Csatatér a Budai várban

Olyan, mintha, de mégsem…

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

 

Több, mint két hete készülődik már a háború. Most már a spájzban vannak a statiszta-kommandósok: az Országos Széchenyi Könyvtár bejárati aulájában lófrálnak. Be-betörnek a büfébe is. Kint, az Oroszlános udvarban már tarthatatlan a helyzet: A puskalövedékektől megrongált, megcsonkolt Négy barbár szobra előtt már mintha hetek óta kint lógnának a mocskos drapériák a tiltakozó feliratokkal. Bár az Oroszlános udvar mindig kövezett volt, földhányásokra pakolt homokzsákok alkotják a felkelők védelmi vonalait. De akad autógumi és lim-lom-barikád. Az épület áramellátása sebtében felállított rozsdás telefonpóznákon ziláltan lógó drót- és kábelfonaton történik. Nincs esztétikum, katonás a gondolkodás. Sokfelé tűz nyomai látszanak, betonkockák, por, ruhafoszlányok, papírszemét borítja a földet. Tökéletesen kiégett Ikarus és 4-5 személyautó segít még közelebb, napjainkhoz hozni a drámát – bár az egyik mintha máshol ment volna tönkre: hátsó szélvédőjének szélén mohapárna látható… A könyvtár bejáratát eltorlaszolták a legutóbbi ostrom során leomlott első emelet kő- és betondarabjai. Lám, feltárult a lestrapált szocreál belső berendezés! Ötven-hatvanéves bútordarabok mögött göbbednek a kutatók, a könyvtárosok! Hűű! Ez botrányos! Még jó, hogy a háborút valami más követi. A tankok lövedékei után feltárult a történelmi falakkal álcázott igénytelen jelen…

 

A Budavári Palota egyetlen zárt udvarában több, mint két hete dolgoznak a filmesek. Elképesztő, hogy az állítólag „B” vagy „C” kategóriás akció-scifi is ennyi munkát és – nem utolsó sorban – pénzt emészt fel. Mintha hallottam volna, hogy 120 millióért tűri el a port, a szemetet, a gépek zúgását, és a látogatók útvonalát korlátozó munkálatokat az Önkormányzat.

Először azt láthattuk, hogy az udvar közepére egy hatalmas emlékművet állítottak be – pontosabban: szereltek össze. Az acélszerkezetre farostlemez került, majd a felületeket a Palota köveivel megegyező színű, kétségbevonhatatlanul kőburkolatnak tűnő borítólapokkal fedték be, amelyet utólag számtalan lövedék ütötte nyommal „díszítettek”. A talapzaton négy harci szekercés – fantasy-barbárnak tűnő – lovas vágtat, s a köztük álló oszlopon egy szárnyas figura áll. Az egyik alkotás a karját, a másik a fejének egy darabját, a lovak is egy-egy lábukat vesztették már a képzőművészeti alkotásokat soha sem kímélő golyózáporban. Az egyik munkás rombol még egy kicsit az egyik paripa lábán…

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A könyvtár bejárata feletti teraszt kiegészítve, egy eleve lerombolt épületrészt állítottak össze. A kívülre ragasztott kifestett hungarocell annyira hűen utánozza az épület eredeti részeinek megjelenését, hogy a „csalás” csak másfél méterről tűnik fel. Eleve néhány sérüléssel, repesz- és golyütütte lyukkal „ellátva” szállították ide… A leomlott emelet már említett, ócska bútorait egyenként tették a helyükre, nem megfeledkezve a megtépett függönyről, szőnyegről, képekről. A kváderkő alatti nyers tégla is épp, hogy a helyén maradt. Pedig hungarocell. Nem lepne meg, ha a romok között a második emeleten tárolt kávéfőzőt, és a titkárnő váltó-papucsát is megtalálnánk. Mert a díszletes alapos…

A múlt héten megérkeztek a tankok is. Szépek, feketék és jó hosszú lövegcsövük van. – Ezeket valószínűleg meg tudná emelni néhány markos ember – mosolyog kollégám. – Mivel ezek biztosan nem 5 centiméteres páncélzattal vannak ellátva! – magyarázza. A három jármű békésen megszemlélte a terepet és a buzgón dolgozókat a kapuból, majd az erős napsütésre hivatkozva visszavonult: jelenésük csak egy héttel később lesz. Addig megnézik a Parlamentet, a Corvin-közt és bekukkantanak a Széna térre is. Hogy ne károsodjon az udvar meglehetősen igénytelen kőburkolata a „nehéz” tankok lánckerekei miatt, a stáb homokágyat szórt a járművek felvonulási területére és arra vastag acéllapok kerültek. Mondjuk azok, amelyeket az „önjáró lövegekről” lespóroltak… Igazán nem kellett volna. A lánckerekek okozta kártérítésből pedig meg lehetett volna igényesebben csinálni a burkolatot – Mátyás palotájának alapfalait jelző kőberakásokkal együtt.

Elült a csatazaj egy pillanatra...

Elült a csatazaj egy pillanatra…

Az eredeti – Fadrusz János oroszlánjaival díszített – Oroszlános kaput „duplikálták” az udvar másik sarkában. Talán így azt is láthatjuk majd a moziban, amilyenné a kapu változott a nagy csatában. A kapu másolatát végképp nem kímélték a szakemberek: az emléktábla apró darabokra robbant egy páncélököl lövedékétől, az egyik oroszlán is félberobbant, s a kapuív oszlopai épp, csak emlékeztetnek néhai formájukra. Igen, ez a háború. A TV-ben mindennap láthatjuk, akár kétszer is. Egyszer az esti filmben, és a Híradóban.

 

Jókora szélgép fújja a füstöt az elképesztő díszletek közé… Ködösítenek.

 

Harsáczki György

A Budai vár titkos víznyelője

A Budai vár a főváros egyike a turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

A Budai vár egyike a főváros turisták által legkedveltebb helyszíneinek (Fotó: Harsi)

Kilenc hónapja tevékenykedem a nemzeti könyvtárban. Kilenc hónapja bosszankodom azon, hogy az ország egykor legreprezentatívabb épületegyüttese, a Budavári Palota – már azon túl, hogy rémisztő ötletek után múzeumi központ és könyvtár lett – környezete milyen fájdalmasan igénytelenül fest. Sajnos a Budavári Palota körül elterülő közterületek kezelése még mindig a szocializmusból átöröklött szemlélet szerint történik: múzeumi közterület, tehát senkié, nem nagy ügy, ha egy kicsit sivár, kopott, poros, szocreál, lyukas, ferde, vagy szürke. Jól elfelejtettük, hogy 1945 előtti időkig innen irányították az országot – mikor-mennyi önrendelkezést hagytak nekünk. Egyetlen volt szocialista ország királyi székhelyét nem „intézték el” az elvtársak, mint a miénket. Mármint az itteni elvtársak a miénket. Nemcsak hogy a 200-250 éves gazdag díszítésnek estek neki kalapáccsal, s csak a csupasz falak maradtak, de több épületet, épületrészt is elbontottak, s tettükre legfeljebb „ideológiai” magyarázatot adhatunk.

 

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Macsakő. Ma mennyit bír? (Fotó: Harsi)

Amikor kilépek a Clark Ádám térről a Várfeljáró útra, kezdődnek az anomáliák: a Budavári sikló állomása előtt néha már egy-egy tartósabb eső is kimosta az „időtálló” bazalt helyett andezitből „gondosan” lerakott macskakövet. De „megörvendtem vala”, amikor láttam, hogy április táján nekiláttak a 0-kilométerkő körötti park átépítésének, s ezek a munkák a Várfeljáró út aljának foghíjas macskaköveire is kiterjedtek – augusztus első napjaiban. Láttam a műgondot is, amint a három dolgozó gumikalapácsokkal beparancsolta a kockákat a homokágyba. Lett nagy meglepetés néhány nappal később, amikor megláttam a képen látható „szántást”. Mintha egy kis BOBCAT fordult volna meg helyben. Ki tudja? A kockaköveket valami gyors módszerrel jól „felrázta” valami. Tessék mondani, ez a kockakő, mindössze ennyit bír? Természetesen 1-2 napon belül kijavították, de…

 

A Feljáróútra néző támfal már most (nem sok idő telhetett el a felrakása óta) repedezik – egyes téglák mostanára már kitörtek, mások repedeznek. Feltehetem a kérdést: létezik-e olyan tégla napjainkban, amely kibír 450 évet széttöredezés, mállás nélkül – amilyenből például a gyulai vagy a győri várat emelték? Van fejlődés?

 

A tégla-támfalat beton követi, majd a gyalogos feljáró kapujába léphetünk – már, ha tudjuk, hogy az a sötét kapu, amelynek nehéz vasrácsát alkalmanként valakik szándékosan behajtják a Budavári Palotához vezet. Mert a Budai vár látogatói többnyire errefelé idegenek – külföldiek, s hazai turisták -, akik nem ismerik a járást. Jó pár hónapig ki volt téve egy egyre viharvertebb tábla, amely az út távolabb lévő lezárására (a Várkert bazár-építkezés) hívta fel a vár látogatóinak figyelmét. A tábla így csak óvatos utalás volt arra, hogy akkor talán az ott nyíló lépcsőfeljárót használják az idegenek.

A tábla mondanivalója lassan az olvashatóság határain kívül került, s már az útra sincs kihelyezve. Mert a Várkert bazár elkészült. Már nem érdekes, hogy hol a feljárat? A lényeg az, hogy sokan mennek túl a lépcsőfeljárón, s vágnak neki az enyhén emelkedő Várfeljárónak – mit sem sejtve annak hosszúságáról, s a bosszúságról, s aztán csalódottan jönnek vissza.

 

Időszakos mocsár és víznyelési pont... (Fotó: Harsi)

Időszakos mocsár és víznyelési pont… (Fotó: Harsi)

Jön a „kedvencem”, a pisiszagú feljáró – a „szatír lépcső” – amelynek korlátja már sok éve a múlté, tartójának csonkjai legfeljebb sérülést okozhatnak, vagy a textíliát tépázhatják meg. A forduló a késő délutáni és az esti műszaké: akik könnyítenek magukon a sötét zugban, és akik telefirkálják. Ezen a nyáron rendszeresen hordalék borította… amelynek eredetét felérve pillanthatjuk meg. Egy-egy esőt követően reggelente jókora dagonya gyűlt össze a lépcső tetejénél. Ezen lehet átkelni a híres Budai várba! Ez ugyan csak a sportosabb, délelőtti látogatókat „boldogította” (mivel délutánra általában már ellapátolták), de jó fényt így sem vett ránk.

Viszont a sár messzebbre mutat. A felfelé vezető, kényelmes lépcsőt kísérő vízelvezető vizének útja ér pont itt véget: itt, ahol a támfal tetejének járólapjai be vannak kissé rogyva. Vagy nincs kitalálva az esővíz útja, vagy a végletekig eltömődött. A víz viszont lassan elszivárog a támfal mögé: vagy barlang születik, vagy egyszer csak megroggyan – ne adj Isten – kidől…

A pajkosak... (Fotó: Harsi)

A pajkosak… (Fotó: Harsi)

Hogy honnan jön a hordalék ilyen mennyiségben? A Várhegy oldalából. Onnan mossa le az esővíz, ahol a pajkos turisták toronyiránt nekiugranak a hegyoldalnak. Én is ismerem azt az érzést, amikor az ember egy szép, izgalmas, történelmi helyen, a barátaival kirándulva, eufórikus állapotban nem tudja hová pakolni az energiáit, és nekimegy a már jól kikoptatott út-rövidítésnek. Külföldön viszont ott egy felügyelő, rendőr vagy parkőr, aki óva inti a helytelen viselkedéstől a kis kulturálatlant. Amikor kisiskolás koromban csoportos rövidítésbe kezdtünk a Tarpataki-vízeséshez vezető szerpentinező turistaúton, egy bősz szlovák turista bácsi nem hagyta szó nélkül, és visszaparancsolt minket a rajtvonalra. Elég ciki volt. Mi is rászólhatnánk a lazázókra. És én is. Nálunk mégis minden baráti csoport Buda várának hegyét amortizálja tavasztól-ősz végéig. Az évente lehordott tonnányi föld nemsokára hiányozni fog onnan..!

Ugyan mikor fogunk odáig eljutni, hogy legalább a magyarok nem csinálnak hegymászó-edzést a királyi várba való feljutásból? Sokára. De mi lesz akkor, ha a Budavári Palota ismét visszakapja régi eleganciáját, esetleg hatalmi funkcióját? Ez talán nincs is olyan messze. Csak azért ki ne zárják onnan a már ráncbaszedett turistákat!

Harsi

2014. augusztus 30.

Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Hátha valaki nem tudja…

A Bécsi kapu - 1945

A Bécsi kapu – 1945 (Forrás: internet)

 

Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a megemlékezést. Aztán, meggondolatlanul, belelapoztam az „RTV Részletes” újságba, megnéztem a február 11-i műsorokat. Elképedtem! Azon a napon, amikor 1945-ben egy kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, a közszolgálati televíziók (az M-1, az M-2, a Duna és a Duna-World), és a közszolgálati rádiók: a Kossuth, a Petőfi és a Bartók  is tingli-tangli vidám műsorokat sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni az e napon néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról, ugyanannyiról, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában.

 

Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Tudjuk, ez az évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során az 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

A Bécsi kapu tér a szobraival - 1945 (Forrás: internet)

A Bécsi kapu tér a szobraival – 1945 (Forrás: internet)

Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult, s 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség-repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó parancsát.

Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró” szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták.

Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer – fele részt magyar, fele részt német – katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat és átmenetileg megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek, 21-22 ezer volt a magyar halott.

A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

És itt meg kell állni. Megállni, és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg, ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval rövidítették le.

Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg több mint 60 év után a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt tette Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el.

Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a hideg február elejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!

 

Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!

Dobai Miklós

Internetes körlevélből