Keresztül a nagy vízválasztón… – Párkányba

A Dömörkapu-vízesés részlete

A Dömörkapu-vízesés részlete

Az idei Párkány-túra. Budapest (én) Kőbánya, (együtt) Bp. Flórián tér – Szentendre – Izbég – Dömörkapu – Király-kúti-nyereg – Pilismarót – Basaharc – Esztergom – Párkány – veszett tekerés a vasútállomásra Esztergomba…. – Budapest (kb. 95 km)

 

2018. április 28-ára ismét jó időben kaptam meghívást a – mint az idén megtudtam – rendhagyó májusi kerékpártúrára, amelynek résztvevői Budapestről indulnak és Párkány (tudjátok, Esztergommal szemben) egyik vendéglőjébe érnek be – mint célba. A cél mindig egy finom kései ebéd, amely az út során elfogyasztott egészségügyi, sörtartalmú italok és más ártalmatlan üdítők felitatására szolgál.

Az idén igen „rendetlen” társaság verbuválódott össze, akik közül éppen a régi tagok késtek legtöbbet a Flórián téri találkozóról. Ezek után mégis parasztlázadás tört ki, mivel gyorsnyomdász barátunk eleve lyukkal a gumiján vágott volna a hétvége erőpróbájának. Mivel a kerékpárszerelde még később nyitott, a késések berekesztését illetően ügyefogyott társunkat gyors továbbhaladásra ösztökéltük. Vezetőnk erős iramot diktált nekünk, a nyeregkápába rejtett két lengedező „nyusziszáj” virágja megkönnyeztette a botanikusokat. Erősen szétszakadozott a mezőny – így történhetett, hogy lyukasgumis barátunk egy óvatlan pillanatban kiszakadt a „kötelékből” és… eltűnt. Igaz, eltűnése akkor tűnt fel, amikor nem volt jelen az izbégi ABC-nál, ahol nassolni álltunk meg (sör). Földrajzi ismeretei nem voltak helyénvalóak, amikor Duna-menti haladási irányát megválasztotta. Buzgó pedálozással viszont nemsokára – Dömörkapunál – utolérte a csapatot, akiknek romantikus lelkületű tagjai igyekeztek a vízesés csobogásába belefeledkezni…

A Király-kúti-nyeregig akadt nemi kaptató, de úgy tűnt, hogy helyén a csapattagok ereje, és még a héten Esztergomba érünk. A nyeregben, utunk legmagasabb pontján hosszabb pihenőt tettünk, ahol többen közszemlére tették habtestüket, de akik ezt nem tették, azok nem jöttek izgalomba azoktól, akik izgalomba jöttek volna, ha ők vetkőznek. Mindenki hozott tepertőt, kenyeret, csokit és sajtkrémet, így közösen fogyasztottuk el azokat. Fényképeken 20-30 éveket ugrottunk vissza az időben, s olyan alakokat láttunk a papírképeken, akik már régen családot alapítottak és normálissá váltak.

Sokan várták a 20 perces gurulást – a süvítést – Pilismarótra, de majdnem annyian nem, mert nem csak e sorok írója tart attól, hogy durrdefektet kap, vagy kisodródik és azt követően testének porcikáival zúzza össze a tereptárgyakat. Így lettek az utolsókból az elsők, az elsőkből pedig megbántott kerékpárosok, mivel némi kommunikációs zavar adódott a pilismaróti sörözés előtt. Így történhetett, hogy míg a kis élelmiszerbolt mögött üldögélt a csapat színe java, többen sört kortyolgatva, ketten pedig ugyanebben az időben várták őket, akiknek pedig esze ágában sem volt elindulni. Barátaink csalódottsága megérintette a hátunk mögött leállított robogót, aki könnyes szemmel rántotta magára az egyik biciklit és együtt dőltek a másikra. Az érdekes koreográfiát senki sem pontozta, de legalább nem mozdult meg senki, hogy felállítsa azokat. Tavasz van.

Basaharc közelében elkopott egy jégkrém, egy kávé és egy sör, de az undok csaposnő miatt – aki most szívélyes volt – nem ültünk be. Meg kell hagyni – nagy lemaradásban voltunk, magunkhoz képest. Ha lett volna étvágyam, akkor még a kedvem is megjött volna a Bazilika kupolájának látványától, de nem volt. Előírásszerűen szétszakadoztunk, a vár alá érve néhányan el is felejtettük egymást, olyan könnyedén álltunk meg és fényképeztünk. Mivel többen szerettek volna eurót váltani, nem állt meg senki a váltóhelyen, így az eurótulajdonosok kifújták magukat, amíg a váltósok visszamentek.

Kaptunk egy jó tippet, hová kell menni, így könnyű volt célbaérni. Azonnal összemosolyogtunk a palócos beszédtől, pincérnőnk hangja „kiköpött” mása volt egyik rokonom hangjának. Sorakoztak a strigulák a sztrapacska mellett, de disznóság is került az asztalra… Végül én is a sztrapacska mellett döntöttem – dupla szalonnafeltéttel -, úgy gondoltam étvágy nélkül is lecsúszik, ha kellemesen brinzás… A kofola megágyazott neki és lassan letoltam.

Nem volt semmi az a perpatvar, ami 5 perccel a 18.07-es vonat indulása előtt alakult ki a pénztárnál. Voltunk még vagy 14-en…

 

Harsáczki György

 

 

Szurdok a hó alatt, víz a jég felett…

Olvadáskor a Rám-szakadékon át – 2017. február 5-én

 

Először is: botrány, hogy Budapestről Visegrád eléréséhez – amely 38,7 km távolságra található Újpest Városkapu buszpályaudvartól – 1 óra 15 percet (összesen 75 perc!!!) kell utazni, mialatt a csuklósbusz alig 40 km/órás sebességgel (néha ennyivel sem) halad. Hihetetlen, hogy nem adatik európaibb gyorsaságú közlekedési eszköz a Dunakanyar legkiemeltebb turisztikai (és történelmi) központjába, mint az, ami megadatik…

Dömösig – mely 45,2 kilométerre van Budapest, Újpest Városkapu buszpályaudvartól – 1 óra 26 percet kellett kivárnom, és közben minden fát és épületet külön megnézhettem, ha akartam…

 

Így indult… A Rám-szakadék, amelyben 112 métert kaptatunk felfelé a végéig még inkább fagyos arcát mutatta. Míg egyes helyeken a patak kitört a jégpáncél szorításából, addig máshol legalább annyi víz folyt a jég felett, mint alatta, s megint máshol észrevétlenül a jég alatt bugyogott… Az ember jócskán gázolhatott vízben – és a szinte ugyanolyan nedves latyakban –, ha végigment rajta!

A völgy felső végétől pedig újra indult a latyakút…

Harsáczki György

Lélekszakadva toronyiránt…

Átadták a Prédikálószék új kilátóját – 2016. október 22.

 

dsc_0949Úgy hozta a „szerencse”, hogy szombaton 12 órakor vetődött fel a kérdés: mit is csináljunk ezen a váratlanul szép napon? Az már szerencsésebb tényező volt, hogy alig félórával előtte olvastam az egyik barátom által továbbított hírt, amely a Prédikálószék kilátójának aznapi átadásáról szólt…

Nosza, percek alatt összepakoltam, és – bár kételkedtem abban, hogy alkonyat előtt odaérek -, nekivágtam a valahol mindig feltúrt főváros forgalmának. Pedig ha tudtam volna, hogy milyen ütőképes a Szuzim – a kocsi -, és a magam alkotta csapat, adtam volna még 5 perc gondolkodási időt magamnak, és tettem volna be váltópólót és vizet… Nagyjából egy óra alatt voltam az említett csúcs közelében – a Királykunyhói vadászház közelében lévő parkolóban. Gyors bakancshúzás, kamásli-motozás, és nekivetkőzés következett, mivel tudtam, hogy két póló elég is lesz a toronyiránt-tempóhoz. Akkor derült ki, hogy nincs harmadik – a fenti váltáshoz… Mindegy! – bosszankodtam. Ekkor az övem elengedte a nadrágomat. Na ne! Vadul koncentráltam a szétesett öv mechanizmusára. Aztán sikerült jól összerakni – végül nem kellett maslit kötnöm rá…

 

dsc_0940A vadászház előtt – alig 300 méter tszf. magaságnál – azonnal elő kellett kapnom a térképet, mert nem emlékeztem arra, hogy jelöltek-e ide tavat. Nem jelöltek, de a hangulatos kacsaúsztató azért ott van. Világos volt, hogy tulajdonképpen csak a gerincre kell fölkapaszkodnom, és én választom meg, hogy milyen meredeken. Az erdészeti döngölt dózerúton az első erős jobbkanyarig gyalogoltam erőltetett menetben, majd letérve arról először némi kétes földúton, majd a fák között, terepen kezdtem meg a szint felszámolását – kb. 400 métertől… Vadcsapások könnyítették, kidőlt, kivágott fiatal fák nehezítették a feljutást – a meredekséget meg sem említem. Az első etap után vadkerítés, annak tövében pedig – pihenő gyanánt – egy földút várt. Az utóbbit jobbfelé kerültem, és a kerítés tövében a korábbinál gyérebb aljnövényzeten vágtam neki ismét. Néhol kiláthattam Pilisszentlászló felé, s jó volt látni a megtett szintet. Ismét egy dózerútra értem, amelyen egy kis oldalgerincig haladtam, s onnan megpillantottam a Duna kékjét. Az oldalgerincen aztán már egészen könnyedén felcaplattam a turistaút szintjére – kb. 600 méterre – és bekapcsolódtam a „heppeningbe”…

 

A piros háromszög jelzésen állandó volt a „turistaforgalom” – egyre több erdészt, és erdészeti járművet láttam a Pilisi Parkrdőtől. Az utolsó szakaszon zúzalékkal frissen felszórt úton értem – többekkel – a kilátóhoz. A nemrég kiirtott aljnövényzet miatt néhol sárosabb volt a terep, mint kellett volna az esők után, és a sáros zúzalékból sokat felvittünk a talpunkon a lépcsőkre. (Hasznos kellenne valami komolyabb sárleszedő rács, s azzal kímélnénk a lépcsőt!) A fordulókban a térséghez köthető királyainkról olvashattunk komoly, illetve legendai történeteket színesen illusztrált táblákon. A 12 méteres kilátón a 9. méteren van a legfelső szint, s így tető van az ember feje felett, de ki magyarázza el azoknak az ifjú turistáknak, akik már láthatóan kigyönyörködték magukat, hogy beszélgetőpartnereikkel ne foglalják le teljes egészében a korlát-mentét! Akik sohasem gondolnak másokra… Oda kellett furakodnom. Csodás volt, amit láthattam!

 

dsc_0933Az építmény impozáns – ahogy azt várhattuk. No de nem mindenki várta – vitatott a kilátó megítélése. Eleve ellenérzést váltott ki az, hogy kivágták a hegyfok egyik jellegzetes faóriását, s jó ideig nem történt más, mint az, hogy bekerítették az építés területét és elszállították a fapadokat, -asztalokat. De visszakerült a kereszt is (mécsesek is égtek a tövében).

„Horrortorony” – vakkantotta el magát mellettem egy 30-as turista. Ő még biztosan sokáig fog ragaszkodni a régi környezethez, de hát most már ahelyett, ez van.

„Eddig is jó volt innen a kilátás, most sem lett rosszabb. Eddig is körpanoráma(?) volt, most is. Fentről most nem lehet fotózni a tartóoszlopok miatt.” – hallottam a szomszéd asztalnál egy idős turista hozzászólását. Szerintem ez nem így van, mert kicsit jobb lett a kilátás – jócskán visszavágták a fákat a sziklák alatt -, az oszlopok pedig nekem – speciel – nem akadályoztak meg a panoráma lefotózásában. Annak viszont igaza lehet, aki a hegycsúcs intimitását siratja. Az most elmúlt.

 

Jó ideje kicsit messzebbről élem meg az újításokat – most ez van. A Prédikálószéken csupán háromszor voltam – kedvenc helyeim máshol vannak. A kilátónak inkább örülök, mint nem.

Harsáczki György

Holdvilágos túratársakkal…

Az átnyergelés

Egészen másnak indult a nap, mint amit vártam. Amellett törtem pálcát, hogy jól kimerítem magam a Pilis-hegyen és környékén… és hogy kiterülök a meleg napsütésben a pástra valahol… Hogy elérjem a szentkereszti buszt, még a reggeli kávéról is lemondtam – úgy utaztam végig a városon. A HÉV-re is az utolsó percben szálltam föl.

A Remete-barlangban...-ból

A Remete-barlangban…-ból

„Szerintem legfeljebb egy perc van még indulásig…” – válaszolta egy éppen felszálló fiatal nő kérdésemre, mert egy kávé vásárlását fontolgattam még… Már nem szálltam le. A HÉV elindult.

„…itt vagyok a HÉV-en, de későn érkeztem, egyébként jelentkeztem a túrára, csak később… …a túratárson…” – hallgattam a nő telefonbeszélgetését mögöttem, ami felkeltette érdeklődésemet (ahogy mondani szokták). Én is túratársas vagyok, csak most nem jelentkeztem…

Megtudtam Zitától, hogy István, a túraszervező a Holdvilág-árok és környékére kalauzolja majd a csapatát. „Az nekem kispálya…” – morfondíroztam magamban – „de lenne társaság…” Nehéz választás volt. Februárban nem volt olyan szórakoztató a téli túra ismeretlenekkel.

Zita azt javasolta, hogy hívjam fel a túravezetőt, és tudjam meg a részleteket. „Heten vagyunk, mint a gonoszok…” – mondta István a „legfontosabbat”. Aztán mondott részleteket az útvonal felől is, és nyilvánvalóvá vált, hogy kis kört tesznek… Menjek, ne menjek? – nagy dilemma! Egy kis beszélgetés után 2 megálló alatt 2 kocsit surrantunk előre túratársnőmmel, és lehuppantunk a csapat mellé. A társaság érdekesnek mutatkozott, én pedig döntöttem: csatlakozom. Erre a döntésre azért még a dobogókői busznál történő jegyváltásig vártam – itt is vagy tízen csatlakoztak – aztán gyerünk..!

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a "lé"!:)

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a „lé”!:)

Amikor leszálltunk a pomázi rehabilitációs intézetnél ismét csapódott néhány – várt – ember. Aztán elindultunk… volna, de jött egy zajos bemutatkozás (amit az erdőben is lezajlódhatott volna), és félóra mulatás után léptünk a „Tetvek mezejére”…

Harsáczki György