanem a benne lévő cukor.)   Ezen szükségszerű, s a későbbiek folyamán napjában többször is elvégzendő szertartás után, kissé rommá zúzva a már felépült illúziót, újból autóba szálltunk és meglepően hosszú menet után érkeztünk meg Bánkútra. Itt nagyobb biztonságban éreztük az autót, mint ott lent, a Hereg-réti parkolóban, ezért volt a szükségszerű autózás. De most már valóban nem nézünk autóra az elkövetkező 2 és fél napban! Vagy ha mégis, beszállni biztos nem fogunk. Vagy ha mégis, akkor csak Karel, aki vasárnap hazamegy. Hátakon a zsákok, menetre fel! Először is vizet kell szerezni. Elcaplattunk a Bükk-fennsík egyetlen víznyerési lehetőségéhez, az artézi kút „rendszerű” Csurgó-kúthoz. Ezt kellőképpen megcsapolván kielégítő mennyiségű vízhez jutottunk, ami vasárnapig biztosan kitart. Most már végre valóban eltűntünk a Fennsík erdejeiben. Mentünk a hibátlan, kívánni sem lehet jobbat időjárásban, aranyló, izzó, rozsdásodó, vérrel átfestett színű fák alatt, átszeltük a hangulatos, semmihez nem hasonlítható, a fűben szerényen elrejtőző, ártatlan szépségű szártalan bábakaláccsal pettyezett bükki réteket és irigyeltük a korrogó hollókat, akik a tökéletes kékségű égbolton szállhattak. De nem túl sokat haladtunk, mert hamarjában megérkeztünk a bájos Huta-rétre, ahol egy jobb kort megért kocsinyomon tértünk be a fenyőfák rejtekében megbúvó, kb. 55 m mély Hármas kúti víznyelőbarlanghoz, melyet szebb napokban Szente István csapata mélyített lelkesen.   Amikor 1995-ben erre jártunk, egy kis kutatóház váza és fedett tetőtere állt itt. A tetőtér hatalmas ajándék volt számunkra, mivel arra az estére kiadós felhőszakadás volt kilátásban, ami szerencsére minket már a kis házikó fedett részén ért el. Hatalmas zuhé kerekedett, a távolabbi részeket pedig cseresznye nagyságú jégesővel szórta meg a vihar. Én akkor úgy gondoltam, hogy az özönvízszerű égi áldás a lehető legjobb lehetőség arra, hogy kimossam egyik, már használt alsógatyámat. Hihetetlenül hanyag mozdulattal kidobtam a házikó egyetlen ablakán a tárgyat, amely kecsesen landolt a tűleveles aljzaton, a mosás többi részét pedig az esőre bíztam. A terv nagyszerű mivoltát Balázs éjszakai szükségébredése döntötte romba, aki nem akarván lemenni kisdolgát elvégezni, szintén a kis ablakon keresztül dobta ki a sárgát, szórakozottan becélozván vele azt a talajon fehérlő valamit, ami ugye az én nagymosásra szánt alsónadrágom volt. Erről a kis házról egyébként Lengyel Janó barlangász így emlékezik vissza: „A felszínen a munkák folyamatossá tételéhez, hogy ne csak nyári idényben tudjunk dolgozni, melegedő, fűthető alvóhelyet akartunk kialakítani. Ezért házat kezdtünk építeni helyben gyűjtött gerendából, amit kéregtelenítettünk, majd bedolgoztunk. Iszonyú mennyiségű munkával, szinte számolatlanul a napokat, rengeteg emberrel. A ház váza egy nyár alatt elkészült. Négy nagyobb szikla került a sarkaihoz – skandináv módra. Alapja 4 x 6 m. Teteje sátortető, a padlásfödém deszkából. Ideiglenesen kátránypapírral lefedve, míg a deszkafedés elkészül. Már lehetett benne aludni, esős, havas időben is. A barlang bejárata fölé is fölhúztunk egy féltető jellegű építményt, hogy a felszínen dolgozók se ázzanak rossz idő esetén. Mindkettőről csak a tetőfedés hiányzott, mikor Sz.I.-vel megszakítottam minden kapcsolatot, hogy ne bántsuk egymást. Ekkor 1995-öt írtunk. A csoportunk több mint 20 éves kutatási engedélyét visszavonták, Sz.I.-nek adtak egyéni kutatási engedélyt… A Bükki Nemzeti Park Igazgatósága elbontatta a gerenda házat.” A ház valóban eltűnt, nyoma sincsen már. És ezzel együtt eltűnt egy kedves darabja az egyhetes bükki vándortúránknak is, amely nekünk hármunknak meghatározta az életünket.   Kicsit elméláztunk azon a régi túrán, majd visszarázódva a jelenbe előkaptuk fejlámpáinkat, és a négy hímet elnyelte a barlang sötétje. Rozsdásodó, nem túl biztonságosnak kinéző létrafokokon szálltunk le a mélybe. Egy teraszon bevártuk egymást, majd következett még egy rövidebb, ámde annál izgalmasabb lemászás. A három részből álló létra tulajdonképpen függött a semmiben, rögzítve csak a teteje volt, a tagokat pedig agyonrozsdásodott csavarok tartották össze. Reméltük erősen, hogy valóban tartják is. A barlang alján eltöltöttünk egy kis időt, nosztalgiával gondoltunk a régi barlangászásokra, beszívtuk a nedves szikla és az agyag illatát. Aztán kezdett kissé hiányossá válni a rövidnadrágos öltözet, így hímes tojás stílusban felmásztunk a létra formájú rozsdahalmazon, majd tovább az ezek után teljesen biztonságossá avatott, bebetonozott létrán vissza a felszínre, ahol a fél óráig nélkülözött szagok és illatok tömege hihetetlen intenzitással támadt szaglószervünkre. Egy barlangi túra után, rögtön a felszínre érkezéskor még egy hangya szájszagát is megérezni.
A Kőrös-bérci barlang Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege

A Kőrös-bérci barlang Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege

  Ismét fölkerültek a zsákok, és rácsatlakozunk a K+ jelzésre, de csak azért, hogy nem túl hosszú idő múltán, közel az Olasz-kapuhoz, egy kedves kis rét szegletében, kibukkanó mészkövek mellett megejtsük szükségszerűvé vált étkezésünket.  Feltöltődve energiával, újból a K+-en találtuk magunkat, majd az ebből kiváló K/ jelzésen értük el a triász időszaki mészkőben kialakult, 42 m hosszú Kőrös-bérci-barlangot, amely 932 m-es tengerszint feletti fekvésével Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege. Itt ismét egy kis zsákmentes időszak következett, amíg töviről-hegyire megvizsgáltuk a barlangot, és közben megbeszéltük, hogy mégsem a nomád szállásnak kiváló Cserepes-kői barlangban fogunk szállás után nézni, és élvezni a pelék éjszakai huncutkodását, hanem a teljesen száraz időjárást kihasználva a Tar-kő mészkőszikláinak szélén rendezkedünk be éjszakára. Turistaúton kerülővel lehetett volna elérni a kiválasztott területet, ezért inkább nekivágtunk DK felé az erdőnek, majd kisebb vargacselekkel feljutottunk a Büszkés-hegy hátára, ahol újból találkoztunk a furcsa K/ jelzéssel, amin aztán kijutottunk a 949 m magasan fekvő Tar-kőhöz, kis hazánk 11. legmagasabb csúcsához, ahonnan aztán szájtátva lehet nézelődni a világ három égtája felé, és ámuldozni a csodálatos panorámán, amivel nem lehet betelni.   Keletre, légvonalban tán pontosan egy km-re, a szintén csodás panorámával kényeztető, 904 m magas Három-kő füves, kissé lankás háta aranylott a száraz fűszálaknak köszönhetően. Délre, - ki gondolná - a Déli-Bükk dimbes-dombos vonulata terpeszkedett szélesen. Nyugatra pedig a Mátra, s vele együtt a Kékes-tető 1014 m-es magaslata kukucskált ki szigetként a mélyebb részeken megülő, nem túl vastag párapamacskák felett.
A Tar-kő csodálatos őszi színekben

A Tar-kő csodálatos őszi színekben

Karel és én, nem érezvén az aznapi teljesítmény lenyugtató hatását, megpróbáltuk megkeresni a Tar-kői-kőfülkét, amelyről a miheztartás végett légyen itt egy rövidke idézet Lénárt László: Barlangok a Bükkben című írásából: „850 m tszf-i magasságban nyílik az ősrégészetileg rendkívül jelentős Tar-kői-kőfülke. Barlangkutató diákok nyomán a Természettudományi Múzeum figyelt fel arra, hogy bontás közben állatcsontokra találtak. A munkát a szakemberek folytatták, s a maga nemében páratlan, középső pleisztocén (jégkori) több ezer leletből álló, ún. tarkői faunahullám maradványát tárták fel. Egyedül ebből a barlangból nyolc, a tudomány által eddig nem ismert állatfajt tudtak leírni a szakemberek!” De hiába jártuk be zergéket megszégyenítő mutatványokkal a Tar-kő alatti sziklákat, nem találtuk meg a híres üreget. Viszont kellőképpen megizzadva és pihegve, immáron mozgásilag teljesen kielégülve kapaszkodtunk vissza társainkhoz, akik ez alatt az idő alatt valószínűleg lenyomtak egy feketét. Még megnéztük az aznapi utolsó mutatványt, a lenyugvó Napot, csöppet beszélgettünk, majd a társaság egyik fele ismét sátorban, a másik pedig a szabad ég alatt, csillagokkal telehintett égboltban és a felvillanó, majd gyorsan tovatűnő meteorokban gyönyörködvén hajtotta álomra fejét.
Néhány lépéssel arrébb...

Néhány lépéssel arrébb...

  Valamikor hajnalban, vagyis abban az időben, amikor a hajnal még gondolkozik, hogy hajnalodjon-e, vagy sem, s a Nap is még visszabújik a takaró alá pár fertály (viertel) órácskára, halovány neszek simogatták meg dobhártyámat, melyek a hátizsákom alsóbb szegletéből származtak. Kicsit át kellett gondolnom, hogy van-e kedvem kikászálódni a jó meleg hálózsákból, s próbáltam ráfogni egy szél által mozgatott fűszálra a szöszmötölő hangot, de aztán a további, zaj-összehasonlító elemzések folytán kénytelen voltam belátni, hogy ennek a fele sem tréfa, s kénytelen voltam búcsút venni a kellemes melegtől, hogy kiderítsem a zaj okát. Az ember sok mindent nem szeret álmosan, hűvös széltől meg-meglegyintve csinálni, de az egyik, amit biztosan nem, az egy hátizsák teljes kipakolása. Szép lassan kikerültek a cuccok a fűre és az egyik tárgy kiemelése után megpillantottam egy barnásvörös, fekete sávokkal díszített pincurka egeret, amint cipőgomb szemeivel tekint fel reám, két mütyürke lábát pedig prédáján, egy Manner ostya lukasra rágott csomagolásán nyugtatta, határozottan jelezvén, hogy az a nasi az övé, és senki másé. A szeméből kiolvastam a „Fene egyen meg!” villanást, majd kelletlenül elindult az egyik nyílás felé, amit még előzőleg biztosítottam a menekülést megkönnyítendő, elcsalinkázott az egyik fehér szikláig, azon megpihent, és közben vágyakozva pillantott vissza a zsák irányába. Hogy kvittek legyünk, de legfőképpen azért, mert nem akaródzott egy egérnyálas nápolyit a számba venni, kivettem a megcsócsált egyedet és odatettem a sziklához, amin egérkém üldögélt. Persze ő ezt nem várta meg, de nincsen kétségem afelől, hogy az a nápolyi később eltűnt onnan.
A szertartás már megkezdődött... Duruzsol a kávéfőző

A szertartás már megkezdődött... Kotyog a kávéfőző

  Következő ébredésemnél már mindenki eldöntötte, mit akar. A hajnal hajnalodni akart, a Nap meg lerúgta magáról a takarót és lassan kibukkant a hegyek mögül. A csillagok elbúcsúztak egy időre, s a feketén sötétlő égbolt lassan, különféle színeket felvonultatva kivilágosodott. A völgyben megülő párakísértetek még kitartottak egy ideig, de később a Nap unszolására elillantak rejtekükbe, hogy majd este megint összejöjjenek egy kis susmogásra. A felharsanó „KÁVÉÉÉÉÉÉ!” hangorkán minden kétséget eloszlatott afelől, hogy elkezdődött egy új nap. Jó reggelt vasárnap! A kávéfőző kötelességtudóan, szinte magától kotyogni kezdett, mellette pedig Balázs, a kávéellátó szakosztály arany érdemrenddel kitüntetett tagja üldögélt félig a hálózsákjában, félig pedig álmosan, kapucnival a fején, felvigyázván a történéseket. Megkezdődött tehát a szertartás, amihez ezúttal Karel is csatlakozott, ízlelgetvén a nedűt, amihez még ő sincsen nagyon hozzászokva. Míg a többiek „káros szenvedélyeztek”, addig én Béla komámmal tartottam a mobiltelefonos kontaktust, hogy miként, melyik jelzésen találhat el hozzánk. Ez nem volt olyan egyszerű, mert legalább hatszor lettem visszahívva, mire Béla alakja kibukkant az ösvényt fedő bokrok közül. Mikor vége lett a vigadalomnak, hatott a koffein, tele volt a has, felkaptuk a zsákokat és átmentünk a K jelzésen Három-kőre. Ott megint rácsodálkoztunk a kilátásra, csak úgy köszönet képen odaintettünk a Tar-kőnek az ötcsillagos helyért és irigyeltük egérkét, aki ilyen csodálatos helyen éli rövidke életét, és aki most teli hassal, mosollyal a pofiján éppen Manner ostyákról álmodik.   Következő megállónk, úgy 3 km-rel távolabb, a nagyszerű Nagy-mező volt, ahol egy rövidke zsombolynézést követően újból egy kis kulináris élvezkedést hajtott végre a társaság nagy része. Én begyűjtöttem néhány szártalan bábakalács magot, és emígyen jól végezvén dolgomat csatlakoztam az étkezők seregéhez. Amíg zajlik a táplálkozás, tudjunk meg kicsit többet arról, mi is az a Nagy-mező:
A napfényben fürdő Nagy-mező

A napfényben fürdő Nagy-mező

„Hazai viszonylatban egyedülállóan, 900 méter feletti magasságban terül el. A hegyek övezte Bükk- fennsík központi része. Nagymező – a hegység többi rétjéhez hasonlóan – nem természetes eredetű, hanem emberi hatásokra alakult ki. A Bükk-fennsík egykor erdőkkel borított táj volt, ahol a XVIII. század második felében, az üveghuták és vashámorok megépülésekor, azok fűtőanyaggal való ellátása érdekében kezdték meg a fák kitermelését. A kivágott erdők helyét rétek vették át, amelyek vissza-erdősülését a rendszeres kaszálás-legeltetés akadályozta meg. A rétek ezen sajátsága többek között különleges mikroklímájuknak köszönhető amely a helyi geológiai viszonyoknak megfelelően elég hűvös, a víznyelők alján nyáron sem ritka a 0 fok körüli hőmérséklet. A terület növényvilága nagyon változatos: a töbrök alján és oldalain borókások, rekettyések váltják egymást, a mező többi részein pedig változatos, ritka, védett virágokat találhatunk, mint az északi sárkányfű, csinos tárnicska, füles kosbor, kakukk szegfű. Hűvös-kontinentális maradványnövényünk, az északi sárkányfű (Dracocephalum ruyschiana), hazánkban egyedül a Bükk két rétjén fordul elő. Tudományos neve „sárkányfejet” jelent. Ibolyaszínű, ajakos virágait júliusban bontja. A Nagymező lovakkal legeltetett részén elsősorban azok a fajok tudnak elszaporodni, amelyek képesek megakadályozni, hogy a legelésző állatok áldozatául essenek. A sikeres túlélők egyik csoportjába ezért a tüskékkel, tövisekkel rendelkező fajok tartoznak, ilyen többek között a Bükki Nemzeti Park címerében is látható szártalan bábakalács.”

(Forrás: WWW.Woodyka.hu)

Jóllakva és immáron megokosodva bóklásztunk tovább a mezőn, s közben nézegettük a megszenesedett borókabokrokat. Csak nem tűz volt a Nagy-Mezőn? Hogy fény derüljön a titokra, miért is néztek ki úgy a borókák, ahogy kinéztek, íme pár sor, a rejtélyt megfejtendő: „2012. március 26.-án, hétfőn, nem sokkal délután fél 3 előtt érkezett a riasztás, miszerint a Bükk-fennsíkon fekvő Nagymező nagy része ég. Ötven hektár védett, míg közel 20 hektár fokozottan védett területen égett a növényzet.”   A mezőt a Z, majd a Z+ jelzésen hagytuk el. Tettünk egy kis kunkort, hogy megtekintsük a Diabáz-barlang vasajtóval lezárt bejáratát, majd pár méterrel később egy izgalmasabbnak tűnő víznyelő barlang sötétlő bejáratánál álldogáltunk. Karcsi lenézett, majd jobbnak látta a visszatérést. Ekkor Balázs is lement kissé. Karcsi figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert ott az a jó lépésnek látszó kő igen mozog. Szerencsére Balázs nem esett többet kb. 2 méternél, mert egy gerenda fölfogta a testét. A kő valóban kibillent a helyéről, amikor Balázs feszt kipróbálta, valóban mozog-e. Kisebb karcolásokkal megúszta a kalandot.
A Csurgó-kút felé...

A Csurgó-kút felé...

Ismét elindultunk. Fölszedtük a naposabb részen sütkérező lányokat, akik kimaradtak a fiúk játékából és a Csurgó-kútnál telepedtünk le ismét, kissé hosszabb időre. Itt megint vizet vettünk, Balázs ellátta sebeit, elmosogattunk, nasiztunk és a végén jött a KÁVÉÉÉ. Ezt követően elkísértük Karelt a kocsijához, mert neki eddig tartott a kimenő - várta otthon Szilvi, és Kinga. Csaptunk egy búcsúkajálást az egyik bánkúti vendéglátó-ipari egységnél, majd rácsatlakoztunk a P jelzésre és elindultunk a Dugott-töbör felé, ahol az éjszakát eltölteni kívántuk. Az őszi leveleken átsütő délutáni nap fénye, mint megannyi reflektor-csóva furakodott be az erdő fái közé, pompás színeket varázsolva körénk. Nagy élmény volt ebben a varázserdőben haladni. Elértük a Csipkés-kúti-víznyelőt, rövid pillantást vetettünk rá, majd egy szép légyölő galóca csoport marasztalt minket pár perces szusszanásra. Csipkéskút után nem sokkal rátértünk a K/ jelzésre és Erdélyt idéző tájakon jutottunk el a Dugott-töbörig. A töbörben láthatóan igen jól érezték magukat a fenyőfák. Egy talpalatnyi szabad hely nem volt. A töbrös sátorozást teljesen kizárhattuk. Még vagy fél órát keresgéltük a megfelelő alvóhelyet, aztán egy kis hegyháton, szép bükkfák között rá is leltünk egy igen hangulatosnak ígérkező területre. Fejlámpák fényében sátrat állítottunk, bivakhelyet igazgattunk, majd egy kis tűzrakás fényét és melegét élvezve nekiláttunk a vacsorának. Aztán a szokásos tűzbenézős meditáció után lassan elvonultunk hálóhelyeink felé.   Másnap reggel, még a jó meleg hálózsákban fekve, nézegettem a bükkfák teteje felé, amikor hangos zörgést hallottam a Dugott-töbör felől. Elkönyveltem magamban a zaj intenzitásából ítélve, hogy ezek csak vaddisznók lehetnek. Hallottam egy kocsi motorjának duruzsolását is. Valószínűleg előle menekültek a cocák. Megkerestem a fényképezőgépemet, de aztán letettem a fénykép készítés tervéről, mert egy gyorsan mozgó röficsapat megörökítéséhez nem volt elég fény a fák alatt. Így a hang irányába fordultam és vártam a vadakat. Megjelent az első. Lendületes tempóban, de nem száguldozva haladt el tőlem vagy 20-25 m-re. Mivel én teljesen betápláltam magamnak, hogy vaddisznót fogok látni, ezért egy másodpercig azt is láttatta velem az agyam, de ez a kép pillanatok alatt apró darabokra tört, mert az, amit láttam, nem a várt állat volt. Felismertem, mi volt, de ezt akkora képtelenségnek tartottam, hogy nem tudtam elhinni. Aztán felbukkant a második egyed, követve az elsőt. Továbbra is fenntartottam a hitetlen állapotot, de hirtelen kénytelen voltam elismerni, hogy ez ott előttem - nem mese, nem varázslat - nem vaddisznó, hanem egy élő, eleven farkas. De az nem lehet, hogy ekkora szerencsém legyen! Szóval hittem is, meg nem is. Még mindig nem bízva saját szememben, odasúgtam Attilának, kissé hangosabban, egy átlagos suttogásnál, hogy „Farkaaas!”, ám semmi reakció. De jött a harmadik példány és ő megállt, visszanézett a zaj irányába. Mindez kb. 5mp-ig tartott, aztán suhant a többiek után. De ez az öt másodperc elég volt ahhoz, hogy végérvényesen hinni kezdjek a szememnek. Farkast láttam! Én! Farkast!  
Reggel a táborban

Reggel a táborban

Egy másik dimenzióban érezve magam, üldögéltem a kis matracomon és néztem ki a fejemből. Nem hittem el, mint ahogy még most sem nagyon, hogy mi is történt itt hirtelen. Közben Attila is kirakta fejét a zsákból. Ekkor közöltem vele, hogy kb. 2 perce három farkas hasított el itt nem messze. Kerekedő szemek, hitetlen arc. De hát nekem hinni kell, mert én ilyenben nem viccelek. Visszatértem a valóságba és tettem egy kört a környéken. Behatoltam a Dugott-töbör alig járható sűrűjébe, átmentem egy másik töbörhöz, ahol zúzmarás levelek fogadtak, majd visszatértem a többiekhez. Már mindenki ébren volt. Elmeséltem, milyen események szemtanúja voltam. Nehezen hihetőek voltak a szavak, amik elhagyták a számat. Ez látszódott társaim tekintetén. A reggeli teendők elvégzése után felszámoltuk a táborhelyet és rövid ideig földúton haladtunk tovább, majd bevetettük magunkat a vadonba és árkon-bokron általmenve eljutottunk egy kis réthez. Mivel nem volt szegény valami nagy szám, hamar magára hagytuk és egy ismételt vadulós menet után egy másik erdészeti útba csatlakoztunk be, aminek mentén Attila kiélvezte a gombászás gyönyöreit, melynek sikerességét egy gombákkal egyre jobban telítődő zacskó hivatott jelezni. Hamar elértük a S+ jelzést, melyen eljutottunk egy Sugaró nevű helyre, ahol aztán szépséges fenyőfákkal benőtt, ismét erdélyi hasonlatokat felvonultató helyen költöttük el ebédünket. Itt találtam egy elég mély töbröt, aminek az alján, kis hideglégpárnácska védelmében, fagyott páracseppek díszítették a fűszálakat. Mindezt olyan 13 óra magasságában.   Felkászálódtunk és elindultunk visszafelé a S+ jelzésen, amin hamarjában elértük a mindenféle színekkel keretezett, bájos Kecskeláb-rétet. A színeket, mint eddig is, a lehullásra készülő falevelek produkálták. A S+ jelzés beletorkollik egy betonúton haladó Z-be. Ezt próbálván elkerülni, a régi Z jelzésre tértünk rá, ami a Kis-mező felé vitt egykor. Kb. 200 m után, a Kis-mezőnél letértünk róla, és kisebb úttalan bóklászással ismét az Erdélyt idéző K/ úton haladtunk, majd jó gombafogás reményében egy jelzetlen útra fordultunk.
A Kecskeláb-réten

A Kecskeláb-réten

Az út aztán többször is elágazott, amit a térkép nem pontosan mutatott, így hát nemsokára csak mentünk bele a vadonba. Mentünk erre-arra, míg valahogy belőttük az égtájat és fákon, bokrokon keresztül settenkedtünk a tőlünk É-ra sejtett P jelzés felé. Közben, hogy ne érezzük magunkat annyira elhagyatva, egy kis füves részen csodálatos őzlábgomba példányokat hintett elénk a természet. Szinte mindenkinek jutott belőle két-három darab.   A tervekkel ellentétben a P jelzés helyett egy erdészeti útra lyukadtunk ki, ami nem okozott nagy megrázkódtatást, mert azon az úton haladva kb. 300 m után újból viszontláttuk a P jelet, amin végül a Bánkúton parkírozó autókhoz jutottunk, lezárván ezzel ezt a hihetetlenül gyönyörű, ajándék időjárással megáldott három felejthetetlen őszi napot, amit ezúton szeretnénk megköszönni annak a mesterien felépített anticiklonnak, amelynek közreműködése nélkül ez az időjárás nem jött volna létre.  

A túrán részt vettek:

Mekkey Szilvia

Ősi Adrienn

Békefi Béla

Czeglédi Attila

Megyesi Balázs

Szabó Károly

Kléri János

      Kléri János - Jani 2012.12.16