Zseniális autisták

Vak Tom

Vak Tom zseniális zongorista előadásának egykori plakátja

Vak Tom, a zseniális zongorista előadásának egykori plakátja

1850-ben járunk egy rabszolgavásáron a georgiai Columbiában. James N. Bethune tábornok ültevényére rabszolgákat vásárol, s kiválaszt egy néger asszonyt is, akivel „grátisz” adják vak, egy év körüli gyermekét. A tábornok elegáns nevet ad a kisfiúnak, legyen eztán ő Thomas Greene Bethune. Amúgy haszna semmi nincs a gyermeknek, mert hamarosan kiderül, hogy nemcsak vak, de teljesen ütődött is, egyedüli elfoglaltsága, hogy ájultan figyeli a természet hangjait és a tábornok lányának kicsit izzadós igyekezetét a zongoránál. A légkör patriarchális, a kis Tomnak szabad bejárása, vagy inkább bemászása van a házba, mert négy éves korában még járni is alig tud, beszélni meg szinte egyáltalán nem beszél. Leginkább csak fekszik egykedvűen. Egy nap a tábornok lánya különösen kitesz magáért, nehéz darabokkal kápráztatja el az egybegyűlteket. Az előadás végeztével a társaság kitódul ebédelni, ám ekkor hirtelen megüti a fülüket az imént játszott virtuóz zongoradarab. Mindenki valami természetfölötti jelenségre gyanakszik, a társaság hitetlenkedve rohan vissza a szalonba. Lábuk földbe gyökerezik: a négy éves vak Tomi ül a zongoránál és kis kezecskéi könnyedén futkároznak a billentyűkön.
Hamarosan kiderül, hogy Tom bármilyen zeneművet egyetlen hallásra tökéletesen le tud játszani, pontosan úgy, ahogy hallotta. Ekkor különös tréning veszi kezdetét. A tábornok neves zenészeket hozat, akik nagy zeneszerzők műveit játsszák el, így Tomnak hamarosan egész komoly repertoár rögzül magnóként működő agyában. Beethoven, Mendelssohn, Bach, Chopin, Verdi, Rossini, Donitzetti, Meyerbeer és mások. Első koncertjét 8 évesen adja, s akkora sikere van, hogy onnantól a tábornokkal járja az országot, s mindennap máshol ad koncertet. Hamarosan hétezer (!) művet tud, s mechanikus emlékezetéről írták, hogy egy 15 perces beszélgetést hangról-hangra, a megfelelő tónussal és hanghordozással, köhécseléssel, beszédhibákkal együtt tökéletesen visszaad, miközben egy szót sem ért belőle. Bármilyen nyelven énekelt dalt visszaénekel, jóllehet anyanyelvén alig tud nyögni pár szót.
11 évesen magának James Buchanan elnöknek ad koncertet a Fehér Házban. Hitetlen zenészek úgy teszik másnap próbára, hogy komponálnak számára két igen hosszú, komplikált darabot, melyet első hallásra ismét csak visszajátszik. Tomot semmivel nem lehet zavarba hozni. Mikor két zongorát összevissza püfölnek, miközben egy harmadik zongorán játszott darabra kell figyelnie, képes a hangzavarból kihallani és tökéletesen visszajátszani a dallamot. Másik híres bravúrja az, amikor bal kezével a ‘Yankee Doodle’-t, jobb kezével egy másik darabot játszik, s közben egy harmadik dalt énekel. Arra is képes, hogy háttal ülve a zongorának, keresztezett kézzel játsszon.
Tom azonban nem egyszerűen gépiesen játszik, mint egy wurlitzer, hanem hihetetlen átéléssel, ami külön rejtélynek tűnik, hisz amúgy súlyos értelmi fogyatékos.
Mark Twain egy nap vonaton utazva a dohányzó kocsiban egy nagydarab, ormótlan négerbe ütközött, aki ide-oda lengedezett ültében, s közben, mint egy hangutánzó művész, tökéletesen reprodukálta a vonat kerekeinek csattogását, a mozdony füttyét, az alagúton vagy a hidakon áthaladás hangjait, s mindezt órákon keresztül. Twain döbbenten érdeklődött, miért nem kötözik le ezt az őrültet, mire felvilágosították, hogy ez a “Vak Tom”, az ünnepelt zongorista, privát életében ártalmatlan idióta. Twain érdeklődését felkeltette a találkozás, Tom több koncertjén is részt vett, melyek teljesen elbűvölték. Mint írta, Tom úgy uralkodik a hallgatóság érzelmein, mint egy zsarnok. Mikor a közönség tapsviharban tör ki, Tom is boldogan velük tapsol. A korabeli sajtó egyszerre nevezi géniusznak, csodának, s vitázik azon, hogyszorulhatott bele ekkora zsenialitás egy félkegyelmű vak, s pláne néger fiúba.
Tom 1908-ban, 49 évesen halt meg, számos kompozíciót hagyva hátra a számára csak hangokat jelentő világnak.
Ma már tudjuk, hogy Tom autizmusban szenvedett; ez egy különös agyfejlődési zavar, amely általában károsítja a beszéd- és gondolkodási készségeket, és gátolja a szociális kapcsolatok kialakulását. Tomhoz hasonló autista zenei tehetségek azóta is fel-felbukkannak, mindegyikőjük jellemzője a hihetetlen emlékezőtehetség és a stílusérzék. Képesek egyszeri hallás után operákat és szimfóniákat visszaadni, vagy a zeneszerző stílusában tökéletes improvizációkat produkálni. Hihetetlen akusztikus memóriájuk nem korlátozódik a zenére, csodálatos hangutánzók, legyen az a hang természeti jelenség, vagy emberi beszéd, miközben beszédkészségük, mint Tomnak is, rendkívül szegényes.

 

Stephen Wiltshire

Stephen Wiltshire

Stephen Wiltshire

Stephen 1974-ben született Londonban egy szegény bevándorolt indiai házaspár második gyermekeként. Nagy volt az öröm, végre fiú született, ám a szülők egyre növekvő aggodalommal tapasztalták, hogy gyermekük nem akar felülni, majd járni, s ha karra akarják venni, megfeszíti magát és ellenáll. Amikor eljött a gügyögés majd a beszéd ideje, Stephen csak sivítozott, pláne ha megközelítették. Leginkább egy megfélemlített kismajomra emlékeztetett, aki mindenki elől menekül. Nem teremtett szemkontaktust, nem figyelt az emberi beszédre, semmi jelét nem adta annak, hogy tudomása van más emberi lényekről. Hároméves korában végül kimondták a megfellebbezhetetlen diagnózist: Stephen súlyos autizmusban szenved. Egy speciális kisegítő iskolába került sorstársai közé. Továbbra sem vett tudomást senkiről, céltalanul lődörgött, keringett, hintáztatta magát a széken, vagy éppen dührohamot kapott és ordított. Egyetlen dolog kötötte le, a fények-árnyékok játéka, a formák, a perspektíva és később képek nézegetése. Néha órákig firkált, ilyenkor nevelői fellélegeztek. A firkálmányok meg kit érdekeltek? A rendrakás a délutáni takarítók dolga volt. Ám egy nap, mint a mesében, új tanár érkezett az iskolába, Chris Marris, aki hogy-hogy nem még nem fásult bele az idegtépő munkába, s volt szeme rácsodálkozni a nyolcéves Stephen műveire. Ezek a rajzok londoni műemlékek tökéletes ábrázolásai voltak; épületek, melyeket Stephen az iskolai kirándulások során a buszból látott elsuhanni. Hamarosan kiderült, hogy Stephennek elég egy közömbös, futó pillantást vetni egy bonyolult díszítésű épületegyüttesre, s később bármikor képes hajszálpontosan lerajzolni, amit látott. Ha az egy pályaudvar volt, akkor a rajzon az óra azt az időt mutatta, amikor Stephen éppen odapillantott. Marris ettől kezdve kigyűjtötte a szemétkosárból meg a pad alól Stephen eldobált műveit, hisz a fiút csak a rajzolás és nem a végeredmény érdekelte. Két rajzát beküldte a Nemzeti Gyermekművészeti Kiállításra, ahol az egyik rajz díjat is nyert. Marris szakértőket kért fel a rajzok értékelésére, s egybehangzó vélemény volt, hogy Stephen kiugró tehetség.

Stephen alkotás közben

Stephen alkotás közben

Stephen híre eljutott a BBC-hez is, filmet forgattak róla, és hirtelen országos ismertségre tett szert. Ekkor 13 éves volt, eddigre nagy kínszenvedések árán némileg megtanult beszélni is, s most kiadók kezdték ostromolni rajzaiért. Első kötete 1987-ben jelent meg Rajzok címmel. Sir Hugh Casson, a Királyi Akadémia korábbi elnöke a könyvhöz írt előszavában Stephent Anglia legtehetségesebb gyermekművészének nevezte. Azóta már még három-négy könyve is megjelent Stephennek, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy első kötetének kiadói ügynöke, Margaret Hewson és férje átvették Marris szerepét, és “rajzolótúrákra” vitték Stephent. Nagy világvárosokat látogattak meg, s Stephen szorgalmasan lerajzolt mindent, amit látott.
Persze Stephen soha nem fogja megérteni, miért szeretik őt, mert ő sem tud szeretni. Nem érti, mit esznek a rajzain, képtelen felfogni az emberi világot, egyedül életképtelen, öt éves gyermek szintjén áll, és csak egy dolog érdekli: imád épületeket rajzolni, de azt zseniálisan csinálja.

 

Richard Wawro

Richard, akinek egy „fényképezőgép” van a fejében

Richard, akinek egy „fényképezőgép” van a fejében

1952-ben született Skóciában, s hároméves korára nála is világossá vált, hogy súlyos autizmusban szenved. Nem beszélt, nem kötődött senkihez, csak forgott magában, vagy órákon át egyetlen hangot ütögetett a zongorán, őrületbe kergetve ezzel szüleit. Bekerült egy foglalkoztató intézménybe, ahol komoly fejtörést okozott nevelőinek, hogy ugyan mivel lehetne lekötni ezt a folyton magas fejhangon nyüszítő, ide-oda rohangáló nyugtalan gyereket. Beszélni nem beszélt, figyelni nem tudott semmire. Ugyanakkor, mint a legtöbb autista, ragaszkodott hozzá, hogy mindig minden ugyanúgy és ugyanakkor történjen, minden ugyanott legyen. Az ő életében is megjelent egy nevelő, Molly Leishman, aki makacsul segíteni akart, és észrevette, hogy Richardot lekötik a villódzó fények. Zsinórokon lengedező papírfigurákat gyártott neki, melyeket Richard órákig csendben tanulmányozott. Leishman elérkezettnek látta az időt, hogy rávegye valami aktivitásra is: sikerült elérnie, hogy Richard firkáljon, s Richard innentől rögeszmésen rajzolni kezdett. Egy nap Molly Leishman rádöbbent arra, hogy ez már több mint munkaterápia, ez már művészet. Richard szintén emlékezetből rajzolt; bárhol látott egy képet, örökre megőrizte emlékezetében. 12 éves volt, amikor egy londoni művészeti akadémia vezetője meglátta műveit. A professzor úgy meredt a képekre, mint akibe villám csapott, s csak annyit rebegett, hogy “hihetetlen”.
Richard hamarosan szintén híres és elismert lett, első kiállítása Edinburghban volt, majd ezt követte még több, mint száz, s eladott képeinek száma meghaladja az ezret.

 

Jedediah Buxton

A számolóművész

A számolóművész

Az 1700-as években élt Angliában, s hihetetlen számolási képességekről tett tanúbizonyságot. Bár Buxton még írni sem tudott gyenge értelmi képességei miatt, egy nap feltámadt benne a számok iránti szenvedély, s onnantól csak a számolás érdekelte. Hihetetlen műveleteket tudott elvégezni fejben, sokszor úgy, hogy hetekig számolt, miközben élte rendes életét, dolgozott, evett, társalkodott, aludt, majd egyszer csak előállt az eredménnyel. 1754-ben a Londoni Királyi társaság is megvizsgálta, s tanúsítványt adtak ki képességéről. Megragadva a londoni kiruccanás adta lehetőséget, megnézte a III. Richárdot, s mikor megkérdezték, hogy tetszett a darab, rá jellemző módon megmondta, hány szó hangzott el a darabban.
Egy autista ikerpár naptárképességei akkor derültek ki, amikor megpillantottak egy naptárt. Onnantól kezdve tetszőleges dátumról egy szempillantás alatt megmondták, a hét melyik napjára esik.
Nem furcsa, hogy éppen sérült fejlődést mutató emberek képesek ilyen rendkívüli dolgokra? Könnyen az az érzésünk támadhat, hogy mintha a „normalitás” valamiféle fék volna velünk született fantasztikus képességeink használatában, s évekig kell küzdenünk olyan tudásért, amit az autista tehetségek a kisujjukból ráznak ki.

 

Kim Peek, a valódi Esőember

Az „igazi” esőember

Az „igazi” esőember

„Külön köszönet Kim Peeknek, aki segített az Esőembert valósággá formálni”, kezdte beszédét Dustin Hoffman, amikor átvette az Oscar díjat az Esőemberben nyújtott alakításáért. „Ki ez a Kim Peek?” kérdezgették a tájékozatlanok. „Kim Peek egy rendkívüli ember, hihetetlen nagy tudással, mély érzésekkel, aki mellesleg autista”, felelhette volna Hoffman, ha mindezt nem mondta volna el alakításával.
Kim bizonyos értelemben véletlenül keveredett az ügybe. 1984-ben apja elnökölt a Fejlődésben Visszamaradott Polgárok Szövetségének egyik gyűlésén, melyre meghívták Barry Morrow-t is, akinek forgatókönyvéből egy sikeres tévéfilm készült egy szellemileg visszamaradott fiúról. Morrow-t lenyűgözte, ahogy Kim fejből javítgatja a szövetség tagjainak listáján az irányítószámokat. Beszédbe elegyedett vele, aztán órákat töltöttek együtt. Kiderült, hogy Kim minden amerikai helységnek ismeri az irányítószámát, telefonos körzetszámát, tudja milyen tévéállomások foghatók a városban, pontosan milyen útvonalon lehet egy adott városba eljutni, oda-vissza tudja az Amerikai Polgárháború, az I. és II. Világháború, a Koreai háború, és a Vietnami háború minden eseményét és szereplőjét. Morrow-t annyira lenyűgözte Kim tudása, hogy hazarohant, és megszületett az Esőember szkriptje. A forgatókönyv később számos módosuláson ment keresztül, mindenkinek volt egy ötlete hozzá, ahogy ez már a filmszakmában szokott lenni. Az azonban nyilvánvaló, hogy a valóságos Kim agyonnyomta volna a filmet és csak hitetlenkedést váltott volna ki. A valóság nem mindig hihető. Morrow később próbaként feltett Kimnek 300 sporttal kapcsolatos nehéz kérdést, olyanokat, hogy „Ki dobta a bajnoki győztes gólt az 1921-es Nemzeti Rugby bajnokságon”, s Kim mindössze öt kérdésre nem tudott válaszolni.
Na de az egész úgy kezdődött, hogy Kim 1951-ben megszületett. A feje óriási volt, s mindenféle különleges agyfejlődési rendellenességet találtak nála, így pl. a két agyféltekét összekötő idegpályák teljesen hiányoznak. A várakozásokkal ellentétben azonban hihetetlen fejlődést mutatott, már 16 hónapos korában egyszeri felolvasásra megjegyzett bármilyen könyvet, igaz, négy éves koráig viszont járni sem tudott.

A telefonkönyvek a kedvenc olvasmányai

A telefonkönyvek a kedvenc olvasmányai közé tartoztak

Mesélik, hogy hároméves korában megkérdezte szüleit, mit jelent az, hogy „bizalmas”. „Kisfiam, nézd meg a szótárban”, felelte apja fáradtan, mire Kim -szülei megdöbbenésére- kikereste és elolvasta az értelmező kéziszótárban a szó jelentését. Ezidőtájt Kim kedvenc olvasmányai közé tartoztak a telefonkönyvek, melyekben azt imádta, hogy egy pillanat alatt összeadta az egy oldalon lévő telefonszám-oszlopokat. Szerette az autó-rendszámtáblákat is, és naptártehetségnek is bizonyult. Fejlődése során szivacsként szívott magába minden információt, mára kb. 8000 könyvet tud fejből, majd minden klasszikus zenedarabot azonnal felismer, megmondja mikor született és halt meg a zeneszerző és mikor írta a darabot. Aprólékosan ismeri az egész világ történelmét, kívülről tudja a „Ki kicsodá”-t, a professzionális sport minden ágának szereplőjét, a filmtörténetet, a filmcímeket és a filmek szereplőit, a világ összes pénznemét, mindent tud Shakespeare-ről és műveiről, az űrprogramról, tudja hogy melyik amerikai városban melyik telefontársaság a szolgáltató, melyik könyvet ki írta, stb. Kim egy egyszemélyes különleges tudakozó, ismerősei csak úgy hívják: kimpjuter. Kedvenc műsora a „Legyen Ön is milliomos” amerikai változata, de mindig csak a második felétől nézi, mert az eleje unalmas számára.
Ha Kim rendkívüliségét vizsgáljuk, legfeltűnőbb szédületes memóriája és információ feldolgozó kapacitása. Könyvet úgy olvas, hogy egyszerre két oldalt néz: bal szemével a bal, jobb szemével a jobboldalt olvassa. Nyolc oldallal 50 másodperc alatt végez, és az olvasottak 98%-t fel is tudja idézni. Az ő rendkívülisége és egyben problémája, hogy nem tud felejteni. Amit elolvas, amit megnéz, az kitörölhetetlenül ott zsong attól kezdve a fejében…

(Forrás: Szendi Gábor)

Címke , , , , , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.