Észveszejtő szikla-útvesztők

Két erős túra a Nagy-Kapelákban, a Bijele és Samarske csúcsok védett területein

Első túránk tetején a "hab" - egy kis csúcsmászás drótkötéllel...

Első túránk tetején a “hab” – egy kis csúcsmászás drótkötéllel…

 

A fene gondolta volna, hogy vannak a Biharnál is vadabb karsztos terepek! Jólesett meglepetés, a felismerés. A sok titkot tartogató Dinári-hegységrendszer Nagy-Kapelák karszthegységének ördögszántotta turistaösvényei általában nem alkalmasak elmélázásra, mert könnyen orra bukhatunk. A karszt fedetlen, de dús – bükk és fenyő – erdőkkel fedett, amelyek egy őserdőhöz méltóan teszik hozzá a magukét a (néha) járhatatlansághoz…

H. Gy.

 

Másnap – előző napi terep-tapasztalatainknak köszönhetően – lényegesen mélyebben hatoltunk a kisbusszal a Bijele i Samarske rengetegébe, hogy onnan a tegnapi karrmezőkhöz és szakadék-erdőkhöz hasonló vidékre merészkedjünk. Remek ez az erdős karszt, mivel a lombok védenek a tűző naptól, a fehér sziklafelületekhez, a természetes “mészkőszobrokhoz” pedig szép zöld hátteret adnak. Először a Samarske-csúcsra másztunk fel (1302 m), majd fantasztikus formakincsű, meredek mészkőtornyokat vettünk sorra. Egyes sziklák tetején ingókő vagy szinte gombasziklaként külön életet élő kőzetblokkok virítottak, miközben a sziklafelszínekbe mély, vagy kevésbé mély csatornákat oldott-mosott az esővíz… A második hegytetőtől elbúcsúzva – annak tövében – olyan meglepően mély beszakadást (szakadéknyelőt?) fedeztünk fel, amelynek alig-alig láttunk le a mélyére, ám ott mintha havat pillantottunk meg… Ezt követően olyan vad terepen haladtunk órákon át, amelyet szinte barlangi terepnek is mondhattuk volna a sziklagörgetegek, a meredekség, és a kidőlt fák egyvelege miatt. A Velika Kanon egy felhasadozott hegytető-közeli kőzettömegben kialakult szűk járatrendszer, amelyen nagy ügyességgel – vagy nagy nehézség árán – lehet csak átmászni, mivel annak nyomvonala meredeken emelkedik is. Egyes helyeken épp, hogy ember számára járható – falain mutatósan sorakoznak a párhuzamos nagy, karmolás-szerű bemélyedések, amelyek érdekes fény-árnyék hatásokat keltenek. Nem sokkal odébb egy különleges turistaházat látogathattunk meg (épp egy húszfős horvát turistacsoport volt itt távozóban), amely nemcsak a sziklafal tövében, de annak barlangszerű odvába is be volt építve-süllyesztve. A vad terep miatt erősen indokoltak az ilyen menedékek… Úttalan utakon – kőfolyásokon, mohás görgetegeken, sziklahalmazokon – haladtunk a következő egy órában – mindazt azért, hogy még se ott jöjjünk le a hegyekről, ahol egyszer már leereszkedtünk… A leereszkedés előtti utolsó látnivaló az Ackova dolina volt, mely – végül is – egy sziklacsoport. Az egyik sziklafal tetején egy különösen magas, keskeny sziklatorony emelkedett – a Katedrális – (a fejünket teljesen hátra kellett szegni), a másikon pedig a Nagy Kavics „billegett”. Rengeteg medvehagymával „terítették meg” a dolinához vezető ösvényt, s bár már virágzott, többnyire jó ízű volt a levele… Rendkívül fáradtan értünk le a buszhoz…

 

Mivel többünk másfél nap alatt ráunt a konzerv-kajára, aznap mindenképpen meleg vacsorát szerettünk volna enni. Laci megadóan vezette le a kisbuszt az egyetlen „biztosan vendéglős” településre, Ogulinba, ahol így megint rápillanthattam a Frangepán-vár alatt eltűnő Dobra-folyó vize vájta szurdok erejére. Hazafelé egy jókora vadászgörény hullámzott át előttünk az úton…

Harmadnap Novi Vinodolski tengerpartjára sírta le magát a csapat – egy része, amely a hideg víz és a nem kiemelten szép környezet miatt számomra felejthető élmény volt…

Harsáczki Gyuri

no images were found

Nagy-Rozsutec – létrán és hágóvason

Két túra a Kis-Fátrában – 2017. március 24–26.

1. Nagy-Rozsutec az Alsó- és a Felső-szakadékokon át

 

Pénteken autóztunk le Terhelyre (Terchová), másnap pedig az egyébként három szakaszra tagolható Alsó- és Felső-szakadék vaslétrái és -rámpáin át az 1200 méteren található Rozsutec-nyerget érintve a Nagy-Rozsutecet (1609 m) másztuk meg.

Visszafelé másik irányt választottunk: a Nagy-Rozsutec másik oldalán ereszkedtünk le, majd egy Stefanová-i sörözést megejtve keresztezve felfelé-utunkat  az Új-szakadék rámpáin, és vaslétráin jöttünk le… Azt hiszem, amikor eljött a vacsora ideje, két adag brinzás galuska is elfért volna bennem…

2. Nagy-Kriván csodakilátásokkal

A már előző napon jól megnézett Nagy-Kriván (1709 m) csúcsot a Vrátna-völgyből a Lublói-hágón át értük el. A Vág partján házról-házra láthattuk Zsolnát a keleti irányba míg – később – nyugat felé a Magas-Tátra előterében Alsókubint. A Nagy-Fátrának is idelátszott egy kis hó és jég a feje búbján… Leereszkedtünk a lanovkaállomáshoz, majd pihentünk egy kicsit a padjain, majd előző napi túránk csúcsa, a Nagy-Rozsutec felé haladtunk a Vrátna-völgyfőt ölelő csúcsokon, gerinceken. A végén kényelmetlen ereszkedés következett egy sípályán, amelynek lefagyott, összetömörödött hava-jegén embert próbáló feladat volt lejutni és talpon is maradni…

 

Harsáczki György

A határ: a csillagos ég!!! – Zselic

„A Zselici Csillagpark / Schmall Rafael fotója” (Mekkora kép!!! - Harsáczki)

„A Zselici Csillagpark / Schmall Rafael fotója” (Mekkora kép!!! – Harsáczki)

Harmadik helyen a zselici Csillagoségbolt-park

www.kaposvarmost.hu – 2015. 11. 03., kedd, 21:04

 

Augusztusban egy angol turisztikai portál, a „Wanderlust travel magazine” összeállítást közölt Európa, USA és Kanada 13 legjobbnak tartott csillagoségbolt-parkjáról. Ezen a Zselic az előkelő harmadik helyen szerepel, és a Hortobágyi Csillagoségbolt-park is ott van a tizediken.

Éppen tíz éve annak, hogy elindították a nemzetközi csillagoségbolt-park programot, mivel egyre jobban csökken az a terület, ahol a csillagos égboltot és a Tejutat zavaró fényektől mentesen lehet megcsodálni. Az első védett területet 2007-ben nyitották meg a Natural Bridges National Monument területén az USA Utah államában. Európában elsőként a Zselici Tájvédelmi Körzetet terjesztették fel nemzetközi csillagoségbolt-park címre, melyet 2009-ben meg is kapott. Hortobágy 2011-ben kapta meg ugyanezt a minősítést.

(Forrás: internet)

(Forrás: internet)

Kolláth Zoltán, a hazai csillagparkok atyja lapunk 2015/23-as számában volt a hét kutatója rovat vendége, most az említett helyezésekről kértük véleményét. „A csillagos égbolt az emberiség kulturális örökségének része, így az éjszakai ég látványát is meg kell óvnunk a jövő nemzedékek számára. Nagyon sok faj él a természetben, rovarok, madarak, denevérek, melyeket zavar a mesterséges fényforrások által túlzottan és indokolatlanul kibocsátott fény. Van olyan tapasztalatunk is, hogy teljes osztálynyi középiskolás diák úgy érte el az érettség küszöbét, hogy még nem találkozott az igazi csillagos égbolttal, a Tejút látványával. Kulturális örökségünk egy része tehát elveszik… Talán éppen a parkok segítenek abban, hogy ez a folyamat a visszájára forduljon.

(Forrás: internet)

(Forrás: internet)

A remény megvan, hiszen itthon óriási az érdeklődés a csillagoségbolt-parkok programjai iránt. A csillagnéző túrák sokszor már hetekkel előre betelnek. A háborítatlan éjszakai környezetnek a saját szemmel megtapasztalható csillagászati élményen kívül nagy a turisztikai vonzereje is. Az elmúlt években több olyan intézmény is létrejött, ami bővíti is a lehetőségeket Magyarországon. A Pannon Csillagda Bakonybélben és a Zselici Csillagpark a helyszíni sétákon kívül távcsöves bemutatókat és planetáriumi műsorokat is kínál. A Hortobágyi Csillagoségbolt-park is bemutató csillagvizsgálóval bővült a Fecskeház Erdei Iskola területén. A Bükki Nemzeti Park pedig jó eséllyel készül a terület hivatalos felterjesztésére.

Persze a turisztikai listák elég szubjektívek, de mindenképpen elismerés a hazai programnak. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem ez az első, ahol a Hortobágy és a Zselic is szerepel. 2014-ben a CNN.com közölt egy 22-es listát (http://edition.cnn.com/2014/03/12/travel/dark-sky-parks-and-reserves/) 2013-ban a brit „Sky at Night” magazin, egy európai tízes listát közölt, benne a Zseliccel. azért is jelentős, mert a BBC műsorához kapcsolódó rangos, amatőr csillagászoknak szóló folyóiratról van szó. E híreknél sokkal fontosabbnak tartom, hogy gyerekek jutnak el a csillagoségbolt-parkokra is rácsodálkozhatnak a háborítatlan éjszakai tájképre, ami fölött a Tejút ível át.”

Kozpontban a zselici csillagda (Fotó: internet)

Központban a zselici csillagda (Fotó: internet)

(Forrás: eletestudomany.hu)

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (6. rész)

Ipolyságtól Alsósztregováig

 

A reggel első lényeges momentumai természetesen a kotyogós körül történtek az ipolysági autós kempingben. A kempinghez tartozó tapintatos kutyusok, már az első felkelőkkel felvették a szemkontaktust… „Egy bolyban” megreggeliztünk a lágy napsütésben, miközben négylábú felvigyázóink már elérhető közelségbe kerültek – közös fotók is készültek. Mielőtt elhagytuk volna a kempinget, a tulajdonos arról mesélt, hogy micsoda élet volt itt a 80-as években… Jó lett volna megélni. Ma az is gondot jelent, hogy a reklámtábláját valahová kitegye, belébotoljon az a néhány vendég.

 

Ismerős utakon – „diplomás” falvakban

Nekünk viszont ismerős terep következett – 2011-ben már végigtekertük az Ipolyság-Inám szakaszt. Ismét átkeltünk az Ipolyon, hogy annak jobb partján egy seregnyi települést érintsünk. Ipolyság kéttornyú templomnál lemaradtam – csúcsíves bélletes kapuzata azt mutatta, hogy a templom régebbi, mint azt barokkos jegyei mutatják. Premontrei kolostorát a Hont-Pázmány nemzetségbeli Márton bán alapította1237-ben, s ekkor épültek erődítései (valószínűleg kerítőfalai). Az erődített kolostor számos támadást, ostromot állt ki, s a törökök sikertelenül ostromolták meg 1550-ben. Két évvel később már elfoglalták, s csak 1595-ben szabadították fel. Ekkor lebontották korábban már említett erődítéseit, s csak a kolostor és a templom maradt meg – azokat barokk stílusban alakították át. A nemrég helyreállított templom mellett romosodó épület a jezsuita kolostor – több gótikus részlete van.

A 18. századi ellenreformáció során innen Csecsei János és Szodói András prédikátorokat hurcolták el gályarabságra. A város egyébként az első volt azon települések között, amelyeket Csehszlovákia „visszaadott” Magyarországnak 1938-ben.

Tesmágot az országút elkerüli – az egyik Horthy teljesítménytúrán néztünk szét a szép faluban. Az Ipolymenti út szép, hol árnyékos, hol nyílt, de kényelmes, és a lankás dombokról gyakran jó kilátás esik a folyót kísérő vizenyős területekre. 2011-ben Ipolyhídvégen – miközben a régi híd nyomait kerestük -, pogácsával és ásványvízzel kínáltak meg. Aztán megmutatták, ami kerestünk, sőt, a „kézi vezérlésű” mini-kompot is, amit akkor ki is próbáltunk.

Egykor fontos átkelőhely volt (szemben állt Drégely vár), s jelentősége megnövekedésével maga Hunyadi János rendelte el 1449-ben az első híd építését. A régi kőhidat a második világháború végén robbantották fel a németek, s azóta nincs a helyén semmi – a két ország viszonyait tükrözi, hogy az első világháborúig 47 hídon lehetett átkelni az Ipolyon, ma bezzeg… Az igényt a helyi kezdeményezésű, fából épített gyaloghidak jelzik. Ha rendes híd épül, az Szondi György híd lesz – már tervezgetik, bár az Ipoly itt éppen védett területen folydogál… Erre egyébként „diplomás” falvak sorakoznak, mivel a magyaros előtag után ott olvasható a szlovák nad Ipl’om kifejezés, vagyis Ipoly melletti…

Ipolybalogon (Balog nad Ipl’om) sem időztünk, de mindenképpen felhívom a figyelmet a falu előtt álló 13. században emelt templomára – amely azóta minden évszázadban kibővült -, amely arról híres, hogy a Szent Koronát Károly Róbert és Vencel cseh király közötti trónviszály idején – 1304-ben – egy éjszakára itt őrizték. Ennek emlékére 2005. augusztus 14-én a korona egy hű másolatát helyezték itt el, s azóta minden évben megünneplik ezt az eseményt. A templom tornyának csúcsát is egy Szentkorona-másolat díszíti – Mátyás király rendeletére.

A települést elhagyva rendőrautót vettünk észre, mellette álldogáló rendőrökkel. Habár senki sem ivott egy kortyos sem, feszülten, nagyot köszönve tekertünk el előttük, s erre ők szintén magyarul köszöntek vissza.

 

A feltámasztott Pusztatemplom

Ipolykeszit a mesés nevű Nagycsalomja követte, amely egy meglepetéssel szolgált. Az országút mellé egy „pusztatemplom” feliratú táblát állítottak. Nem tudtam róla, így – mivel aznap még nem néztünk meg semmit -, elhatároztam, hogy felkeresem. Erről megoszlottak a vélemények, így aztán a frissen kiásott vízelvezető árok miatt ketten kerékpárral, ketten gyalog vágtunk neki a 200 méteres kitérőnek. Addig ketten a nagy hársfa alatti padon pihentek…

A dombra felérve meg is pillantottuk a romot a napraforgómező melletti erdőszélen. Az érintett ipolybalogival egy időben épülhetett (pogány szláv temetőre), és az egykor ez volt Nagycsalomja temploma. A tatárjárás után újjá kellett építeni, de aztán minden korban „megkapta a magáét” – a stílusokat tekintve. 1868 után – amikor teteje beomlott – már nem használták, s az idővel eltávolodott település is új templomot emeltetett. Annak ellenére, hogy sok jeles ember tudott és írt a régi templomról – amelynek négy mellékoltára, középkori falfestése és kriptája is volt! -, a századforduló körül mégis elhordták a falak jó részét. Az 1940-es években még megvolt faragott reneszánsz déli kapuja.

Micsoda véletlen: éppen az évben fejezték be a munkálatokat! A templom jellegzetes nyugati oromfala mögött a kilátó-szerű karzatot építettek, rendezték a környezetet és felújították Bolgár Gábor alispán, az 1848-49-es honti lovas-nemzetőrség parancsnokának családi síremlékét is, amely több 18-19. századi síremlék egyike.

 

Az elénk toppant rántotthús

Elégedetten sétáltunk-gurultunk vissza, majd egy kis pihenőt követően nekirugaszkodtunk a romos – ám megmenthető – gőzmalom téglakéménye és épülete mellett Kóvár felé. A hegyek ugyan eltávolodtak tőlünk, de az Ipolyon túl Balassagyarmat tornyai látszódtak. Pontosan a bíróság, a különös, kör alakú fegyház és börtön teteje, illetve a plébániatemplom tornya. Nagyon érett már egy kávé… Tótgyarmaton, a határátkelőnél elkezdtük válogatni a felmerülő sörözőkből – ez azért, ez emezért nem jó -, de csak haladtunk az 527-esen.. Erdőmeg (Záhorce) hozta meg az áttörést.

A szinte egészen szlovák településen megtaláltuk a kedvünkrevaló, Kozel-emblémás vendéglőfélét, a Pohostinstvo-t (vendégszeretet). Az asszony a pult mögött magyarul válaszolt, mi pedig elkezdtük előadni kávé- és sör igényeinket.  – Van menünk. Ha akarnak, ebédelhetnek. – az asszony ajánlatát nem tudtuk figyelmen kívül hagyni.

– És mi az? – Rántott hús krumplisalátával. – Már meg is feledkeztünk a kávéról, teljesen felvillanyozódtunk. Eszünkbe sem jutott, hogy szembejöhet velünk az ebéd! A sörrel felvezetett étel pedig pompás és kiadós volt. Pont olyanok voltunk, mint hat jóllakott napközis.

 

Egy elhivatott értékmentő

Egy régi kedvencem, Zsély (Zelovce) következett, melynek barokk-klasszicista kastélyát kb. nyolc éve körbejártam. A falu első kereszteződésében előre is hajtottam, hogy a műemlékhez vezessem a csapatot. Csakhogy a többiek megálltak, én pedig várni kezdtem rájuk – így szakadtunk el egymástól. Két nagy kör után a kastély előtt futottam beléjük – ez egyszerűbb is mehetett volna. Meglepetésemre ketten már elmentek a kastélyban lévő Helytörténeti Gyűjtemény kezelőjéért. Ilyen kezdeményezés nem volt! Kis idő múlva – egy autót követve – megjelentek, intettek, mi pedig utánuk vetettük magunkat. A kastély főbejárata előtt Bőhm András mérnök, a helyi gyűjtemények gondozója szállt ki az autóból és nagy igyekezettel kezdett el a zsélyi magyarokról, zsélyi gondokról beszélni. Tagja ő a zsélyi Victoria Kultúregyesületnek is, és remek gondnoka és tárlatvezetője a szomszédban lévő Mikszáth-emlékháznak. Édesapja, Bőhm József nyomdokain jár, aki kezdeményezője és szervezője volt a helyi kulturális életnek, s például a neves színjátszó körnek is. Díszpolgár volt.

A kastély egyik felével – és a nagyteremmel – 1772-ben készültek el, míg a másik szárnyát majdnem száz évvel később építette gróf Zichy Károly. A kastély meglehetősen üres – 1939-ig a Zichy család levéltárának adott helyet, amelyet akkor az Országos Levéltárnak adományoztak. Az utoljára mezőgazdasági szakiskolaként működő kastély egyik szárnyába a helytörténeti gyűjteményt költöztették 2002-ben.

A második világháborúban már a németek is a kastély nagy faajtóit fektették bele a sárba, hogy  járműveik könnyebben járhassanak. – mesélte vezetőnk. – Itt is rebesgetik, hogy volt titkos alagút amelyen ki lehetett jutni titokban az épületből, de ez valószínűleg létezett – vagy létezik? – mert a megadott irányban van elfalazott pincejárat.

 

Rémtörténetek és gazdag gyűjtemény

A kocsibejáróban néhány tucat egér futott szét a szárított magvakról, és felmasíroztunk a lépcsőkön az olajfestékkel kimázolt folyosóra. Itt már régen semmi sem utal főúri lakra. Vezetőnk szót ejtett a nagyterem két különleges cserépkályhájának elkeserítő végéről: az egyikben szórakozásképpen kézigránátot robbantottak, a másikból a bronz lábakat törte ki a lakatos, s az is tönkrement.

A gyűjtemény folyosóján számos foglalkozás, mezőgazdasági munka, vagy a hétköznap paraszti élet tárgyai sorakoztak. A gyűjtemény alapját  – és számszerűleg legnagyobb részét – a közeli avar kori temetők felszínre került anyagának amatőr gyűjtései adják. A ’70-es években a felhalmozott néprajzi és archeológiai tárgyak bemutatására két helyiséget ígértek a „központból”, de mire azok elkészültek, azokat mozgalmi emlékszobáknak adták. Már ekkor méltatlan helyzetbe kerültek a gyűjtemények, majd ide, ami megmaradt.

Szép idők járnak errefelé is: nemrég harmadjára is kirabolták a múzeumot, de nem ám ostoba fajankók: célzottan csak a legértékesebb avar-kori leleteket vittek el… A különböző korokban letelepedett népek, emberek emlékét régi pénzérmék, pattintott kőszerszámok, csontok, ékszerek, használati tárgyak őrzik, de a homokbányából cápafogakat, és egyéb ősmaradványokat is kiállítottak.

Bőhm úr büszkén mutatta be a Zs Nagy Lajos-emlékkiállítást, amelynek ő volt a kezdeményezője. A költő a szomszédos Szklabonya szülötte volt, emellett a Magyar Írószövetség és a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának tagja – újságíróként dolgozott, 2005-ben hunyt el Zsélyen.

Bőhm úr mesélt az „iparos” Zsélyről is, amely részben a kastélyépítésnek köszönhető, mivel a ahhoz mesterembereket hívott letelepedni a Zichy család. Másrészt azért is tudták sokan megvetni a lábukat itt, mert 1863-ban már második tűzvész következett be, amelyben rengeteg jobbágy lett földönfutó. Ezek földjeit jobbára betelepülő szlovák polgárok vásárolták fel, de német területről is sok mesterember érkezett. Zsély gazdag település is volt: volt téglagyára, , víz- és gőzmalma, szén- és sólelőhelye, szőlősei…

A néhány teremben több mesterség tárgyait, késztermékeit mutatják be – kádár, pék, téglavető, kovács, takács, borászat -, a néprajzi gyűjtemény pedig két lakásberendezés-típust ötvöz egy helyiségben a 19-20. század fordulójáról.

„Annak ellenére tesszük, mert néhány év múlva már megint kevesebb lesz abból, amit még meg lehet menteni. A dolgok elvesznek a szemétdombokon és az üzletelőknél s az öregek, akik még emlékeznek a fontos régi dolgokra, pedig kihalnak.” – így vallottak az értékmentők.

Egyikünk így tette fel a kérdést: – Van érdeklődés a gyűjtemény iránt? Lesz, aki folytatja?

– Nincs ki, és nincs kinek… – legyintett keserűen – de reménykedjünk!

 

Szívvel-lélekkel Mikszáthról

Nyolc éve derűsebbeket képzeltem a falak mögé… Kicsit zaklatottan tekertünk ki a faluból. Szklabonya következett, avagy Mikszáthfalva, ahol a Jó palócok és a Tót atyafiak írója nőtt fel. Tudtuk, hogy kevés időnk van, így gyorsan betoltuk a kerékpárokat a csinos emlékház szép udvarára és kértük a belépőket.

Zita asszony, a tárlatvezető izgatottan és nagy örömmel fogadott bennünket – és a tárlatvezetése elején betoppant két hölgyet is. (Ennek eredményeképpen került föl néhány bent készített fotóm az emlékház facebook oldalára, mivel kérte elküldésüket). Mikszáth Kálmán (1847-1910) a nyelvhatáron, Szklabonyán, egy szlovák faluban született és nőtt fel, így jól ismerte a szlovákokat: ugyanolyan jóba volt velük, mint az ő magyarjaival. Gyerekként itt itta magába a parasztok meséit, az „ijedelmes történeteket”, és itt fejlődött ki csodálatos megfigyelőképessége, amely visszaköszönt aprólékos jellemrajzaiban. Itt a kovácsműhely volt a kaszinó, a „klub”, ahol össze- és szétfutottak a hírek, így Mikszáth írásaiban mindig feltűnt egy-egy kovács. Mikszáth – iskolái után – eleinte joggal foglalkozott, s amellett újságírással. Feleségét kétszer vette el, mert első házasságukra a nyomor árnya vetült, mivel az író akkor még nem „futott be”, s szülei is ekkor hunytak el. Miután írásai – és karcolatai – révén sikeres lett, 1882-ben ismét elvette Mauks Ilonát, és végre utolérte a boldogság is.

Zita asszony olyan átéléssel mutatta be az írót, életét, és családját, hogy mindenkit arra buzdítok: élje át ott – élőben! Igen különös, hogy a 19. század elejéig a család Mixadt-ként írta családnevét! A szemben lévő temetőben máris láthattuk az x-eket. Sajnos bármennyire is szerette tót atyafiait, azok őt nem fogadták be egészen, mivel magyarul írt.

Az emlékház története – szerintem – talányos, mivel az 1968-as évszám mellett ez áll: „Hatósági engedéllyel a tulajdonos lebontja a házat, ahol Mikszáth Kálmán született.” Ennek ellenére az eredetinek megfelelően a házzal szemközt lévő temetőben áll az író húgának, Mariskának a sírköve, amelyet 2014-ben a zsélyi Victoriások készíttettek el.

Jókedvűen, az előadástól felélénkülve intettünk búcsút a kis háznak. A meleg kissé alábbhagyott, és a felhők adta árnyékot örömmel vettük.

 

Szabadságon a fejek

Átpedáloztunk Kiskürtösre, ahol egyre döcögősebben ment a tájékozódás, mivel teljesen rábíztuk magunkat a GPS jelzéseire. A net meg persze akadozott… A legközelebbi kempinget vettük célba Alsósztegován, de addig sok hegyvidéki út volt még hátra… Egy cirkuszsátornál megkezdtük a kikecmergést a völgyből az első erdős dombhátra. Fent a csapat megállt egyet fújni, amikor Karesz barátunk – akinél volt „valódi” térkép -, „akkor, ahogy megbeszéltük: következő falunál balra”-kurjantással lezúdult a völgybe. Ezt nem mindenki halotta… Nemsokára követtük – én utolsóként -, s Nagyhalomnál (Vel’ké Straciny) a többiek keltette huzatban jobbra süvítettünk tovább, lefelé. Gyönyörű út volt erdővel, patakvölggyel, vasúttal (csak egy helyen ült meg a völgyben valami klóros fuvallat), s hat kilométer után megérkeztünk Alsózellőre. Rossz helyre – már érkezett is barátunk telefonja: hol vagytok? A gond – szerintem – leginkább velünk volt, mivel szabadságunkra hivatkozva mindenki kikapcsolta az agyát és nem figyeltünk. Míg tisztáztuk a helyzetet, lefotóztam a település haldokló, barokk Prónay-kiskastélyát. Végóráit élte.

Fújtatva értünk fel Nagyhalomra, ahonnan már kicsit higgadtabban gurultunk le a másik irányba. Ekkor egy sor teherautóba és pótkocsis traktorba botlottunk. Nem tudtuk mire vélni a torlódást, így óvatosan előrearaszoltunk. Úgy nézett ki, hogy a cementgyár küllemű létesítmény silóihoz jöttek. (Arra már nem emlékeztünk, hogy terményt hoztak vagy vittek…) Egyik társunk – elbizonytalanodva az útirányban – óvatosan megszólított egy várakozó sofőrt. – Beszél magyarul? – Hát hogyne! – jött a válasz meghökkenten. A következőkben azonban más területre vetődtünk…

 

Kinevették a fekvőbringát..!

Az késő délután fényeiben felkaptattunk a következő púpra, ahonnan Kishalom bányásztelepülésre gurultunk le. Ezt a pici – szlovákosan modern és négyszögletes – templom előtt kitett bányamozdonyból következtettem ki. De a lakók fogadtatása nem volt kedvünkre való, mivel a fekvő bicikliket látva teli szájjal kacagtak és a legtöbben igen barnák voltak, így a szép környezet ellenére megállás nélkül tekertük ki a könyörtelen, 3 kilométeres emelkedőt. A túloldalon Potor-Nógrádszentpéterre érkeztünk le, ahol hasonló népség fogadott bennünket, harsogó nevetéssel. Afrikai helyzetben éreztük magukat, de a 13. századi (ma) evangélikus templomot, az 1599-ben épített tornyával még lefotóztam, és sietve távoztunk Alsósztegova felé. Az erdős dombok oldalában futó út ezután sem kényeztetett el bennünket, de végül – szürkületben – csak leértünk Sztregovára. Az Aquatermál kempingig még három kilométert szenvedtünk meg – áttekerve a településen -, aztán óvatosan bekukucskáltunk az intézmény kapuján. Sehol egy kapus, egy pénztáros… Sajnos fából is csak egy-kettő volt a nagy placcon. Társaim már negyedórája álldogáltak a kapunál, hátha felbukkan egy alkalmazott, de senki.

– Ha a sátorhely díja kell, majd megkeresnek! – ezzel letámasztottam a bicajom és kikértem a dél óta megérdemelt sörömet… Attila öt perc múlva csatlakozott.

Amikor mindannyian fejben is megérkeztünk sátrainkkal körberaktuk az egyetlen facsoportot, hogy napközben legalább fél napon át árnyékban legyenek. Itt is látszott, hogy a sátrazás már csak nosztalgia a ’80-as évekből – a kemping lakói többnyire a faházakban nyaraltak. Alkonyat körül megvacsoráztunk, és közben sorra elporoszkáltunk zuhanyozni, amely szerencsére nem zsetonos volt.

Harsáczki György

Ahonnan a Batthyány család a nevét kapta…

Egy régen esedékes megálló Szabadbattyánban

A Kula torony dél felől...

A Kula torony dél felől…

Mire ez év januárjában felfogtuk, mivel is jár ez a szokatlanul hideg és hosszú ideig tartó fagyos időjárás, már járhatóak is lettek nagy tavaink… Autóba vágtuk hát magunkat, hogy megnézzük a Balaton jegét a kenesei magaspartról! De ha már megtehetjük – gondoltam -, csapjunk a kiránduláshoz egy kis történelmi látnivalót! A Balaton felé menet tizenéves korom óta mindig eszembe jutott a szabadbattyáni Kula-torony, amikor a település nevét olvastam annak lehajtójánál. Nna, eljött az idő, hogy le is hajtsak!

Domb, mely nem látható…

Nagyokat pislogtunk a település utcáin hajtva, ugyan hol lehet az apró vármaradék? Egy családi ház is eltakarhatja. A Csíkvár Étteremben egy-egy kávét áldoztunk az útbaigazításért. (Szabadbattyán a 19. század végéig inkább Csíkvárként volt ismert – a 17. században volt egy Csík Péter nevű birtokosa is.) Rögtön az útkereszteződés után a második utca jobbra – határozták meg. A Kula tér – amely egy kis zsákutca volt – a harmadikként következett, s néhány ház előtt elfutva ehhez a kis gótikus korabeli, tömzsi vártoronyhoz érkezett. Nem egy hivalkodó építmény, bár fotón jól mutat. Aki „nézett” már kelet felé, az tudhatja, hogy a kula törökül tornyot jelent. Nem véletlen ez a szó! Mégis miért éppen itt áll? Választ az itt, környezetéből éppen hogy kiemelkedő két halmocska ad, amelyek a Sárvíz mocsaras völgyének egyetlen természetes gázlója „felett” domborodnak. Inkább érezni lehet azokat, mint látni – egyikre emelték a 14. században az egykori vár elődjét, az emeletes kőtornyot.

 

A Malom-csatorna a Kulavár alatt...

A Malom-csatorna a Kulavár alatt…

Fehérvár kis pajzsa

Ez a támpilléres torony eleinte csak a gázlónál kialakított vámszedőhely őrsége számára épülhetett – erre utal a 1336-os feljegyzés, mint „poss Batthyan iuxta aqua Saar”. Hadi feladatot a 16. században kapott, amikor az igen fontos Székesfehérvárat 1543-ban elfoglalták a törökök. Mivel keleti-északkeleti irányból csak itt lehetett átkelni az ingoványos területen a koronázóváros felé, a szultán serege Battyánt is ellenőrzése alá vonta, bár előtte lerombolta azt, hogy újra felépítse. A Fehérvár elő-védművének számító torony köré a mocsaras földbe levert cölöpsor segítségével palánkvárat építettek a muzulmán védőknek: 1568-ban 109 zsoldoskatonáról írtak.

A Kula torony helyzete Fehérvártól függött, így 1602-ben keresztények, ám 1603-ban ismét törökök birtokában volt… Evlija Cselebi az 1660-as években ezt írta a battyáni helyzetről: „E vár Székesfehérvárnak az előpajzsa az ellenséggel szemben, s katonái naponta három-négyszer is harcolnak az ellenséggel… ha a várat ostromolják, Fehérvárról egyszerre odajönnek és megszabadítják.” 1687-ben végül Habsburg zsoldos hadsereg foglalta el. Csoda, hogy ennyi megmaradt belőle azokból a véres időkből!

A palánkvárat hamarosan elpusztította az időjárás, de a tornyot szerencsére hasznosították: magtárként. Az 1970-es években múzeummá alakították, melynek helységeiben 1981-től Fejér megye török kori múltjának emlékei láthatók, amely nemrég kiegészült a település közelében feltárás alatt lévő római kori villa falfestményeinek feltárásáról, kiemeléséről, konzerválásáról és bemutatásáról szóló kiállítással. A kis múzeum ritkán van nyitva (03. 15.-10. 29. Kedd, Csüt. 13-16 óra, hétvégén 10-16 óra), érdemes odafigyelni!

 

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

A Cifrakert fái és az új gyaloghíd a 7-es út hídjáról

Cifrakert – ahol a botanika

A torony körül a fűcsomók között ropogó jég és a dér különleges hangulatot kölcsönzött a fényben fürdő műemléknek. A déli és a keleti oldalon levert, göcsörtös karókkal talán a néhai palánkvárat akarták jelezni. A dombocskát keletről nem a Sárvíz, de a sárvízi Malom-csatorna határolja, amely vastagon befagyott. Még sem mertem átcsusszanni rajta a túlpartra egy stratégiai fotóért, ezért körbementem hát. A 7-es út hídjáról azonban feltűnt a malomcsatorna hídon túli partszakaszának érdekes növényzete – pontosabban hatalmas platánjai – és a természetvédelmi terület-tábla. Utánaolvasva kiderült, hogy a 7,2 hektáros angolpark maradványát – 42 hatalmas fával – Cifrakertnek hívják, és gróf Batthyány Lajosné telepíttette az 1870-es években. A Malom-csatorna és a Nádor-csatorna közötti területen állt egykor a földszintes, nem túl nagy Batthyány-kastély, amely sajnos a második világháborúban megrongálódott, s később lebontották. A kertet 2000-től ápolni kezdte a közösség, a kastély tavát kitisztították. Itt a található a „beszédes kő” is, mely szintezési alappont. (A párjára az út túloldalán leltem.)

A település nem kevesebbre lehet örökre büszke: innen kapta nevét a Batthyány család! Zsigmond király 1397-ben Kővágóörsi György esztergomi várnagynak adományozta a települést, kinek fiai – László, Albert és György – már a Battyáni nevet viselték. Albert ágából származik a híres Vas megyei Batthyány család, akik voltak hercegek, grófok és boldogok is…

Harsáczki György

Szurdok a hó alatt, víz a jég felett…

Olvadáskor a Rám-szakadékon át – 2017. február 5-én

 

Először is: botrány, hogy Budapestről Visegrád eléréséhez – amely 38,7 km távolságra található Újpest Városkapu buszpályaudvartól – 1 óra 15 percet (összesen 75 perc!!!) kell utazni, mialatt a csuklósbusz alig 40 km/órás sebességgel (néha ennyivel sem) halad. Hihetetlen, hogy nem adatik európaibb gyorsaságú közlekedési eszköz a Dunakanyar legkiemeltebb turisztikai (és történelmi) központjába, mint az, ami megadatik…

Dömösig – mely 45,2 kilométerre van Budapest, Újpest Városkapu buszpályaudvartól – 1 óra 26 percet kellett kivárnom, és közben minden fát és épületet külön megnézhettem, ha akartam…

 

Így indult… A Rám-szakadék, amelyben 112 métert kaptatunk felfelé a végéig még inkább fagyos arcát mutatta. Míg egyes helyeken a patak kitört a jégpáncél szorításából, addig máshol legalább annyi víz folyt a jég felett, mint alatta, s megint máshol észrevétlenül a jég alatt bugyogott… Az ember jócskán gázolhatott vízben – és a szinte ugyanolyan nedves latyakban –, ha végigment rajta!

A völgy felső végétől pedig újra indult a latyakút…

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (5. rész)

Asszonyvásártól Ipolyságig

 

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Többen zavartalanul aludtuk át az éjszakát – egyesek parázs vitát hallottak szlovákul, amelynek talán mi voltunk a kiváltói. Kellemes szél lengedezett, amikor készülődni kezdtünk a báti tó partján. Úgy döntöttünk, hogy elköszönünk a pecázó „háziaktól” és máshol fogunk – zavartalanul – reggelizni. Hátrahagytuk nekik a temérdek üdítőt. A közeli báti országút szélén – a lekaszált gaz sávjában – álltunk meg reggelizni. A pizzák maradékára meghívtuk az ott keservesen nyávogó apró cicát is.

 

Hontbesenyőd „kastélya”

„Kolostorépület, 13. századi templom” – ezt írtam még otthon Hontbesenyőd (Pecenová) neve mellé, és egyöntetűen döntöttünk „meglátogatásáról”. Mint írták is, valóban több népi lakóház néz a lassan meredekebbé váló főutcára, de én leginkább a kolostorépületet kerestem. Az bizony láthatólag új funkcióját keresi – a zárt kapu mögött elterülő betonos udvart elkezdett begazosodni. A török uralmat követően az épületet – a faluval együtt – a jezsuiták kapták meg, akik 1693-ra felépítették – itt látható – rendházukat késő gótikus stílusban. Napjainkban „kastélyként” is fut, s mint a legtöbb ilyen épület volt már magtár és iskola is… Árkádjai sajnos éppen a másik irányba néznek, az út felől nézve nem túl izgalmas.

A nemrég felújított templom jóval feltűnőbb volt: kapuja alá alig tudtunk feltekerni a meredélyen. Kerítőfalának kapuján lévő szoborfülkékben jelenleg két kicsi szobrocska áll. A 13. század óta szinte minden kor rajta hagyta stílusjegyeit. Körbesétáltuk – élveztük a kilátást is -, majd eldöntöttük, hogy kedvencünk, Asszonyvásár (Bátovce) érintésével haladunk délkelet felé, és mivel kempinggel még egyszer nem akartunk hoppon maradni, Ipolyságig terveztük a napi távot. Nekem nagyon nem tetszett, mivel szinte „hazamentünk” a Felvidék ismeretlen tájairól, de nem volt mit tenni. Gyorsan legurultunk Asszonyvásár két nagy temploma alá, majd dél felé, Zsember (Zemberovce) felé indultunk. Sajnos hiába tértünk be a tegnapi pizza pizzériájának udvarára, kávéval nem tudtak szolgálni…

Szép utunk volt a Selmec-völgyében, erdők, ligetek, zöld dombok között. A zsemberi elágazásban aztán elkerekedett a szemünk: az ott nyíló The Doctor Café csak ránk várt! Senkit nem kellett invitálni – ennyit még nem vártunk az első kávéval..! Hangulatos belső kerthelységének egyetlen hibája csak az volt, hogy egyáltalán nem láttunk rá kerékpárjainkra, de így is jólesett a kényeztetés…

Zsember lakosai szinte csak szlovákok. A falun vezet át az 51-es út, amin alig 300 métert haladtunk, majd letértünk Borfő (Brhlovce) felé. Ekkor kerültük jobb oldalról az ősi Zsembery-kastélyt, amely – állítólag – 16. századi, de ma inkább finoman romantikus stílusa van – egy toronnyal. A helységnévtábla előtt a régi malom mellett hatalmas kőépület csupasz falai meredeztek. Talán magtár volt…

 

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon...

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon…

Borfő – nyakig tufában…

A nap egyik leghosszabb emelkedőjének tetején sokat kárpótolt a kilátás a Selmeci-dombok és hegyek felé. Bát templomai még mindig látszódtak. És akkor lezúdultunk – legtöbbek az ismeretlen cél felé… Nálam a sebességi mámort folyton elnyomja a „felfedezési és a fotózási függőség”, így „kénytelen voltam” megállni Borfőre érve, a meredély közepénél, hogy késő barokk kastélyát szemügyre vegyem. A Körmendy család 1756-re felépített kétszintes úri lak a helyi Széchenyi-terv keretében már új tetőt és vakolatot kapott, de ablakai élettelenül ásítanak bele a Lévai járásba. Érződik, hogy a halálból rángatták vissza – vajon ki vagy mi költözik termeibe? Alatta emelkedik a római katolikus templom – szépen kifestett barokk templom, s utcácskája elején szintén frissen rendbetett kápolnácska áll.

Barátaim ismét az egyik rekumbens szerelésével voltak elfoglalva, mikor utolértem őket. – Láttuk a kastélyt – mondták. – Van itt még látnivaló?

Elmondtam, hogy Borfő tufába vájt lakásairól, lakhelyeiről híres és ugyanott van egy helytörténeti gyűjtemény… Épp befejeztem, amikor néhány métere tőlünk észrevettük a Barsi Múzeum ismertetőtábláját a „barlanglakásokról”– így nem kellett felkeresésükre külön rávenni barátaimat. Szerencsére irányt is mutatott.

Az Árpád-kori eredetű Borfőt két korábbi településrész 1952-es összeolvasztásával alakították ki. Barlanglakásait a felszínen fel sem tűnő andezittufába faragták – láthatólag csak a Sturda-oldalban bukkan elő. (Borfő határában 1964-ig bányásztak andezitet és tufáját.) A néphagyomány és egyes történészek szerint az elsőket a törökök elől menekülő-elbújó lakosok vésték a sziklákba. Bél Mátyás már 1740 körül szemléletesen írt róluk: „a falu szinte összes házát a sziklába vésték, mégpedig a tetőn és a házfalakon kívül ebből a sziklából formázzák ki a házakban található asztalokat és padokat is”.

Többnyire egy lakószobából és az ebből nyíló egy vagy két kisebb kamrából álltak, falukat kimeszelték. Alkalmanként istállót is mélyítettek mellé, és előfordult, hogy ilyen lakás padlójából fúrtak le kutat. A korábban teljes egészében lakhelyként mélyített lakhelyeket ma többnyire garázsnak, kamrának, ólaknak, borospincének használják. Sok esetben még a 20. század elején is éltek ilyen lakásokban. Szerencsére már 1983-ban – népi műemléki rezervátumként – fokozott védettséget kapott, 1993-ban pedig Europa Nostra-díjjal értékelték a 24 barlanglakásból álló együttes állapotát.

 

A borfői skanzen udvara

A borfői skanzen udvara

Tufalakások árnyékában

Már a Sturda utca elején – ahol először letettük kerékpárjainkat – láthattuk az első barlanglakást egy magánporta udvarán, de ott van a többi is, csak eltakarják az eléjük építet garázsok, ólak, vagy éppen a Praga teherautó-matuzsálem…

Valóban kiemelt a védettsége, mert az utcát valami nagyon különleges csillogó-gyöngykavics burkolattal fedték le. Meg kellett érinteni. Jobbra aztán éppen egy emeletes udvart láthattunk, amelynek kétszintes házának alsó szintjét tufába vésték, mint valami lábazatot, az emeletet pedig tipikus nyeregtetős parasztházként ráépítették. Alul is volt, felül is volt udvar – a felsőhöz egy kerülővel lehetett felhajtani. Két színes házacska között nyílt a múzeumi porta, amelynek „ura” egy durva kinézetű idős asszony volt. Nyilván helyi erő volt – a belépő (66 eurocent) vásárlása előtt a befotózást sem vette jó néven. Még itt sem tudtuk „elfogadni” a jegyhez kötött fotózási lehetőséget, amely szerintem agyoncsapja az ihletet.

Az udvar végében egykor két szintet is véstek a tufa falba. Az alsó zárt helységek egyikében egy takaros, cserépkályhás – s nyáron milyen jó hűvös! – szobakonyhát láthattunk berendezve, mellette  egy kamrát – régi eszközökkel, a nyitott oldalú helységben viszont a falu híres kőfaragóinak állított emléket. A kőfejtő- és faragóeszközök mellett egy jellegzetes tufa-sírkő és annak fa-sablonja, illetve egy kő kiskapu avatott be jobban a mesterégbe. A fenti szintre megtört lépcsősoron lehet felmenni, de csak a hangulat miatt – néhány tablót lehet végigolvasni. Kvaterkázásra kiváló hely lenne!

Míg a másik házikó lakószobájába igyekeztünk, egy sereg kisiskolás özönlött az udvarra – a „főnökasszony” előadhatta megát. A szép kis szoba szabadkéményében viszont egy sereg nyüszögő denevért fedeztünk fel. Mások inkább ne lássák meg!

Az utcában még több szebb, vagy leromlott állapotú sziklalakást láttunk – örültünk, hogy megismertük a helyet. Nehezen távoztunk – természetesen ki kellett „kepeszteni” a völgyből. Az útra pincék néztek, a dombtetőn szőlős itta a fényt. Innen hullámvasút-menet indult Cankov felé – áthajtottunk az erdőn, majd Cankov felett megfigyelhettük az aratást. A völgyben az 564-es útba csatlakoztunk, melynek barátságos, fasorral kísért aszfaltsávja végül csak dombhátra csalt minket… Közben leláttunk a kis Bori településre, aztán legurultunk a már ismert (4 éve jártunk erre) Szántóra (Santovka).

 

Szántói mentorunk

Egy életre megjegyeztem, hogy Szántót ásványvize és fürdője teszi ismertté és vonzóvá. Hogy miért? A faluközpontban – ahol az út a patakot keresztezi – egy fémből készült embléma állt, amely feltörő ásványvizet szimbolizálja Santovka-felirattal. Mellette kiszáradt betonmedence éktelenkedik, de az ezek felett domboruló kerek, kb. 4 méter magas mészkődombot már akkor kifejezetten érdekesnek találtam. Enyhe lejtése és szabályossága is valamilyen ásványi lerakódásra utalt. Most úgy gondoltam, megmászom, hátha látok valami újat, és lőn! A travertino dombocska tetején – ahogy végül is lennie kellett – egy másfél méteres kráter mélyült, utalva a vízkitörésre… Máris jobban érdekelt a fürdő és vize! …de eljött az ebéd ideje is, és hanyagoltuk volna a vágódeszkás kosztot… Úgy emlékeztem, hogy a termálfürdő bejáratánál büfék sorakoznak. Nosza, hagytuk is a közeli pizzériát – a pizza mindenkinek a könyökén jött már ki -, és útmutatásom szerint továbbtekertünk. De van úgy, hogy csal az emlékezetem: a visszafogott bejáratnál nem volt semmilyen büfé – csak a benti étterem reklámtáblája -, így forrongni kezdett a „nép”. Nem terveztük fürdeni, úgy pedig zavart a belépődíj megfizetése – a benti elköltött ebéden túl. Ekkor nem várt segítség érkezett. Egy 60 év körüli házaspár sétált ki éppen a kapun – kerékpárjaink közé. Meghallották, hogy magyarul tanakodunk.

– Honnan jöttek? Merre mennek? – tette föl első kérdéseit a hölgy, mert férje – ki szlovák volt – csak folyamatosan mosolygott. Egy kiadós beszélgetés után – melyben helyet kapott a dilemmánk, a szlovák-magyar viszony, valamint a világbéke is -, önkéntes pártfogónk felajánlotta, hogy, a fürdő igazgatójánál – aki kedves ismerőse – „intéz” számunkra kedvezményes jegyet! – Ki kell próbálniuk! Remek a víz! – indokolta.

Abban a percben odagördült az emlegetett igazgató autója, a hölgy beszólt neki az ablakon, és kaptunk egy árat közösen. Micsoda felhajtás hat magyar biciklisért! Elbúcsúztunk és betoltuk a járgányokat a fürdőbe.

 

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre...

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre…

A dermesztő termálvíz

Alig tettük le a bicikliket, máris ott ültünk a napernyők alatt. Sajnos csak kommersz – minden helyi jellegzetességet nélkülöző – ételeik voltak. Éppen elkezdtük volna 2-3 nyelven rendelni és kérni a malo és velka pivót, amikor nevetve megszólalt a pincér lány – a fiú mellett -, hogy ő magyar, és ezzel le is váltotta a srácot… A jóleső ebéd után aztán átöltöztünk – a kihasználatlan kiszolgálóhelységek egyikében – és lelibegtünk a víz felé. A víz vastag sugárban zubogott az 50 méteres medencébe, amely nagyon hívogatott – nem sokan úszkáltak benne. Igen, mivel – termál ide vagy oda – dermesztő élmény volt még belelépni is! Állítólag 26 fokos… Mozgásszervi, szív- és érrendszeri, illetve reumatikus panaszok enyhítésére alkalmas – elsősorban.

Szántó ásványvize a 16. századtól ismert – 1578-tól említik meg. Gyógyító hatását eképpen ecsetelte Fényes Elek földrajzi író a 19. század közepe táján: „Határjában több ásványos vizek találtatnak mellyek még vegytanilag meg nem vizsgáltattak… Savanyu vizét hasznosnak tartja a köznép a gyermek giliszták ellen… …A forrást az apátságtól Konkoly-Thege Sándor bérli…”

Konkoly-Thege család sarjának, Miklósnak a nevével már találkoztunk ógyallai megállónknál, a ciszterci apátság pedig azért érdekes, mert romjai a falu szép barokk temploma mellett roskadoznak. A 18. században emelték mindkettőt. A vizet egyébként a mai napig palackozzák „Santovka” néven, és több nemzetközi kiállításon nyert már érmeket.

A patak felé – de már kerítésen kívül -, meredeken szakad le a part. Az oldalt jócskán befedte már a meszes ásványkiválás. Ezt kiaknázandó, ezen az oldalon lépcsőzetes tetarátákat építettek, amelyek falait már bekérgezte az ásványvíz. A medence partjáról pedig a domb felé nézve észrevehető egy hasonlóan kerek, szabályos domb a szolgáltatóház mellett, amely jóval régebbi források felbukkanását jelzik.

 

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén...

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén…

Érkezés az Ipoly völgyébe

A felüdülés garantált volt a hűs vízben – kicserélődve léptünk neki a pedálnak, a kellemes délutáni napfényben. Deméndnél kereszteztük a 75-ös utat, majd a késő barokk templom alatt Százd (Sazdice)  felé indultunk. A deméndi templom az ősi gótikus templom felhasználásával épült meg. A dombtetőn az egykor volt Hébec település templomát a 11. században emelték, ám azóta a 18. században és 2008-ban is újjá kellett építeni.

Vártam már Százd kis 13. századi eredetű templomát, amelyet a 14. században késő gótikus stílusban átépítettek. Ekkor festette freskóit Nicolo di Tomasso, s ezekből még van itt-ott mutatóba. Eredetileg a premontreiek kolostortemploma volt, de az még a tatárjárás során elpusztult – csak a 19. században kerültek elő romjai. Százdot szlovákok magyarok lakják – fele-fele arányban.

Százdot szép, nagy, lombos fákkal beárnyékolt úton hagytuk el, s amikor felértünk az első dombtetőre szemünkkel végigsimogathattuk a régi jó ismerős, a Börzsöny erdős vonulatát. Kettőnk között az Ipoly völgye frissebb zöldje díszlett. Ipolyvisknél kereszteztük a határfolyót, majd a nagy melegben beértünk Ipolyságra. Gyorsan átvágtunk a belvároson – ahol 2010-es árvízkor kétéltű járműveket is fotóztam a főtéren – és a határ felé átpedáloztunk Homok városrészbe. Már úgy éreztem haza is értünk Kismagyarországra, mivel az ipolysági Autó Kemping már az Ipolyon innen volt!

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben...

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben…

Megkönnyebbülve gurultunk át a jobb napokat is megélt intézmény kapuja alatt. Én már az első bungallóknál felélénkültem, mert a székek asztalok álltak ott napernyők alatt. – Nyilván van büfé! – vidultam, de hiába: csak díszlet volt. Csak a nagy faházak egyike volt kiadva aratómunkásoknak… Az egész, sokféle fával beárnyékolt terület a miénk volt, de kaptunk két nagyon finoman kajáért ácsingózó kutyát. A világért sem tolakodtak volna! Mielőtt a nap a földet súrolta volna, Karesz barátommal parázs vitát folytattunk (az üres kempingben) a sátor helyének és felállításának pontos ismérveiről, és mindkettőnk nyert is egy-egy futamot. Ezután egy különítmény elment bevásárolni, s az eseménytelen, szabad félórában az egyik gumipókomat szabadíthattam ki az olajos fogaskerekek közül… A vacsorát már bemosakodva, remek sörökkel fejeltük meg, de voltak köztünk Radler-kedvelők is. Kár, hogy nemcsak a zuhanyozáshoz, de a wc-öblítéshez is alig-alig volt víz… Legalább jó helyen voltunk.

A Balaton szibériai arca… – 2017. 01. 21.

Balatonkenese: magaspart, Tatárlik, lecsófesztivál, JÉÉÉÉÉG

DSC_0454Szétnéztünk Kenesén… A Széchenyi park fái között vidám hangulat szűrődött át… Az ügyesebb kilátogatók korcsolyával, a többiek anélkül merészkedtek  a jégre, amely nem árult zsákbamacskát, és jól „kitartott”. Képviselték a jégkorongot, a fakutyázást, a kutyasétáltatást és a jégen elkövethető számos mozgásformát… Néhány forralt bor – és forró tea – után felszöktünk a kenesei magaspartra, ahol a löszfal leszakadása mögött 6-7 méterrel már ébredezik a löszfal következő lecsúszása… A tíz évvel ezelőtt tett „löszfal-látogatás” megismétlése után átköszöntünk Balatonfűzfőre ebédelni. Az alkonyig elhúzódó ebéd közben a még jobban nyüzsgő fűzfői strandot figyelhettük…

 

Harsáczki György