Városfalak, lőportorony, veteményes…

Kelet-Ausztria egyik legteljesebben fennmaradt városerődítése

Május közepén egy eléggé megterhelő bécsi szállítás után igazi felfrissülésként vártam a már többször meglátogatott Bruck an der Leithát. A Harrachpark bejárati kapujánál álló élelmiszeráruház parkolójában álltam meg, és igyekeztem a lehető leglassabban haladni a kastélyparkban, minél könnyebben átadhassam magam nyugalomnak.

Egy angolpark megteszi hatását…

A már összefüggő lombkoronák nyújtotta árnyék, a csend, a finom zöld árnyalatok, a meleg lassan megtették hatásukat. A márciusban még komor vidéki angol kastély arcát mutató Prugg-kastély egész vidám benyomást keltett bordóra festett falaival. Lassan átsétáltam a Lajta-ágakkal átszőtt, burjánzó és különleges fákat is felvonultató angolparkon, majd a Schlossmühlgassén (Kastélymalom utca) és egy gyalogos sikátoron át a Prugg-kastély kapujához értem. Innen indult februárban a városka izgalmas felfedezése.

A Prugg elnevezés 1242-ben tűnt fel korabeli feljegyzésekben, de akkor még vízivárként, amelyet a 18. század elején kényelmesebb kastéllyá építettek át. A Harrach család már a 16. században megszerezte, és azóta is az ő birtokuk. Kicsit elhanyagolt állapotú, ám most ezen valószínűleg változtatnak, mert nagy mennyiségű „lapraszerelt” állványzatot halmoztak fel a falak tövében. A vár két robusztus tornya közül, a délkeletit oldalit meghagyták középkori darabosságában, míg az északnyugatit előbb barokk, majd romantikus stílus mázával „burkolták be”.

Már ezer éve körülkerítették magukat!

A városban már a kapu közelében is állnak 18. századi épületek, a városi közlekedés közben megpillantott középkori városfalakról nem is beszélve, így sétám második felében a városerődítéseket vettem célba. Tulajdonképpen egy kört tesz az ember, csak sosem tudhatja, hogy a néhai falak a kör külső ívéről, vagy a belső ívéről láthatóak…

A nyomjaikban ma is látható erődítések – négy kapu, a védőtornyok és a városárok – 1200 körül épülhettek, de Bruck an der Leitha valószínűleg már 1000 körül fallal védett település volt! 1239-ből származó iraton említik városként, amelynek közepén a Szentháromság plébániatemplom állt, amelynek tornyán ma is felfedezhetőek a lőrései, mivel az egy 1000 éves várostorony!

A legrégebbi településrész délnyugaton volt, ehhez képest már az akkori külváros méretei és elhelyezkedése határozta meg a kettős, 8,5 méter magas városfalakat. A kapuk, az Ungartor, a Kirchentor, a Wiener Tor és a Hainburger Tor a Neustadt (Újváros) körül épültek. A városfalakat a 15. században megerősítették, majd a török fenyegetés miatt a 16-17. században is. Akkor előörsként kerek bástyákat és tornyokat, amelyek ma is látszanak.

A Magyar toronytól a Magyar Koronáig

Az első útba eső objektum az Ungarturm (Magyar-torony) volt a Hessgasse sarkán. A zárt komor „hasábban” napjainkban a városi kiállítás (szerintem magyarul: helytörténeti gyűjtemény) látható. A torony mellett nyíló kaput (ahol ma az út halad) 1820-ben bontották le. A torony helyzetéből arra következtettem, hogy a Stuchsengassén haladva a bal oldalon rejtőzik a házhomlokzatok mögött valahol.

Körülbelül 150 méterre jött a következő részlet: az utca két oldalán legalább 8 méter magasságban, a tetőgerincek magasságában. Ha ott nem volt kapu, akkor bizony itt az utca szélességében egyszerűen lebontották a falat.

És egyből jött a talány: mi látható ebből a szakaszból a külső utcáról? A Leithagürtel (Lajtaöv) utca néhány kerítésétől a telek belső oldalán magasan látszódtak a falak, ám többnyire fák, bokrok, vadszőlő, egyebek takarták. Egy udvar esetében le lehetett fotózni. Nemhogy állt a fal, de lőrések nyíltak rajta, a tetején pedig még a védőcserepek is látszódtak! (A város védőárkát, amelynek egy része vizesárok volt, 1850 körül kezdték betemetni és kertek települtek a helyére.)

Egyébként a Leithagürtel itt kanyarodott a Lajta-csatorna hídjára, mellette pedig a Bruckmühlpark nyílott. Malom állhatott egykor a helyén. A túlsó, magyar oldalon valamikor Királyhida kezdődött, de már összeolvadt Bruckkal. A csatornaparton ma is áll a Magyar korona szálló.

A Templom kaputól a visszaadott városárkon át a Bécsi toronyig

Folytattam a kört. A Raiffeisen tér után a Főtér felé tartottam, ahol a kövezeten találtam a következő látnivalókat. A Zwingermauer (öregtorony fal) alapja világosabb kőből volt kirakva a járófelületen. Mivel most is itt fut a Kirchengasse, itt lehetett a Kirchen Tor, a Templom-kapu, amely 1850-ben vált bontókalapácsok áldozatává. Az első keresztutcában láthattam egy jó 20 méteres, jó állapotú szakaszt, amely egy kis parkolóra nézett.

Biztosan tudtam, hogy merre fut tovább a városfal, így a Raiffeisengürtelre kanyarodtam. Néhány épületet elhagyva kertek következtek, amelyek lassan mélyebben helyezkedtek el, mint a „körút” és egyre jobban is látszódtak. Erre egy csomó családnak van saját középkori városfala..! A magas, de megtépázott tetejű városfal innen legalább 250 méter hosszan látható! A „körút” és a fal között megjelent a néhai városárok – a járdaszint 4-5 méterrel fentebb fut. Talán direkt használtak átlátszó plexit korlátnak. 60 méter hosszan még számos fa lombja nehezíti az átláthatóságot, de aztán feltűnt a Pulverturm, a Lőportorony, és onnantól a városfal teljes „pompájában” tűnik fel, közel kétszáz méteren keresztül.

A túlsó járdán közben elsurrant egy nyurga afro lány görkorcsolyával, előttem egy fekete hajú kisfiú bandukolt egy burkás, kendős nő mellett, aki talán az anyukája volt…

A széles városárokba először egy tetszetős magán-rózsakertben gyönyörködhettem, ám az árok ezután közterületként folytatódott gyümölcsfákkal, fatörzs játékokkal – füves pihenőparkként, gyermekrendezvénytérként hasznosították. Akkor is gyerekek játszottak sorversenyt. A területet 2020-ban adták át, miután a polgármester tíz év alatt megszerezte a történelmi terület ingatlanjait, hogy közterületként átadhassa…

Itt bizony kettős városfalat fedeztem föl – egy külső alacsonyabbat és egy belső magasat. A falközben három kis házacska ma is fennmaradt. A hosszú falszakasz egy a falsíkból kiugró csonka toronynál ért véget, de már látható volt az eddigi tornyokhoz hasonló gúla-tető. A Wiener Turm (Bécsi torony) egykor a Bécsi-kapuhoz tartozott, ám azt is lebontották 1885-ben. Itt alkalmanként rendeznek kiállításokat. A Wienergasse sarkáról már jól látható, balról érdekes, középkori eredetű, barokkos homlokzatú házak kapcsolódnak hozzá.

A belső oldal és a templom katakomba szentjei

Én kíváncsi voltam a leghosszabb összefüggő falszakasz másik oldalára is, így Tegetthoffgassébe fordultam be. Barátságos, ódon barokk kapuzatok előtt sétáltam el, de a fal koronája csak egyetlen udvar felett tűnt föl. A sarkon igazi érdekesség várt rám: egy régi, furcsán megépített „felemás” kapu egy kiugró erkéllyel kombinálva. A vele szemben álló ház a város egyik kiemelt látnivalója, A Barokk ház. A volutákkal, szoborfülkével és a kapu fölött faragott relieffel díszített házacska 1754-ben épült.

Gyorsan elértem az utcára merőleges sétálóutcát, a Kirchegassét, amelyre módosabb, ám jobban átépített régi polgárházak néznek. Itt a boltok között elhaladva több helyen hallottam magyar szót. Két, a középkort idéző boltozatos támív alatt értem a Főtérre. A közelben álló Mária-oszlopot 1707-ben állíttatták kegyeletből, a Szentháromság és pestis-oszlopot pedig hálából a törököktől és a pestistől való megszabadulásért.

Gondoltam, hogy a templom is tartogathat meglepetéseket. Bent nem derült volna ki az, hogy a közvetlenül törökök kiűzése után emelt 53 méter magas templomtornyát a középkori várostorony „adta”. Bent kellemes hűvös fogadott, és míg lassan körbesétáltam két ún. katakombaszentet találtam. Mondjuk, az egyik nem egészen az, mert az üvegezett szarkofág nem tartalmaz emberi maradványokat, csak egy szobrot. A másik viszont igen és a Szent Theodorus nevet kapta. A 16-19. században a római katakombákból nagy számban hurcolták szét a kora keresztény időkben eltemetett ismeretlen emberek csontjait, csontvázait, hogy aztán mint szentek maradványait mutassák be aranyozva, drágakövekkel díszítve, gazdagon beöltöztetve, és ezzel emelték a templom „fényét”.

A templom 1710-ben épített, és később bővített gyönyörű orgonáját szobrokkal is díszítették. A fő szobrot a tetején lentről alig látni, ám az orgonakarzatot tartó szárnyas angyalt igen, így az zsebeli be a babérokat, nem fenn Dávid király…

A Főtér és a Haimburgi kapu táján…

A templom tornya tövében a fáktól jótékonyan eltakart szovjet emlékmű bújkál… Fenntartásáért „felelős az önkormányzat”… Az előtte álló, karbantartott első világháborús emlékműre már záporozik a napsütés – obeliszkjén szerepel a Prugg-kastély kifejezés…A tér ezen fókuszpontjában egy kedves Schubert-emlékmű és városkút, a Röhrbrunnen medencéje található. Ez utóbbi biztosította a régi korokban az ivóvizet és a tűzoltóvizet.

Innen a Schulgassén át ismét metszettem a városfalat. Itt talán mindössze áttörték a falat – se kapu, és talán torony sem állt, de egy ék alakban kiugró falszakasz pár, őrtornyot tartó konzollal igen. Ha jól olvastam a táblát, szuroköntő nyílással megspékelve. Kintről több porta udvarának, kertjének végében látható a városfal, így belülről is végigellenőriztem, mit látni. Végigsiettem a Raaber Gassén, és számos helyen jól látni a falakat, amint kertek végében 8 méteres magasságba emelkedik. Az utca közepén, a 20-as szám alatt a lakások ajtói rendhagyó módon a középkori falon nyíltak és maga a lakóépület a városfalon kívül helyezkedett el. A 10-es számú társasház udvara nyitva állt előttem – beljebb merészkedve sok zárt porta mögötti falszakaszt láthattam. Valóban megvan a régi falak 80%-a – ahol nem látni, ott is legalább ilyen arányban fordulhat elő…

Az utolsó utca, amely elmetszette a városfalat, a Hainburger Strasse. Sajnos nyoma sincs a Hainburgi kapunak, egy nyers kődarab talán azt jelzi… A néhai kaputól a Prugg-kastélyig egy komoly fadarab áll az eddigiektől még magasabban egy társasház udvarának végén.

Aki szereti felkutatni a középkor ilyen nyomait, úgy ajánlom Bruck an der Leithát mint az egyik legközelebbi ilyen emlékekkel bíró kisvárost. A reneszánsz és az újkori történelem hozta így, hogy nálunk ilyen kevés maradt… Újkori, mivel nálunk akár ma lebonthatják.

Léka íjászai és Kőszeg citycrossosai – oda- és visszalátogatás

Kőszegi szeptemberezésünk első napján egy burgenlandi kirándulás mellett döntöttünk. Nem is sejtettük, hogy milyen jól, mivel csak azt vettük alapul, hogy szombat délben már minden bezár a „szomszédban” – vasárnap már a fű sem nő. Kiderült, hogy még vasárnap is moccan valami…

A rezzenéstelen víztükrön túl…

Léka (Lockenhaus) mindössze 14 kilométerre volt, lekanyarodtam a várhoz vezető útra, és biztos, ami biztos: pár fa után félreálltam – több autó mutatta a példát. Mi is legyen előbb? A vár, vagy a tó? A tó felé indultunk volna egy földúton, amelynek elején egy tábla szombaton és vasárnap zajló íjásztréningről tájékoztatott. „Ne hagyja el az utat! Csak saját felelősségre.” Ekkor 4-5 embert is megpillantottunk magunk mögött, akik íjakat szorongattak és mintha valami céltárgyat kerestek volna.

– No csak ereszkedjünk le szépen a tópartra (a Güns-patakból felduzzasztottak partjára), nem rettenünk meg! – gondoltam és mondtam útitársamnak. Az ajánlott utat szalagok jelezték. Pár lépés után már megcsillant a víztükör, amely szívmelengető szín és fényjátékkal vonzott bennünket egyre közelebb. Egy szép fa azonnal megfogott a színeváltozó víztükörrel. Alatta egy pad állt – olyan, amilyet nálunk nem találni tóparton…

Habár mi magyarok úgy látjuk, hogy minden szép a határtól nyugatra, ám itt igencsak elszabadult a japán keserűfű (Fallopia) özönnövény! Legalább a színe nagyon kellemes volt…

A tavat figyelve észrevettem, hogy a túloldalon egy csapat ember telepszik be egy kis csónakba. Mögöttük kis rendezvénysátrak álltak, mobil WC-k, kerékpárosok és egy íves fahíd is látszott. A csónak elsiklott a parttól. – Még a végén csónakból lőnek! – viccelődtem, teljesen hitetlenkedve. Engem még a vár látványa foglalkoztatott, így a várdomb tövéből mielőbb szerettem volna a patkó alakú tórendszer külső ívére jutni. Gyorsan elértük a két tavat elválasztó kereszt-töltést. Ekkor vettük észre, hogy a tó közepén íjlövésre készül az egyik „utas”! Bizony, csónakból lőnek! Már láttam, hogy ez nem egy kis „mezei” tréning, hanem egy tisztes sportrendezvénybe csöppentünk!

Íjászok mindenütt – lőni is van mit!

Ráfordultunk a kereszt-töltésre. Jobbra-balra is íjakat szorongató alakok tűntek föl. Öltözékük egészen vegyes volt. –Nna, milyen ügyesek az osztrák nyilazók? – ez járt a fejemben. Miután kívülállónak éreztem magunkat, elsétáltunk a sátrak mellett (közben azért megbámultam az ott letámasztott színes felszereléseket) és a hídhoz értünk.

Suhantak a nyilak a csónakban ülők íjaiból, s közöttük egy magyar íj is feltűnt. Közben kitértünk egy csapat íjász útjából, akik átjöttek a hídon. „Grüss Gott!” – hangzott el. Egész kis „zsibvásár” alakult ki a sátraknál, így felbátorodtam és csemegéztem a sportfegyvereket markolók között – fotóztam. Egy alacsony hölgy éppen a testmagasságával megegyező nagyságú íjjal álldogált. Közben a töltés másik oldaláról is indult egy csónak a másik tó közepébe… – Nna, itt egyre több a látnivaló! – Egyébként a vár valóban remekül mutatott a dombtetőn a lombok felett…

Végre a hídra léptünk, de máris hegyikerékpárosok elől kellett félreugranunk. A Güns-ben – ami nálunk már Gyöngyös – a nemrég hullt esők vize barnállott, de az áradástól messze volt. A túlsó parton két, borostyánnal benőtt forrásfülkét találtunk – az egyik tövéből most is víz csörgedezett. Gondolom, a vár korábbi tulajdonosai építtethették…

A Léka felett épített Margaretenwarténak (Margit-kilátó) is utána akartam nézni, hátha könnyű sétával elérhető lentről is, ám egy Naturpark-os táblán másfél órás menetidőt olvastam le. Kicsit sok… Még többet szerettem volna látni az íjászpályából, így követtem a szalagjeleket. Nem is az erdészeti úton, hanem a patakparton vezettek! Ott mocorogtak, és lőttek is négyes-ötös csoportokban, de gyakran takarásban voltak. Aztán megpillantottam egy fára tekeredett, kilyuggatott óriáskígyót! Szivacsból…

Magyarok lettek az osztrák sportemberek…

Mindössze ötven méterrel arrébb derekasan le volt kaszabolva a keserűfű a patak mellett, a Günsön pedig palló segítette az íjász-átkelőket. Be is cserkésztem a szivacsoroszlánokat, akik a fövenyen álldogáltak hosszú méla lesben. Nem amatőr rendezés volt ez!

Visszautamon felfedeztem az aligátor célpontot! Szerencsére tudtam pár képet készíteni a következő csapat tagjairól – mindenki a maga stílusában feszítette a húrt. Ahogy visszatértem a hídhoz, rám is kiáltottak (Félre!) a hegyről érkező mountain bike-osok, nehogy elfelejtsük őket…

A vár tövében csatlakoztam útitársamhoz, közben csónakok értek partot, illetve indult egy másik a vízi depóhoz. Felfedeztem a parton „elnyúló”, telelőtt dámszarvasokat is. Tovább kerültük volna a várdombot, amikor egy nagyobb, magyarul beszélő csapat sétált felénk. Így bátran megkérdeztem őket, milyen rendezésű a tréning és mit illik tudnunk róla. – Itt van éppen egy rendező – mondták –, ő mindenről tud felvilágosítással szolgálni – és elsomfordáltak. Róluk egész jó fotókat készítettem korábban – mint „osztrák” sportemberekről…

Adél, az egyik lékai rendező széles jókedvvel, készséggel állt kérdéseink elébe. Lékai, de harminc éve él itt. Ahogy haladt a beszélgetés, úgy beszélt ő egyre szebben magyarul…

Évente kétszer rendeznek ilyen íjásztornát és nemcsak Ausztriából és Magyarországról, de Csehországból és Nyugat-Európából is érkeznek résztvevők. Ők az Első Lékai Íjász Egyesület, akik több mint húsz éve egyre jobb minőségű „célvadakkal” rendezik meg egyre színvonalasabb amatőr versenyeiket – jó anyagi háttérrel. Amatőr, mivel a verseny azok között zajlik, akik ott megjelennek, „nem hivatalos” az eredmény, nem „vérre menő” a küzdelem és a jó hangulat nagyon fontos. – Itt minden íjász nagyon aranyos – mindenki, aki részt vesz a versenyeken! – lelkendezett. – Nem véletlen, hogy itt vagytok – szúrta közbe – tartom, hogy nincsenek véletlenek. – Láttátok már a felhúzós krokodilt? Arra, 80 méterrel tovább, ahol a lezárás van, ott a tavon gumifelhúzással oldották meg azt, hogy úszóvadra lehessen lőni! Tovább gyalogolva pedig ott fő a gulyás, lehet kérni.

Apróvad, úszóvad…

Adélt hallgatva csak kapkodtuk a fejünket. Majd elköszöntünk és még néhány képet kattintva a tavacskán célba lövőkre, elindultunk. Nem messze 3-4 íjász hajlongott a tóparton a bozótosban. Aztán valami „hüllőbőrt” is megpillantottam a vízen. Bizony a „felhúzható krokodil” felett álltak! Valószínűleg a nyílvesszőktől szabadították meg… Már bátrabban közelítettünk a sportolókhoz – egy magyar csapat mellett lassítottunk és figyeltük őket. A tó azon mocsaras sarkában három lövőállomás adott feladatot: a kis öblön túl egy (mű)tigris állt, a meredek oldalban valami apróvad, a tavon pedig a már az említett „veszedelem”.

Két hölgynek is tábori székkel volt kombinálva a hátizsákja, egyikük volt a csapat „írnoka”, aki a találatokat jegyezte. Valaki magyarul ismertette velük, hogy a jelzett „úszóvad”-indulás után, a vad által „megtett” 6-7 méteren két lövésre van lehetőség – az ügyeseknek. Az első sporttársnőnek nem jött össze a két lövés, mert elúszott a cél, de a következő kollégáknak már igen. Szép teljesítmény volt!

A keskeny, árnyas aszfaltúton percek alatt ott voltunk, ahol az említett gulyás bugyogott, de ismeretlenül nem akartunk magyarázkodni, milyen ajánlatot kaptunk. A bővizű Güns felett beláttunk Lékára, majd egy kis emelkedő után az országúti letérőhöz értünk. Elértük az autót és a várfal közelébe parkoltam át.

Amit a Nádasdyak és az Esterházyak építettek

Az alapjaiban a tatárjárás előtt épült vár napjainkban a Prof. Paul Anton Keller Alapítvány tulajdonában van. Az említett úr, egy író a második világháború után vásárolta meg. A vár mind a tatároknak, mind a törököknek ellenállt! Határvárként gyakran cserélt gazdát magyarok és osztrákok között. A 16. században házasság révén Nádasdy Tamás tulajdonába került, kinek fia Nádasdy Ferenc, a törökverő gróf lett. A „fekete bég” felesége Báthory Erzsébet volt, akit gyilkosságokkal vádoltak és – habár Csejte várában halt meg befalazva – erre is megfordult. A vár „attrakciói” közé betuszkolták ezt a vitatott véres eseményt is. Léka a Wesselényi-összeesküvés leleplezése után az Esterházyak kezébe került, majd egyre kevesebb jelentősége lett. Az erődítményt Esterházy Miklós újíttatta fel 1906-ra.

Szerencsére a tulajdonosoknak belefér, hogy – a külső falakon belül – szabadon körbe lehet sétálni a belső várat, és lehet nézelődni az alsó vár udvarán. Az éppen szabaddá váló dobókésekkel célba is dobtam…

Az út mellett, 504 méteres magasságban álló Margit-kilátón magyar szöveg is olvasható. (A parkoló is közel van hozzá.) Az erre jellemző szerpentinites, zöldes árnyalatú kőzetdarabokban öklömnyi átlátszatlan kvarcok csábítottak egy kis gyűjtögetésre…

A kilátót Esterházy Miklós gróf építtette fából valamikor a 20. század elején és jótékonykodó felesége nevét adta neki. 25 méter… A remek panorámát sajnos nem egészítette ki Léka vára, de feltűnt a Rax tömbje, és mi minden lenne még látható optimális időben!

A szalagok versenybe torkolltak…

A kőszegi vár hegyek felé eső sarkán már előző nap is találkoztunk elkerítő szalagokkal és nagyobb számban kerékpárosokkal. A fából összeerősített ugratót helyi sport-túlburjánzásnak gondoltuk, ám aznap estére megépült egy komolyabb rámpaegyüttes… Egy srác már ki is próbálta – volna –, de az első manővernél leért az egyik pedál, így elesett. Aztán sikerült a várárokba robognia.

Vasárnap, szeptember 17-én már kikristályosodott minden! Aznap rendezték meg a 15. Metrinwest Citycross Kőszeg kerékpárversenyt. Korábban még az elkerítőszalagok miatt féltem, hogy nem lehet minden látnivalót megközelíteni, ám aznap reggel tovább „romlott” a helyzet. Tervünk aznapra a Jurisics vár múzeumának meglátogatása volt. Előresétálva tapasztaltam, hogy még rendezők is álldogálnak a szalagok mellett, amelyek éppen a vár körül kezdtek el sűrűsödni… Bízva abban, hogy nem lehetetleníthetik el a vár látogatását, megnéztem a gyülekezőket a Jurisics téren, a Hősök kapuja előtt. Színes kavalkád volt, az biztos! Kerékpárcsodák, sisakok, tarkabarka napszemüveges „vadkerékpárosok” (a vadmotorosok példáján) adtak alkalmat sok-sok témát fotózni.

A rendezők az első verseny alkalmával szerették volna közönség-közelbe hozni a MTB sportágat, ezért a városba hozták a terepkerékpárosokat. A sikert igazolja a 15. rendezés. A belvároson át tekergő, hátsóudvarokban, kerteken át, macskakövön, lépcsőn, falszoroson, várárokban, parkban vezetett útvonal raklapugratóval és pár raklaphíddal egészült ki, és hogy a másfél kilométer meglegyen sok szalagpárral hajtűkanyarokat alakítottak ki a várkörön belül. (youtube-on végigkövettem egy fejkamerás versenyző jóvoltából: szuper!) Aki a legtöbb kört tette meg ezen a bonyolult „pályán” egy óra alatt, az lehetett a győztes.

Férfiaknál négy, nőknél két kategóriában versenyeztek fiatalok és vénebbek, menő sportolók és amatőrök. Férfiaknál az első Dervalics Gábor, a második Ábrahám Gergely, a harmadik Gergácz Péter volt, a hölgyeknél Bruchner Regina lett az első és Bokros Csenge, illetve Bokros Kincső követték. A legtöbb megtett kör 12 volt.

Versenyzők a várárokban, bicajozók a kapualjban

Reneszánsz, barokk homlokzatok, templomok tornyai, gótikus ablakok és sgraffitók előtt tettrekész fiatalok beszélgettek, várakoztak. Miután körbefotóztam a Városkút körül a díszes társaságot, félórával a rajt előtt éppen kapóra jött a kötelező kör-bejárás! Nekilódultak a kerekesek. Én útitársam elé siettem, de már nem volt könnyű kijutni a belvárosból… Nem sokkal ezután, 11-kor elindult a verseny.

A vár melletti nagy parkoló felől közelítettünk, ahol a várfal árnyékából bukkantak fel a feltartóztathatatlan bicajosok. Itt sokan szurkoltak nekik, köztük egy babakocsis anyuka, aki leginkább a férjének szurkolhatott… Utólag kiderült, hogy a bicajosok egy kétfordulós lépcsőn jöttek le előtte…

Beléptünk a Rajnis utcába, ahol csakhamar, a szalagon kívülről láthattuk, ahogy kőszegi módra, barokk kapualjból (felette Borozó-Weinstube felirat) törtek elő a versenyzők. A „cég” reklámarcai! Végighajtottak az utcán – 4-5 különösen szép homlokzatú műemlékház előtt – és a külső vár rámpáján kanyarodtak fel. Előttünk esett ki egy kerékpáros a versenyből – defekt miatt.

Én a kerülőutat ismerve a külső várat kikerülve, a belső várárkon át jutottunk a főkapuhoz. No itt is egyembernyi hely volt bejutni a kapu alá. Hittem volna, hogy a bicajosokat bevezetik a várépület és a középkori falak szorosába?? Ahol a belépőjegyet vásárlók álldogáltak, ott fordultak meredeken, és lihegtek egymás nyakába a sisakos modern „ostromlók”! Legalább kényelmesen különleges fotókat készíthettem.

Léka után kőszegi visszavágó!

Sajnos a vármúzeum csak félgőzzel üzemelt, de az emeleten bejutottunk a nagy lovagterembe. Hirtelen ötlettől fogva kinéztem, s kapva az alkalmon, fotóztam a fentről látott falszorosban surranó versenyzőket. Ez a fal éppen a várpark felé nézett, így láthattam a szalagpárok között tekerőket. Ekkor lehetett vége a versenynek, mert a múzeumból kilépve már elcsendesült a belváros.

Már bottal ütöttük a falszoros ostromlóinak nyomát, és ekkor szembesültünk a végén a lépcsővel. Végigsétáltunk a park szalagjai között – nemrég még élet-halál kérdés volt, nehogy elhagyja a versenyző a kijelölt utat.

Úgy tűnt, hogy ezen a hétvégén Léka és Kőszeg oda-vissza felváltva adott helyszínt a környék íjászainak és terepkerékpárosainak. Még az is lehet, hogy a versenyzők közül néhányan már kerékpárnyeregben is tudnak hátrafordulva íjjal lőni… Talán kombinálható a két műfaj…

Lejárt szavatosságú kilátók…

Ismét Tyukod – négy évvel később (2022)

A Balogh kilátó

„Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!” Napjainkban más is eszünkbe juthatott Tyukod település nevét hallva, mint a háromszáz éves kuruc tábori nóta. Éppen négy éve volt, hogy átszelve az országot szétnéztem az Ecsedi-láp szélén fekvő tyukodi határban, mert kíváncsi voltam a néhány éven belül megépített 11 – turisztikai célú – kilátóra.

Tizenegyszer befutóra…

Aki akart, utánanézhetett annak, hogy történhetett az, hogy ennyi kilátó épült egy – turisztikailag érdektelen – alföldi vidéken, ahol a mezőgazdasági parcellák között csupán nyílegyenes belvízvédelmi övcsatornák mélyülnek.

Ennek oka egy hanyagul, nem következetesen kiírt EU-s pályázat volt, amely nem nézte azt, hogy milyen adottságokkal rendelkezik a terület, sem azt, hogy hány pályázatot nyernek az ott élők. Mint látjuk: 2013 óta tizenegyet, amely 264 millió forint pályázati pénznek felelt meg. Kicsit túl is árazták az „erdei közjóléti létesítményeket”, mivel több millió forinttal olcsóbban is fel lehetett húzni egy jó minőségűt. Általában 25 milliót adtak egy 10 méternél magasabb kilátóra, s így egyik sem lett ennél alacsonyabb. (Magyarországon a közelmúltban 160 új kilátó épült.) A nyertes előfinanszírozó pályázók végül 5-10 millió forint hasznot könyvelhettek el. Miért ne vállalkoztak volna erre, ha így írták ki a pályázatot? Le is kellett vezényelni az építkezést… megszervezni…

Kilátó – volt, nincs

Az idén ismét arra jártam, hát szétnéztem. – Ugyan többen használták-e azóta a kilátókat, vagy csak a gaz veri fel a környéküket? – találgattam. 2018-ban már a szomszédos Győrteleknél megpillantottam az elsőt, most nem vettem észre… Tyukodon már rutinosan kanyarodtam a Zsírostanya felé. A házak felett már sandítottam balfelé, látom-e már a Szabó 1 kilátót? (Rendszerint a tulajdonos nevét kapták.) Még nem… De ahogy a romokban lévő téeszt elhagyva felhajtottam a Keleti-övcsatorna hídjára, megdöbbentem. A Szabó 1 kilátó nem volt a helyén! Pontosan ott volt a helye: 300 méterre a hídtól, az övcsatorna partján. Izgatottan húztam gumicsizmát (ilyenkor kár a bakancsért) és a legutóbbi helyzethez képest még mélyebben „felszántott” földút szélén kocogtam a vélt helyre. Elkerekedett a szemem. A kilátó betonalapjából csak a négy betonkocka lábazati vasa állt ki, körülöttük munkagépek keréknyomai. – Hogy lehet ez? Miért tüntették el? Ez felháborító! – gondoltam – Bizonyíték megsemmisítés történt volna?

A Szabó 1 kilátó 2018-ban és 2022-ben

Megrendülve siettem vissza a hídhoz és újságoltam útitársamnak a tapasztaltakat. De átellenben változatlanul állt a Kecskés kilátó. Körülbelül egy kilométerre. Mivel a lét ténye fennállt, elindultam felé a csatorna partján, hogy legalább felmérjem a most uralkodó állapotokat. Emlékeztem, hogy a létesítmény félig belvízben állt, egy páréves csemetekertben, de most nem volt olvadó hó a határban… Nem történt semmi különös a Kecskéssel. Ugyanúgy találtam rajta állatürüléket, a felső szinten pedig sok madárpotyadékot, a tövében álló padokat – láthatóan – télen is gaz verte fel.

Padok a Kecskés kilátó elgazosodott környezetében

Megritkultak volna..?

Viszont fentről nem láttam szomszédos kilátókat, négy éve pedig akadtak. Nekiláttam lassan, teleobjektívvel pásztázni a határt – csak úgy találtam kettőt. Az egyiket már múltkor sem kerestem meg, mert távol esett a nagyecsedi úttól (ez a nevesincs kilátó – még nevet sem kapott), a másikról pedig feltételeztem, hogy már találkoztam vele legutóbb: vagy a Szabó 2 kilátó, vagy az Erdei kilátó. Mindenesetre mintha megcsappant volna az erdei létesítmények száma…

A dágványt ügyesen kikerülve, sikerült sok sártól megszabadulnom, így gumicsizmában ültem a volán mögé. Emlékeztem az út jellegzetes kanyarjára, ahonnan feltétlenül észrevettem két kilátót – az út két oldalán egyet-egyet. Nem láttam egyet sem! Úgy éreztem, meg kell keresnem az árulkodó alapokat, ahogyan a Szabó 1-nél. De itt már nem volt egyértelmű, pontosan hol is álltak. Nem volt, ami segítsen, felkiáltójelként.

Végül továbbhajtottam, mert messzebb, az út közelében állt egy harmadik, amelyikkel négy éve még nem találkoztam! Viszont csodaszép nevet kapott: Rádika gyöngye kilátó! Megjelenésében az eddig ismertek között helyezkedett el, mivel nem volt olyan masszív – mint az egykori Szabó 1 –, viszont nagyrészt gyalult, pácolt deszkákból állt.

Egy új is akad..?

A kocsiajtót becsapva két fácántyúk reppent fel a magas fűből. Nem volt nálam só, hogy a farkukra hintsem… A Rádika gyöngye elkerített területen, egy csemetekert szélén meredezett, gaz kísérte kerítés mellett. A felszántott anyaföldön cammogtam – a sár miatt egyre lomhábban. Odaértem a közvetlen közelébe, ám a kerítést sehol nem taposták le, megbontva sem volt. Meglepő volt látni, hogy a padok között levágták a füvet, mintha még számolnának látogatókkal.

Kilátás a Rádika Gyöngye kilátóból

Legalább a nap kisütött. – Nahát! Most legalább lehetne valami színeset fotózni fentről – gondoltam, és átmásztam. Megtartott az a hitvány drótkerítés! Most élveztem a kilátást – a késő délutáni nap kiszínezte a parcellákat, bár így sem volt egy nagy csoda… Visszafelé már arra mentem, amerre levágták a füvet, s lám, egy rozzant kapuhoz értem, amit egy szál dróttal „csuktak be”.

De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ne lássam a két közelebbi kilátó betonalapjait. A Szabó 2 környéke – szerintem – drasztikusan megváltozott, így feladtam, de a másiknál több biztos pont volt. Ekkor észrevettem egy rózsaszín táblát egy másik csemetekert szélén. Pont olyan tábla volt, amilyenekre a kilátó nevét, magasságát és egyebeket felírtak. (A szabály az szabály.)

Lebontották, felkockázták…

– Csak nem a Makkos tanösvény tábláját látom? – ugrott be négy év távlatából az, hogy az egyik kilátóhoz egy tanösvényt is „erőltettek”. A rendkívül érdektelen tanösvényből „csupán” az élményt száműzték, mivel a „közönség” egy elvadult faiskola egyforma fái között követhette az unalmas témájú információs táblákat… Odabotladoztam – tanösvény-tábla volt. Mellette pedig még 4-5 táblája hevert a földön. Megvolt az Erdei kilátó faiskolája, de a kilátót nem láttam. Ha nem látható, akkor azt is lebontották, viszont meg akartam örökíteni az alapjait, de nem emlékeztem, hol is állt.

Az Erdei kilátó Makkos tanösvényének táblája 2018-ban és a többivel okafogyottan 2022-ben

Elindultam a csemetekert szélén, de nemsokára könnyebb volt a fasorok közé hatolnom. Épp megfordultam volna, amikor – egymás után – feltűnt a tanösvény három állomásának táblája, de a talapzatra sehol nem akadtam. Egyre dühösebb lettem – a számos keresztbe dőlt facsemetében sokszor majdnem hasra estem, két tapsifüles is eliszkolt előlem.

Fáradtan visszafordultam, és csupán 6-7 méterrel a ledöntött táblák mellett megtaláltam a betonplaccot. Körülötte a fűrésszel felaprított gerendákat, korlátokat, lépcsőket, rajtuk a még el sem színeződött-rozsdásodott fémpántokkal, csavarokkal. A fő gerendáknál még elszenesedett végek voltak. A négy asztalt és padjaikat fűrésszel vágták el – bokából. Megdöbbentőnek találtam, hogy még csak el sem tüntették a darabokat, de talán még fel is gyújtották…

Az Erdei kilátó 2018-ban és a helye 2022-ben
Az Erdei kilátó 2018-ban és a helye 2022-ben

Visszatértem, majd ahhoz a másik fertályon álló kilátóhoz kormányoztam az autót, amelyikkel négy éve is zártam a látogatást. A Szalmaváros táblát követően már éppen fontolgattam a visszafordulást, amikor feltűnt a Balogh kilátó teteje – sziluettként a naplemente fényei előtt! Legutóbb még mintha el lett volna kerítve, most csak egy másfél méter mély, függőleges falú árkon kellett átjutni hozzá. Perceken belül fenn voltam 11,5 méter magasan. A szomszéd fasor valahol a Diána kilátót rejtette – azt már négy éve sem láttam.

A Balogh kilátóban 2022-ben

Választ akartunk!

Összefoglalva: ez is állt még valamilyen okból. De mitől függ, hogy melyik áll és melyiket pusztították el? – fontolgattam. Feltétlenül be kell térni a kocsmába! Ott biztosan mesél valaki és kiderül a titok… Tyukodra hajtottam. Nézelődtünk, érdeklődtünk, s végül ahhoz a sörözőhöz kellett visszakanyarodnunk, amelynél kijelentettem, hogy csak a „betörésgátló” derengőfény pislákol… Nem volt túlvilágítva, de bátran beléptünk. – Merre jártak? – kérdezte egy nő. – A kilátókat nézegettük… – fogalmaztam óvatosan.

– Az van szépen! Tizenegy is!

– Nincs az annyi! Négy éve jártam itt és azokból már többet leromboltak! Akkor volt tizenegy, most már kevesebb – hozakodtam elő a tapasztalataimmal.

– Bizony, többet lebontottak – szólt közbe egy férfi – csak öt évig kellett állnia egy kilátónak.

– Micsoda? Komolyan? – hitetlenkedtem.

– Az volt a kikötés, hogy csak öt évig kell fenntartani egy kilátót – magyarázta a férfi. –Többen lebontották a kilátójukat. Az egyiket fel fogják állítani máshol.

– Öt évig áll egy kilátó?! Micsoda értelmetlenség! Mi történik öt év alatt a hellyel turisztikai szempontból, ami miatt már likvidálható lesz egy kilátó? – képedtem el. És a férfi hozzátette, hogy eleinte öt hektár erdeje kellett legyen a pályázónak, később már egy hektár is elég volt.

Ekkor állt össze a kép: a kilátók csemetekertben álltak. Erdőnek alig nevezhető, kócos, vékony fácskák sorai mellett… De minden megfelelt a kiírásnak, minden szabályos volt.

Az Erdei kilátó alapja 2018-ban és 2022-ben

Lám, nem maradt sokáig rejtély, miért tűntek el a kilátók. Ha csak öt évig kell rájuk felügyelni, akkor érdemesebb lebontani. Később csak balesetveszélyessé válhat. Vajon a pályázat brüsszeli kiíróit előveszik-e hanyagságukért? Talán. Nem sok pénz ez arrafelé. Itt is sokkal több (is) veszik „Mohácsnál”. Itt most jól járt néhány tehetősebb, vállalkozó szellemű ember és több munkájuk volt az ácsoknak.

Tessék mondani, lesz olyan célú pályázat is, amely valóban javítana az emberek életminőségén ebben a szép, új, no meg digitális világban?

A tyukodi tizenegyek (2018)

A megkapó Szabó 1 kilátó
A megkapó Szabó 1 kilátó

Nem mai hír, hogy egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban néhány év alatt 11 kilátó épült. Tyukodon ugyan semmi más nem változott – se előtte, sem utána – nem vált sem akkor, sem mostanában turisztikai központtá. Legfeljebb a politikai turizmus élénkült meg egy kicsit. Ha valahová kilátó épül, az dombot, hegyet, vagy – ha mást nem – nagyszerű panorámát feltételez. Tyukod a Nyírség homokháta mögött kialakult Ecsedi-láp szélén terül el: körbe-körbe nincs semmi, még víztükör sincs. A neten bárki megtudhatja, hogy az „erdei közjóléti létesítmények” – ahogy itt hívják-hívták azokat -, egy jó szándékú – valószínűleg turisztikai fejlesztéshez kitalált –, EU-s pályázati pénz-keretből épültek meg. A pályázatoknál nem volt érdekes, hogy az adott településen egyáltalán van-e létjogosultsága, értelme kilátónak-kilátóknak de az sem, hogy az adott település hány pályázatot adott be, vagy ad be. A 10-11 tyukodi család egyértelműen azért pályázott 11 vagy több kilátó építésére, mert több millió forinttal olcsóbban lehetett egy kilátót felépíteni, mint amennyit az „EU” rá adott.

Jól elbújtak..!

A neten megnézet riportfilm alapján érdekes és könnyű kiruccanásnak gondoltam a szabolcsi utazást. Kilépek a kocsiból, válogatok a sok kilátó közül, jó kompozíciókat készítek, felmászok, lejövök… A közeli Győrtelek „csak” két kilátót építtetett, szerencsére felismertem a településtábla közelében. Gondolkoztam is, hogy érdemes-e megállnom, hiszen Tyukodon „nyüzsögnek” a kilátók. Félreálltam az autóval és a vasúti sínektől készítettem néhány fotót. Kétségtelen volt az, hogy a „tyukodi 11” mellé sorolható, mivel a 11,5 méter magas faalkalmatosság valóban a pusztaság közepében állt.

Épp, hogy elhagytuk Porcsalma utolsó házait, azonnal Tyukodra értünk. Meresztettük is a szemünket, csak poroszkáltunk a főutcán. Elhagytuk a fűzfás szabadidőtavat, a Felszabadulási emlékmű alakjait, és elhagytuk a közintézményekkel körülvett református templomot is, amelynek érdekessége, hogy orgonája 1814-ban készült Nagyváradon, és 1906-ig a szatmárnémeti Láncos-templomban szólt (MT 2018 március). Aztán megvásárolták a tyukodiak.

Átszeltük a falut, de nem hogy kilátót, de kocsmát sem találtunk, ahol köztudottan gazdát cserélnek az információk. Kiálltam a Keleti-övcsatorna hídjára település végén, és sikerült megpillantanom az első „közjóléti létesítményt” – körülbelül 600 méterre a vízparton. A megközelítése esélytelennek tűnt, mivel a földutat az olvadó hó és a traktorközlekedés miatt „ördögszántásnak” lehetett minősíteni. Az egyik ABC-nél visszafelé aztán megkérdeztem két hölgyet, merre találjuk, a híres kilátókat.

„A kilátók…” – fordult sokatmondóan a boltos hölgy a másikhoz. – A Zsírostanya táblánál kell menni kifelé (Nagyecsed felé). Ott majd jönnek sorban…

Kilátás a Szabó 1 kilátóból

Az első kettő

Nos, néhány perc múlva elhagytuk a romos TSZ-telepet és az előbb már látott övcsatorna másik hídjáról máris feltűnt két kilátó. Jobbra egy, balra egy. Egyértelmű volt, hogy az autó itt megpihenhet, mivel a földúton azonnal elsüllyedne. Csakúgy, mint a gyalogos. Gondoltam én a sárra, de nem ekkorára! Bakancsot húztam és kamáslit, és hófoltról hófoltra ugrálva közelítettem meg a közelebbit. Mire odaértem – 400 métert – egészen bemelegedtem. A Szabó kilátó – mert nevük is van – gondosan meg volt ám építve! Betonalap, kőkonzolokon nyugvó gerendák (amelyeken villámhárító kanyargott), erős korlátok, nagy csavarok és lépés alatt nem meghajló lépcsők… Alatta padok állnak – többnyire varjaknak lehet leszállópálya -, és az ott álló táblán olvashatjuk a készíttető nevét. A nap sütött, enyhébb idő volt, időnként lehullott egy kis jég is – én a lépcsőfokokról akaratlanul is rúgtam lefelé a többször visszafagyott havat. Még innen volt a legjobb kilátás: a csatorna mellett nagy nyárfák álltak, a TSZ épületein túl a falu házai látszottak. De átellenben további három kilátó tűnt fel! Kitaláltam, milyen közel, merre állhatnak a zsírostanyai úthoz, és óvatosan lesétáltam a jeges lépcsőkön.

A Kecskés kilátó
A Kecskés kilátó látomása…

Az útra érve beszóltam nagynénémnek az autóba, hogy megyek a következőhöz, mire ő kimeresztette a szemeit: olyan messzire? Körülbelül 800 méter. Ha látni akarom, igen. Végighajtottam magam a csatorna mentén, füvön, hóban, aztán merőlegesen lefordultam és haladtam az építmény felé, amely – kiderült – egy dróthálóval kerített területen volt. Közcélú ugyan, de saját telken áll. Mivel nem vettem észre a félig nyitott kaput, még 50 métert kellett vissza is kellett menni a dágványban. A Kecskés kilátó – mert így hívták – viszont belvízben állt, a tölgy-facsemete sorok között külön meg kellett kerülni. Ez viszont egy olcsóbb kilátó volt – fő részei gömbfából voltak. Most ugyan szűz hóba léptem a kilátószinten, nyáron sem sokan taposhatták… Lám a madarak szeretik mert „póznát tart nekik, hol magukat jól kipihenhetik”, és ez látszik a megtisztelt deszkákból.

Minderre azért térek ki, mert Budapest környékén már ki tudja hányadik „kilátó-túrát” rendezték volna meg – nem taposnák olyan ritkán a lépcsőiket. De még mindig itt van a lehetőség! Csak nem olyan gyakori errefelé az aktív turista…

A Kecskés kilátó lábat áztat...
A Kecskés kilátó lábat áztat…

A pecás és a másik Szabó

Visszafelé egy fiatal pecás fiúval futottam össze a csatorna partján. Nem csalás, nem ámítás: szinte a hóban ülve lógatta a damilt a jeges vízbe! Tippet kértem tőle, hol találok olyan kilátót, amelyet könnyebben elérhetek gyalogosan. Meg is kaptam. Amint visszaértem, két fújtatás között egy kenyérlángost próbáltam meg begyűrni – ebéd gyanánt. Azt sem kalkuláltam jól, hogy az oda-vissza út között mennyi idő marad „nézelődni”. Mi ez, ha nem teljesítménytúra? Az autóban elmacskásodott tagokra hideg zuhanyként érkezett a szántás-menetelés. Eszembe is jutott az a tűzoltós próbatétel Nagy Britanniában: három csúcs, három nap alatt, miközben a hegyek 500 kilométerekre vannak egymástól…

Még szerencse, hogy pont jó arányban volt sár és hó, mert ha havon fejeztem be a távok végét, megtisztult a bakancsom, és be mertem ülni a kocsiba. Másfél kilométerrel arrébb nekivágtam a harmadik, körülbelül 300 méterre lévő erdei objektumhoz vezető „gyíkösvénynek”, a szántás szélén. Szerencsére jórészt havon. A névtáblához lépve meglepetéssel olvastam ismét: Szabó kilátó. Egy pillanatra bevillant az, hogy ugyanott vagyok-e, ahol két kilátóval ezelőtt? Teljesen olyan a kilátó kialakítása (ez az igényesebb féle), a környezet, a határ… Meggyőztem magam, hogy az előző „Szabó” vízparton állt, siettem hát felfelé az időnként lehulló jégdarabok nyugtalanító csörömpölése közepedte. Ez egy különleges darab, ugyanis a telekviszonyok és véletlen úgy hozták, hogy egy felvételen két objektumot is tudtam szerepeltetni. Óvatosan, teli talppal lépdeltem itt is lefelé – ha leesnék, akkor a katasztrófaelhárítóknak kellene ide jönni a felázott szántásba…

A Szabó 2 kilátó

Egy „közkedvelt” tanösvény

„Még egy itt, és aztán már csak egy könnyűt vállalok…” – nyögtem visszaérve az autóhoz. Száz méterrel arrébb csak hetven méternyit kellett a vizes hóban caplatni. Ez az olcsóbb anyagú, 11 méteres nem kapott külön nevet, a közelében kijelölt, „kiépített” bámulatos Makkos tanösvényről viszont emlékezetes marad. Az építtető a tölgyfa ültetvény határainak megfelelően egy téglalap alakú nyomvonalat álmodott meg a tölgyfa bemutatására. „…14 állomásból áll, az utat pedig egy erdei kilátó teszi még izgalmasabbá…” – írták a gondosan kiállított táblán. Sajnos nem volt energiám – és elszántságom – hogy közelről megnézzek néhány állomást. Vajon a szabályos sorokba ültetett, egyazon korú facsemeték melletti bandukolás közben hogyan fokozták az izgalmakat ilyen című állomásokkal: A fák királya, A magyar fa, Termőhelye, Sajátosságai, és a végén: Tölgyfa a költészetben és a képzőművészetben.

Az Erdei és a (utólag kiderült) Nevesincs kilátó

A legfelső szinten talált vad ürülékből örömmel kikövetkeztettem, hogy mások is élvezik itt a kilátást. Két távolabb látható lemondtunk. Az ég egyre felhősebb lett, már-már az alkonyathoz hasonló fényeket láthattunk, amikor megfordultunk, hogy egy utolsó „könnyűt” levadásszunk. Bementünk a faluba, elhaladtunk a korábban már látott népes temetés halottas háza előtt, majd kifordultunk Ura felé. Ekkora határban 11 kilátó fel sem tűnik, mégis dohogtunk, hogy a „tipp” ellenére eredménytelenül jutottunk az Országhatár tábláig, s közben majdnem a sárba ragadt a kocsi. Végül mégis meglett a Balogh kilátó Szalmaváros felé, de már eszünk ágában sem volt akárcsak 30 méter mocsarat átlábalni – a kilátást is felesleges lett volna ismételgetni. Pont olyan, mintha a Szabóról, a Kecskésről, vagy esetleg a „másik” Szabóról néztünk volna szét. Ez most nem erről szólt…

(2018)

Majdnem lementünk a térképről…

Karancs őfelsége és egyéb salgói játszóterek…

Újabb sokhelyszínes-látnivalós, autós támogatású kirándulás adódott a tarka-mozaikos salgói mesevidéken. Rövid előzetes a programból:

A folyton változó kilátás legtöbbünket a kilátóban tartott...

1. Zagyvarónai salakkúp: szemerkélő eső, köd, középmély salak-mocsok – de a csapat derűs

2. Kishartyáni Kő-oldal: párás levegő, bokán felüli agyagos trutymó – a csapat kifejezetten vidáman hág a remetelyuk fokára

3. Baglyaskő-„vulkánembrió”, és várrom: száraz idő, kerekképű-Nap-áldással, sáros átfolyások – a csapat állja a sarat, átkot szór a kerítésre

4. Salgó-vár, Bocsorkány-kő: nyakig pára, köd előttem-köd utánam, darabos bazalt a jó bokatörésért, bokáig kívánkozó cuppogós pácsó a’la Blair Witch – a csapat derűs, hetyeg, de zilált

5. Karancs: száraz idő, majd szellemjárta, erdei köd, feljebb kamcsatkai tajga, fennt Novaja Zelmja-arcpritós fuvallatok, homokos beach-tapicskó, majd taknyos szürke erdőtalaj, pergő tundra-humusz – a csapat megrendül, de kész önként hanyatt-homlok…

Irány a Karancs! – ez parancs!

„Hol hegyben áll a salak” – igazít útba egy alak,

A kishartyáni Kő-oldalon, röhögünk a jó bordalon,

Baglyas-kőn zárt vizitor center, a színe mégis komplementer,

Csak az menjen Salgó-várra, bokatörés van az árba’,

De a Karancs sem piskóta, lakkolit ő évek óta –

a turistát jól megszívatja, ki magát mászni ragadtatja…

Kilátás a Remete-lyukból (Kishartyán)

A vadludak, a porhanyókő és… az a szálloda

Ahogy a Kisdobos újság – meglehetősen gyenge – Jenci képregényeinek elején olvashattuk: „Jenci vagyok, velem mindig történik valami…” Hát velem is, de főleg akkor, ha nem egyedül vagyok, így az még nagyobb durranás, mert megoszthatom. Legutóbb Várpalotán… Kiszálltunk a kocsiból, s már eltelt 10 másodperc a várpalotai flaszteren, és megszólított bennünket a Gondolatszobrász, Majoros Árpád, és egy rövid beszélgetés alatt a várpalotai várról szóló versét is elszavalta. Ez jó indulás volt!

– Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel!

V-alakzat – tömeges berepülés

Az élmény most is hasonlóan vert fejbe bennünket. Félreálltuk a Kastély tér egyik parkolójában – a tatai Esterházy-kastély közelében – és kiszálltunk. Már félig „másállapotban” voltunk a csodálatos idő miatt – én, személy szerint egyenesen elbódultam az aranysárgára gyúlt falevelek látványától… Majd távoli libagágogást hallottunk. – Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel! Felkaptam a fejem, és a mélykék égen gyorsan megtaláltam a kettős V-alakban felfejlődött liba-társaságot. – Nézd, ott! – mutattam izgatottan utitársamnak. – Az semmi, nézd ott, mennyien jönnek! – válaszolt szinte kiabálva.

Kicsit már hunyorítanom kellett, de láthattam, hogy szinte hullámokban közeledtek a szárnyasok. Szabályaik szerint való vonalszerű alakzataik innen hullámzó, szaggatott vonalaknak tűntek. Mint egy nagyon virtuóz kotta krixkraxa, amin a komponista extázisában már nem figyelte az öt vonalat…

Épp, hogy programot válthattam, kapkodva előrántott gépemen és fényt mértem, már a fejünk felett szálltak – kíméletlenül..! (Nem repültek magasan – a tó, ahová leszállni készültek, már közel volt.) Elkezdtem „szórni” a képeket, mint egy kisorosz a sorozatvetővel… Tak-tak-tak-tak! Olyan izgatott voltam, hogy közben rájuk is közelítettem és mozgattam is a gépet! Akár elronthattam volna a felvételek felét… Tak-tak-tak-tak! S már utánuk is kellett fordulni – kikerülni az arany lombok néhány ágát, néha belekomponálni egy-egy tetőt és kikerülhetetlen lámpatestet…

Az oktatás útján – hegynek felfelé

A kötelékek pedig haladtak… Úgy felizgatott az ludak áradása, hogy kóvályogva elindultam az Angol-park kapuja felé. – Hát nem a Kálváriára akartál menni? – útitársam. Valóban a Kálvária-hegyet tűztem ki célul, hogy ránézzünk a tóra, ha lehet. Arra indultunk.

A Tanoda tér nevű utcán sétáltunk felfelé boldogan… Jó lehet itt lakni – gondoltam –, és milyen kedves kis, takaros házacskák vannak itt. Elértük a volt piarista rendházat, amely az államosítás után kollégium volt. A rendet Esterházy Ferenc hívta 1765-ben Tatára. A még magasabb fekvő gimnázium „ünnepélyes” épületét most láttam először közelről… A tataiak már a 19. század végén szorgalmazták nyolcosztályos főgimnáziumukat, s végül 1912-ben átadták az oktatásnak.

Ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor a Porhanyóbánya udvara volt

A gimnázium épülete mellett sietve megkerültük az Uránia Csillagvizsgálót, amely meglehetősen elhagyatva áll kis telkén. Az 1973-ban megnyitott különleges intézmény 356 ezer forintba került – akkor. Ma a TIT kezelésében van, a világháló hírei szerint folyamatosan látogatják.

A védett terület tábláját megpillantva elvetettük a kálvária felkeresését és a tó felé kezdtünk ereszkedni az ösvényen. Innen tűnt fel a gimnázium melletti kb. nyolc méteres sziklaletörés, ahol én mintha már jártam volna… Egri szomszédunk, Gábor bácsi 1984 körül az első közös tatai nyaralás alkalmával vezetett ide bennünket, szomszéd gyerekeket. Egy ősemberbarlangnak nevezett üreget is mutatott, ahová ő gyerekként rendszeresen bemászott. Lám, megvan!

A Tamás-szikla a csigalépcsővel…

A travertino gazdag trezorja…

Az a térszín, ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor bányaudvar volt. A Porhanyóbányáé. Ez a furcsa név egy érdekes kőzetet takar, mégpedig az édesvízi mészkövet. Travertino, mésztufa, darázskő – itt porhanyókő. Sok száz éven át bányászták kézi eszközökkel. Meleg vizű források vizéből rakódott le tekintélyes vastagságban, magába zárva mindenféle növényi részeket – nádszárat, csigahéjat, mohatelepet, csontokat. Egykor a gimnázium udvarán is nyílt egy kisebb barlang, amelyben csigalépcsőn lehetett aláereszkedni a mésztufa-kőzet belsejébe, de sajnos betömték…

Az itteni porhanyókő kimagasló mennyiségű régészeti és paleobotanikai leletanyaggal lepte meg a régészeket. Hárman is kutatták: Kormos Tivadar, Vérles László és végül T. Dobosi Viola az ezredfordulón.

A mindenhol feltűnő R. Townson világutazót 1793-ban itt azzal fogadták, hogy nemrég 8-9 láb (2,5-3 méteres) hosszúságú mamutagyarakat ástak ki. Később is felröppentek „mamutfogak” hírei.

Amikor 1909-ben kőfejtés közben nagy emlősállatok csontjaira akadtak, a hírre Kormos Tivadar Tatára utazott. A bányában azt figyelte meg, hogy a mésztufa-rétegek között egy vékony, laza, homokos rétek ékelődik, amely tűzkőszilánkokban, égett csontdarabokban és faszéndarabkákban gazdag. Az ezek feletti mésztufa-rétegekben vannak a csontok. 1910 tavaszán két hónapos feltárás „A tatai őskőkori telep” munkáját eredményezte. Megfigyelése szerint a jégkorszak idején a hőforrások egy időre szüneteltek itt, s a kellemes, füves helyen az ősember tanyára lelt – a sok tűzkőszilánk primitív eszközeinek gyártásakor keletkezett. Mivel ezekkel a kis eszközökkel az időszak nagy vadjait el nem ejthette, csapdába csalta őket. A csontanyag fiatal állatoktól származik – csapdába inkább a fiatal, tapasztalatlanabb példányok szoktak esni. A kisebb barlang csak biztonságosabbá tette egykor a mamutvadász-telepet, amely 33 ezer és 100 ezer éves lehet – a neandervölgyiek időszakából. Amikor a források ismét aktivizálódtak, az ősember máshová telepedett, a mésztufa pedig a tanyájára rakódott… Ez a feltárt élőhely az egész világon egyedülálló.

1958-ban Vértes László látott neki a porhanyóbánya feltárásának. A helyszínre érve találkozott Skoflek Istvánnal, a gimnázium fiatal biológiatanárával, akit elsőre leöcskösözött volna… Skoflek levéllenyomatokat akart gyűjteni a bányában, de rálelt a Kormos-féle lelőhelyre. Vértessel együtt aztán vagy 2000 eszközt gyűjtöttek össze. A legkülönösebb lelet azonban egy csontlap, amelyet egy felnőtt mamut fogból kerekítettek-csiszoltak oválisra.

A Tamás-szikla

Egy szikla már külön életet él…

Ezt a történet még az angolpark fáira is felfutó borostyán fátyolozta el előlünk. A tópartra érve élveztük a nagy teret, a csodás napsütést és azonnal a száraz mederbe is beléptünk. Szerencsére csak 15 óra és reggel 9 között tilos… Némi bóklászás után kimásztunk a sétányra – a „vadak” nyugodtan ringtak a tó közepén.

A vár felé sétálva egy falépcsőn felléptünk a gimnázium alatti kis rétre. A vízszintes, kis focipálya túloldalát már erdő zárta, a fák előtt viszont egy robusztus „vándorkő” feküdt. A fél ház nagyságú tömböt első pillantásra – majdnem függőleges oldalai miatt – épületromnak véltem. Majd ezután néhány másodperccel beugrott: a szomszéd srácok ezt is megmutatták 1984 körül, mint tuti másznivalót..! Micsoda különlegességként éltük meg tizenévesen – nemcsak a hozzáerősített vas-csigalépcsőn másztuk meg! Szóval ez egy leszakadt kőzetblokk – itt, a kőzettömegtől öt méterre lezuttyanva. A Tamás-, Ördög-, vagy Halál-szikla olyan, mint egy vándorkő (mégsem az), amelyen az ősi népek varázslói végeztek áldozati szertartásokat. Egy tökéletes boulder-kő, amit elkezdett „behálózni” a borostyán.

A terület, ahová a szállodát tervezik…

Alig tudtam elválni a sziklatömbtől. A parti fák és a tó víztükre tényleg valóságos tükörfelületet alkotott. Szemben a régi vízi vágóhíd csúcsos tetőzetétől, a Gyári-, és a Czégényi-malomon át, a Gerecse fátyolos, erdővel borított lankás vonulataiig vezethettem végig a tekintetem. Néha egy-egy vadlúd-különítmény repült be a tó fölé.

A pénz sötét árnyéka

De az Öreg-tó nem magától értetődő módon vált célpontunkká. Az idén (2020-ban) vágott arcul minden Tatát szerető embert az a hír, hogy luxushotelt kívánnak építeni közvetlenül az Öreg-tó partjára. A 23 ezres város polgármestere éppen a járvány hatására hozott jogrenddel élve egymaga döntött arról, hogy a beruházást „kiemelt fejlesztési helyszínként” kezeli.

A tiltakozó tataiak és nem tataiakat képviselve július 11-én tiltakozó demonstrációt szervezett az Avalon Stop! Tata nevű civil csoport. Azóta az építtető cég is kampányol.

Miért tiltakoznak az emberek a szálloda ellen? Leginkább amiatt, mert a szálloda veszélyt jelent az itt megpihenő tízezernyi vadmadár, vadlúd nyugalmára – mint védett madárélőhelyükre. A tó 1989 óta Ramsari-terület és a Natura 2000-program része – 40 éve védett, közkedvelt hely. A parti erdős terület is védett, s jelenleg autóút sem visz át rajta, s egy nagy építkezéshez temérdek dolgot kellene odajuttatni… Tata a Vadlúd Sokadalmat veszélyezteti – az élőhelyekkel együtt. Ne feledjük: a Balatonnál és a Fertő-tó partján ugyanilyen erőszakos „fejlesztések” folynak! Az ottlakók, a civilek ott sem számítanak…

A másik az évszázados városkép megbontása. A szálloda 120 szobás lenne, és legmagasabb pontja legfeljebb 19 méterrel nyúlna a tó szintje fölé. A tataiak tiltakozására állítólag készek tervet módosítani – megnövelt zöld felülettel, tájba simulással –, de a helyhez ragaszkodnak. Azt is ígérik, hogy a keskeny terület ellenére a tó utána is körüljárható marad.

Hol az a hely? Nagyjából a gimnázium és a piarista rendház tömbje alatt, az Esterházy lovarda telkén és a szomszédoson. Az egyik telken eredetileg 2%-os, a másikon 40%-os a beépíthetőség mértéke. (Vagy csak volt?) A ma is álló Esterházy-istállókból alakítanák ki az éttermet.

Sirályok, kárókatonák…

Egymillió szárnycsapás – egycsapásra

A terv ismerete nélkül is pont ezt a területet jártuk be. Éppen a sétány mellett hatalmas copf kővázát nézegettem (amely egykor a Fellner-templomról zuhant le), amikor zsongás támadt a tó közepén. Egy jelre több száz madár emelkedett fel a vízről, és bonyolult díszköröket tettek a többiek felett, de idővel aztán minden egyes madár kilépett a kötelékből és önálló hurkokat, köröket lejtettek. Mintha hangyabolyt láttunk volna az égen… Különleges látvány ez a sok vadlúd, amelyek novembertől márciusig telelésük ideje alatt naponta felpezsdítik a tómedret.

A várfalak tövében a sirályok keveredtek össze a kárókatonákkal. Valószínűleg a zsákmányért. Aztán mindannyian egyszerre szétrebbentek – inkább csak a vízfelszínen siklottak: fehér és fekete. Majd lassan ismét koncentrálódnak a falaknál azért a vonzó valami miatt… A tollasokat a keleti oldalról is szemügyre vettük. Nem kellett sokáig várni a zsibongásra, amely több száz madár áramló „mutatványát” jelenti – egy csapásra… és egy ideig olyan a kuszaság, mint egy bezsongott szúnyogcsapaté. Mivel messziről néztük…

A tavat félig körbeveszi a város, de a madarak mégis kitartanak pihenőhelyük mellett. De félő, ha nő a zaj, csökkenhet a számuk. Miért ne lehetne „tapintatos” korunkban odafigyelni a természet „igényeire”, amely ráadásul megajándékoz minket..? Néhány éve a parton hosszú szakaszon felszámolták a természetes öntisztulást gátló betonozást. Ez nagy előrelépés! Nem adjuk, nem adhatjuk ezt a csodálatos helyet!

Harsáczki György

Malom, ahol „alapfokú molnár-képzést” kaptunk

Visszatérés a Szent Miklós malomhoz

– Egy nyeregtetős épületet kell keresni… aminek a fara a patak felé néz. Nem emlékszem, hogy körülötte házak lennének, vidéki a környezet… – magyaráztam vezetés közben útitársamnak, mit is keresünk itt Mohács felé tartva, Somberek után. Éppen lezúdultunk a Csele völgyébe s a patakot keresztezve tartottam a sávot.

A mészégetőkemence

– Nézd már, egy huta, vagy micsoda..! Ezt meg kell néznem, hol álljak meg..? – és szerencsémre, azon az oldalon egész jó parkolóhely adódott. Valami gyanús volt, kiszálltam. A mészégető – mert az volt – a keresett Szent Miklós malomhoz vezetett minket, mivel mellette állt… – Hát itt vagyunk! (Már ki is kukucskált valaki a házból.) Egy kicsit nagyobb és szebb épület (kész tájház!) fara nézett a völgytalp irányába, mint amit vártam, de a ruhaszárító állvány mögött látható, falhoz támasztott malomkövek már meggyőztek arról, hogy jó helyen járunk.

Nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, beléptünk a kapun. Ekkor még nem is voltam azzal tisztában, hogy a népies ház hívogató tornác-boltívei csak néhány éve épültek – annyira eltalálták a formákat… (Kiderült, hogy ilyen volt az eredeti.) Az udvar végében egy kisebb csoport üldögélt asztaloknál egy fészerszerű épület alatt – nem tudtuk, hogy zavarunk-e.

Mondhatom, 11 éve érett már ez a látogatás. 2009 szeptemberében úgy döntöttünk, hogy az akkor még „működő” Fókuszban-rovatunk keretében a vízimalmokra koncentrálunk és minél több szerzőnk igyekszik bekapcsolódni. Témát keresve a világhálón találkoztam ezzel a Mohács környéki vízimalommal, amelyet a mohácsi Mohácsi Bugarszki Norbert kezdeményezése és munkája mentett meg a teljes pusztulástól. Akkor fel is hívtam Bugarszki urat, és felajánlottam neki, hogy írjon a mentőakcióról és mi megjelentetjük – mindenki jól jár. És ez ilyen módon teljesült is, így tudósíthattunk Baranya megye egy újabb ipari műemlékéről. Az azóta eltelt 11 év alatt egy egész udvar kerekedett ki a malom mellé, és még az is tovább gazdagodik… Azt biztosan tudtam a patakmalom.hu weboldalról, hogy már taposómalmot is építettek a telekre, s az kifejezetten ritkaság…

-Megnéznék a malmot? – jött elénk Zorka, a malmot felújító és kezelő Bugarszki család háziasszonya.

-Amit csak lehet. Mindenre kíváncsiak vagyunk! – vallottam be „töredelmesen”. Majd hozzátettem a 2009-es előzményeket, közös cikkünket Norberttel, illetve, hogy, jeleztük látogatásunkat.

Zorka azonnal elcsípte lányát, Barbarát: – Kezd csak el Barbi, ez egy jó feladat neked! – És a lány belekezdett.

A történet szerint édesapja már huszonévesen műemlékmentővé vált, s abban nem volt „kispályás”! 1997 körül felfigyelt a közeli Majson dűledező szerb ortodox templomra, amely megállíthatatlanul haladt a megsemmisülés felé. Először a betört ablakokat, majd a toronysisakot, a tetőt hozatta helyre, 2003-ban pedig a boltozatos mennyezet továbbrepedését akadályozta meg. A költségeket többnyire az ortodox egyház és a műemléki felügyelőség állták.

A felújított templom jóformán „családi templom” lett, amelynek előkerült kereszteltek anyakönyvébe közvetlenül az 1932-ben írt, töltőtollas bejegyzések után újszülött lánya, Barbara neve került golyóstollal. 2000-ben a római katolikus Norbert is áttért az ortodox hitre, s ezzel létrejött – újra – az egyszemélyes hitközség. Egy ideje a 220 éves falfestmények, ikonok, bútorok felújítását latolgatja…

A taposómalom robosztus tengelye

Később Norbert a Csele-patak völgyében fekvő malomépületre is felfigyelt, amely az 1980-as években még berendezéseivel együtt volt látható. Az „áldásos” rendszerváltás körülményei aztán majdnem pontot tettek a végére. Gyűjtők és fémtolvajok vittek, amit tudtak, lassan összedőltek a környező épületek (istálló, molnárlakás), s 2007-re egy kifosztott, berogyott tetőszerkezetű, statikailag kritikus állapotban lévő épületről dönthetett az apa: Meg lehet-e menteni, vagy sem? A kihívott statikus megnézte majd két nap gondolkodás után óvatosan azt mondta: „Norbi, vedd meg, ez neked való!” És belekezdtek.

A történetben itt volt egy csodálatos fordulat. Miután a család és közeli segítőik a tél előtt ideiglenes tetőt tettek a romokra, jelentkezett valaki a közelből, hogy egy épületnyi „régivágású” cserepet tud felajánlani bontásból a malomra – ingyen! Aztán jöttek a szomszédok, és az erre haladók: „- Láttuk, hogy történik valami a malommal. Örülünk neki és szívesen segítenénk, hogy fennmaradjon..!” – és hasonló emberek toppantak be az udvarra. Ez a csodálatos! De a megvásárlás, felújítás nagy döntését, annak kell meghoznia, akinek a nyakába veszi az egészet! És ez megtörtént. Segíts magadon – az Isten is megsegít!

A 2008-ban építészetileg helyreállított malomba azonban életet kellett lehelni”! A gyergyószentmiklósi malomépítők is úgy kezdtek bele a fa-szakmunkákba, hogy még nem volt rávaló, de lett! A működő kőjárat a Mohácsi Városszépítő- és Városvédő Egyesület segítségével lett finanszírozva. Barbara „malomsztorija” bővelkedett meghökkentő részletekben. Ő mondhatni beleszületett a malmok világába (ahogy testvére is), s nem ám egy vontatott, bemagolt előadást hallgattunk, hanem egy érdekes történetet. Talán az „előzmények” miatt kaptunk jókora adagot belőle, de le is ültünk hozzá a malomkerekek közé. Felettük egy molinón a romos állapotot láthattuk.

Nemsokára egy házaspár érkezett malomnézőbe – Barbi öt percet hagyott, hogy felvegyék a „pörgést” és átsétálva az udvaron, a lábaspajtához vezetett bennünket. Nem más fogadott itt bennünket, mint az Európában is egyedülálló taposómalom!

A taposómalmot ki lehet próbálni!

A taposómalmok ugyan már az ókorban is épültek, napjainkra már nem is lehet találni ilyen szerkezetet. Vízkiemelésre használtak ilyeneket, darut működtettek vele, Münchenben a Dóm harangjait lehet „taposómalommal” megkongatni.

Az álló kerék jócskán a járószint alá is leért, és fölénk is magasodott! Hat méter átmérőjű – így fért el benne-rajta a „taposó”! A komoly betonalapokra épített csodálatos szerkezetet pedig ismét a gyergyószentmiklósi csapat ácsolta, de Bugarszki úr négy évi kutatómunkája is kellett hozzá. …és teljes kiőrlésű lisztet őrölhetünk vele – malomkővel. Ember számára igen fárasztó, így börtönökben is alkalmazták ezeket – kipróbálhatjuk magunkat, mintha középkori börtönben sanyargatnának malomhajtással! Barbara kiengedte a vaskarral a rögzítést és hárman is kipróbáltuk a zajos fa-gépet. Hatalmas élmény volt alkatrésznek-motornak lenni 1-2 percig, de gyorsan el lehet szédülni a mozgó, emelkedő felületen! Sétálva a kerék négyet fordul percenként, ami 160-szor fordul. Bizony nagyon fáradtságos módja ez a teljes kiőrlésnek, hiszen többször kell megőrölni a szemeket, míg lisztté nem válik… Gondoljunk csak bele, milyen pontosan készültek fa-fogaskerekek, amelyek hibátlanul kapcsolódnak egymásba!

A tető alatt forgó vízikerék

A tavaszi áldatlan időszakban építették a már említett fészert, ahol padok és asztalok állnak, s a végében nagy tűzhely pöffeszkedik – a mohácsi sokacbab elkészítéséhez, illetve szabadtéri csoportos tevékenységekhez. Egy öreg cirmos őrizte.

A malom kerékházába sétáltunk le az udvar eggyel lentebbi szintjére. A kerékházban a vízikerék az épületben van, s így jobban védve van az időjárástól. Sajnos a malomcsatorna 1978-ban le lett fűzve a patakról, így vízellátása nem biztosított. A malomcsatornába szivattyúval tudnak csak vizet pumpálni. A víz elindult és néhány másodperc múlva be is lendült a 250 cm átmérőjű kerék. A következő beforgásra már én is letipegtem a kerék mellé, néhány jó kép készítéséhez.

A malomcsatorna és a kerékház boltíve

A malom 1930–2007-ig Heréb család tulajdonában állt. 1902-ig három kerékkel – három kőpárral – rendelkezett, de a malom-modernizálások ide is begyűrűztek. Az üzemet egytengelyesre alakították, ellenben két vízikereket szereltek a tengelyre. Ezek a szárazházba benyúló főtengelyről „transzmissziós” tengelyeket hajtottak meg, amelyekről aztán szíjhajtással különböző gépeket mozgattathatott a molnár. Heréb úr igyekezett fejleszteni a malmát, így gabona- és őrleményszállítást végző serleges felvonó, valamint koptató, tisztító gépek kaptak helyet az üzemben.

A szomszédos ajtó a szárazházba vezetett, ahol a 6 méteres csertölgy gerendely a bélkereket hozza mozgásba, amelynek 70 gyertyán fa-foga van (ezt jó kihangsúlyozni)! Erre merőleges a szálvas, amelyen egy hétküllős orsó van, s a bélkerék ezt tízszeresére felgyorsítja. A fenti helységben így a szálvas már 120-as sebességet ad a malomkőnek! A morgó bélkereket egy hatalmas szőlőprés „ellenőrzi”, amelyen 1810-es sváb felirat silabizálható ki, de más egyéb szőlőfeldolgozó eszköz is jól érzi ott magát… Az egyik sarokban egy papírmerítő műhely is működik – ha jelentkező gyerekek készek a papírkészítés ősi technikáját megismerni.

„Itt öntünk fel a garatra!” – Norbert részletesen bemutatta a kőjáratot

A második szinten találkozhattunk a malom legpompásabb kiállítóterével, amely a malomtér. Itt forog a malomkő is, amely kiemelő daruval is rendelkezik. A kiemelt kőjárat kifejezetten jót tesz a bemutatásának is.

Norbert tűnt fel az ajtóban. -Elmehetnék ebédelni? – szólt Barbi. – Menj, átveszem!

Az intézmény lelkét a felújítás motorja, Norbert kellett, hogy bemutassa – így volt kerek a történet! Nemcsak a Szent Miklós malomról tud mindent, de szerintem az összes malomról. A kőjáraton helyet foglalva, bennünket is bevonva tudtunk meg tőle olyan érdekességeket, hogy honnan való a „felönt a garatra”, „lecseng” valami, vagy „kő kövön nem marad” kifejezések. Megtudtuk, mit tettek a molnárok, ha elkopott a kő, és miért fontos a súlya, miért változtatták a kövek közötti távolságot, hol „terem” a legjobb malomkő itthon (persze, hogy a Megyer-hegyen) és milyen megkülönböztető jelzésekkel látták el a gazdák a saját zsákjaikat. A pódiumon különböző dara-féléket, lisztet láthattunk, kőféléket, és a malomkő érdesítésének eszközeit, s közben Norbert kiemelte a malomkövet a daruval.

A tágas helység 14 méteres gerendája alatt zsákgyűjteményt, mozsarakat, egy 1916-os Ganz hengerszéket, egy kis asztalos műhelyt és használható(!) kézimalmokat vehettünk szemügyre. Éppen az egyik kézimalmot mustrálgattam, amikor Norbert odalépett és rutinos mozdulatokkal jól megtekerte – fél marék dara pergett a tálba…

A malmot őrző „párduc”

Az már csak hab a tortán, hogy a nagy szitapadlás 50 főig akár előadásokra, vetítésekre is használható… És ott van a mészégető kemence, ahonnan indultunk. Az 1920-as építményt ide telepítették át – hogy megmenekülhessen. Itt minden megmenekül!

Harsáczki György

Magyarország 365 fotópályázat – 2020

A kiírás szerint 2020. október 18. éjfélig lehetett feltölteni fotókat, amelyet én készpénznek vettem, de 22 óra után nem sikerült fotót feltöltenem – vagy technikai hibából, vagy a hozzá nem értésem miatt. Így itt osztom meg, miket szántam volna a fotópályázatra. Igyekeztem rendhagyó felvételeket választani, de inkább sorozatokban láttam képeim erősségét.

  1. Áprilisban a kanadai nyárfa tavaszi havazása – a közhiedelemmel ellentétben – csak véletlenszerűen okoz allergiás rohamot, mivel a szálló szösz már a termés, így nem lehet pollen. A repítőszőrökre véletlenül ráragadhat más növény pollenje, de az orrba jutva irritálhatja a nyálkahártyát. (Az indokolatlan átkozódás helyet mondjuk szépen: Egészségedre!!!)

A Szigetszentmiklósi Úszóláp tanösvényét a szárazulatokat összekötő, kiemelt fahidakon járhatjuk be, s itt gyűlt össze a nyárfák játékos „szösze” a gyermekláncfüveknek megágyazva…

Dunna alatt alszik a rét…

2. A Hegyes-kő a Gerecse észak-keleti felének méltatlanul nem ismert hegye. A közeli Annavölgyből közelítve meghökkentően meredeken áll a sziklás csúcs, amelyről teljes körpanoráma tárul fel. Az ébredő természet sokféle faktúrában mutatja meg élénk zöldjét – a fekete fenyőtől a friss vetésig.

Zöld a cél…

3. A Haláp a Tapolcai-medence tanúhegyei közül a legészakibb, a legalacsonyabb és egyben a legjobban elbányászott tagja. Az 1900-as évek elejétől kezdődő és egyre fokozódó kőbányászat az 1980-as évek végéig tartott. A bánya a bazaltkő-igény jelentős csökkenése és a természetvédelmi törekvések következtében zárt be. A bányaművelés felemésztette a bazaltsapka jelentős részét (95%-át!) és a megmaradt bazalt a hatalmas bányaudvart peremén látható csöves, 5-6 szögletű átmérőjű szerkezettel. A 358 méteres hegyről esik a legjobb kilátás a többi – délre eső – tanúhegyre.

2019-ben végre egy 3 kilométeres, 10 állomásos tanösvényt alakítottak ki a Halápon. A hegycsúcs maradékán kilátópontra mászhatunk fel. A sziklaszirt tövében érdekes sziklaszobrokat találunk.

Külalak és szerkezet

4. Aki a Tapolcai-medence szélén fekvő Hajagos oldalában házi – kisbirtokos – szőlő- és bortermelésbe fog, fel kell vennie a harcot a magántulajdont nem ismerő, szabadelvű vadállatokkal, és korszerű termelőeszközöket is csatarendbe kell állítania. Sajnos sok, a nagyszülőktől megörökölt hordó és egyéb eszköz tönkrement, mivel jó ideje nem használták… A küzdelem tart – a kis mennyiségű bor – finom.

Hajagosi szőlős

5. A Keleti-Gerecsében Sárisáp felett magasodó 286 méteres Kőszikla-hegy hófehér dachsteini mészköve egyenesen életre kelti a koratavasz finom színeit. A Gerecse keleti és déli része lágy dombvidék hatását kelti – attól eltekintve, hogy a kisigényű haszonnövények termesztésére használt lapos dombhátak között meglepetésszerűen apró, sziklás rögök emelkednek ki.

Lerágott csont…

6. Dunabogdányban találjuk a Dunakanyar egyik legjobb hangulatú szabadstrandját, amely a település szívében van és családias infrastruktúra is tartozik hozzá. Egy nívós étterem és egy árnyas, bohém söröző is „gondoskodik” a fürdőzők éhéről, szomjáról. Július vége felé a strandot, – s vele együtt a focipályát – félméteres víz borította. A srácok talán a kenuval jöttek, s érdekesebb volt focikapura felmászni, mint kikötni…

Vízigótok…

7. Az idén adták át a mászóknak Magyarország negyedik via ferratáját – vagy vasalt útját. Az 1907-ben felhagyott malomkőbányászat után a függőleges falakkal körülvett, hegytető közeli, bányagödröt feltöltötte a csapadékvíz, a tengerszemként emlegetett bányató lassan közkedvelt turistacélpont lett. A mászóknak biztosításul szolgáló drótkötelekből – többek felháborodása miatt – vissza kellett bontani, de a kiépítés miatt kitisztított tavacska és a rendezett környezet mindenkinek tetszik. Az utak az ABC betűivel jelzett skálán C, D, E nehézségűek. A mászóutak sajátos hangulatát a víztükör csillogása, a víz feletti mászás adja.

Káprázat

8. Nem csoda, hogy a 7,2 kilométer kerületű, tatai Öreg-tó sokak kedvence. A Zsigmond-kori gótikus várkastély, a Fellner-templom, a patinás gimnázium, malmok, part menti parkok, kis erdők veszik körül, mindig van látnivaló. Nem is gondolnák, hogy nem természetes, hanem az Által-ér duzzasztott tava, amelynek első völgyzárógátját még a rómaiak építették, majd 1740 körül formálták mai alakúra. A keleti oldal jellegzetes fái mögött a Fellner Jakab tervezte templom és a barokk Eötvös József Gimnázium és Kollégium látható. Nemrég Tata lakosainak tiltakozása ellenére a város vezetése engedélyt adott a tervezett luxusszálló felépítésére a tó nyugodt partjára…

Kiegyensúlyozott nyugalom…

9. A váci piarista Szent Anna templom fehér színe miatt is fotogénebb – alkonyatkor szinte világítva néz farkasszemet a lemenő nappal. Az előtte álló feltűnően gazdagon díszített Szentháromság oszlop 1755-ben készült, egy pestisjárvány után, és Vác egykori halpiacán állt. Xavéri Szent Ferenc és Szent Lajos szobra külön talapzaton áll, volutás sarkain Szent Vendel, Szent Sebestyén és Szent Konstantin, felettük Szűz Mária, Borromei Szent Károly, Nepomuki Szent János és Szent Flórián szobra áll. Az időjárás romboló hatásai miatt száz évvel ezelőtt egyes részleteket újra kellett faragni, de ezt megelőzendő a szobrokat a téli időszakra beburkolják, hogy legalább a fagytól védjék őket.

Elrabolva II.

10. A Bicskétől néhány kilométerre fekvő elvadult terület egykor Nagy Károly csillagász birtoka volt, amelyet Batthyány Kázmér adományozott neki, hogy ott Csillagvizsgálót építsen és kutatásokat folytasson. A területen már állt a Hegyikastély nevű vadászlak, amelyet a csillagász-matematikus birtokba vehetett, ám a második világháború után megsemmisült. A háromszintes Csillagdához többszintes épület is tartozott, amelyben passzázsműszereket és egyéb fejtett műszereket tárolhattak. A második világháborúig minden szép állapotban maradt fenn, habár jó ideje nem használták már rendeltetésszerűen. 1945-ben a frontvonalba esett, így lerombolódott.

Nagy Károly maga és fivére számára Pollack Mihály tervei szerint építtetett Mauzóleumot. Az építkezés az 1848-49-es szabadságharcig nem fejeződött be, azt már a 20. században fejezték be. Az 1980-as években tűz pusztította, illetve katonák hordták szét az egyik szárny köveit. Azután felújították a nemes anyagokból épített falakat, de elszigeteltsége, elhagyatottsága miatt kérdéses a fennmaradása.

Pollack porlik

A munka, amelyre a történelmi hűséghez szükség volt…

Beszélgetés Soós Estherrel a Királyi Lovardán végzett szobrász-munkájáról – a Nemzeti Hauszmann Program keretében újjáépített épületek átadása előtt

Az újjáépített Lovarda 2020 júliusának elején
Az újjáépített Lovarda 2020 júliusának elején

Közel öt dolgos év elteltével végre átadás-közeli állapotba került Királyi Lovarda, a Főőrség épülete és a Stöckl-lépcső, amelyek egykor, Ferenc József magyar király döntése után, a századfordulón épültek, de a második világégés során megsérültek, az új kommunista-szocialista rendszer pedig eltüntette azokat. Nem szabad elfeledkezni a hasonló korú és hasonlóan felszámolt, nyugatra néző „várteraszokat” összekötő feljárókról, rámpákról, s a Stöckl-lépcsőről sem, amelyeknek azért kellett eltűnniük, hogy a Budavári Palota szinte megközelíthetetlen legyen. Ugyanis Budapest ostroma után nem sokkal már felmerült az a lehetőség, hogy Rákosi Mátyás és „csapata” rendezkedik be a lerombolt-átalakított királyi palotába, de a népet már nem szívesen látták volna maguk körül…

Akár életfelfogásban, stílusban, de legfőképpen ideológiában merőben új világ vette kezdetét 1945-től. Az új kommunista-szocialista rendszer nélkül is percek alatt elavulttá vált volna a „lovak mozgatta világ”, a lovaskultusz az összes hozzá tartozó kiszolgáló épülettel – a Lovardával, az istállókkal – és a magyaros ruhákban pompázó testőrséget kiszolgáló, reprezentatív Főőrségi épület. Tényleg feleslegessé váltak? Csak ideológiailag: a legyőzött Horthy-világot, az arisztokrácia és a nagytőkések uralta országnak egy új rendszert akasztottak a nyakába, s ennek komoly eszköze volt a „bukott rendszer” megtaposása, annak minden díszletével együtt. A Budavári Palota ebben kiemelt célpont volt: „a múltat végképp eltörölni…”-himnusz-sor szerint, ki is pucolták minden ékét a roskatag falak közül.

A Stöckl-lépcső már késznek mondható…

Ez egy ostoba, szűklátókörű megközelítés volt: az épületek gyakran kapnak új funkciót, néha éppen azért, hogy fennmaradhassanak és a múlt egy hiteles szeletével öregbítsék a művészettörténeti látnivalók palettáját. Ez nem adatott meg a Királyi Lovardának, amely 40%-os pusztulást szenvedett, de 1954-ben lebontották és a Főőrség épületének, amely csekély sérüléssel megúszta az ostromot, de 1971-ben(!) mégis felszámolták. A Stöckl-lépcső(ház) előbbivel egyidejű lebontására már tényleg nincsenek szavak…

Az elmúlt 10-15 évben számos a háborúban, vagy közvetlenül utána lerombolt, lebontott – nemzeti szempontból ikonikus – épületet építettek újjá Európa-szerte. Ennek egy szép példája a drezdai barokk Frauenkirche (2005), de korábban így építették fel újra Varsó módszeresen lerombolt Óvárosát, vagy egyes németországi városok egész negyedeit.

A három történelmi épület újjáépítése része a Nemzeti Hauszmann Programnak, amely 2024-ig a kormányzati negyed várba költöztetését és a Budavári vár méltó történelmi helyszínné alakítását tűzte ki célul. Sokáig kellett várnunk a vár fejlesztésére… Az Oroszlános udvar kapujától a Fehérvári kapuig (Dísz tér) egy 500 méter hosszú városképi szakadás éktelenkedett a város történelmi épületegyüttesében, amely elsősorban a sérült paloták és egyéb épületek ideológiai alapon történő likvidálásával alakult ki.

A Főőrség épülete

Habár elkészült a három építmény, de a környezetük rendezése, a rámpák és az akadálymentes utak kiépítése még nem fejeződött be. A Főőrség épületének tövébe egy új műtárgy is került: a 3,2 méter magas és hét méter széles bronzöntvény-kapu 27, a Budai várhoz kapcsolódó jelenetet ábrázoló domborműből áll. Farkas Ferenc szobrászművész alkotása abba a földalatti régészeti térnek a kapuja, amelyet eltemettek a vár 1686-os felszabadítása után, hogy a későbbi palotaépületek ráépülhessenek. A Hunyadi és az Oroszlános udvar alatti terület egy részén állt egykor a Zsigmond-palota, amely teljes egészében felrobbant az ostrom során, mivel hatalmas mennyiségű lőport tároltak benne… Ebben a térben középkori épületmaradványokat láthatunk majd.

Az 1960-as, ’80-as évek olcsó megoldásai után az építők végre magasra tették a mércét: a 120 évvel ezelőtti, drapéria-ráncig egyező díszítésű, ékeiben, belső tereiben pedig korhű anyagokból emelt királyi épületek feltámasztása volt a cél. Szerencsére találkozhattam azzal a tehetséges szobrászművésszel, akit korábbi munkái alapján bíztak meg a Magyar Királyi Lovarda homlokzatát díszítő ornamentikák, épületdíszek megformálásával, és aki emellett történésznek is tanul.

Soós Esther

Szervusz Eszter, az említett, korábbi, jól sikerült munkáid hol láthatók?

– Elég sok munkám látható Budapest több pontján, melyekre büszke vagyok. Voltak, amelyek nem jelentettek akkora kihívást, és voltak amelyek határozottan nagy volumennel rendelkeztek. Ezek közül említenék néhányat a számomra a legkedvesebbekből. Ilyen Buddhista Központ homlokzatán lévő szobrok restaurálása, amin Horváth Virág Boglárkával közösen dolgoztunk. Vagy a Nyugati pályaudvar egyik melléképülete, amelynek korhű visszaállításán vettem részt. Nem helyszíni, hanem műhelymunka volt, amely során a sérült ornamenseket és egyéb építészeti elemeket javítottam. Ez után kapcsolódtam be a Szépművészeti Múzeum restaurációs munkálataiba, mely összességében egy hatalmas állami projekt volt. Az itáliai részleg termeinek ornamenseit restaurálhattam egy csapattal együtt – állványzatról. Ez a munka Europa Nostra-díjat is kapott. Eredetileg a Román csarnokon dolgoztam volna én is, de mivel a munkához képest kevés volt a szakember, az itáliai részleg termeit vállaltuk el. Már ezzel párhuzamosan kezdtem el a Magyar Királyi Lovarda épületszobrászati díszeit, domborműveit mintázni.

Előrajzolással kezdődik – régi dokumentumok alapján

Ekkor a hazai legnagyobb épületszobrász vállalat keretein belül (Laki) munkálkodtál?

– Egyszerre több munkahelyem is volt – egy szakmabeli ismerősöm szólt, hogy örülne, ha a Lovardán is dolgoznék. Nagy kihívás volt, örültem a lehetőségnek – magamnak is még magasabbra tettem a mércét.

Melyek voltak a Lovarda díszítményeinek elkészüléséhez vezető lépcsőfokok? Hogy látnak hozzá egy ilyen komoly munkához?

– Legelőször is részletekbe menően ismerni kellett az eredeti épület díszítőelemeit. Ehhez egykori dokumentumokat, fotókat kellett keresni, majd azok alapján pontosan megrajzolni, megszerkeszteni azokat. Mi – mert nem egyedül dolgoztam – ezeket a tervrajzokat kaptuk meg az eredeti méretekkel kiegészítve. A rajzokat aztán fel kellett nagyítanunk a valós nagyságra. Én ezeket a terveket rajzoltam át végül az alapokra, amelyekre megformáztam az ornamenseket. A formázás folyamata már sok praktikával egészült ki.

Tömeget kell adni neki – erdélyi agyagból…

Mivel mintáztál? Agyaggal?

– Igen. A korhűség miatt használtunk végül agyagot, mégpedig a legjobbat, erdélyi agyagot. Eleinte felmerült, hogy szintetikus plasztilint használunk, amely nem szárad ki, de végül elvetettük.

Kik „zsűrizték”, ellenőrizték a megmintázott díszeket? Ugye, azután mehetett csak „gyártásra” a mű.

– Építészek, történészek, művészettörténészek – a szakágak krémje, szinte csak a legjobbak. Minden aspektusból megvizsgálták azokat, persze azt is, hogy igazán hű-e az eredeti dokumentumokhoz. Szigorúak voltak, minden apró hiba után újabb fordulóra került sor.

A gipszöntő csapat készítette el – formalevétel után – a gipszdíszítményt…

Ezen fordulók között az agyag nem száradt ki vészesen?

– Muszáj volt fóliával lefedni emiatt, mert a minta repedezni kezdett. Ezek a zsűrizések gyakran nagy melegben zajlottak.

A mintázás hol zajlott? A cég műhelyében?

– Mintáztam ott is, de előfordult, hogy haza is vittem a munkát.

Akkor otthon is volt egy nagy agyaglerakatod és nagy munkaasztalod?

– Kialakítottam az otthonomban egy műhelyt. Egy szobám csak stúdióként funkcionált, de már bőven a lovardás projekt előtt

Kikkel dolgoztál együtt?

– Nyéki Henriettával mintáztunk, illetve időnként volt néhány beugró szobrász. A végleges formákat pedig Indi Alexandra retusálta, aki a Parlament restaurálásán is részt vett 2018-ban. Persze a gipszöntőkről se feledkezzünk meg, elengedhetetlen munkát végeztek azokkal egyetemben, akik a díszeket helyezték fel a helyükre.

A „Trófea” megmintázásának vége felé…

Mely lovardás munkáidra vagy a legbüszkébb?

– Leginkább a Trófea nevű díszítményre – amely supra porta (bejárat fölötti) funkciót tölt be – a bonyolult formái és a nagy tömege, valamint a perspektíva miatt. Magassága-szélessége több méter. Egyébként mindegyikben volt kihívás. Az egyik szecessziós sarokdíszt is kiemelném, amelyen indák és szalagok ostorcsapás-szerűen tekeregnek.

Akkor ezeket a sérülésveszély miatt nem nagyon lehetett szállítani. Helyben kellett kiönteni?

– Igen, mivel a szállítás közben, a rázkódás miatt sok kár érhette volna repedések formájában.

Régi tapasztalataim szerint a tiszta öntő-gipsz díszítmények sérülékenyek kültérben. Úgy tapasztaltuk, hogy a régi mesterek tettek hozzá homokot, ezt-azt, hogy sokáig bírják. Itt milyen gipsszel dolgoztak?

– Úgy láttam én is, hogy nem tiszta gipsz volt.

Mennyi ideig dolgoztál az ornamenseken?

– Másfél – nagyjából két évet.

Hogy érzed, mi volt az erősséged, miért hívtak téged?

– Nyilván vannak dolgok, amik jobban mennek, ilyen például a mintázás vagy az egy az egyben másolás. Úgy gondolom rendelkezek olyan tulajdonságokkal, tapasztalattal és képességekkel, amelyek miatt kimagaslottam a mezőnyből, bár összességében nem figyelek erre. Csak azt csinálom, amit szeretek.

Most ezeket az ornamenseket tartod legjobb munkáidnak?

– A projekt volumenéből kiindulva, szobrászatilag igen.

Hogy látod, elég szakember van ilyen jellegű, történelmi reprodukciós épületszobrászati munkákra?

– Nehéz kérdés… Tény, hogy többféle ilyen irányú képzést szüntettek meg, illetve módosítottak. A Képzőművészeti Egyetemen inkább a modern kortárs művészet követésére ösztönzik a hallgatókat. A díszítőszobrászattal nem foglalkoznak külön, pedig sok klasszikus irányú projekt van mostanában szerte az országban (Győr-Moson-Sopron megye), elég csak a Budai Vár környékére gondolni. Ennek viszonylatában tényleg nincs elég szakember, mivel a minőség nagyon fontos.

Budapest-központú-e ez a szakma? A már említett nagy cég is budapesti…

– Nem egészen. A Pécsi Tudományegyetemen tanítanak még hasonlót, például ott van szobrász szak. De évekkel ezelőtt múzeumok is indítottak restaurátor képzéseket.

A sikeres munka végeztével, hogyan viszonyulsz a Lovardához?

– Úgy látom utólag is, hogy megérte részt venni az újjáépítési munkálatokban, amit a legnagyobb tisztelettel végeztünk. Igyekeztünk a lehető legnagyobb profizmussal állni a rekonstrukciójához, időt és energiát nem kímélve. Nyilván befolyással van az eredeti épület története azokra, akik részt vettek ebben a projektben, már csak Hauszmann Alajos és Ybl Miklós munkássága miatt is. Ők a 19. század nagy építészei voltak, így számos örökséget hagytak maguk után, amelyeket becsülni kellene.

Köszönöm a beszélgetést! Remélem, aki ezek után megpillantja a Budai vár új-régi épületeit, elgondolkodik azon, hogy a régi mesterek egy-egy díszen is milyen sokat dolgoztak, s ennek folytán milyen komoly munka párosult azok újraformázásával.

Osgyán katasztrófája…

www.bumm.sk – 2019. október 3. csütörtök – 18:49

Leégett az osgyáni kastély egész tetőzete

Mintegy 30 hivatásos és önkéntes tűzoltó volt bevet/ésen az osgyáni (Ožďany – Rimaszombati járás) kastély oltásánál, amelynek kigyulladt és teljesen leégett a tetőszerkezete.


Michaela Tirala Rimavica fényképe

19:25 TASR: Leégett az osgyáni kastély tetőszerkezete

„Az egész tetőszerkezet leégett. A kastély alapterülete 40×40 méter, az épületnek gyakorlatilag már nincs teteje. A tűzfészkeket keressük és oltjuk” – mondta Marián Brádňan, a rimaszombati tűzoltóság munkatársa, és hozzátette, szakértő vizsgálja, mi okozta a tüzet.

A reneszánsz kastély Osgyán legjelentősebb műemléke. Itt született a 17. században Korponay Jánosné Géczy Julianna, a Jókai Mór regényéből ismert lőcsei fehér asszony.

19:08 A Tűzoltóság és Műszaki Mentőszolgálat Országos Parancsnokságának közleménye a Facebookon: 


„Tűz az osgyáni kastély romjain”

Csaknem 30 hivatásos és önkéntes tűzoltó dolgozik jelenleg az osgyáni kastély romjain keletkezett nagy kiterjedésű tűz eloltásán. A helyszínre érve megállapították a tűzoltók, hogy a tűz beborította az épület tetőzetét. Rimaszombati, losonci, poltári és kruzsnói (Kružno) tűzoltók végzik az oltást, s igyekeznek ellenőrzésük alá vonni a lángokat.

Ezaz

2017 júliusában tett látogatás az osgyáni kastélynál (Harsáczki György)

(…) A nap állásához mérten kellemes iramban közeledtünk Rimaszombat felé, így Bakostöréken (Velké Teriakovke) rövid egyeztetés után leváltam a csapatról, hogy egy osgyáni kastélylátogatást még beletuszkoljak a napba. Az idő rövidsége miatt a falu malomépületét és templomát sem kerestem meg, de a nap neheze ezután jött.

A világvégétől is messzebb

Nem túl részletes közúti térképemen kiválasztottam a két forgalmasabb országút derékszögét kiküszöbölő rövidítő utat. (A többiekhez képest kb. 15 kilométert tettem a napi etaphoz.) Sajnos a térképemre rá sem fért „Krásna” kistelepülés, amelybe letértem jobbra – abban a hitben, hogy a rövidítő út ott indul. Két szlováktól akartam mielőbb megtudni, hogy jól gondolom-e, de természetesen semmilyen más nyelven nem beszéltek. Tíz egész perc idegtépő faggatózás után feladtam a dolgot, és tovább haladtam Rimaszombat felé a 72-esen, majd ezután találtam rá a kinézett útra. Nagyon tapostam neki, mert szerettem volna valamit behozni az elfecsérelt időből. Nemsokára beértem Kruzsnóba, a világ végére. (Ekkor fogyott el a vizem.) Kérdeztem ott szerelőt, öregasszonyt, fiatal srácot, s mindig fél kilométerrel jutottam tovább. Aztán a „szétbombázott” TSZ-hez értem ki a dombtetőkre, és az egykori köves út, sokkal rosszabb, fátlan maradékán amortizáltam tovább magamat. Az összes úthibát élénken kirajzolták a nem túl régi eső pocsolyái. Csak kóbor kutyák feltűnésétől féltem, de csak egy-egy víkendház bukkant fel néha.

Porzó légcsővel, értem föl – öklömnyi köveken döcögve, egy nagyobb napkollektor-telepet is elhagyva – egy kíméletlen kaptató tetejére. A 16-os útnál voltam végre – a Luzenszky Henrik és felesége állíttatta kereszt előtt kombájnok sora vonult el. Csak remélni tudtam, hogy közel lehet Osgyán, és nem csalódtam, mert tábla jelezte. Viszont meredek szerpentin következett. Ereszkedés közben nagyot néztem, amikor a szomszéd domboldalban egy beton viaduktot pillantottam meg: az az osgyáni kerülőút objektuma volt.

A féket markolva nagyon figyeltem, nehogy egy méterrel is lejjebb ereszkedjek a kelleténél, mert kezdett hosszú lenni az aznapi történet. Éppen feltárult a kisváros és két templomtornya, amikor jobbra megláttam a kastélypark erdejét és egy nagy épület tetejét. Néhány ház előtt elgurulva, a nyitva álló kerítés előtt álltam. Fogtam magam, és betoltam a biciklit az elvadult, erdős területre. A kaputól távol, biztonságosnak hitt helyen hagytam hátra elindultam az épület felderítésére. A vakolatlan, terméskő falazatú kastélyon zsindelytetőt látni, de az ablaknyílások lehangolóan sötétek voltak…

A faluközponthoz képest 80 méter magas dombon álló kastély egy 13. századi kerek sarokbástyás vár 16. századi átépítésével született. A cseh huszitákat Mátyás király verte ki a várból, de a várkastély az 1604-es osgyáni csatával híresült el, a Bocskai-felkelés idején. Abban az évben foglalták el a hajdúk, akiknek élén aztán Németi Balázs védte a várkastélyt a hírhedt, albán származású Giorgio Basta zsoldosvezér ellen. Sajnos egy rossz kirohanás közben elfogták, vallatták (sikertelenül), majd kivégezték. Állítólag nem adta olcsón az életét: összekötözött kézzel kiragadta a pallost a hóhér kezéből és több zsoldost lekaszabolt, míg végeztek vele.

A várkastély az ostrom közben erősen sérült. „Megúszta” a Lipót-féle felrobbantást, majd új tulajdonosai kényelmes úri lakhelyet alakítottak ki az erődítményből. Utolsóként a Luzsénszkyak lakták, aki nemcsak empire stílusú sírboltot építtettek és angol parkot telepítettek a várkastély köré, de műkincsgyűjteményüket is itt őrizték.

A két háború között apácák éltek itt – nekik sírjaik is vannak. 1944-ben éppen a kastély fölött ásták be magukat a németek, így az épületet komoly belövések érték, s a berendezés is megsemmisült, eltűnt. Az 1950-es években gyors állagmegóvó javításokkal kerülték el a romba dőlését, de csak a 80-as években folytatták. Akkoriban tervezgették az üdülőként, szállodaként történő kihasználását, de csak tervek – és jövő-menő tulajdonosok – követték azóta is egymást.

Én is a kastély végóráiról tudok beszámolni. Az invazív japán keserűfűvel benőtt udvarra néző boltívek jó része életveszélyesen megroggyant, de sok helyen az épület belsejében is leomlottak boltozatok, s néhol a tető is beszakadt. Állítólag 2003-ban új tetőt kapott. Rettenetes, hogy egy ekkora történelmi épület…

Beszédet hallottam a kapu felől. – Helló! – köszöntem rá a roma párra. – Osgyániak vagytok? – Igen! – mondták meglepetten, de magyarul. – Épp erre jártunk… – lódították.

Néhány felvétel után siettem vissza a biciklimhez, s már tudtam, hová köszönök be vizet kérni: érkezésemkor, a kapuval szembeni portán magyar beszédet hallottam. Be is köszöntem, és míg az öreg bement vízért (őt küldték) a petpalackommal elbeszélgettem a családdal – rólunk és a túránkról. Mikor a vizet megkaptam, egy húzásra megittam a másfél litert. Szegény öreg, mehetett be újra! – Mi is laktunk a kastélyban. – mondta közben az idős asszony.

(…)