Elherdált kastélyok – terhes örökségünk… (romos kastélyok sorsa)

Figyelemmel követtem a 2012-ben írt és feltöltött „Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…” című cikk három mostoha sorsú kastélyát, és az utolsó utáni pillanatban itt is, ott is „megmozdult valami”. Talán az a felismerés késztette tettekre a – leginkább – illetékeseket, hogy „ha már a puszta falak is eltűnnének egy gazdag úri lakból”… Ez sírnivaló! Mit lehet még megmenteni ezekből a romokból (egy kis település tulajdonaként), ki fog derülni… Nézzük hát! Először Serke lendült akcióba.

 

www.ujszo.com     2013. augusztus 7.

Megmenthetik a serkei kastélyt

 

Serke (Širkovce). Európai uniós pályázatnak köszönhetően az önkormányzat megpróbálja megmenteni a Gömöry-kastély egyik szárnyát. Az épület helyreállításához azonban jóval több pénzre lenne szükség a most elnyert összegnél.

Kisfaludi Nándor polgármester lapunknak elmondta, idén már harmadik alkalommal pályáztak az épület tatarozására. Jelentős akadályokat kellett legyőznie a községnek, mire idáig eljutott. Először a terület tulajdonjogát kellett rendezni, ezt követően az épületet és az azt övező, hathektáros parkot is regisztráltatni kellett a Műemlékvédelmi Hivatalban. Csak ezután igényelhettek uniós támogatást.

A Gömöry-kastély felújításának tervdokumentációját is uniós forrásból dolgoztatta ki az önkormányzat még korábban. Januárban jelentkeztek a kulturális minisztérium Újítsuk fel házunkat pályázatára.

Serke község 50 ezer eurót kért a munkálatokra, a pályázat elbírálását követően azonban csak 15 ezer eurót hagyott jóvá a tárca. A település 5 százalékos önrésszel járul hozzá a költségekhez, ez 2500 eurót tesz ki, mivel a tárca az önrész összegét az igényelt támogatásból számítja ki. Hat közhasznú munkás is segít a munkálatokban, nekik hat hónapra nyújt munkalehetőséget a pályázat. A munkálatokat a Műemlékvédelmi Hivatal losonci kirendeltségének munkatársai felügyelik. Ők határozták meg azt is, hogy a most elnyert pénzt mire fordíthatják. Ebből az összegből egyébként a kastély bal szárnyát próbálják megmenteni. Mivel beszakadt a tetőszerkezete, faanyaga pedig eltűnt, már csak a csupasz falak maradtak. Több helyen azok is jelentősen megrongálódtak. A pályázati pénzből a bal szárny falait igyekeznek helyreállítani. Felfalazzák a leomlott részeket, és a vakolatot is felújítják. Végezetül betonkoszorúval zárják le a rekonstruált rész tetejét, ez védi majd meg az időjárás viszontagságaitól. A munka már elkezdődött. Bár az önkormányzat rendszeresen kaszáltatja a kastély és az azt övező park területét, most alaposabban meg kell tisztítani a területet. Hamarosan a kőművesmunkák is elkezdődnek. Az épület teljes felújításra azonban még az igényelt 50 ezer euró sem lenne elegendő. Kisfaludi mindenképpen szeretné megmenteni a kastélyt, önerőből azonban erre képtelen a község. A polgármester már most figyeli a pályázati lehetőségeket, az újabb felhívásokra ismét pályázni szeretne.

A Gömöry-kastélyt a Szilassy-család építtette késő barokk stílusban a 18. században, 1750 és 1770 között. Később a Gömöry-, illetve Maróthy-család birtokába került az épület. Az utolsó serkey Maróthy az 1960-as években hunyt el, az addig épségben megőrződött, eredeti bútoraival berendezett, ép kastély pár év alatt tönkrement. Egykor ritkaságszámba menő, barokkos, csónaktestet formázó tetőzete teljesen megsemmisült.

Ibos Emese

S hol áll a kastély 2015-ben? A www.rimavska.sk 2015. augusztus 6-án megjelent szlovák nyelvű cikk alapján folytatódtak a munkálatok – amint az előző cikkben olvashattuk: felfalazzák a bal szárny falait, és fölül betonkoszorúval zárják a falakat. Úgy tűnik a település újabb 20 ezer eurót „nyert” Kulturális Minisztériumtól, s a közmunkások augusztus közepén állnak ismét munkába. Serke közhasznú munkásai továbbra is kaszálják a kastély környékét. Az épület részleges-teljes helyreállítása még az elején tart, de már meglepetésként feltárult a kőpadló két motívuma: egy horogkereszt és egy Dávid csillag.

Kisfaludi Nándor polgármester elképzelése szerint a megmentett kastélyban lehetne a községi hivatal székhelye, illetve egy Gömöry-emlékszoba mellett könyvtár és múzeum is helyet kaphatna a csinos épületben. Megrendezhetnék annak a fotókiállításnak is a folytatását, amelynek első részét 2011-ben mutatták be a Gömör-Kishont Múzeumban a Gömöry-Maróthy-családok mindennapjairól a századfordulóról.

Íjászatban világelsők vagyunk!

A cikk elé: Nálunk talán azért nem kap nagy nyilvánosságot ez a sportág, mert sikeresek vagyunk benne? Valahogy ünnepeink is ezt követik: vereségeinkre emlékezünk, de sikereinket – mert voltak! – elfeledjük. Legyen ünnep a Pozsonyi csata napja, amikor őseink a legnagyobb diadalukat aratták! (Máshol még tanítják is, mi pedig – többnyire – nem is ismerjük.) Talán nem véletlen, hogy őseink a nyilaikról voltak híresek/hírhedtek, s így az is kétségbe vonható, hogy egy ilyen harci kultúrájú nép anno, 895 körül „bemenekült” a Kárpát-medencébe… (Harsáczki)

 

Az idei győzelem mámorában... (Forrás: origo)

Az idei győzelem mámorában… (Forrás: origo)

Másodszor lőtt el 467 méterre a világverő magyar íjász

Mónus József nyerte a Törökországban rendezett nemzetközi hagyományos íjászbajnokságot a korlátlan erejű íjak kategóriájában.

 

Mónus József – megismételve korábbi sikerét – ezúttal is pontosan 467 méteres eredménnyel nyerte a korlátlan erejű íjak kategóriáját, csak ezúttal jelentős ellenszélben, 62 méterrel megelőzve a több mint 400 fős mezőnyt.

További két kategóriában is sikert értek el a magyar íjászok: Balogh Csaba és Balogh Kristóf is aranyérmet nyertek, ők a törökök hagyományos versenyszámában, a putalövésben győztek, ahol egy korsó alakú célt kell eltalálni.

A Farkas a nehézségek közepette is Farkas marad

Mónus azt mondta, nem volt egyszerű sem a felkészülés, sem az utazás, utóbbi több mint másfél napot vett igénybe. „Gondolják el, milyen 40 fokban két napig a napon lenni, és amikor kell, az izzadságtól csepegve a legprecízebben ráilleszteni a nyilat a húrra, majd a világon a legtávolabb lőni. Most is nagyon nehéz volt, mint mindig. De ezt az utat én választottam, ezen az úton végig kell mennem!” – mondta Mónus.

Az íjászattal 2006-ban megismerkedő Mónus azt mondta, belül azt érzi, nem lehet elégszer felemelni a magyar zászlót, amivel a nemzeti múlt előtt kíván tisztelegni. „Persze hogy könnybe lábad a szemem, amikor megyek ki, hogy láthassam azt a nyílvesszőmet a földbe fúródva, amely legyőzött mindenkit a világon megint! Azért azt látni kell, hogy egyre kevésbé szeretik az ellenfeleim azt a zászlót látni ott fenn. Egyre több a korlát, egyre több a nehézség, de a Farkas ekkor is Farkas marad, ahogyan a magyar is mindig magyar marad.” – tette hozzá Mónus, aki a totemállata miatt választotta a Fehér Farkas nevet.

 

Mónus József hagyományőrző öltözékben lő (Forrás: Hartl Nagy Tamás)

Mónus József hagyományőrző öltözékben lő (Forrás: Hartl Nagy Tamás)

Harcolni akar

A bajnokságon mindenki 4 nyílvesszővel versenyezhetett, és Mónus azt mondta, az első lövése után a rendező rászólt, hogy a következő próbálkozására csak két perce van, ami őt azért érintette rosszul, mert ő általában lassan lő, mivel minden apró részletnek fontosságot tulajdonít. Mónus 2013-ban szintén Gümüshaciköyben győzött, akkor egy másik kategóriában, de most ugyanúgy 467 méterre szállt el a nyila, mint akkor.

 

„Hogy mit éreztem? A verseny után közvetlenül azt, hogy nagyon elfáradtam, most viszont azt, hogy harcolni akarok” – mondta Mónus, aki az Origónak adott korábbi interjújában elárulta, hogy miért harcosokként beszél az ellenfelekről. “Mindannyian harcolni akarnak, a mongol még akkor is lő, ha mész a célhoz a saját nyiladért. Mindenkit motivál, hogy más nemzetekkel versenghet, ilyenkor érezni a másik harcos közelségét, ahogy lihegnek a nyakadba, aztán a végén jöhet a baráti kézfogás, bár a mongolok ebben is mások, ha legyőzöd őket, nehéz szabadulni az erős kézszorításukból”.

A hagyományőrző íjász egyedül azt sajnálja a török versennyel kapcsolatban, hogy a köves pálya miatt minden nyílvesszője eltört. Mónusnak nagy álma volt, hogy a 907-es pozsonyi csata emlékére 907 méter fölé lőjön el egy nyilat, és erről még mindig nem tett le, legközelebb szeptemberben tesz kísérletet erre.

Forrás: origo.hu/sport

Két remek óriáskör Csepel megismerésére (1-2. rész)

02_DSC_0952_vonal

Kilátás Lágymányosra a Gellérthegyről. A piros vonal a Duna egykori partját jelöli…

 

Bár általában szeretek lepusztult külvárosokban, a „rozsdaövezetben” biciklizni, eleinte hidegen hagyott a Budafok-Nagytétény felé tartó bicikliutak felfedezésének ötlete. De kolléganőm feltétlenül ki szerette volna már próbálni a kerékpárját. …és lehetőleg sík terepen. Így aztán 2013 forró nyarának egyik közönségesen tikkasztó napján, a budai Kármán Tódor kollégiumtól elindultunk „délnek”.

 

Ahol valaha a Duna folyt…

Átkeltünk az Irinyin, és viszonylag kisebb forgalmú Bogdánfy utca szélén tettük meg az első métereket. Eleinte csak a nemrég 21. századivá „varázsolt” Lágymányosi-öblöt tűztük ki célul, így ennek megfelelően a Rákóczi Ferenc híd felevezető szakasza alatt elkerekezve, a vasúti töltéssel párhuzamos Dombóvári út gyalogos- és kerékpárútjára fordultunk. A 2012-es térkép szerint itt a „Nádorkert Informatikai Park” épül majd fel. Most nem szívderítő a telek, az biztos…

01_cTerkep_01_vagott_

A Kopaszi-gát egy 1931-es térképen. Látszik a frissen átadott folyami kikötő és a hírhedt Kopaszi-zátony is.

 

Futó pillantás a tó maradékára

A „rekreációs központhoz” érve mérsékelt forgalom fogadott bennünket – behajtottunk az érdekes fogadóépület mellett, aztán – mivel láttuk már a Kopaszi-gátat – jobbra, a part felé fordultunk és a fürdő „beach” felé. Néhány tucat ember pancsolt a vízparton, így elhatároztuk, hogy máskor érdemes ide kijönni. Most továbbtekertünk a jachtkikötő és a jókora Malom épületének irányába. Szerettem volna a Dunaparton végighajtani, de a Malom mögötti kutyafuttatót megvizsgálva el kellett vetni az ötletet. Aztán elhagytuk a zöldövezetet, és a Hengermalom úton keresztül – a kijelölt kerékpárutat faképnél hagyva – végighajtottunk a Budafoki út járdáján. Közben be-bekukucskáltunk a telephelyekre, mert egy sóder-lerakatot kerestünk, ahol a kavicsok között opálokat is lehet találni, de nem akadtunk rá. Szerencsére a gyalogosforgalom igen gyér errefelé, így minden gond nélkül megérkeztünk a Keserű-ér hídjához, és zsilipjéhez.

Egy dinnyeáruda romja állt a kereszteződésben, s a hangulatot csupán egy építőanyag-telep „homlokzata” emelte, de egy ösvény megnyitotta az utat a Duna töltésére: ahogy feltekertünk a széles aszfaltcsíkra, kinyílt a tér, s máris kilométerekkel láttunk előre. A túloldalon a csepeli Szabadkikötő épületeinek és daruinak, illetve a délebbre elterülő Csepel Művek Ipari Park kéményeinek kompozíciója húzódott el.

 

Jobb, vagy bal oldalon?

1834-ben még javában emberi, illetve állati erővel folyt a Dunán a dereglyék vontatása ár ellen. Széchenyi István már akkor javasolta, hogy építsenek egy vasúti átrakodásra alkalmas kikötőt Pest-Budán. Az első ki- és átrakodásra alkalmas rakpart csak 1858-59-ben épült a Lánchíd pesti végénél, majd húsz év alatt kilenc kilométernyi. Pesten volt élénkebb az áruforgalom – a Soroksári út mentén sorakoztak a ferencvárosi malmok is, amelyekbe rengeteg gabonát szállítottak. Ez idő tájt, 1880-81-ben épültek a ma is látható Közraktárak, és az 1945 után lebontott irdatlan méretű Elevátor épülete, amely alatt vasúti szerelvények is áthaladhattak és páternoszter rendszerű kiemelők „kapkodták” ki az uszályokból a gabonászsákokat.

1897-ben eldőlt, hogy kiviszik a hajó- és áruforgalmat a város belsejéből a Csepel-sziget északi csücskébe. Igen ám, de melyik oldal lesz az alkalmasabb? – morfondíroztak a mérnökök. A pestin könnyebb lett volna a tervezett Duna-Tisza-csatorna elérése, de a Kvassay-zsilipen nehézkes lett volna a hajók „betuszkolása”, a budai oldalon pedig más lett volna a gond. Felmerült az is, hogy nagyobb zsilipet építenek, és emellett megkezdődtek a kotrási munkálatok is, amelyek az első világháborúig tartottak. Eközben a budai oldalon is megkezdték a kikötő építését – ide a Gubacsi-hídon vezették a vasutat Pesterzsébetnél.

 

Ahová az oroszok a hadizsákmányt hordták…

A háború után, az 1920-as években – kormányzói kapavágással – új lendületet vett a beruházás: nyolc medencét kívántak mélyíteni a sziget testébe. „Itt fog, mert itt kell felépülni egész Európának egy központi raktár-vára.” – lelkesedett akkoriban Móricz Zsigmond. Nem lett rotterdamnyi méretű, ahogy szerették volna, de 1928. október 20-án átadtak három medencét. (A negyedik, a pesti oldalt preferálók ajándékaként, mint Bolgárkertész-öböl várja jobb sorsát.) Ekkor adták át a medencék „urát” is, a 14 emelet magasságú gaborna-tárházat, amely 60 ezer tonna gabonát tud „elnyelni”, és máig nagy szerepet tölt be a szabadkikötő életében – MAHART Gabonatárház a neve.

A két háború között jelentősen megnőtt a forgalma, s fellendült a csepeli ipari övezet is, nem véletlenül hullattak rá annyi bombát a brit, amerikai és szovjet pilóták. A német megszállás után – főleg 1944. április 3-tól – kifejezetten ipari létesítmények, pályaudvarok és üzemanyag-gyárak ellen indítottak egyre hevesebb bombatámadásokat.

A sors jellegzetes – magyaros – fintora, hogy a kikötő a második világháború után, 1949-52 között bonyolította legnagyobb forgalmát Csepeli Vámmentes Kikötő néven: ezt a helyet nevezték ki a szovjetek hadizsákmány-gyűjtő területnek. 1954-ben került ismét magyar tulajdonba.

A rendszerváltás összefonódik a Bős-Nagymarosi-vízlépcső problémájával, mely során végül a magyar oldal nem építette meg a Dunakanyart elcsúfító, átalakító létesítményeket, így nem lett jobb a Duna hajózhatósága, ami a folyó teherforgalmán – így a Szabadkikötőén is – javított volna.

 

Zarándok út a Limes vonalán

A gáton sajnos nincs árnyék, de a fátlan parti gyepsávon mindig akadnak önként aszalódók… Az aszfalton, és néhány oszlopon már eddig is többször láttunk egy sárga kettőskereszt-nyíl jelzést, amely a 2011. március 30-én megnyitott Magyar Zarándokút jelzése. A zarándokút – a spanyolországi El Camino kistestvéreként – szent helyeket érintve köti össze Esztergomot és Máriagyűdöt kezdetben a Dunazug-hegységen, majd a Duna völgyén át. Fizikailag a látott jelzésekben és 20-35 kilométerenkénti zarándokszállások hálózatában testesül meg. (www.magyarzarandok.hu)

 

Várják a kerekeseket!

Az eseménytelen szakasz jópofa meglepetéssel ért véget: a Panel utca torkolatába, a partra egy bohém biciklis pihenő-falatozót telepítettek! A kerékpárparkolót és egy tucat asztalt két angol double decker (emeletes busz) fogott közre, s az egyikben frissensülteket és lángost, a másikban pedig az italokat mérték. Kicsit messze voltak egymástól, így nem tudtuk, hogy míg az egyikünk italt rendel, a másik pedig azzal egy időben ételt, akkor ki foglalja az asztalt a cuccainkkal? Elárulhatom, hogy sikerült a dolog – fröccs és lángos volt a menü. Ha az ember nyugodtan ül a Duna partján, itt veheti észre a viszonylag élénk hajóforgalmat. Itt, Pest alatt még több a teherhajó, az uszály, amelyek a két medencébe – vagy medencéből – lavíroznak, nyári estéken pedig méltán sokan ülik körbe az asztalokat, beszélgetni, sörözni… A sétahajók, uszályok brummogása, a keltett hullámok surrogása belevegyül a beszélgetések, nevetések zajába…

 

Két remek óriáskör Csepel megismerésére (2. rész)

Háros öble, Lakihegy szivarja

A kellemes pihenő után egy kerékpár- és sétaúton gurultunk el a kőérberki Hosszú-réti-patakig. Innen – viszonylag – természetes a Duna-part, a kibetonozás elmaradt. A kerékpárutat fás, meredek part kísérte, majd kb. két száz méter után kényelmes aszfaltsávunk a 6-os úthoz ragadt, s a fák lombját zaj és dunai kilátás „helyettesítette”. Egy hosszú kilométer múlva a domborzat teret engedett az utaknak, szétváltak, s mi is lombok alá kerülhettünk. A sokat sejtető Gyár utcára értünk – az itt (el)várható száz éves macskaköves burkolat maradékával, ecetfákkal, elhagyatott, régi lakóházakkal.

 

Gerillakerékpárút

A kerékpárút a gyárövezet és a folyó közötti keskeny sávra kanyarodott, amely kellemesnek ígérkezett az utat kísérő dús fű, és a közeli fák miatt, ám a Budafoki papírgyár tartályainak árnyékában igen kellemetlen szag késztetett minket gyors továbbpedálozásra. Az utat ipari sínpár kísérte, majd annak ívét követve egy nem éppen bizalomgerjesztő szakasz következett. Dús, másfél méter magasságig lehajló diófák, és ide-oda felfutó elvadult szőlő vetettek átláthatatlan sötét árnyékot elénk. Orvtámadásra kifejezetten alkalmas volt a hely, mivel az egyik oldalról egy kibelezett, összefirkált épület nyílásai ásítottak ránk, bicajosokra, a másik oldalról a fák.

Száz méterrel arrébb kerékpárutunk egy századforduló korabelinek látszó gyártelep kapujánál torkollott a Háros utcába. A toldozott-foltozott kapu iker-épülete egykor a Haggenmacher sörgyáré volt, de azóta talán a volt Hunyadi János laktanya is gazdagította a hely szellemét… A telep egyik oldalát már a Hárosi-Duna mossa.

A Balin a Csutakhoz vezet

A Háros utca ezen kurta szakasza tipikusan rozsdaövezeti (angolban: brownfield), még szerencse, hogy a néptelen gyár épületeit és kéményét magas jegenyék takarták nevetgélő leveleikkel… Egy vasúti hídnál értünk ismét a „mába”, majd jórészt szervízutakon kanyarogtunk tovább Budatétény válságdúlta perifériáján. A forgalmas Hunyadi út töltése alatt egy vidám, kis családiházas negyed bújt meg – szinte erdőben érezhettük magunkat az árnyas Balin utcában. A halak neveiről elnevezett kis utcákat a közeli Hárosi-Duna hívta életre. Egy balkanyarral a Növény utcába értünk, ahol – mint minden jóravaló biciklista – mi is lefékeztünk a Csutak söröző előtt. Nem csak a barátságos „profilú” söröző fák-bokrok között elszórt asztalai hívogattak – egy gyerekbiciklivel megfejelt tábla is jelezte, hogy itt jól jár az, akinek két kerékkel több van… Mivel a nap már alacsonyan járt, szerét ejtettük egy „üdítőnek”. Csutak a legjobb helyen van! Először eddig jutottunk.

Visszafelé viszont megálltunk az orvtámadó helyen. Letámasztottuk a kerékpárokat az üvegszilánkok mellé, és bementünk a romba. Az egyemeletes modern épület központi része egy csarnok volt, melynek valaha – talán – üvegfalai lehettek, de az már a múlté… Viszont valamilyen nagy tartályok, vagy berendezések nyúlhattak a padlószint alá, amelyeket kibontottak az épületből: a padlón három-három nagy lyukon át leláttunk az alagsorba. A falfelületeket gyakorló graffitisek „zaklatták fel”, csak a bevágó napsütés melengette meg egy kicsit a Budafoki papírgyár szivattyúházát. Olvastam, hogy állítólag itt szivattyúzták fel a Duna-vizet az üzembe. Nem úszhattuk meg útravaló nélkül: kolléganőm kerékpárgumijában szilánkot hozott magával…

 

Háros, ahol kikötni is tilos

A felfedezés azonban nem állhatott meg. Nemsokára – néhány héttel később – ismét az emeletes buszok körül sündörögtünk, a Panel utcánál – üdítőnk előtt pedig fel is kéredzkedtünk az emeleti fedélzetre. A forgalom még kicsi volt, nem zavartunk. Dühöngött a kora délutáni nap, az ember folyton az árnyékfoltokat kereste. Egy kis pihenő után gyorsan letekertünk a Csutak büféhez – a papírgyárnál a szokásos büdös, a szivattyútelepnél a szokásos sötét fogadott bennünket. Biciklijeinket letettük az árnyékba, majd az épületben kikértem a lángosokat, s kint ettük meg.

No de ez alkalommal tovább jutottunk: egy kis fürdésre alkalmas, természetes zugot szerettünk volna találni, ahol napozhatunk, szunyókálhatunk a nagy melegben. A Növény utcán, és a Dévér park gyalogjáróján át – a kerékpárutat követve – végre kiértünk a várva várt „természetbe”, a Hárosi-Dunához, amely tulajdonképpen egy öböl. Valamikor sziget volt, amelynek északi végét 1911-ben – a Hunyadi-szigettel egyetemben – feltöltéssel a parthoz kapcsolták. A 29 hektáros öböl kiemelt horgászvíz, a Háros-(fél)sziget érintetlensége miatt védett, a partján még kikötni is tilos. A Honvéd Horgászegyesület kezelésében lévő Hunyadi-szigeti Honvéd tanösvény látogatása viszont lehetséges – igény szerint vezetéssel is. Csak ezen a kis területen 75 állatfajtát tartanak nyilván! A horgásztanyához a már ismertetett egykori Haggenmacher sörgyár kapujának jobb oldalánál lehet bejutni. A Hunyadi-szigetet is az 1928-tól megjelent honvédség „hasznosította”, így az ártéri erdőben nem ritkán botlik az ember utász árkokba, gödrökbe, de nyaralók maradványai is feltűnnek a „dzsungelben”. IV. Béla monostort is alapított a szigeten, amely a török időknek esett áldozatul: utolsó nyomait valószínűleg jeges árvizek tüntették el. Az öböl már fel is töltődött volna, ha nem kotornák rendszeresen a horgászvíz fenntartása érdekében.

 

Elnyúlva a fövenyen

A kiépítetlen parton egymást érik a jegenyék és a fűzfák. A part egy kicsit magas – óvatosan ereszkedtünk le a fövenyre, oda, ahol nem táborozott le horgász. Megmártóztunk a hűs, zöld színű vízben, kiimbolyogtunk az iszapban, aztán leterítettük a gyékényeket és kikapcsoltunk. Pihenésünket csak egy kíváncsi vadkacsa és néhány kajak, illetve horgászladik zavarta meg – kellemesen. (Bár egy nap múlva tele lettem kiütésekkel – nem kizárt, hogy a nemrég levonult árvíz ezt-azt besodort az öbölbe…)

Négy óra felé – amikor a fényhatások is jobban kedveztek a fényképezésnek – összepakoltunk, és az öböl déli bejáratánál megépített M0-ás körgyűrű hídja felé tekertünk. Ismét megjelent a jó ideje nem látott Magyar Zarándokút jelzése. Árnyék ugyan nem volt a hosszú hídon, de kitárult a tér. Az 1990 novemberében átadott Deák Ferenc hídról legalább 15 méter magasból nézhetünk le a Dunára- északi irányban: a 2,4 méter széles kerékpársávon elfértünk a néhány szembejövővel. Megnyugtató látvány volt a két part galériaerdejének zöldje, s jól beláttunk a Hárosi-öbölbe, amelynek elején egy kis csónakkikötő tarkállott.

Oda kellett lépni a pedálnak, mert a híd 700 méter hosszú. Eközben megpillantottam a Lakihegyi nagy adótornyot is, ahová igyekeztünk.

 

Rázós Lakitelek

Legurultunk a túloldalon, majd a forgalmas II. Rákóczi Ferenc út mellett kiderült, hogy az adótorony felé nincs kerékpárút, csak Csepel városközpont irányába. (Ezenkívül az is, hogy Szigetszentmiklós-Lakihegyre érkeztünk.) A térkép a délnek tartó gyalogjárdát mint „összekötő kerékpáros útvonal rázós burkolaton” felületet jelezte, amelynek ennek tökéletesen megfelelt: rázott. Egyes szakaszait felbontva találtuk, másutt parkoló autók keskenyítették, no és gyalogosok is bonyolították a haladást… A Cseresznyés utcai buszfordulónál pihenőt rendeltem el, mivel egy számomra ismeretlen I. világháborús emlékművön akadt meg a szemem.

Végre megérkeztünk az adótorony nagy rétjéhez, és már itt beleszédültünk felnézve a csúcsára: mégis csak Magyarország legmagasabb építményéről van szó! Ráadásul 1933 óta! (Egy gondolat: ezt sem tudtuk túlszárnyalni 82 év alatt..?) Aki nem tudná: a rádióadó torony 314 méter magas – ebből 30 méter a tetejéhez toldott hangolócső -, a pécsi TV torony a második, 197 méterrel. Persze ez utóbbi már épület.

 

Elnyújtott oktaéder – vagyis szivar

A „szivar” alakú acéltorony „látogatóinak” kialakított szemetes parkolóban a Magyar Hírközlési Alapítvány tábláján az építmény rövid története olvasható. Ráfér egy kis színesítés… Magyarország első rádióadóját 1914-ben állították fel Lakihegy mellett, bár akkor még szikratávíró volt, de az első kísérleti adásokra még tíz évet kellett várni. Az adó 1928-ban került erre a helyre – két 150 méter magas pózna közé egy 100 méteres antennát feszítettek ki, amely a környéken elég jó vételt biztosított. A cél csakhamar az lett, hogy egész Magyarországon jó legyen a vétel. A szóba jöhető amerikai, ún. Blaw-Knox-rendszerű „elnyújtott oktaéder” formájú acélszerkezet terveit adaptálták a homokos talajhoz, majd 1933. július 1-én Massányi Károly vezetése mellett hozzáláttak a szerkezet megépítéséhez. Decemberre már át is adták – Gömbös Gyula miniszterelnök jelenlétében, akinek beszédét máris sugározta. Sajnos – hídjainkhoz hasonlóan – Budapest ostroma közeledtével a visszavonuló német hadsereg felrobbantotta az adótornyot is. Pontosabban a nyolc feszítőkábelből hatot felrobbantottak, s a porcelánharangon „egyensúlyozó” torony eldőlt és összetört. Fontosságát jelzi, hogy a kisebbik adót már 1945-ben, a nagy tornyot 1946 decemberében átadták.

A Lakihegyi Rádióadó 1928 és 1977 között üzemelt, bár előfordultak kisebb megszakítások. 1977 után a nagyobb teljesítményű Solti adó vette át a szerepét, s 1980 után le akarták bontani. Ekkor számos szervezet tiltakozására elálltak a tervtől és 1985-ben ipari műemlékké nyilvánították.

 

Hajtás! Nincs felhajtás

Elindultam a torony tövébe vezető aszfalton, de nem vettem észre, hogy kolléganőm nem követett. Pedig a lefelé (és felfelé) keskenyedő toronynak van egy különleges látnivalója: 280 tonnája két egymásnak ellenfordított porcelán csonkakúpba ágyazott acélfélgömbön nyugszik, nagyjából egy Magyar Turistányi felületen. A 220 méter hosszú feszítőkábelek biztonságának megoldása is érdekes: a pányvákat külön-külön acélketreceken belül rögzítették a 88 tonnás betontömbökhöz.

Sajnos, ahogy visszagurultam kolléganőmért, beteljesült a királydinnye átka: defektet kaptam. Ott voltunk legmesszebb az otthontól… Sajnos ez rányomta bélyegét hangulatomra, mert ellátogattam volna a Tamariska-domb felé is, ám ezt el kellett most felejtenem. És nem is tekerhettem a két pumpálás között úgy, mint egy dúvad, mert együtt kellett hazaérkeznünk. (Jellemző, hogy feszült állapotomban, első pumpáláskor a lábfejemre állítottam rá a letámasztót.)

Amikor már mindketten megcsodáltuk a harangokat, megindultunk Csepel központja felé. Egy rövidebb szakaszon még rázott az út, de Budapest városhatártól gyalogos-kerékpáros osztatlan „járdán” hasítottunk. A következő 6-7 kilométer nem szólt semmiről. Az utat telepek, raktáráruházak, a legkülönbözőbb minőségű családi házak, kertek, rétek és nyárfások kísérték – esztétikai űrt hagyva… A Csepeli Temető feltűnése valóságos izgalom volt! Az út, a kerékpársávval együtt keskenyebb lett, s a kertek fái jótékony árnyat vetettek ránk. A jobb oldalon aztán a panelházak váltak uralkodóvá, és a napsütés is lágyabbá vált. Nemsokára láthattuk a jellegzetes csepeli víztornyot, amelynek közvetlen közelében balra kanyarodtunk a felfestett kerékpárúton. Szerencsére ezen, a bal oldalról Csepel Művek határolta úton a forgalom is erősen lecsökkent. Ekkor úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy „üdítőt”, és a 2013-ban még létező, kavicsszórással „hangulatossá” és járhatatlanná tett telken álló kis kerthelységben lerogytunk egy asztalhoz.

Harsáczki György

A szerző több helyütt merített a http://dunaiszigetek.blogspot.hu anyagaiból – köszönet érte.

Lengyel középkor és Krakkó vörös téglái (2-3. rész)

A Wawel 19. századi és 16. századi falai

A Wawel 19. századi és 16. századi falai

A sárkány-lakta, porosz pusztította Wawel

 

Mint előző részben írtam, a Wawel – amely vízmosást, mások szerint „mocsárból kiemelkedő dombot” jelent – 1596-ig volt a lengyel uralkodók székhelye. A domb erősen karsztosodott jura mészkőből áll, de a kőzet csak egy-két helyen bukkan a felszínre. Legjobban a Visztulára néző oldalán, a Sárkány barlangjánál (Smocza jama) látható. A barlang a Wawel dombjához képest nem is olyan kicsi: vertikális kiterjedése 15 méter, 275 méteres hosszát pedig nemrég nyerte el, mivel 1974-ben megtalálták három különböző barlangtermét összekötő folyosókat. Egykor hévíz alakította ki (jól láthatók az oldás nyomai), s vízzel kitöltött részeiben egy ritka kis rákféle él. A barlang a várból látogatható – csigalépcső vezet le.

Kénnel és furfanggal

A barlanghoz (naná!) legenda kapcsolódik: Krak herceg (Krakkó alapítója) uralkodása idején egy gyíkszerű, fűrász-farkú lény fészkelte be magát a Wawel sziklaodújába, és éjszakánként megdézsmálta a baromfiállományt valamint tönkretette a veteményest, a kerteket. A herceg rendszeresen élelmet vitetett a barlang elé, de a sárkány tovább garázdálkodott. Végül egy cipészmester kénnel és szurokkal megtömött birkabőrrel „csalta lépre”, amit élelem gyanánt tett a barlang elé. A fenevad befalta és fenemód szomjas lett: teleitta magát a folyóból, és szétdurrant. A cipészmester így elnyerte a herceg lánya kezét. Van hasonló változat szüzekkel, de a mese végén abban is megüresedik a barlang… Egy ehhez kapcsolódó lengyel nyelvű emléktábla látható a barlangtól balra eső bástya kiszögellésén.) A sárkány-legenda forrásának egy 12. századi írásos dokumentumot tekintenek. A sárkányt 1970-ben meg is formázták, és a bejárathoz állították – a rusztikus szobor pofájából ötpercenként láng csap elő.

 

A Wawel dombját egykor nagy mértékben a Visztulára bízták

A Wawel dombját egykor nagy mértékben a Visztulára bízták

Egy leszerepelt Városháza

A második napon a Wawelt terveztük meglátogatni, ám mire a többiek elkészültek, én már „ki is lógtam” a közeli Wolnica térre, ahol a Kazimierzi Városház épülete áll. (Még éjszaka szúrtam ki séta közben.) A jellegzetes reneszánsz arányokkal rendelkező épületet 1414-ben kezdték el építeni, s 1528 után kapta maihoz hasonló arculatát. A 18-19. században Kazimierz elvesztette városi jogait, így aztán az épületet eladták és némiképp átalakították – oktatási célokra. A gazdag anyagú Néprajzi Múzeum a második világháború után költözött a tornyos épületbe, amelynek éppen tisztogatták a toronyórájának a számlapját.

A tér túlsó sarkán tornyosuló Krisztus teste bazilika vonzza magára a tekintetet. A téglagótika lenyűgöző alkotásának építését 1405-ben fejezték be, de harangtornyát csak 180 évvel később. II. János Pál pápa emelte bazilika rangra 2005-ben.

 

Vörös téglafalak alatt…

A Wawel keleti oldalán szálltunk ki az autóból, ahol azonnal kiszaladtam a Visztula partjára. A parton két szintben fut sétány – szerencsére a Wawelt a város felől kerüli meg az autóforgalom. A füves domb oldalain vörös téglabástyák támaszkodtak, fölöttük a vár mészkő-tégla rakású épületei magasodtak, s amíg a Visztula felé csak néhány fa és bokor vert gyökeret, a város felé eső oldalon egész kis erdő takarta a bástyákat. A lombkorona felett a Wawel-i püspöki katedrális két tornya szökött a magasba.

A felső sétányon indultunk el (éppen távolodva a tényleges bejárattól), így a Sárkány barlangja volt az első élményünk. A szobor és a barlang körül senki más nem ólálkodott – néhány kép elkészítése után lesétáltam az üreg vasrácsához. A következő percben viszont egy nagy iskoláscsoport úgy körbezárta a fenevadat, hogy nem volt értelme tovább maradni.

A fordulóban feltűnt a Szenátori-torony

A fordulóban feltűnt a Szenátori-torony

A sárkánybarlang felett egy nagy, komor téglaépület és egy hasonló torony uralta a dombtetőt. Az épületet annak a nagy katonai kórháznak gondoltam, amit az osztrákok húztak fel a krakkói felkelés (1846) után. 1795-ben már harmadjára osztották fel Lengyelországot, Krakkót pedig az osztrákok szállták meg, akik a Wawelt kaszárnyának(!) rendezték be, a várfalakat pedig úgy építették át, hogy a krakkói erőd részévé váljanak. (Ők építették a dombot körülölelő téglafalakat.)  A torony viszont a 14. századi Tolvajok bástyája volt – engem leginkább egy víztoronyra emlékeztetett a 19. század végéről… Egyébként a Wawel története talán egy kicsit hányattatottabb, mint a mi Budavári palotánké, de szebb a befejezése és gazdagabb a hagyatéka…

 

Vendégművészek kontárkodása

A vár jobb sarkán már egy fantasztikus gótikus korabeli torony köszörülte ki a Wawel megjelenésén esett csorbát: a Sandomierzi bástya. Különlegessége a három egymás fölé épített középkori árnyékszék, amelyeket praktikus okból mindig eggyel arrébb helyeztek el. Az alsó bástya fordulójából feltűnt a vár legmagasabb, hasonlóan 15. századi tornya, amelynek eredeti neve Lubranka-, mai neve pedig Szenátori-torony. A többi középkori bástyával együtt az osztrákok – a „vendégművészek” – 1858 körül „újjáépítették”, s csak a közelmúltban kapták vissza középkori formáikat. Innen, a fordulóból egy enyhén emelkedő lépcsősoron értünk a Bencés-kapuhoz, majd a bástyákról le-lenézve a Visztulára elsétáltunk a Tolvajok bástyájáig. Az egykori kórház épülete napjainkban kiállítási- és konferenciaközpont.

A legközelebbi dombok – délnyugat – felé nézve gyorsan felfedeztem egy különös kicsúcsosodást az egyiken. Utánaolvasva kiderült, hogy a 1820-ban emelt Kościuszko-halom, amely Tadeusz Kościuszko lengyel szabadsághősnek állít emléket – más ősi sírhalmok (kopiec) mintájára. A magaslat tövében a várhoz hasonló neogótikus stílusú „várfal”, illetve épületek állnak, de korábban osztrák csillagerőd övezte. A csigavonalban felvezetett út végén – állítólag – fantasztikus kilátás esik Krakkóra. A város északi részén még két ilyen halom van: a Krakus- és a Wanda-halom. Mindhárom kedvelt kirándulóhely.

A Tolvajok bástyájánál léptünk be a Wawel udvarára, amely az osztrákoknak köszönhetően tágas: az egykor ott állt 10-11. századi építésű Mihály- és Szent György templomokat a 19. század elején lebontották. (Érdekes a párhuzam a Budai várral, a Szent György tér „kopárjával”.

 

Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott...

Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott…

Három az egyben – templom

A figyelemre méltó épületek – a Szent Szaniszló és Szent Vencel székesegyház, illetve a királyi palota – az északi oldalon állnak. Még télvíz idején is látszott, hogy a füves-fás udvar és a macskakővel rakott felületeket gondosan karbantartják. (Bárcsak a Budavári Palota környékére így ügyelnének!)

A 10. századtól kezdve az erődítményekkel párhuzamosan építették a templomokat. Ebből a korból máig vannak építészeti emlékek. A rendkívül összetett és változatos felépítésű székesegyház helyén már két templom is romba dőlt háborúban és tűzvészben, s az 1364-ben felszentelt gótikus templom mindkettőből őriz elemeket. A székesegyház oldalához később számtalan kápolnát „ragasztottak”, ám ezen kívül három tornya is van: a legmagasabb, az Óratorony, a kicsit alacsonyabb Zsigmond-torony, és a legegyszerűbb formájú Ezüstharangok-tornya – a vikárius. A Zsigmond-torony ki is lóg a templom síkjából, mert eredetileg bástyának indult…

Az altemplomban számos uralkodó nyugszik, de itt helyezték örök nyugalomra a legnagyobb nemzeti hősöket és művészeket. Az uralkodók közül többek között itt található I. Ulászló, Nagy Kázmér, Hedvig királynő (Nagy Lajos királyunk leánya) és Báthory István király nyughelye, a hősök közül Tadeusz Kościuszko és Sikorski tábornokoké, a művészek közül pedig Adam Miczkieviczé.

 

Sárkánycsont és harangnyelv

Mi hosszas morfondírozás után a Zsigmond-harangra váltottunk jegyet a templom előtti épületben, majd felléptünk a templomkapu lépcsőire. Arra azonban nem számítottam, hogy a kapu felett „sárkánycsontokat” láthatok! A középkor babonákkal terhelt légkörében sokáig nem derült ki, milyen állatok hatalmas csontjai kerülhettek elő a földből erre-arra. A nagyméretű ősállat-csontokat – természetesen – sárkányok csontjainak vélték, és azokat bajelhárító céllal városkapukba, katedrálisok kapujába, lovagtermek falára erősítették őket. Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott.

Részlet a székesegyházból - egy vízköpő

Részlet a székesegyházból – egy vízköpő

A székesegyházban valóban el lehet veszni a pompás síremlékek között – azt sem lehet követni, hogy ki lehetett az előkelőbb, a fontosabb személy. Lassan megkerültük a síremlékeket, aztán a jelzéseket követve a nagy harang nyomába eredtünk. A földszinten egy festmény-reprodukción láthattuk az I. Öreg Zsigmondról elnevezett harang 1521-es beemelését a toronyba, amely előtt egy „árva” körülbelül 1,6 méteres harangnyelv volt kiállítva. Az első „harang-emeleten” a mindössze 1800 kilós Waclav-haranggal kezdtük az ismerkedést, majd a két emberderék vastagságú gerendákból ácsolt szerkezet falétráin felszaporázva bemutatkoztunk az Öreg Zsigmondnak is. Ő bizony 11 tonnás. A nürnbergi öntőmester beolvasztott lengyel fegyverek anyagából öntötte a Flórián-kapu melletti műhelyében. A 2,42 méter átmérőjű harangot utoljára 2006-ban szólaltatták meg – tízen-tizenketten. A kilátás sem volt utolsó – az Óvárosra.

 

Aranykor és a népek átjáróháza

Egy tölcsérszerűen szűkülő átjárón jutottunk a palota reneszánsz udvarába, amelyet eredetileg gótikus stílusban építettek Nagy Kázmér parancsára. Aki egy kicsit is otthon van az építészet történetben, az ide belépve láthatja, hogy nem véletlenül a reneszánsz időszak volt a Wawel aranykora. A 14. század végén építtetett gótikus palota – amely nagy négyzet alakú udvart ölel körbe – Öreg Zsigmond király elképzelései szerint reneszánsz megjelenést kapott. A lovagi tornákról is tanúskodó kecses árkádok alól nagyméretű, világos, díszes, kazettás mennyezetű termekbe léphetünk. (Nekünk nem maradt szinte semmi Mátyás palotájából…) A második emelet ablakkeretei felett többé-kevésbé fennmaradt a falfestés.

A 1500-as évek végétől azonban a pusztítás, az elhanyagolás és a fosztogatás időszaka köszöntött a várra. 1595-ben leégett a palota jelentős része, s felújításával egy időben az uralkodói székhelyet a Wawelból Varsóba tették át. A királyi várra a továbbiakban kormányzó felügyelt, és az épületek lassan pusztulásnak indultak. Ezt gyorsította meg a svéd hadsereg, amely többször is állomásozott ott. Először, 1655-1657 között, s ezalatt számos műkincset, alkotást tettek tönkre és vittek el, de később, 1702-ben fel is gyújtották. Ennek ellenére többször is betértek ide a következő néhány évben. De alig vonultak ki a svédek, benyomultak az oroszok.

Az osztrák hadsereg kivonulása utáni helyreállítások támogatóinak téglái - a Kosciuszko-lovasszoborral

Az osztrák hadsereg kivonulása utáni helyreállítások támogatóinak téglái – a Kosciuszko-lovasszoborral

A meggyengült Lengyelországot a 18. században háromszor is felosztotta egymás között az orosz, az osztrák és a porosz birodalom. A hatalmi játszmák egyik legszomorúbb mozzanata 1796-ban történt, amikor a Wawelből távozó poroszok kihozták az évszázados koronázási jelvényeket, amelyeket 1811-ben beolvasztottak…

 

Féltő gonddal…

Mint írtam, az osztrákok sem bántak kesztyűs kézzel a várral, de Ferenc József 1905-ben végre engedélyt adott csapatainak a Wawel elhagyására.

Ezzel végre ismét a lengyelek kezébe került a domb, és igen komoly régészeti feltárások, helyreállítások kezdődtek Zygmunt Hendel, majd Adolf Szyszko-Bohusz irányításával. A komoly feltárás költségét közadakozásból elégítették ki, s az adakozók nevét a katedrális mellett nyíló Címeres-kapu tégláin tüntették fel, s azok a mai napig mind elolvashatók. E fölé állították 1921-ben Tadeusz Kościuszko lovasszobrát. A székesegyházba is újabb jelképes síremlékek kerültek, újabb kápolna épült és falfestményekkel gazdagodott. Az igyekvő 1920-as évek után a második világháború alatt ismét sok értékes műkincsnek kélt lába a Wawelből, s cserébe csak néhány bombát hullattak rá. Egyik legújabb kincse a templom „sárkánycsontos” kapujával szemben álló II. János Pál pápa szobra.

De a Wawel méltósággal viseli sebeit, mert ügyelnek rá, mert szeretik a lengyelek. A lépcsők nem esnek szét, a burkolaton nincsenek kétöklömnyi lyukak, a láthatóan többször megsérült melléképületeket korhűen, rusztikusan kiegészítették. Vannak megmutatható lakosztályok, fegyvertár… Valahogy ők még a szocialista ideológia mellett sem „belezték ki”, mint „mi” a Budavári Palotát.

 

Hólepelben Tyniec kolostora és Árva vára – hazafelé

 

Tynieci apátság épületei hóesésben

Tynieci apátság épületei hóesésben

Nagyon elégedetten néztünk hazaindulásunk elé: annyi mindent láttunk ottlétünk bő két napja alatt, amennyit csak lehetett. Erre csak hab volt a tortán az a hatalmas hóesés, ami reggel meglepte Krakkót. Ablakunkkal szemben kicsit fokozódott a kórház udvarának forgalma. Ezzel szemben ismerőseink azzal vártak a reggeliző asztalnál, hogy sürgősen pakoljunk és robogjunk haza, amíg nem késő… Mi egészen más véleményen voltunk: előző este Tyniec kolostorát néztem ki a turisztikai kiadványokból, s a határt is máshol szerettem volna átléptetni, mint ahol jöttünk. (A hostel ügyeletes huszonéves recepciós lánykája a szlovák határig húzódó terület legérdekesebb helyének azt a várost emelte ki, ahol jégkrémgyár üzemelt…)

 

Tyniec hófergetegben

Szükség volt egy kis ráhatásra, hogy még se a határhoz iramodjunk. „Egész közel van a kolostor – 12 kilométer!” – mondtam, s ez hatott. S ekkor jött az „áldott” GPS… A hó nem volt olyan veszélyes, de már láttam, hogy jön a kötelező vargabetű. Egy sugárúton elértük a 7-es sztrádát, és nyugat felé robogtunk. Így már nem volt olyan közel…

Tyniecben már vastagabb volt a hóréteg – a kolostor feliratú táblát követve aztán egy rusztikus kőfal előtti parkolóban álltunk meg. A kőfalon túl magasabb épületek emelkedtek, de többet az aláereszkedett hófelhő nem engedett látni.

Mivel tudtam, hogy a kolostor dombon áll, az irányt váltó kőfal mellett emelkedő behavazott úton sétáltunk a hóesésben. Rövidesen kibontakozott előttünk egy nagy, dísztelen középkorias épület, és a templom is.

Tyniec ezeréves történelme sem volt csöndesebb, mint Krakkóé. Ugyanazok voltak a látogatói: poroszok, svédek, osztrákok, mongolok és oroszok. Az eleve védelmi szerepet játszó bencés apátságot Kázmér herceg építtette 1044-ben a Visztula völgyének nyugati védelmére. A 12. században felégették a mongolok, a 17.-ben a svédek, a 18. században az oroszok, az első lengyel nemzeti felkelésben pedig kulcsszerepet kapott. 1771-72-ben, a bari konföderáció idejében több mint egy évig állt ellen az osztrákok ostromának (erre emléktábla is felhívja a figyelmet), miközben ezzel egyidőben Krakkóért is folyt a harc.

 

Kilátás a Visztulára a sziklára épített apátság falairól

Kilátás a Visztulára a sziklára épített apátság falairól

Romokból ékszerdoboz

A rengeteg ostrom ellenére soha sem szorult háttérbe a bencés szerzetesek szorgos munkája, de a Habsburgok 1816-ra ezt a rendet is feloszlatták. El lehet képzelni, hogy mire használhatták az épületeket egy évszázadon át… Amikor azonban a rend szerzetesei ismét visszatértek apátságuk romjai közé, néhány hónap múlva kitört a második világháború. 1947-re romhalmazból kezdték el életre kelteni Tyniec erődített kolostorát. Nem kell meglepődnünk, hogy magánadományokból épült, és lassan haladt, hiszen „dúlt” a szocializmus.

A felújítások az 1980-as években fejeződtek be – ennyit az ódon falakról. Igaz, a 11. századi falakból itt-ott maradt valami, de a többit – nagyrészt – először a gótikus, majd reneszánsz, s végül barokk stílusba oltották.

A falak magasabbik fele valószínűleg mindenütt 20. századi mesteremberek keze nyomát viseli, de a kolostor megjelenése hasonló a 18. századihoz: a Visztula fölé magasodó 13-15 méteres hófehér mészkőszikla tetején, mint egy tálcán állnak az épületek.

 

Apátsági szállás

Az út alagútszerűen vezetett át az épülettömb alatt, majd egy 90 fokos kanyarral – amelyet az ellenkező oldalról lőréses fal keretezett – egy másik „alagútba” futott, amelyen át már az udvarra érkeztünk. A barokk homlokzatú templom lépcsőjéről már elkezdték lapátolni a havat. Sajnos épp hogy le tudtunk látni a falakról a víztükörre, de a táj már homályba veszett. Az udvar túloldalán látható földszintes épületben otthonos kávézó üzemel, és a szerzetesek termékeit árusítják. Itt derült ki, hogy a kolostor déli szárnyában – ahol eredetileg a könyvtár volt -, nem rég fejezték be egy szálláshely kialakítását, ahol a vendég visszavonulhat meditálni, és közelről követheti az apátság életét.

János Pál pápa rendszeres látogatója volt a kolostornak, miután szülővárosa is a közelben fekszik. 2002-ben jött el ide utoljára – szobája, a „Pápa szoba” megtekinthető. Természetesen a gazdag múltú kolostorban több nyelven is vezetnek csoportokat, s nyáron koncertek színhelye.

A kolostor meglepetésszerűen kiemelkedő sziklája is egyike azoknak a geomorfológiai-kőzettani meglepetéseknek, amelyek Krakkó környékét színesítik. Például a sziklás, erdős, történelmi romokat rejtő Bielany-Tynieci Tájvédelmi Körzet és a Tenczyni Tájvédelmi Körzet egyes részei Krakkó határain belül találhatók.

Leszakadt sziklatömbök az apátság falai alatt a parton

Leszakadt sziklatömbök az apátság falai alatt a parton

Mivel az apátságot teljes egészében – sziklástúl – is szerettem volna megörökíteni, leszaladtam a partra, ahol először is egy vízibusz-megállóhelyet találtam – hattyúkkal. A vár dombja alatt a sziklák tövébe siettem, de a folyó magas vízállásakor nem is lehet száraz lábbal átsétálni a lehullott kőtömbök között a sziklafal túloldalára.

A kolostort jóval több erődítés védhette a nagy ostrom alatt, ezekből kevés látható – az egyik kerek bástya itt lent. Mellette egy barlangszerű mélyedést találtam – lehet, hogy ehhez is van egy cseppnyi legenda?

 

Fogalmazásgátlás…

Győzött a józan ész, és GPS nélkül a Visztula mentén autóztunk vissza Krakkóba, majd hagytuk el a nagyvárost.

Mivel a delet már elütötték – csak nem hallottuk -, elhatároztuk, hogy megállunk az első adódó alkalommal ebédelni. Erre egy kisebb kamionos pihenőhelyen került sor (még a lengyel oldalon), ahol egy modern „csárda” is állt. Benyomultunk az üres étterembe – ahol nem volt kétséges, hogy tudnak étellel szolgálni -, ám nem láttunk étlap, és egy szőke fiatalasszony nézett ránk élénk, de nem túl okos tekintettel. A rendelhető ételek neveit a falon függő táblán olvashattuk – lengyelül. Annak ellenére, hogy nemzetközi útvonal melletti kamionparkolóban voltunk a felszolgálónő se németül, sem angolul nem beszélt. Azt gyorsan megérttettük vele, hogy enni akarunk, de hogy mit? A többiek – jogosan – méltatlankodni kezdtek, de én nem akartam újabb vendéglőt keresni: a megkopott orosz nyelvismeretemmel próbálkoztam. Míg mi ott őrlődtünk, a nő ártatlan, rezzenéstelen tekintettel állt a pult mögött. Ekkor, tíz perccel később jutott eszébe, hogy áthívja a szomszéd benzinkutast, akivel végül könnyebben vergődtünk zöldágra és végre leülhettünk.

Nem, nem állunk mi olyan rosszul nyelvismerettel! Kommunikációban meg végképp nem!

 

Árva legszebb ékköve

Lassítás nélkül hajtottunk át az árvai határon, én pedig már fentem a fogamat a fantasztikus Árva várára (Oravský hrad). Ha nem szólok, ezen is továbbmentünk volna, de aztán letértünk az országútról és beautóztunk a behavazott Árvaváraljára. A jobb szemszög miatt az Árva-folyó hídjánál szálltam ki, ahonnan a sziklaszirtre lépcsőzetesen ráépült várra és a folyó víztükrére egyszerre esett zavartalan kilátás.

Árva várának fellegvára a 112 méter magas sziklacsúcson

Árva várának fellegvára a 112 méter magas sziklacsúcson

A várba a „Arva fuisti, arva eris et in Arva morieris” (Árva voltál, árva leszel, és Árva várában fogsz meghalni) szavakkal falaztatta be Hunyadi Mátyás király kalocsai Várday Péter érseket, s e köré legendát szőttek. Árvát valamikor a tatárjárás után emelték, első birtokosai a Balassák voltak. A fellegvárat kőből építették fel a 112 méteres sziklára, az alsó vár épületeit fából ácsolták. Évszázadokon át őrizte a magyar-lengyel határvidéket, sok ostromnak állt ellen.

1800-ban teljesen leégett, s 60 évig állt romosan. Zichy Ödön 1868-ban itt hozta létre az egyik első múzeumot a mai Szlovákia területén. Pálffy József 1896-1919 között renováltatta az impozáns várat, minek során belseje jelentősen átalakult, de Árva újjászületett. (A szerző a nyolcvanas években járt a várban, amelynek zegzugossága, változatossága és építészeti gazdagsága egészen lenyűgözte.) A várlátogatás csúcspontja ma is a fellegvár lélegzet-elállító kilátása lehet az árvai vad vidékre.

 

Korponai meglepetés

Korponán (Krupina) álltunk meg néhány szlovákiai édességért és kofoláért. A nálunk is reklámozott, kék-sárga logójú üzletbe mentünk be. Némi keringés után beálltunk a pénztárhoz. Az ember idegenben (egyébként nem idegen) a pénztárgép kijelzőjére bízza magát és kikerüli a „beszélgetést”. Én ugyan igyekszem mindig a megfelelő nyelven köszönni-megköszönni, de könnyen kiderül, ha az ember külföldi.

„Möchten Sie einige Plastiktüte?” – mondta egyszer csak óvatosan a fiatal pénztáros hölgy, fizetést követően. Vagyis: kérek-e zacskót? „Ja, danke, sehr nett…” – alig fogtam föl, nagyon meglepődtem. Korpona nem egy világváros – nyolcezren lakják -, de a lány figyelt, azt sem tudhatta, honnan jöttünk. Hálásak voltunk a figyelmességért.

Eszembe jutott a lengyel szőkeség. Mindent lehet maximálisan, és lehet minimum szinten teljesíteni. De csak az egyik visz előre.

 

Harsáczki György

Harsáczki György

Lengyel középkor és Krakkó vörös téglái (1. rész)

Bástya sétány negyvenhét

 

Tartoztam Krakkónak. Tartoztam egy rajongó cikkel azért a város nyújtotta nagyszerű

A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést...

A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést…

élményért, amely miatt én még Prága fölé is emelem. Bár itt már az érzelmek döntenek: egy igazán keresztény, baráti nép kevésbé „divatos”, egykori fővárosa, szemben a kevély cseh fővárossal.

 

Városfal-előzetes Zólyomban

Hallottam ugyan Krakkóról, de nem sokat. Épp ezért volt izgalmas. A kedvezményes hostel-szállást viszont nem lehetett nem kihasználni. Egy buszút tetemes költségei helyett jobban megérte hasonló szállást foglalni ismerőseinknek, és együtt, autóval nekivágni az útnak – át a Felvidéken. Csípős hideg volt, de havat alig láttunk. A rejtélyes Korponán túl már erősen fátyolosodott az idő, Zólyomnál pedig már nagyobb hókupacok jelezték a korábban lehullott nagyobb havat. A kisváros plázájánál tartottunk egészségügyi szünetet, amely közvetlenül a középkori városfal több száz méteres szakaszán ütött rést. Mindenesetre örültem a felfedezésnek, mivel 2006-ban körbejártam  Zólyomot, és ezzel a szakasszal nem találkoztam… Már fel is tehetem a kérdést, hogy ugyan mi váltja majd fel a plázát? Hiszen a falak 500 évének ellenében a multikultúrális „fogyasztói forradalom” még csak 25 éves…

Város a Wawel mögött…

Donovalyban egy kis időre beléptünk a télbe (és jó 20-30 centiméteres hóba), hogy aztán – a latyakban – Rózsahegyre ereszkedve a Kubinyok között Árva vára vigyázó szirtje alatt érjünk a lengyel határra. Már szürkült, így hát az erdős dombvidékből nem sokat láttunk. Krakkó éjszakai villódzó fényei megtévesztik az autóval érkezőt: a város igazi arca színes és történelmi! Erről szállásunk elfoglalása után meg is győződhettünk, mert kisétáltunk a Visztula partjára. A Kazimierz városrész nyugati szélén található Pálos kolostor templomának barokk homlokzata ünnepélyesen ki volt világítva, ellenben a parti sétány szinte sötétbe burkolózott, alig néhány lámpa vetett rá gyér fényt. A Visztula partja egyébként a továbbiakban sem „úszott fényárban” – az 5. század után alapított város nem a partra települt. Bár Krakkó ősi „szíve” a körülbelül 30 méter magas Wawel-domb a folyó fölé magasodik, a középkori város úgy épült ki, mintha minél távolabb szeretett volna kerülni a Visztulától.

A királyi palota a Wawelben - előtérben a Tyúkláb bástyával

A királyi palota a Wawelben – előtérben a Tyúkláb bástyával

Krakkó szerencsés módon szinte sértetlenül vészelte át a két világégést – és a törökök sem szállták meg 150 évre, mint bennünket -, ezért rengeteg középkori és reneszánsz emléke maradt fenn, a később épült építészeti alkotásairól nem is beszélve. (Azonban ennek köszönhetően öröklődött át napjainkra a középkori utcahálózat, amely igen szűk és kaotikus.) A Wawel fényszórókkal megvilágított vártornyai és falai hangsúlyosabbá tették az alacsony magaslatot, amelyen a 12. században emelték az első, román stílusú erődítményeket. A Wawel királyi palotája a 17. század elejéig volt a lengyel uralkodók székhelye, mert III. Zsigmond Varsót jelölte ki új fővárosnak. A palota ezután még 1734-ig koronázási hely volt.

Vacsorázás után a Krakowska utcán indultunk „haza”, Kazimierzbe, melynek gyalogjárdája több háztömb hosszúságban ódon árkádok alatt futott. A súlyos ívek alól ütött-kopott, robosztus barokk és klasszicista épületeket láthattam, amelyekre innen-onnan fehér és sárga fényű lámpák vetődtek, s a boltok, ablakai is különböző színű lámpákkal, cégérekkel tarkították az összhatást.

 

A „nyolcvan tornyú” Krakkó

Kicsit szeles, hideg időben indultunk neki másnap a belvárosnak: a Főpiactér felé vezető Grodzka utca elején is számtalan látnivalót fedeztem fel. Először is itt található a gótikus stílusú domonkos templom, amelynek falai az egyik legrégebbi alapokon állnak. Kerítőfala elé 1990-ben állították a Katyini emlékkeresztet, amely az 1940-ben meggyilkolt lengyel tiszteknek állít emléket. Ide néz a királyi palota, és annak Tyúkláb bástyája is, amely a nagyrészt reneszánsz és gótikus stílusú épületegyüttes jellegzetes eleme a 14. századból. A legenda szerint Hedvig királyné itt hímezett, és innen gyönyörködött Krakkóban… Ezután az ember nem is hinné, hogy a legalsó, cifra, lőréses bástyák legfeljebb százévesek…

A Grodzkán sétálva máris két jellegzetes templomtorony vonta magára a figyelmünket: a Szent András templom rusztikus hatású, nyers kő tornyának ikerablakaiból olykor-olykor egy kisebb galambraj rebbentek ki, de mire megközelítettük, mögötte már ki is bontakozott a Szent Péter és Szent Pál templom, amelynek dús, barokk díszítményei éles kontrasztban álltak az előbbi templom mogorvának is mondható megjelenésével. Egyébként a kettejük között lévő téren is valaha templom állt 1811-ig. Krakkónak is van vagy 80 tornya – Prága 100 tornyával szemben…

A Szent Péter és Szent Pál templom belső tere az altemplom lejáratából

A Szent Péter és Szent Pál templom belső tere az altemplom lejáratából

„Csak” bekukkantottunk a barokk templomba, és máris elröppent 40 perc..! Az a rengeteg mellékoltár, reneszánsz és régebbi emlékművek, sírkövek, az altemplom… De ezután aznap már csak a közismert Szűz Mária templomot látogattuk meg belülről, amelynek felemás tornyai Krakkó kikezdhetetlen jelképei. A Grodzka szinte minden háza patinás: általában barokk, esetleg romantikus stílusúak, de nagy örömömre a fakó színek, és a hepehupás vakolat mellett eredeti árkádok, kváderköves támfalak, szabadon átöröklődött régi ablaknyílások tesznek minden épületet fotótémává. Ennek ellenére gyorsan eljutottunk a Főpiactérre.

 

A császár „műemlékes” volt?

Európa egyik legnagyobb – 200×200 méteres – középkori teréről már olvashattak – ennek közepén áll a terebélyes, gótikus-reneszánsz stílusú Posztócsarnok, amely a város gazdag kereskedői múltjának ma is eleven emléke. Sok arca van, az emeletén pedig a Lengyel Nemzeti Múzeum egyik kiállítása kapott helyet.

Meg kell jegyeznem, hogy amikor a Szűz Mária templom belépőjegyének megvételekor németül(!) tudattuk, hogy magyar újságírók vagyunk (ahogy itt olvashatják: valóban), az idős pénztárosnő örömmel adta az ingyenjegyet, és ajándékképpen a már kiválasztott néhány képeslapot! A furcsa harangtornyok magasabbikából óránként egy kürtös ad toronyzenét!

A nap már jócskán délutánba hajlott, amikor a tér túloldalán folytattuk sétánkat a Florianskán. Akár az utcától kapta nevét az utca végében emelkedő Flórián-kapu, akár fordítva, egy biztos: a kereskedőváros középkori, 13. században emelt városfalának egyetlen megmaradt városkapuja jött szembe! Szerencsére nem az egyetlen maradványa a tatár betörések ellen emelt védműnek, amelyet a 15-16. században is megerősítettek a török fenyegetettség miatt.

A csodálatos Barbakán 1499-ből...

A csodálatos Barbakán 1499-ből…

Krakkóba eredetileg nyolc felvonóhidas kapun lehetet bejutni, s a 4 kilométer hosszú falrendszert egykor 47(!) torony tagolta! S még ez sem oly különleges, de amikor 1807-ben elkezdték a várost akadályozó falak ledöntését, I. Ferenc rendelettel tiltotta meg a Flórián-kapu és a szomszédos védművek lebontását, s az 1830-as városrendezési terv a falak és a kintebb húzódó vizesárok terültét pedig városi parknak jelölte ki. Ez azért is meghökkentő előrelátás, mert az Óvárost körülvevő, azt óvó „zöld gyűrű”, a Planty 52 hektár területű! Ez lehetővé teszi azt a ritka történelmi sétát is, hogy az ember körbegyalogolja az Óvárost.

 

Barbakán – tökéletes védelem

Az 1307-ben épített Flórián-kapu ma jelképes átjáró, mivel a fő kapuján még egy lovas kocsinak is ügyesen kellett lavírozni. A túloldalon egy kövezett tér közepén egy furcsa vöröstéglás, tornyos védmű állt, olyan tökéletes állapotban, ahogy azt 1499-ben felépítették! Ez volt a Barbakán, amit szintén I. Ferenc őriztetett meg. Ezt látni kell!

A 24 méter átmérőjű Barbakán – amely a védműfejlesztés szép példája – eredetileg egy kis szigeten állt, két vizesárok között, s kintről a Barbakán udvarára felvonóhíd, az udvarról a városkapuhoz pedig erődített híd vezetett. Ezek már nincsenek meg, viszont az építmény ma is az eredeti vizesárok szintjéből emelkedik ki. Falai három méter vastagok, 130 lőrés mérsékelte a támadó kedvet, s az 1768-as orosz ostromoknak is ellenállt. Visszanézve az Óváros felé, láthattuk, hogy a kapu jobb és bal oldalán is magas tornyok emelkednek – a paszományverők, az asztalosok és az ácsok bástyái – s az azokat összekötő, magas falszakasszal.

 

Ezek a jellegzetes bástya-emléktáblák végigkísérik a Planty-t

Ezek a jellegzetes bástya-emléktáblák végigkísérik a Planty-t

Kergetjük a bástyákat, fotózzuk a táblákat

A nyugati oldal felé indultunk el, ahol egy gótikus formákat mutató, komor téglaépület kapcsolódott a falhoz. Ez a Város Fegyvertár, amely a 16. században épült, de azért nem volt egyértelmű nekem sem a stílusa, mert 1860 körül neogótikus stílusban átépítették… Ma a Czartoryski herceg Múzeum egyik része található benne. S ennek tövében felfedeztem az elbontott 44 torony első emléktábláját. Úgy néz ki, hogy a krakkóiak még a tornyok megjelenését, nevét, és alapfalait sem hagyták feledésbe merülni! Buda várához hasonlóan itt is céhek védték az egyes falszakaszokat, s a bástyák, tornyok neveit a foglalkozásokról nevezték el. Az bizony a fegyverkovácsok és szappanfőzők bástyája volt! – ezt tudtuk meg a domborműves tábláról. Ekkor kaptam vérszemet…

Nem sokkal ezután dél felé fordultunk, s a Szent Kázmér kolostor mellett sétáltunk el, mellyel párhuzamosan, az utca túloldalán egy apró kálváriát láthattunk – egy kis udvarban kialakítva. A következő térig nem találtunk táblát a Planty fái alatt, ám az itt álló reprezentatív eklektikus épület a Művészetek Palotája nevet viseli, amely a századfordulón épült, amelyet számos dombormű és mellszobor díszít. Előtte a Baszta Pasnikow tábláját találtuk meg (nem tudtam lefordítani), a következő bástya-emlékhely pedig a Baszta Garncarzy-nak, a Fazekasok bástyájának szólt. A soron következő, a vörös tímárok tornya egy kávéház kiülője előtt porosodott, de legalább tiszta volt a torony rajza… Az egykori Óváros következő kapujának, a Szewska-kapu helyét dísztéglával magasították ki, s valamikor itt még villamos is közlekedett. A kaput szintén barbakán védelmezte.

A vacsorának is beillő ebéd után már sötétben folytatódott a „kutatás”: A Nozownikow tornyot követően még a fegyverkovácsok, a bádogosok, a kelmefestők, majd a bőrművesek és a borbélyok bástyájának tábláit találtuk meg, s a Wislna utcánál a Wislna-kaput, ezen az oldalon a másodikat. (Korán sem biztos, hogy minden bástyának van ilyen táblája.) Tovább a Wawel felé – állítólag – kevesebb bástya volt (mi ezen, a nyugati oldalon az Iglarzy, a Puskaporos, és a Szíjgyártó bástyák tábláit „gyűjtöttük be”), mert erre a Visztula mocsaraira bízhatták Krakkót védelmét.

 

Emléktábla a Vislna-kapunál, a ferences kolostorral a háttérben

Emléktábla a ferences kolostorral a háttérben

Ami a (fél)körből kimaradt

Bár írásomban a középkori városfalakra összpontosítok, meg kell említenem, hogy a Planty „félkörét” járva még így is sok jelentős és érdekes épület mellett vezetett az utunk: A Művészetek Palotája után a Jagelló Egyetem neogótikus épülete előtt sétáltunk el, ahol csak másnap vettük észre Kopernikusz lengyel csillagász szép szobrát. A Franciszkanska utcánál a támpillérei miatt feltűnő ferences rendi templom és kolostor áll, ami a 13. század közepén épült román és gótikus stílusban. Rá merőlegesen az akkor – 2013-ban – II. János Pál pápa arcképével díszített Püspöki palota emelkedik. A Wawel felé a második keresztutcácska a Senacka. Itt a Régészeti Múzeumot tekinthetjük meg, amelynek befogadó robosztus épülete reneszánsz várkastélyra emlékeztet… Valamikor kolostorépület volt, amelyből egy tűzvész után máshová költözött a rend. Szép, zárt park veszi körül, alépítményeiben régi erődítményfalakat őriz. A szomszédos Érseki Múzeum vörös téglás neogótikus épületei egészen a Wawel-dombig érnek.

Harsáczki György

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (5. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Egy évszázad minden darabja!

 

Két 1943-ass karikatúra Gatto Nero-tól

Két 1943-as karikatúra Gatto Nero-tól

Késve ugyan, de gyorsan a Zmaj Jovina és a Kurta utca sarkára értünk. A százéves ház előtt – mely méltósággal viselte a Régi Mesterségek Háza nevet – egy viharvert Citroen kacsa állt. Csengetésünkre Pecze Árpád régiséggyűjtő nyitott ajtót, s egy kis időre meg is rekedtünk a házba belépve: az előszobában felhalmozott régi tárgyak „feltartóztattak” bennünket – nem akartunk egyetlen érdekességen sem „átlépni”. Honnan tudtuk volna, hogy ezek itt a gyűjteménynek még egy százalékát sem teszik ki..?

 

Kezdjük az előszobában…

– Akár kezdhetjük is – találta fel magát a ház ura -, vannak itt (az előszobában) telefonközpontok, cégtáblák, különböző mérőműszerek, válogatott gyerekjátékok, egy kis lámpagyűjtemény… és itt az a reklámbaba, ami egy kirakatban állt. A botja végén egy lámpa égett, és egy lapocska forgott, és valamikor elektromotor hajtotta meg az excentrikus karokat, s a lábán keresztül a karját, száját, szemöldökét mozgatta… – sorolta a porlepte figura technikai tudnivalóit egy szekrény tetején, amely az egykori cilindere és ruhája nélkül várt szebb napokra. Úgy, ahogyan megtalálták egy padláson. – Mintha láttam volna még a Városháza kirakatában kisgyerek koromban mozogni… – idézte föl kérdésünkre. – Már az 1920-as években is régi volt… ráadásul látható, hogy már akkor régi, gót betűs, még régebbi újságokból készítették – mivel papírmasé.

 

Gatto Nero „boltja”

Az erős kezdés után becsoszogtunk a hűs konyhába, ahol hasonló „látványbőség” fogadott – de már le lehetett hozzá ülni. Hárman körbeültük a kis asztalt, s máris tele lett a konyha. De nem is velünk, hanem az eleve ott „tartózkodó” tárgyakkal. Az egyik falat képek, dísztálak borították be a menyezettől egészen az asztal lapjáig, ezzel szemben pedig hatalmas faragott szekrény állt, lapján bicskagyűjteménnyel. A fal közepén két színes pasztell karikatúra díszlett. – Wittman Rezső karikaturista – művésznevén Gatto Nero – 1943-ban volt Zentán – mesélte házigazdánk. – A két portré boltosokat ábrázol. Gatto többnyire vendéglősöket, boltosokat, gazdag embereket, ismert színészeket örökített meg – akik megengedhették maguknak. Két mázsa búza árát… Egyébként Gatto Nero törzshelye a Művész presszó volt és beutazta a világot.

 

A szolgacsengők, a kancsók, teababák, pipák, dobozok - és még ki tudja hány ezer tárgy - pormentesítéséhez kompresszor szükséges...

A szolgacsengők, a kancsók, teababák, pipák, dobozok – és még ki tudja hány ezer tárgy – pormentesítéséhez kompresszor szükséges…

Halmozott szenvedély

– 1985-ben kezdtem gyűjteni a régiségeket, akkor, amikor megnősültem – kezdte el történetét Pecze Árpád. – Addig az utazás volt a hobbim, s mindenütt a múzeumok érdekeltek. Látván a nagy technikai gyűjteményeket – mint technika tanárnak – folyton az jutott az eszembe, hogy de kár, hogy nem láthatják a gyerekek! A házassággal véget értek az utazások, mivel az ember már nem töltheti feleségestül az éjszakát a kikötőben, vagy a Central Parkban, de legalább nem volt ellenére a régi tárgyak gyűjtése. Apósom kétsúlyos faliórája és porcelán lámpája voltak az elsők. Közben nőtt a gyűjtemény: először a szekrény teteje lett tele, majd a nagyszoba… Aztán a fészer, a padlás is, az autó kiszorult garázsból, s közben megvettük a szomszéd házrészt. Mindent a gyűjtésbe fektettünk – magyarázta a házigazda – ezért eladtuk a földjeinket, s végül elment az autó is.

Éreztük mi is, hogy valahogy így fog végződni. A gyűjtemény már teljesen kinőtte a házat, be kellene mutatni, mivel itt nagyon össze van zsúfolva, látogatni is alig lehet. Pecze úr szerint legalább 1000 nm kiállítótér kellene. A város is ajánlkozott, de megoldás még nincs, pedig a város idegenforgalmához éppen látnivalóra, programra van szükség. Valakinek bátrabbnak kellene lennie!

 

Ennek a láncnak két ágyúgolyó volt a végén, és két különböző ágyúból lőtték ki az ellenségre...

Ennek a láncnak két ágyúgolyó volt a végén, és két különböző ágyúból lőtték ki az ellenségre…

Apróságok a tálalón

Az ajtó melletti falat egy kis szenteltvíztartó gyűjtemény ékesítette. – Ezeknek is jobb lenne a fehér fal, mint a 30 éves, mintás tapéta – tette hozzá Pecze úr -, de most már örülünk, ha ételre jut. De menjünk tovább! – ezzel átmentünk a szomszéd szobába. Minden falfelület foglalt volt, a szekrények, vitrinek furcsa tárgyakat rejtettek. Az egyik polcrendszeren régi rádiók sorakoztak a legrégebbi kristálydiódásoktól a telepesekig. A legrégebbi Berlinben, még telefongyárban készült az első világháború után. Volt itt hitleri néprádió is – horogkereszttel a hangszóróján. Az első magyar rádiók is ilyen szerkezetre készültek – tudtuk meg.

Szemben a konyha tálalószekrényének ikertestvére állt, és hordozott porcelánszentet, órát, lámpát, fa feszületet. Van itt ugyanígy párban századfordulós hálószobabútor, de helyhiány miatt nem lehet együtt bemutatni. Sok százéves használati tárgy feküdt a szekrény lapján eredeti dobozában. Kérdést sem lehet annyit feltenni! – és máris a pipatóriumot bámulja az ember, amely felett egy naiv festmény függ: a rajta ábrázolt életút vidéken nem a koporsóval, hanem egy székkel fejeződik be, amelybe az öreg gazdát ültették a rokonok a vég előtt. – Nos, a padláson nekem van egy ilyen székem – mondta kalauzunk -, és legalább kétszáz éves.

Pecze úr közben le-lekapcsolgatta a lámpákat mögöttünk. Egy kis fegyvergyűjtemény is helyet kapott a másik szobában. Száz éves lég- és vadászpuskák, bajonettek, pisztolyok, szuronyok, német és magyar sorkatonák puskája az első világháború idejéből. A következő faragott szekrény lapján öngyújtók, kovák pihentek tömegével finom porréteg alatt. Takarítás? A törölgetés kizárva. Pecze Árpád úr kompresszor segítségével szokta átfújni a helységeket nyitott ajtó mellett: ez az egyetlen módja a pormentesítésnek.

De bármi szembe jöhet itt, ami matuzsálem korú: színházból, régi filmekből ismert kerek lencséjű szemüvegek, lornyonok kis gyűjteménye is szarvasbőrért kiáltott – tokostul. Az art deco-s szekrény üvege mögött ősi fényképezőgépek, annak tetején pedig cukorkás pléhdobozok sorakoztak, és két szolgacsengő is kézre esett, ha teáscsészénkre teababát kértünk volna…

 

Ennek a szenes vasalónak az orrán Kossuth Lajos arca vagyon...

Ennek a szenes vasalónak az orrán Kossuth Lajos arca vagyon…

Betelt az udvar, a garázs…

Ahogy kidugtuk orrunkat az udvarra, egy hatalmas kovácsfújtató úgy vetett árnyékot a számtalan vasmegmunkáló eszközre, mint tyúkanyó a csibéire. Egy komplett kovácsműhely! Kiegészítőként láthattunk marhafog-húzót, patavágót, lófogreszelőt, lóér-vágót, inas „diplomamunkáját”, és kalodát a rakoncátlan lovaknak. Pecze úr egy kompresszoros kürt után egy kis harangláb harangját is megszólaltatta – kutyája „nagy örömére”. A kis udvaron néhány fügefácska képviseli a növényzetet – a területen főleg a földművelés és a ház körüli munkák egyszerű – bár már elfelejtett – gépeit láthattuk.

Pecze úr a régi mesterségek terén nem ismer tréfát: legalább 20 műhely teljes felszerelését birtokolja, s minden évben egyes mesterségek szerszámait – felügyelete mellett – a gyerekek kipróbálhatják.

A garázsban szekerek, fiákerek, szánok kaptak helyet, s a széleken fennmaradó helyekre kézi malmok, fa terménytárolók, régi darálók, és annyi ismeretlen rendeltetésű tárgy került, hogy képtelenség lenne egy látogatás alkalmával rákérdezni mindre, sőt meg is hallgatni az érdekes válaszokat.

Kint lassan szürkület lett, s befelé készültünk a másik házrészbe. Pecze Árpád itt mutatta be „kedvencemet”, az ún. ágyúláncot amelyet két ágyúból lőttek ki egyidejűleg, s az „szépen” lekaszálta az ellenséget. Bár hogyan lehet két kanócos ágyút egyszerre elsütni…? Mindegy.

Tető alatt a fél világ

A házrész a motorizáció egykori kétkerekű csodáit fogadta be – gumiabronccsal, vagy gyakran anélkül. – Mind működőképes! – simogatta meg a legközelebbit a Gyűjtő. A padlásfeljáróban 7-8 motorbicikli várakozott, mellettük pedig „térdig gázoltunk” a régi tárgyakban. Kicsit fáradtan kezdtünk felfelé lépdelni a padláslépcsőkön, pedig fenn egy újabb világ fogadott minket: régi mesterségek éjszakai üzemmódban. A régi ház tetőgerendái között egyensúlyozva a sörpalackozástól a tejfeldolgozásig, a szappanfőzés virágos öntőformáitól az orosz katona átlőtte kalapcégtáblán át, a teljes szabóműhelyig minden fellelhető, ám Pecze úr nélkül mindez néma tárgyak halmaza. Ő tudja működésüket, történetüket, mindent…

Volt ott szövőszék, faragószékek, fél tucat szecessziós csodalámpa, a szaru-megmunkálás eszköztára, egy pár vakablak – tokkal együtt, régi fagylalthordó doboz, tésztakészítő gépek, gereben, guzsaly, kéményseprőkefe golyóval, és a lent említett kultikus halotti szék: Sorolhatatlan! De a körülmények…

 

Ez a szekrény a Törley-család csantavéri hajlékából való

Ez a szekrény a Törley-család csantavéri hajlékából való

Polgári kultúrsokk

De ekkor alig voltunk túl a gyűjtemény felén. Lent a polgári foglalkozások, és a „kultúrcikkek” vártak ránk. Beléphettünk egy kiskereskedésbe a Jugoszláv Királyság idejéből, ahol színes szódásszifonok, csatos- és golyós üvegek sorakoztak, fém reklámtáblák, mérlegek függtek, s egy petróleumos tartály alatt cukorka-kimérőt mutatott be a házigazda. A százéves konyha-felszerelés gyűjtemény mellett régi fodrász szalon, s korabeli székkel egy békebeli fogorvosi rendelőt is kiállított Pecze úr. A szinte megszűnt egykori tanya- és pásztorvilág tárgyai is elfedtek egy falat.

A fából faragott Mária-szobor a leégett Szent István templomból származik. A tűz után kikerült a tanyavilágba, majd ide. Ekkor már két és fél órája álltuk a sarat. A különleges óra-, hangszer- és bútorgyűjteményt mérje föl mindenki maga!

– Évi kétszázan látogatnak el ide mindössze. Néhány szomszédom még egyszer sem járt nálam. Képzeljék, amikor még Újvidékre jártam a nejlonpiacra, minden vásárlót elhívtam ingyenes tárlatlátogatásra. Ezerből legfeljebb kettő jött el! – mondta Pecze Árpád.

De nekünk is fáj ez az érdektelenség. Megilletődve, kókadtan támolyogtunk ki a kellemes nyár estébe. Kultúrsokkot kaptunk! Mennyi érték egy helyen..! „Valaki legyen már bátor!”

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (6. rész)

A Tisza vonzásában

 

Másnap reggel elégedetten ébredtünk, hiszen mindent láttunk, amit „látnunk kellett”, így zentai tartózkodásunkat strandolással akartuk megünnepelni. Kötelező kávénk után kiléptünk egyszerű szálláshelyünk „előkelő” díszletei mögül – a Royal Szállóból -, majd a piacra siettünk.

 

Reggeli a burek-burkolóban...

Reggeli a burek-burkolóban…

Burek, aztán edzés…

A hűs lombok alatt a változatlanul eleven piac minket is felpezsdített. Mielőtt a barátaink által javasolt burekező után néztünk volna, egy asszonytól néhány zacskónyi horgosi piros paprikát vásároltunk. Végre beléptünk a pékségbe, ahol égett a pultos lányok keze alatt a munka: szakadatlanul jöttek a vevők. Miután letelepedtünk az egyik asztalkához, megérkezett egy trió is, akik bizonyosan a zentai motoros találkozó résztvevői lehettek. Az utca forgalma a kirakatüvegen át, a kiszolgálók sürgése majdnem elvitték a figyelmem a reggelitől.

Visszafelé – biciklik és motorbiciklik sorfala mellett – elhaladtunk a Városházával egybeépített piaccsarnok előtt, amely fizikailag alkalmas helye is lehetne a Régi Mesterségek Háza anyaga nagy részének. Jellegtelen kisáruház működik benne. A Fő tér szélén kisétáltunk a Tisza-partra, hogy fényes nappal is élvezzük a fák, a napsütés és a folyó sajátos atmoszféráját. Alig indultunk el a csata emlékműve felé, 4-5 kajak tűnt fel egy motorcsónakkal, melynek egyik utasa buzdította az evezősöket. Bizony edzés folyt!

Zenta – kicsinysége ellenére – komoly sportmúlttal rendelkezik: 17 olimpikon és olimpiai sportújságíró származik innen. A Zentai Athlétikai Klub 1882-ben alakult, és az összes sportágat összefogta – jelenleg Zenta Község Sportszövetségének 28 klubja 20 sportágat ölel fel 1400 taggal. A legjelentősebbek az atlétikai, a birkózó, és az asztalitenisz klubok. A testedzés szolgálatára sok és sokféle pálya áll rendelkezésre (a hatalmas, modern sportcsarnok építése folyamatban van), az olimpiai úszómedence mellett pedig – mint láttuk – ott a Tisza is…

 

Dudás János Révész szobra a sétányon

Dudás János Révész szobra a sétányon

Dudás és Révész

A kiállított régi horgony éppen az egykori, hatalmas, mára félig lebontott malom gabonasilóinak tövében rozsdásodott, s minthogy bejártuk az eddig kihagyott sétány-szakaszt, elindultunk visszafelé. A régi halászok városrészére (Szuk) már csak néhány apró ház emlékeztet: a századforduló 500 halászából a 70-es évekre csak néhány hivatásos maradt, de az 1506-os címer kecsegéi jelzik a halászat egykori fontosságát.

Zenta népszerű vadgesztenyefás korzóját 1984-ben építették ki – sajnos a századforduló előtti években felépült, patinás, tagoltabb rakpart „egyszerűsítésével”. Akkor még néhány hajómalom is üzemelt ott. Aki látta még a régit – sajnálja… Az azonban biztos, hogy „magas” fekvése miatt árvíz még nem öntötte el a várost

Dudás Sándor alkotása, a Révész szobra Zenta visszafogott „plázája” előtt áll a sétányon. A zentai származású szobrászművész a délszláv háborúból menekült Csongrádra, majd tért vissza ide, az általa vezetett művésztelepre. Rusztikus alkotását – természetesen – szeptember 11-én, a város napján avatták fel 2006-ban, amikor két államfő is jelen volt – Borisz Tadics és Sólyom László.

 

A történelem hídjai

Zenta első hídját – egy Hauwe-rendszerű fahidat – 1875-ben adták át a forgalomnak, s három évtizedig szolgálta a Zenta-Torontál közötti forgalmat. Aztán 1902-ben leszakadt a híres híd, amikor március 18-án a lábának ütközött egy szegedi hajó. Erre számíthattak, mert 1908-ban már készen állt az új. A fahídtól 400 méterrel északra a korra jellemző – Máris-Valéria híd-szerű – többíves hidat emeltek másfél millió koronából. „Zentai részen a hídfő két oldalán egy-egy harmadfélméteres emlékoszlop emelkedik, melyeken négy üres márványtábla várja a híd rövid történetének megörökítését.” – írta Kalmár Simon a Borovszky Samu nagy könyvében 1909 körül. De a híd nem élt meg „nagy történelmet”… Az 1941-ben a német-magyar támadás elől hátráló jugoszláv hadsereg felrobbantotta… Jó ideig komp járt a két part között, aztán a ma látható, jóval egyszerűbb utódot 1962. november 27-én adták át a forgalomnak. Kolléganőm családi történetei közé tartozik, hogy a híd átadásánál a nép nagy lelkesedéssel fogadta az ez alkalommal odalátogató Titót, akinek tiszteletére a nagybácsi, a zentai halászok „nagy öregje” készített halászlét, amelyhez a Tisza vízéből merített. Erről fotó is látható a Városi Múzeumban.

 

Az új híd - amelynek zentai végénél a kivégzések történtek - és az emlék kopjafa

Az új híd – amelynek zentai végénél a kivégzések történtek – és az emlék kopjafa

Hatvanöten

Átellenben már két napja figyelhettük a folyó barna vizében pancsolókat, de kolléganőm egy Tisza-parti kis vendéglőt idézett föl emlékeiben, ahol fürdeni is lehet. Örömmel álltam kötélnek: keressük meg! – s közben sétálunk egyet a bácskai síkon – gondoltam. Még abban is megerősítettek bennünket, hogy megvan az a kis nyaraló is, amit egy öreg hajós épített meg azokból az üvegekből, amelyeket ő maga ürített ki…

Nemsokára a hídhoz értünk. Szomorú hely ez. 1944 telén és 1945 tavaszán több tízezer magyar civilt gyilkoltak meg a partizánok a Vajdaságban. 1944. november 9-én Zentán 65 magyart fogdostak össze, összedrótozták a kezeiket, majd a felrobbantott híd hídfőjénél a közeli füzesbe hurcolták, s az ott előre megásott gödrökbe lőtték őket. Hozzátartozóik el sem temettethették őket tisztességgel, és évtizedekig megemlékezni sem lehetett róluk. 2007-ben Recskó Béla fafaragómester kopjafát faragott az áldozatok emlékére, s azóta itt, a hídfőnél emlékeznek a zentaiak.

 

Strandolás helyett kutyagolás

Mivel kolléganőm úgy emlékezett, hogy közel lehet a vízparti csárda, bátran választottuk az ártéri füzesek közé futó gyalogösvényt – az unalmas töltés helyett. Bár 50 méterrel később már kisebb dzsungelbe veszett a kisút, kitartottunk. Kétszáz méter múlva azonban elvesztettük a türelmünket: véres karcolásainkat dörzsölve visszavonulót fújtunk a szúnyog- és porlepte bozótosban. 45 perccel később ismét ott álltunk a hármas kopjafánál – most egy szerb férfit szólítottam meg angolul. Igen, mondta, ő is oda megy a gáton. A kanyar után lesz egy sorompó, és másfél kilométerrel azután jobbra letér az út az ártérbe… és ott már nincs messze. Biztatóan hangzott, egy kis pihenő után a nyomába eredtünk a tűző napon. Láttuk fentről a Népkertet az épülő sportcsarnokkal, a strandot, de a sorompó még mindig nem ugrott elénk. Csiga-lassúsággal végre elértük – a férfi ekkor tért le apró pöttyként a gátról.

Úgy éreztük, hogy a távolságok meghatározása nem volt megbízható, ezért megállítottunk egy kerékpáros párost, akik még 3-4 kilométert saccoltak, így lemondtunk „messzeségbe veszett” célunkról, és sarkon fordultunk. – Ó, hát engem autóval vittek oda! – bosszankodott tévedésén kolléganőm. Lesétáltunk az aszfalt útra, ahol legalább némi árnyék volt. Így láthattuk a „nagyréti csatornarendszer” gőzzsilipjének kb. 130 éves épületeit, aztán betértünk a zentai strandhoz, mert igen megéheztünk. De micsoda strand volt az: árnyék, büfé, étterem nélkül, hangos zenével! Így aztán letelepedtünk a fürdő melletti motor- és bicikli-barikád tövébe és megettük a napok óta magunkkal hurcolt kilónyi túlérett cseresznyét.

Násznép a semmiből

Mint egy városkapun, úgy léptünk vissza Zenta területére, a vasúti töltés alatti alagúton. Már a Szent János téren vendéglőt kerestünk, viszont ember is alig akadt az utcákon. S ekkor szokott az ember egy esküvői menetbe botlani… A Plébánia palota előtt felszalagozott lovas kocsi állt, az elegánsan felöltözött násznépet élő zenekar követte gitárral, klarinéttal, tangóharmonikával, nagybőgővel! Sajnos az élmény nem töltötte meg a gyomrunkat, viszont kaptunk egy tippet: a plázában van pizzéria!

A strand. Vadregényes, természetes, puritán, de jó a kilátás!

A strand. Vadregényes, természetes, puritán, de jó a kilátás!

Reménykedve léptünk az üveg-beton épületbe, és a pizzéria nyitva volt! A néptelen „Caffe style” csak ránk várt… Készségesen álltak rendelkezésünkre – kezet mosni sebtiben a pult mögé engedtek. Az ablakból ismét csak a Tisza túloldalán pancsolók „bosszantottak” minket. Mégis csak ott fogunk megmártózni! A pizza után éppen a Révészt fényképeztem az üvegen át, amikor hirtelen seregnyi motoros fordult be az utcába – jókora zajjal. Kamerámat előkapva még két percen át vettem a magasból az emberek és motorcsodák különös kavalkádját. (Zenta minden júniusban motoros-találkozónak ad otthont.)

 

Vonatfütty a Tisza felett

Mivel a bronz révészt nem vehettük igénybe, ismét el kellett kutyagolni a hídig, de ott már végig mentünk rajta. Viszont a híd építői – és a Tisza medrének alakulása – újabb száz méterekkel tette próbára eltökéltségünket: alattunk már régen elmaradt a víz, de csak nem tudtuk jobbra kanyarodva elhagyni a hidat. Jött a töltés, és ott is még egy bakugrás, és még egy: végre megláttuk a fürdőzőket, napozókat a hatalmas nyárfák törzsei közt. Ez a strand kicsit nomád, kicsit saras, kicsit messzi, de végre a „miénk”… és máris nyakig merülhettünk a Tisza fedőnevű barna lében!

Az első mártózás előtt vonatfüttyöt hallottunk a híd felől. Felkészültünk egy szerelvény megjelenésére, helyette azonban egy furcsa szerkezet kattogott le a hídról: egy sínbusz! Erről a járműről eddig annyit tudtunk meg a helybeliektől, hogy olyan kiszámíthatatlan, hogy fogadást lehet rá kötni, hogy innen, vagy amonnan indul, vagy sem – mintha a sínbusz a közlekedés-nem közlekedés határmezsgyéjén lenne. Sajnos a járművek az ötvenes években készültek német licensz alapján – gyakori a meghibásodás és eleve ritkán jár, pedig lenne rá igény.

Búcsú a zentai Tisza-parttól...

Búcsú a zentai Tisza-parttól…

Másfél óra kikapcsolódás után érezni kezdtük egy alattomos vihar elő-csendjét, mégis mi voltunk az utolsók a nap végére alaposan elszemetesedett parton. Ha lenne itt kuka, talán beledobnák a gyalogosan idejövő és távozó strandolók…

Ismét végigsétáltunk a vashídon, lelépcsőztünk a Borisa Kidricáról Tiszavirág sétányra keresztelt utcára, majd néhány jellegzetes vajdasági-szerb enni-innivaló vásárlása után szállásunkra vonultunk. Hangtalan, ám tűzijátékhoz hasonló villám-cikázással búcsúzott tőlünk ez a kedves város. Zenta meghitt, nyugodt, barátságos. „És még milyen jó volt a 80-as években…!” – mondták itthon vajdasági ismerőseim. Mindenképpen megér 1-2 napot Tiszástúl, csevapostúl, a gyűjteményekkel, és egy csipetnyi szecesszióval! S még azt is megtapasztaljuk, hogy valóban – „az óra is lassabban jár”..!

(vége)

Harsáczki György

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (1. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Az ismerkedés – „hivatalosan”

Erdély, Felvidék, Kárpátalja mellett általában nem szoktuk kihagyni a sorból a Délvidéket – vagy a Vajdaságot – sem, viszont – mi magyarok – sokkal ritkábban látogatunk el arrafelé, mint a többi magyarlakta országrészbe. Nem vitás, hogy a hegy-völgyes területeken sokkal több a – főleg természeti – látnivaló, a régi történelmi emlék. Fővárosunk is mesze esik Délvidéktől, és az sem tagadható, hogy a Szerbiához csatolt Vajdaságban nyugtalanítóan sokszor hallunk magyarokat érő támadásokról. Ám egy-egy rossz hír nem tántoríthat el bennünket egy egész országtól, s az idén maga a szerb parlament ítélte el a magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett borzasztó tetteket! Nagyon sokat kellett várni erre – mégis megtörtént.

 

A zentai Városháza

A zentai Városháza

A vajdasági „révész”

Laci pontosan a zentai Városháza előtt tett ki bennünket. – Ha visszafelé utaztok, hívjatok, és egyeztetünk! Érezzétek jól magatokat! – búcsúzott hanyag eleganciával öltözött alkalmi sofőrünk.

Ő Szegeden toppant elénk a buszpályaudvaron, azzal, hogy ha Zentára megyünk, el tud vinni bennünket. Gyorsan belementünk, hiszen csak jól jön egy „idegenvezető”! Az autó megtelt, és gyorsan kikavarodtunk a nagyvárosból. A kishatár-átkelőnél ugyan kicsit „feltartottak” bennünket, de aztán csak hagytuk magunk mögött a falvakat – az egyre nagyobb forróságban. Még egy rozoga szélmalom is feltűnt. – Túl van reagálva ez a magyarverés… – állította minden vajdasági az autóban. – Egyébként itt sem megy semmi, az a kevés üzemet is becsődöltették, ami volt. A híres csókai szalámigyár is bezárt… – foglalták össze a kocsiban a 21. század „kedvező” fordulatait. Viszont udvarházakról, kastélyokról nem tudtak…

 

Áll a levegő – megy a munka

Hirtelen magunkra maradtunk a robosztus Városháza árnyékában, a szinte néptelen főtéren, amelybe csak a szökőkút csobogása vitt életet. Most derül ki, hogy sikerült-e tisztességesen előre bejelentkeznünk az idegenforgalmi iroda dolgozóinak! – léptünk be az ajtón. Egy fiatal hölgy, Gere Emese fogadott bennünket, s miután az írás – mint e-mail – elszállt, a szó – mint telefonbeszélgetés – megmaradt: számítottak ránk. A levegős helységben számos turisztikai kiadvány sorakozott rendben a polcokon, az egy hete lezajlott zentai Tiszavirág Fesztivált, – és persze a Tiszát – egy méteres, mosolygó kérészbáb idézte. Míg beszélgettünk, megjelent Laskovity Kornél is, a zentai idegenforgalmi szervezet igazgatója, akivel megbeszéltünk egy délutáni interjút.

Az életmentő csevap...

Az életmentő csevap…

A gyomrunk korgott, és csomagjainktól is szerettünk volna megszabadulni, így a kolléganőmmel elsiettünk a közeli Royal Hotelhez, amely a húszezer fő lakosú Zenta egyetlen – meg kell hagyni: reprezentatív – szállodája. A szecessziós épületet az a Magyar Ede építész tervezte, akinek Szegeden is sok szép szecessziós épület kötődik a nevéhez. Az 1911-ben felépült szálloda kívül és belül sok átépítést szenvedett el, elvesztve eredeti arculatát, de micsoda szerencse! – nemrég részben az eredeti tervek alapján felújították. A belső tejüveg ablakok finom tiszavirág-motívumait és a hall „óriás falikérészét” én összekapcsoltam a városka öntudatra ébredésével…

Itt a „turista osztályt” éjszakai szállásnak hívják, az apró szobák pedig a még fel nem újított részben találhatóak. Nekünk elég volt a hotel illúziója – mi is a főlépcsőn közlekedtünk.

Gyomornak tűzoltása…

Fél órával később már a Papuli nevű vendéglő felé siettünk elverni az éhségünket. Az irodában kapott várostérképpel a kezünkben az árnyas Posta utcán indultunk kifelé. Az erős napsütés miatt súlyos árnyékok vetődtek a bűbájos mézeskalács-szecessziós stílusú tűzoltólaktanya épületeire. Nemsokára leültünk az árnyas kerthelységben, és kértük az étlapot – nem is választhattunk mást, mint csevapcsicsát, a kisütött fűszeres bárány darálthús-hurkácskákat, amit fehér hagymával és hasábburgonyával tálalnak errefelé. A paradicsomsalátával pedig az eredeti étel hiányosságát pótoltuk.  A jó sört a Jelen pivo jelenti, ami az egykori Jugoszláviában fogalom volt. A ponyva alatt pihenve nagyon örültünk, hogy ide, a Délvidékre is eljutottunk végre. Kellemes érzésekkel búcsúztunk a kedves és közvetlen pincérektől.

 

A kis kérészke

A kis kérészke

Ébredő turizmus

– A vajdasági városokban jóformán csak néhány éve foglalkoznak turizmussal. – kezdte a beszélgetést Laskovity Kornél, amit Zenta idegenforgalmáról kezdeményeztünk. – Jugoszlávia ugyan kedvelt úti cél volt, de az a hegyvidékre és a horvát tengerpartra vonatkozott, a Vajdaságnak maradt a „munka”, az ország ellátása. Az idegenforgalmi kiállításokon mindenki meglepetéssel fogadta Zenta város bemutatkozását, ám éppen ez a nagy ismeretlenség válhat a javára: az utazók a turizmus ismert régiói után, remélhetőleg sort kerítenek az új területekre.

– Meg is meglepett bennünket, milyen takaros irodájuk van.

– Nagy hátrányunk viszont, hogy nincs a magyarországihoz hasonlóan kiépített tourinform hálózat. Nálunk az önkormányzatok külön-külön hoznak létre helyi idegenforgalmi szervezeteket, és ezek sajnos nincsenek még rászorítva a közös munkára. Egy településnek elszigetelten pedig gyakran nincs lehetősége 1-2 napos program kialakítására, így kevés turistát tud megszólítani. A közeli Adával is kellene együtt dolgozni, bár Zenta községhez Tornyos, Kevi, Felsőhegy és Bogaras falvak tartoznak.

 

A zentai csata szerény emlékműve - az első emlékmű oszlopdarabjával

A zentai csata szerény emlékműve – az első emlékmű oszlopdarabjával

Első helyen: a csata

– Ön szerint mire építheti Zenta az idegenforgalmát?

– Egyértelműen a Zentai csatára. Ez a kevéssé ismert összecsapás európai jelentőségű volt: 1697. szeptember 11-én a Savoyai Jenő vezette keresztény sereg fölényesen megverte II. Musztafa szultán a Tiszán félig átkelő seregét, s ezzel végérvényesen kiszorultak a törökök Magyarország területéről. Hogy mi miért nem tartottuk eddig számon? Valószínűleg azért, mert idegen hatalmak ütköztek meg itt: keresztények és törökök, s akkoriban Zenta szinte nem is létezett. Nálunk is csak a rendszerváltozás után ünnepeljük ismét. Erre úgy tettük meg az első lépéseket, hogy a város napjává kiáltottuk ki szeptember 11-ét, (lám, amikor Amerika gyászol, a zentaiak ünnepelnek) és kialakítottuk a Zentai csata Emlékkilátót.

A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Viszont tudni illik, hogy valahol máshol Magyarország legszebb lovas szobra őrzi a csata emlékét. Ez pedig nem más, mint Savoyai Jenő szobra, a Budavári palota előtt! Róna József alkotása ugyanis Zenta város megrendelésére készült, de csak a költségek felét tudták előteremteni. Ferencz József vette meg végül, és állíttatta 1899-ben mai helyére. A Savolyai szobornak „tesztszobor” szerepet szántak, de az oda tervezett Ferenc József lovas szobor nem készült el soha. Az alapzat két oldalán látható két bronz relief a sáncok bevételét és a lovasrohamot ábrázolja.

Akár a Savoyai-nosztalgiára is lehetne építeni: Savoyainak számos kastélya volt Magyarország déli részén, Zomboron pedig, a városházán Eisenhut Ferenc 4×7 méteres olajfestménye látható a Zentai csatáról (1896).

A Tisza is egy kiaknázatlan lehetőség. Szinte nincs hajóforgalma – kifejezetten jól jönne a vízi turizmusnak, hogy a Tisza szinte „bent van” a városban, a part magas, és a parti sétány árnyas.

 

A sétány déli végén

A sétány déli végén

Sikeres kezdetek

– És gondolkodnak-e „gasztro-turizmusban”? Mi például leginkább itt számítunk helyi ízekre a régi Magyarország területén. Csevapcsicsára, az igazi zentai halászlére, amit  a Tisza vizéből készítenek…

– Igen, a halászlé! – mosolygott Kornél. Az idén – éppen egy hete – 2013. június 14-15-én rendeztük meg az első  Tiszavirág Fesztivált, amellyel egyfelől az emberek figyelmét szándékozzuk a folyóra felhívni, másfelől hagyományokat szeretnénk feléleszteni és teremteni. Így ki sem maradhatott volna a halászlé-főző „fesztivál”, amellyel a közös, szabadban történő főzés szokását kívántuk visszahozni a köztudatba. A hagyományok területén egyébként nemzetközi birkanyíró versenynek és aratóversenynek is otthont adunk. A fesztivál két napján több mint 10 ezer ember látogatott ki a sétányra, ahol kézműves vásár és zenekarok szórakoztatták a látogatókat, messzi országok fiataljai mutatták be kultúrájukat, de volt retro-horgászat is, majd fáklyás, hajós felvonulással zártuk a rendezvényt. Az addig sötét partot óriási lampionokkal világítottuk ki. Egészen lenyűgözte az embereket.

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (2. rész)

Egy emlékműről és egy laktanyáról…

 

Miután befejeztük a beszélgetést Laskovity Kornéllal a turisztikai szervezet irodájában Zenta idegenforgalmi adottságairól, sétálni indultunk az Alvég és a Tisza part családi házas városrészébe. Letérve a Posta utcáról először az 1957-ben lebontott Nagy zsinagóga helyét jelölő emléktáblát pillantottuk meg, majd az utca túlsó oldalán egy szecessziós díszítésű lakóépületet vettünk észre. Az említett városrészeken kis telkek osztoznak a keskeny utcácskák között, amelyek tiszták, nem ritkán alacsony fák borulnak föléjük, s a járdák és az utca között virágoskertek, füves sávok teszik még barátságosabbá azokat. Egy napsugaras oromzatú népi lakóházat is lencsevégre kaptam, s bár a homlokzat nem volt régi, mégis ezt, a Szeged környékén ismert, hagyományos motívumot hordozta. A Karadordeva utca egyik elhagyatott, vakolathiányos lakóházán szintén szecessziós motívumokat véltem felfedezni.

Nemsokára kiértünk a Tisza-partra, ahol a szocialista kockaházak „árnyékában” láthattuk a „nagy” csata kis emlékművét, amely mögött a parti sétány látszott. Azon túl a part magas fái hajladoztak teljesen elrejtve az alant ringó Tiszát.

 

Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül - internet)

Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül – internet)

Helyszínek, törökök, jegenyék

Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került. (Az 1895-ös Vasárnapi Újság közleményéről a jereváni rádió jut eszembe, mivel a nyolc nyárfa helyett máris 68 jegenyefáról írtak.)

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a sebtében készített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették”. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték…

A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították. De Ferenc József 1895-ös látogatása nem csak egy emlékműre „ihlette” Zenta polgárait: kiépítették az elektromos közvilágítást – a Délvidéken itt először! – és aszfaltos járdákat alakítottak ki.

Ma már csak a partról ugrálnak…

A magasan álló Tiszán szedett-vedett csónakkikötő mólók úsztak, a közelinek tűnő túlpart nyárfaerdeje le is zárta a horizontot. A Tisza-parton a helyiek sétálnak és beszélgetnek, nem turisták. Egy hatalmas kék uszályon – jó pár évtizede a zentai part védjegyeként – egy maroknyi ember üldögél asztaloknál, a ponyva alatt. „Belépés csak tagoknak!” – az ember felkívánkozna, főleg, ha sörözni és fürödni is lehetne. Nem is biztos, hogy magánkézben van. – hangzott el az irodában. Két tucat csónak sorakozott a hajótest mellett – a partról egy flegma macska sétált át a rozoga rámpán a fedélzetre.

Vízbe ugrálók a Tisza-parton

Vízbe ugrálók a Tisza-parton

A központ felé tartva elhaladtunk a Zenta képét – sajnálatosan – meghatározó, félig lebontott malom tövében, amelynek már csak a hatalmas gabonasilóit használják tárolásra. Valamikor nem véletlenül építették a Tisza mellé: uszályokba rakodták a búzát.

Estefelé is nagy élmény a parton sétálni – a folyó tükrének reflexeit nem rontja el a közvilágítás sárga fénye… Kutyákat úsztattak egy-egy faágat bedobva, egy úszó mólóról nekifutva ugráltak a vízbe a tizenévesek a híd szigorú traverzeivel a háttérben. Valamikor sikk volt a hídról ugrálás, de most már tiltják – csak az öngyilkosok ugranak. Végezetül a robosztus Városháza előtt feledkeztünk bele az új, számítógép-vezérlésű (ilyen van már minden városban) szökőkút játékába. Iskoláscsoportok tapicskoltak benne órákon át – a régi nem volt ilyen szórakoztató, de stílusában jobban illett a városképbe.

 

Hétköznap reggel – napernyő alatt

A nagy melegben nehezen aludtunk el „éjszakai szállásunkon”, így másnap későn ébredtünk. A reggelit kávézást is elhalasztva siettünk be az irodába kilenckor, a már két órája dolgozó Emeséhez, aki mindenkivel időpontot egyeztetett, hogy interjúink egy napba beleférjenek: kora délután Zenta történészével, Tari Lászlóval beszélgetünk, öt órakor az Emlék-kilátóban lesz jelenésünk, majd hét körül érkezünk meg a Régi Mesterségek Házába, Pecze Árpád hatalmas gyűjteményéhez.

Piaci csendélet Zentán

Piaci csendélet Zentán

Kilépve az irodából, néhány lépés után már le is zöttyentünk a napernyős kávézó egyik asztalához, ahol nem a csak kiváltságosok kérik ki kései kávéjukat, vagy korai sörüket. Közben – talán – megéreztük azt, hogy mennyiben más, lassúbb és emberibb erre a „hétköznapi élet”. Néhány autó, és motor kerülte a Fő tér parkját, dolgukat tévő kerékpárosok suhantak el, bevásároló háziasszonyok szólították meg egymást az utcán. És mindenütt zöld és zöld…

 

Húsos burek zsivajjal

Az „eleven piac” élménye után sétáltunk el a posta mellett az egyre sűrűsödő járókelők közepette a Városháza mögötti területre. Nálunk már nem látni, de itt még kiteszik a nemrég elhunytak fényképes gyászjelentését a piacnál – ahol a legtöbben megfordulnak – egy táblára. Az piac első „szektora” a háztartási eszközöké (beljebb a kistermelők terményeié), de itt számítottam valami burek-büfére is. Persze, hogy volt! Joghurttal egyetemben árulják mindenütt –, és a papírban kiadott húsos burek gyorsan elfogyott egy szabad asztalon ülve.

Az „igazi” piac a fák árnyai alatt sorakozó, bádog és műanyag tetős betonasztalokon bonyolódott, de láttuk, hogy tető nélkül sem égett volna meg senki. Vonzott bennünket ez a fojtott zsivajú színes forgatag. Sárga cseresznyét, sárga krumplit, vízi liliomot, cukkinit, uborkát, szuperpiros paradicsomot, és tarka virágokat – ami a kiskertekben megterem,  azt láttam én… Nálunk ez is kiveszőben, mert az emberek falun is teljesen elszoktak a kertészkedéstől.

Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

„Neked órád, nekem időm van.” – jutott eszembe Kornél tegnapi története. Ezt az egyik barátja mondta, amikor Kornél megkérdezte tőle, hogy ő miért nem tart a többi falubelivel, és költözik városba. És tényleg: valóban fel kell venni a kesztyűt, a rohamtempót, amit az egyre „fogyasztóibb” társadalom diktál? Lehet, hogy nem?

Sajnos Zenta város és a község népességében lassú fogyás tapasztalható. A városból és a falvakból nagyobb városokba igyekeznek az emberek, könnyebb megélhetést remélve. – A város népessége 2002-ben 20 302, 2011-ben 18 704 fő volt.

 

Tűzoltóság – magyarosan

Néhány házzal odébb már nyitva találtuk az 1904-ben felépült, szecessziós Tűzoltólaktanya kapuját. (Később kiderült, hogy Emese jelezte érkezésünket.) Ez volt a harmincéves Lajta Béla építész első középülete, és felavatásakor általános tetszést aratott. Tudni illik, hogy a tűzoltóegyletek – általánosan – fontos szerepet töltöttek be a települések társadalmi életében – így a zentai is. Ez is kinőtte előző laktanyáját, ami egyébként a felszerelések karbantartását sem tette lehetővé. A praktikusan, szolidan, és művészi szempontból is tetszetősen megoldott épületkomplexum – egy hosszú lejáratú hitel révén – még a városnak sem okozott nagy anyagi megterhelést.

A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

Stílusát egyöntetűen „magyarosnak” határozták meg a kortársak is, bár népművészeti formák teljesen absztrahált formában jelennek meg az épületen. Ilyen motívumok csak az azóta elpusztult fakapuzaton voltak láthatók. Akinek van gyakorlata a szecesszióban, az szórakoztató perceket szerezhet magának az itt-ott megjelenő építészeti részletek, apróságok felkutatásával, lefényképezésével. Mert Lajta is „készült” ilyenekkel: vakolatdíszek, ajtóvasalások, toronycsúcsok formái, fa-elemek… Egyszóval, van itt egy mézeskalács-laktanya – új tűzoltóautókkal!

(folytatjuk)

Ma is látható Róma a belvárosi templom alatt

A Belvárosi templom 1865 körül. A bal templotorony mögött a régi pesti városháza tornya látható (Forrás: budapestcity.org)

A Belvárosi templom 1865 körül. A bal templotorony mögött a régi pesti városháza tornya látható (Forrás: budapestcity.org)

Altemplomot alakíttatna ki a mai kriptából a Március 15-e téri templom plébánosa, így egy látogatható térrendszer születne.

A hajdani Contra-Aquincum 1700 éves erődjéből egy falfűtés-elem látható annak a föld alatti járatrendszernek az egyik kimélyedésében, amelyet Lux Kálmánék alakítottak ki a templom 1930-as évekbeli kutatásakor és a barokk kripta helyén létrehozott közösségi tér kialakítása során. Mivel Luxék nem áshattak felülről, a szentély irányából, a templom oldalához északról csatlakozó boltsor elbontása után a barokk kriptából leginkább vakondjáratokhoz hasonló szűk és alacsony folyosókat indítottak, s ha alapozásba, falba ütköztek, elfordultak. Így jött létre a járat, amely legnagyobb tere a főoltár alatti, betonfödémmel megerősített helyiség – ennek falát kelet felől a templom román kori elődje apszisának a félköríves fala határolja. Luxék ebben alakították ki a kriptát, míg a korábbi kriptából közösségi tér, a templom jobbára gótikus köveinek kőtára lett. A folyosó ásása során bukkantak rá a római-kori fűtés maradványára, amely minden bizonnyal folytatódik a fel nem tárt területen is.

A plébános úr feltett szándéka, hogy az oltár alatti alacsony, jelenlegi formájában nemigen vonzó kriptából altemplomot alakíttatna ki. Ha ez megvalósulna, a járatrendszer korszerűsítése során nyilván előkerülnének még római-kori, s középkori leletek. A jelenlegi közösségi térben lévő kőanyagot is célszerű volna bemutatni a nagyközönségnek, a megóvásáról is ildomos volna gondoskodni” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Mezős Tamás építész, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professzora, a templom külső felújításának tervezője. „Jelenleg a belügyminisztérium segítségének hála folyik a már felújított nyugati homlokzat kőelemeinek restaurálása, valamint a templomtest felújítása is, az altemplom kialakítására ennek keretében is sor kerülhetne” – tette hozzá.

A régészeti feltárás a felszedett padlólapok alatt... (Forrás: epuletkutatas.blogspot.hu)

A régészeti feltárás a felszedett padlólapok alatt… (Forrás: epuletkutatas.blogspot.hu)

A Március 15-e téren álló belvárosi plébániatemplom egyike az ország építészetileg legösszetettebb épületeinek. A helyén már a 11. században templom állt – valószínűleg ebben ravatalozhatták fel és temethették el ideiglenesen a később szentté avatott, szemben, a mai Gellért-hegyen mártírhalált halt Gellértpüspököt – ám ennek a maradványait még nem sikerült megtalálni, talán el is pusztultak a későbbi átépítések során. A mai kriptában látható félköríves apszis a 12. századi, immár vélhetően testesebb román stílusú templom része volt.

A gótikus építészet is megújította a templomot, legalább kétszer, elsőként Lajos, vagy Zsigmond korában, majd Mátyás idején is. Ekkor alakították ki a kápolnafüzért és a körüljárható szentélyt. Míg a román korban a nyugati homlokzathoz csatlakozott torony (egy, illetve kettő), a gótikus torony a templom északi falánál állt – ezt, miután súlyosan megsérült, a barokk korban bontották vissza, ám félbevágott pillére a mai napig látható a kriptához levezető térben.

A török korban dzsámiként használták az épületet, amiről a mai szentélyben látható mihráb-fülke is tanúskodik. Barokk, majd klasszicista átalakítások határozzák meg az épület jelenlegi formáját, a 19. század végén Steindl Imre igyekezett a templomtestet „visszaközépkoriasítani”.

2013. június 12.

www.muemlekem.hu

 

Nagyboldogasszony trónusa alatt

Rálátás a feltárásra a templom főhajójában (Forrás: nol.hu)

Rálátás a feltárásra a templom főhajójában (Forrás: nol.hu)

Folytatódik a pesti belvárosi templom feltárása

 

„A pesti belvárosi plébániatemplom legjelentősebb műemlékeink egyike; csaknem két évezred épített emlékei találhatók falaiban. Sajnos soha nem részesült történeti, művészettörténeti értékeit megillető figyelemben, s így építésének, átalakításainak történetében sok bizonytalanság, kérdőjel maradt. Ezek tisztázása még fontos feladataink közé tartozik” – írta Déry Attila a Tájak- Korok-Múzeumok kiskönyvtára sorozatnak a Nagyboldogasszony-templomról szóló füzete bevezetőjében. Idézett „kritikája” mára érvényét vesztette, hiszen a római kori alapokra (Contra-Aquincum ezerhétszáz éves erődje fölé) emelt épület időközben többször is az érdeklődés középpontjába került; az elmúlt évek feltáró, renováló, állagmegóvó munkálatai számos titkára fényt derítettek. Az eddigi legnagyobb eredmény az volt, amikor 2010 tavaszán kibontották a templom elfalazott egykori „főoltárképét”: a Mennyek Királynéját, a trónon ülő Madonnát és a gyermek Jézust ábrázoló XIV. századi freskót.

Korok egymásra rétegződött emlékei (Forrás: nol.hu)

Korok egymásra rétegződött emlékei (Forrás: nol.hu)

Az előszóban hiányolt „tisztázás” folyamata pedig idén június óta folytatódik: év végéig teljes gőzzel, nagy és látványos felfordulással zajlanak kutatások a templom barokk boltozatos hajójának feltört kőpadlója alatt. Közel három méter mély, széles kutatóárkokban, immár az egykori római járószinten dolgozik a középkorász Kovács Eszter vezette régészcsoport. Többek között évszázadok egymásra rétegződő temetkezései kerültek napvilágra; nem egy esetben bizarr módon roncsolt, félbevágott sírhelyekkel, szétszóródott csontokkal, maradványokkal. Az elkerülhetetlen és szükséges bolygatás, leletfaggatás után, rendezett körülmények között nyernek majd végső nyugalmat a régi templom alá és köré hantoltak.

Kovács Esztert előbb a plébániatemplom egyetlen csendesebb zugában, a sekrestyében kérdeztem a nagyszabású projektről, majd a főhajóban, a „krátereket” összekötő pallókról mutatta meg, hogy mi mindenre terjed ki a feltárás.

A plébániatemplom nemrég rendezett északi oldala (Fotó: Harsáczki György)

A plébániatemplom nemrég rendezett északi oldala (Fotó: Harsáczki György)

A munkálatok az épület legkorábbi, római rétegét is érintik, sőt szondázásként még itt-ott az altalajba is belebontottak. Főképp azonban annak a legkorábbi ismert – XII. századi, román stílusú – templomnak az alapfalait és szerkezeti elemeit kutatják, amelynek nyolc-kilenc méter magasan megmaradt toronyrészletét a jelenlegi déli torony foglalja magában. Lux Kálmán kutatásainak köszönhetően az 1930-as évek óta azt is tudjuk, hol volt e templom főszentélyének félköríves apszisa. Az oldalhajók végét azonban keresni kellett. A román templomot a XV. század végén kibővítették; a felmenő gótikus oldalfalak a XVIII. századi, barokk átépítés után is nagyrészt láthatók maradtak.


„Az a cél – mondja a feltárásvezető régész –, hogy a mostani járófelülethez viszonyítva közel három méterrel lejjebb elhelyezkedő barokk kripták szintjén, az utólagosan beépített falak, helyiségek, folyosók elbontásával kialakítsunk egy – történelmi bemutatóhelyként is szolgáló – nagy liturgikus és közösségi teret. A leendő altemplomot az egykori háromhajós román kori, illetve a gótikus templom masszív pilléralapjai fogják tagolni. Oldalt, az északi és déli zárófalak mentén pedig megmutatjuk a különböző építési rétegeket. Egyéb szerkezeti elem nem is kerülne ide, az említett pilléralapok elbírják majd a visszaállított födémet. A látogatónak, aki lemegy, olyan érzése lesz majd, mintha egy román kori templomban járna.”

Contra Aquincum római erőd romjait sebtiben a föld alá dugták a Március 15. téren. De! Meg lehet nézni - sötétített üvegen át. Ha nagyon ügyes, még Ön is észreveheti! (Fotó: Harsáczki György)

Contra Aquincum római erőd romjait sebtiben a föld alá dugták a Március 15. téren. De! Meg lehet nézni – sötétített üvegen át. Ha nagyon ügyes, még Ön is észreveheti! (Fotó: Harsáczki György)

 

Érdeklődésemre, hogy az eddigi feltárások milyen eredményeket hoztak, illetve milyen meglepetéseket tartogattak, Kovács Eszter nemcsak az őt közvetlenül érintő középkori vonatkozásokat említi: „Korábban sokan szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy a XII. századi templom északi zárófala valóban ott futott-e, ahol végül nemrég megtaláltuk. Minden eddig kiszerkesztett alaprajzon fikció volt az oldalhajók szentélyzáródásának ábrázolása. Mostanra előkerült mindkét – félköríves – záródás, nagyjából a mai diadalív vonalában. A pillérkiosztás, a boltozati rendszer ismeretével bebizonyosodott, hogy az átépítésekkel – de még a barokk boltozattal is – igazodtak a román kori templomhoz. E XII. század végi épületet tehát egyre jobban ismerjük, az viszont nagyon nagy kérdés, hogy valóban itt állt-e Pest legősibb temploma. Az bizonyos, hogy ide a korábbi időszakokban is temetkeztek. A sírmező arra utal, hogy már a XI. században templom állhatott itt, de annak az alapjait még nem ismerjük. A római tábor, a Contra-Aquincum belső épületeiből viszont számtalan részlet kerül elő: padlószintek; falak, többször megújított vakolással, egyszínű festéssel… A római korral foglalkozó kollégák nagyon örülnek, hogy egyre tisztul az erről az időszakról alkotott képük.”

Fel is tettem a kérdést: Ha érdeklődés mutatkozik a templom római-középkori alapfalai iránt, akkor a tér túlsó végén álló római falmaradványokat miért dugták a föld alá? Szerintem nem logikus. Egyszerre sohasem lehessen túl sokat látni a Contra Aquincumból... (Fotó: Harsáczki György)

Fel is tettem a kérdést: Ha érdeklődés mutatkozik a templom római-középkori alapfalai iránt, akkor a tér túlsó végén álló római falmaradványokat miért dugták a föld alá? Szerintem nem logikus. Egyszerre sose lehessen túl sokat látni a Contra Aquincumból..? (Fotó: Harsáczki György)

Nagyboldogasszony templomát stabilan tartják a pannóniai limes egykori fontos állomásának IV. századi erődfalai. Bizonyára Contra-Aquincum kiszabadított „csücske”, a „hordozó alap” is sok új információval gazdagítja még a főváros kivételesen izgalmas kultúr- és helytörténetét.

2014. augusztus 3.

 

www.ujember.hu

Írta: Pallós Tamás

Megmászhatatlan lett a Mount Everest

Újabb lavinák zúdultak le a Mount Everestnek azon a részén, ahol a múlt héten 16 nepáli hegyi vezető – serpa – halt meg – mondták pénteken újságíróknak helyszíni források. Ezek után most már szinte biztos, hogy ebben a hegymászó idényben senki sem fog feljutni a Mount Everest nepáli oldaláról az 8850 méteres magasságban lévő csúcsra.

 

A „Világ teteje”, a Mount Everest (Forrás: internet)

A „Világ teteje”, a Mount Everest (Forrás: internet)

Április 18-án a lavina mintegy 5800 méteres magasságban zúdult le a helyiek által Csomolungmának nevezett hegy nepáli oldalán, a Kumbu-gleccserhez vezető részen. Ez volt a Mount Everest történetének legtöbb halálos áldozatát követelő lavinaomlása. A tragédiát követően a serpák nagy számban hagyták el az alaptábort, ahonnan az expedíciók a csúcs meghódítására indulnak.

A Dow Jones hírügynökség csütörtökön arról számolt be, hogy a külföldi hegymászó csoportok tömegesen hagyják el a területet biztonsági megfontolásból és a serpák vonakodása miatt. Adrian Ballinger amerikai hegyi vezető elmondta, hogy már a mostani lavinák előtt is sok hegymászó csapat hagyta el az alaptábort azért, mert serpák egy csoportja agresszíven viselkedett. Ezek a hegyi vezetők elszánták magukat arra, hogy Nepál felől senki se juthasson fel a csúcsra ebben a – május 25. környékén befejeződő – hegymászó szezonban. Az 1990-es évek közepétől kezdve ez lenne az első év, hogy a nepáli oldalról senki sem hódítja meg a csúcsot.

Ang Tsering Serpa, a csúcsra szóló engedélyeket kezelő hivatalos nepáli alpinista szövetség vezetője azt mondta, hogy újabb hógörgetegek voltak azon a területen, ahol a múlt héten a lavina lezúdult. Ez alkalommal azonban senki sem sérült meg, és a Kumbu-gleccserhez vezető szakaszon sem tartózkodott senki.

Forrás: origo.hu 2014. 04. 25.

A serpák fele otthagyja a Mount Everestet

Egyes helyszíni jelentések szerint szerdán összepakolt és elhagyta a Mount Everest alaptáborát a nepáli serpák fele a múlt pénteki (2014. 04. 18.), tizenhárom halálos áldozatot követelő tragédia miatt, több expedíció pedig szintén a hazatérés mellett döntött a fejlemények fényében.

Lavina a Mount Everesten (Forrás: internet)

Lavina a Mount Everesten (Forrás: internet)

Egy amerikai hegymászó telefonon arról számolt be az AP hírügynökségnek, hogy szerdán reggel (20014. 04. 23.) sok serpa elhagyta az alaptábort, és a következő két napban a hegyi vezetők közül még többen térhetnek haza. Ugyanakkor az egyelőre nem világos, hogy az alaptáborban tartózkodó mintegy négyszáz serpa mindegyike csatlakozik-e a tragédia miatt gyakorlatilag sztrájkot hirdető társaikhoz, és egyes kisebb expedíciók állítólag továbbra is bíznak abban, hogy meg tudják támadni a világ legmagasabb hegycsúcsát az idei szezon során.

Tulszi Gurung serpa azt mondta az AP-nek, hogy szerdán délig megközelítőleg a serpák fele hagyta ott az alaptábort. Ő az előző nap azt nyilatkozta, hogy a hegyi vezetők úgy döntöttek, elhunyt társaik iránti tiszteletből már nem másznak az idén. Egy másik serpa pedig úgy fogalmazott szerdán, hogy „sokunk számára lehetetlen folytatni a mászást, amíg három barátunk a hó alá van temetve”.

A szerdai napon egy új-zélandi és egy amerikai expedíció is bejelentette, hogy a tragédia miatt az idei évben felfüggesztik a mászást a Mount Everesten és hazatérnek. Az idén összesen 21 expedíció 334 tagja kapott mászási engedélyt a hegyre a nepáli hatóságoktól.

Serpa temetése Katmanduban (Forrás: internet)

Serpa temetése Katmanduban (Forrás: internet)

A serpák azután döntöttek a hazatérés mellett, hogy azon a tragikus pénteki napon 13 társuk életét vesztette, három pedig eltűnt egy lavina következtében, mely a 2-es tábor alatti Kumbu-gleccsernél indult el. A hegyi vezetőket akkor temette maga alá a lezúduló hótömeg, amikor köteleket feszítettek ki és létrákat állítottak fel egy lavinaveszélyes részen az alaptábor felett, hogy azok segítségével a tapasztalatlanabb mászók is fel tudjanak jutni a hegyre. Ez volt a Mount Everest történetének legsúlyosabb katasztrófája.

A tragédiát követően a serpák magasabb összegű életbiztosítást, jobb fizetést és általában véve jobb munkakörülményeket követeltek. A nepáli kormány szerdán közölte, hogy a következő nap válságstábot küld az alaptáborba, hogy megpróbálja maradásra bírni a serpákat. Az azonban egyelőre kérdéses, hogy még hány hegyi vezetőt fognak ott találni csütörtökön.

A nepáli kormány kedden egyébként úgy döntött, hogy 50 százalékkal, 15 000 dollárra növeli a serpák biztosításának alsó határát, és segélyalapot hoz létre a mászás közben megsebesült hegyi vezetők és a munkájuk során halálos balesetet szenvedett serpák családjainak megsegítésére. Úgy tűnik, az ajánlat a serpák egy részét nem tudta meggyőzni.

Kleinék mászhatnak, Szlankóék nem biztos

Klein Dávid a hegyen (Forrás: internet)

Klein Dávid a hegyen (Forrás: internet)

Klein Dávid és csapata a Mount Everest északi alaptáborában, a kínai oldalon tartózkodik, onnan próbálják majd megmászni a hegyet – a serpák sztrájkja így őket nem érinti. Szlankó Zoltán hegymászócsapatát annál inkább, ők ugyanis a déli alaptáborból indultak volna a Lhoce meghódítására, de a hegyi vezetők levonulása miatt az expedíció veszélybe került.

A világ legmagasabb hegye, a 8848 méteres Mount Everest, a helyiek nyelvén Csomolungma „veszélyes üzem”, de a serpák körében ez az egyik legnépszerűbb hegy a magas kereseti lehetőség miatt. Egy profi, nagy magasságokban dolgozó hegyi vezető hatezer dollárt is megkereshet egy három hónapos mászási szezonban – ez közel tízszer annyi, mint a nepáliak 700 dolláros évi átlagkeresete. Ugyanakkor a helyi viszonyok között jónak számító fizetéshez hozzátartozik, hogy statisztikák szerint a serpáké a világ legveszélyesebb munkája: a Mount Everest-i hegyi vezetők között a legnagyobb az egy főre jutó halálesetek száma – állapítja meg az amerikai hírügynökség.

Az internetes szaksajtóban nem ritkán olvasni arról, hogy hegymászó körökben gyakori bírálatok érik a Mount Everesten kialakult „ipart”. Egyesek szerint a nagy expedíciók mindent megtesznek azért, hogy vagyonos és tapasztalatlan ügyfeleiket minden áron megpróbálják feljuttatni a hegy csúcsára, eközben pedig lekicsinyítik a mászás sportteljesítményét és kihasználják a serpákat.

 

A veszedelmes Kumbu-gleccser (Forrás: internet)

A veszedelmes Kumbu-gleccser (Forrás: internet)

Még Mallory is megfordult a gleccser láttán

A Mount Everest meghódítására készülő hegymászók mindannyian egyetértenek abban, hogy a Kumbu-gleccser számos veszéllyel fenyeget: a jégár azóta hírhedt az alpinisták körében, hogy George Mallory angol hegymászó 1921-ben hátat fordított neki, mondván, ezen a gleccseren lehetetlen átkelni. Az legalább egy kilométer hosszan elnyúló jégfolyót mély hasadékok és több emelet magas épület nagyságú jégtömbök szabdalják. A jégár akár két métert is haladhat egyetlen nap alatt, és a rajta való áthaladás 12 órába is telhet. A mozgó jégtömeg köteleket szakíthat, létrákat törhet, testeket zúzhat.

A csúcs eléréséhez szinte elkerülhetetlen a Kumbu-gleccseren való áthaladás, mivel kizárólag ezen keresztül lehet eljutni a viszonylag könnyű déli hágóhoz. Évente több százan vágnak át a jégtömegen. A legtapasztaltabb hegyi vezetők kevesebb mint fél óra alatt képesek átvágni a gleccser legveszélyesebb szakaszain, míg a kezdőknek akár több órába is telhet ugyanezen útvonal megtétele. Emiatt a mászóknak több időt kell eltölteniük a mozgó talajon, vagyis huzamosabb ideig vannak kitéve az esetleg felülről érkező gleccserdarabok fenyegetésének.

A mászók nagy részének többször kell keresztülvágnia a gleccseren, le-fel mozogva a hegyen, miközben akklimatizálódnak és felkészülnek a csúcshódításra. A serpáknak kell a legtöbbször keresztülvágniuk a jégáron, miközben a felszereléseket cipelik és eligazítják a velük mászókat a jégdzsungelben. A serpák speciális csapatai köteleket erősítenek ki a gleccser általuk legbiztonságosabbnak vélt ösvényein, alumínium létrákat használva a hasadékok áthidalására. A Kumbu azonban olyan gyorsan mozog, hogy a serpáknak minden egyes reggel ki kell menniük a mászók előtt, hogy az éjszaka során történt változásokhoz igazítsák az útvonalakat.

Forrás: mno.hu 2014. április 23.

Mik is történtek a Csomolungma környékén az utóbbi másfél évben? Úgy tűnik, mintha a hegy szelleme megelégelte volna a Világ tetejét elárasztó, csúcs-trófeára vágyó turista-hegymászók áradatát. Most kezdődött el a várható katasztrófák sora?

(Harsi)

A világ teteje örökre elveszett

 

A Mount Everest meghódítására szerveződő utak távol kerültek a klasszikus expedícióktól. Az utazási irodák által helyzetbe hozott hegymászók pénzért mindent megkapnak, az utakon a szeméthegyekkel és a forgalmi dugókkal párhuzamosan a feszültség is egyre nő, a túlzsúfoltság előbb-utóbb tömeges tragédiát okozhat. A hegyen korábban egyeduralkodó profik döbbenten állnak a folyamat előtt, és bár vannak reformjavaslataik, a helyi gazdasági érdekek miatt nem sok esélyük van.

 

Hegymászók kígyózó sora útban a Mount Everestre (Fotó: Ralf Dujmovits - internet)

Hegymászók kígyózó sora útban a Mount Everestre (Fotó: Ralf Dujmovits – internet)

2012. május 30-án egyetlen nap alatt 234 ember érte el a Mount Everestet, az akkori emberkígyóról készült fotó sokaknál kiverte a biztosítékot. A hegymászók kígyózó sorát egy német hegymászó, Ralf Dujmovits készítette. A hegy korábbi meghódítói a felvezető utat egy tengerpartra vezető hétvégi autópályához hasonlították, egyikük, Graham Hoyland úgy fogalmazott: McDonalds-élményt csináltak a hegyből. A csúcsra első olaszként oxigénpalack nélkül feljutó Reinhold Messner messzebbre ment, és parazitáknak nevezte a tülekedőket. A National Geographic egyik elemzése erre az összegzésre jutott: „Az Everest mára megtestesít minden rossz dolgot, ami a hegymászásban csak létezik.”

 

A tumultushoz exponenciális folyamatok vezettek: a csúcs 1953-as meghódítása után 1990-ig a sikeres mászások száma 25 alatt volt évente, 1990-től és 2002-ig is 200 alatt maradt az átlag, a 2000-es évektől kezdve viszont évi három-, négy-, majd ötszáz főre emelkedett a világ legmagasabb pontjára felérők száma.

A jelenség hátterét a sikeres mászás-kísérleteket a kezdetektől fogva feljegyző Eberhard Jurgalski világította meg. „Ma már lényegében bárki meg tudja csinálni, aki nem túl beteg, nem túl gyenge, és van elég pénze meg türelme.” Szavait alátámasztja, hogy az amerikai Jordan Romero 2010-ben 13 évesen ért fel a csúcsra, míg a négy szívműtéten átesett japán Miura Juicsiro nemrégiben 80 évesen lett a legidősebb csúcshódító.

 

A hegyen elhunyt hegymászókat csak ritkán tudják lehozni a serpák (Forrás: AFP/Namgyal Sherpa - internet)

A hegyen elhunyt hegymászókat csak ritkán tudják lehozni a serpák
(Forrás: AFP/Namgyal Sherpa – internet)

Jó pénzért a csúcson is jár egy kávé

A robbanásszerű növekedést a folyamatos technikai fejlődés, valamint a tömegesítésben rejlő üzlet gerjesztette. Ma már utazási irodákkal is fel lehet jutni az Everestre, 45 és 100 ezer dollár közötti összegért cserébe teljes szolgáltatást kínálnak, amibe a belépési engedély, az odautazás, a serpák, az oxigénpalack és a táborok biztosításán túl akár a saját hegyi vezető, a meleg vacsorák, az előkészített, rögzített kötelek és a csúcson felszolgált kávé is beleférnek.

A hegyen korábban egyeduralkodó profi mászókat egyre jobban zavarja az amatőrök tömege: „Olyan emberek jutnak ide, akik azt se tudják, hogy kell használni a köteleket és a hágóvasat. Ez előbb-utóbb óriási katasztrófához fog vezetni” – figyelmeztetett Hoyland.

Az egyre növekvő létszám a felkészültségtől függetlenül önmagában is komoly veszélyeket rejt. A csúcs előtti utolsó jelentős akadályon, a 8790 méteren lévő, Edmund Hillaryről elnevezett sziklafalon egyszerre csak egy ember tud átjutni, így újabban két-három órát is kell várakozni előtte, ami felfelé és lefelé is végzetes időveszteség lehet. Erre hivatkozva a Hillary-lépcsőre létrát akarnak építeni, ami viszont a tiltakozó profik szerint tovább silányítaná a teljesítmény értékét.

 

Verekedés a hegyen

Az Everestre a National Geographic újságírójaként feljutó Mark Jenkins saját tapasztalatai alapján írta le a problémát. „Olyan hosszú volt a sor, hogy az embereknek több mint két órát kellett a lépcsőnél állniuk, hidegrázásban és egyre növekvő gyengeségben. Ha ezt a tömeget egy, az 1996-oshoz hasonló vihar elkapná, az döbbenetes számú halált okozna.” Átlagban négy-öt ember veszíti életét a Mount Everesten évente, ám a Jenkins által említett vihar évében összesen 15 hegymászó halt meg.

Egy nepáli serpa szemetet gyűjt a 8000 méter fölötti halálzónában (Forrás: AFP/Namgyal Shwerpa - internet)

Egy nepáli serpa szemetet gyűjt a 8000 méter fölötti halálzónában
(Forrás: AFP/Namgyal Shwerpa – internet)

A zsúfoltságot az időjárási előrejelzések fejlődése is növeli, mivel ennek alapján mindenki ugyanazt a pár napot választja a csúcstámadáshoz. Jenkins hangsúlyozta, a kialakuló láncban képességeitől és erőállapotától függetlenül mindenki arra kényszerül, hogy a leglassúbb emberhez igazodjon. Az időveszteség miatt kialakuló helyzetről így írt: „Az éjfél előtti kavargó sötétben fejlámpák fényei cikáztak az ég felé, ahogy felnéztem, több mint száz embert láttam araszolni. Egyetlen vacak kötélhez csatlakoztak, és ha az megadja magát, több tucat ember zuhan a halálba.”

Mivel a szerencsétlenül járt hegymászókat általában nem tudják lehozni a hegyről, az út mentén levő holttestek egyre sűrűbb látványa is növeli az Everest bizarr hangulatát. A csúcstámadás közben a becslések szerint több mint kétszázan haltak meg eddig, a testüket a hideg időjárás konzerválja – jéggé fagynak. A hegyen maradt halottakról az Altereddimensions.net közölt fényképes összeállítást, melyből kiderül, több ott heverő test tájékozódási pontként épült be a hegymászók útvonalába. Olyan is előfordul, hogy a már halott hegymászótársról nem veszik észre, hogy nincs életben. A több, oxigénpalack nélküli csúcstámadást megkísérlő Klein Dávid korábban arról számolt be, hogy az egyik expedíció közben 8000 méter fölött jó ideig azt hitte az egyik hulláról, hogy napozva pihen a hegy gerincén.

A hegyet elárasztó tömegben a feszültség is egyre nő, idén áprilisban neves európai hegymászók verekedtek össze saját serpáikkal 7470 méteren. Az olasz Simone Moro és a svájci Ueli Steck állítólag nem várta meg, amíg a segítőik kötelekkel biztosítottak volna egy jeges szakaszt. A túl korai indulás feldühítette a serpákat, ami verekedéshez, az expedíció megszakításához vezetett.

 

Halálos tumultus a Hillary-lépcsőnél (Forrás: internet)

Halálos tumultus a Hillary-lépcsőnél (Forrás: internet)

Nepál ímmel-ámmal szigorít

A tömeg, a kockázat és a feszültség növekedése mellett a hegyet elárasztó hulladék jelenti a legnagyobb gondot. Az új-zélandi Russel Brice lesújtó tapasztalatokat szerzett az idei expedícióján: „A kettes tábor különösen undorító volt, de a négyes sem volt sokkal jobb, a szemetet megspékelték az elhagyott sátrak rongyos csontvázai.” A helyzet súlyosságáról megdöbbentő hírt adott az Everest megtisztítására küldött legutóbbi expedíció, amely 15 tonna szemetet hozott le a hegyről. A hulladék tömegét a hagyományos szemét mellett a kiürült oxigénpalackok és a mindenfelé felbukkanó emberi ürülék is növeli, utóbbi ugyanis nem bomlik le a hidegben.

A szennyezésről olvasva az egyik kommentelőnek drasztikus megoldás jutott eszébe: „Mindenki, aki a szemetét a hegyen hagyta, azzal együtt ott kellett volna maradjon örökre.” A tibeti kormány ezzel szemben 4000 dollárt kér a hegymászóktól, amit csak akkor kapnak vissza, ha bizonyítják, hogy nem hagytak maguk után szemetet.

Sok tonna összegyűjtött hegymászó-hulladék a Mount Everestről 2011 májusában (Forrás: internet)

Sok tonna összegyűjtött hegymászó-hulladék a Mount Everestről 2011 májusában (Forrás: internet)

A hegyet tisztogató expedíciók mellett a profi hegymászók további lépéseket sürgetnek a fokozódó problémák kezelésére. 1985-ig a nepáli kormány egyszerre csak egy expedíciót engedett a csúcsra vezető úton elindulni, mára csupán a belépési díj (fejenként 10 és 25 ezer dollár, azaz 2,1 – 5,4 millió forint, a csapat létszámától függően) jelent korlátot. A legbátrabb reformtervek az 1985 előtti rendszer visszaállítását javasolják, mások a mászók számának és az expedíciók nagyságának maximalizálását kérik. Nepál egyelőre nem gondolkodik ebben, de bejelentette: szigorítja a hegymászóengedélyek kiadását. Ez azt jelenti, hogy a jelentkezőknek megfelelő felkészültséggel kell bírniuk.

A szigorítást szorgalmazó lobbi sikerét sokan kétségbe vonják, figyelembe véve a helyi viszonyokat. „Az Everest óriási üzlet a nepáliak számára, márpedig ők soha nem fognak lemondani erről a pénzről” – érvelt az új-zélandi Guy Cutter a National Geographicnak. Honfitársa, Jenkins hasonlóan borúlátó: „Bárkit is kérdeztem azok közül, akik igazán értői a témának, mind azt válaszolták, a helyzet javíthatatlan. Világos, hogy a világ legmagasabb csúcsa elveszett.”

Forrás: origo.hu 2013. 06. 14.

Összeverekedtek a sherpákkal a hegymászók

 

Serpák munkában (Forrás: internet)

Serpák munkában (Forrás: internet)

Brutálisan összeverekedtek a Mount Everestet meghódítani vágyó európaiak és helyi serpáik: egymást vádolják a támadással. Egyelőre nem tudni, hogy miért kezdtek el verekedni, csak az a biztos, hogy mindkét „csapat” a másikat vádolja a kialakult helyzetért.

A három hegymászó – brit, olasz és svájci állampolgárok – vasárnap keveredett összetűzésbe az őket kísérő serpákkal. Ők azt állítják, a hegyi kísérők támadtak rájuk, ütötték, rúgták és szikladarabokkal dobálták őket. A serpák szerint viszont a hegymászók a vétkesek, akik előzőleg magatartásukkal veszélyeztették a hegyi kísérők életét, és egyikük meg is sebesült.

Jelenleg a hatóság vizsgálja az esetet.

Forrás: borsonline.hu 2013. 04. 30