Az egykori tervek alapján – ideológiai okokból…

Új épületekkel gazdagodik a Budavári Palota!  
Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek...

Nyugati irányból, a Naphegyről jól látszanak a gyarapodó épületek...

Már a 2016-ban megjelent, a Budavári Palota 1944 utáni pusztulásáról szóló cikkem előtt, 2014-ben szárnyra kaptak azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy a Miniszterelnökséget és a minisztériumokat a Budavári Palota szárnyaiba és a Szent György térre költöztetik. Mivel az Országos Széchenyi Könyvtárban tevékenykedtem, és annak elköltöztetése is felmerült, már érzékeltem a feladat nagy méreteit. Már azt megelőzően is feltűnt a királyi lakhely – és köztes tereinek – nagymértékű elhanyagoltsága és olcsó, igénytelen, szocialista-modern megoldásai. Ezek mellett az észrevételek mellett már hatalmasra nőtt a kontraszt egy kormányzati negyed szükségesen reprezentatív épületegyüttesének megjelenése és a mostani állapot között. A szocializmusban megmentett-helyreállított, és kulturális funkciót kapott épületek közelről elég lehangoló képet nyújtanak – csupán a modern billenőablakok kicserélése is óriási feladatnak tűnik! De akkor el is kezdődött a tervezés-szervezés, amit először a Várkert Bazár felújítása követett – kétszer adták át, 2014 áprilisában és augusztusában. A Hauszmann Terv A Nemzeti Hauszmann Tervet nemcsak a kormányzati negyed odaköltöztetésének feltételeinek biztosítására hozták létre, de azért is, hogy a Palota visszanyerjen valamennyit régi fényéből, valamint – megszüntetve a vár déli részének elzártságát – bekapcsolja a város turisztikai vérkeringésébe. Ezek helyszínei a Palotanegyed (a palotaszárnyak, köztes terek, Szent György tér stb), a Polgárváros (Dísz tér, Szentháromság tér, Erdélyi bástya, Bécsi kapu tér) és a Várhegy lejtői. Tény, hogy a vár 2014-ig egyáltalán nem volt turistabarát, s ezzel együtt nem túl sokan botladoztak a Palota körüli kritikán aluli minőségű macskaköveken, s még kevesebben tértek be a múzeumokba. Természetes, hogy nem mindenki fogadta örömmel a Palotanegyed várható építkezéseit. A közvéleményezettek nagy hányada szerint a Miniszterelnökség és a minisztériumok helye jobb alant, a Parlament körül, és a Várnegyed lakosai is tarthatnak attól, hogy nagyobb lesz a forgalom és a mindennapi „felhajtás”. Megoszlottak a vélemények az újra felépítendő épületek történelmi értékét illetően. Budapest egykori főépítésze, Schneller Tamás minden szempontból válságos korszaknak ítélte meg a századforduló korát. Szerintem nem sok újraépíthető, reprezentatív épületből lehet válogatni...  
A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

A Romterület sarkától, a mélygarázs liftjétől is jól látszanak az új-régi épületek

Az újjáépítés Első lépésként az 1736-ra felépült – és 1763-ra felszentelt – barokk stílusú karmelita kolostort – egykori várszínházat – alakították „alkalmasabbá” a Miniszerelnökség számára. A Dunára néző, hatalmas panorámaerkély sokak felháborodását váltotta ki, mivel műemléképületről van-volt szó – ezt nemsokára átadják. A vár megújulásának első szakaszában újjáépítik a Királyi lovardát, a Főőrség épületét, a Csikós udvart, a Stöckl-lépcsőt és restaurálják a 70 nm-es Szent István termet. Ez utóbbi terem lesz az első enteriőr, melynek munkálatai során kiderül, sikerül-e megfelelő minőségű faburkolatokat, kárpitokat, kerámiákra felvitt királyportrékat készíteni. 2013-14-ben az első teraszon megépítették a vitatott mélygarázst – amely egy régi várfal áttörésével járt –, s aztán nem is emlékeztetett rá semmi – lefedték. Ennek födémje a háború előtt kialakított Palota út rámpájának szintje, amelyen keresztül egykor a Budavári palotába – sőt egyenesen az F épületbe is – fel lehetett menni járművel is. Itt épül újjá az 1904-ben – a korábbi átalakításával – elkészült neobarokk(os) Királyi lovarda, előtte a Csikós udvar, felette az 1902–03-ban épült Főőrség épülete, s két térszínt összekötő, kecses Stöckl-lépcső(ház). Felmerülhet a kérdés: miért éppen ezeket az épületeket? Mindkettő épület ideológiai alapon lett eltüntetve – mint annyi más is a volt szovjet-csatlós országokban. Egy ideje számos példája van már annak, hogy egy gondolati „áttöréssel” újraépítsenek 1945-ben, ill. utána pedig ideológiai okokból megsemmisült-megsemmisített építészeti remekeket, kincseket Európában. A drezdai, szinte porig bombázott, pompás barokk Frauenkirche 2005 óta eredeti pompájában áll, s sok „testvére” született újjá Oroszországban, Lengyelországban, Ukrajnában...   Ahogy építették – és ahogy bontották… A Lovarda elődje, kocsiszínek és egyéb istállóépületek az 1850-es években épültek, a kiegyezéstől kezdve pedig egyenesen cél volt a vár erődítményjellegének megszüntetése. A Lovarda épületének – s nem is nagyon látszott rajta – 60%-a sérült meg Budapest ostroma során. 1950-ben bontották le a Palotát övező középkori támfalrendszer visszaépítése miatt. A Főőrség épületét még 26 évig használták irodának, de 1971-ben mégis a lebontása mellett döntöttek. Ekkor a Stöckl-lépcsőt is lebontották. Korábban szempont volt a Palotanegyed elszeparálása is, mivel a kommunista vezetés eleinte ott akart berendezkedni, s egyben védelmet nyújtani a „nagyoknak”. Emiatt számolták fel a vár nyugati oldal feljáróútját is, s zártak le más utakat. Az elvtársak majdnem lebontották az Oroszlános kaput is… Az Oroszlános kaputól a Fehérvári kapuig elhúzódó épületsor elején a Teleki (vagy legutoljára: József főherceg) palota állt. 1944-ben több belövés érte a neobarokkos palotát, amelyet nem javítottak ki. A romeltakarítás ideje alatt ipari tanulók szállása volt, majd kiürítették. 1960-as években egy „izgalmas” esemény következett: „filmfelvétel céljából felgyújtották”, s ez után már csak jót tettek vele azzal, hogy felrobbantották és alapjaival együtt elkotorták. A „kialakított” rommező a többi lebontott épület hűlt helyével együtt egy kb. 500 méter városképi szakadást eredményezett a sok évszázados szakaszon – s máig úgy van…  
A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

A Stöckl-lépcső. Mennyire más, mint volt!!

Saját szemünkkel… Talán a csúnya időnek köszönhető, de tavaly és az idén is télvíz idején jutott eszembe „utánanézni”, hogyan haladnak az építkezések. 2017-ben a Naphegyről készítettem néhány felvételt, de csak azt láttam, hogy visszabontották a felső terasz támfalát, s akkor még látszott, hogy a (Lovat fékező) csikós szobor is fent, a Hunyadi udvaron állt. Tudniillik, hogy a szobrot ifj. Vastagh György szobrászművész formálta meg az 1899-es világkiállításra - ahol fele ekkora mása nagydíjat nyert - és 1901-ben állították a Lovarda elé. A kis teret a köznyelv keresztelte Csikós udvarnak. A 1944-45-ben súlyosan sérült alkotást eltávolították, s 1982-ben került a Hunyadi udvar közepére, de nemsokára ismét a Lovarda elé kerül vissza! Az idén egy januári hétvégén sétáltam el a Naphegy oldalába, ahonnan meglepődve és elégedetten láthattam, hogy a mind a három építmény előrehaldott állapotban van. A Királyi lovardára már a tetőszerkezet is felkerült, és a felborított hajótest formájú tetőn a bronz színű szellőzőablakok keretei is fel voltak szerelve. A Főőrségi épület vasbeton váza még jellegtelenül magasodott a Csikós udvar fölé, de a Stöckl-lépcső mintha egészen elkészült volna! A Dózsa György tértől közelítve, látható lett a tetőszerkezet homlokzati része – mintha fémszerkezete lenne. A Fehérvári kapu felé sétáltam a járdán, s Karakas pasa tornyát elhagyva láthattam a többszintes szuper-mélygarázs bejáratát is, amely 2014-ben lett kész. Ez is a vár autószám-csökkentésére készült. Kiderül, elég lesz-e. A fehérvári kapunál két érdekes emléktáblát láttam a várfalon: a bástyán díszlő (nem sokan ismerhetik) két táblából áll: az egyik a bástyát építő Kászim pasa méltatása – mely 1667-ben íródott -, a másik annak magyar fordítása. A várba vezető aszfaltjárda melletti pedig azt a helyet jelöli, ahol 1849. május 21-én sikeresen betörtek a honvédek a császáriak kezén lévő várba.   Lovak, múzeum, régészeti tér a felszín alatt A Dísz tértől a Palotáig húzódó romkert, inkább lehangoló sivárság, amelyet még szomorúbbá tesz az, hogy hasznosításul-tartósításul bormúzeumot alakítottak ki a feltárt pincerendszerben, mely már tíz éve megnyílt. Felette a nagy semmi. Szerencsére születnek a tervek a méltó beépítésére – köztük az egyik például a Budavári Palota korábbi építési fázisaiban nyert – s azóta eltűnt, átalakított – homlokzatait mutatná be. Mikor és ki dönti már el - jól? Méltatlan itt ez a kopárság! A parkolóból érkező lift kockájánál olvashattam a romterület dél-nyugati sarkán az alsó teraszon jól látható új épületek szerepeit. A Lovarda az egykor volt budai Spanyol lovasiskolai hagyományok felélesztésének keretében lovasbemutatók helyszíne lesz – bár az ehhez szükséges háttéristállók helyreállításáról nincs szó. „Most a cél egy lovas programokra is alkalmas multifunkcionális rendezvényterem, ami hasonlít a mai bécsi Hofreitschuléhoz...” – nyilatkozta L. Simon László 2015-ben a Metszet című építészeti lapban. A Főőrség épületének földszintjén étterem, az emeletén pedig a Magyar Királyi Testőrség történetét bemutató múzeum kapna helyet. Az előbb említett lapban olvashattam, hogy középkori maradványokra építő „térszín alatti régészeti teret” hoznak létre az Oroszlános udvar alatt, amely északi irányban azon túl is elnyúlna, s bejárata a Főőrség épületének tövében lenne, az első teraszon. Ezen a területen állt a Zsigmond-palota, amelynek közelében felrobbant a lőporraktárban tárolt 800 tonna puskapor az 1686-os ostrom alatt. A palota „beledőlt” az északi nagy szárazárokba, s a régészek gazdag leletanyagra számítanak. Mivel egykor is lakosztályok voltak benne, a kiürített F épület szállodának is alkalmas lehet (az udvar alatti szinten konferenciaközponttal), de a rekonstruált lakosztályok és a dísztermek mindenképpen látogathatók lesznek – tette hozzá a Hauszmann terv egyik építésze. – Jól kell funkciót választani… Az építkezés a Hunyadi udvartól alig látható, de az F épület (köz)liftjéhez vezető folyosó ablakaiból remekül lehet látni (és fényképezni is) az építkezést. Várjuk az átadást! Én örülök, hogy az 50-70 évvel ezelőtt megcsonkított, megcsúfolt Budavári Palota és környezetének megjelenése méltóbb lesz eredeti szerepéhez.

Harsáczki György

Csatatér a Budai várban

Olyan, mintha, de mégsem...
A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

  Több, mint két hete készülődik már a háború. Most már a spájzban vannak a statiszta-kommandósok: az Országos Széchenyi Könyvtár bejárati aulájában lófrálnak. Be-betörnek a büfébe is. Kint, az Oroszlános udvarban már tarthatatlan a helyzet: A puskalövedékektől megrongált, megcsonkolt Négy barbár szobra előtt már mintha hetek óta kint lógnának a mocskos drapériák a tiltakozó feliratokkal. Bár az Oroszlános udvar mindig kövezett volt, földhányásokra pakolt homokzsákok alkotják a felkelők védelmi vonalait. De akad autógumi és lim-lom-barikád. Az épület áramellátása sebtében felállított rozsdás telefonpóznákon ziláltan lógó drót- és kábelfonaton történik. Nincs esztétikum, katonás a gondolkodás. Sokfelé tűz nyomai látszanak, betonkockák, por, ruhafoszlányok, papírszemét borítja a földet. Tökéletesen kiégett Ikarus és 4-5 személyautó segít még közelebb, napjainkhoz hozni a drámát – bár az egyik mintha máshol ment volna tönkre: hátsó szélvédőjének szélén mohapárna látható... A könyvtár bejáratát eltorlaszolták a legutóbbi ostrom során leomlott első emelet kő- és betondarabjai. Lám, feltárult a lestrapált szocreál belső berendezés! Ötven-hatvanéves bútordarabok mögött göbbednek a kutatók, a könyvtárosok! Hűű! Ez botrányos! Még jó, hogy a háborút valami más követi. A tankok lövedékei után feltárult a történelmi falakkal álcázott igénytelen jelen…   A Budavári Palota egyetlen zárt udvarában több, mint két hete dolgoznak a filmesek. Elképesztő, hogy az állítólag „B” vagy „C” kategóriás akció-scifi is ennyi munkát és – nem utolsó sorban – pénzt emészt fel. Mintha hallottam volna, hogy 120 millióért tűri el a port, a szemetet, a gépek zúgását, és a látogatók útvonalát korlátozó munkálatokat az Önkormányzat. Először azt láthattuk, hogy az udvar közepére egy hatalmas emlékművet állítottak be – pontosabban: szereltek össze. Az acélszerkezetre farostlemez került, majd a felületeket a Palota köveivel megegyező színű, kétségbevonhatatlanul kőburkolatnak tűnő borítólapokkal fedték be, amelyet utólag számtalan lövedék ütötte nyommal „díszítettek”. A talapzaton négy harci szekercés - fantasy-barbárnak tűnő – lovas vágtat, s a köztük álló oszlopon egy szárnyas figura áll. Az egyik alkotás a karját, a másik a fejének egy darabját, a lovak is egy-egy lábukat vesztették már a képzőművészeti alkotásokat soha sem kímélő golyózáporban. Az egyik munkás rombol még egy kicsit az egyik paripa lábán…
A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A könyvtár bejárata feletti teraszt kiegészítve, egy eleve lerombolt épületrészt állítottak össze. A kívülre ragasztott kifestett hungarocell annyira hűen utánozza az épület eredeti részeinek megjelenését, hogy a „csalás” csak másfél méterről tűnik fel. Eleve néhány sérüléssel, repesz- és golyütütte lyukkal „ellátva” szállították ide… A leomlott emelet már említett, ócska bútorait egyenként tették a helyükre, nem megfeledkezve a megtépett függönyről, szőnyegről, képekről. A kváderkő alatti nyers tégla is épp, hogy a helyén maradt. Pedig hungarocell. Nem lepne meg, ha a romok között a második emeleten tárolt kávéfőzőt, és a titkárnő váltó-papucsát is megtalálnánk. Mert a díszletes alapos… A múlt héten megérkeztek a tankok is. Szépek, feketék és jó hosszú lövegcsövük van. – Ezeket valószínűleg meg tudná emelni néhány markos ember – mosolyog kollégám. – Mivel ezek biztosan nem 5 centiméteres páncélzattal vannak ellátva! – magyarázza. A három jármű békésen megszemlélte a terepet és a buzgón dolgozókat a kapuból, majd az erős napsütésre hivatkozva visszavonult: jelenésük csak egy héttel később lesz. Addig megnézik a Parlamentet, a Corvin-közt és bekukkantanak a Széna térre is. Hogy ne károsodjon az udvar meglehetősen igénytelen kőburkolata a „nehéz” tankok lánckerekei miatt, a stáb homokágyat szórt a járművek felvonulási területére és arra vastag acéllapok kerültek. Mondjuk azok, amelyeket az „önjáró lövegekről” lespóroltak… Igazán nem kellett volna. A lánckerekek okozta kártérítésből pedig meg lehetett volna igényesebben csinálni a burkolatot - Mátyás palotájának alapfalait jelző kőberakásokkal együtt.
Elült a csatazaj egy pillanatra...

Elült a csatazaj egy pillanatra...

Az eredeti – Fadrusz János oroszlánjaival díszített – Oroszlános kaput „duplikálták” az udvar másik sarkában. Talán így azt is láthatjuk majd a moziban, amilyenné a kapu változott a nagy csatában. A kapu másolatát végképp nem kímélték a szakemberek: az emléktábla apró darabokra robbant egy páncélököl lövedékétől, az egyik oroszlán is félberobbant, s a kapuív oszlopai épp, csak emlékeztetnek néhai formájukra. Igen, ez a háború. A TV-ben mindennap láthatjuk, akár kétszer is. Egyszer az esti filmben, és a Híradóban.   Jókora szélgép fújja a füstöt az elképesztő díszletek közé… Ködösítenek.  

Harsáczki György

A Budai vár titkos víznyelője

A Budai vár a főváros egyike a turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

A Budai vár egyike a főváros turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

Kilenc hónapja tevékenykedem a nemzeti könyvtárban. Kilenc hónapja bosszankodom azon, hogy az ország egykor legreprezentatívabb épületegyüttese, a Budavári Palota – már azon túl, hogy rémisztő ötletek után múzeumi központ és könyvtár lett – környezete milyen fájdalmasan igénytelenül fest. Sajnos a Budavári Palota körül elterülő közterületek kezelése még mindig a szocializmusból átöröklött szemlélet szerint történik: múzeumi közterület, tehát senkié, nem nagy ügy, ha egy kicsit sivár, kopott, poros, szocreál, lyukas, ferde, vagy szürke. Jól elfelejtettük, hogy 1945 előtti időkig innen irányították az országot – mikor-mennyi önrendelkezést hagytak nekünk. Egyetlen volt szocialista ország királyi székhelyét nem „intézték el” az elvtársak, mint a miénket. Mármint az itteni elvtársak a miénket. Nemcsak hogy a 200-250 éves gazdag díszítésnek estek neki kalapáccsal, s csak a csupasz falak maradtak, de több épületet, épületrészt is elbontottak, s tettükre legfeljebb „ideológiai” magyarázatot adhatunk.  
Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Amikor kilépek a Clark Ádám térről a Várfeljáró útra, kezdődnek az anomáliák: a Budavári sikló állomása előtt néha már egy-egy tartósabb eső is kimosta az „időtálló” bazalt helyett andezitből „gondosan” lerakott macskakövet. De „megörvendtem vala”, amikor láttam, hogy április táján nekiláttak a 0-kilométerkő körötti park átépítésének, s ezek a munkák a Várfeljáró út aljának foghíjas macskaköveire is kiterjedtek – augusztus első napjaiban. Láttam a műgondot is, amint a három dolgozó gumikalapácsokkal beparancsolta a kockákat a homokágyba. Lett nagy meglepetés néhány nappal később, amikor megláttam a képen látható „szántást”. Mintha egy kis BOBCAT fordult volna meg helyben. Ki tudja? A kockaköveket valami gyors módszerrel jól „felrázta” valami. Tessék mondani, ez a kockakő, mindössze ennyit bír? Természetesen 1-2 napon belül kijavították, de…   A Feljáróútra néző támfal már most (nem sok idő telhetett el a felrakása óta) repedezik – egyes téglák mostanára már kitörtek, mások repedeznek. Feltehetem a kérdést: létezik-e olyan tégla napjainkban, amely kibír 450 évet széttöredezés, mállás nélkül – amilyenből például a gyulai vagy a győri várat emelték? Van fejlődés?   A tégla-támfalat beton követi, majd a gyalogos feljáró kapujába léphetünk – már, ha tudjuk, hogy az a sötét kapu, amelynek nehéz vasrácsát alkalmanként valakik szándékosan behajtják a Budavári Palotához vezet. Mert a Budai vár látogatói többnyire errefelé idegenek - külföldiek, s hazai turisták -, akik nem ismerik a járást. Jó pár hónapig ki volt téve egy egyre viharvertebb tábla, amely az út távolabb lévő lezárására (a Várkert bazár-építkezés) hívta fel a vár látogatóinak figyelmét. A tábla így csak óvatos utalás volt arra, hogy akkor talán az ott nyíló lépcsőfeljárót használják az idegenek. A tábla mondanivalója lassan az olvashatóság határain kívül került, s már az útra sincs kihelyezve. Mert a Várkert bazár elkészült. Már nem érdekes, hogy hol a feljárat? A lényeg az, hogy sokan mennek túl a lépcsőfeljárón, s vágnak neki az enyhén emelkedő Várfeljárónak – mit sem sejtve annak hosszúságáról, s a bosszúságról, s aztán csalódottan jönnek vissza.  
Időszakos mocsár és víznyelési pont... (Fotó: Harsi)

Időszakos mocsár és víznyelési pont... (Fotó: Harsi)

Jön a „kedvencem”, a pisiszagú feljáró – a „szatír lépcső” - amelynek korlátja már sok éve a múlté, tartójának csonkjai legfeljebb sérülést okozhatnak, vagy a textíliát tépázhatják meg. A forduló a késő délutáni és az esti műszaké: akik könnyítenek magukon a sötét zugban, és akik telefirkálják. Ezen a nyáron rendszeresen hordalék borította… amelynek eredetét felérve pillanthatjuk meg. Egy-egy esőt követően reggelente jókora dagonya gyűlt össze a lépcső tetejénél. Ezen lehet átkelni a híres Budai várba! Ez ugyan csak a sportosabb, délelőtti látogatókat „boldogította” (mivel délutánra általában már ellapátolták), de jó fényt így sem vett ránk. Viszont a sár messzebbre mutat. A felfelé vezető, kényelmes lépcsőt kísérő vízelvezető vizének útja ér pont itt véget: itt, ahol a támfal tetejének járólapjai be vannak kissé rogyva. Vagy nincs kitalálva az esővíz útja, vagy a végletekig eltömődött. A víz viszont lassan elszivárog a támfal mögé: vagy barlang születik, vagy egyszer csak megroggyan - ne adj Isten - kidől…
A pajkosak... (Fotó: Harsi)

A pajkosak... (Fotó: Harsi)

Hogy honnan jön a hordalék ilyen mennyiségben? A Várhegy oldalából. Onnan mossa le az esővíz, ahol a pajkos turisták toronyiránt nekiugranak a hegyoldalnak. Én is ismerem azt az érzést, amikor az ember egy szép, izgalmas, történelmi helyen, a barátaival kirándulva, eufórikus állapotban nem tudja hová pakolni az energiáit, és nekimegy a már jól kikoptatott út-rövidítésnek. Külföldön viszont ott egy felügyelő, rendőr vagy parkőr, aki óva inti a helytelen viselkedéstől a kis kulturálatlant. Amikor kisiskolás koromban csoportos rövidítésbe kezdtünk a Tarpataki-vízeséshez vezető szerpentinező turistaúton, egy bősz szlovák turista bácsi nem hagyta szó nélkül, és visszaparancsolt minket a rajtvonalra. Elég ciki volt. Mi is rászólhatnánk a lazázókra. És én is. Nálunk mégis minden baráti csoport Buda várának hegyét amortizálja tavasztól-ősz végéig. Az évente lehordott tonnányi föld nemsokára hiányozni fog onnan..! Ugyan mikor fogunk odáig eljutni, hogy legalább a magyarok nem csinálnak hegymászó-edzést a királyi várba való feljutásból? Sokára. De mi lesz akkor, ha a Budavári Palota ismét visszakapja régi eleganciáját, esetleg hatalmi funkcióját? Ez talán nincs is olyan messze. Csak azért ki ne zárják onnan a már ráncbaszedett turistákat!

Harsi

2014. augusztus 30.

Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Hátha valaki nem tudja…
A Bécsi kapu - 1945

A Bécsi kapu - 1945 (Forrás: internet)

  Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a megemlékezést. Aztán, meggondolatlanul, belelapoztam az „RTV Részletes” újságba, megnéztem a február 11-i műsorokat. Elképedtem! Azon a napon, amikor 1945-ben egy kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, a közszolgálati televíziók (az M-1, az M-2, a Duna és a Duna-World), és a közszolgálati rádiók: a Kossuth, a Petőfi és a Bartók  is tingli-tangli vidám műsorokat sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni az e napon néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról, ugyanannyiról, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában.   Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után? Tudjuk, ez az évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során az 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.
A Bécsi kapu tér a szobraival - 1945 (Forrás: internet)

A Bécsi kapu tér a szobraival - 1945 (Forrás: internet)

Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult, s 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség-repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó parancsát. Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró” szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták. Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer - fele részt magyar, fele részt német - katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat és átmenetileg megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek, 21-22 ezer volt a magyar halott.
A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

És itt meg kell állni. Megállni, és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg, ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval rövidítették le. Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg több mint 60 év után a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt tette Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el. Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a hideg február elejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!   Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!

Dobai Miklós

Internetes körlevélből