Aludjunk várromban! …de legalább mellette

Felvidéki túra Kisaranyos-Kicő-Hrussó vára-Kicő-Kisaranyos-Fekete-vár-Kisaranyos útvonalon

 

Túrakiírás: Szombat korai indulás az apró Kisaranyos (Zlatno) településre, ahol otthagyuk az autót és az 1708 óta romosodó Hrussó vára végcéllal teszünk egy túrát – nem túl nagyot. Kb. 15 km
Sátorállítás és tűzgyújtás!

Másnap a Tribecs egyik fő gerincén (600-700 méteres) érünk vissza a délután derekán az autóhoz csodálatos őszi színorgia közepedte…:)

Melegebb hálózsák ajánlott, de normál hálózsákkal meleg éjszakai felöltözéssel, jó derékaljjal is átvészelhető egy hűvösebb éjszaka. Kiutazás 1 ötszemélyes Suzukival személyautóval. inkább 3, mint 4 fő fér el felszereléssel. Benzinköltség szétosztása – alap. Autóval együtt is lehet csatlakozni!

Négy óra tájban Hrussó várához értem...

Négy óra tájban Hrussó várához értem…

Végül: résztvevők száma – jómagam. A túra nem volt túl könnyű. Az éjszaka enyhe volt. Útközben nem volt mód sörözni, sőt vizet venni sem…

Mégis elégedett vagyok!

H. Gy.

A Püskiben – személyesen…

Arcok és történetek 1956-ból – könyvbemutató

 

Csete Örs, a könyv szerkesztője, fotósa

Csete Örs, a könyv szerkesztője, fotósa

2017. október 3-án Csete Örs 1956 személyesen című könyvét – a szerző mellett – Földváryné dr. Kiss Réka történész (a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke), és dr. Sulyok Miklós művészettörténész, a szerző „atyai jóbarátja” mutatta be.

Csete Örs – édesapja által elmeséltek hatására – 1993 óta kutatja, fotózza és interjúvolja az 1956-os eseményekben részt vett embereket, kiváltképpen a fegyveres harcokban résztvevőket, és az ezt követően meghurcoltakat. Eközben olyan finn, román, osztrák, lengyel, olasz kortársaikra is akadt, akik – helyben vagy távolról – segítették a forradalmárokat, szolidárisak voltak velük, pénzt, gyógyszert gyűjtöttek, küldtek a harcolóknak és a közben nélkülözőknek. Katonák, egyetemisták, melósok, asszonyok, gyerekek.

111 rövid, igen változatos megközelítésű, hatású és hangulatú személyes történet és 111 művészi portré került a könyvbe, amelyek kölcsönösen erősítik egymást, a rideg-színű duoton nyomtatásnak köszönhetően pedig mindezek együtt felidézik a tankok, a Vörös Hadsereg árnyékában küzdők és reménykedők vészterhes hangulatát.

Napjainkban valóban a 24. órában vagyunk ahhoz, hogy még találkozhassunk élő 56-osokkal. A budapesti Perjesi Tibor, a könyvben szereplő egyik túl- és átélő részt vett a bemutatón a fiatalabbak örömére és megilletődésére. Perjesi úr szívesen adta kézjegyét könyvbéli portréja mellé.

Csete Örs tanári, könyvtárosi és etnográfusi diplomával rendelkezik, tematikus fotóprojektek megvalósítója.

A megjelent érdeklődőket pogácsával, borral és ásványvízzel látták vendégül a szervezők.

H. Gy.

Hazámhoz híven… – Erdei László tüzér naplója és levelei 1939-1948

Könyvajánló – Hazámhoz híven…

 

„Féltve őrzött családi ereklyeként maradtak meg az eredeti dokumentumok, amelyeket három fejezetbe szerkesztve nyújtok át az Olvasónak.” – írja édesapja emlékének szánt könyv előszavában Dr. Erdei László.

Jobb oldalon a könyv borítója

Jobb oldalon a könyv borítója

A korabeli – sőt, olykor a hadszíntérről készített – fényképfelvételekkel illusztrált kiadvány egy huszonéves közkatona, felderítő tüzér szemszögéből mutatja be a második bécsi döntést követő erdélyi bevonulást, az 1941-es délvidéki harcokat, majd a hadtest Ukrajnába való vezénylésével a szétlőtt bolsevik hátországot. Az innen történő hazavezénylésig tart az első fejezet, a Napló, a második fejezet viszont a hadifogság éveit eleveníti fel Kiskunhalastól Kijevig, 1944-től 1948-ig válogatott, eredeti leveleken keresztül. Itt is olvashatjuk a kor jellegzetes-szomorú levél-fajtáját, amit fogolyszállító vagonból dobtak ki… Milyen furfangokra, találékonyságra, kitartásra volt szükség a mindennapi élelem beszerzéséhez? Milyen volt egy aratás a kolhozban? Hogy szárították meg a téli jégvágáskor vízbe esett ruhát a szabadban? A levelek, az elbeszélések felfedik…

A harmadik fejezet egy zsebnotesz másolata, amely az események, az évszámok és az érintett helységek nevein kívül dalokat, katonadalokat tartalmaz, mely a honvédek érzésvilágát, elhivatottságát tükrözi.

Bal oldalon a könyv borítója

Jobb oldalon a könyv borítója

Erdei László tüzér részletgazdag, jó megfigyeléseken alapuló, személyes véleményével és kesernyés humorával átszőtt feljegyzéseit, a leírt, kevéssé ismert időszakok és hadszínterek, viszonyok emelik ki a hasonló krónikák közül: „jelentős” hadszíntéri történések előtti – 1940-41-es – állapotokkal csak ritkán és elnagyolva találkozhatunk a történelemkönyvekben.

 

A B5 méretű 108 oldalas, keménytáblás könyvet 2010-ben adták ki Szegeden. Ára: 2000 Ft

Elérhetőség: pusztayagi@gmail.com

Észveszejtő szikla-útvesztők

Két erős túra a Nagy-Kapelákban, a Bijele és Samarske csúcsok védett területein

Első túránk tetején a "hab" - egy kis csúcsmászás drótkötéllel...

Első túránk tetején a “hab” – egy kis csúcsmászás drótkötéllel…

 

A fene gondolta volna, hogy vannak a Biharnál is vadabb karsztos terepek! Jólesett meglepetés, a felismerés. A sok titkot tartogató Dinári-hegységrendszer Nagy-Kapelák karszthegységének ördögszántotta turistaösvényei általában nem alkalmasak elmélázásra, mert könnyen orra bukhatunk. A karszt fedetlen, de dús – bükk és fenyő – erdőkkel fedett, amelyek egy őserdőhöz méltóan teszik hozzá a magukét a (néha) járhatatlansághoz…

H. Gy.

 

Másnap – előző napi terep-tapasztalatainknak köszönhetően – lényegesen mélyebben hatoltunk a kisbusszal a Bijele i Samarske rengetegébe, hogy onnan a tegnapi karrmezőkhöz és szakadék-erdőkhöz hasonló vidékre merészkedjünk. Remek ez az erdős karszt, mivel a lombok védenek a tűző naptól, a fehér sziklafelületekhez, a természetes “mészkőszobrokhoz” pedig szép zöld hátteret adnak. Először a Samarske-csúcsra másztunk fel (1302 m), majd fantasztikus formakincsű, meredek mészkőtornyokat vettünk sorra. Egyes sziklák tetején ingókő vagy szinte gombasziklaként külön életet élő kőzetblokkok virítottak, miközben a sziklafelszínekbe mély, vagy kevésbé mély csatornákat oldott-mosott az esővíz… A második hegytetőtől elbúcsúzva – annak tövében – olyan meglepően mély beszakadást (szakadéknyelőt?) fedeztünk fel, amelynek alig-alig láttunk le a mélyére, ám ott mintha havat pillantottunk meg… Ezt követően olyan vad terepen haladtunk órákon át, amelyet szinte barlangi terepnek is mondhattuk volna a sziklagörgetegek, a meredekség, és a kidőlt fák egyvelege miatt. A Velika Kanon egy felhasadozott hegytető-közeli kőzettömegben kialakult szűk járatrendszer, amelyen nagy ügyességgel – vagy nagy nehézség árán – lehet csak átmászni, mivel annak nyomvonala meredeken emelkedik is. Egyes helyeken épp, hogy ember számára járható – falain mutatósan sorakoznak a párhuzamos nagy, karmolás-szerű bemélyedések, amelyek érdekes fény-árnyék hatásokat keltenek. Nem sokkal odébb egy különleges turistaházat látogathattunk meg (épp egy húszfős horvát turistacsoport volt itt távozóban), amely nemcsak a sziklafal tövében, de annak barlangszerű odvába is be volt építve-süllyesztve. A vad terep miatt erősen indokoltak az ilyen menedékek… Úttalan utakon – kőfolyásokon, mohás görgetegeken, sziklahalmazokon – haladtunk a következő egy órában – mindazt azért, hogy még se ott jöjjünk le a hegyekről, ahol egyszer már leereszkedtünk… A leereszkedés előtti utolsó látnivaló az Ackova dolina volt, mely – végül is – egy sziklacsoport. Az egyik sziklafal tetején egy különösen magas, keskeny sziklatorony emelkedett – a Katedrális – (a fejünket teljesen hátra kellett szegni), a másikon pedig a Nagy Kavics „billegett”. Rengeteg medvehagymával „terítették meg” a dolinához vezető ösvényt, s bár már virágzott, többnyire jó ízű volt a levele… Rendkívül fáradtan értünk le a buszhoz…

 

Mivel többünk másfél nap alatt ráunt a konzerv-kajára, aznap mindenképpen meleg vacsorát szerettünk volna enni. Laci megadóan vezette le a kisbuszt az egyetlen „biztosan vendéglős” településre, Ogulinba, ahol így megint rápillanthattam a Frangepán-vár alatt eltűnő Dobra-folyó vize vájta szurdok erejére. Hazafelé egy jókora vadászgörény hullámzott át előttünk az úton…

Harmadnap Novi Vinodolski tengerpartjára sírta le magát a csapat – egy része, amely a hideg víz és a nem kiemelten szép környezet miatt számomra felejthető élmény volt…

Harsáczki Gyuri

Nagy-Rozsutec – létrán és hágóvason

Két túra a Kis-Fátrában – 2017. március 24–26.

1. Nagy-Rozsutec az Alsó- és a Felső-szakadékokon át

 

Pénteken autóztunk le Terhelyre (Terchová), másnap pedig az egyébként három szakaszra tagolható Alsó- és Felső-szakadék vaslétrái és -rámpáin át az 1200 méteren található Rozsutec-nyerget érintve a Nagy-Rozsutecet (1609 m) másztuk meg.

Visszafelé másik irányt választottunk: a Nagy-Rozsutec másik oldalán ereszkedtünk le, majd egy Stefanová-i sörözést megejtve keresztezve felfelé-utunkat  az Új-szakadék rámpáin, és vaslétráin jöttünk le… Azt hiszem, amikor eljött a vacsora ideje, két adag brinzás galuska is elfért volna bennem…

2. Nagy-Kriván csodakilátásokkal

A már előző napon jól megnézett Nagy-Kriván (1709 m) csúcsot a Vrátna-völgyből a Lublói-hágón át értük el. A Vág partján házról-házra láthattuk Zsolnát a keleti irányba míg – később – nyugat felé a Magas-Tátra előterében Alsókubint. A Nagy-Fátrának is idelátszott egy kis hó és jég a feje búbján… Leereszkedtünk a lanovkaállomáshoz, majd pihentünk egy kicsit a padjain, majd előző napi túránk csúcsa, a Nagy-Rozsutec felé haladtunk a Vrátna-völgyfőt ölelő csúcsokon, gerinceken. A végén kényelmetlen ereszkedés következett egy sípályán, amelynek lefagyott, összetömörödött hava-jegén embert próbáló feladat volt lejutni és talpon is maradni…

 

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (8. rész)

Mintája a körösfői templom volt...

Mintája a körösfői templom volt…

Rárósmúlyad és Alsósztregovától Balassagyarmatig

 

Társaimat nagyon megfogta Rárósmúlyad temploma. De tetszésüket tett is követte: gyorsan megtalálták a templom gondnokasszonyát, aki éppen virágot ültetett a portáján. Kíváncsian toltuk be kerékpárjainkat a kerítéskapun. Az asszony elnézést kért tőlünk, hogy nem tud jól magyarul, mivel ő szlovák, de igyekezni fog. A 2011-ben 318 (ma már talán még kevesebb) lakosú Múlyad lakosainak nagyobbik fele szlovák, és egyre nő a romák aránya. Sajnos voltak már betörések, illetve betőrési kísérletek, de a legnagyobb kárt olyanok követték el, akik az Ipoly túlpartjáról jöttek.

Medgyaszay „szerelme”

Ahol vezetőnk nem tudta magát pontosan kifejezni, a segítségére siettünk. A templom Magyarország első vasbeton temploma (a mai Magyarországé a kerekegyházi) volt, amelyet gróf Kőrfy Rudolf építetett és finanszírozott 1909 és 1910 között. Az építtető egyébként nem volt helyi születésű, s gyermeke sem volt, de úgy döntött 120 000 koronát adományoz arra (1906-ban hunyt el), hogy a falunak temploma, családja számára pedig temetkezési helye legyen.

Az elismert Medgyaszay azért is választotta a betont, mivel olcsóbb volt, mint a tégla és az anyag szállítása is könnyebb volt a korabeli rossz utakon, de az újszerű építőanyag miatt mindössze tíz év garanciát vállalt az épületre. Szerencsére ma is áll.

A templomnak a mainál jóval egyszerűbb berendezése volt, s az oltárképet is egy hófehér márvány Szent Erzsébet-domborművel váltotta ki, amit azóta kiszíneztek. Sajnos a bejárat feletti sgraffitot is átfestették, amely most elég rossz állapotban is van. Medgyaszay István – aki az építés közben „beleszeretett” a templomba -, így jellemezte alkotását: „a templom egyszerre meghökkentő, tekintélyt parancsoló, népies, meseszerű és formabontó.” Aki láthatja ezt az eldugott alkotást, igazat ad szavainak! A tornyot a kőrösfői templomról mintázta, templomhajó helyett pedig egy nyolcszögletű csarnokot tervezett. Az e kettőt összekötő épületrészben kapott helyet a sekrestye.

 

Lépcsők a harangtoronyba

Lépcsők a harangtoronyba

A talajvíz és a kerubok…

Az oltár két oldalán lépcső vezet le a sírhelyre, s az egyiken mi is lementünk. Sajnos az Ipoly magas állásakor, alkalmanként méteres víz is áll a Kőrfy család sírboltjában. Vezetőnket ezután követtük a sekrestyébe, ahonnan nagy meglepetésemre a harangtorony hasábjába érkeztünk. Nem volt benne emeletmegosztás, mi pedig – a kulccsal a kezünkben – felmásztunk a recsegő falépcsőkön a harangteraszra. Ilyen közelről még nem láthattam szecessziós részleteket! A csarnok nyolc kiszögellésén álló öntött-beton angyalokat-kerubokat csupán néhány méterről fotózhattuk a csodálatos vidék háttere előtt. Megtapogathattuk az 1924-ben öntött harangokat, magunk felett pedig a száz éves zsaluzás deszkáinak nyomait láthattuk. Mintha csak ide tartozott volna, Nógrádszakáll hasonló korú, gyönyörű neogótikus templomát is szemügyre vehettük a folyó túloldalán.

A második világháborúig fa- és acélhíd is szolgálta itt a közlekedést, de akkor mindkettőt megsemmisítették. Napjainkban már könnyebb idejutni Magyarországról, mivel a közeli Ráróspusztánál 2011-ben átadták a Madách-hidat.

– Micsoda élmény! – mindekinek ez volt a szemében, miközben lefelé jöttünk – Ez meg kellett néznünk! Képeslapot vásároltunk és adományt is hagytunk a templom rendbentartására.

 

Levezetés stranddal, sörrel

Kényelmesen visszatekertünk Alsósztregovára, ahol – erősen motiválva – gyorsan ráakadtunk az egyetlen nyitvatartó kisvendéglőre. Odahívtuk napközben passzívabban pihenő barátunkat is. A kizárólag szlovák nyelvű étlap miatt nehézkes rendelés közben kiderült (természetesen), hogy a szakács fiú magyar, aki aztán ismertette a kommersz ételkínálatot. Az ebéd elköltése után strandolás mellett döntöttünk – mert megérdemeltük…

Az Aquatermál fürdő „gőzerővel” üzemelt – a nagy meleg a malmára hajtotta a vizet. Beltéri medencéi is vannak – a 36 fokos vizet télen is élvezhetik a vendégek. A pénztáros fiú szintén magyar volt, s bent is hallhattunk magyar szót. (Alsósztregova 1045 lakosából közel száz magyar.) Mikor egymás után két hibás chip-es kabint is kifogtam, egy pár segítségét kértem, akik szintén tudtak magyarul. A hűvös, kinti medencékben újjászülettem, de a benti termálmedencéket is kipróbáltuk: csak áztattuk magunkat és találgattuk a csobogó víz mellett a visszhangos csarnokban, kik lehetnek itteni magyarok?

Kell ez a strand..!

Kell ez a strand..!

Időnk leteltével kioldalogtunk, s kedvenc kempinges büfénkben folytattuk a felfrissülést – sör segítségével – egészen naplementéig, miközben megterveztük a hazautat. (Ez már kicsit fájdalmasabb volt…) Büfé reggelit is rendeltünk – pontban hét órára. A kemping szombati forgalma kicsit megnőtt, s mi idegesen figyeltük a közelünkben lévő lakóautó utasainak „szombat esti lázát”, amely fényjátékkal és hangos zenével is járt, de 22 órakor egy csapásra abbahagyták! Már ilyen is van!

 

Ipoly menti lemaradás…

Utolsó napunk elején kicsit szomorkás hangulatban szaporáztuk a pakolást. A sátorbontás sorrendjében libbentünk a rántottás tányérokhoz. Nagyon belejöttünk a kerékpártúrába! – Én még napokig tudnám folytatni! – mondták egymás után barátaim… – Jövő nyáron folytassuk! – mondtuk ki. Ezek szerint belefért ennyi nézelődés és kulturális „megálló”! Ennek örömére csináltattunk egy közös záróképet a portás- és takarítónővel és elindultunk vissza, Rárósmúlyadra.

Az Ipoly csodálatos vad-ártere Csalár után...

Az Ipoly csodálatos vad-ártere Csalár után…

A vasúti kapcsolat végett Balassagyarmatra volt a cél, az Ipoly völgyében Bussa, Csalár, Ipolykürtpuszta, Pető, Ipolykér, Zsély, a „rántotthúsos településünk” és Tótgyarmat érintésével.

Múlyadot Bussa (Busince) követte. A takaros faluhoz egykor egy kisebb vár is tartozott, de azt elfoglalták és lerombolták a törökök 1552-ben. Bussát követően az út gyümölcsfák árnyékában vezetett, majd az apró Csalár (Celáry) következett – barokk uradalmi kastélya egy mellékutcában roskadozik. A keskeny aszfaltút a völgyet kísérő dombok oldalában futott, csodás kilátással az Ipoly árterére, aztán Ipolykürtpusztán, a fák és magas kerítés mögé rejtett 19. századi Keglevich-kastély előtt álltam meg. Az udvaron sétálgató, üldögélő idős emberek után szociális otthonra tippeltem, és úgy is volt: 1968 óta intézet. A kapuja előtt álló pózna gólyafészkében élénk családi élet folyt…

Zsély. Itt már voltunk tegnapelőtt..!

Zsély. Itt már voltunk tegnapelőtt..!

A petői kereszteződésben – a többiektől már jócskán lemaradva – jól tippeltem az ipolykéri irányra, és akkor jutott eszembe, hogy felhívjam társaim figyelmét bizonyos, térképen nem jelölt Ipoly gyaloghidakra (pl. az őrhalom-ipolykovácsira), ahol jócskán rövidíthettünk volna távot. Miután utol értem őket, sajnos elbizonytalanodtam, hol is vannak azok, magyarországi vonatindulásunk pedig nem hagyott időt kísérletezgetésre. Ipolykérnél meg kellett „mászni” a meredek dombokat a melegben, aztán pedig lesüvíteni Zsélyre. – Milyen csinos kastély! – szólt Attila. – Itt már jártunk tegnapelőtt! – hűtöttem le.

 

A befejezés nehézségei

Tótgyarmat, majd a gúnyhatár következett, és majdnem egy órával korábban értük el a vonatot. A napi nehézségek csak itt kezdődtek el, mivel a fekvőkerékpár kicsit nehezebb, kicsit nagyobb és annál is nehezebben emelhető-helyezhető, mint a hagyományos. Később megenyhült vonatvezetőnk még nyafogott is kezdetben, hogy ennyi biciklit „nem szabályos” a háromkocsis Bz-szerelvényen szállítani! Hogy mentünk volna haza? A fél csapat vár az órákkal később induló következőre? Az normális volt, hogy nyugodtan ülve tocsogtunk az izzadságban, de Vácon a rohanva átszállást – ami nem sikerült – máig felemlegetjük.

A balassagyarmati állomásnál...

A balassagyarmati állomásnál…

De mi ez a sok kalandhoz képest! A túra mindannyiunkba annyi élményt csepegtetett, hogy csak a jó fog megmaradni! Menjünk a Felvidékre, tekerjünk, beszéljünk magyarul és figyeljünk, ki válaszol! Mi ott leszünk!

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (7. rész)

A kemping néhány fája tövébe húzódtunk sátrainkkal. Nna mennyit tekerünk a pihenőnapon???

A kemping néhány fája tövébe húzódtunk sátrainkkal. Nna mennyit tekerünk a pihenőnapon???

Alsósztregovától Rárósmúlyadig – meg vissza…

 

Másnap – a hetedik napon – pihenőnapot adtunk magunknak. (Nna, mi is lesz ebből – viccelődtünk -, mert legutóbbi biciklis túránkon a pihenőnapon tettük meg a rekordtávot…) Felmerült, hogy sátor és egyéb nehezékek nélkül tekerjünk el Gácsig (Halic), vagy még tovább, Losoncig (Lucenec), de a táv már nem volt összeegyeztethető a pihenőnap fogalmával. A csapat fele emellett ragaszkodott ahhoz, hogy nézzük meg a Madách kastélyt a kiállítással! Kávézóinkat sikerült a büfé asztalaihoz „vezetni”, hogy kényelmesebben kávézzunk, ami aztán villásreggelibe torkollott, mivel reggelivel is tudtak szolgálni.

A Madách-kastélyig csak át kellett gurulni Alsósztregován. Az úrilakot a templom mellett-mögött találtuk – tegnap egészen eltakarták a hatalmas fák – de csak a polgármesteri hivatal udvarán át lehet megközelíteni, ami nem egyértelmű. Kerékpárjainkat feltoltuk a kis dombon – a lépcsős ösvényt kikerülve. Fotózás közben értünk az árnyékos udvarára, ahonnan beléptünk.

Az érdekes, tornyos rokokó-klasszicista épületet 1996-ban újították fel, de festése jóval frissebb… Az aszimmetrikus U-alaprajzú épületet a költő-politikus nagyapja, Madách Sándor építtette a korábbi Madách-kastély alapjaira, amely 1758-ban már másodjára lett a lángok martaléka. A Madáchok már 1430-tól – a Széchenyieket követően – a hely birtokosai voltak, s itt álló 13. századi várukat a törökök rombolták le 1552 körül. A korábbi kastély kapuja feletti kőtáblájának egy darabja a fogadóterem falában látható.

 

A Madách-kastély timpanonján...

A Madách-kastély timpanonján…

Madáchnál vendégként…

Egy csinos magyar hölgy fogadott bennünket, de meg kell mondjuk, teljesen hiányzott belőle a szklabonyai Mikszáth-emlékházban tapasztalt lelkesedés és kedvesség. Ellátott bennünket az audio-tárlatvezetővel, majd útbaigazított bennünket. A mai bejárat közelében volt a költő dolgozószobája, az „oroszlánbarlang”, ahol gyakran aludt is, miután alkotás közben kifáradt. Abban sajnos semmi meglepő nincs, hogy a kastély eredeti berendezéseiből semmi sem maradt itt – a bútorok máshonnan érkeztek.

A felújított kiállítást – amely a szlovák-magyar együttműködés jegyében készült el három év alatt – 2013-ban adták át télvíz idején. A kiállítás két részre osztható: Madách Imre és a Madách család 19. századi életterének bemutatása mellett a kisebb helységek és folyosók láncolatában a költő 1862-ben megjelent kiemelkedő drámájának, Az ember tragédiájának 15 színét jelenítették meg installációkban. Ez volt az, ami sokunkat megfogott! A folyosók egy részén pedig a műhöz készített grafikák sorakoznak Zichy Mihálytól, Kass Jánostól és Nagy Zoltántól. Kétség nélkül kijelenthetjük, hogy alaposan megtervezett, szépen kivitelezett kiállítás fogadja itt a látogatókat!

Rárósmúlyad. Jól kezdődik..!

Rárósmúlyad. Jól kezdődik..!

Jól jöttek a kerékpárok Madách Imre síremlékének felkereséséhez, mivel közel délig bolyongtunk a termekben. A nagy park fái alatt gyorsan megtaláltuk a kitárt karú ifjú szobrával (talán Ádáméval) díszített síremléket, amely alatt 1934 óta pihennek a költő-politikus hamvai. Akkor abból a kis vályogkápolnából hozták a parkba, amely a település szélén ma is köszönti a fürdő felől érkező embert.

 

Rárósmúlyadi benyomások

Ekkor döntöttünk végérvényesen: csak egy közeli településig megyünk, talán Rárósmúlyadig. Kényelmes tempót diktáltunk az Ipoly felé, s az egyetlen kis település, Dolny Bukovec után árnyas-erdős út vezetett a völgyben. Furcsa volt innen az Ipolyhoz érkezni, nem is tudatosult igazán. Az elágazásban már Rárósmúlyad (Múl’a) mellett lobbiztam, és már bátran hangoztattam, hogy van ott egy érdekes, szecessziós templom. Néhány kilométer után be is értünk a településre, amelynek futballpályáján valamilyen gyermeknap-féle zajlott. A központban, a kanyarban nagy zenebona és éneknek tűnő kiabálás hallatszott ki a kocsmából, előtte pedig két fiatal kókadozott egy padon: délben kiütve…

Kilátás a harangtoronyból

Kilátás a harangtoronyból

Izgatottan kutattam szememmel a templomot, amely éppen Rárósmúlyad másik végén állt. Megilletődtem, hogy végre láthatom a már régen „bakancslistás” szecessziós emléket, s nagyon örültem, hogy társaim is rácsodálkoztak az épületre. – Te ezt honnan tudtad? – kérdezték tőlem. – Különösen szeretem a szecessziót… – válaszoltam.

(folytatjuk)

Harsáczki György

A határ: a csillagos ég!!! – Zselic

„A Zselici Csillagpark / Schmall Rafael fotója” (Mekkora kép!!! - Harsáczki)

„A Zselici Csillagpark / Schmall Rafael fotója” (Mekkora kép!!! – Harsáczki)

Harmadik helyen a zselici Csillagoségbolt-park

www.kaposvarmost.hu – 2015. 11. 03., kedd, 21:04

 

Augusztusban egy angol turisztikai portál, a „Wanderlust travel magazine” összeállítást közölt Európa, USA és Kanada 13 legjobbnak tartott csillagoségbolt-parkjáról. Ezen a Zselic az előkelő harmadik helyen szerepel, és a Hortobágyi Csillagoségbolt-park is ott van a tizediken.

Éppen tíz éve annak, hogy elindították a nemzetközi csillagoségbolt-park programot, mivel egyre jobban csökken az a terület, ahol a csillagos égboltot és a Tejutat zavaró fényektől mentesen lehet megcsodálni. Az első védett területet 2007-ben nyitották meg a Natural Bridges National Monument területén az USA Utah államában. Európában elsőként a Zselici Tájvédelmi Körzetet terjesztették fel nemzetközi csillagoségbolt-park címre, melyet 2009-ben meg is kapott. Hortobágy 2011-ben kapta meg ugyanezt a minősítést.

(Forrás: internet)

(Forrás: internet)

Kolláth Zoltán, a hazai csillagparkok atyja lapunk 2015/23-as számában volt a hét kutatója rovat vendége, most az említett helyezésekről kértük véleményét. „A csillagos égbolt az emberiség kulturális örökségének része, így az éjszakai ég látványát is meg kell óvnunk a jövő nemzedékek számára. Nagyon sok faj él a természetben, rovarok, madarak, denevérek, melyeket zavar a mesterséges fényforrások által túlzottan és indokolatlanul kibocsátott fény. Van olyan tapasztalatunk is, hogy teljes osztálynyi középiskolás diák úgy érte el az érettség küszöbét, hogy még nem találkozott az igazi csillagos égbolttal, a Tejút látványával. Kulturális örökségünk egy része tehát elveszik… Talán éppen a parkok segítenek abban, hogy ez a folyamat a visszájára forduljon.

(Forrás: internet)

(Forrás: internet)

A remény megvan, hiszen itthon óriási az érdeklődés a csillagoségbolt-parkok programjai iránt. A csillagnéző túrák sokszor már hetekkel előre betelnek. A háborítatlan éjszakai környezetnek a saját szemmel megtapasztalható csillagászati élményen kívül nagy a turisztikai vonzereje is. Az elmúlt években több olyan intézmény is létrejött, ami bővíti is a lehetőségeket Magyarországon. A Pannon Csillagda Bakonybélben és a Zselici Csillagpark a helyszíni sétákon kívül távcsöves bemutatókat és planetáriumi műsorokat is kínál. A Hortobágyi Csillagoségbolt-park is bemutató csillagvizsgálóval bővült a Fecskeház Erdei Iskola területén. A Bükki Nemzeti Park pedig jó eséllyel készül a terület hivatalos felterjesztésére.

Persze a turisztikai listák elég szubjektívek, de mindenképpen elismerés a hazai programnak. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem ez az első, ahol a Hortobágy és a Zselic is szerepel. 2014-ben a CNN.com közölt egy 22-es listát (http://edition.cnn.com/2014/03/12/travel/dark-sky-parks-and-reserves/) 2013-ban a brit „Sky at Night” magazin, egy európai tízes listát közölt, benne a Zseliccel. azért is jelentős, mert a BBC műsorához kapcsolódó rangos, amatőr csillagászoknak szóló folyóiratról van szó. E híreknél sokkal fontosabbnak tartom, hogy gyerekek jutnak el a csillagoségbolt-parkokra is rácsodálkozhatnak a háborítatlan éjszakai tájképre, ami fölött a Tejút ível át.”

Kozpontban a zselici csillagda (Fotó: internet)

Központban a zselici csillagda (Fotó: internet)

(Forrás: eletestudomany.hu)

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (6. rész)

Ipolyságtól Alsósztregováig

 

Kutyagyűrűben az ipolysági kempingben

Kutyagyűrűben az ipolysági kempingben

A reggel első lényeges momentumai természetesen a kotyogós körül történtek az ipolysági autós kempingben. A kempinghez tartozó tapintatos kutyusok, már az első felkelőkkel felvették a szemkontaktust… „Egy bolyban” megreggeliztünk a lágy napsütésben, miközben négylábú felvigyázóink már elérhető közelségbe kerültek – közös fotók is készültek. Mielőtt elhagytuk volna a kempinget, a tulajdonos arról mesélt, hogy micsoda élet volt itt a 80-as években… Jó lett volna megélni. Ma az is gondot jelent, hogy a reklámtábláját valahová kitegye, belébotoljon az a néhány vendég.

Ismerős utakon – „diplomás” falvakban

Nekünk viszont ismerős terep következett – 2011-ben már végigtekertük az Ipolyság-Inám szakaszt. Ismét átkeltünk az Ipolyon, hogy annak jobb partján egy seregnyi települést érintsünk. Ipolyság kéttornyú templomnál lemaradtam – csúcsíves bélletes kapuzata azt mutatta, hogy a templom régebbi, mint azt barokkos jegyei mutatják. Premontrei kolostorát a Hont-Pázmány nemzetségbeli Márton bán alapította1237-ben, s ekkor épültek erődítései (valószínűleg kerítőfalai). Az erődített kolostor számos támadást, ostromot állt ki, s a törökök sikertelenül ostromolták meg 1550-ben. Két évvel később már elfoglalták, s csak 1595-ben szabadították fel. Ekkor lebontották korábban már említett erődítéseit, s csak a kolostor és a templom maradt meg – azokat barokk stílusban alakították át. A nemrég helyreállított templom mellett romosodó épület a jezsuita kolostor – több gótikus részlete van.

A 18. századi ellenreformáció során innen Csecsei János és Szodói András prédikátorokat hurcolták el gályarabságra. A város egyébként az első volt azon települések között, amelyeket Csehszlovákia „visszaadott” Magyarországnak 1938-ben.

Tesmágot az országút elkerüli – az egyik Horthy teljesítménytúrán néztünk szét a szép faluban. Az Ipolymenti út szép, hol árnyékos, hol nyílt, de kényelmes, és a lankás dombokról gyakran jó kilátás esik a folyót kísérő vizenyős területekre. 2011-ben Ipolyhídvégen – miközben a régi híd nyomait kerestük -, pogácsával és ásványvízzel kínáltak meg. Aztán megmutatták, ami kerestünk, sőt, a „kézi vezérlésű” mini-kompot is, amit akkor ki is próbáltunk.

Egykor fontos átkelőhely volt (szemben állt Drégely vár), s jelentősége megnövekedésével maga Hunyadi János rendelte el 1449-ben az első híd építését. A régi kőhidat a második világháború végén robbantották fel a németek, s azóta nincs a helyén semmi – a két ország viszonyait tükrözi, hogy az első világháborúig 47 hídon lehetett átkelni az Ipolyon, ma bezzeg… Az igényt a helyi kezdeményezésű, fából épített gyaloghidak jelzik. Ha rendes híd épül, az Szondi György híd lesz – már tervezgetik, bár az Ipoly itt éppen védett területen folydogál… Erre egyébként „diplomás” falvak sorakoznak, mivel a magyaros előtag után ott olvasható a szlovák nad Ipl’om kifejezés, vagyis Ipoly melletti…

Ipolybalogon (Balog nad Ipl’om) sem időztünk, de mindenképpen felhívom a figyelmet a falu előtt álló 13. században emelt templomára – amely azóta minden évszázadban kibővült -, amely arról híres, hogy a Szent Koronát Károly Róbert és Vencel cseh király közötti trónviszály idején – 1304-ben – egy éjszakára itt őrizték. Ennek emlékére 2005. augusztus 14-én a korona egy hű másolatát helyezték itt el, s azóta minden évben megünneplik ezt az eseményt. A templom tornyának csúcsát is egy Szentkorona-másolat díszíti – Mátyás király rendeletére.

A települést elhagyva rendőrautót vettünk észre, mellette álldogáló rendőrökkel. Habár senki sem ivott egy kortyos sem, feszülten, nagyot köszönve tekertünk el előttük, s erre ők szintén magyarul köszöntek vissza.

 

A feltámasztott Pusztatemplom

Ipolykeszit a mesés nevű Nagycsalomja követte, amely egy meglepetéssel szolgált. Az országút mellé egy „pusztatemplom” feliratú táblát állítottak. Nem tudtam róla, így – mivel aznap még nem néztünk meg semmit -, elhatároztam, hogy felkeresem. Erről megoszlottak a vélemények, így aztán a frissen kiásott vízelvezető árok miatt ketten kerékpárral, ketten gyalog vágtunk neki a 200 méteres kitérőnek. Addig ketten a nagy hársfa alatti padon pihentek…

A dombra felérve meg is pillantottuk a romot a napraforgómező melletti erdőszélen. Az érintett ipolybalogival egy időben épülhetett (pogány szláv temetőre), és az egykor ez volt Nagycsalomja temploma. A tatárjárás után újjá kellett építeni, de aztán minden korban „megkapta a magáét” – a stílusokat tekintve. 1868 után – amikor teteje beomlott – már nem használták, s az idővel eltávolodott település is új templomot emeltetett. Annak ellenére, hogy sok jeles ember tudott és írt a régi templomról – amelynek négy mellékoltára, középkori falfestése és kriptája is volt! -, a századforduló körül mégis elhordták a falak jó részét. Az 1940-es években még megvolt faragott reneszánsz déli kapuja.

Micsoda véletlen: éppen az évben fejezték be a munkálatokat! A templom jellegzetes nyugati oromfala mögött a kilátó-szerű karzatot építettek, rendezték a környezetet és felújították Bolgár Gábor alispán, az 1848-49-es honti lovas-nemzetőrség parancsnokának családi síremlékét is, amely több 18-19. századi síremlék egyike.

 

A rántott hús krumplisalátával a túra kiemelkedő kulináris élménye volt...

A rántott hús krumplisalátával a túra kiemelkedő kulináris élménye volt…

Az elénk toppant rántotthús

Elégedetten sétáltunk-gurultunk vissza, majd egy kis pihenőt követően nekirugaszkodtunk a romos – ám megmenthető – gőzmalom téglakéménye és épülete mellett Kóvár felé. A hegyek ugyan eltávolodtak tőlünk, de az Ipolyon túl Balassagyarmat tornyai látszódtak. Pontosan a bíróság, a különös, kör alakú fegyház és börtön teteje, illetve a plébániatemplom tornya. Nagyon érett már egy kávé… Tótgyarmaton, a határátkelőnél elkezdtük válogatni a felmerülő sörözőkből – ez azért, ez emezért nem jó -, de csak haladtunk az 527-esen.. Erdőmeg (Záhorce) hozta meg az áttörést.

A szinte egészen szlovák településen megtaláltuk a kedvünkrevaló, Kozel-emblémás vendéglőfélét, a Pohostinstvo-t (vendégszeretet). Az asszony a pult mögött magyarul válaszolt, mi pedig elkezdtük előadni kávé- és sör igényeinket.  – Van menünk. Ha akarnak, ebédelhetnek. – az asszony ajánlatát nem tudtuk figyelmen kívül hagyni.

– És mi az? – Rántott hús krumplisalátával. – Már meg is feledkeztünk a kávéról, teljesen felvillanyozódtunk. Eszünkbe sem jutott, hogy szembejöhet velünk az ebéd! A sörrel felvezetett étel pedig pompás és kiadós volt. Pont olyanok voltunk, mint hat jóllakott napközis.

 

Egy elhivatott értékmentő

Egy régi kedvencem, Zsély (Zelovce) következett, melynek barokk-klasszicista kastélyát kb. nyolc éve körbejártam. A falu első kereszteződésében előre is hajtottam, hogy a műemlékhez vezessem a csapatot. Csakhogy a többiek megálltak, én pedig várni kezdtem rájuk – így szakadtunk el egymástól. Két nagy kör után a kastély előtt futottam beléjük – ez egyszerűbb is mehetett volna. Meglepetésemre ketten már elmentek a kastélyban lévő Helytörténeti Gyűjtemény kezelőjéért. Ilyen kezdeményezés nem volt! Kis idő múlva – egy autót követve – megjelentek, intettek, mi pedig utánuk vetettük magunkat. A kastély főbejárata előtt Bőhm András mérnök, a helyi gyűjtemények gondozója szállt ki az autóból és nagy igyekezettel kezdett el a zsélyi magyarokról, zsélyi gondokról beszélni. Tagja ő a zsélyi Victoria Kultúregyesületnek is, és remek gondnoka és tárlatvezetője a szomszédban lévő Mikszáth-emlékháznak. Édesapja, Bőhm József nyomdokain jár, aki kezdeményezője és szervezője volt a helyi kulturális életnek, s például a neves színjátszó körnek is. Díszpolgár volt.

A kastély egyik felével – és a nagyteremmel – 1772-ben készültek el, míg a másik szárnyát majdnem száz évvel később építette gróf Zichy Károly. A kastély meglehetősen üres – 1939-ig a Zichy család levéltárának adott helyet, amelyet akkor az Országos Levéltárnak adományoztak. Az utoljára mezőgazdasági szakiskolaként működő kastély egyik szárnyába a helytörténeti gyűjteményt költöztették 2002-ben.

A második világháborúban már a németek is a kastély nagy faajtóit fektették bele a sárba, hogy  járműveik könnyebben járhassanak. – mesélte vezetőnk. – Itt is rebesgetik, hogy volt titkos alagút amelyen ki lehetett jutni titokban az épületből, de ez valószínűleg létezett – vagy létezik? – mert a megadott irányban van elfalazott pincejárat.

 

Böhm András úr, aki még győzi a gyűjtemény bemutatását... Egyívásúak vagyunk...

Böhm András úr, aki még győzi a gyűjtemény bemutatását… Egyívásúak vagyunk…

Rémtörténetek és gazdag gyűjtemény

A kocsibejáróban néhány tucat egér futott szét a szárított magvakról, és felmasíroztunk a lépcsőkön az olajfestékkel kimázolt folyosóra. Itt már régen semmi sem utal főúri lakra. Vezetőnk szót ejtett a nagyterem két különleges cserépkályhájának elkeserítő végéről: az egyikben szórakozásképpen kézigránátot robbantottak, a másikból a bronz lábakat törte ki a lakatos, s az is tönkrement.

A gyűjtemény folyosóján számos foglalkozás, mezőgazdasági munka, vagy a hétköznap paraszti élet tárgyai sorakoztak. A gyűjtemény alapját  – és számszerűleg legnagyobb részét – a közeli avar kori temetők felszínre került anyagának amatőr gyűjtései adják. A ’70-es években a felhalmozott néprajzi és archeológiai tárgyak bemutatására két helyiséget ígértek a „központból”, de mire azok elkészültek, azokat mozgalmi emlékszobáknak adták. Már ekkor méltatlan helyzetbe kerültek a gyűjtemények, majd ide, ami megmaradt.

Szép idők járnak errefelé is: nemrég harmadjára is kirabolták a múzeumot, de nem ám ostoba fajankók: célzottan csak a legértékesebb avar-kori leleteket vittek el… A különböző korokban letelepedett népek, emberek emlékét régi pénzérmék, pattintott kőszerszámok, csontok, ékszerek, használati tárgyak őrzik, de a homokbányából cápafogakat, és egyéb ősmaradványokat is kiállítottak.

Bőhm úr büszkén mutatta be a Zs Nagy Lajos-emlékkiállítást, amelynek ő volt a kezdeményezője. A költő a szomszédos Szklabonya szülötte volt, emellett a Magyar Írószövetség és a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának tagja – újságíróként dolgozott, 2005-ben hunyt el Zsélyen.

Bőhm úr mesélt az „iparos” Zsélyről is, amely részben a kastélyépítésnek köszönhető, mivel a ahhoz mesterembereket hívott letelepedni a Zichy család. Másrészt azért is tudták sokan megvetni a lábukat itt, mert 1863-ban már második tűzvész következett be, amelyben rengeteg jobbágy lett földönfutó. Ezek földjeit jobbára betelepülő szlovák polgárok vásárolták fel, de német területről is sok mesterember érkezett. Zsély gazdag település is volt: volt téglagyára, , víz- és gőzmalma, szén- és sólelőhelye, szőlősei…

A néhány teremben több mesterség tárgyait, késztermékeit mutatják be – kádár, pék, téglavető, kovács, takács, borászat -, a néprajzi gyűjtemény pedig két lakásberendezés-típust ötvöz egy helyiségben a 19-20. század fordulójáról.

„Annak ellenére tesszük, mert néhány év múlva már megint kevesebb lesz abból, amit még meg lehet menteni. A dolgok elvesznek a szemétdombokon és az üzletelőknél s az öregek, akik még emlékeznek a fontos régi dolgokra, pedig kihalnak.” – így vallottak az értékmentők.

Egyikünk így tette fel a kérdést: – Van érdeklődés a gyűjtemény iránt? Lesz, aki folytatja?

– Nincs ki, és nincs kinek… – legyintett keserűen – de reménykedjünk!

 

Szívvel-lélekkel Mikszáthról

Nyolc éve derűsebbeket képzeltem a falak mögé… Kicsit zaklatottan tekertünk ki a faluból. Szklabonya következett, avagy Mikszáthfalva, ahol a Jó palócok és a Tót atyafiak írója nőtt fel. Tudtuk, hogy kevés időnk van, így gyorsan betoltuk a kerékpárokat a csinos emlékház szép udvarára és kértük a belépőket.

Zita asszony, a tárlatvezető izgatottan és nagy örömmel fogadott bennünket – és a tárlatvezetése elején betoppant két hölgyet is. (Ennek eredményeképpen került föl néhány bent készített fotóm az emlékház facebook oldalára, mivel kérte elküldésüket). Mikszáth Kálmán (1847-1910) a nyelvhatáron, Szklabonyán, egy szlovák faluban született és nőtt fel, így jól ismerte a szlovákokat: ugyanolyan jóba volt velük, mint az ő magyarjaival. Gyerekként itt itta magába a parasztok meséit, az „ijedelmes történeteket”, és itt fejlődött ki csodálatos megfigyelőképessége, amely visszaköszönt aprólékos jellemrajzaiban. Itt a kovácsműhely volt a kaszinó, a „klub”, ahol össze- és szétfutottak a hírek, így Mikszáth írásaiban mindig feltűnt egy-egy kovács. Mikszáth – iskolái után – eleinte joggal foglalkozott, s amellett újságírással. Feleségét kétszer vette el, mert első házasságukra a nyomor árnya vetült, mivel az író akkor még nem „futott be”, s szülei is ekkor hunytak el. Miután írásai – és karcolatai – révén sikeres lett, 1882-ben ismét elvette Mauks Ilonát, és végre utolérte a boldogság is.

A Mikszáth-emlékház udvarában

A Mikszáth-emlékház udvarában

Zita asszony olyan átéléssel mutatta be az írót, életét, és családját, hogy mindenkit arra buzdítok: élje át ott – élőben! Igen különös, hogy a 19. század elejéig a család Mixadt-ként írta családnevét! A szemben lévő temetőben máris láthattuk az x-eket. Sajnos bármennyire is szerette tót atyafiait, azok őt nem fogadták be egészen, mivel magyarul írt.

Az emlékház története – szerintem – talányos, mivel az 1968-as évszám mellett ez áll: „Hatósági engedéllyel a tulajdonos lebontja a házat, ahol Mikszáth Kálmán született.” Ennek ellenére az eredetinek megfelelően a házzal szemközt lévő temetőben áll az író húgának, Mariskának a sírköve, amelyet 2014-ben a zsélyi Victoriások készíttettek el.

Jókedvűen, az előadástól felélénkülve intettünk búcsút a kis háznak. A meleg kissé alábbhagyott, és a felhők adta árnyékot örömmel vettük.

 

Szabadságon a fejek

Átpedáloztunk Kiskürtösre, ahol egyre döcögősebben ment a tájékozódás, mivel teljesen rábíztuk magunkat a GPS jelzéseire. A net meg persze akadozott… A legközelebbi kempinget vettük célba Alsósztegován, de addig sok hegyvidéki út volt még hátra… Egy cirkuszsátornál megkezdtük a kikecmergést a völgyből az első erdős dombhátra. Fent a csapat megállt egyet fújni, amikor Karesz barátunk – akinél volt „valódi” térkép -, „akkor, ahogy megbeszéltük: következő falunál balra”-kurjantással lezúdult a völgybe. Ezt nem mindenki halotta… Nemsokára követtük – én utolsóként -, s Nagyhalomnál (Vel’ké Straciny) a többiek keltette huzatban jobbra süvítettünk tovább, lefelé. Gyönyörű út volt erdővel, patakvölggyel, vasúttal (csak egy helyen ült meg a völgyben valami klóros fuvallat), s hat kilométer után megérkeztünk Alsózellőre. Rossz helyre – már érkezett is barátunk telefonja: hol vagytok? A gond – szerintem – leginkább velünk volt, mivel szabadságunkra hivatkozva mindenki kikapcsolta az agyát és nem figyeltünk. Míg tisztáztuk a helyzetet, lefotóztam a település haldokló, barokk Prónay-kiskastélyát. Végóráit élte.

Fújtatva értünk fel Nagyhalomra, ahonnan már kicsit higgadtabban gurultunk le a másik irányba. Ekkor egy sor teherautóba és pótkocsis traktorba botlottunk. Nem tudtuk mire vélni a torlódást, így óvatosan előrearaszoltunk. Úgy nézett ki, hogy a cementgyár küllemű létesítmény silóihoz jöttek. (Arra már nem emlékeztünk, hogy terményt hoztak vagy vittek…) Egyik társunk – elbizonytalanodva az útirányban – óvatosan megszólított egy várakozó sofőrt. – Beszél magyarul? – Hát hogyne! – jött a válasz meghökkenten. A következőkben azonban más területre vetődtünk…

 

Kinevették a fekvőbringát..!

Az késő délután fényeiben felkaptattunk a következő púpra, ahonnan Kishalom bányásztelepülésre gurultunk le. Ezt a pici – szlovákosan modern és négyszögletes – templom előtt kitett bányamozdonyból következtettem ki. De a lakók fogadtatása nem volt kedvünkre való, mivel a fekvő bicikliket látva teli szájjal kacagtak és a legtöbben igen barnák voltak, így a szép környezet ellenére megállás nélkül tekertük ki a könyörtelen, 3 kilométeres emelkedőt. A túloldalon Potor-Nógrádszentpéterre érkeztünk le, ahol hasonló népség fogadott bennünket, harsogó nevetéssel. Afrikai helyzetben éreztük magukat, de a 13. századi (ma) evangélikus templomot, az 1599-ben épített tornyával még lefotóztam, és sietve távoztunk Alsósztegova felé. Az erdős dombok oldalában futó út ezután sem kényeztetett el bennünket, de végül – szürkületben – csak leértünk Sztregovára. Az Aquatermál kempingig még három kilométert szenvedtünk meg – áttekerve a településen -, aztán óvatosan bekukucskáltunk az intézmény kapuján. Sehol egy kapus, egy pénztáros… Sajnos fából is csak egy-kettő volt a nagy placcon. Társaim már negyedórája álldogáltak a kapunál, hátha felbukkan egy alkalmazott, de senki.

– Ha a sátorhely díja kell, majd megkeresnek! – ezzel letámasztottam a bicajom és kikértem a dél óta megérdemelt sörömet… Attila öt perc múlva csatlakozott.

Amikor mindannyian fejben is megérkeztünk sátrainkkal körberaktuk az egyetlen facsoportot, hogy napközben legalább fél napon át árnyékban legyenek. Itt is látszott, hogy a sátrazás már csak nosztalgia a ’80-as évekből – a kemping lakói többnyire a faházakban nyaraltak. Alkonyat körül megvacsoráztunk, és közben sorra elporoszkáltunk zuhanyozni, amely szerencsére nem zsetonos volt.

Harsáczki György

Ahonnan a Batthyány család a nevét kapta…

Egy régen esedékes megálló Szabadbattyánban

A Kula torony dél felől...

A Kula torony dél felől…

Mire ez év januárjában felfogtuk, mivel is jár ez a szokatlanul hideg és hosszú ideig tartó fagyos időjárás, már járhatóak is lettek nagy tavaink… Autóba vágtuk hát magunkat, hogy megnézzük a Balaton jegét a kenesei magaspartról! De ha már megtehetjük – gondoltam -, csapjunk a kiránduláshoz egy kis történelmi látnivalót! A Balaton felé menet tizenéves korom óta mindig eszembe jutott a szabadbattyáni Kula-torony, amikor a település nevét olvastam annak lehajtójánál. Nna, eljött az idő, hogy le is hajtsak!

Domb, mely nem látható…

Nagyokat pislogtunk a település utcáin hajtva, ugyan hol lehet az apró vármaradék? Egy családi ház is eltakarhatja. A Csíkvár Étteremben egy-egy kávét áldoztunk az útbaigazításért. (Szabadbattyán a 19. század végéig inkább Csíkvárként volt ismert – a 17. században volt egy Csík Péter nevű birtokosa is.) Rögtön az útkereszteződés után a második utca jobbra – határozták meg. A Kula tér – amely egy kis zsákutca volt – a harmadikként következett, s néhány ház előtt elfutva ehhez a kis gótikus korabeli, tömzsi vártoronyhoz érkezett. Nem egy hivalkodó építmény, bár fotón jól mutat. Aki „nézett” már kelet felé, az tudhatja, hogy a kula törökül tornyot jelent. Nem véletlen ez a szó! Mégis miért éppen itt áll? Választ az itt, környezetéből éppen hogy kiemelkedő két halmocska ad, amelyek a Sárvíz mocsaras völgyének egyetlen természetes gázlója „felett” domborodnak. Inkább érezni lehet azokat, mint látni – egyikre emelték a 14. században az egykori vár elődjét, az emeletes kőtornyot.

 

A Malom-csatorna a Kulavár alatt...

A Malom-csatorna a Kulavár alatt…

Fehérvár kis pajzsa

Ez a támpilléres torony eleinte csak a gázlónál kialakított vámszedőhely őrsége számára épülhetett – erre utal a 1336-os feljegyzés, mint „poss Batthyan iuxta aqua Saar”. Hadi feladatot a 16. században kapott, amikor az igen fontos Székesfehérvárat 1543-ban elfoglalták a törökök. Mivel keleti-északkeleti irányból csak itt lehetett átkelni az ingoványos területen a koronázóváros felé, a szultán serege Battyánt is ellenőrzése alá vonta, bár előtte lerombolta azt, hogy újra felépítse. A Fehérvár elő-védművének számító torony köré a mocsaras földbe levert cölöpsor segítségével palánkvárat építettek a muzulmán védőknek: 1568-ban 109 zsoldoskatonáról írtak.

A Kula torony helyzete Fehérvártól függött, így 1602-ben keresztények, ám 1603-ban ismét törökök birtokában volt… Evlija Cselebi az 1660-as években ezt írta a battyáni helyzetről: „E vár Székesfehérvárnak az előpajzsa az ellenséggel szemben, s katonái naponta három-négyszer is harcolnak az ellenséggel… ha a várat ostromolják, Fehérvárról egyszerre odajönnek és megszabadítják.” 1687-ben végül Habsburg zsoldos hadsereg foglalta el. Csoda, hogy ennyi megmaradt belőle azokból a véres időkből!

A palánkvárat hamarosan elpusztította az időjárás, de a tornyot szerencsére hasznosították: magtárként. Az 1970-es években múzeummá alakították, melynek helységeiben 1981-től Fejér megye török kori múltjának emlékei láthatók, amely nemrég kiegészült a település közelében feltárás alatt lévő római kori villa falfestményeinek feltárásáról, kiemeléséről, konzerválásáról és bemutatásáról szóló kiállítással. A kis múzeum ritkán van nyitva (03. 15.-10. 29. Kedd, Csüt. 13-16 óra, hétvégén 10-16 óra), érdemes odafigyelni!

 

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

Cifrakert – ahol a botanika

A torony körül a fűcsomók között ropogó jég és a dér különleges hangulatot kölcsönzött a fényben fürdő műemléknek. A déli és a keleti oldalon levert, göcsörtös karókkal talán a néhai palánkvárat akarták jelezni. A dombocskát keletről nem a Sárvíz, de a sárvízi Malom-csatorna határolja, amely vastagon befagyott. Még sem mertem átcsusszanni rajta a túlpartra egy stratégiai fotóért, ezért körbementem hát. A 7-es út hídjáról azonban feltűnt a malomcsatorna hídon túli partszakaszának érdekes növényzete – pontosabban hatalmas platánjai – és a természetvédelmi terület-tábla. Utánaolvasva kiderült, hogy a 7,2 hektáros angolpark maradványát – 42 hatalmas fával – Cifrakertnek hívják, és gróf Batthyány Lajosné telepíttette az 1870-es években. A Malom-csatorna és a Nádor-csatorna közötti területen állt egykor a földszintes, nem túl nagy Batthyány-kastély, amely sajnos a második világháborúban megrongálódott, s később lebontották. A kertet 2000-től ápolni kezdte a közösség, a kastély tavát kitisztították. Itt a található a „beszédes kő” is, mely szintezési alappont. (A párjára az út túloldalán leltem.)

A település nem kevesebbre lehet örökre büszke: innen kapta nevét a Batthyány család! Zsigmond király 1397-ben Kővágóörsi György esztergomi várnagynak adományozta a települést, kinek fiai – László, Albert és György – már a Battyáni nevet viselték. Albert ágából származik a híres Vas megyei Batthyány család, akik voltak hercegek, grófok és boldogok is…

Harsáczki György