Szurdok a hó alatt, víz a jég felett…

Olvadáskor a Rám-szakadékon át – 2017. február 5-én   Először is: botrány, hogy Budapestről Visegrád eléréséhez – amely 38,7 km távolságra található Újpest Városkapu buszpályaudvartól – 1 óra 15 percet (összesen 75 perc!!!) kell utazni, mialatt a csuklósbusz alig 40 km/órás sebességgel (néha ennyivel sem) halad. Hihetetlen, hogy nem adatik európaibb gyorsaságú közlekedési eszköz a Dunakanyar legkiemeltebb turisztikai (és történelmi) központjába, mint az, ami megadatik... Dömösig – mely 45,2 kilométerre van Budapest, Újpest Városkapu buszpályaudvartól – 1 óra 26 percet kellett kivárnom, és közben minden fát és épületet külön megnézhettem, ha akartam...   Így indult... A Rám-szakadék, amelyben 112 métert kaptatunk felfelé a végéig még inkább fagyos arcát mutatta. Míg egyes helyeken a patak kitört a jégpáncél szorításából, addig máshol legalább annyi víz folyt a jég felett, mint alatta, s megint máshol észrevétlenül a jég alatt bugyogott... Az ember jócskán gázolhatott vízben – és a szinte ugyanolyan nedves latyakban –, ha végigment rajta! A völgy felső végétől pedig újra indult a latyakút...

Harsáczki György

Kerékpárcsaták a Rax és a Dachstein sziklái alatt… (2. rész)

2015. augusztus 5-9. Ramsau és a Silberkarklamm  
Kaiserbrunni reggel a Turmsteinnel

Kaiserbrunni reggel a Turmsteinnel

Schwarzau im Gebirge-i kerékpártúránkról visszatérve a kaiserbrunni táborunknál is megmerítkeztünk a Schwarzában – és klettersteigező társaink is követtek bennünket. Ők is elégedetten zárták a napot, de átgondolva a másnapi lehetőségeket, a továbbutazás, vagyis a Dachstein mellett döntöttek, mivel ott valóban egészen új terep várta őket. Mi maradtunk volna, de alkalmazkodnunk kellett…   Tábor: fenn vagy lenn? Másnap dél körül már Ramschau üdülői és terebélyes vendégházai között nógattuk felfelé autónkat a Dachstein déli falának tövébe. Lázasan járt az agyam, hogyan kellene „lent tartani” a völgyben a tervezett táborhelyet, mivel úgy nézett ki, hogy felhajtunk a felvonóig, és kerékpárral onnan csak lejönni lehet. No, de aztán vissza is kell tekerni 700-800 méter szintet! Nem kerékpár-hegymászásra jöttünk... Alulmaradtunk a stratégiai vitában: a felvonóig fizetős volt az út, naponta pedig két biciklis miatt nem fog senki levezetni… Aznap csúcsforgalom volt, így csak azért mehettünk föl, mert nem szándékoztunk igénybe venni a szuper dél-dachsteini kötélpályát. A fenti útszakaszon várnunk is kellett, míg egy óra alatt lejött néhány autó, és „felfértünk”. A paroklótól is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot.
A szervezők már nem engedtek fel bennünket a felvonóállomáshoz... Szép díszletek...

A szervezők már nem engedtek fel bennünket a felvonóállomáshoz... Szép díszletek...

Panoráma bicikliút: böjtös élvezet Fent elbúcsúztunk, és mindenki ment a maga útjára. Szerencsére Karesz barátom talált egy kerékpáros panoráma utat a térképen, és 1-2 kilométerrel lentebb az aszfaltot faképnél hagyva páratlan élményben lehetett részünk: a hatalmas fehér mészkőfalak tövében robogtunk a kerékpárral, zöld gyep és ősi fenyők mellett suhantunk el és néhány kisebb patakon is átgurultunk. De csak nem akart lefelé ereszkedni…, végül aztán egy másik aszfaltútba csatlakozva mérhetetlen meredeken lesüvítettünk a kérődző tehénkék fáradt szeme előtt. Az országútra leérve véget is ért a kaland, mert az üdülőövezet nélkülözte a természetességet, a félreeső fürdőhelyet, és jó sokáig egy boltot is, amit sörbázisként tartottunk fontosnak. A legutóbbiért nagyon le kellett ereszkedni a település magjáig, de közben ismét találtunk egy „csodálatos” wc-t, amely egy iskola nyitott előterében volt (a temető és a templom mellett), s így ivóvizünk is volt. Aztán megvolt a böjt is, a másfél órás felfelé – bár gyönyörű látvánnyal.   Reggeli suhanás – almról almra Hajnalban keltünk bivakhelyünkön - a koránkelő felvonós turistákkal együtt -, aztán öten három felé váltunk. Ketten sziklázni mentek, mi ketten bicajjal ereszkedtünk lefelé, harmadik társunk pedig gyalog indult a schladmingi Zirngast kempingbe.
Útközben többször is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot és a lengőhidat

Útközben többször is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot és a lengőhidat

Ekkor egy másik kerékpár- és turistautat választottunk. A korai indulás miatt a természet színei még a levegő párájával is variálódtak… A legelőkön egy-egy turista-átjáróban ugyan át kellett emelni a kerékpárt a kerítéseken, és nem volt veszélytelen a meredek murvás úton ereszkedni, de olyan barátságos almok és vendégházak között kanyarogtunk, ahol azok gazdái mindent megtettek, hogy házaik már önmagukban is bevonzzák a vendéget. Szembe idősebb turistacsapatok jöttek, lefelé mályvaszínű sortban kocogó lányokat előztünk meg… Végül ki kellett engedni a féket, és sebességrekordokat döntve leszakadtunk a ramsaui útra. Napunk főattrakciójának a Silberkarklammot (Ezüst-szurdok) tűztem ki, de barátomat még odafelé is puhítanom kellett: bírni fogja a térde. Ramsau központján aznap már csak átsiklottunk, majd – szerencsére - elvétettük a lekanyarodás irányát. Már nem akaródzott visszapedálozni, így Ramsau Kulmba értünk, ahol egy fazsindelyes, gótikus templomba botlottunk. A román stílusban megépített Szent Rupert templom szentélyét gótikus keresztboltozattal egészítették ki az 1400-as években, a falakon pedig 13., 15. és 17. századi falfestmények láthatók. A templom – hívei után - a 16. század második felében református lett, ám az ellenreformációt követően a hívek csak formálisan lettek ismét katolikusok… Belső berendezése 1750-ből származik, nekem azonban az a vasalt, kovácsoltvas adománygyűjtő tetszett legjobban, amely talán ettől jóval régebbi…  
A ramsaui templom és a nagyon gondozott temető

A ramsaui templom és a nagyon gondozott temető

Aktív turisták, passzív vízimalom A templom mögül gyalog- és kerékpárutak indultak neki az idilli dimbes-dombos tájnak. Barátom egy gyermek-klettersteiget tesztelt volna, én pedig egy vízimalmot néztem ki – egy irányba is estek. De nem mindegyik ösvényen engedélyezett a kerékpár használata… A kisebb parkokkal körülvett alpesi családi házak között tekeregve értünk el egy kereszteződéshez, onnan pedig nyaktörő ösvényen robogtunk lefelé a Ramsaubach (Ramsau-patak) malma felé. Végig attól féltem, hogy mit szólna az az osztrák turista, akinek félre kell ugrania, ha szembe jön. Lent meglepetésemre olyan táblákkal is találkoztunk, amely a másik irányból tiltotta a behajtást lóval, motorral, vagy biciklivel… Turistakresz… Öt perc múlva a gyerek mászóhely aljánál, a „Kali Steignél” voltunk és már jöttek is a családok szép számmal – sisakban, beülővel, karabínerrel. Az egyik apuka mankóval is el volt látva… A patak zúgó vizéből éppen ott vezettek ki némi vizet, hogy az egy favályún keresztül a közeli famalom lapátjaira zúduljon. Bár a kerék állt – a víz nem hajtotta -, a csobogó víz nagyon üdítő látvány volt. A vályú mellett le is zöttyentünk a padra egy régi malomkerék-asztal mellé. Ott olvashattuk, hogy egykor 64 malom kerepelt erre, s ez az utolsó - 1984-ben renoválták. A malomtól a Silberkarklamm-leágazásig nagy szintet veszítettünk, de a védett szurdok bejáratáig sokat vissza is kellett „törleszteni”. A poros lejtő-parkolóban még kerék is kipörgött! Hosszú kaptató után megpillantottuk a szoros sziklafalait is.  
Víziparadicsom a malomnál...

Víziparadicsom a malomnál...

Egy belépőért dupla élvezet… A szorost 1928-ban építették ki először annak tulajdonosai, s azóta tették ezt számos alkalommal, mivel a lezúduló árvizek időnként nagy károkat tettek a lépcsőkben, hidakban, egy alkalommal pedig teljesen tönkrementek a műtárgyak. Az alpesi szövetség tagjainak sem adhatnak kedvezményt ezen rizikó miatt – írták a bejáratnál. - 3 Eurót mindenképpen megér! – néztem barátomra és mentünk mindketten, biciklijeinket a bejáratnál lelakatoltuk. A jegyet egy igen idős hölgy adta egy kempingasztalnál – a nagymama a családban marad. Áttrappoltunk az első fahídon, aztán besoroltunk a látogatók közé. A masszív, jól megépített, igen hosszú meredek gyalogjárók a szoros oldalán vezettek. Bár lent döngött a völgy, sejtettük, hogy fent még többet láthatunk… Kis idő múlva a patak sziklafalak közé szorult – velünk együtt. Itt volt a Silberkarklamm „legsötétebb” része, s a turistaút a fal és egy víkendháznyi sziklatömb között vezetett feljebb. Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!
A Silberkarklamm bejárata

A Silberkarklamm bejárata

A szoros felett egy lankásabb rész következett, ahol (bizony!) egy 130 méteres vasalt út indul, mégpedig kötélhíddal a patak felett! Aki készül, az maximálisan kihasználhatja a 3 Eurós belépőt… Nekiugrottak többen is, azonban a C/D-s nehézségű fal meg is akasztotta az első párost. Negyedóra vesződés után visszafordultak. Közben egy egész csapat tizenéves lány készülődött utánuk, akik aztán már viccet űztek a sportból: mérlegállásban pózoltak a kötélhídon – egymással szinkronban.   Vízesés – a „csúcson” Ezután meredeken szaladtak fel a járdák, s egy hosszabb szakasz után láthattuk, hogy csak kicsivel érkeztünk a csúcsforgalom – vagy egy busznyi ember – előtt. A lajtorják végénél elidőztünk és hagytuk, hogy továbbmenjenek. Érkezett egy kisebb kutyatenyészet is – falépcsőkön! Itt láthattuk már az ütős szintkülönbséget: a bejárattól legalább 110 métert emelkedtünk! (A szoros szintkülönbsége 125 méter) A fenti, nyugodtabb szakaszt már erős napsütésben élveztük, s a szemközti falról kisebb erek csobogtak le a patakba. De a Schleierfall (Fátyol-vízesés) is itt várt ránk, amely mellett a klamm második vasalt útja vezet fölfelé… Ennek hossza 140 méter, és jóval a 70 méteres vízesés fölé mászhatunk rajta. A zuhatag nevéhez méltóan porlik szét, és élénkzöld mohapárnák között csapong a vize.
Ezek a mai fiatalok itt Ausztriában jól nyomják a klettersteiget..!

Ezek a mai fiatalok itt Ausztriában jól nyomják a klettersteiget..!

Ennek tövében bukkan elő a kövek közül, és indul útjára a Silberkarbach vize. Egy széles völgykatlan aljába érkeztünk -  itt a szurdok eleje. Barátom itt visszafordult, én pedig még elballagtam a hüttéhez (1250 m), amely a hőség miatt nem is volt olyan könnyű. A hüttétől is indul egy rövidebb vasalt út, de a helyi közönségnek a mászás helyett az egyértelműbb, hogy megebédelnek a hegyi vendéglőben. A menedékház ellátmánya éppen a szurdokjárók feje felett érkezik ide egy kis drótkötélpályán. Visszatérve a szurdok tetejéhez az volt a meggyőződésem, hogy a völgyteknő egy karsztos beszakadás, melynek vizeit szó szerint lecsapolja a Silberkarklamm. A szoros kényelmesen 1,5 órás program. Barátom kipihenten várt lent - megebédeltünk, óvatosan megfürödtünk a patakban, aztán lesiettünk a 250 méterrel lentebb elterülő Schladmingba, a kempingbe. De felesleges volt a sietség, mert klettersteigező társaink csak négy órával később jelentkeztek az autóval.  
Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!

Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!

Barátom, nem árt, ha megjegyzed: a kerékpáros és a hegymászó útját nehéz egyeztetni!

Harsáczki György

Víznyelő barlang a Pilis közepén

„- Mintha nem is a Pilisben lenne..!”   Kissé alábbhagyott az augusztusi nagy meleg, hűsnek is mondható erdőbe érkeztünk Pilisszentkereszt felől, a Dera-patak völgyében. A vadregényes Szurdok felé bandukoltunk, s a patak partján nem is olyan régi, elhagyatott mészégető kemencék romjait, nyomait fedezhettük fel. A Derában folydogált egy kis víz, de éppen a Szurdok bejáratánál, a kis duzzasztott tóban már csak sarat találtunk. A szomszédos erdős hegyoldalon az avatott szem a már felfedezhetett néhány sátrat. Ott – a megadott paraméterek alapján – csakis az Anubisz Barlangkutató Egyesület rendezhette be kutatótáborát.
Jellegzetes "látványelem" a kutatótáborban

Jellegzetes "látványelem" a kutatótáborban

A tábor alatt, a Dera medrében kőtörmelék – rajta vödrök, deszkadarabok – hevertek, ezek gyűrűjében pedig egy üreg tűnt fel – mint valami óriás hangyaleső csapdája. Ezt szalaggal kerítették el. Minden bizonnyal ez lehet az említett barlang, amiért ide látogattunk! Átlábaltunk a száraz medren és felkapaszkodtunk a hegyoldalra. A sátrak között vizes palackok, bakancsok, száradó agyagos overálok, gumicsizmák hevertek, sáros kötelek, szerszámok, zsákok „pihenték ki” korábbi igénybevételüket – egy élő táborhoz méltóan. Itt találkoztunk Kocsis András (Bandi) kutatásvezetővel, aki ekkor már útnak indította társait – lefelé, a barlangba -, s a félig-meddig pihenőnapján egyedül „állta” a felszíni ügyeletet, illetve kérdéseinket. Én: Mondd csak Bandi, mitől különleges ennek a víznyelőbarlangnak a felfedezése itt, a Pilisben? K. A.: Azért, mert az eddig feltárt részek alapján itt nemcsak hogy függőleges járatok vezetik le Pilisszentkereszt medencéjének vizeit, hanem az is felmerül, hogy azok a bükki és aggteleki barlangokra jellemzően csak gyűjtőjáratai egy szélesebb, nagyobb barlang-főágnak, amely jelen esetben sok kilométer távolságra is elvezetheti a vizeket a Duna felé. És akár járható is lehet. Én: A kutatótábort azért szerveztétek nyár végére, mert most kaptatok kutatási engedélyt? K. A.: Nem, nem, az engedélyt szerencsére elég gyorsan megkaptuk, mivel a feltárás első napjaiban már 35 méternyi járat nyílt meg előttünk. Tulajdonképpen azért kellett visszafordultunk, mert elfogyott a kötelünk… Én: Mondd el légy szíves, hogy mikor és hogyan történt a feltárás! Ez lehet a legizgalmasabb az olvasóknak is…
Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

K. A.: A Szurdokban már 2004 óta munkálkodtunk, akkor egy, az évezredek során eltömődött aknabarlangot bontottunk (ástuk ki belőle a kitöltést). Tavaly viszont ez befulladt. Akkor volt itt az a bizonyos árvizes nyár, amikor a Dera-patak egyes helyeken másfél méternyi hordalékot is kimosott a mederből. Így mosta ki egy ősi víznyelő eldugult bejáratát is a völgy felső végében, a patak pedig utat találva lefelé, emberderéknyi sugárban folyt bele az üregbe. Ezt akkor mindenki láthatta, aki arra sétált. Erre hívták fel a figyelmünket tavaly. Amikor kijöttünk, a lyuk már nem volt látható ugyan, de a víz eltűnt a kövek között. Elhatároztuk, hogy a patakot eltereljük, hogy megvizsgálhassuk az elnyelés helyét. Miközben ezzel foglalatoskodtunk, egy babafejnyi követ kiemelve egy sötét üreg nyílt meg, amely a patak vizét azonnal el is nyelte, anélkül, hogy visszaduzzadt volna. Lelkesen emelgettük ki a többi követ és éreztük, hogy lyuk körül a levegő is hűvösebb.  (Ez biztató jel, mivel a feltételezhető „barlangi huzat” komolyabb barlangot jelez másik bejárattal. – a szerk.) Én: És nemsokára le is tudtatok mászni? K. A.: Igen. Miután kiemeltünk néhány nagyobb tömböt és jó pár kisebbet, az első felfedező már egy hat méter mély, 1-1,5 méter átmérőjű, tisztára mosott (nem agyagos, földes) aknába jutott. Én: Szükség volt-e kötélre a lejutáshoz? K. A.: Kötél nélkül is sikerült – ezt gyakorlatunknak köszönhettük. Az pedig nagyon izgalmas volt, hogy az akna alján, ha füleltünk, mélyen alattunk a víz zúgását lehetett hallani. Én: Ilyet már volt szerencsém átélni, bár nem felfedezőként. K. A.: Szerencsére itt is csak néhány nagyobb kő állt a továbbjutás útjába, s ezután egy pár négyzetméteres kiöblösödésbe jutottunk. Innen egy szűk nyíláson „paszírozhattuk” át magunkat egy nagy aknába, amelyben zuhogott le a víz. Én: A Dera-patak vize?
A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

K. A.: Igen, a patak vize több, részben eltömődött víznyelőn keresztül meg-megjelenik a barlangban, és ezt beereszkedés közben megtapasztaljuk. Minél lejjebb mászunk, annál több víz öntöz meg bennünket… A szóban forgó nagy aknában csaknem 20 métert kell kötélen leereszkedni, amit szintben egy 6-8 méteres ereszkedés követ egy ferde hasadékban. A nagy akna csak ezután jön: 27-28 méter mély, és négy méteres felső átmérője lent nyolc méteresre nő. Az volt az érdekes az akna tetejénél, hogy a ledobott kövek hangjai és a levilágítás sem utalt a mélységére. Egy 60-80 méteres akna létezésében azért még mi sem akartunk hinni. Leereszkedéskor ki is derült, hogy az akna ferde alját mintha „felseperték” volna – semmilyen törmelék nem volt -, a sziklát ellenben valami sötét anyag vonta be. Én: A kutatótábor az innen történő továbbjutás megtalálására szerveződött? K. A.: Jobbára igen. A nagy akna aljából több irányba lehet továbbjutni, de mi főleg a víz után mennénk. A ferde lejtőt követve 10-12 métert lehet görnyedve haladni egy feltöltött, sóderos járatvégig, ahol a víz eltűnik a törmelékben. Ez egyértelműen egy ún. szifon (A szifon olyan járat, amelyet állandóan vagy ideiglenesen víz tölt ki, így nem járható. – a szerk.). A tábor főleg ennek az átbontását célozta meg, a gyorsabb eredmény reményében. Én: Az olvasóknak meg tudnád-e azt világítani, hogy milyen ritka egy ilyen méretű barlang felfedezése itt Magyarországon, azon belül is a Pilisben, ami a legjobban kutatott területek egyike? K. A.: Itthon nálunk inkább a szerencse, mint a kitartó munka hozza meg gyümölcsét, vagy még inkább a kitartó munka és szerencse. Az, hogy ilyen kis munkával, kutatással ilyen volumenű barlangot tárjanak fel itthon, nagyon ritka! A Fő-víznyelő 80 méteres mélységével és aktív víznyelésével nagy ritkaság, hiszen nincs is más ilyen jellegű aktív barlang a Pilisben. Ezután Bandit segítségül elhívták: magához vette szerszámait, beöltözött overáljába – zuhanyozás után egy órával ismét fürödhetett az izzadtságban. – Nehogy azt hidd – mondta közben -, hogy a barlang bejáratának elkerítését figyelembe veszik! Egyszer csak láttuk innen fentről, hogy egy kissrác a barlangba dobálja le a köveket. Rászóltunk, hogy ne tegye, mert emberek vannak lent, de még az anyjára sem hallgatott! Mikor rádörrentünk, végre abbahagyta, de egy barátunk megfejelte a dolgot: - Ilyen, amikor a gyereknek nincs apja! – kapta meg az anyuka.  
Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Két kolléga, Dávid és János fogadott agyagos overálban a kutatott ún. 2-es számú nyelőnél. Én: Az egy hetes kutatótáborban minden nap van valamennyi bontás? Van egy napi tervezett minimum, mondjuk 7-8 óra? K. A.: Hát, legfeljebb 5-6 óra, hiszen 80 mélyre lejutni sem kismiska, nem hogy feljönni a vizes-sáros felszereléssel, csúszós kötélen… Fárasztó! Én: Ha tudnák a felszínen kirándulók, hogy lent önkéntes földmunka folyik, sárban, vízben, és a barlangászok nemhogy időt, fáradtságot szánnak erre, de szabadságuk idejéből is képesek erre áldozni! Tengerparti, esetleg Balaton-parti nyaralás helyett. Nem hinnék el! K. A.: Érdekes adalék a barlanghoz, hogy lent a törmelékben rengeteg gránát-kristályt lehet találni. Néhány perc alatt egy fél maréknyi gyűjthető. Én: Ez a közeli Visegrádi-hegység vulkanikus kőzeteiből származhat? K. A.: Igen, onnan, de itt a patak medrében is rengeteg feketéllik. Ebben a barlangban még ilyet is lehet találni! - Ezzel Bandi másfél órára eltűnt a nyelőben omladékot lazítani.   Én: Mit mondanál 35 év barlangászásban eltöltött idő után egy közönséges embernek: miért kutat a barlangász? K. J.: Huhúú! Olyan, mint a horgász. Szó szerint! Én: Kint van a természetben, … K. J.: …jól érzi magát, igen. A kíváncsiság is vezérli, meg hogy: én legyek az első, aki látja… Én: Szóval van, aki egy kicsit a dicsőségre is szomjazik… K. J.: Nagyon is szomjazik a dicsőségre! Még az ilyen feltárások is óriási eredmények! És nagyon fontos az, hogy a környezete, a családja el is fogadja őt a hobbijával.  
Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata...

Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata...

Több órás lazításunknak és jóízű beszélgetésünknek egy vizes, szürke, agyagszínű ruhás férfi megjelenése vetett véget. Józsi elsőként jött ki a barlangból, így egy fotó után lélekszakadva siettem le az óriás hangyaleső-csapdához. Csak hosszú percek múlva hallottam a következő lihegését, és hangját: Szilárd jelent meg a szikla résében - nem ismertem meg -, és rám köszönt. Sok a víz, sok a sár – mondta és örömmel fogadta Bandi „welcome” sörét. - Ugye, Szilárd – kezdte Bandi – ha egy hazai barlangászt bekötött szemmel levinnénk, valószínűleg azt hinné, hogy egy aggteleki, vagy egy bükki barlangban van, olyan markánsak a hidegvizes oldásformák… -          Tényleg, senki nem hinné el, hogy „csak” a Pilisben van! És folyamatosan nyeli a vizet… -          És amikor nem gátoljuk el zsákokkal a patakot, zuhog lent a víz végig… Vegyvédelmi ruhát szoktunk védekezésképpen a nyúl (kezeslábas meleg ruhadarab) fölé, az overál alá, és akkor megússzuk a vizet. Egyébként teljesen elázunk. Volt eset, amikor a víz miatt nem tudtunk lemenni! Lassan feltűntek a többiek is – fújtatva, agyagosan, vizesen - és egész nagy gránátokat mutattak, amiket lentről hoztak fel. Megérkezett Marika is – teljesen elfáradva. Bandi átnyújtott „egy korty” sört, Marika pedig kicsit letörölte az arcáról az agyagot ivás előtt. -          Mennyit haladtatok lent? -          Száz badellával (kb. vödörnyi agyag kihúzására, vontatására kitalált műanyag eszköz – a szerk.). És utána még ki kell jönni a harmincas aknán…
A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg...

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg...

-          Az rengeteg! -          Bárhol beszúrsz a törmelékbe a pajszerral – meséli Marika – mindenütt megszalad. A túloldal már lazább. -          Be fogunk lyukadni a főágba..? – lelkesedett Bandi. – egy sóderdombon keresztül? A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg. Ott maradnának eltömődve. Ebben a különös, sáros, köves földalatti birodalomban szinte mindig látják a fényt az alagút végén: a hangulat végképp nem sötét. Ború pedig sem a fejekben, sem a fejek felett nem gomolyog: a föld alatt nem esik eső, legfeljebb patakvíz hullik…

Harsáczki György - 2012 augusztus

A csapat minden érdeklődőt szívesen vár barlangtúráin, feltárásain, amelyeken a részvétel ingyenes!: Kocsis András – 06 20 367 6964, kocsisandras@speleo.hu      

Cserháti források téli rozsdája

A Hármas-forrás, és a bánya vére A tél alkalmanként még hó nélkül is gyönyörködtethet, amikor a Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat. Ilyen decemberi napokat éltünk át 2012 Szilvesztere táján, amikor Bokorban, az ottani vendégházban töltöttük az év utolsó napjait.  
Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat...

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat...

Szentiván felkiáltójele Déli érkezésünk és lepakolásunk után nemsokára elindultunk Cserhátszentiván felé, a Bujáki kikelet túrákról már ismert dűlőúton. Meglepetésünkre andezit zúzalékkal tették esős időben is járhatóvá, reméltük, hogy jelentősen nem változik meg ez a dűlő… Elhagytuk Cserhátpuszta romjait, majd leérve a „Túlsó-völgybe”, a Szuha-patakot keresztezve nekivágtunk a Szentiván előtt magasodó emelkedőnek. Az idő meglehetősen borongós, szürke volt, a Bézma (514 m) tetejét „elkente” a köd. A Rákóczi dűlőből lenéztünk a vadregényes völgykatlanban fekvő Cserhátszentivánra, melynek „különös ismertetőjele” a Szuha-patak túloldalán álló tornya, amely a környék legrégebbi templomát jelzi. A tövében felfedezhető középkori alapfalakra 1752-59 között emelték a toronyhoz egykor kapcsolódó barokk templomot. Ribiánszky János – az akkori plébános - 1797-ben azt írta könyvében, hogy a templom romjai között találtak egy követ „DOMUS IN HONOREM SANCTI JOHAN JOANNIS BAPTISTAE A.L.R.A. 1087” felirattal. A ma látható torony a barokk templom hírmondója, mivel azt 1940-ben lebontották, és köveiből új templomot emeltek. (Hát nem volt elég kő ezen a nagy hegyvidéken?! – kérdeztem magamban.)
A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

  Hegy a vetők mentén Elhatároztuk, hogy felmászunk a falu felett, a Bézma lejtőkúpján álló fa kilátóra, majd onnan toronyiránt megmásszuk a hegyet. Annak túloldaláról kék csúcs jelzés vezet fel a tetejére: Biztosan jó a kilátás! – gondoltuk. Lesétáltunk hát, és átvágtunk a falu központján, majd a Zsunyi-patak hídján is – ahonnan a tanösvény indul -, és az olvadékvizektől sáros ösvényen elértük a kilátót. Az opálos ég még a Dobogó-tető „buckáját” is alig engedte látni, így csakhamar a Bézma „ellen” fordultunk. Egy ösvényen mentünk a meredek oldalig, majd fától fáig hódítottuk meg a csúcsot. A fenti régióban látványos, zöld mohával borított kőhalmazokon másztunk át, amelyek néha autónyi tömbökből álltak. Rövid pálinka- és „nass-szünet” után délre haladtunk, ahol még egy „emelettel”, egy jó 6-7 méteres tereplépcsővel kerültünk magasabbra. A hegytetőn számos, vadak által „lehántolt” fiatal fatörzset láttunk, de meglett a csúcs is a bokrok között. Sajnos kilátás „nem járt” a jelzett Bézma-ösvényhez – csúcsgyűjtőknek készülhetett. Szerettünk volna kicsit délebbre leereszkedni a Zsunyi völgyébe, de a kusza cserjés gyorsan lekényszerített bennünket a hegytetőről. A hegy nyugati oldala meredekebb nem is lehetne – egy vetődés mentén alakult ki. Mohos kőfolyások nehezítették a gyakran nyaktörő lejutást. A várt napsütés éppen ekkor oldotta a feszült hangulatot, és tetté még szebbé a zöld párnás kőhalmazokat. A lentebbi részek még meredekebbeknek tűntek: a lányok jó öt perccel később érkeztek le.  
Kőfolyás a Bézma oldalában

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kenderrel és gyapjúval A völgyben egyben a Cserhátszentiváni tanösvényre is léptünk. Kis pihenő után a völgy különös látnivalója, a Hármas-forrás felé iramodtunk a kék kereszt jelzésen. Nemsokára a tanösvény táblája állított meg néhányunkat, amelyen többek között a forrás két mondájáról olvashattunk. Az egyik szerint az ecsegiek kíváncsiságból bontották ki a forrást, és vízokádó sárkányra leltek, míg a másik szerint több vizet akartak nyerni a forrásból -ugyanúgy. Mindkét „esetben” az eredménytől megijedve betömködték a forrásbarlangot, hol kenderkóccal, hol gyapjúval. Vajon mi lehetett a mondák alapja? Tovább indultunk a forrás felé, de még előtte megakasztott minket egy derékba tört faóriás, amely nem csak fotózásra, de megmászásra is ösztönzött. A törzs látszólag egészséges volt, hogyan csavarodhatott ki?
Szél csavarta ki a völgy mélyén???

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

A könnyű testmozgás után kapóra jött a Hármas-forrás langyoskás vize, amely a leghidegebb télben is 15-18C°-os. Ennek okáról még sehol nem olvastam: talán a résvizek lentről felszálló ága (ami így melegebb) a magyarázat, vagy ezzel együtt a hely nagyobb mértékű geotermikus grádiense, aminek folytán a lenti vizek jobban felmelegednek. A kőzetekből kioldott vastartalom narancssárgára színezte a kifolyó-medence peremét és a meder köveit is, de érdemes a fenti, betemetődött forrásszájat is megnézni.  
A langyos víz enyhén vasas ízű

A langyos víz enyhén vasas ízű

In memoriam Margit és Márta És miért éppen az 1938-as évszám díszlik a tábláján? Félig magyarázatot ad egy cserhátszentiváni tábla, amely mellett fotó is igazolja az élénk fürdőéletet: „- 1930-as évek - Ezen a helyen (Cserhátszentiván alsótoldi végén) 70x18 m vízfelületű STRANDFÜRDŐ létezett. A Pelecke andezittömbjének letöréséből felfakadó forrás táplálja. 24C°-os kissé kénes és naponta kétszer kicserélendő víz 2m-es vízmélységű. Partján kupolás kabinok, rózsabokrok, napozó, homokos part. Hétvégeken élőzene, tánc, mulatság. Pékárú, hentesárú, fagylalt kapható. A forrás vize köszvényt gyógyít. Sok külföldi vendég, a faluban több kiadó szálláshely. Háborúban hagyták lepusztulni." – Így miért ne lett volna a szép völgy forrása közkedvelt? Itt élénk cserkészélet is folyt! Több kalandos patakátkelést követően megérkeztünk a Margit-vízlépcsőhöz, amely a korábbi Márta-vízlépcsővel együtt valamikor talán az Alsómalom lapátjaira hajtotta a vizet. Az 1987-1992-es évszámok láthatók rajta. Anakronizmus! A víz műanyag csőcsonkok és széttört betonmaradék között habzik… Szintén szomorú az Alsómalom romjainak – hát még az előtte látható nyolc éve felgyújtott háznak - a látványa. Végigsiettünk a Szuha-patak hangos szurdoka felett, majd Cserkútpuszta háza után a Bokori-ág völgyében gyalogoltunk. Már koromsötétben értünk Galambospuszta közelébe, ahol vaddisznók által „felszántott”, estére megfagyott rögökön botladoztunk. Bokor utcáit (kettő darab!) már megváltásként fogadtuk – és tapostuk.
A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet - legalább egyszer...

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet - legalább egyszer...

  Volt egyszer egy szénmező… Eljött a Szilveszter, és az évet csak egy látványos kirándulással búcsúztathattuk el! Mivel az erre méltó Szanda-várat egy kicsit távolinak találtuk, elhatároztuk, hogy autóval rövidítünk a távon, és valamivel Kiskérpuszta felett – a Sas-bérc alatt indítjuk a gyalogtúrát. Ám a simogató napsütésben máris változtattunk a terven: az ellenkező irányba, a Pokol-gödörbe indulunk lefelé, hogy még se legyen túl rövid az a túra. Ez rögvest izgalmasabb lett számomra, mivel egy „felhagyott bánya”-jelet láttunk meg a térképen egy kis patak eredetében. Az erdőben az északi oldalakon még ropogott a vékony hóréteg, a bevágó napsugarak finom ködökbe botlottak és keltették életre a száraz avart. Sajnos az új, részletgazdag Cserhát turistatérképen sem könnyű kibogozni az erdészeti utak kuszaságát. Lejjebb ereszkedtünk, és figyeltünk. Észre is vettünk egy gyanús horpadást az oldalban, de akkor még nem is sejtettük, hogy az 1900-as évek elejétől 1947 márciusáig művelt Kiskérpusztai-szénbányák területére tévedtünk. A terényi út közelében (ahol autóink álltak) fekvő Süveges-tanyán – az akkori Parlag-pusztán - barnaszenet fedeztek fel kútásás közben. Ide vájták a 31 méter mély Sybil-aknát, majd a közelben a Dorottya-lejtősaknát, s ezek neveit a későbbi Sándor- és György-tárókkal együtt a terület akkori tulajdonosa, gróf Pappenheim Siegfriedné adta - gyermekei után. A szén ugyan „gyengébb közepes” minőségű volt, de nagy kiterjedése, és 80 cm-es vastagsága jelentőssé tette az Ipoly-völgyben.  
A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról...

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról...

Kézi erővel, sikló és buktató Egyes mezők már 1931-32-ben kimerültek, de 1932-ben újabb mezőt találtak, amibe a Szent István-bánya tárói mélyültek 1942 körül. A szenet innen már siklóval juttatták le a völgybe, de a Rakodóhoz való eljutásig egy átereszt is meg kellett építeni a patakon át a szállítópályához. Ez után már egy „buktató” segítségével került a szén a vasúti kocsikba. (A szén a siklóig kézi erővel került a felszínre.) A 15 kilométer hosszú 600 mm-es bányavasút 1923-ban készült el, amely a szenet Mohorára szállította. Sajnos a pályát nem tartották karban, így gyakran kisiklott a lassú szerelvény. Lentebb, a patak mentén egy több házból álló kolóniát építettek a bányászok számára. A Parlagi-tárót 1945-46-ban még újranyitották, azóta pedig… dolgozott a természet.
A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

Mi a táró-horpadással el is felejtettük volna a dolgot, viszont lentebb egy korhadt kávájú, belül kikövezett kútba botlottunk. A ködös liget fürdött a napfényben, de a deres avarral, fűvel borított térséget mintha elegyengették volna… Mint kiderült, nem itt terült el a kolónia, csupán néhány rejtélyes falmaradvány őrizte titkát…   Vakablak tündérfényben A többieket egy korhadt, hóval fedett fahídnál értem utol. Ki építette és mikor a kis patak fölé? Egy autó akár tönkre is tehette volna... A víz viszont folyt alatta: nem fagyott be! Elindultunk a furcsa vízfolyás mentén. Ötven méterrel feljebb újabb korhadt hídra akadtunk. Ez vezet minket? A girbe-gurba fatörzsek között ragyogott a párás levegő.
A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A híd alatt is csobogó vonta magára a figyelmem. Fotózás közben viszont mésztufára hasonlító formákat – talán ásványlerakódást - vettem észre. De itt, egy vulkáni hegységben? Közben egy kis tó jegén csillogott a napfény. Éppen a Nappal szemben haladtunk, s a kísérteties díszletek között egyszer csak egy beomlott bányatáró valaha kitéglázott bejárata rajzolódott ki. Ez bizony megkerestette magát! – vigyorogtam. A téglahomlokzat tövéből víz csörgedezett elő, narancssárgára kérgezve a törmeléket és a faágakat. Ismét langyos a víz, vas-oxidos lerakódással. Vajon melyik táróra akadtunk? A mederben pedig csővájó féreg-féléket vett észre egyikünk, s ez nem igen megszokott egy téli patakban. A sosem látott maradvány és a különös fények számtalan fotó készítésére csábítottak minket.
Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Nagy nehezen elindultunk, és – lemaradva - ráakadtam a Rakodó helyére, s csekély romjára: beton- és habarcsos-tégla faldarabokra. A közeli áteresz valószínűleg beomlott, elmosták a folyóvizek. A térkép mai „Bányatelep” kiírása a kolóniát takarhatja – itt egy-két épület áll. Kiskérpuszta felé gyalogolva utolsóként a vasút egykori töltése, és annak hídmaradványa utalt ennek az ismeretlen szénbányász-telepnek a létezésére…

 Harsáczki György