Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (6. rész)

Ipolyságtól Alsósztregováig

 

A reggel első lényeges momentumai természetesen a kotyogós körül történtek az ipolysági autós kempingben. A kempinghez tartozó tapintatos kutyusok, már az első felkelőkkel felvették a szemkontaktust… „Egy bolyban” megreggeliztünk a lágy napsütésben, miközben négylábú felvigyázóink már elérhető közelségbe kerültek – közös fotók is készültek. Mielőtt elhagytuk volna a kempinget, a tulajdonos arról mesélt, hogy micsoda élet volt itt a 80-as években… Jó lett volna megélni. Ma az is gondot jelent, hogy a reklámtábláját valahová kitegye, belébotoljon az a néhány vendég.

 

Ismerős utakon – „diplomás” falvakban

Nekünk viszont ismerős terep következett – 2011-ben már végigtekertük az Ipolyság-Inám szakaszt. Ismét átkeltünk az Ipolyon, hogy annak jobb partján egy seregnyi települést érintsünk. Ipolyság kéttornyú templomnál lemaradtam – csúcsíves bélletes kapuzata azt mutatta, hogy a templom régebbi, mint azt barokkos jegyei mutatják. Premontrei kolostorát a Hont-Pázmány nemzetségbeli Márton bán alapította1237-ben, s ekkor épültek erődítései (valószínűleg kerítőfalai). Az erődített kolostor számos támadást, ostromot állt ki, s a törökök sikertelenül ostromolták meg 1550-ben. Két évvel később már elfoglalták, s csak 1595-ben szabadították fel. Ekkor lebontották korábban már említett erődítéseit, s csak a kolostor és a templom maradt meg – azokat barokk stílusban alakították át. A nemrég helyreállított templom mellett romosodó épület a jezsuita kolostor – több gótikus részlete van.

A 18. századi ellenreformáció során innen Csecsei János és Szodói András prédikátorokat hurcolták el gályarabságra. A város egyébként az első volt azon települések között, amelyeket Csehszlovákia „visszaadott” Magyarországnak 1938-ben.

Tesmágot az országút elkerüli – az egyik Horthy teljesítménytúrán néztünk szét a szép faluban. Az Ipolymenti út szép, hol árnyékos, hol nyílt, de kényelmes, és a lankás dombokról gyakran jó kilátás esik a folyót kísérő vizenyős területekre. 2011-ben Ipolyhídvégen – miközben a régi híd nyomait kerestük -, pogácsával és ásványvízzel kínáltak meg. Aztán megmutatták, ami kerestünk, sőt, a „kézi vezérlésű” mini-kompot is, amit akkor ki is próbáltunk.

Egykor fontos átkelőhely volt (szemben állt Drégely vár), s jelentősége megnövekedésével maga Hunyadi János rendelte el 1449-ben az első híd építését. A régi kőhidat a második világháború végén robbantották fel a németek, s azóta nincs a helyén semmi – a két ország viszonyait tükrözi, hogy az első világháborúig 47 hídon lehetett átkelni az Ipolyon, ma bezzeg… Az igényt a helyi kezdeményezésű, fából épített gyaloghidak jelzik. Ha rendes híd épül, az Szondi György híd lesz – már tervezgetik, bár az Ipoly itt éppen védett területen folydogál… Erre egyébként „diplomás” falvak sorakoznak, mivel a magyaros előtag után ott olvasható a szlovák nad Ipl’om kifejezés, vagyis Ipoly melletti…

Ipolybalogon (Balog nad Ipl’om) sem időztünk, de mindenképpen felhívom a figyelmet a falu előtt álló 13. században emelt templomára – amely azóta minden évszázadban kibővült -, amely arról híres, hogy a Szent Koronát Károly Róbert és Vencel cseh király közötti trónviszály idején – 1304-ben – egy éjszakára itt őrizték. Ennek emlékére 2005. augusztus 14-én a korona egy hű másolatát helyezték itt el, s azóta minden évben megünneplik ezt az eseményt. A templom tornyának csúcsát is egy Szentkorona-másolat díszíti – Mátyás király rendeletére.

A települést elhagyva rendőrautót vettünk észre, mellette álldogáló rendőrökkel. Habár senki sem ivott egy kortyos sem, feszülten, nagyot köszönve tekertünk el előttük, s erre ők szintén magyarul köszöntek vissza.

 

A feltámasztott Pusztatemplom

Ipolykeszit a mesés nevű Nagycsalomja követte, amely egy meglepetéssel szolgált. Az országút mellé egy „pusztatemplom” feliratú táblát állítottak. Nem tudtam róla, így – mivel aznap még nem néztünk meg semmit -, elhatároztam, hogy felkeresem. Erről megoszlottak a vélemények, így aztán a frissen kiásott vízelvezető árok miatt ketten kerékpárral, ketten gyalog vágtunk neki a 200 méteres kitérőnek. Addig ketten a nagy hársfa alatti padon pihentek…

A dombra felérve meg is pillantottuk a romot a napraforgómező melletti erdőszélen. Az érintett ipolybalogival egy időben épülhetett (pogány szláv temetőre), és az egykor ez volt Nagycsalomja temploma. A tatárjárás után újjá kellett építeni, de aztán minden korban „megkapta a magáét” – a stílusokat tekintve. 1868 után – amikor teteje beomlott – már nem használták, s az idővel eltávolodott település is új templomot emeltetett. Annak ellenére, hogy sok jeles ember tudott és írt a régi templomról – amelynek négy mellékoltára, középkori falfestése és kriptája is volt! -, a századforduló körül mégis elhordták a falak jó részét. Az 1940-es években még megvolt faragott reneszánsz déli kapuja.

Micsoda véletlen: éppen az évben fejezték be a munkálatokat! A templom jellegzetes nyugati oromfala mögött a kilátó-szerű karzatot építettek, rendezték a környezetet és felújították Bolgár Gábor alispán, az 1848-49-es honti lovas-nemzetőrség parancsnokának családi síremlékét is, amely több 18-19. századi síremlék egyike.

 

Az elénk toppant rántotthús

Elégedetten sétáltunk-gurultunk vissza, majd egy kis pihenőt követően nekirugaszkodtunk a romos – ám megmenthető – gőzmalom téglakéménye és épülete mellett Kóvár felé. A hegyek ugyan eltávolodtak tőlünk, de az Ipolyon túl Balassagyarmat tornyai látszódtak. Pontosan a bíróság, a különös, kör alakú fegyház és börtön teteje, illetve a plébániatemplom tornya. Nagyon érett már egy kávé… Tótgyarmaton, a határátkelőnél elkezdtük válogatni a felmerülő sörözőkből – ez azért, ez emezért nem jó -, de csak haladtunk az 527-esen.. Erdőmeg (Záhorce) hozta meg az áttörést.

A szinte egészen szlovák településen megtaláltuk a kedvünkrevaló, Kozel-emblémás vendéglőfélét, a Pohostinstvo-t (vendégszeretet). Az asszony a pult mögött magyarul válaszolt, mi pedig elkezdtük előadni kávé- és sör igényeinket.  – Van menünk. Ha akarnak, ebédelhetnek. – az asszony ajánlatát nem tudtuk figyelmen kívül hagyni.

– És mi az? – Rántott hús krumplisalátával. – Már meg is feledkeztünk a kávéról, teljesen felvillanyozódtunk. Eszünkbe sem jutott, hogy szembejöhet velünk az ebéd! A sörrel felvezetett étel pedig pompás és kiadós volt. Pont olyanok voltunk, mint hat jóllakott napközis.

 

Egy elhivatott értékmentő

Egy régi kedvencem, Zsély (Zelovce) következett, melynek barokk-klasszicista kastélyát kb. nyolc éve körbejártam. A falu első kereszteződésében előre is hajtottam, hogy a műemlékhez vezessem a csapatot. Csakhogy a többiek megálltak, én pedig várni kezdtem rájuk – így szakadtunk el egymástól. Két nagy kör után a kastély előtt futottam beléjük – ez egyszerűbb is mehetett volna. Meglepetésemre ketten már elmentek a kastélyban lévő Helytörténeti Gyűjtemény kezelőjéért. Ilyen kezdeményezés nem volt! Kis idő múlva – egy autót követve – megjelentek, intettek, mi pedig utánuk vetettük magunkat. A kastély főbejárata előtt Bőhm András mérnök, a helyi gyűjtemények gondozója szállt ki az autóból és nagy igyekezettel kezdett el a zsélyi magyarokról, zsélyi gondokról beszélni. Tagja ő a zsélyi Victoria Kultúregyesületnek is, és remek gondnoka és tárlatvezetője a szomszédban lévő Mikszáth-emlékháznak. Édesapja, Bőhm József nyomdokain jár, aki kezdeményezője és szervezője volt a helyi kulturális életnek, s például a neves színjátszó körnek is. Díszpolgár volt.

A kastély egyik felével – és a nagyteremmel – 1772-ben készültek el, míg a másik szárnyát majdnem száz évvel később építette gróf Zichy Károly. A kastély meglehetősen üres – 1939-ig a Zichy család levéltárának adott helyet, amelyet akkor az Országos Levéltárnak adományoztak. Az utoljára mezőgazdasági szakiskolaként működő kastély egyik szárnyába a helytörténeti gyűjteményt költöztették 2002-ben.

A második világháborúban már a németek is a kastély nagy faajtóit fektették bele a sárba, hogy  járműveik könnyebben járhassanak. – mesélte vezetőnk. – Itt is rebesgetik, hogy volt titkos alagút amelyen ki lehetett jutni titokban az épületből, de ez valószínűleg létezett – vagy létezik? – mert a megadott irányban van elfalazott pincejárat.

 

Rémtörténetek és gazdag gyűjtemény

A kocsibejáróban néhány tucat egér futott szét a szárított magvakról, és felmasíroztunk a lépcsőkön az olajfestékkel kimázolt folyosóra. Itt már régen semmi sem utal főúri lakra. Vezetőnk szót ejtett a nagyterem két különleges cserépkályhájának elkeserítő végéről: az egyikben szórakozásképpen kézigránátot robbantottak, a másikból a bronz lábakat törte ki a lakatos, s az is tönkrement.

A gyűjtemény folyosóján számos foglalkozás, mezőgazdasági munka, vagy a hétköznap paraszti élet tárgyai sorakoztak. A gyűjtemény alapját  – és számszerűleg legnagyobb részét – a közeli avar kori temetők felszínre került anyagának amatőr gyűjtései adják. A ’70-es években a felhalmozott néprajzi és archeológiai tárgyak bemutatására két helyiséget ígértek a „központból”, de mire azok elkészültek, azokat mozgalmi emlékszobáknak adták. Már ekkor méltatlan helyzetbe kerültek a gyűjtemények, majd ide, ami megmaradt.

Szép idők járnak errefelé is: nemrég harmadjára is kirabolták a múzeumot, de nem ám ostoba fajankók: célzottan csak a legértékesebb avar-kori leleteket vittek el… A különböző korokban letelepedett népek, emberek emlékét régi pénzérmék, pattintott kőszerszámok, csontok, ékszerek, használati tárgyak őrzik, de a homokbányából cápafogakat, és egyéb ősmaradványokat is kiállítottak.

Bőhm úr büszkén mutatta be a Zs Nagy Lajos-emlékkiállítást, amelynek ő volt a kezdeményezője. A költő a szomszédos Szklabonya szülötte volt, emellett a Magyar Írószövetség és a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának tagja – újságíróként dolgozott, 2005-ben hunyt el Zsélyen.

Bőhm úr mesélt az „iparos” Zsélyről is, amely részben a kastélyépítésnek köszönhető, mivel a ahhoz mesterembereket hívott letelepedni a Zichy család. Másrészt azért is tudták sokan megvetni a lábukat itt, mert 1863-ban már második tűzvész következett be, amelyben rengeteg jobbágy lett földönfutó. Ezek földjeit jobbára betelepülő szlovák polgárok vásárolták fel, de német területről is sok mesterember érkezett. Zsély gazdag település is volt: volt téglagyára, , víz- és gőzmalma, szén- és sólelőhelye, szőlősei…

A néhány teremben több mesterség tárgyait, késztermékeit mutatják be – kádár, pék, téglavető, kovács, takács, borászat -, a néprajzi gyűjtemény pedig két lakásberendezés-típust ötvöz egy helyiségben a 19-20. század fordulójáról.

„Annak ellenére tesszük, mert néhány év múlva már megint kevesebb lesz abból, amit még meg lehet menteni. A dolgok elvesznek a szemétdombokon és az üzletelőknél s az öregek, akik még emlékeznek a fontos régi dolgokra, pedig kihalnak.” – így vallottak az értékmentők.

Egyikünk így tette fel a kérdést: – Van érdeklődés a gyűjtemény iránt? Lesz, aki folytatja?

– Nincs ki, és nincs kinek… – legyintett keserűen – de reménykedjünk!

 

Szívvel-lélekkel Mikszáthról

Nyolc éve derűsebbeket képzeltem a falak mögé… Kicsit zaklatottan tekertünk ki a faluból. Szklabonya következett, avagy Mikszáthfalva, ahol a Jó palócok és a Tót atyafiak írója nőtt fel. Tudtuk, hogy kevés időnk van, így gyorsan betoltuk a kerékpárokat a csinos emlékház szép udvarára és kértük a belépőket.

Zita asszony, a tárlatvezető izgatottan és nagy örömmel fogadott bennünket – és a tárlatvezetése elején betoppant két hölgyet is. (Ennek eredményeképpen került föl néhány bent készített fotóm az emlékház facebook oldalára, mivel kérte elküldésüket). Mikszáth Kálmán (1847-1910) a nyelvhatáron, Szklabonyán, egy szlovák faluban született és nőtt fel, így jól ismerte a szlovákokat: ugyanolyan jóba volt velük, mint az ő magyarjaival. Gyerekként itt itta magába a parasztok meséit, az „ijedelmes történeteket”, és itt fejlődött ki csodálatos megfigyelőképessége, amely visszaköszönt aprólékos jellemrajzaiban. Itt a kovácsműhely volt a kaszinó, a „klub”, ahol össze- és szétfutottak a hírek, így Mikszáth írásaiban mindig feltűnt egy-egy kovács. Mikszáth – iskolái után – eleinte joggal foglalkozott, s amellett újságírással. Feleségét kétszer vette el, mert első házasságukra a nyomor árnya vetült, mivel az író akkor még nem „futott be”, s szülei is ekkor hunytak el. Miután írásai – és karcolatai – révén sikeres lett, 1882-ben ismét elvette Mauks Ilonát, és végre utolérte a boldogság is.

Zita asszony olyan átéléssel mutatta be az írót, életét, és családját, hogy mindenkit arra buzdítok: élje át ott – élőben! Igen különös, hogy a 19. század elejéig a család Mixadt-ként írta családnevét! A szemben lévő temetőben máris láthattuk az x-eket. Sajnos bármennyire is szerette tót atyafiait, azok őt nem fogadták be egészen, mivel magyarul írt.

Az emlékház története – szerintem – talányos, mivel az 1968-as évszám mellett ez áll: „Hatósági engedéllyel a tulajdonos lebontja a házat, ahol Mikszáth Kálmán született.” Ennek ellenére az eredetinek megfelelően a házzal szemközt lévő temetőben áll az író húgának, Mariskának a sírköve, amelyet 2014-ben a zsélyi Victoriások készíttettek el.

Jókedvűen, az előadástól felélénkülve intettünk búcsút a kis háznak. A meleg kissé alábbhagyott, és a felhők adta árnyékot örömmel vettük.

 

Szabadságon a fejek

Átpedáloztunk Kiskürtösre, ahol egyre döcögősebben ment a tájékozódás, mivel teljesen rábíztuk magunkat a GPS jelzéseire. A net meg persze akadozott… A legközelebbi kempinget vettük célba Alsósztegován, de addig sok hegyvidéki út volt még hátra… Egy cirkuszsátornál megkezdtük a kikecmergést a völgyből az első erdős dombhátra. Fent a csapat megállt egyet fújni, amikor Karesz barátunk – akinél volt „valódi” térkép -, „akkor, ahogy megbeszéltük: következő falunál balra”-kurjantással lezúdult a völgybe. Ezt nem mindenki halotta… Nemsokára követtük – én utolsóként -, s Nagyhalomnál (Vel’ké Straciny) a többiek keltette huzatban jobbra süvítettünk tovább, lefelé. Gyönyörű út volt erdővel, patakvölggyel, vasúttal (csak egy helyen ült meg a völgyben valami klóros fuvallat), s hat kilométer után megérkeztünk Alsózellőre. Rossz helyre – már érkezett is barátunk telefonja: hol vagytok? A gond – szerintem – leginkább velünk volt, mivel szabadságunkra hivatkozva mindenki kikapcsolta az agyát és nem figyeltünk. Míg tisztáztuk a helyzetet, lefotóztam a település haldokló, barokk Prónay-kiskastélyát. Végóráit élte.

Fújtatva értünk fel Nagyhalomra, ahonnan már kicsit higgadtabban gurultunk le a másik irányba. Ekkor egy sor teherautóba és pótkocsis traktorba botlottunk. Nem tudtuk mire vélni a torlódást, így óvatosan előrearaszoltunk. Úgy nézett ki, hogy a cementgyár küllemű létesítmény silóihoz jöttek. (Arra már nem emlékeztünk, hogy terményt hoztak vagy vittek…) Egyik társunk – elbizonytalanodva az útirányban – óvatosan megszólított egy várakozó sofőrt. – Beszél magyarul? – Hát hogyne! – jött a válasz meghökkenten. A következőkben azonban más területre vetődtünk…

 

Kinevették a fekvőbringát..!

Az késő délután fényeiben felkaptattunk a következő púpra, ahonnan Kishalom bányásztelepülésre gurultunk le. Ezt a pici – szlovákosan modern és négyszögletes – templom előtt kitett bányamozdonyból következtettem ki. De a lakók fogadtatása nem volt kedvünkre való, mivel a fekvő bicikliket látva teli szájjal kacagtak és a legtöbben igen barnák voltak, így a szép környezet ellenére megállás nélkül tekertük ki a könyörtelen, 3 kilométeres emelkedőt. A túloldalon Potor-Nógrádszentpéterre érkeztünk le, ahol hasonló népség fogadott bennünket, harsogó nevetéssel. Afrikai helyzetben éreztük magukat, de a 13. századi (ma) evangélikus templomot, az 1599-ben épített tornyával még lefotóztam, és sietve távoztunk Alsósztegova felé. Az erdős dombok oldalában futó út ezután sem kényeztetett el bennünket, de végül – szürkületben – csak leértünk Sztregovára. Az Aquatermál kempingig még három kilométert szenvedtünk meg – áttekerve a településen -, aztán óvatosan bekukucskáltunk az intézmény kapuján. Sehol egy kapus, egy pénztáros… Sajnos fából is csak egy-kettő volt a nagy placcon. Társaim már negyedórája álldogáltak a kapunál, hátha felbukkan egy alkalmazott, de senki.

– Ha a sátorhely díja kell, majd megkeresnek! – ezzel letámasztottam a bicajom és kikértem a dél óta megérdemelt sörömet… Attila öt perc múlva csatlakozott.

Amikor mindannyian fejben is megérkeztünk sátrainkkal körberaktuk az egyetlen facsoportot, hogy napközben legalább fél napon át árnyékban legyenek. Itt is látszott, hogy a sátrazás már csak nosztalgia a ’80-as évekből – a kemping lakói többnyire a faházakban nyaraltak. Alkonyat körül megvacsoráztunk, és közben sorra elporoszkáltunk zuhanyozni, amely szerencsére nem zsetonos volt.

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (3. rész)

A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel

A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel

Gútától Koltáig

 

A Csallóköz legnagyobb települései közé tartozó Gúta címerében és zászlajában is a határában őrzi, a Vág partjára épített 14. századi egykori földvár szabályos alaprajzát – láthatja minden beérkező. Az egykori vasúttal fej-fej mellett gurultunk át egy csatorna hídján, be a tízezres lélekszámú kisvárosba. 1551-ben már városi rangja volt!

Bevártuk egymást, majd gyorsan „megtettek” vezetőnek, mivel négy évvel ezelőtt volt szerencsém erre… Bár akkor autóval „hoztak”, s nem is nyugati irányból, gondoltam, addig haladok, amíg a főutcaába, vagy a vele párhuzamos Vágba nem ütközöm. Nemsokára egy hatalmas park szélén poroszkáltunk, ahol sokan sétáltak, s itt-ott emlékművek, szobrok tűntek föl a fák-bokrok között. Egy barokk kápolnával egyidejűleg vettem észre a park falához felsorakoztatott számtalan kőkeresztet. „Tájékozódási szünet” indokával megálltunk a Szent Rozália kápolnánál, ahol leolvashattuk egy tábláról, mi is ez a furcsa park.

A Nagy árvíz

Gúta fordulatos-vérzivataros történelmének egyik legnagyobb katasztrófáját élte meg 1965 tavaszán. Szakadatlan esőzések emelték meg a Vág és a Duna szintjét. Májusban árvízkészültség volt, de június 17-én a víz már át is szakította a gátat. A gútaiak kimenekítése mellett emberfeletti küzdelem indult meg az árral, de 6 nappal később az utolsó töltés is elesett – Gúta néhány óra alatt víz alá került. Két hónap elteltével vált láthatóvá a felfoghatatlan pusztulás: 2400 házból 107 maradt ép… Országos összefogással épült fel az új Gúta, s egy nagy ünnepség keretében 1967 október 14-én visszakapta azóta elvett városi rangját is. Még a Babetta-gyártásig is felfejlődött!

Az újjáépítés eredménye ez az óriási Szent Rozália park is, amelyet Gúta legősibb temetőjéből alakítottak ki. A síremlékeket sorokba, csoportokba rendezték az 1980-as években, s az évek során a Szent Vendel-szobor, és a korpusz kiegészültek a háborúk, a szabadságharcok, a kitelepítések emlékműveivel, emléktábláival. Érdekes lenne körbesétálni!

 

Erő, egészség! Gúta!

Erő, egészség! Gúta!

Újabb malom-idill…

A régi temetőkapu már a főútra nézett, s azon betekertünk a központba. Míg a többieket vártam, szerettem volna megtalálni és lefotózni az árvíz emlékművét, de több főtéri „alkotás” között sem sikerült felfedeznem. Utólag megtudtam: az a kőlapokból álló kompozíció volt az, amit a helyiek „a kőrakás”-nak neveznek.

Bárhogy erősködtem, hogy guruljunk el az egy köpésre lévő híres hajómalomhoz, mielőtt lemegy a nap – társaim betódultak a gyros-oshoz, majd „betáraztuk” a vacsorát – elvittük a partra. Végül ez az időzítés volt a legjobb, mivel a töltésről vacsorával a „zsebben” csodálkozhattunk rá a Kis-Duna holtágán úszó behemót hajómalomra, a 82 méter hosszúságú zsindelyes fahídra és a csodálatos környezetre. (A fahidat nemrég újították fel.) Biztos, ami biztos – a társaság ezen az oldalon költötte el a vacsoráját a pavilonban, majd gyalogosan bementünk kempingezési lehetőség felől érdeklődni. Bíztam a sikerben, s úgy is lett. A sziget-félsziget ügyeletese – és sörcsapolója – egy aktív kerékpáros férfi volt, s gyorsan bólintott. 20 perc múlva már döfködtük a cölöpöket, feszítettük a ponyvákat és nemsokára elindultak az első zuhanyozók a melléképületbe.

Kareszt el tudtam csípni, s az alkonyat fényeinél végre lezuttyanhattunk az egyik faasztalhoz egy-egy korsó sörrel. Ekkor sokan érkeztek a kis ablakhoz, ahol a kiszolgálás történt – gyerekek jégkrémért, kofoláért, a nagyok sörért. Mögöttünk élénk libaélet folyt – az évente Hannahanna-fesztiválnak helyet adó területen egy kis „állatkert” is működik, ahol egy számár, egy csüngőhasú disznó és néhány ló mellett a legnagyobb létszámban barna ludak élnek. Miközben söröztük, a ludak – miután a fölvezető kikémlelt a színpad sarka mögül – tettek egy erődemonstrációs kört a közgyep szélén, majd visszatódultak lakhelyük felé.

 

Szegény Iván!

A fahíd építését, az 1983-ban egy régi után felépített hajómalom elhelyezését és a „sziget” kialakítását elsőként Sáli Ivan vetette fel 1992 körül, és azóta jócskán kiépült a nagyszerű zug: a fa kiszolgáló épületben kocsma működik, mellette – tető alatt – régi munkaeszközök gépek idézik a múlt mezőgazdasági munkáit, s színpad, tánctér, fedett kiülők, szabadtéri kemencék, ólak és tájház egészítik ki a malom környezetét. A területet egy gútai polgári társulás tagjai igazgatják. Ivan, aki mindenben látott fantáziát, 2013-ban hirtelen elhunyt – nagy űrt hagyva maga után. 2012-ben egy pörköltfőző versenyen még láttam őt.

Béla barátunk olthatatlan vágyat érzett egy kis sütögetésre, így – engedéllyel – tüzet is gyújtottunk nem sokkal lefekvés előtt.

A reggel bágyasztó borultsággal és velőtrázó szamárordítással kezdődött, s már égetett Nap, amikor felmálházva búcsút vettünk az idilli helytől. – Mozsno moszt Váh Hurbanovo? – „kérdeztem” ékes szlovák nyelven, a töltésen szembejövőket, vajon a gáton elérhető-e a Vág hídja Ógyalla felé. Ano volt a válasz, így a Vág felett keresztülhajtva Naszvad és Imely felé iramodtunk. Azt a jópár kilométert végig napraforgótáblák között tettük meg – nyárfák alatt. Észrevétlenül kereszteztük a Nyitra medrét is.

 

Napraforgó, semmi más...

Napraforgó, semmi más…

A Nyitra és a Zsitva partján…

Naszvadon egy romasrác szerette volna kipróbálni a fekvőkerékpárt, s mivel nem lehetett, Eurót kunyerált … A zöldellő Ímelyt is elhagytuk, s szinte nyílegyenes úton értünk Ógyalla (Hurbanovo) tartozékához, „Bogotához” (Bohatá). Déli irányba kanyarodtunk és közben már meg is egyeztünk egy sörözős megállóban. A minden régit nélkülöző városrész aztán történelmibbe váltott: egy tipikus iskolakerítés mögött nagy parkot pillantottam meg, s megállva egy tönkretett Ordódy-kúriát. (Az egyiket a háromból.) Be sem mertem nézni az ablakrésen… A többieket egy bevásárlóközpontnál értem utol – nosza, vissza is fordultam az Arany Fácán sörgyár bejáratát megörökíteni!

Ógyallát is 1948-ban keresztelték át Jozef Miroslav Hurban író, nemzeti vezető nevére – aki Bécs támogatásával felkelést is vezetett 1848-ban szabadságharcunk ellen. Ógyalla neve mellé – a csillagvizsgáló mellett – szecessziós templomot, kúriákat, szobrokat jegyeztem, így folyamatosan fürkésztem az utca két oldalát. Nem csoda, hogy a többiek elhúztak – még a táblával jelölt csillagvizsgálót sem vették észre. Néhány felvételt a fák-bokrok mögött megbújó kúriákról is kellett készíteni – a csillagászati múzeummal szemben a jó állapotú Steiner-kastély peckes tornyai még a fák koronáján is túlnyúltak.

 

Csillagda – lopakodva

Itt született 1856-ban Feszty Árpád festő – Jókai veje – is, akiknek sírboltja van a temetőben. Még jelentősebb a Konkoly-Thege család szülöttének Dr. Konkoly-Thege Miklósnak tudományos tevékenysége, akinek nevéhez Európa első asztrofizikális obszervatóriumának megépítése fűződik 1871-ben. Egész életét a tudománynak szentelte, és 1899-ben a csillagvizsgálót, annak felszerelését, ingatlanait az államra hagyta, mert aggódott, hogy halála után nem használják majd a berendezéseket és felszámolják az épületet. Cserébe az állam szavatolta a kutatóház megtartását és ott-tartását.

A doktornak szobrot avattak 2007-ben, a családról utcákat neveztek el, és sírkápolnájuk Ógyalla déli részén emelkedik egy dombon.

Szerencsére a hatalmas szecessziós Szent László templom „megállította” a csapatot, és utolértük őket. Az előző templom 1911-ben leégett, s Medgyaszay István tervei alapján építették a ma láthatót. (A túránk során később érintett rárósmúlyadi templom nagyon hasonló – szintén ő tervezte). Avatott szem felfedezi az utca másik oldalán álló, szintén szecessziós parókiaépületet.

Barátommal már „körbeszimatoltuk” a csillagda-múzeum kerítését, de még belátni sem nagyon lehetett a nagy kert mélyén álló régi csillagdára. Kicsit arrébb azért észrevettem és széles rést a kerítésen, s közös besurranásra bujtogattam a csapatot. Nem láttam kockázatot, mivel emberek sem voltak az utcán, s a park fái is fedeztek volna bennünket. Így végül csak én láttam közelről a nyitható kupolát, a Konkoly-Thege-emléktáblát és a Kopernikusz-szobrot. A tetejét állítólag a 80-as években a „nagy kupola” kivételével lecserélték.

 

Szent István király és egy Jászai-díjas

A nap következő részében már többnyire lankás dombvidéken haladtunk, de néhol meglepetésszerűen meredek szakaszok is voltak. Ógyalla felett remek kilátásban volt részünk a Gerecsére és szép erdős-ligetes úton értünk le a jókora Komáromszentpéterre. Csinos templomai mellett van egy omladozó Zichy-kastélya is nagy parkkal, ám aznap Kolta volt egy messzi cél. (Még nem tudtuk, hogy még messzebb…) Nem lehet jelentős vízfolyás, de 2010-ben a Dzsindzsa-patak (jó név!) okozott jelentős károkat Svaty Peterben… Itt kérte először Karesz barátunk, hogy tekerjünk már legalább egy órát megállás nélkül. Nos, én ezt ott, akkor kereken megtagadtam… Kutyából nem lesz szalonna.

Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben

Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben

Újgyallán – mely egykor Ógyalla egyik majorja volt – nem álltunk, meg de alig tudtuk elhagyni meredek kaptatója miatt, de ennek köszönhetően Perbetére „viharos” sebességgel értünk be. A település központjában álltunk meg megosztani egymással a sebességi mámor örömét – én közben körbenéztem. Nem kis meglepetésemre éppen az előző év augusztusában avattak Szent István-szobrot (a győri Lebó Ferenc alkotása) a 2001-ben állított Milleniumi emlékmű diadalíve alatt. Perbete egykor jelentős település volt, ma háromezren lakják, s ezek ¾-e magyar.

Komárom közelsége sajnos az 1763-as földrengésben is megnyilvánult: 1733-ban épített barokk temploma összedőlt, de három évvel később klasszicista stílusban újjáépítették. Ha közelebbről is megnéztem volna, megpillanthattam volna 18. századi magyar kőcímerét. 1945-ig minden felekezetnek volt temploma és iskolája!

Perbete híres szülötte Pándy Lajos Jászai Mari-díjas színész, aki 2014-ben hunyt el Budapesten, de már emléktáblát is avatott neki a falu. 1948-tól indult színészi pályafutása. Számos tévéjátékban játszott – az Egri Csillagokban ő alakította Fügedyt – s emellett 120 hangjátékot és 50 színdarabot fordított magyarra.

Ezt követően – átszelve az 509-es utat és egy vasutat – legalább 16 kilométeren át a napban sütkérező dombvidék gabonatábláin, erdőfoltjain meditálhattunk, ám monotonitása ellenére szép volt a táj. Jászfalu csupán ráhangolódás volt az általam várva várt Koltára. Jászfalu egyébként ma már teljesen tót település, neve – persze – egykori jász lakosaira utal – a magyar többségű falu Trianon után szlovákosodott el.

 

A koltai magyar

Teljesen kitikkadva és éhesen értünk be a szép fekvésű Koltára, amely az 1938-ban hazatért települések egyik legészakabbika. Ezt mutatja az is, hogy 2011-ben – állítólag – 19-en vallották magukat magyarnak. Mindenesetre „leparkoltunk” a kocsma elé, lefoglaltunk egy kinti asztalt, bent pedig kofolát rendeltünk. Ez a jellegzetes, inkább cseh, mint csehszlovák üdítő lassan mindenki tetszését elnyerte csapatunkban. Nyári bicajozáshoz mindenképen jó!

Bent egy srác – miután megtudta, hogy magyar turisták látogattak Koltára – nagyon fellelkesült, segített rendelni, közben pedig igyekezett magyar szavakat előásni emlékezetéből. Folyamatosan kezet fogott velünk és nagyon örült minden magyar szónak. A lányokat végül külön is meghívta egy jégkrémre… Amikor segítőnkkel másodjára is a pulthoz járultunk, egy addig csendben ülő öregember közbeszólt valamit magyarul.

– Hát te tudsz magyarul?! Nem is tudtam, hogy te magyar vagy! – csodálkozott rá az öregre a fiú. Hát… ilyen ritka már itt a magyar ember…

Ezután én is hozzáfordultam tájékozódni: merre van a Kürthy-kastély, amely nemrég még általános iskola volt? – A templomnál jobbra, az első utcánál balra és vagy 100 méter… de nincs ott semmi. – Hogyhogy semmi? – kérdeztem – nincs meg a kastély? – Ott van, de nincs ott semmi – mondta eltökélten. Gondolom nekik a kastély megszokott dolog, s nincs más…

 

A csodálatos Kürthy-kastély - méltatlan állapotban...

A csodálatos Kürthy-kastély – méltatlan állapotban…

120 éves ékszerdoboz

Egy óra múlva már nagyon égett a talaj a talpam alatt, így előrementem. Áthaladtam a közelben fakadó Páriz-patak hídján, majd kanyarodtam, fordultam, és száz méter múlva, a képen már látott romantikus stílusú Kürthy-kúria után ott sárgállott a tökéletesen formabontó Kürthy-kastély. Nagyszerű látvány volt – felhők úsztak a kék égen és épp távozóban volt a kaszálógép, amely levágta a telek méteres füvét.

1850-es években Fajkürti és koltai Kürthy Lajos volt a legnagyobb birtokos Koltán. Ő építhette az a mai kastélynak alapot adó kúriát, amelyet a budapesti köznemesi származású Mászáros Károly felesége alakíttatott át 1898-ban nyaralókastéllyá. A kis kastély angol gótikát idéző hármas tagolású homlokzata – amelyet két lapos tetejű bástyatorony fog közre – egészen egyedülálló. Még szecessziós részlete is van! De mi lesz most ezzel a csodával?

Címer a Kürthy-kúria kapuja felett

Címer a Kürthy-kúria kapuja felett

Barátaimnak is nagyon tetszett – akik végre befejezték a jégkrémezést az utca elején és idejöttek -, ám én közben már a szomszédos – még magasabb gazban fuldokló – földszintes Kürthy-kúriát nézegettem. Régi vaslámpások függnek a kapu két oldalán, oldalt egy megtört kőoroszlán „teteme” hever, a zárókövön pedig egy kuruc lovas címer! Még a kerítés is kolbászból van! (egy fél szál kolbász pihent a kerítés egyik rúdján!) Emberek, ezt meg kellene menteni!

Közben nyilvánvalóvá vált, hogy a legközelebbi kemping – márpedig kemping kell – a Garam partján található, legalább 25 kilométerre… Láttam, amit feltétlenül akartam – így elégedetten vánszorogtunk ki a völgyből az országúton. Itt sem ebédeltünk… Utolsóként Kolta 20. századi urainak, a Jaross családnak klasszicista síremlékét láthattuk – balra a temetőben.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (2. rész)

Dunaszerdahelytől Gútáig

 

Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben

Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben

Mint írtam, tábort vertünk a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben. Sajnos csak sötétedéskor néztünk söröző után, s a nedű sötétben és hűvösben már nem esett olyan jól. De az egyik benti kocsma teraszán még hajnal egykor is énekelte valaki bús nótáit.

Kora reggel aztán összekapcsoltam az egészségügyi sétát a zuhanyozással, ami nagyon jólesett – mivel még visszafeküdtem… A finom melegre lassan előbújtunk mindannyian a kotyogós hangjaira kis „pagonyunkban”, és lustán megreggeliztünk a cirógató napfényben, amely indulásig meg is szárította nyirkos törülközőinket és a sátrakat. Míg mi már menetre készen dugtuk palackjainkat a csap alá, a strand medencéje szinte még üres volt. A nap is már „gőzerővel üzemelt”.

Ami a lakótelep mögött van…

Vezetővé avanzsálva nagy lendülettel indultam el Dunaszerdahely központja felé. A jelentős forgalom és a vasúti felüljáró kicsit szétzilálta a társaságot, de aztán a körforgalomnál ráfordultunk a Fő utcára – gyalogosan, mivel nem csak a fekvőkerékpárosoknak volt életveszélyes a körforgalmi lavírozás. Erről, a déli oldalról mintha szándékosan rekesztették volna el a belvárost hatalmas lakótelep-háztömbökkel – a legrégebbi műemlék, a 14. századi alapokon nyugvó, gótikus eredetű római katolikus templomnak csak a keresztje látszik ki mögülük.

 

A szerdahelyi forgalomban

Azonnal felismertem a jellegzetes városházát, amely Makovecz Imre tervei alapján épült, és amely hasonló formavilágú épületekkel egészült ki a Fő utca mentén. Amíg az egyik fekvőkerékpár szervizelése folyt, betájoltam a barokk Sárga kastélyt. Ez Szerdahely legreprezentatívabb épülete, és a Csallóközi Múzeumnak ad otthont, amely elsősorban a tájra vonatkozó helytörténeti kiállításokból áll. Valamikor nagy park vette körül, amely már rég a múlté… Az 1753-re elkészült, Padányi Bíró Márton építtette úri lakot – láthatólag – nemrég újították fel. Vele szemben emelkedik a város modern református temploma, amely 1998-ra épült fel. Visszatértünk a Fő utcára, ahol egyik barátunk kenyeret vásárolt, majd örömmel újságolta, hogy mindenütt magyar feliratokat és magyar beszédet hallott.

Továbbhajtottunk az utca szélére szorított kerékpárúton, s legközelebb a bíróság szecessziós épületének közelében álltunk meg. Ezután értünk a romantikus stílusú Vermes-villához (a közelben több „hasonló” villa és kúria található), amely modern művészeti központ: félig árnyékos udvarán számos kortárs szobrászati alkotás áll. Mivel ott megszűnt az idegesítő forgalom, megnyugodtunk és kényelmesen körbenéztünk. Egyik túratársnőnk felismerte az egyik alkotást – Budahelyi Tibor „Jelzését” -, amihez cégüktől kértek vasipari kivitelezést. De nemcsak a szobrok, a tornyos épület is érdekes volt.

 

Kerékpárút versus kamionforgalom

Egyeztetni kezdtünk az útirányról és a következő érintendő településről. Én Dunatőkést (Dunajsky Klatov) néztem ki egy vízimalom miatt, ám ez önmagában még nem volt meggyőző – megközelítése vargabetűnek ígérkezett. Döntés helyett bevásároltunk – az mindenképpen jólesett –, de aztán a GPS-szel bíró túratársnőnk mégis Dunatőkés felé irányította a csapatot, s a többiek követték. A jelzett kerékpárút is az útirány „malmára hajtotta a vizet”, amelyen a nagyon hangulatos Kisudvarnokig (Malé Drorníky) jutottunk. Onnan viszont egy régi, kavicsos dűlőúton vezetett volna tovább, amelytől viszolyogtak a fekvő kerekezők, így Nagyudvarnok (Vel’ky Dvorníky) felé kerültünk. A szép fás-virágos település végén aztán ismét „egymásnak feszültünk”, mivel egyikünk semmiképpen sem akart a forgalmas főút szélén kerekezni. (Természetesen senki sem szeret, de kamionok mellett fekve tekerni még félelmetes is.) Végül beadta a derekát és három kilométer után megérkeztünk Tőkésre, ahol rovásírásos településtábla is fogadott! Pihentünk egy kicsit a zöldséges pavilon árnyékában, majd néhány száz méterrel arrébb letértünk a malmot jelző táblánál. Míg a kátyús dózerúton döcögtünk, záporoztak rám a kérdések: „milyen lesz a malom, jó lesz a malom?”, aztán egyszer csak legurultunk egy fák árnyékolta, enyhe lejtőn és megérkeztünk csodaországba…

 

Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában - a Cséfalvay malomnál

Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában – a Cséfalvay malomnál

Ember és liliom a vízben!

A fakorláttal kísért út bal oldalán állt a kis, fehérre meszelt malomépület, annak végében pedig tétlenségre kárhoztatott vízikereke. De továbbhajtva az út mindkét oldalán a Kis Duna Tőkési ágának vize állt, fák borultak fölé, vízililiomok kerek levelei lebegtek rajta itt-ott sárga virágbimbókkal, a kritálytiszta víz miatt pedig láthattuk a meder alját. A bicikliket sebtében letámasztottuk és láttuk, ahogy a víz átzúdul a híd alatt. Akkor derült ki számomra, hogy a malomgáton állunk. A csodaszép, tóvá szélesedő Duna-ágat egy lábakon álló „víziteraszról” is megnézhettük a túlpartról. Mire visszaértünk, a forgalmas út miatt ideges barátunk már bele is gázolt a hívogató vízbe a vízikerék mellett. „Megérte!” – mondta később.

Hatalmas fürdést csaptunk a déli melegben – úsztunk árral szemben, lebegtünk a tavirózsák mellett -, az újjászületést pedig egy jó megebédeléssel „fejeltük” meg. Béla barátunk rögvest a serpenyőjéért kapott, és összeütött egy rántottát: nem adja alább Angliában sem… Az egyik, Cséfalvay malom tőszomszédságában álló házban lakott a malom „kezelője”, aki az utolsó molnár leszármazottja is. Négyen felsorakoztunk, hogy megtekintjük a malmot. Az asszony többek között elmesélte, hogy nem könnyítik meg a dolgukat a természetvédelmisek a malom környezetét illetően, mert például napokat kellett várniuk arra is, hogy a vihardöntötte fákat „hivatalosan” ők távolítsák el az útról. A műemlékesek pedig az épület tetőzetének felújításánál spórolták le az mennyezeti ablakot, miszerint „nem is volt ott soha ablak”, mintha sötétben dolgoztak volna a felső szinten. Az ipartörténeti emlék berendezéseiből elsősorban a szitaberendezés kiemelkedő. Megtudtuk azt is, hogy a malomcsatorna zsilip-emelőjére már régóta nem jutott pénz, így nem tudnak vizet ereszteni a kerékre…

Mikor elköszöntünk, a hölgy egy dunatőkési kulcstartót ajándékozott nekünk. Az egész túráról először az itteni fürdés percei jutnak eszünkbe…

 

A Tőkési-ág természete

Örömünkre Adrien túratársnőnk felfedezett egy jelzett kerékpárutat, amely a vízfolyás mellett haladt a megfelelő – délkeleti – irányába. Bár az út hepehupás dűlőút volt (egyes részein aszfaltmaradékkal), most nem volt gond. A galériaerdő, gyümölcsfás víkendtelkek és kukoricatáblák között egy hídhoz értünk – egy major közelében. A hídról – melyen átkeltünk – csodálatos rálátás esett az ismerős Duna-ágra, amelynek lassan áramló vizén pászmákba rendeződött a békalencse, a meder kavicsait pedig meg lehetett volna számolni…

A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett... vagy mégsem?

A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett… vagy mégsem?

A túloldalon viszont füves úton mehettünk tovább, a töltést kísérő hatalmas fák lombárnyékában. A „bio-szakasz” után ismét aszfalton folytattuk utunkat és elbúcsúztunk a gyönyörű Tőkési-ágtól. A nyárfás út Csallóközkürtre (Ohrády) vezetett, ahová csak azért mentünk be, mert a rövidítő út mellett permeteztek, így azt lezárták. Csallóközkürtön megnéztük a Polgármesteri hivatal falán látható Kossuth-emléktáblát, majd – miután tornya reneszánsz pártázatosnak tűnt – a Szent István vértanú-templomát is. Bár ez utóbbi emléktáblája 1933-as újjáépítésről tanúskodik, utóbb megtudtam, hogy őse már a 13. században állt, s a 20. századra már roskadozó templomot a torony kivételével az alapoktól újraépítették. Márványból készült főoltára annak a Fadrusz János alkotta Mária Terézia-szobornak a talapzatából készült, amit Pozsonyban vasdorongokkal szétvertek a cseh légiósok 1921 októberében…

 

Út a vásárokra és a pallosjog

Mire kijutottunk a településről – a Vásárút (Trhová Hradská) felé tartó almafás kerékpárúton – a rövidebb út lezárását már feloldották, viszont csak így láthattuk Csallóközkürtöt! Vásárúton átkerekeztünk – a néhány közben készített fotó hangulatos településről tanúskodik. Nyárasdig (Topol’níky) gyümölcsfákkal hanyagul szegélyezett úton haladtunk, mellettünk pedig aratás folyt. Áthaladtunk a Bős-Nyárasdi-csatorna felett is. Vártam Nyárasdot, mert Pallosjog emlékműve mellett egy 1849-es csata-emlékművet, és egy Petőfi emlékművet is „jegyeztem”. A csapat ellenben először fagyizóért és sörözőért kiáltott, így ennek megfelelően álltunk meg a központban. A sörreklámot követve először egy hatalmas étterembe léptem be, de aztán kiderült, hogy van egy sörterasz is, így oda sétáltunk át. Jólesően emelgettük a korsót, csíptük a mogyorót. A felszolgáló lánytól érdeklődtem az 1849-es csata-emlémű helye iránt, de sajnos messze esett a mi útvonalunktól, így lemondtam róla. Pedig a kisebb ütközetet mi, magyarok nyertük…

A Pallosjog oszlopa viszont ott állt a szomszédos parkban (a Petőfi-emlékmű pedig az út másik oldalán). Nem gyakori az ilyen emlékmű – helyi törvénykezési jogot jelent. Az itteni, kardot tartó karral kiegészített oszlop, az egykori pellengérnek állít emléket, amely 1796-tól lett is felállítva. A nem főbenjáró bűnt elkövető személyt ahhoz kötözték, vagy láncolták, s ez hatalmas szégyent jelentett.

 

Maraton az ártérben

Ekecs (Okoc – vicces…) következett. Az utat fák szegényezték és áthaladtunk Határ-csatornán is, ahol a parton sütkérező romák hangosan rácsodálkoztak a fekvő biciklikre – magyarul. A mai Ekecs a 1976-ban hozzákapcsolt Apácaszakállas (Opatovsky Sokolec – nem kevésbé vicces) üdvözlőtáblájával köszöntött. A nagy, szinte egészen magyar lakosú településen kerékpárúton haladhattunk, és igen sok fa ad árnyat a falun átsétálónak. Kis szakrális emlékei mellett érdekes Lipcsey György két organikus, „szárba szökkent” emlékoszlopa, melyek a két településrész első említéseinek állítanak emléket.

Ekecs végénél „nagy fa várta fejszénket”. Végcélunkig, Gútáig egyetlen apró település esett csak utunkba a 21 kilométeren át. A nap kíméletlenül sütött, és kevés ok adódott leszállni a nyeregből. Egy alkalom azért nemsokára adódott, megpedig az 1913-ban épített gólyási majorság egy stílusban emelt épületei. Állítólag ott még folyik állattenyésztés. A továbbiakban néha erdős, néha mocsaras területek váltakoztak szántóval, legelővel, de igen hosszan. Feltételezem, hogy régen egészen mocsaras, vízjárta terület lehetett. Itt-ott feltűnt egy-egy kísértetház a semmi közepén, egy-egy tető sandított ki a bokrok felett, majd nagysokára megérkeztünk a közel 11 ezres Gútára (Kolárovo). Szlovák nevét 1948-ban kapta, mégpedig Ján Kollár szlovák származású „nemzetébresztő” költő után – egy „l” betűvel. Gútához nem volt köze.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (1. rész)

A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek

A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek

Rajkától Bősig

Tavaly ősszel barátaimmal megállapítottuk, hogy változtatnunk kellene azon az állapoton, miszerint még nem csináltunk kerékpáros vándortúrát. Úgy, ahogy kell: sátorral, többnapi cókmókkal… Mivel én már számos ilyen túrát tettem, igyekeztem korteskedni az ötlet mellett, de nem volt rá szükség – mindenki lelkesen fogadta. A nyár közeledtével néhányan kerékpáros táskát vásároltak, míg mások pedig csak leporolták az évtizedek óta elsüllyesztett alkalmatosságot…

 

Tervek és előkészületek

Helyszínként – miután a migránshelyzet miatt elvetettük az ausztriai Duna-völgyet – a Felvidék déli, lapályosabb szegélyét tűztük ki, hogy a „csomagos” kerékpározás könnyebb és élvezhetőbb legyen. Bár otthonosan érezhetjük magunkat ott, ismeretlensége miatt mégis izgalmas a terep. Korán eldöntöttük, hogy nyugatról kelet felé haladunk, így sok idő állt rendelkezésre a felkereshető látnivalók összegyűjtésére. Ezt a feladatot ketten vállaltuk magunkra – nekem igen szórakoztató volt a „kutatás”. Túl vagyok már azon a „korszakon”, hogy csak a hegyvidéket vegyem észre, így a Csallóközben, az ún. Szlovák-alföldön, a Vág-Garam közti dombvidéken, és az Ipoly völgyében rengeteg épített – kulturális – látnivalót találtam. (Bárcsak útbaejthetnők a nagyját! – álmodoztam.) Emellett még sosem volt úgy, hogy a természet ne lett volna harmóniában az előbbiekkel… Karesz barátom Kassáig is el tudta volna képzelni az egy hét alatt megtett távot, míg én csak legfeljebb Losonc magasságáig.

Bár felmerült az, hogy a magunkkal vitt Szlovákia autóstérképen bejelölt, „útbaejtésre érdemes” településekről majd útközben döntünk, hogy merre is menjünk, de a meddő viták elkerülése végett terveztem egy útvonalat – nagyjából az Ipoly vonaláig. 8-9 főre számítottunk, de végül hatan álltunk készen a nagy kalandra.

Csikósok a téren, Jó palócok a kocsiban

A bicikli felmálházásáig féltem attól, hogy felszerelésem nem fog beférni a táskába, de kár volt: ahogy pakoltam, egyre több és több fért. És eljött a nagy nap! Ahogy kiléptem a lakás ajtaján, máris elhagytam a sapkám (egyetlen veszteségem), de aztán olajozottan mentek a dolgok. Tíz perc alatt eltekertem az első találkozó ponthoz, ahol Károly és Béla várt már türelmetlenül, majd elpedáloztunk a Nyugati pályaudvar parkolójába, ahová Szilvi is érkezett. Útközben egy pillanatra megálltunk a Hősök terén, ahol csikósok pattintgattak a karikással – készültek a Pozsonyi csata-megemlékezésre.

 

A parkolóba még ketten érkeztek, ám kisteherautóval, és azonnal nekiveselkedtünk kerékpárjaik mellé a mieinket és a táskákat felpakolni. Ekkor már szembeszökő volt az, ami „szervezkedés” közben még nem: hatunk közül hárman fekvő kerékpárral (rekumbens) készültek a vándortúrára. (Nyugaton már régen hódít – az elsők 1893-ban jelentek meg -, nálunk még inkább ritkaság.) Végül beültünk a fülkébe, és a hangulat – hátul, a fiúknál mindenképpen – a tetőfokára hágott: Károly előhúzott egy literes „Jó palócok” sört és poharakat osztott…

 

Rajkára lógott az eső lába…

Még délre sem járt az idő, amikor Rajka már lőtávolban volt, igaz, csúnyán beszürkült az ég és szemerkélő eső tette feszültté a hangulatot: elázhatnak a táskák, a fekvőülések. Rajkán az első szóba jöhető helyen megálltunk. Szerencsére az eső nem eredt el, mi pedig villámgyorsan felmálháztuk a kerékpárokat a Lokomotív étterem előtti parkolóban. A táskám hátsó zsebéből kiálló jókora zöld hagymaszár napokig hirdette elkötelezettségem ama karizmatikus zöldség iránt.

A rajkai Szent Márton plébániatemplom

A rajkai Szent Márton plébániatemplom

Egyik túratársnőnk telefon-GPS-e után begurultunk a település központjába, ahol azonnal számos régi épület tűnt fel. Ám a legimpozánsabb a már messziről is kora-középkorinak látszó Szent Márton plébániatemplom volt. Egykor apró erődítmény védte itt a római Limest, s erre a kis kiemelkedésre épült 1313 előtt a román stílusú templom, amelyet aztán sokszor átépítettek. A legfeltűnőbb rajta az 1990-es években rekonstruált, magas, 14. századi toszkán jellegű toronysisak, és a vaskos torony. A körülötte hajladozó fák félig palástolják a török háborúk utáni barokk hajó-kialakítást.

Éppen parkot kerestünk volna egy plein air-ebédhez, amikor szakítva hagyományainkkal, döntöttünk az éttermes megoldás mellett. A Rákász étterem és pizzéria neve Rajka korábbi, Rákfalva nevére utalhatott, de ettől függetlenül talán máig nem eldöntött a település elnevezésének német, vagy szláv eredete. A második világháború után a lakosság többségét kitevő németek zömét kitelepítették. A schengeni határok megnyitásával Rajka a pozsonyiak számára lett hívogató, olyannyira, hogy 2012-re már a lakók fele szlovák állampolgár volt..! Buszjárat köti össze Pozsonnyal.

Talán az esős idő miatt futott össze három csoport – az egyetlen pincérnő (egy idős asszony) arcán látszott a gondterheltség. „Mindenki nyugaton dolgozik…” – gondoltuk. Végül jót ettünk, szerencsére az eső sem kezdett rá, és így jó hangulatban indultunk tovább a Dunacsúny (Cunovo) felé. Áthaladtunk egy Duna-ágon (vagy csatornán), amely a dunacsúnyi duzzasztómű kikerülésével szállít vizet az eredeti szigetközi mederbe – Magyarországra. Ha végigfutott volna az agyunkon az, hogy mi történt itt a Dunával, nem lettünk volna olyan önfeledtek…

 

Hát így állunk Bőssel…

Az eredeti tervek szerint (a szocializmusban) a dunakiliti duzzasztómű után Dunacsúny és Bős között 40 km hosszan üzemvízcsatornát (a mai Felvízcsatorna) hozott volna létre a csehszlovák állam, rajta a bősi erőművel. (Ezt az üzemvíz csatornát egy keskeny tóként is felfoghatjuk, amelynek vízszintjét magas töltésekkel olyan magasra emelték, mint a tövében lévő települések templomtornyai.) A magyar fél a nagymarosi vízlépcsőt építette volna meg. Ezzel a beruházással – tessék megkapaszkodni – a két ország energiaigényének 2-3%-át biztosították volna… Persze nem az energiatermelés volt a cél, hanem az árvízvédelem és a hajózhatóság, no de milyen áron!

Csak a rendszerváltást megelőző 1989-es civil tüntetések hatása akadályozta meg a Dunakanyarba telepített gát kivitelezését. Magyarország szerződést bontott, de a baráti Csehszlovákia ragaszkodott az eredeti tervekhez. Így hát 1992 októberében eltérítette, és csehszlovák területre vezette a Duna vizének 83%-át, s a Szigetközben kritikus szint alá esett a vízszint. Ekkor mi Hágához fordultunk. 1993-ban Csehszlovákia szétesett, de Szlovákia ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Azóta is rendezetlen az ügy, a szlovák fél ígérete ellenére sem változtatott az egyoldalú vízelosztáson – ismét Magyarország vesztett. (Politikusaink általában vesztesként térnek vissza, ha az ország érdekeit kell képviselniük – főleg a szomszédokkal szemben.) A Hágai Nemzetközi Bíróság fennállása óta ez a leghosszabban rendezetlenül maradt ügy… – a mai napig.

 

Pihenő a Felvízcsatornán...

Pihenő a Felvízcsatornán…

A dunacsúnyi duzzasztónál

A kis Duna-ág után felkapaszkodtunk az egykori Duna déli töltésére, ahol máris felismertük a jellegzetes szlovák „kalapos” turistaoszlopok egyikét. 1,5 kilométer múlva megilletődve álltunk meg a duzzasztó előtt. Pozsony irányában halottnak ható állóvíz terült el, a parton uszadékfák tonnái meredeztek. Táblákon láthattuk azon duzzasztó légi felvételét, amely meghatározza, mennyi víz jusson a Dunából Magyarországra, a Szigetközbe… Készítettem néhány felvételt a közeli zsilipkapuk láncmeghajtásáról – ezeket ritkán mozgathatják, mivel mögötte, a mederben is bokrok nőttek, víz a létesítmény közepe táján zúdul az egykori mederbe.

Meg-megállva tekertem át a monstrumon. A szlovák fél lelátós raftingpályát, múzeumot és modern művészeti kiállítóhelyet épített ki a létesítményen. Fa szinte nincs. Nemsokára, a duzzasztó végére érve ott álltunk a Felvízcsatorna töltésén kialakított széles aszfaltúton. Utólag már nem bántuk, hogy nem sütött a nap, mivel egyetlen fa sem árnyékolta volna utunkat. Elindultunk Bős felé.

Eleinte még összefutottunk szlovák biciklistákkal, sétálókkal, de aztán magunkra maradtunk: bemelegíthettük izmainkat, a „fekvők” is szokták a csomagokat. Doborgaznál megálltam, hogy lefotózzam a vízkilépőt. Doborgaz települést kettévágta a trianoni határ – Magyarországi részéből alakították ki Doborgazszigetet, amely ma már Dunasziget része. 1992 óta viszont a „régi” Duna és a Felvízcsatorna töltése közé szorították – jóformán szigetet csináltak belőle.

 

A bősi „élménycentrumban”

Karesz rekumberse néhány szerelő-megállóra kényszerült – először a küllők szakították le a csomagolóhevedert. Ilyen csomagos túrán mindig  be-beakad valami…

Elhagytuk a Vajka és a túloldali Keszölcsés között üzemelő kompot, de Nagybodakot már nem láttuk alant, mert a lassan feltűnő bősi erőmű „tornyára” koncentráltunk. Mivel nem tudtuk, hogy mennyire lehet szétnézni a létesítményen, megálltunk az előtte kialakított „mese-asztaloknál”, a pihenőhelyen. Az említett bútordarabok úgy néznek ki, mintha rugalmas műanyagból lennének, ám betonöntvények – vigyázat a ráugrással!

Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról

Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról

Aztán felmerészkedtünk a gátra, amelyről kiderült, hogy „turistalátványosság”… Magánál a turbináknál még nem lehet szétnézni – nem is látni semmit -, de a zsilipeknél szabad a járkálás, nézelődés. Az ismertető táblák mindenesetre csak szlovákul tudóknak beszédesek. Mivel nekem kellemes emlékeim kötődnek az itt történő zsilipeléshez – mert pár évvel korábban hajóval utazhattam Bécsbe -, így jó lett volna most ugyanazt a „másik oldalról” látni. A jobb kilátásért megmásztuk a gát fölé magasodó torony lépcsőit, s a teraszról megpillantottunk egy jókora, közeledő hajót. Mire lassan a gáthoz ért, a nap is kisütött – egyszerre minden felélénkült!

A svájci hajó befutott a zsilipkamrába, mi pedig annak ellenére, hogy már hat óra felé járt, megvártuk a teljes kamrafeltöltést. Már ott beszédbe elegyedtünk a helyi magyarokkal.

Nagy lendülettel hagytuk hátunk mögött az erőművet és száguldottunk le a lejtőn Bősre (Gabcikovo). Nem lepett meg, hogy megváltoztatott, szlovák nevét a szlovák ellenállási mozgalom egyik alakjáról Jozef Gabcik merénylőről kapta – 1948 után. Sajnos találkoztunk máshol is ilyen erőszakos névváltoztatással.

 

Az Amadék laka sebtében

Bős nagymúltú és látnivalókban gazdag település, ám mindenki szeretett volna még világosban letáborozni, így látnivalók keresgélésére nem volt idő – a legfontosabbra, az Amadé-kastély felkeresésére szorítkoztam, s abban nagy szerepet játszott a szerencse. A barokk római katolikus templomnál megvártam a csapatot (a közeli csatorna vizében kutyát pancsoltattak a fűzfák alatt) és átvágtunk az első útkereszteződésen. Szerencsére a kastély a szerdahelyi út mellett volt, így észrevettem – letértünk.

A helyi kis-TESCO helyét is az egykori kastélypark területéből kanyarintották ki, úgy, mint a kis utca szembenéző parcelláit. A nemrég felújított klasszicista kastélyt a bokrok felett „kattintottam le”. Napjainkban öregotthonként hasznosul… Nem hinné az ember, de eredetileg vízivár volt a 15. századból, s a 17. században reneszánsz kastéllyá építették át. Mai arculatát a 18. században kapta, amikor gróf Amadé Tádé átalakíttatta.

Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt...

Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt…

Miközben a kerítésnél pipiskedtem a jobb fotóért, egy férfi sétált közelebb az egyik odanéző udvaron. Szlovák köszönésére Dobrüj-t, majd Jó napot-ot válaszoltam (mint a legtöbbször), s onnantól magyarul folytattuk – kérdések nélkül is elkezdett beszélni a kastélyról.

Nem olyan régen járt erre egy ma élő örökös, mesélte, de aztán lemondott a kastélyról, olyan sokfelé aprózódna az érték… Egy „legenda” szerint a déli torony emeletén szülte meg a kis II. Józsefet Mária Terézia. A férfi sok részlettel tudott volna még szolgálni, de a többiek sürgettek, így elköszöntem.

A közepes forgalom ellenére élvezetes volt tekerni késő délután a Csallóközben. Az utat fasor kísérte, a parcellákat itt-ott erdők, csatornák, puszták törték meg, s az idő is kellemes volt már. Csak nem egy őzet láttam a vízparton?!

 

Nagy kemping – kis kapuval

Célunkig az egyetlen település, Nyékvárkony (Vrakún) kimaradt a „jelölt helyek” közül, pedig kastélya és régi temploma is van. A Szent Jakab katolikus templomot tornyának formája árulta el a fák koronája felett. 1308-ban már jegyezték! Sajnos csak teleobjektívvel örökíthettem meg, pedig felfedezhettem volna a múltból „ittfelejtett” pellengérét is… A Pfeiffer-kastély ma szálloda – 1904-ben épült, ellenben az Amadé családnak valamikor itt is vízivára állt.

Rövid idő alatt Szerdahelyre értünk, s a kemping szinte a várostáblánál várt bennünket. Szlovákul fogadtak, magyarul folytattuk – a portás is magyar volt. Illik tudni, hogy Dunaszerdahely a Felvidék legmagyarabb települése. A kemping díja egy éjszakára egy (1) Euró volt, mivel nem szándékoztunk a strandot igénybe venni. Követtük a férfi útbaigazítását, hogy hol verjünk sátrat, de egészen megdöbbentünk a kemping nagyságán. Csak tekertünk, tekertünk és még mindig nem jött szembe kerítés, a táborhelyek pedig tele voltak! Nem is értettük, hogy miért. Italbár, kocsma, teniszpálya, medencék és csúszda – minden volt. Aztán tábort vertünk egy nyugodt ligetben és nekiláttunk a vacsorának.