Kiolvadnak a Monarchia katonái az olasz Alpokban

A globális felmelegedés miatt visszahúzódó jégmezők elénk tárják az első világháború rideg valóságát. Kiolvadnak a magashegyi háború közel száz éve eltűnt áldozatai.

„Osztrák katona lő az Alpokban” - Imperial War Museum, © IWM

„Osztrák katona lő az Alpokban” – Imperial War Museum, © IWM

 

Az idén lesz száz éve, hogy kitört az első világháború, amely során 1914-18 között körülbelül 15 millió ember halt meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia és az Olaszország közötti, sok magyar áldozatot is szedő elkeseredett harcok az Isonzó völgye, a Júliai-Alpok és a Dolomitok térségében zajlottak, és a háborús helyszínek ma is közel esnek a határokhoz. Két egykor monarchiás – ma olasz – tartomány, Trentino és Dél-Tirol területén 2000, sőt, néha 3000 méter felett folyt a küzdelem. Az utóbbi évtizedek egyik érdekes fejleménye, hogy a globális felmelegedés miatt visszahúzódó jégből kiolvadnak a közel száz éve a hegyekben elesett – és a jégben konzerválódott – katonák. Ez idő alatt több mint 80 katona sok esetben mumifikálódott holtteste került napvilágra az olasz Alpokban. Az itteni lövészárkokat több helyen a jégbe vájták, és az elesett katonák teste ezekben, vagy a csatamezőn lévő gleccserhasadékokban fagyott meg. A katonákat, fegyvereiket és személyes tárgyaikat sokszor nagyon jó állapotban találják meg – jelvényeik, egyenruhájuk alapján be lehet őket azonosítani.

2004-ben három megfagyott tetemre bukkantak 3600 méteren, a legmagasabb helyen, ahol harcok zajlottak. A Monarchia katonái fejjel lefelé „mint a denevérek” lógtak egy jégfalban a San Matteo 3700 méteres csúcsának közelében. Fegyvertelenek voltak, kötszerrel a zsebükben, valószínűleg az utolsó összecsapás sebesültjeit szállíthatták le 1918. szeptember 3-án. Tavaly pedig egy 17 és egy 18 éves osztrák katona holttestét fedezték fel, golyó ütötte sérülésekkel a koponyájukon.

Három katona a Monarchia itt harcoló alakulataiból. Valószínűleg sebesültszállító katonák voltak. Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi

Három katona a Monarchia itt harcoló alakulataiból. Valószínűleg sebesültszállító katonák voltak. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

Az egyiknek egy kanalat is találtak a kamáslijában, ami bevett szokás volt olyan katonák között, akik lövészárokról lövészárokra haladtak és a kihelyezett közös ételből ettek. A dolomitokbeli Trentino-Alto Adige régiójában, a Presena-gleccserben talált két holttest az osztrák-magyar hadsereg tüzérségéhez tartozó katonáé, akik egy heves olasz támadásban eshettek el 1918 májusában. Harcostársaik az embertelen körülmények miatt egy gleccserhasadékba tüntették el őket. Egy cég alkalmazottai 3200 méteres magasságban éppen azon dolgoztak, hogy egy óriás ponyvával lefedjék a gleccsert, hogy az ne olvadjon tovább, amikor megtalálták a félig mumifikálódott holttesteket. Miután a hegyi vezetők és a katonai történészek összeszedték a maradványokat, azokat helikopterrel Vicenza városának kórházába szállíttatták, ahol sor került a laboratóriumi elemzésekre, és a lehetséges azonosításra. Bár a DNS-alapú azonosítás lehetséges lenne, nincs kikkel – családtagjaikkal – összevetni azokat. Mindössze egy olasz katonát sikerült név szerint azonosítani. A méltó temetésre 2013 szeptemberében, 500 ember részvétele mellett került sor Peioban, amelyen az olasz és az osztrák himnusz után Beethoven Örömódáját játszották.

 

Katonai temetés 2012-ben Peioban. A két katona egykor a Presenai csatában esett el 1918 májusában. (Fotó: Laura Spinney)

Katonai temetés 2012-ben Peioban. A két katona egykor a Presenai csatában esett el 1918 májusában. (Fotó: Laura Spinney)

Az olaszországi Peio a háború előtt a Monarchia legmagasabban fekvő települése volt, s egyben fontos helyszíne az itt zajló „Fehér háborúnak”. A 2-3000 méteres magasságban zajló csaták igen kimerítőek voltak, és újfajta technikákat igényeltek mindkét fél részéről. Az olasz volt a támadó fél, az osztrák-magyar erők – miután létszámban kevesebben is voltak – megelégedtek pozíciójuk tartásával. A hegyek között, a hegygerinceken folyó harcok gyorsan állóháborúvá alakultak át, mivel az egyik fél sem bírt a másikkal – hisz maga a közlekedés is igen nehéz volt, nemhogy hadifelszerelés felcipelése. Évekig folyt az öldöklő küzdelem néhány – stratégiailag elenyésző – méterért. Ez oda vezetett, hogy „kitalálták” a szintén semmin sem változtató hegyrobbantásokat. Hosszú hetek, hónapok alatt kavernákat – amolyan „szűk bányavágatokat” – vágtak egyes hegyormok, sziklafalak alá, több tonnányi puskaport halmoztak fel bennük, majd a megfelelő pillanatokban az ellenfélre robbantották. Csak a halottak száma nőtt, és omlottak a sziklák… A Peio feletti San Matteo is 6 méterrel lett alacsonyabb a heves ágyúzás következtében. – A legritkábban gyalogsági rohamra kerülhetett sor a terepviszonyok miatt. A legtöbb katonával tüzérségi tűz végzett, de sokak egyszerűen megfagytak vagy lavina ragadta el őket – mondta a Franco Nicolis, a trentoi Régészeti Örökségvédelmi Iroda igazgatója.

A 2004-ben megtalált sebesültszállító katonák kiemelése a jégfalból. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

A 2004-ben megtalált sebesültszállító katonák kiemelése a jégfalból. (Forrás: AFP/Maurizio Vicenzi)

Az olaszok speciális hegyi csapatokat – a tollas sapkájukról híres Alpiniket – küldtek a magashegységi frontra, míg az osztrákok a „Kaiserschützereket” vetették be. Őket tüzérség támogatta, s a hadmérnökök minimális infrastruktúrát teremtettek a vad környezetben. Lövészárkokat, kavernákat véstek a sziklákba, kötélpályákat építettek az emberek, az élelem, és a hadianyag szállítására – a völgyből a csúcsokra, vagy – néha – csúcsról egy másikra. A térségben a hőmérséklet gyakran zuhant -30 °C alá: sok katona nem is a csatákban, hanem a hideg és a lavinák miatt halt meg. A Fehér háború további furcsasága volt, hogy „hegyivadászoknak” főleg helyieket toboroztak, így a szembenálló felek gyakran közelről ismerték egymást, sőt rokonságban álltak. A Peio-i civil lakosság „testközelből” ismerhette meg a háborút, mivel ellentétben más környékbeli településekkel, ezt a települést nem evakuáltatta a császár. Egyfelől szimbolikus okból, mint a legmagasabban fekvő település a birodalomban, másfelől szükség volt az itt élők munkájára, ismereteire. A lakosok teherhordókként, élelmiszer beszállítókként dolgoztak és eltemették a halott katonákat. A gleccserből kiolvadó holttestek jelensége különösen érdekes a helyiek számára, mivel Peio mai lakosai nagyapáikat, dédapáikat is kereshetik a napvilágra kerülő testek között.

 

A jégből kiszabadított, fából összetákolt felvonókalyiba bejárata. Száz évig senki nem tudott róla... (Fotó: Franci Nicolis)

A jégből kiszabadított, fából összetákolt felvonókalyiba bejárata. Száz évig senki nem tudott róla… (Fotó: Franco Nicolis)

Maurizio Vicenzi hegyi vezető – és Peio kis háborús gyűjteményének igazgatója – 2005-ben alaposabban körülnézett egy Punta Linke nevű helyen, ahol egy jégbe vágott barlangra akadt, a felszínen pedig százéves tárgyakat talált szétszórva: acél sisakot, szalma- ún. botos csizmát, lőszeres dobozokat. Kiderült, hogy egy bunker alatt volt, amit aztán a peio-i kutatókkal átkutatott. Az ember magasságú járatot jég töltötte ki, amit óriási munkával távolítottak el. Két nyárral később egy fából összetákolt felvonókalyibát is kiszabadítottak a jégből, és kiderült, hogy a bunkert tulajdonképpen a mögé, egy drótkötélpálya állomása mögé vésték a jégbe, és a sziklába. Ilyen egyszerű felvonók segítségével látták el a magasban harcolókat. Az állomást a Punta Linke csúccsal szemben építették meg. Az ide felérkező, utánpótlással megrakott faládákat átpréselték a 30 méteres bunker-alagúton, hogy onnan már a végcéljához indítsák tovább: egy rémületes 1200 méteres suhanással a semmi felett, a felfüggesztés nélküli kábelpályán a Punka Linke csúcsára.

Falra tűzött dokumentumok a Punta Linke drótkötélpálya-állomás mögötti bunkerben. (Fotó: Laura Spinney)

Falra tűzött dokumentumok a Punta Linke drótkötélpálya-állomás mögötti bunkerben. (Fotó: Laura Spinney)

A felvonót egy Münchenben készült Sendling motor működtette, amit távozáskor leszereltek, ám most ismét visszaállítottak. Az archeológusok a bunker falán hagyták az egykor odatűzött, kézzel írt motor kezelési útmutatót, egy újságból kitépett oldalt, amely élelemért sorban álló bécsieket ábrázol, és egy levelezőlapot, amelyet a műszaki alakulat sebészének címzett felesége Csehországból. Előkerült a Punta Cadinin – kb. 3400 méteren – egy postázásra váró, Máriának címzett, soha el nem küldött szerelmes levél is, és a lövészárkokban hemzsegő tetvekhez írt vers egy osztrák katona naplójából. Az erre megforduló orosz turisták nem is gondolnák, hogy előttük már jártak itt honfitársaik. Egy cirill betűs újságtöredék annak bizonyítéka, hogy a keleti frontról is vezényeltek ide orosz hadifoglyokat öszvérmálházásra, és botos csizma fonására, amelyet a várakozó osztrák katonák a csizmájukra húztak, hogy ne fagyjon meg a lábuk…

2000 méter felett, a sziklák között rengeteg deszka- és gerendatörmelék található. Valószínűleg az ilyen kalyibák maradékai... (Forrás: internet)

2000 méter felett, a sziklák között rengeteg deszka- és gerendatörmelék található. Valószínűleg az ilyen háborús kalyibák maradékai… (Forrás: internet)

Peio háborús múzeuma kiegészíti a képet. A vitrinekben tábori sebészeszközök, lövedékek, rózsafűzér és számtalan „lövészárok-művészeti” tárgy látható. Ez utóbbiakat a katonák fabrikálták a fent rendelkezésre álló anyagokból (porcelán csövek, töltényhüvely, kagylóhéj) a várakozások ideje alatt. A háború utáni ínséges időkben a lakosok végigjárták a helyszíneket, és összegyűjtötték az ott talált eladható, vagy hasznosítható tárgyakat. Amit akkor eltettek, azt sokan adományozták a tíz éve nyílt múzeumnak.

 

Várhatóan még számos holttest olvad ki a jégből, de egyvalaki még sem tűnik elő:  Arnaldo Berni, a 24 éves olasz kapitány, aki 1918. augusztus 13-án vezette rohamra az olaszokat a San Matteora, Az ő története is azt tükrözi, hogy az irgalmatlan küzdelmek milyen csekély értelmet kaptak. (Ő egy cenzúrán átsiklott levelében panaszkodott az újságírókra, akik néhány zavaros sort szántak az óriási küzdelmeknek, mivel el sem tudták képzelni, mi folyik fent, mivel fel sem tudtak oda kapaszkodni…) A kapitány három héttel később egy gleccserhasadékba zuhant, akkor, amikor az osztrákok megindultak visszafoglalni a csúcsot. Két hónappal később az olaszok megtörték az osztrák-magyar haderőt, és véget ért a háború… Sokan keresték Berni kapitány holttestét, de hiába. 2009-ben is lemásztak abba a hasadékba, ahová Berni lezuhanhatott, de nem találták.

...először egy szöges bakancs tűnt elő a hóból... (Fotó: Franco Nicolis)

…először egy szöges bakancs tűnt elő a hóból… (Fotó: Franco Nicolis)

A háború emlékeinek kutatói 2013 nyarán – közvetlenül az első hó előtt – fejezték be a bunker körüli munkálatokat, így az idén nyáron egy eredeti „háborús múzeum” várja az elszántabb turistákat. Franco Nicolis úgy fogalmazott: „itt lehet érezni a háború szelét…”

 

A felmelegedés miatt nemcsak holttestek, de visszamaradt, százéves robbanóanyagok is előkerülnek a jég fogságából. A legutóbb előkerült robbanószereket egy gleccserbe vájt raktárban tárolták a Dolomitokban, s egy rutinellenőrzés során vették észre a hegyi mentők.

„A legrosszabb forgatókönyv szerint az évszázad végére az Alpok gleccsereinek területe a tizedére olvad” – figyelmeztet Michael Zemp, a World Glacier Monitoring Service kutatója. Egy biztos: a jég olvadása miatt egyre több tárgy és holttest kerülhet elő Hemingway szavainak bizonyságául, aki az itt zajló harcokat óriási tömeggyilkosságnak és kaotikus mészárszéknek nevezte. S egy utolsó gondolat hőseink tiszteletére, akik ilyen meghökkentő körülmények között tértek vissza közénk: egy osztrák-magyar katona sírfelirata Peio városa fölött: „Megismertem a háborút, és jobban megtanultam szeretni, mint ölni. Azért jöttem, hogy köszöntsem a barátaimat, hogy imádkozzam értük, és az ellenségeimért is, hogy elmondjam a gyerekemnek, hogy ezt sose felejtse el.” – olvasható a sírfeliraton.

 (A cikket a sciencecaffe.com, a telegraph.co.uk és az origo.hu nyomán írta Harsáczki György)

A Punta Linkén kiszabadított felvonókalyiba belseje 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, a peio-i gyűjtemény igazgatójától)

A Punta Linkén kiszabadított felvonókalyiba belseje 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, a peio-i gyűjtemény igazgatójától)

A felvonót egykor működtető Sendling motor 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, Peio háborús gyűjteményének igazgatójától)

A felvonót egykor működtető Sendling motor 2014 nyarán. (Fotó magától Maurizio Vicenzitől, Peio háborús gyűjteményének igazgatójától)

Címke , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.