A határ: a csillagos ég!!! – Zselic

„A Zselici Csillagpark / Schmall Rafael fotója” (Mekkora kép!!! - Harsáczki)

„A Zselici Csillagpark / Schmall Rafael fotója” (Mekkora kép!!! - Harsáczki)

Harmadik helyen a zselici Csillagoségbolt-park www.kaposvarmost.hu - 2015. 11. 03., kedd, 21:04   Augusztusban egy angol turisztikai portál, a „Wanderlust travel magazine” összeállítást közölt Európa, USA és Kanada 13 legjobbnak tartott csillagoségbolt-parkjáról. Ezen a Zselic az előkelő harmadik helyen szerepel, és a Hortobágyi Csillagoségbolt-park is ott van a tizediken.
Éppen tíz éve annak, hogy elindították a nemzetközi csillagoségbolt-park programot, mivel egyre jobban csökken az a terület, ahol a csillagos égboltot és a Tejutat zavaró fényektől mentesen lehet megcsodálni. Az első védett területet 2007-ben nyitották meg a Natural Bridges National Monument területén az USA Utah államában. Európában elsőként a Zselici Tájvédelmi Körzetet terjesztették fel nemzetközi csillagoségbolt-park címre, melyet 2009-ben meg is kapott. Hortobágy 2011-ben kapta meg ugyanezt a minősítést.
(Forrás: internet)

(Forrás: internet)

Kolláth Zoltán, a hazai csillagparkok atyja lapunk 2015/23-as számában volt a hét kutatója rovat vendége, most az említett helyezésekről kértük véleményét. „A csillagos égbolt az emberiség kulturális örökségének része, így az éjszakai ég látványát is meg kell óvnunk a jövő nemzedékek számára. Nagyon sok faj él a természetben, rovarok, madarak, denevérek, melyeket zavar a mesterséges fényforrások által túlzottan és indokolatlanul kibocsátott fény. Van olyan tapasztalatunk is, hogy teljes osztálynyi középiskolás diák úgy érte el az érettség küszöbét, hogy még nem találkozott az igazi csillagos égbolttal, a Tejút látványával. Kulturális örökségünk egy része tehát elveszik... Talán éppen a parkok segítenek abban, hogy ez a folyamat a visszájára forduljon.
(Forrás: internet)

(Forrás: internet)

A remény megvan, hiszen itthon óriási az érdeklődés a csillagoségbolt-parkok programjai iránt. A csillagnéző túrák sokszor már hetekkel előre betelnek. A háborítatlan éjszakai környezetnek a saját szemmel megtapasztalható csillagászati élményen kívül nagy a turisztikai vonzereje is. Az elmúlt években több olyan intézmény is létrejött, ami bővíti is a lehetőségeket Magyarországon. A Pannon Csillagda Bakonybélben és a Zselici Csillagpark a helyszíni sétákon kívül távcsöves bemutatókat és planetáriumi műsorokat is kínál. A Hortobágyi Csillagoségbolt-park is bemutató csillagvizsgálóval bővült a Fecskeház Erdei Iskola területén. A Bükki Nemzeti Park pedig jó eséllyel készül a terület hivatalos felterjesztésére. Persze a turisztikai listák elég szubjektívek, de mindenképpen elismerés a hazai programnak. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem ez az első, ahol a Hortobágy és a Zselic is szerepel. 2014-ben a CNN.com közölt egy 22-es listát (http://edition.cnn.com/2014/03/12/travel/dark-sky-parks-and-reserves/) 2013-ban a brit „Sky at Night” magazin, egy európai tízes listát közölt, benne a Zseliccel. azért is jelentős, mert a BBC műsorához kapcsolódó rangos, amatőr csillagászoknak szóló folyóiratról van szó. E híreknél sokkal fontosabbnak tartom, hogy gyerekek jutnak el a csillagoségbolt-parkokra is rácsodálkozhatnak a háborítatlan éjszakai tájképre, ami fölött a Tejút ível át.”
Kozpontban a zselici csillagda (Fotó: internet)

Központban a zselici csillagda (Fotó: internet)

(Forrás: eletestudomany.hu)

Kerékpárcsaták a Rax és a Dachstein sziklái alatt… (2. rész)

2015. augusztus 5-9. Ramsau és a Silberkarklamm  
Kaiserbrunni reggel a Turmsteinnel

Kaiserbrunni reggel a Turmsteinnel

Schwarzau im Gebirge-i kerékpártúránkról visszatérve a kaiserbrunni táborunknál is megmerítkeztünk a Schwarzában – és klettersteigező társaink is követtek bennünket. Ők is elégedetten zárták a napot, de átgondolva a másnapi lehetőségeket, a továbbutazás, vagyis a Dachstein mellett döntöttek, mivel ott valóban egészen új terep várta őket. Mi maradtunk volna, de alkalmazkodnunk kellett…   Tábor: fenn vagy lenn? Másnap dél körül már Ramschau üdülői és terebélyes vendégházai között nógattuk felfelé autónkat a Dachstein déli falának tövébe. Lázasan járt az agyam, hogyan kellene „lent tartani” a völgyben a tervezett táborhelyet, mivel úgy nézett ki, hogy felhajtunk a felvonóig, és kerékpárral onnan csak lejönni lehet. No, de aztán vissza is kell tekerni 700-800 méter szintet! Nem kerékpár-hegymászásra jöttünk... Alulmaradtunk a stratégiai vitában: a felvonóig fizetős volt az út, naponta pedig két biciklis miatt nem fog senki levezetni… Aznap csúcsforgalom volt, így csak azért mehettünk föl, mert nem szándékoztunk igénybe venni a szuper dél-dachsteini kötélpályát. A fenti útszakaszon várnunk is kellett, míg egy óra alatt lejött néhány autó, és „felfértünk”. A paroklótól is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot.
A szervezők már nem engedtek fel bennünket a felvonóállomáshoz... Szép díszletek...

A szervezők már nem engedtek fel bennünket a felvonóállomáshoz... Szép díszletek...

Panoráma bicikliút: böjtös élvezet Fent elbúcsúztunk, és mindenki ment a maga útjára. Szerencsére Karesz barátom talált egy kerékpáros panoráma utat a térképen, és 1-2 kilométerrel lentebb az aszfaltot faképnél hagyva páratlan élményben lehetett részünk: a hatalmas fehér mészkőfalak tövében robogtunk a kerékpárral, zöld gyep és ősi fenyők mellett suhantunk el és néhány kisebb patakon is átgurultunk. De csak nem akart lefelé ereszkedni…, végül aztán egy másik aszfaltútba csatlakozva mérhetetlen meredeken lesüvítettünk a kérődző tehénkék fáradt szeme előtt. Az országútra leérve véget is ért a kaland, mert az üdülőövezet nélkülözte a természetességet, a félreeső fürdőhelyet, és jó sokáig egy boltot is, amit sörbázisként tartottunk fontosnak. A legutóbbiért nagyon le kellett ereszkedni a település magjáig, de közben ismét találtunk egy „csodálatos” wc-t, amely egy iskola nyitott előterében volt (a temető és a templom mellett), s így ivóvizünk is volt. Aztán megvolt a böjt is, a másfél órás felfelé – bár gyönyörű látvánnyal.   Reggeli suhanás – almról almra Hajnalban keltünk bivakhelyünkön - a koránkelő felvonós turistákkal együtt -, aztán öten három felé váltunk. Ketten sziklázni mentek, mi ketten bicajjal ereszkedtünk lefelé, harmadik társunk pedig gyalog indult a schladmingi Zirngast kempingbe.
Útközben többször is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot és a lengőhidat

Útközben többször is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot és a lengőhidat

Ekkor egy másik kerékpár- és turistautat választottunk. A korai indulás miatt a természet színei még a levegő párájával is variálódtak… A legelőkön egy-egy turista-átjáróban ugyan át kellett emelni a kerékpárt a kerítéseken, és nem volt veszélytelen a meredek murvás úton ereszkedni, de olyan barátságos almok és vendégházak között kanyarogtunk, ahol azok gazdái mindent megtettek, hogy házaik már önmagukban is bevonzzák a vendéget. Szembe idősebb turistacsapatok jöttek, lefelé mályvaszínű sortban kocogó lányokat előztünk meg… Végül ki kellett engedni a féket, és sebességrekordokat döntve leszakadtunk a ramsaui útra. Napunk főattrakciójának a Silberkarklammot (Ezüst-szurdok) tűztem ki, de barátomat még odafelé is puhítanom kellett: bírni fogja a térde. Ramsau központján aznap már csak átsiklottunk, majd – szerencsére - elvétettük a lekanyarodás irányát. Már nem akaródzott visszapedálozni, így Ramsau Kulmba értünk, ahol egy fazsindelyes, gótikus templomba botlottunk. A román stílusban megépített Szent Rupert templom szentélyét gótikus keresztboltozattal egészítették ki az 1400-as években, a falakon pedig 13., 15. és 17. századi falfestmények láthatók. A templom – hívei után - a 16. század második felében református lett, ám az ellenreformációt követően a hívek csak formálisan lettek ismét katolikusok… Belső berendezése 1750-ből származik, nekem azonban az a vasalt, kovácsoltvas adománygyűjtő tetszett legjobban, amely talán ettől jóval régebbi…  
A ramsaui templom és a nagyon gondozott temető

A ramsaui templom és a nagyon gondozott temető

Aktív turisták, passzív vízimalom A templom mögül gyalog- és kerékpárutak indultak neki az idilli dimbes-dombos tájnak. Barátom egy gyermek-klettersteiget tesztelt volna, én pedig egy vízimalmot néztem ki – egy irányba is estek. De nem mindegyik ösvényen engedélyezett a kerékpár használata… A kisebb parkokkal körülvett alpesi családi házak között tekeregve értünk el egy kereszteződéshez, onnan pedig nyaktörő ösvényen robogtunk lefelé a Ramsaubach (Ramsau-patak) malma felé. Végig attól féltem, hogy mit szólna az az osztrák turista, akinek félre kell ugrania, ha szembe jön. Lent meglepetésemre olyan táblákkal is találkoztunk, amely a másik irányból tiltotta a behajtást lóval, motorral, vagy biciklivel… Turistakresz… Öt perc múlva a gyerek mászóhely aljánál, a „Kali Steignél” voltunk és már jöttek is a családok szép számmal – sisakban, beülővel, karabínerrel. Az egyik apuka mankóval is el volt látva… A patak zúgó vizéből éppen ott vezettek ki némi vizet, hogy az egy favályún keresztül a közeli famalom lapátjaira zúduljon. Bár a kerék állt – a víz nem hajtotta -, a csobogó víz nagyon üdítő látvány volt. A vályú mellett le is zöttyentünk a padra egy régi malomkerék-asztal mellé. Ott olvashattuk, hogy egykor 64 malom kerepelt erre, s ez az utolsó - 1984-ben renoválták. A malomtól a Silberkarklamm-leágazásig nagy szintet veszítettünk, de a védett szurdok bejáratáig sokat vissza is kellett „törleszteni”. A poros lejtő-parkolóban még kerék is kipörgött! Hosszú kaptató után megpillantottuk a szoros sziklafalait is.  
Víziparadicsom a malomnál...

Víziparadicsom a malomnál...

Egy belépőért dupla élvezet… A szorost 1928-ban építették ki először annak tulajdonosai, s azóta tették ezt számos alkalommal, mivel a lezúduló árvizek időnként nagy károkat tettek a lépcsőkben, hidakban, egy alkalommal pedig teljesen tönkrementek a műtárgyak. Az alpesi szövetség tagjainak sem adhatnak kedvezményt ezen rizikó miatt – írták a bejáratnál. - 3 Eurót mindenképpen megér! – néztem barátomra és mentünk mindketten, biciklijeinket a bejáratnál lelakatoltuk. A jegyet egy igen idős hölgy adta egy kempingasztalnál – a nagymama a családban marad. Áttrappoltunk az első fahídon, aztán besoroltunk a látogatók közé. A masszív, jól megépített, igen hosszú meredek gyalogjárók a szoros oldalán vezettek. Bár lent döngött a völgy, sejtettük, hogy fent még többet láthatunk… Kis idő múlva a patak sziklafalak közé szorult – velünk együtt. Itt volt a Silberkarklamm „legsötétebb” része, s a turistaút a fal és egy víkendháznyi sziklatömb között vezetett feljebb. Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!
A Silberkarklamm bejárata

A Silberkarklamm bejárata

A szoros felett egy lankásabb rész következett, ahol (bizony!) egy 130 méteres vasalt út indul, mégpedig kötélhíddal a patak felett! Aki készül, az maximálisan kihasználhatja a 3 Eurós belépőt… Nekiugrottak többen is, azonban a C/D-s nehézségű fal meg is akasztotta az első párost. Negyedóra vesződés után visszafordultak. Közben egy egész csapat tizenéves lány készülődött utánuk, akik aztán már viccet űztek a sportból: mérlegállásban pózoltak a kötélhídon – egymással szinkronban.   Vízesés – a „csúcson” Ezután meredeken szaladtak fel a járdák, s egy hosszabb szakasz után láthattuk, hogy csak kicsivel érkeztünk a csúcsforgalom – vagy egy busznyi ember – előtt. A lajtorják végénél elidőztünk és hagytuk, hogy továbbmenjenek. Érkezett egy kisebb kutyatenyészet is – falépcsőkön! Itt láthattuk már az ütős szintkülönbséget: a bejárattól legalább 110 métert emelkedtünk! (A szoros szintkülönbsége 125 méter) A fenti, nyugodtabb szakaszt már erős napsütésben élveztük, s a szemközti falról kisebb erek csobogtak le a patakba. De a Schleierfall (Fátyol-vízesés) is itt várt ránk, amely mellett a klamm második vasalt útja vezet fölfelé… Ennek hossza 140 méter, és jóval a 70 méteres vízesés fölé mászhatunk rajta. A zuhatag nevéhez méltóan porlik szét, és élénkzöld mohapárnák között csapong a vize.
Ezek a mai fiatalok itt Ausztriában jól nyomják a klettersteiget..!

Ezek a mai fiatalok itt Ausztriában jól nyomják a klettersteiget..!

Ennek tövében bukkan elő a kövek közül, és indul útjára a Silberkarbach vize. Egy széles völgykatlan aljába érkeztünk -  itt a szurdok eleje. Barátom itt visszafordult, én pedig még elballagtam a hüttéhez (1250 m), amely a hőség miatt nem is volt olyan könnyű. A hüttétől is indul egy rövidebb vasalt út, de a helyi közönségnek a mászás helyett az egyértelműbb, hogy megebédelnek a hegyi vendéglőben. A menedékház ellátmánya éppen a szurdokjárók feje felett érkezik ide egy kis drótkötélpályán. Visszatérve a szurdok tetejéhez az volt a meggyőződésem, hogy a völgyteknő egy karsztos beszakadás, melynek vizeit szó szerint lecsapolja a Silberkarklamm. A szoros kényelmesen 1,5 órás program. Barátom kipihenten várt lent - megebédeltünk, óvatosan megfürödtünk a patakban, aztán lesiettünk a 250 méterrel lentebb elterülő Schladmingba, a kempingbe. De felesleges volt a sietség, mert klettersteigező társaink csak négy órával később jelentkeztek az autóval.  
Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!

Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!

Barátom, nem árt, ha megjegyzed: a kerékpáros és a hegymászó útját nehéz egyeztetni!

Harsáczki György

A fürdőkultúra matuzsálemei – „újratöltve”

Százéves fürdők – Székesfehérvár, Szerencs, Kunszentmárton
A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

  Számomra elég későn jött el az a nap, amikor Székesfehérvár megnyílt előttem, és elvarázsolt kincseivel, titkaival, gazdag örökségével. Először azon a Fehér-Vár-Palota túrán siethettem át belvárosán, amely során az egyik legcudarabb idő kísérte a célig a turistákat. Talán 2003-ban. A második alkalom nem jó hangulatban történt - így nem lehet megszeretni egy várost… Aztán eljött 2011, amikor két nap jutott rá, és kiderült, mennyit ér. Sajnos az akkor készített fotók fele elveszett, így vissza kellett jönni.   A szecessziós „házsor” Legutóbb a belváros egykori északi kapujának helyétől léptünk a Fő utca sétálói közé a késő délután éles oldalfényében, és hossza elidőztünk a már ismerős épületek között. Már az utcai lámpák fényében sodródtunk be a Táncsics utcába, ahol egyik kedvencem, a Pávás ház szecessziós épülete köszöntött. A „kis ékszerdoboz” még így, megkopott állapotban is szívet melengető, keleties hullámaival – amelyek hozzátapadni vágynak a soron következő épülethez, ami nincs is. Az U-alaprajzú lakóház nevét a féloszlopfőkön kidomborodó páva-motívumokról kapta – a festett üvegű padlástéri ablak körül életfa-relief figyelhető meg. Nem túl szembeszökő, de a bal oldali szomszédja is szecessziós, de már a visszafogottabb fajtából.
Az Árpád fürdő központi épülete

Az Árpád fürdő központi épülete

Bár nagyjából ugyanakkor épült, mégis, mintha foghíjat töltöttek volna meg a tőle jobbra látható Árpád fürdő építményével. (Néha a régiek sem figyeltek oda, mi, mi mellé tesznek.) A 2010-ben felújított fürdőt már négy éve is körbesimogattuk a szemünkkel, s most is nagyon hívogató volt kivilágítva. – Biztosan zárva vannak már! – gondoltuk mégis és szállásunkra indultunk. Másnap reggel ismét erre ténferegtünk, s akkor eldöntöttem, hogy nem elégszem meg a homlokzat látványával – amit mindenki le tud fényképezni -, és engedélyt kérek egy beltéri fotósétára. Tudtam már, hogy a fürdő hátoldala a Várkörútra néz, de azt, hogy, milyen lehet a száz éves intézmény belső elrendezése, nem tudtam elképzelni.   Hübner tervez, Blaha gyógyul A magas mennyezetű belépőcsarnokban máris elém tette „névjegykártyáját az Árpád – két márványtáblán: Kaltenecker Márton kezdeményezésére épült fürdőt a helyi Takarékpénztárak és egy kereskedelmi bank alkotta részvénytársaság építtette – Hübner Jenő tervei szerint. Hübner építész által tervezett közintézmények a szélrózsa irányában találhatók: Balassagyarmaton, Kolozsváron, Győrben, Tordán és Budapesten. Ő tervezte a fővárosi Fő utcai (Gyorskocsi utcai) Börtönt és a díszes győri Városházát. A belépőjegy vásárló pultnál kiderült, hogy még éppen nyitás előtt álltak, így a fürdőben csak a dolgozók voltak, és az egyik hölgy elkísért a bal oldali szárnyba. Elsőként azzal büszkélkedett, hogy a fürdőt öt éve újították fel, miközben arra törekedtek, hogy az 1905-ös átadás állapotába kerüljön. A fürdő az Árpád-forrás szénsavas vizére épült, s ezt gondolatban összekapcsolhatjuk a fürdő mögötti, szintén szénsavas vizű Zsuzsanna-forrással, és a jó egy kilométerrel északabbra található Csitáry-kúttal, amely savanyú ízű ásványvize 200 méterről tör fel – hasonló geológiai körülmények között. A Zsuzsanna-forrás egészen az 1970-es évekig szivattyúzás nélkül tört a felszínre – napjainkban – csak – vezetékes ivóvizet szolgáltat a kút.
A Törökfürdő

A Törökfürdő

A fürdő ásványvizes fürdőként működött, ám a népszerűségre való tekintettel 1920-tól számos épületrésszel bővítették ki - étteremmel, szállodával, kávéházzal, színházzal(!) – így vonzva több vendéget. 1925-ben kerthelységgel, téli kerttel és nyári mozival bővítették, s – milyen furcsa – csak ezután kezdeményezték hivatalosan gyógyfürdővé nyilvánítását. Blaha Lujza – a Nemzet Csalogánya - több alkalommal vett itt kúrát, ez a fürdő volt a kedvence.   Gondok az illetékekkel… Az 1930-as években a főváros mellett csak Székesfehérváron volt egész évben működő gyógyfürdő. Ezekben az időkben Klein úr volt az üzemeltető, aki nagy igyekezettel próbálta növelni a vendégek számát, ám – a fennmaradt hivatalos levelezés szerint - nem volt elégedett az eredménnyel. 1936-ban ismét az intézmény kibővítését tervezték, ám 1938-ra a homlokzatok már felújításra szorultak – a fürdő 1939 körül már anyagi nehézségekkel küzdött. Az épület, a berendezések és a szolgáltatások színvonal-esése miatt már napirenden volt a „szálloda” címének visszavonása. Az Árpád fürdőt éppen a háború végére sikerült ismét egyenesbe hozni, de a szovjet támadásban jelentős károk érték. A háború után néhány évig csak a „tisztasági fürdő” rész működött, de 1948-ra kinyitott az Árpád szálló is, és 1989-ig üzemelt, mint fürdő és uszoda.   Pöttyözött gipszdísz és törökös stílus Az a baj, hogy e legutóbbi évszám után mindig óriási károk, pusztítások szoktak következni… A százéves szecessziós fürdő egészen 2005-ig üresen állt, s közben gyorsuló méretékben romlott az állapota. (Ebben az időszakban Magyarországon a tulajdonviszonyok hosszas tisztázása, az állagmegóvások és a felújítások felelőseinek még hosszasabb keresése folyt – általában. Közben a gazdátlan, elhanyagolt építmények nagy része óriási károkat szenvedett, ha ugyan el nem pusztult…)
Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival...

Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival...

2005-ben magánkézbe került – és megmenekült. A folyosón látványos fotópárokban láthattam a felújítás előtti és utáni állapotokat – most nagy élmény volt a tiszta, ékes folyosókon sétálni. A kupolás bejárati terem falaira is felkerültek az aprólékos kidolgozottságú stukkódíszek, díszlécek, s az aranyozott „pöttyözés” sem hiányzik róluk! A fordulóban álló oszlop az egyetlen, amely eredeti formájában maradt fenn. A fürdő léptéke és hangulata kifejezetten családias – ebben szerepük lehet a falak és a burkolóanyagok, drapériák okker és terrakotta színeinek. A központi fürdőcsarnok körül két kisebb-nagyobb bár is élvezetesebbé teszi a fürdőben töltött órákat. Sok dolgozó a „török stílusú” pihenőre büszke szamárhátíves boltozataival, de a fürdő fő éke a „Törökfürdő”, a amely az épület szíve is. Bekukkantva a medence rezzenéstelen víztükrére, legszívesebben belesiklottam volna a 36-38 fokos vízbe, aztán pedig elücsörögtem volna bámulva az ünnepélyes teret…   Monarchiás hangulat… A másik, főleg a műértők számára érdekes megújulás az eredeti – mondhatjuk: száz éves – fából készült kétszintes öltözőkabin sor újjáépítése, a hozzájuk vezető falépcsőkkel. Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival... s ezt érezhetjük a legtöbb, szecessziós formavilágú nyílászáró esetében is. Már elköszöntem volna, amikor kiderült, hogy a modern részbe nem sikerült betalálnom. A százéves falak mellé felhúztak egy új szárnyat is – az élményfürdő is ott működik - minden zubogó és csobogó alkalmatossággal -, ám meg kell említeni azt az érdekességet, hogy a vese alakú medencére az emeletről is le lehet látni – egy nagy mennyezeti lyukon. Izgalmas! A mozaikborítású szauna - a Tepidárium – szinte egy terem, amely a régi épület leghátsó helysége.  
A szerencsi templom és mellette a fürdő - képeslap az 1960-as évekből

A szerencsi templom és mellette a fürdő - képeslap az 1960-as évekből

Szerencs: fürdő a vár mellett E sikertörténet után eszembe jutott jópár fürdőépület, amely a századforduló táján – az aranykorban – épült. Szerencs szecessziós stílusú Községi Fürdőjének nemcsak az utolsó évtizedei voltak szomorúak, de megépülte is „zaklatott” volt. Szerencsen az 1890-es évek elején a fürdőkultúra fellendülésével vált közüggyé egy közfürdő és uszoda megépítése. A szomszédban – Bekecsen és Erdőbényén – már volt egy-egy strand, így a polgárok már tudták, milyen jó is az nyáron… 1899-ben egy mérnök ingyen megtervezte az épületet a néhai mosómedence helyére – ahol források fakadtak -, de a költségeket drágállották az elöljárók, s a plébánia kertjéből is meg kellett volna venni egy darabot. Így vajúdott a fürdő ügye 1908-ig. Új (ingyen) terv született, a telek kérdése is megoldódott, s már csak az volt a kérdés, hogy az uszoda és kádfürdő mellett legyen-e gőzfürdő, amikor újabb ellenzői támadtak a tervnek: ők inkább gimnáziumot szerettek volna. Az 1909-ben elkezdett építkezés alatt még két kivágott évszázados topolyafa borzolta a közvéleményt és a novemberi esőzés tett károkat az épülő fürdőben, de 1910 nyarán átadták – egyelőre uszoda nélkül. A szerencsi fürdő hivatalosan nem volt gyógyfürdő, ám kénes hévize – állítólag – olyanokat is meggyógyított, akiken még a híres pöstyéni víz sem segített. A Községi fürdő az 1960-as évekig közkedvelt volt – 1963-ban történt az utolsó előtti felújítása -, amikor a vízhálózat kiépítése és a fürdőszobák elterjedése miatt egyre csökkent rá az igény és az 1970-es években bezárták. Én is emlékszem a vadszőlővel befutott tömbjére, amikor a szerencsi vár körül sétáltunk. Ez fürdő? – hitetlenkedtem gyerekfejjel. Felújítása 2006-ban kezdődött meg, s ma már a napjainkra jellemző pezsgő-, élmény-, és wellness szolgáltatásokkal várja vendégeit. Kunszentmárton 1909-ben átadott ártézi gőz- és kádfürdőjének százéves, eklektikus épülete viszont nem ért révbe. Hét éve, 2008-ban még volt rajta tető…

Harsáczki György

Új kiállítás és kiállítótér nyílt meg Nagykovácsiban

A Szív-Tér Kastélya Kulturális Központ és Galéria szalagátvágása (Kiszelné Mohos Katalin, Nagykovácsi polgármestere és Névai András)

A Szív-Tér Kastélya Kulturális Központ és Galéria szalagátvágása (Kiszelné Mohos Katalin, Nagykovácsi polgármestere és Névai András)

A festő és fényképésze Az elvándorlás ellenpéldájaként egy kiállítóhely és ezzel együtt egy kiállítás megnyitója zajlott le szeptember 11-én és 13-án, pénteken Nagykovácsiban (az első „sajtónyilvános” volt.). Névai András fotóművész öt évvel ezelőtt az Egyesült Államokból költözött haza Magyarországra, habár csak az utóbbi tíz évben lett kapcsolata Magyarországgal, és egész életét a tengerentúlon élte le. Budapest közelségének fontossága végül őt Nagykovácsiba irányította, ahol megvásárolta a település egyik kocsmáját, hogy barátaival együtt azt szíve szerint alakíttassa át a kultúra otthonául, a képzőművészet, a tánc - a szív és a lélek találkozóhelyévé. 13 hónapon át dolgoztak a „kastélyon”. Névai András olyan helyet akart, ami még nemzetközileg is ritkaság: ahol a szív és a lélek is téma. Emellett egy új találkozóhelye is lesz a falu művészeinek. A több mint száz éves „Kastély kocsma” épületének a galéria csupán az első, nagy tere – idővel a hátsó épületrészt is a meditáció és a képzőművészet szolgálatába kívánja állítani. Az alapító a világ számos országából származó művésszel vette föl a kapcsolatot, és kapott sokfelől érdeklődést a galériában történő bemutatkozásra. „Csak olyan alkotás vagy tevékenységre nyitott a galéria, amely szívből jön, a legfelsőbb csakrákba talál, és ezt megérzi a művészember.” – mondta Névai András, aki megmutatta a mindig magánál tartott ingát, amely az elbírálásban segíti őt. Ő már 35 éve tanítja az inga használatát világszerte.
Víz, víz mindenütt... - Breznay Pál képei a megnyitón

Víz, víz mindenütt... - Breznay Pál képei a megnyitón

Első meghívottja egy jó barátja, Breznay Pál, Párizsban élő festőművész, akit joggal neveznek a fény és víz festőjének. „A Tudatos Szemlélő” címet, illetve a „És a fény természete... – Egy festő és a fényképésze” alcímet viselő első tárlaton műveikkel egy tájon „osztozkodtak”. A fotós Arizonába hívta a festőt, akit alkotás közben fényképezett le a vörös sziklás, édenkerti vidéken. Breznay Pál festményeinek külön életet élő víztükrei, surrogó patakjai, víz-reflexiói nagy élmény – különösen turistáknak, természetbarátoknak... Ábrázolásmódja – mint olvastam – hatást gyakorolt a párizsi reklámgrafikára is. A vizek mellett a lovak, a zsánerjelenetek, enteriőrök is a festő kedvenc témái. Névai András sokáig ásványokkal, kristályokkal is foglalkozott, s a következőkben a legszebb darabokból szeretne egy múzeumot, de helyi kis ásványbörze rendezését is el tudja képzelni. A Nagykovácsi felső végén található meditációs központ működtetése is András tervei között szerepel...
Arizona vörös sziklái között... (Breznay Pál festménye)

Arizona vörös sziklái között... (Breznay Pál festménye)

A Szív Tér Kastélya Kulturális Központ és Galéria alapítója számít a Nagykovácsi környékén kirándulókra, akik séta, sport előtt, vagy azután felkeresik az aktuális kiállítást, vagy részt vesznek valamelyik előadáson, tréningen. A nyitvatartás igyekszik az igényekhez igazodni, vagy – időpontegyeztetéssel - szó lehet ettől eltérő időpontról (Kedd–Csütörtök: 14–18 ó, Péntek: 15–19 ó, hétvégén: 13–18 ó, Hétfő: zárva). A galéria a Teleki-Tisza-kastély megállója és a Posta között található. Címe: 2094 Nagykovácsi, Kossuth Lajos utca 16. E-mail: szilvia@szivterkastelya.com

Harsáczki György

Elherdált kastélyok – terhes örökségünk… (romos kastélyok sorsa)

Figyelemmel követtem a 2012-ben írt és feltöltött „Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…” című cikk három mostoha sorsú kastélyát, és az utolsó utáni pillanatban itt is, ott is „megmozdult valami”. Talán az a felismerés késztette tettekre a – leginkább – illetékeseket, hogy „ha már a puszta falak is eltűnnének egy gazdag úri lakból”… Ez sírnivaló! Mit lehet még megmenteni ezekből a romokból (egy kis település tulajdonaként), ki fog derülni… Nézzük hát! Először Serke lendült akcióba.   www.ujszo.com     2013. augusztus 7.

Megmenthetik a serkei kastélyt

  Serke (Širkovce). Európai uniós pályázatnak köszönhetően az önkormányzat megpróbálja megmenteni a Gömöry-kastély egyik szárnyát. Az épület helyreállításához azonban jóval több pénzre lenne szükség a most elnyert összegnél. Kisfaludi Nándor polgármester lapunknak elmondta, idén már harmadik alkalommal pályáztak az épület tatarozására. Jelentős akadályokat kellett legyőznie a községnek, mire idáig eljutott. Először a terület tulajdonjogát kellett rendezni, ezt követően az épületet és az azt övező, hathektáros parkot is regisztráltatni kellett a Műemlékvédelmi Hivatalban. Csak ezután igényelhettek uniós támogatást. A Gömöry-kastély felújításának tervdokumentációját is uniós forrásból dolgoztatta ki az önkormányzat még korábban. Januárban jelentkeztek a kulturális minisztérium Újítsuk fel házunkat pályázatára. Serke község 50 ezer eurót kért a munkálatokra, a pályázat elbírálását követően azonban csak 15 ezer eurót hagyott jóvá a tárca. A település 5 százalékos önrésszel járul hozzá a költségekhez, ez 2500 eurót tesz ki, mivel a tárca az önrész összegét az igényelt támogatásból számítja ki. Hat közhasznú munkás is segít a munkálatokban, nekik hat hónapra nyújt munkalehetőséget a pályázat. A munkálatokat a Műemlékvédelmi Hivatal losonci kirendeltségének munkatársai felügyelik. Ők határozták meg azt is, hogy a most elnyert pénzt mire fordíthatják. Ebből az összegből egyébként a kastély bal szárnyát próbálják megmenteni. Mivel beszakadt a tetőszerkezete, faanyaga pedig eltűnt, már csak a csupasz falak maradtak. Több helyen azok is jelentősen megrongálódtak. A pályázati pénzből a bal szárny falait igyekeznek helyreállítani. Felfalazzák a leomlott részeket, és a vakolatot is felújítják. Végezetül betonkoszorúval zárják le a rekonstruált rész tetejét, ez védi majd meg az időjárás viszontagságaitól. A munka már elkezdődött. Bár az önkormányzat rendszeresen kaszáltatja a kastély és az azt övező park területét, most alaposabban meg kell tisztítani a területet. Hamarosan a kőművesmunkák is elkezdődnek. Az épület teljes felújításra azonban még az igényelt 50 ezer euró sem lenne elegendő. Kisfaludi mindenképpen szeretné megmenteni a kastélyt, önerőből azonban erre képtelen a község. A polgármester már most figyeli a pályázati lehetőségeket, az újabb felhívásokra ismét pályázni szeretne. A Gömöry-kastélyt a Szilassy-család építtette késő barokk stílusban a 18. században, 1750 és 1770 között. Később a Gömöry-, illetve Maróthy-család birtokába került az épület. Az utolsó serkey Maróthy az 1960-as években hunyt el, az addig épségben megőrződött, eredeti bútoraival berendezett, ép kastély pár év alatt tönkrement. Egykor ritkaságszámba menő, barokkos, csónaktestet formázó tetőzete teljesen megsemmisült.

Ibos Emese

S hol áll a kastély 2015-ben? A www.rimavska.sk 2015. augusztus 6-án megjelent szlovák nyelvű cikk alapján folytatódtak a munkálatok - amint az előző cikkben olvashattuk: felfalazzák a bal szárny falait, és fölül betonkoszorúval zárják a falakat. Úgy tűnik a település újabb 20 ezer eurót „nyert” Kulturális Minisztériumtól, s a közmunkások augusztus közepén állnak ismét munkába. Serke közhasznú munkásai továbbra is kaszálják a kastély környékét. Az épület részleges-teljes helyreállítása még az elején tart, de már meglepetésként feltárult a kőpadló két motívuma: egy horogkereszt és egy Dávid csillag.

Kisfaludi Nándor polgármester elképzelése szerint a megmentett kastélyban lehetne a községi hivatal székhelye, illetve egy Gömöry-emlékszoba mellett könyvtár és múzeum is helyet kaphatna a csinos épületben. Megrendezhetnék annak a fotókiállításnak is a folytatását, amelynek első részét 2011-ben mutatták be a Gömör-Kishont Múzeumban a Gömöry-Maróthy-családok mindennapjairól a századfordulóról.

A nagy ágyúöntő, a nagy mesemondó, és a nagymedence

Kisbacon töviről-hegyire – a Csillagösvénnyel  
Mackó bácsi feredőjében, a gübbenőben...

Mackó bácsi feredőjében, a gübbenőben...

- A Bodvaj Egyesület két tagja lesz a kalauzunk – mondta a mikrofonba idegenvezetőnk, Bálinth Zoli Kisbacon közelében járva - Vezetőjük, Benedek Márta, aki Benedek Elek leszármazottja, és egy társa. Kora délután volt már, a busz többi utasával együtt nagyon vártuk már, hogy közelről láthassunk valamit ebből a barátságos vidékből. Kőrispatakból indultunk késő délután, s nem tudtuk, meddig utazunk.   Merre van Erdővidék? A jól hangzó Erdővidék helye nem közismert. Ez is egy „szék”, mégpedig Bardóc-Miklósvárszék, amely eggyel nyugatabbra található a dél-erdélyi Háromszéktől. Ezek nem megyék, hanem a középkor során kialakult, a vármegyékhez hasonlatos közigazgatási egységek, amelyek 1872-ig voltak érvényben. Bár egyes helyeken a „csupasz” legelők a jellemzőek, többnyire azonban erdők borítják a hepehupás tájat, de a völgyekben megbúvó falvak templomainak fehér tornya, és házaik piros cserepeinek harmóniája is az Erdővidék arculatának szerves része.   Kisbacon elsősorban híres szülöttjéről, Benedek Elekről nevezetes, de bennünket először az errefelé gyakran előforduló borvízforrások csoportjához irányítottak, amelyet 2013-ban építettek ki a Székelyföldi Fürdőépítő Kaláka-program keretében – amolyan erdővidéki módra: fából, természetes módon, komolyabb betonozás és aszfalt nélkül. Márta és kolléganője felszállva a buszra bemutatta a 2003-ban, helyi „bibliaórás ifikből” alakult ifjúsági egyesületet, az 500(!) lelket számláló Kisbacont, s ezalatt – a falun át - meg is érkeztünk a Kisbacon határában fekvő meseparkba.  
Pallókon igyekeztünk a nagymedencéhez

Pallókon igyekeztünk a nagymedencéhez

Borvíz után gübbenő Ennek állomásait a Bodvaj Egyesület tábláit követve vettük sorra. Ha lóval jöttünk volna, még a kötőféknek is lett volna helye: a lőkötő oszlopánál… Elsőként a falu borvizének pavilonjához sétáltunk – egy kis fedett fahídon át -, amelyet az erre jellegzetes kalcium-magnézium-nátrium-hidrogénkarbonátos forrásvizek egyike fölé építettek. A víz a forrást lefedő „fahordó” oldalából csorgott acélcsövön. Ásványi anyag-tartalma bizonyítékaképpen a túlfolyó árok alját narancs színű kéreg vonta be. Az első „feredőhöz” (fürdő) vezető rövid ösvényt egy tündérmesét elbeszélő táblasor kísérte. Mackó bácsi feredőjének – vagy ahogy a helyiek nevezik, a gübbenő - teteje kékes-szürkés vízzel teli kis medencére vetett árnyékot, amelynek gondosan megmunkált kideszkázott szélére már többen leültek és belelógatták a lábukat a fel-felbuggyanó buborékok közé. Nosza, én sem voltam rest, de hamar kiderült, hogy a lábfürdőzők arckifejezése nem volt egészen őszinte: a víz olyan hideg volt, hogy fél perc után mindenki kiemelte a lábát… Nem is értem, mitől lehet ilyen hideg itt, egy középhegységben?   Közkedvelt, mert ez a strand! Tudni kell azonban, hogy a víz – fürdőkúraszerűen alkalmazva – jó a visszérbántalmakra. A víz hűvössége ellenére nem akaródzott továbbmennünk - a környezet friss zöldje és a boglárka sárga mezői „delejezték” a társaságot. A terület mocsaras mivoltáról gyorsan meg is győződött valaki: azonnal térdig merült a fekete fertőbe. (Alig 20 méterrel arrébb külön iszapfürdő „áll a vendégek rendelkezésére.”) A közeli Nagymedencét pallókon közelítettük meg a mocsár felett, amely szintén gondosan ki van deszkázva, és a feredőből kapja vizét. A kisbaconi gyerekek már kivárják, hogy egy kicsit melegedjen, és aztán jön az ugrálás – mint ottlétünkkor is! Suli után, fél kettőkor már itt hancúroztak. A cseréptetős, falak nélküli csinos pavilon alkalmas az átöltözésre, akad egy asztal is, és véd a nap és az eső ellen. A feredő igen népszerű, leginkább azon egyszerű okból, hogy a jóval nagyobb Baróton még most sem készült el a strand – ez a környék egyetlen szabad fürdője. Építői között meg kell említeni a magyarországi Ars Topia Alapítvány építészeit és hallgatóit, akik önkéntes munkával álltak a helyi erők mellé.  
A kohó tetején

A kohó tetején

Szabadságharcos-ipari műemlék Ekkor a „bodvajiak” névadójukhoz vezényelték buszunkat, mivel Bodvaj eredetileg annak az egykori kis ipartelepülésnek a neve, amelynek – bár korábban is kohászkodtak itt - írásos emlékei 1831-ig nyúlnak vissza, amikor Zakariás Antal örmény iparos megindította a helyi vasércre települt vaskohóját. Bodvaj kifejezetetten nevezetes hely, mivel 1848-49-es szabadságharc idején itt öntötte első ágyúit Gábor Áron a háromszéki önvédelmi harchoz. Amit itt elsőként említenek, az a felújított kohó, amely formáiban a bükki, Garadna-parti „Őskohóra” emlékeztet, csak kisebb. Fénykorában, 1875-ben 21 lakóházban százan éltek itt, s Zakariás Antal már 1853-ban kőkápolnát emelt a munkásoknak. 1905-ig volt élet a telepen, aztán az 1950-es években üzemeltették egy rövid ideig, s utána végleg bezárt: a az erdő lassan visszaveszi a házak helyét és a temetőt… Bodvaj a neve ma az egész Fenyves-völgynek, ahol számos bővizű borvíz forrás ered (Rezes-, Veres János-, Rossz-, Fingós-, stb. borvizek), és medve, hiúz, illetve farkas is előfordulhat – az információs tábla szerint. A helyiek körében kedvelt táborozóhely, és a faluhoz közelebb szívesen építenek kis nyaralókat. Majd 10 kilométer buszút után kiszálltunk a kohónál, pedig a Fenyves völgye alig lett egy kicsit szélesebb. A tűz 1954-ben húnyt ki a kohóban, s lett szinte egészen rom a nyers kőépítmény, de a erdővidéki ipar- és szabadságharcos emlékek óvói először 1971-ben, majd 2006-ban is helyreállították. Mi a tetejére is felléphettünk, mert – gondolom a mászókat leszerelve – eleve rámpát szereltek a tetejére – a hegyoldalból. Ma míves, négynyelvű tábla nevezi meg a helyi ipartörténeti emléket és Gábor Áron tettét. „… ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és azokkal próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tíz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának” – így szólt ő, mielőtt Bodvajra ment volna. Így hát ez a környék legfőbb szabadságharcos emlékhelye, amit az olvasztómű szájába helyezet sok nemzetiszínű koszorú bizonyított.  
A mai emlékházat Benedek Elek élete derekán magának és családjának építtette

A mai emlékházat Benedek Elek élete derekán magának és családjának építtette

Ahol küzdött a cimborákért… De nem véletlenül híres az erdélyi vendégszeretet és vendéglátás, mert a kohó szomszédságában apró tűz füstje szállt fel, s a mögötte álló, esővédős asztalokat, padokat „beépített” egyesületi tagok rakták meg harapnivalóval, a hecsedlit a padlizsánkrémet, és a szalonnát sem kihagyva! Aki az utóbbit sütve akarta, az nyársra tűzhette. Az erdei falatozás jó hangulatban, s a legjobb időben történt…   Kisbacon elsősorban híres szülöttjéről, Benedek Elekről, Elek apóról nevezetes, aki íróként, újságíróként és országgyűlési képviselőként is mindig szem előtt tartotta a magyar irodalom, és a magyar ifjúsági irodalom ügyét. Trianont követően szülőföldjére költözött vissza és utolsó nyolc évében – többek között – a Cimbora című gyermekújság felmaradásáért küzdött a román nacionalizmus folytogatásában. Andrea tartott velünk, s vezetett bennünket a kisbaconi iskola elé, ahol 2009 óta egy bronz Elek apó ül egy kicsi parkban – háttal a Barót-pataknak. Ugyan le lehet ülni mellé fényképezkedni, de szerintem nem stílusos viselkedés… Használhattuk az iskola mellékhelyiségeit, s közben a kisbaconi gyerekek hevesen rúgták a bőrlabdát az apró udvaron. Még van gyerek és iskola… Benedek Elek emlékháza, amelyet ő építtetett 1896-ban, a múlt századvégi udvarházak mintájára épült. Homlokzatán a Mari felirat a feleségének szól. Emlékházzá 1969. május 25-én avatták, de ehhez előtte számtalanszor kértek hiába engedélyt Ceausescu kommunista pártvezérnél. De akkor megmozdult egész Erdély – ötezren jelentek meg, s ezek között a magyar értelmiség színe-java. 1945 óta nem volt ilyen alkalom...  
Elek apó emlékháza valóságos zarándokhely

Elek apó emlékháza valóságos zarándokhely

Ismerős mesekönyvek A ház belseje otthonos, barátságos, mint amit egy nagy családnak építettek, a dolgozószoba pedig, amelynek asztalánál Elek apó az utolsó szavakat vetette papírra: ünnepélyes… Nekem  praktikus volt, ahogy Réka néni, Benedek-leszármazott leültetett mindenkit, és elmesélte az erdélyi nagy mesemondó életét. Másképp nem is jegyeztük volna meg jobban, de az nem lett számomra világos, hogy minek tekinthetjük őt? Mesegyűjtőnek? A polcokon a második generációs mesekönyvek közül – milyen érdekes – több ismerős volt. A falakon régi fotók, festmények, rajzok, üdvözlő feliratos szőttesek díszlettek, szerte könyvespolcok álltak, nemzetiszínű szalagok villantak, és fent… egy fantasztikus szecessziós lámpa függött.  
A malom „gépházában”

A malom „gépházában”

A malom gépháza és a királyi britek Már 3-4 látnivalót is kipipálhattunk aznapra képzeletbeli jegyzetfüzetünkben, de egy működő vízimalom ma már kihagyhatatlan! A Barót-patak hídjánál jobbra fordultunk, s már „fordítottam” is, mi a mellettünk futó mély árok: ez a malomárok, mivel közvetlenül a folyóvízre nem építettek vízimalmot, mert az első áradás összetörte volna a lapátjait. Egy alacsony faépület oldalánál álltunk meg, de Bálinth Zoltán idegenvezetőnk útmutatása mellett láthattuk, hogy a vízikerék fapallók alatt várja a bádoglapátjaira érkező vizet. Most nem forgott – ráadásul a molnárt is elő kellett keresni. Zoli nem volt rest, s csak néhány percet álldogáltunk a gyönyörű virágos kerttel ékített udvaron - percek múlva a nyitott ajtóban tolongtunk. Molnárunk igen halk szavú ember volt, de készségesen mutogatta a szerkezeteket, s fűzte hozzá feladatukat. Zoli volt az ő szócsöve. A terményőrléshez aztán megindította a kereket is – egy kis csapólemezzel a kerékre vezette az árok vizét, s amit még én sem tapasztalhattam: a „bátrakat” levezette a „gépházba” a forgó kerekek és szíjjak közé, amelyeket miket mind-mind a vízikerék hozott mozgásba. Mire kimásztam a „veremből” a vendégkönyves asztalkánál két nagy, bekeretezett fotót nézegettek utastársaim. A fotókon nem mások, mint a brit Királyi család tagjai szerepeltek a malmot kezelő család tagjaival. Erdővidéken köztudott, hogy Károly hercegnek már több háza van a közeli Zalánpatakon, és rendszeresen „jár” Erdélybe kikapcsolódni. Magyar őse is van, mivel II. Erzsébet ükanyja, Rhédey Klaudia Maros megyében született.
A fotókon nem mások, mint a brit Királyi család tagjai szerepeltek...

A fotókon nem mások, mint a brit királyi család tagjai szerepeltek...

Éppen kifújtuk volna magunkat, amikor jelezték, hogy egy fiatalasszony mos a patakban. Ilyenkor az ember már nem tud szelektálni – fut, hogy ismét újat lásson. Nagyon „felpörögtünk”, így a tájház meglátogatása után, már egy lendülettel kimentünk a temetőbe is, ahol Benedek Elek és vele egy napon elhunyt feleségének sírját – no meg Elek apó szüleiét is – megkerestük. A temetődombról már láttuk Nagybacon templomtornyát a szomszéd völgyben - szállásunkhoz már gyalog is átmehettünk volna…

Harsáczki György

Íjászatban világelsők vagyunk!

A cikk elé: Nálunk talán azért nem kap nagy nyilvánosságot ez a sportág, mert sikeresek vagyunk benne? Valahogy ünnepeink is ezt követik: vereségeinkre emlékezünk, de sikereinket - mert voltak! - elfeledjük. Legyen ünnep a Pozsonyi csata napja, amikor őseink a legnagyobb diadalukat aratták! (Máshol még tanítják is, mi pedig - többnyire - nem is ismerjük.) Talán nem véletlen, hogy őseink a nyilaikról voltak híresek/hírhedtek, s így az is kétségbe vonható, hogy egy ilyen harci kultúrájú nép anno, 895 körül „bemenekült” a Kárpát-medencébe... (Harsáczki)  
Az idei győzelem mámorában... (Forrás: origo)

Az idei győzelem mámorában... (Forrás: origo)

Másodszor lőtt el 467 méterre a világverő magyar íjász

Mónus József nyerte a Törökországban rendezett nemzetközi hagyományos íjászbajnokságot a korlátlan erejű íjak kategóriájában.   Mónus József - megismételve korábbi sikerét - ezúttal is pontosan 467 méteres eredménnyel nyerte a korlátlan erejű íjak kategóriáját, csak ezúttal jelentős ellenszélben, 62 méterrel megelőzve a több mint 400 fős mezőnyt. További két kategóriában is sikert értek el a magyar íjászok: Balogh Csaba és Balogh Kristóf is aranyérmet nyertek, ők a törökök hagyományos versenyszámában, a putalövésben győztek, ahol egy korsó alakú célt kell eltalálni.

A Farkas a nehézségek közepette is Farkas marad Mónus azt mondta, nem volt egyszerű sem a felkészülés, sem az utazás, utóbbi több mint másfél napot vett igénybe. „Gondolják el, milyen 40 fokban két napig a napon lenni, és amikor kell, az izzadságtól csepegve a legprecízebben ráilleszteni a nyilat a húrra, majd a világon a legtávolabb lőni. Most is nagyon nehéz volt, mint mindig. De ezt az utat én választottam, ezen az úton végig kell mennem!” - mondta Mónus. Az íjászattal 2006-ban megismerkedő Mónus azt mondta, belül azt érzi, nem lehet elégszer felemelni a magyar zászlót, amivel a nemzeti múlt előtt kíván tisztelegni. „Persze hogy könnybe lábad a szemem, amikor megyek ki, hogy láthassam azt a nyílvesszőmet a földbe fúródva, amely legyőzött mindenkit a világon megint! Azért azt látni kell, hogy egyre kevésbé szeretik az ellenfeleim azt a zászlót látni ott fenn. Egyre több a korlát, egyre több a nehézség, de a Farkas ekkor is Farkas marad, ahogyan a magyar is mindig magyar marad.” - tette hozzá Mónus, aki a totemállata miatt választotta a Fehér Farkas nevet.  
Mónus József hagyományőrző öltözékben lő (Forrás: Hartl Nagy Tamás)

Mónus József hagyományőrző öltözékben lő (Forrás: Hartl Nagy Tamás)

Harcolni akar A bajnokságon mindenki 4 nyílvesszővel versenyezhetett, és Mónus azt mondta, az első lövése után a rendező rászólt, hogy a következő próbálkozására csak két perce van, ami őt azért érintette rosszul, mert ő általában lassan lő, mivel minden apró részletnek fontosságot tulajdonít. Mónus 2013-ban szintén Gümüshaciköyben győzött, akkor egy másik kategóriában, de most ugyanúgy 467 méterre szállt el a nyila, mint akkor.   „Hogy mit éreztem? A verseny után közvetlenül azt, hogy nagyon elfáradtam, most viszont azt, hogy harcolni akarok” - mondta Mónus, aki az Origónak adott korábbi interjújában elárulta, hogy miért harcosokként beszél az ellenfelekről. "Mindannyian harcolni akarnak, a mongol még akkor is lő, ha mész a célhoz a saját nyiladért. Mindenkit motivál, hogy más nemzetekkel versenghet, ilyenkor érezni a másik harcos közelségét, ahogy lihegnek a nyakadba, aztán a végén jöhet a baráti kézfogás, bár a mongolok ebben is mások, ha legyőzöd őket, nehéz szabadulni az erős kézszorításukból". A hagyományőrző íjász egyedül azt sajnálja a török versennyel kapcsolatban, hogy a köves pálya miatt minden nyílvesszője eltört. Mónusnak nagy álma volt, hogy a 907-es pozsonyi csata emlékére 907 méter fölé lőjön el egy nyilat, és erről még mindig nem tett le, legközelebb szeptemberben tesz kísérletet erre.

Forrás: origo.hu/sport

Rettenet! Itt tart a tavaly leégett tetőzetű palota az Andrássy úton…

Félév alatt védőtető. Mikor térhetnek vissza a kiköltöztetett lakók a lakásaikba? Mikor lesz olyan a ház, mint volt? Hány év kell ehhez? Egyesek szerint ez utópia… A 21. században nem tudnak olyat építeni, mint 100 évvel korábban???  

Ilyen lett a leégett Andrássy úti palota ideiglenes védőteteje

   
Az Andrássy út 83-85. szám alatt álló palota 2015 februárjában (Fotó: MTI)

Az Andrássy út 83-85. szám alatt álló palota 2015 februárjában (Fotó: MTI)

(www.blikk.hu) Elkészült a tavaly nyáron tűzkárt szenvedett Andrássy út 83-85. szám alatt álló palota védőteteje, amely arra hivatott, hogy megvédje az  épületet a további állagromlástól - ismertette Sághi Attila, a  Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ  elnöke, a szerkezet átadása alkalmából tartott helyszíni  sajtótájékoztatón.   Amit itt felépítettünk, az egy esernyő a házon, és a  terveink szerint maximum három évig marad fenn. Később lebontásra  kerül, hogy más világörökségi helyszínen is lehessen hasznosítani -  emlékeztetett az elnök. Puskás Imre, a nemzeti kulturális örökség védelméért felelős  helyettes államtitkár hangsúlyozta: a Forster Központ három hónap  alatt építette meg a védőszerkezetet, saját világörökségi forrásából  finanszírozva a munka 100 millió forintos költségét. (…)
Így óvják meg az épületet az állagromlástól (Fotó: MTI)

Így óvják meg az épületet az állagromlástól (Fotó: MTI)

tavalyi év során az önkormányzat csaknem 300 millió forintot  fordított a palota külső és belső életveszély-elhárítási munkáinak  elvégzésére, valamint lakhatási támogatásra az otthonukat  ideiglenesen elhagyni kényszerülő lakók számára. (…) A 3000 négyzetméteres acél védőszerkezet építését a  veszélyelhárítás és a kármentesítés után kezdte meg a Forster  Központ november 25-én. A védőtető egy állványszerkezeti elemre  erősített trapézlemezfedés. Maga a szerkezet egy méter hosszú és 48  milliméter átmérőjű acél csővázakból áll, amelyeket egymástól  legfeljebb két méter távolságra, a III. emeleti falakhoz  rögzítettek. (…) Sághi Attila hozzátette: hogy a jövőben hasonló eset ne  fordulhasson elő, Budapest világörökségi helyszínei közül elsőként  az Andrássy úti magterületen elkészül a Forster Központ  veszélytérképe, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet a sürgős  beavatkozást igénylő, súlyos állapotban lévő épületekre.
Ilyen belülről az Andrássy út 83-85. szám alatt álló palota felső szintje (Fotó: MTI)

Ilyen belülről az Andrássy út 83-85. szám alatt álló palota felső szintje (Fotó: MTI)

A központ előzetes szondázó felmérése szerint a világörökségi  területen súlyosan veszélyeztetett az Andrássy út 25., 47., 56.,  83-85., 88-90., 91., 92-94. szám alatti épület, továbbá az Aradi  utca 41., a Benczúr utca 6., a Rózsa utca 64., és a Szív utca 18. is.

(Forrás: MTI)

2015-02-12

Két remek óriáskör Csepel megismerésére (1-2. rész)

02_DSC_0952_vonal

Kilátás Lágymányosra a Gellérthegyről. A piros vonal a Duna egykori partját jelöli...

  Bár általában szeretek lepusztult külvárosokban, a „rozsdaövezetben” biciklizni, eleinte hidegen hagyott a Budafok-Nagytétény felé tartó bicikliutak felfedezésének ötlete. De kolléganőm feltétlenül ki szerette volna már próbálni a kerékpárját. …és lehetőleg sík terepen. Így aztán 2013 forró nyarának egyik közönségesen tikkasztó napján, a budai Kármán Tódor kollégiumtól elindultunk „délnek”.   Ahol valaha a Duna folyt… Átkeltünk az Irinyin, és viszonylag kisebb forgalmú Bogdánfy utca szélén tettük meg az első métereket. Eleinte csak a nemrég 21. századivá „varázsolt” Lágymányosi-öblöt tűztük ki célul, így ennek megfelelően a Rákóczi Ferenc híd felevezető szakasza alatt elkerekezve, a vasúti töltéssel párhuzamos Dombóvári út gyalogos- és kerékpárútjára fordultunk. A 2012-es térkép szerint itt a „Nádorkert Informatikai Park” épül majd fel. Most nem szívderítő a telek, az biztos…
01_cTerkep_01_vagott_

A Kopaszi-gát egy 1931-es térképen. Látszik a frissen átadott folyami kikötő és a hírhedt Kopaszi-zátony is.

  Futó pillantás a tó maradékára A „rekreációs központhoz” érve mérsékelt forgalom fogadott bennünket – behajtottunk az érdekes fogadóépület mellett, aztán – mivel láttuk már a Kopaszi-gátat – jobbra, a part felé fordultunk és a fürdő „beach” felé. Néhány tucat ember pancsolt a vízparton, így elhatároztuk, hogy máskor érdemes ide kijönni. Most továbbtekertünk a jachtkikötő és a jókora Malom épületének irányába. Szerettem volna a Dunaparton végighajtani, de a Malom mögötti kutyafuttatót megvizsgálva el kellett vetni az ötletet. Aztán elhagytuk a zöldövezetet, és a Hengermalom úton keresztül – a kijelölt kerékpárutat faképnél hagyva – végighajtottunk a Budafoki út járdáján. Közben be-bekukucskáltunk a telephelyekre, mert egy sóder-lerakatot kerestünk, ahol a kavicsok között opálokat is lehet találni, de nem akadtunk rá. Szerencsére a gyalogosforgalom igen gyér errefelé, így minden gond nélkül megérkeztünk a Keserű-ér hídjához, és zsilipjéhez. Egy dinnyeáruda romja állt a kereszteződésben, s a hangulatot csupán egy építőanyag-telep „homlokzata” emelte, de egy ösvény megnyitotta az utat a Duna töltésére: ahogy feltekertünk a széles aszfaltcsíkra, kinyílt a tér, s máris kilométerekkel láttunk előre. A túloldalon a csepeli Szabadkikötő épületeinek és daruinak, illetve a délebbre elterülő Csepel Művek Ipari Park kéményeinek kompozíciója húzódott el.   Jobb, vagy bal oldalon? 1834-ben még javában emberi, illetve állati erővel folyt a Dunán a dereglyék vontatása ár ellen. Széchenyi István már akkor javasolta, hogy építsenek egy vasúti átrakodásra alkalmas kikötőt Pest-Budán. Az első ki- és átrakodásra alkalmas rakpart csak 1858-59-ben épült a Lánchíd pesti végénél, majd húsz év alatt kilenc kilométernyi. Pesten volt élénkebb az áruforgalom – a Soroksári út mentén sorakoztak a ferencvárosi malmok is, amelyekbe rengeteg gabonát szállítottak. Ez idő tájt, 1880-81-ben épültek a ma is látható Közraktárak, és az 1945 után lebontott irdatlan méretű Elevátor épülete, amely alatt vasúti szerelvények is áthaladhattak és páternoszter rendszerű kiemelők „kapkodták” ki az uszályokból a gabonászsákokat. 1897-ben eldőlt, hogy kiviszik a hajó- és áruforgalmat a város belsejéből a Csepel-sziget északi csücskébe. Igen ám, de melyik oldal lesz az alkalmasabb? – morfondíroztak a mérnökök. A pestin könnyebb lett volna a tervezett Duna-Tisza-csatorna elérése, de a Kvassay-zsilipen nehézkes lett volna a hajók „betuszkolása”, a budai oldalon pedig más lett volna a gond. Felmerült az is, hogy nagyobb zsilipet építenek, és emellett megkezdődtek a kotrási munkálatok is, amelyek az első világháborúig tartottak. Eközben a budai oldalon is megkezdték a kikötő építését – ide a Gubacsi-hídon vezették a vasutat Pesterzsébetnél.   Ahová az oroszok a hadizsákmányt hordták… A háború után, az 1920-as években – kormányzói kapavágással - új lendületet vett a beruházás: nyolc medencét kívántak mélyíteni a sziget testébe. „Itt fog, mert itt kell felépülni egész Európának egy központi raktár-vára.” – lelkesedett akkoriban Móricz Zsigmond. Nem lett rotterdamnyi méretű, ahogy szerették volna, de 1928. október 20-án átadtak három medencét. (A negyedik, a pesti oldalt preferálók ajándékaként, mint Bolgárkertész-öböl várja jobb sorsát.) Ekkor adták át a medencék „urát” is, a 14 emelet magasságú gaborna-tárházat, amely 60 ezer tonna gabonát tud „elnyelni”, és máig nagy szerepet tölt be a szabadkikötő életében – MAHART Gabonatárház a neve. A két háború között jelentősen megnőtt a forgalma, s fellendült a csepeli ipari övezet is, nem véletlenül hullattak rá annyi bombát a brit, amerikai és szovjet pilóták. A német megszállás után – főleg 1944. április 3-tól – kifejezetten ipari létesítmények, pályaudvarok és üzemanyag-gyárak ellen indítottak egyre hevesebb bombatámadásokat. A sors jellegzetes – magyaros – fintora, hogy a kikötő a második világháború után, 1949-52 között bonyolította legnagyobb forgalmát Csepeli Vámmentes Kikötő néven: ezt a helyet nevezték ki a szovjetek hadizsákmány-gyűjtő területnek. 1954-ben került ismét magyar tulajdonba. A rendszerváltás összefonódik a Bős-Nagymarosi-vízlépcső problémájával, mely során végül a magyar oldal nem építette meg a Dunakanyart elcsúfító, átalakító létesítményeket, így nem lett jobb a Duna hajózhatósága, ami a folyó teherforgalmán – így a Szabadkikötőén is - javított volna.   Zarándok út a Limes vonalán A gáton sajnos nincs árnyék, de a fátlan parti gyepsávon mindig akadnak önként aszalódók… Az aszfalton, és néhány oszlopon már eddig is többször láttunk egy sárga kettőskereszt-nyíl jelzést, amely a 2011. március 30-én megnyitott Magyar Zarándokút jelzése. A zarándokút - a spanyolországi El Camino kistestvéreként - szent helyeket érintve köti össze Esztergomot és Máriagyűdöt kezdetben a Dunazug-hegységen, majd a Duna völgyén át. Fizikailag a látott jelzésekben és 20-35 kilométerenkénti zarándokszállások hálózatában testesül meg. (www.magyarzarandok.hu)   Várják a kerekeseket! Az eseménytelen szakasz jópofa meglepetéssel ért véget: a Panel utca torkolatába, a partra egy bohém biciklis pihenő-falatozót telepítettek! A kerékpárparkolót és egy tucat asztalt két angol double decker (emeletes busz) fogott közre, s az egyikben frissensülteket és lángost, a másikban pedig az italokat mérték. Kicsit messze voltak egymástól, így nem tudtuk, hogy míg az egyikünk italt rendel, a másik pedig azzal egy időben ételt, akkor ki foglalja az asztalt a cuccainkkal? Elárulhatom, hogy sikerült a dolog – fröccs és lángos volt a menü. Ha az ember nyugodtan ül a Duna partján, itt veheti észre a viszonylag élénk hajóforgalmat. Itt, Pest alatt még több a teherhajó, az uszály, amelyek a két medencébe – vagy medencéből – lavíroznak, nyári estéken pedig méltán sokan ülik körbe az asztalokat, beszélgetni, sörözni… A sétahajók, uszályok brummogása, a keltett hullámok surrogása belevegyül a beszélgetések, nevetések zajába…   Két remek óriáskör Csepel megismerésére (2. rész)

Háros öble, Lakihegy szivarja

A kellemes pihenő után egy kerékpár- és sétaúton gurultunk el a kőérberki Hosszú-réti-patakig. Innen – viszonylag – természetes a Duna-part, a kibetonozás elmaradt. A kerékpárutat fás, meredek part kísérte, majd kb. két száz méter után kényelmes aszfaltsávunk a 6-os úthoz ragadt, s a fák lombját zaj és dunai kilátás „helyettesítette”. Egy hosszú kilométer múlva a domborzat teret engedett az utaknak, szétváltak, s mi is lombok alá kerülhettünk. A sokat sejtető Gyár utcára értünk – az itt (el)várható száz éves macskaköves burkolat maradékával, ecetfákkal, elhagyatott, régi lakóházakkal.   Gerillakerékpárút A kerékpárút a gyárövezet és a folyó közötti keskeny sávra kanyarodott, amely kellemesnek ígérkezett az utat kísérő dús fű, és a közeli fák miatt, ám a Budafoki papírgyár tartályainak árnyékában igen kellemetlen szag késztetett minket gyors továbbpedálozásra. Az utat ipari sínpár kísérte, majd annak ívét követve egy nem éppen bizalomgerjesztő szakasz következett. Dús, másfél méter magasságig lehajló diófák, és ide-oda felfutó elvadult szőlő vetettek átláthatatlan sötét árnyékot elénk. Orvtámadásra kifejezetten alkalmas volt a hely, mivel az egyik oldalról egy kibelezett, összefirkált épület nyílásai ásítottak ránk, bicajosokra, a másik oldalról a fák. Száz méterrel arrébb kerékpárutunk egy századforduló korabelinek látszó gyártelep kapujánál torkollott a Háros utcába. A toldozott-foltozott kapu iker-épülete egykor a Haggenmacher sörgyáré volt, de azóta talán a volt Hunyadi János laktanya is gazdagította a hely szellemét... A telep egyik oldalát már a Hárosi-Duna mossa. A Balin a Csutakhoz vezet A Háros utca ezen kurta szakasza tipikusan rozsdaövezeti (angolban: brownfield), még szerencse, hogy a néptelen gyár épületeit és kéményét magas jegenyék takarták nevetgélő leveleikkel… Egy vasúti hídnál értünk ismét a „mába”, majd jórészt szervízutakon kanyarogtunk tovább Budatétény válságdúlta perifériáján. A forgalmas Hunyadi út töltése alatt egy vidám, kis családiházas negyed bújt meg – szinte erdőben érezhettük magunkat az árnyas Balin utcában. A halak neveiről elnevezett kis utcákat a közeli Hárosi-Duna hívta életre. Egy balkanyarral a Növény utcába értünk, ahol – mint minden jóravaló biciklista – mi is lefékeztünk a Csutak söröző előtt. Nem csak a barátságos „profilú” söröző fák-bokrok között elszórt asztalai hívogattak - egy gyerekbiciklivel megfejelt tábla is jelezte, hogy itt jól jár az, akinek két kerékkel több van… Mivel a nap már alacsonyan járt, szerét ejtettük egy „üdítőnek”. Csutak a legjobb helyen van! Először eddig jutottunk. Visszafelé viszont megálltunk az orvtámadó helyen. Letámasztottuk a kerékpárokat az üvegszilánkok mellé, és bementünk a romba. Az egyemeletes modern épület központi része egy csarnok volt, melynek valaha – talán – üvegfalai lehettek, de az már a múlté… Viszont valamilyen nagy tartályok, vagy berendezések nyúlhattak a padlószint alá, amelyeket kibontottak az épületből: a padlón három-három nagy lyukon át leláttunk az alagsorba. A falfelületeket gyakorló graffitisek „zaklatták fel”, csak a bevágó napsütés melengette meg egy kicsit a Budafoki papírgyár szivattyúházát. Olvastam, hogy állítólag itt szivattyúzták fel a Duna-vizet az üzembe. Nem úszhattuk meg útravaló nélkül: kolléganőm kerékpárgumijában szilánkot hozott magával…

  Háros, ahol kikötni is tilos A felfedezés azonban nem állhatott meg. Nemsokára – néhány héttel később - ismét az emeletes buszok körül sündörögtünk, a Panel utcánál – üdítőnk előtt pedig fel is kéredzkedtünk az emeleti fedélzetre. A forgalom még kicsi volt, nem zavartunk. Dühöngött a kora délutáni nap, az ember folyton az árnyékfoltokat kereste. Egy kis pihenő után gyorsan letekertünk a Csutak büféhez – a papírgyárnál a szokásos büdös, a szivattyútelepnél a szokásos sötét fogadott bennünket. Biciklijeinket letettük az árnyékba, majd az épületben kikértem a lángosokat, s kint ettük meg. No de ez alkalommal tovább jutottunk: egy kis fürdésre alkalmas, természetes zugot szerettünk volna találni, ahol napozhatunk, szunyókálhatunk a nagy melegben. A Növény utcán, és a Dévér park gyalogjáróján át – a kerékpárutat követve – végre kiértünk a várva várt „természetbe”, a Hárosi-Dunához, amely tulajdonképpen egy öböl. Valamikor sziget volt, amelynek északi végét 1911-ben – a Hunyadi-szigettel egyetemben – feltöltéssel a parthoz kapcsolták. A 29 hektáros öböl kiemelt horgászvíz, a Háros-(fél)sziget érintetlensége miatt védett, a partján még kikötni is tilos. A Honvéd Horgászegyesület kezelésében lévő Hunyadi-szigeti Honvéd tanösvény látogatása viszont lehetséges – igény szerint vezetéssel is. Csak ezen a kis területen 75 állatfajtát tartanak nyilván! A horgásztanyához a már ismertetett egykori Haggenmacher sörgyár kapujának jobb oldalánál lehet bejutni. A Hunyadi-szigetet is az 1928-tól megjelent honvédség „hasznosította”, így az ártéri erdőben nem ritkán botlik az ember utász árkokba, gödrökbe, de nyaralók maradványai is feltűnnek a „dzsungelben”. IV. Béla monostort is alapított a szigeten, amely a török időknek esett áldozatul: utolsó nyomait valószínűleg jeges árvizek tüntették el. Az öböl már fel is töltődött volna, ha nem kotornák rendszeresen a horgászvíz fenntartása érdekében.   Elnyúlva a fövenyen A kiépítetlen parton egymást érik a jegenyék és a fűzfák. A part egy kicsit magas - óvatosan ereszkedtünk le a fövenyre, oda, ahol nem táborozott le horgász. Megmártóztunk a hűs, zöld színű vízben, kiimbolyogtunk az iszapban, aztán leterítettük a gyékényeket és kikapcsoltunk. Pihenésünket csak egy kíváncsi vadkacsa és néhány kajak, illetve horgászladik zavarta meg – kellemesen. (Bár egy nap múlva tele lettem kiütésekkel - nem kizárt, hogy a nemrég levonult árvíz ezt-azt besodort az öbölbe…) Négy óra felé – amikor a fényhatások is jobban kedveztek a fényképezésnek – összepakoltunk, és az öböl déli bejáratánál megépített M0-ás körgyűrű hídja felé tekertünk. Ismét megjelent a jó ideje nem látott Magyar Zarándokút jelzése. Árnyék ugyan nem volt a hosszú hídon, de kitárult a tér. Az 1990 novemberében átadott Deák Ferenc hídról legalább 15 méter magasból nézhetünk le a Dunára- északi irányban: a 2,4 méter széles kerékpársávon elfértünk a néhány szembejövővel. Megnyugtató látvány volt a két part galériaerdejének zöldje, s jól beláttunk a Hárosi-öbölbe, amelynek elején egy kis csónakkikötő tarkállott. Oda kellett lépni a pedálnak, mert a híd 700 méter hosszú. Eközben megpillantottam a Lakihegyi nagy adótornyot is, ahová igyekeztünk.   Rázós Lakitelek Legurultunk a túloldalon, majd a forgalmas II. Rákóczi Ferenc út mellett kiderült, hogy az adótorony felé nincs kerékpárút, csak Csepel városközpont irányába. (Ezenkívül az is, hogy Szigetszentmiklós-Lakihegyre érkeztünk.) A térkép a délnek tartó gyalogjárdát mint „összekötő kerékpáros útvonal rázós burkolaton” felületet jelezte, amelynek ennek tökéletesen megfelelt: rázott. Egyes szakaszait felbontva találtuk, másutt parkoló autók keskenyítették, no és gyalogosok is bonyolították a haladást... A Cseresznyés utcai buszfordulónál pihenőt rendeltem el, mivel egy számomra ismeretlen I. világháborús emlékművön akadt meg a szemem. Végre megérkeztünk az adótorony nagy rétjéhez, és már itt beleszédültünk felnézve a csúcsára: mégis csak Magyarország legmagasabb építményéről van szó! Ráadásul 1933 óta! (Egy gondolat: ezt sem tudtuk túlszárnyalni 82 év alatt..?) Aki nem tudná: a rádióadó torony 314 méter magas – ebből 30 méter a tetejéhez toldott hangolócső -, a pécsi TV torony a második, 197 méterrel. Persze ez utóbbi már épület.   Elnyújtott oktaéder – vagyis szivar A „szivar” alakú acéltorony „látogatóinak” kialakított szemetes parkolóban a Magyar Hírközlési Alapítvány tábláján az építmény rövid története olvasható. Ráfér egy kis színesítés… Magyarország első rádióadóját 1914-ben állították fel Lakihegy mellett, bár akkor még szikratávíró volt, de az első kísérleti adásokra még tíz évet kellett várni. Az adó 1928-ban került erre a helyre – két 150 méter magas pózna közé egy 100 méteres antennát feszítettek ki, amely a környéken elég jó vételt biztosított. A cél csakhamar az lett, hogy egész Magyarországon jó legyen a vétel. A szóba jöhető amerikai, ún. Blaw-Knox-rendszerű „elnyújtott oktaéder” formájú acélszerkezet terveit adaptálták a homokos talajhoz, majd 1933. július 1-én Massányi Károly vezetése mellett hozzáláttak a szerkezet megépítéséhez. Decemberre már át is adták – Gömbös Gyula miniszterelnök jelenlétében, akinek beszédét máris sugározta. Sajnos – hídjainkhoz hasonlóan – Budapest ostroma közeledtével a visszavonuló német hadsereg felrobbantotta az adótornyot is. Pontosabban a nyolc feszítőkábelből hatot felrobbantottak, s a porcelánharangon „egyensúlyozó” torony eldőlt és összetört. Fontosságát jelzi, hogy a kisebbik adót már 1945-ben, a nagy tornyot 1946 decemberében átadták. A Lakihegyi Rádióadó 1928 és 1977 között üzemelt, bár előfordultak kisebb megszakítások. 1977 után a nagyobb teljesítményű Solti adó vette át a szerepét, s 1980 után le akarták bontani. Ekkor számos szervezet tiltakozására elálltak a tervtől és 1985-ben ipari műemlékké nyilvánították.   Hajtás! Nincs felhajtás Elindultam a torony tövébe vezető aszfalton, de nem vettem észre, hogy kolléganőm nem követett. Pedig a lefelé (és felfelé) keskenyedő toronynak van egy különleges látnivalója: 280 tonnája két egymásnak ellenfordított porcelán csonkakúpba ágyazott acélfélgömbön nyugszik, nagyjából egy Magyar Turistányi felületen. A 220 méter hosszú feszítőkábelek biztonságának megoldása is érdekes: a pányvákat külön-külön acélketreceken belül rögzítették a 88 tonnás betontömbökhöz. Sajnos, ahogy visszagurultam kolléganőmért, beteljesült a királydinnye átka: defektet kaptam. Ott voltunk legmesszebb az otthontól… Sajnos ez rányomta bélyegét hangulatomra, mert ellátogattam volna a Tamariska-domb felé is, ám ezt el kellett most felejtenem. És nem is tekerhettem a két pumpálás között úgy, mint egy dúvad, mert együtt kellett hazaérkeznünk. (Jellemző, hogy feszült állapotomban, első pumpáláskor a lábfejemre állítottam rá a letámasztót.) Amikor már mindketten megcsodáltuk a harangokat, megindultunk Csepel központja felé. Egy rövidebb szakaszon még rázott az út, de Budapest városhatártól gyalogos-kerékpáros osztatlan „járdán” hasítottunk. A következő 6-7 kilométer nem szólt semmiről. Az utat telepek, raktáráruházak, a legkülönbözőbb minőségű családi házak, kertek, rétek és nyárfások kísérték - esztétikai űrt hagyva… A Csepeli Temető feltűnése valóságos izgalom volt! Az út, a kerékpársávval együtt keskenyebb lett, s a kertek fái jótékony árnyat vetettek ránk. A jobb oldalon aztán a panelházak váltak uralkodóvá, és a napsütés is lágyabbá vált. Nemsokára láthattuk a jellegzetes csepeli víztornyot, amelynek közvetlen közelében balra kanyarodtunk a felfestett kerékpárúton. Szerencsére ezen, a bal oldalról Csepel Művek határolta úton a forgalom is erősen lecsökkent. Ekkor úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy „üdítőt”, és a 2013-ban még létező, kavicsszórással „hangulatossá” és járhatatlanná tett telken álló kis kerthelységben lerogytunk egy asztalhoz.

Harsáczki György

A szerző több helyütt merített a http://dunaiszigetek.blogspot.hu anyagaiból – köszönet érte.