Szurdok a hó alatt, víz a jég felett…

Olvadáskor a Rám-szakadékon át – 2017. február 5-én

 

Először is: botrány, hogy Budapestről Visegrád eléréséhez – amely 38,7 km távolságra található Újpest Városkapu buszpályaudvartól – 1 óra 15 percet (összesen 75 perc!!!) kell utazni, mialatt a csuklósbusz alig 40 km/órás sebességgel (néha ennyivel sem) halad. Hihetetlen, hogy nem adatik európaibb gyorsaságú közlekedési eszköz a Dunakanyar legkiemeltebb turisztikai (és történelmi) központjába, mint az, ami megadatik…

Dömösig – mely 45,2 kilométerre van Budapest, Újpest Városkapu buszpályaudvartól – 1 óra 26 percet kellett kivárnom, és közben minden fát és épületet külön megnézhettem, ha akartam…

 

Így indult… A Rám-szakadék, amelyben 112 métert kaptatunk felfelé a végéig még inkább fagyos arcát mutatta. Míg egyes helyeken a patak kitört a jégpáncél szorításából, addig máshol legalább annyi víz folyt a jég felett, mint alatta, s megint máshol észrevétlenül a jég alatt bugyogott… Az ember jócskán gázolhatott vízben – és a szinte ugyanolyan nedves latyakban –, ha végigment rajta!

A völgy felső végétől pedig újra indult a latyakút…

Harsáczki György

Lélekszakadva toronyiránt…

Átadták a Prédikálószék új kilátóját – 2016. október 22.

 

dsc_0949Úgy hozta a „szerencse”, hogy szombaton 12 órakor vetődött fel a kérdés: mit is csináljunk ezen a váratlanul szép napon? Az már szerencsésebb tényező volt, hogy alig félórával előtte olvastam az egyik barátom által továbbított hírt, amely a Prédikálószék kilátójának aznapi átadásáról szólt…

Nosza, percek alatt összepakoltam, és – bár kételkedtem abban, hogy alkonyat előtt odaérek -, nekivágtam a valahol mindig feltúrt főváros forgalmának. Pedig ha tudtam volna, hogy milyen ütőképes a Szuzim – a kocsi -, és a magam alkotta csapat, adtam volna még 5 perc gondolkodási időt magamnak, és tettem volna be váltópólót és vizet… Nagyjából egy óra alatt voltam az említett csúcs közelében – a Királykunyhói vadászház közelében lévő parkolóban. Gyors bakancshúzás, kamásli-motozás, és nekivetkőzés következett, mivel tudtam, hogy két póló elég is lesz a toronyiránt-tempóhoz. Akkor derült ki, hogy nincs harmadik – a fenti váltáshoz… Mindegy! – bosszankodtam. Ekkor az övem elengedte a nadrágomat. Na ne! Vadul koncentráltam a szétesett öv mechanizmusára. Aztán sikerült jól összerakni – végül nem kellett maslit kötnöm rá…

 

dsc_0940A vadászház előtt – alig 300 méter tszf. magaságnál – azonnal elő kellett kapnom a térképet, mert nem emlékeztem arra, hogy jelöltek-e ide tavat. Nem jelöltek, de a hangulatos kacsaúsztató azért ott van. Világos volt, hogy tulajdonképpen csak a gerincre kell fölkapaszkodnom, és én választom meg, hogy milyen meredeken. Az erdészeti döngölt dózerúton az első erős jobbkanyarig gyalogoltam erőltetett menetben, majd letérve arról először némi kétes földúton, majd a fák között, terepen kezdtem meg a szint felszámolását – kb. 400 métertől… Vadcsapások könnyítették, kidőlt, kivágott fiatal fák nehezítették a feljutást – a meredekséget meg sem említem. Az első etap után vadkerítés, annak tövében pedig – pihenő gyanánt – egy földút várt. Az utóbbit jobbfelé kerültem, és a kerítés tövében a korábbinál gyérebb aljnövényzeten vágtam neki ismét. Néhol kiláthattam Pilisszentlászló felé, s jó volt látni a megtett szintet. Ismét egy dózerútra értem, amelyen egy kis oldalgerincig haladtam, s onnan megpillantottam a Duna kékjét. Az oldalgerincen aztán már egészen könnyedén felcaplattam a turistaút szintjére – kb. 600 méterre – és bekapcsolódtam a „heppeningbe”…

 

A piros háromszög jelzésen állandó volt a „turistaforgalom” – egyre több erdészt, és erdészeti járművet láttam a Pilisi Parkrdőtől. Az utolsó szakaszon zúzalékkal frissen felszórt úton értem – többekkel – a kilátóhoz. A nemrég kiirtott aljnövényzet miatt néhol sárosabb volt a terep, mint kellett volna az esők után, és a sáros zúzalékból sokat felvittünk a talpunkon a lépcsőkre. (Hasznos kellenne valami komolyabb sárleszedő rács, s azzal kímélnénk a lépcsőt!) A fordulókban a térséghez köthető királyainkról olvashattunk komoly, illetve legendai történeteket színesen illusztrált táblákon. A 12 méteres kilátón a 9. méteren van a legfelső szint, s így tető van az ember feje felett, de ki magyarázza el azoknak az ifjú turistáknak, akik már láthatóan kigyönyörködték magukat, hogy beszélgetőpartnereikkel ne foglalják le teljes egészében a korlát-mentét! Akik sohasem gondolnak másokra… Oda kellett furakodnom. Csodás volt, amit láthattam!

 

dsc_0933Az építmény impozáns – ahogy azt várhattuk. No de nem mindenki várta – vitatott a kilátó megítélése. Eleve ellenérzést váltott ki az, hogy kivágták a hegyfok egyik jellegzetes faóriását, s jó ideig nem történt más, mint az, hogy bekerítették az építés területét és elszállították a fapadokat, -asztalokat. De visszakerült a kereszt is (mécsesek is égtek a tövében).

„Horrortorony” – vakkantotta el magát mellettem egy 30-as turista. Ő még biztosan sokáig fog ragaszkodni a régi környezethez, de hát most már ahelyett, ez van.

„Eddig is jó volt innen a kilátás, most sem lett rosszabb. Eddig is körpanoráma(?) volt, most is. Fentről most nem lehet fotózni a tartóoszlopok miatt.” – hallottam a szomszéd asztalnál egy idős turista hozzászólását. Szerintem ez nem így van, mert kicsit jobb lett a kilátás – jócskán visszavágták a fákat a sziklák alatt -, az oszlopok pedig nekem – speciel – nem akadályoztak meg a panoráma lefotózásában. Annak viszont igaza lehet, aki a hegycsúcs intimitását siratja. Az most elmúlt.

 

Jó ideje kicsit messzebbről élem meg az újításokat – most ez van. A Prédikálószéken csupán háromszor voltam – kedvenc helyeim máshol vannak. A kilátónak inkább örülök, mint nem.

Harsáczki György

Holdvilágos túratársakkal…

Az átnyergelés

Egészen másnak indult a nap, mint amit vártam. Amellett törtem pálcát, hogy jól kimerítem magam a Pilis-hegyen és környékén… és hogy kiterülök a meleg napsütésben a pástra valahol… Hogy elérjem a szentkereszti buszt, még a reggeli kávéról is lemondtam – úgy utaztam végig a városon. A HÉV-re is az utolsó percben szálltam föl.

A Remete-barlangban...-ból

A Remete-barlangban…-ból

„Szerintem legfeljebb egy perc van még indulásig…” – válaszolta egy éppen felszálló fiatal nő kérdésemre, mert egy kávé vásárlását fontolgattam még… Már nem szálltam le. A HÉV elindult.

„…itt vagyok a HÉV-en, de későn érkeztem, egyébként jelentkeztem a túrára, csak később… …a túratárson…” – hallgattam a nő telefonbeszélgetését mögöttem, ami felkeltette érdeklődésemet (ahogy mondani szokták). Én is túratársas vagyok, csak most nem jelentkeztem…

Megtudtam Zitától, hogy István, a túraszervező a Holdvilág-árok és környékére kalauzolja majd a csapatát. „Az nekem kispálya…” – morfondíroztam magamban – „de lenne társaság…” Nehéz választás volt. Februárban nem volt olyan szórakoztató a téli túra ismeretlenekkel.

Zita azt javasolta, hogy hívjam fel a túravezetőt, és tudjam meg a részleteket. „Heten vagyunk, mint a gonoszok…” – mondta István a „legfontosabbat”. Aztán mondott részleteket az útvonal felől is, és nyilvánvalóvá vált, hogy kis kört tesznek… Menjek, ne menjek? – nagy dilemma! Egy kis beszélgetés után 2 megálló alatt 2 kocsit surrantunk előre túratársnőmmel, és lehuppantunk a csapat mellé. A társaság érdekesnek mutatkozott, én pedig döntöttem: csatlakozom. Erre a döntésre azért még a dobogókői busznál történő jegyváltásig vártam – itt is vagy tízen csatlakoztak – aztán gyerünk..!

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a "lé"!:)

Remek szalonnasütés volt! Dőlt a “lé”!:)

Amikor leszálltunk a pomázi rehabilitációs intézetnél ismét csapódott néhány – várt – ember. Aztán elindultunk… volna, de jött egy zajos bemutatkozás (amit az erdőben is lezajlódhatott volna), és félóra mulatás után léptünk a „Tetvek mezejére”…

Harsáczki György