Kerékpárcsaták a Rax és a Dachstein sziklái alatt… (1. rész)

Keleti-Alpok, 2015. augusztus 5-9. A törökök-járta Schwarzauban
Reggel Kaiserbrunnban...

Reggel Kaiserbrunnban...

  Laza biciklizés az Alpokban? – persze, hogy nem mondtam nemet. De barátom is – aki invitált – „csak vendég” volt az Alpok-járás kitalálóinál, akik vasalt utakat szerettek volna meghódítani. Ő egy műtétből kezdett lábra kapni, én pedig nem éreztem vonzalmat a sziklamászáshoz – így szívesen csatlakoztam két kerékkel.   Kaiserbrunni reggel Igen későn tudtunk indulni a fővárosból, így  11 óra felé értünk a közkedvelt Kaiserbrunn „alternatív„ táborhelyére, ahol sátrak és autók is szép számmal álltak. Csillagos ég borult fölénk, mégsem éreztük egy hajnali lehűlés veszélyét: otthon már régóta szenvedtünk a nagy melegtől. Gyönyörű – az itt megszokott – reggel köszöntött ránk, miután a nap is be tudott nézni a  meredek sziklafalakkal övezett völgybe. Mi, biciklisek, azt vettük észre, hogy az alatt a tíz év alatt, amióta ide járunk, megváltozott a „vendégkör”. Korábban kizárólag kőkemény sziklamászók és klettersteigezők érkeztek ide, most pedig egyre több – inkább turistának tűnő - baráti társaság, és kerek család zsongott a vizesblokk és a sátrak között. Vagyis: szélesedett a paletta – de még a nemzetek száma is! Miközben készülődtünk, reggeliztünk a fénypászmák bekúsztak a Schwarza-folyó habjáig, és végigmelengették a Turmstein és a Hochgang fehér sziklafalait. A Schwarzában a meleg nyár ellenére sem volt kevesebb víz. Mi, kerekezők elhatároztuk, hogy mindeképpen fürdünk útközben! Kilenc óra után indultunk el – nem kellett sietnünk, „felfedezést” terveztünk. Néhány méter után még megörökítettem azt a kiállított vízvezeték-záróelemet, amely a Kaiserbrunn/Császárkúton berendezett (ivó)vízvezeték-rendszer kiállítás része. Ma már sok sziklamászó is tudja, hogy a 19. század végén Ferenc József  vízvezetékrendszerrel gyűjtette össze és juttatta a császárvárosba a Rax, a Schneeberg, a Hochschwab és társai forrásvizeit. A vízellátás működik, ám mi nem találkozhatunk ezen a mészköves területen a korábban létező nagy forrásokkal.   Kellemes biciklisterep A Schwarza völgye szemkápráztató volt! A fehér sziklák, a sötét völgyoldalak, a bükkfák napsütötte smaragd leveleinek látványát a gyorsan elillanó reggeli párafoszlányok egészítették ki. Szerencsére a gyakori fotó-megállásokat barátom – most - nem vette rossz néven - a kis emelkedőkön gyorsan utolértem. A Schneeberg és a Rax közé szoruló völgy remek bicikliterep, mivel nincsenek nagy szintek, a forgalom nem nagy, és az autósok figyelmesebbek errefelé. Gyorsan megérkeztünk a Weichtal menedékházhoz, amely a névadó szoros/szurdok torkolatába épült. 2006 körül járam itt. Új épület fogadott, amely kevésbé romantikus. A ház feletti sziklára ellenben egy rövid klettersteig került, amit éppen egy hegyimentő-csapat tesztelt. Ezen kívül egy új gyaloghidat is építettek a folyó fölé, hogy legyen egy másik kapcsolata is a műúttal. Elhajtottunk a több klettersteig-útnak is helyet adó sziklás katlan, a Höllental bejárata előtt, aztán egy hosszabb fél-alagút után visszanézhettünk magába a katlanba. Táborhelyünk után itt volt a következő nagy karsztforrás, a Höllentálé – illetve annak az 1893-as évszámú emlékműve. Az út egy ideig faképnél hagyta a folyót, aztán hirtelen több remek fürdőhelyet is kiszemeltünk – egy-egy hídnál: napsütötte kavicsplázs, sekély és mély víz egymás mellett – óh! A hegyek közben alacsonyabbak lettek, csitult a Schwarza is. Egy hosszabb emelkedő után aztán lezúdultunk Singerin „pusztára” – puszta, miután néhány ház, egy elhagyott vendéglő és egy erdészeti központ alkotja. Itt van a Fuchspassquelle, a következő karsztforrás is – valahol.   Malmok vagy piktogrammok? Egy kilométerrel később is megálltunk, mivel sikerült a térkép malom piktogrammját egyeztetni a valósággal: a „malom” egy kis fűrészüzemhez tartozhatott (ahová nem akartunk bekéreckedni), de annak malomcsatornájának fa zsilipjét ellenben megnézhettük. A csatornában most alig áramlott a víz. Az említett térkép-piktogramok nem ritkák erre, de ki tudja, hogy mit találunk a helyükön? Mi északra, Schwarzau im Gebirge településre igyekeztünk, így a következő útelágazásban maradtunk a Schwarzánál. A vendégház alatt szélesítették az utat – itt még az aszfaltosok is bizalomgerjesztőek..! A völgy néhány száz méter után kiszélesedett. Azonnal kiszúrtam Schwazau felett emelkedő Lange Wand érdekes, 600-700 méter hosszan elnyúló sziklaletörését, majd pedig a városkán túli Falkenstein csúcsot, amely mindössze 1013 méter magas volt, de olyan sziklás és meredek, mintha 2500 méteres lett volna. Míg beértünk, egy helyi minifesztivál molinóját olvashattuk, s egy elképesztő reklámot is, amely szerint fotós szakember vezetését lehet igénybe venni, aki megmutatja a jó fotótémákat… Hogy Ausztriában, mi a szép? És azt meg kell mutatni?   Annyira békés - kihalt... A szinte kihalt Schwarzauban az elsők között egy malomnál álltunk meg, aminek ugyan nem láthattuk a szerkezetét, de a Schwarza vize egy faház alól áramlott elő, és ritmikus zaj hallatszott. Az épület alsó részén vízszinteket tüntetek fel festékszórópisztollyal, de annál nagyobb buzgalommal. 1997 júniusában nagy vizek voltak itt… Aztán ismét egy apróságot vettem észre. Egy fakereszten a nemzetszocializmus hét áldozatának neve szerepelt, akik 1945 áprilisa után estek áldozatul az eszmének. A 2. világháború után? Nem értettem… Aztán feltűnt a templom is – hagymakupolával -, de mielőtt feltekertünk volna, ittunk és megmosdottunk egy hagyományos alpesi itatónál. A templomnál az utolsó fűszál is a helyén volt – nem hiába dolgozott rajta egy idősebb nő, aki nyári kalapban, rövid nadrágban igazgatta a gyepet. Amikor fotózni látott, majdnem futva igyekezett ki a képből – még ott sem akart zavarni. (Ekkor úgy tűnt, hogy Schwarzau im Gebirge-ben akár a szelektív szemét összekeverése is forradalomnak számítana…) Fél tizenkettőkor ránézett az órájára és szerszámaival együtt elbiciklizett. A templomban viszont egy igen megdöbbentő dolgot találtunk. Az ajtó fölé a Szent Miklós templom történelmének fontos fordulatait és évszámait festették fel – szépen gót betűkkel: 1220 – alapkőletétel, 1380 – gótikus templomhajó építése, 1529 – felgyújtják, feltehetően a törökök! Ez elég meghökkentő nemde? - nem köztudott, hogy a törökök be-betörtek a Habsburgok területére is és ennek akadnak emlékei. Na persze az évszámok felújításokkal érnek véget 1975-1996-ig. Még mindig meg lehetett lepődni azon, hogy nem csak nyilvános WC volt a szomszéd iskolaépületben minden „kellékkel”, de iparművész-faragta tábla jelezte! Nemsokára legurultunk a főutcára a megérdemelt sört megvásárolni. (Hogy-hogy nem barátom itt is elejtette a sört az utcán, az pedig ki is lukadt, és soron kívül meg kellett innia egyet – mint máskor is.) Egy kényelmes padon megpihenve, dobozt bontva a sógorék gazdaságát hasonlítgattuk össze a miénkkel…   Egy az uraknak, egy a nőknek... Térképünkön szerepelt egy Herrengrotte (Urak barlangja?) nevű barlangféle. Mivel a név rálógott a településre, én egy lourdess-i kegyhelyet képzeltem el, de barátom egy természetesben reménykedett, és rávett, hogy keressük meg. Jelzett út vezetett hozzá, és amikor az meglett, az utolsó ház farakásaihoz támasztottuk a bicikliket – nem lakatoltuk oda azokat. Térdeket kímélve haladtunk fölfelé a jól járható ösvényen, aztán a fele távtól sajnos magas gaz kísérte az utat a betegnek tűnő fenyvesben. Jó száz méterrel fentebb egy erdészeti útra léptünk. Egy fa útjelzőtábla feküdt az útszélen: Frauengrotte – és jobbra mutatta az irányt. Szóval itt emancipáció van: a nőknek is van egy. Örömünkre néhány lépés után egy ösvény indult fölfelé, s már láttuk is egy falétra alját. Igencsak fellelkesültünk, majd megmásztuk a fokokat. – Hű, lehet, hogy ez egy átjáróbarlang! – kiáltotta vissza barátom – Látom, hogy másik kijárata is van. Az nem volt, a hátsó fertály kerekded ablaka szakadékra nyílt, de a völgyre és a környező 1000-1100 méteres ormokra jó kilátás esett. A barlang gömbölyű formái karsztos eredetre utaltak. De nem volt ez sem a nőké, sem az uraké, mert igazi neve Pfeiferloch (Fütyülős?-lyuk) volt – tudtam meg később. Ha a szél befújt a kis barlangtorzóba, át is fütyülhetett… Hátra volt még a Herrengrotte – gondoltuk akkor -, s fölfelé indultunk a meredek köves úton. Nemsokára barátom megállt a térdét pihentetni, én pedig tovább hajszoltam a lyukat. Több, mint egy kilométert kanyarogtam fölfelé, s végül – amikor ismét a sziklaletörésnél voltam, csak 80 méterrel magasabban – megláttam a barlangot. Frauengrotte – írta egy fatábla. Még egy? Ez egy nagyobb átmérőjű fél-fülke volt az út felett (a nőknek nem jutott komolyabb barlang), s „mélyén” egy pad hívogatta a fáradt vándort. Nos, az nem rám várt, így siettem is vissza.   1529-ben ide menekült a falu Már volt két Frauengrotténk, de Herren még egy sem. – Menjünk egy kicsit lefelé ezen a köves úton, hátha… - indítványoztam és alig tettünk tíz lépést, újabb tábla mutatott be a szikla alatti erdőbe: Herrengrotte. Ekkora mázlit! Majdnem elvittünk két Frauengrottét, Herrent meg egyet sem..! Az szintben haladó ösvény „valódiságát” erős korlát is megerősítette, majd tíz méter emelkedő után ott tátongott az „Urak ürege”. A 740 méter tengerszint feletti magasságban sötétlő barlang legalább 20x10 méteres, 4-5 méteres belmagassággal - közepére padokat asztalt építettek a schwarzauiak. Ez már biztos menedék egy vihar elől, de egykor a törökök elől menekülhetett ide a lakosság. A régészek megállapították, hogy az üreget 1529 körül használták. Épp ekkor égett le a templom és küszöbön volt Bécs török ostroma… Az elnevezés szerint itt bújtak meg a férfiak, fentebb pedig, védettebb helyen a nők és a gyerekek.   Adjatok helyet magatok mellett..! Egy kis pihenő után legyalogoltunk a településre, és egy kellemes fürdő- és ebédelő helyet akartunk keresni a folyóparton. Eleinte nem volt megfelelő a hely, aztán jöttek a kellemetlen meglepetések. Bárhol került közelebb a Schwarza az úthoz, már állt ott egy autó, és a part foglalt volt! Singerinnél letértünk az erdészeti útra, mert láttuk, hogy a vizet füves sáv kíséri. Sajnos itt sem volt számunkra hely, viszont egyszer csak elénk került a Fuchspassquelle „császári” forrásháza (1894). A forrásvíz medrét – amely most száraz volt - kamera kísérte figyelemmel… A környék összes talpraesett lakója a folyóparton ejtőzött, bár délelőtt még parlagon hevertek a kis rétek és a kavicsos fövenyek… Az éhségtől szédelegve tekertünk tovább. Jött az emelkedő, majd a lezúdulás első hídjánál hirtelen megálltam. A hely árnyékban volt, a nagyobb része lebetonozott és nem volt kavicsföveny sem. Csak a császári vízvezetékrendszer egyik vasajtója nézett oda. Fagyos víz csordogált az ajtó alól. Az ebéd után a sört és magunkat is behűtöttük: átnéztünk a híd alatt, és elindultunk a napsütötte, mélyebb mederrész felé. (Sajnos bármilyen ártalmatlannak tűnik a kavicsos meder, rajta lépkedni merő kín!) Természetesen a part ott is foglalt volt, de felfrissültünk – sodortattuk magunkat a vízzel. Már csak a környezet miatt is legurultunk a folyóhoz egy másik, biztató helyen. A félárnyékban egy teljes családot találtunk, csendben elnyújtózva nyugágyaikon. (A kis parkolóhelyen alig volt kevesebb autó és motor, mint a személyek száma…) A fű és cserjék borította vad sziklafal tövében bugyborékolva surrogott a mély Schwarza, míg a meder szétterített kavicsai felett lustán áramlott. Ugráltunk, lebegtünk, pancsoltunk – amíg a lábunk bírta. Lehet, hogy erre is van egy Törökfürdő nevű partszakasz? 1529-ben is lehetett meleg nyár…

Harsáczki György

Lengyel középkor és Krakkó vörös téglái (2-3. rész)

A Wawel 19. századi és 16. századi falai

A Wawel 19. századi és 16. századi falai

A sárkány-lakta, porosz pusztította Wawel   Mint előző részben írtam, a Wawel – amely vízmosást, mások szerint „mocsárból kiemelkedő dombot” jelent – 1596-ig volt a lengyel uralkodók székhelye. A domb erősen karsztosodott jura mészkőből áll, de a kőzet csak egy-két helyen bukkan a felszínre. Legjobban a Visztulára néző oldalán, a Sárkány barlangjánál (Smocza jama) látható. A barlang a Wawel dombjához képest nem is olyan kicsi: vertikális kiterjedése 15 méter, 275 méteres hosszát pedig nemrég nyerte el, mivel 1974-ben megtalálták három különböző barlangtermét összekötő folyosókat. Egykor hévíz alakította ki (jól láthatók az oldás nyomai), s vízzel kitöltött részeiben egy ritka kis rákféle él. A barlang a várból látogatható – csigalépcső vezet le. Kénnel és furfanggal A barlanghoz (naná!) legenda kapcsolódik: Krak herceg (Krakkó alapítója) uralkodása idején egy gyíkszerű, fűrász-farkú lény fészkelte be magát a Wawel sziklaodújába, és éjszakánként megdézsmálta a baromfiállományt valamint tönkretette a veteményest, a kerteket. A herceg rendszeresen élelmet vitetett a barlang elé, de a sárkány tovább garázdálkodott. Végül egy cipészmester kénnel és szurokkal megtömött birkabőrrel „csalta lépre”, amit élelem gyanánt tett a barlang elé. A fenevad befalta és fenemód szomjas lett: teleitta magát a folyóból, és szétdurrant. A cipészmester így elnyerte a herceg lánya kezét. Van hasonló változat szüzekkel, de a mese végén abban is megüresedik a barlang… Egy ehhez kapcsolódó lengyel nyelvű emléktábla látható a barlangtól balra eső bástya kiszögellésén.) A sárkány-legenda forrásának egy 12. századi írásos dokumentumot tekintenek. A sárkányt 1970-ben meg is formázták, és a bejárathoz állították – a rusztikus szobor pofájából ötpercenként láng csap elő.  
A Wawel dombját egykor nagy mértékben a Visztulára bízták

A Wawel dombját egykor nagy mértékben a Visztulára bízták

Egy leszerepelt Városháza A második napon a Wawelt terveztük meglátogatni, ám mire a többiek elkészültek, én már „ki is lógtam” a közeli Wolnica térre, ahol a Kazimierzi Városház épülete áll. (Még éjszaka szúrtam ki séta közben.) A jellegzetes reneszánsz arányokkal rendelkező épületet 1414-ben kezdték el építeni, s 1528 után kapta maihoz hasonló arculatát. A 18-19. században Kazimierz elvesztette városi jogait, így aztán az épületet eladták és némiképp átalakították – oktatási célokra. A gazdag anyagú Néprajzi Múzeum a második világháború után költözött a tornyos épületbe, amelynek éppen tisztogatták a toronyórájának a számlapját. A tér túlsó sarkán tornyosuló Krisztus teste bazilika vonzza magára a tekintetet. A téglagótika lenyűgöző alkotásának építését 1405-ben fejezték be, de harangtornyát csak 180 évvel később. II. János Pál pápa emelte bazilika rangra 2005-ben.   Vörös téglafalak alatt… A Wawel keleti oldalán szálltunk ki az autóból, ahol azonnal kiszaladtam a Visztula partjára. A parton két szintben fut sétány – szerencsére a Wawelt a város felől kerüli meg az autóforgalom. A füves domb oldalain vörös téglabástyák támaszkodtak, fölöttük a vár mészkő-tégla rakású épületei magasodtak, s amíg a Visztula felé csak néhány fa és bokor vert gyökeret, a város felé eső oldalon egész kis erdő takarta a bástyákat. A lombkorona felett a Wawel-i püspöki katedrális két tornya szökött a magasba. A felső sétányon indultunk el (éppen távolodva a tényleges bejárattól), így a Sárkány barlangja volt az első élményünk. A szobor és a barlang körül senki más nem ólálkodott – néhány kép elkészítése után lesétáltam az üreg vasrácsához. A következő percben viszont egy nagy iskoláscsoport úgy körbezárta a fenevadat, hogy nem volt értelme tovább maradni.
A fordulóban feltűnt a Szenátori-torony

A fordulóban feltűnt a Szenátori-torony

A sárkánybarlang felett egy nagy, komor téglaépület és egy hasonló torony uralta a dombtetőt. Az épületet annak a nagy katonai kórháznak gondoltam, amit az osztrákok húztak fel a krakkói felkelés (1846) után. 1795-ben már harmadjára osztották fel Lengyelországot, Krakkót pedig az osztrákok szállták meg, akik a Wawelt kaszárnyának(!) rendezték be, a várfalakat pedig úgy építették át, hogy a krakkói erőd részévé váljanak. (Ők építették a dombot körülölelő téglafalakat.)  A torony viszont a 14. századi Tolvajok bástyája volt – engem leginkább egy víztoronyra emlékeztetett a 19. század végéről… Egyébként a Wawel története talán egy kicsit hányattatottabb, mint a mi Budavári palotánké, de szebb a befejezése és gazdagabb a hagyatéka…   Vendégművészek kontárkodása A vár jobb sarkán már egy fantasztikus gótikus korabeli torony köszörülte ki a Wawel megjelenésén esett csorbát: a Sandomierzi bástya. Különlegessége a három egymás fölé épített középkori árnyékszék, amelyeket praktikus okból mindig eggyel arrébb helyeztek el. Az alsó bástya fordulójából feltűnt a vár legmagasabb, hasonlóan 15. századi tornya, amelynek eredeti neve Lubranka-, mai neve pedig Szenátori-torony. A többi középkori bástyával együtt az osztrákok – a „vendégművészek” – 1858 körül „újjáépítették”, s csak a közelmúltban kapták vissza középkori formáikat. Innen, a fordulóból egy enyhén emelkedő lépcsősoron értünk a Bencés-kapuhoz, majd a bástyákról le-lenézve a Visztulára elsétáltunk a Tolvajok bástyájáig. Az egykori kórház épülete napjainkban kiállítási- és konferenciaközpont. A legközelebbi dombok – délnyugat - felé nézve gyorsan felfedeztem egy különös kicsúcsosodást az egyiken. Utánaolvasva kiderült, hogy a 1820-ban emelt Kościuszko-halom, amely Tadeusz Kościuszko lengyel szabadsághősnek állít emléket – más ősi sírhalmok (kopiec) mintájára. A magaslat tövében a várhoz hasonló neogótikus stílusú „várfal”, illetve épületek állnak, de korábban osztrák csillagerőd övezte. A csigavonalban felvezetett út végén – állítólag – fantasztikus kilátás esik Krakkóra. A város északi részén még két ilyen halom van: a Krakus- és a Wanda-halom. Mindhárom kedvelt kirándulóhely. A Tolvajok bástyájánál léptünk be a Wawel udvarára, amely az osztrákoknak köszönhetően tágas: az egykor ott állt 10-11. századi építésű Mihály- és Szent György templomokat a 19. század elején lebontották. (Érdekes a párhuzam a Budai várral, a Szent György tér „kopárjával”.  
Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott...

Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott...

Három az egyben - templom A figyelemre méltó épületek – a Szent Szaniszló és Szent Vencel székesegyház, illetve a királyi palota - az északi oldalon állnak. Még télvíz idején is látszott, hogy a füves-fás udvar és a macskakővel rakott felületeket gondosan karbantartják. (Bárcsak a Budavári Palota környékére így ügyelnének!) A 10. századtól kezdve az erődítményekkel párhuzamosan építették a templomokat. Ebből a korból máig vannak építészeti emlékek. A rendkívül összetett és változatos felépítésű székesegyház helyén már két templom is romba dőlt háborúban és tűzvészben, s az 1364-ben felszentelt gótikus templom mindkettőből őriz elemeket. A székesegyház oldalához később számtalan kápolnát „ragasztottak”, ám ezen kívül három tornya is van: a legmagasabb, az Óratorony, a kicsit alacsonyabb Zsigmond-torony, és a legegyszerűbb formájú Ezüstharangok-tornya - a vikárius. A Zsigmond-torony ki is lóg a templom síkjából, mert eredetileg bástyának indult… Az altemplomban számos uralkodó nyugszik, de itt helyezték örök nyugalomra a legnagyobb nemzeti hősöket és művészeket. Az uralkodók közül többek között itt található I. Ulászló, Nagy Kázmér, Hedvig királynő (Nagy Lajos királyunk leánya) és Báthory István király nyughelye, a hősök közül Tadeusz Kościuszko és Sikorski tábornokoké, a művészek közül pedig Adam Miczkieviczé.   Sárkánycsont és harangnyelv Mi hosszas morfondírozás után a Zsigmond-harangra váltottunk jegyet a templom előtti épületben, majd felléptünk a templomkapu lépcsőire. Arra azonban nem számítottam, hogy a kapu felett „sárkánycsontokat” láthatok! A középkor babonákkal terhelt légkörében sokáig nem derült ki, milyen állatok hatalmas csontjai kerülhettek elő a földből erre-arra. A nagyméretű ősállat-csontokat – természetesen – sárkányok csontjainak vélték, és azokat bajelhárító céllal városkapukba, katedrálisok kapujába, lovagtermek falára erősítették őket. Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott.
Részlet a székesegyházból - egy vízköpő

Részlet a székesegyházból - egy vízköpő

A székesegyházban valóban el lehet veszni a pompás síremlékek között – azt sem lehet követni, hogy ki lehetett az előkelőbb, a fontosabb személy. Lassan megkerültük a síremlékeket, aztán a jelzéseket követve a nagy harang nyomába eredtünk. A földszinten egy festmény-reprodukción láthattuk az I. Öreg Zsigmondról elnevezett harang 1521-es beemelését a toronyba, amely előtt egy „árva” körülbelül 1,6 méteres harangnyelv volt kiállítva. Az első „harang-emeleten” a mindössze 1800 kilós Waclav-haranggal kezdtük az ismerkedést, majd a két emberderék vastagságú gerendákból ácsolt szerkezet falétráin felszaporázva bemutatkoztunk az Öreg Zsigmondnak is. Ő bizony 11 tonnás. A nürnbergi öntőmester beolvasztott lengyel fegyverek anyagából öntötte a Flórián-kapu melletti műhelyében. A 2,42 méter átmérőjű harangot utoljára 2006-ban szólaltatták meg – tízen-tizenketten. A kilátás sem volt utolsó - az Óvárosra.   Aranykor és a népek átjáróháza Egy tölcsérszerűen szűkülő átjárón jutottunk a palota reneszánsz udvarába, amelyet eredetileg gótikus stílusban építettek Nagy Kázmér parancsára. Aki egy kicsit is otthon van az építészet történetben, az ide belépve láthatja, hogy nem véletlenül a reneszánsz időszak volt a Wawel aranykora. A 14. század végén építtetett gótikus palota – amely nagy négyzet alakú udvart ölel körbe - Öreg Zsigmond király elképzelései szerint reneszánsz megjelenést kapott. A lovagi tornákról is tanúskodó kecses árkádok alól nagyméretű, világos, díszes, kazettás mennyezetű termekbe léphetünk. (Nekünk nem maradt szinte semmi Mátyás palotájából…) A második emelet ablakkeretei felett többé-kevésbé fennmaradt a falfestés. A 1500-as évek végétől azonban a pusztítás, az elhanyagolás és a fosztogatás időszaka köszöntött a várra. 1595-ben leégett a palota jelentős része, s felújításával egy időben az uralkodói székhelyet a Wawelból Varsóba tették át. A királyi várra a továbbiakban kormányzó felügyelt, és az épületek lassan pusztulásnak indultak. Ezt gyorsította meg a svéd hadsereg, amely többször is állomásozott ott. Először, 1655-1657 között, s ezalatt számos műkincset, alkotást tettek tönkre és vittek el, de később, 1702-ben fel is gyújtották. Ennek ellenére többször is betértek ide a következő néhány évben. De alig vonultak ki a svédek, benyomultak az oroszok.
Az osztrák hadsereg kivonulása utáni helyreállítások támogatóinak téglái - a Kosciuszko-lovasszoborral

Az osztrák hadsereg kivonulása utáni helyreállítások támogatóinak téglái - a Kosciuszko-lovasszoborral

A meggyengült Lengyelországot a 18. században háromszor is felosztotta egymás között az orosz, az osztrák és a porosz birodalom. A hatalmi játszmák egyik legszomorúbb mozzanata 1796-ban történt, amikor a Wawelből távozó poroszok kihozták az évszázados koronázási jelvényeket, amelyeket 1811-ben beolvasztottak…   Féltő gonddal… Mint írtam, az osztrákok sem bántak kesztyűs kézzel a várral, de Ferenc József 1905-ben végre engedélyt adott csapatainak a Wawel elhagyására. Ezzel végre ismét a lengyelek kezébe került a domb, és igen komoly régészeti feltárások, helyreállítások kezdődtek Zygmunt Hendel, majd Adolf Szyszko-Bohusz irányításával. A komoly feltárás költségét közadakozásból elégítették ki, s az adakozók nevét a katedrális mellett nyíló Címeres-kapu tégláin tüntették fel, s azok a mai napig mind elolvashatók. E fölé állították 1921-ben Tadeusz Kościuszko lovasszobrát. A székesegyházba is újabb jelképes síremlékek kerültek, újabb kápolna épült és falfestményekkel gazdagodott. Az igyekvő 1920-as évek után a második világháború alatt ismét sok értékes műkincsnek kélt lába a Wawelből, s cserébe csak néhány bombát hullattak rá. Egyik legújabb kincse a templom „sárkánycsontos” kapujával szemben álló II. János Pál pápa szobra. De a Wawel méltósággal viseli sebeit, mert ügyelnek rá, mert szeretik a lengyelek. A lépcsők nem esnek szét, a burkolaton nincsenek kétöklömnyi lyukak, a láthatóan többször megsérült melléképületeket korhűen, rusztikusan kiegészítették. Vannak megmutatható lakosztályok, fegyvertár… Valahogy ők még a szocialista ideológia mellett sem „belezték ki”, mint „mi” a Budavári Palotát.  

Hólepelben Tyniec kolostora és Árva vára - hazafelé

 
Tynieci apátság épületei hóesésben

Tynieci apátság épületei hóesésben

Nagyon elégedetten néztünk hazaindulásunk elé: annyi mindent láttunk ottlétünk bő két napja alatt, amennyit csak lehetett. Erre csak hab volt a tortán az a hatalmas hóesés, ami reggel meglepte Krakkót. Ablakunkkal szemben kicsit fokozódott a kórház udvarának forgalma. Ezzel szemben ismerőseink azzal vártak a reggeliző asztalnál, hogy sürgősen pakoljunk és robogjunk haza, amíg nem késő… Mi egészen más véleményen voltunk: előző este Tyniec kolostorát néztem ki a turisztikai kiadványokból, s a határt is máshol szerettem volna átléptetni, mint ahol jöttünk. (A hostel ügyeletes huszonéves recepciós lánykája a szlovák határig húzódó terület legérdekesebb helyének azt a várost emelte ki, ahol jégkrémgyár üzemelt…)   Tyniec hófergetegben Szükség volt egy kis ráhatásra, hogy még se a határhoz iramodjunk. „Egész közel van a kolostor - 12 kilométer!” – mondtam, s ez hatott. S ekkor jött az „áldott” GPS… A hó nem volt olyan veszélyes, de már láttam, hogy jön a kötelező vargabetű. Egy sugárúton elértük a 7-es sztrádát, és nyugat felé robogtunk. Így már nem volt olyan közel… Tyniecben már vastagabb volt a hóréteg – a kolostor feliratú táblát követve aztán egy rusztikus kőfal előtti parkolóban álltunk meg. A kőfalon túl magasabb épületek emelkedtek, de többet az aláereszkedett hófelhő nem engedett látni. Mivel tudtam, hogy a kolostor dombon áll, az irányt váltó kőfal mellett emelkedő behavazott úton sétáltunk a hóesésben. Rövidesen kibontakozott előttünk egy nagy, dísztelen középkorias épület, és a templom is. Tyniec ezeréves történelme sem volt csöndesebb, mint Krakkóé. Ugyanazok voltak a látogatói: poroszok, svédek, osztrákok, mongolok és oroszok. Az eleve védelmi szerepet játszó bencés apátságot Kázmér herceg építtette 1044-ben a Visztula völgyének nyugati védelmére. A 12. században felégették a mongolok, a 17.-ben a svédek, a 18. században az oroszok, az első lengyel nemzeti felkelésben pedig kulcsszerepet kapott. 1771-72-ben, a bari konföderáció idejében több mint egy évig állt ellen az osztrákok ostromának (erre emléktábla is felhívja a figyelmet), miközben ezzel egyidőben Krakkóért is folyt a harc.  
Kilátás a Visztulára a sziklára épített apátság falairól

Kilátás a Visztulára a sziklára épített apátság falairól

Romokból ékszerdoboz A rengeteg ostrom ellenére soha sem szorult háttérbe a bencés szerzetesek szorgos munkája, de a Habsburgok 1816-ra ezt a rendet is feloszlatták. El lehet képzelni, hogy mire használhatták az épületeket egy évszázadon át… Amikor azonban a rend szerzetesei ismét visszatértek apátságuk romjai közé, néhány hónap múlva kitört a második világháború. 1947-re romhalmazból kezdték el életre kelteni Tyniec erődített kolostorát. Nem kell meglepődnünk, hogy magánadományokból épült, és lassan haladt, hiszen „dúlt” a szocializmus. A felújítások az 1980-as években fejeződtek be – ennyit az ódon falakról. Igaz, a 11. századi falakból itt-ott maradt valami, de a többit – nagyrészt - először a gótikus, majd reneszánsz, s végül barokk stílusba oltották. A falak magasabbik fele valószínűleg mindenütt 20. századi mesteremberek keze nyomát viseli, de a kolostor megjelenése hasonló a 18. századihoz: a Visztula fölé magasodó 13-15 méteres hófehér mészkőszikla tetején, mint egy tálcán állnak az épületek.   Apátsági szállás Az út alagútszerűen vezetett át az épülettömb alatt, majd egy 90 fokos kanyarral – amelyet az ellenkező oldalról lőréses fal keretezett - egy másik „alagútba” futott, amelyen át már az udvarra érkeztünk. A barokk homlokzatú templom lépcsőjéről már elkezdték lapátolni a havat. Sajnos épp hogy le tudtunk látni a falakról a víztükörre, de a táj már homályba veszett. Az udvar túloldalán látható földszintes épületben otthonos kávézó üzemel, és a szerzetesek termékeit árusítják. Itt derült ki, hogy a kolostor déli szárnyában - ahol eredetileg a könyvtár volt -, nem rég fejezték be egy szálláshely kialakítását, ahol a vendég visszavonulhat meditálni, és közelről követheti az apátság életét. János Pál pápa rendszeres látogatója volt a kolostornak, miután szülővárosa is a közelben fekszik. 2002-ben jött el ide utoljára – szobája, a „Pápa szoba” megtekinthető. Természetesen a gazdag múltú kolostorban több nyelven is vezetnek csoportokat, s nyáron koncertek színhelye. A kolostor meglepetésszerűen kiemelkedő sziklája is egyike azoknak a geomorfológiai-kőzettani meglepetéseknek, amelyek Krakkó környékét színesítik. Például a sziklás, erdős, történelmi romokat rejtő Bielany-Tynieci Tájvédelmi Körzet és a Tenczyni Tájvédelmi Körzet egyes részei Krakkó határain belül találhatók.
Leszakadt sziklatömbök az apátság falai alatt a parton

Leszakadt sziklatömbök az apátság falai alatt a parton

Mivel az apátságot teljes egészében – sziklástúl – is szerettem volna megörökíteni, leszaladtam a partra, ahol először is egy vízibusz-megállóhelyet találtam – hattyúkkal. A vár dombja alatt a sziklák tövébe siettem, de a folyó magas vízállásakor nem is lehet száraz lábbal átsétálni a lehullott kőtömbök között a sziklafal túloldalára. A kolostort jóval több erődítés védhette a nagy ostrom alatt, ezekből kevés látható – az egyik kerek bástya itt lent. Mellette egy barlangszerű mélyedést találtam – lehet, hogy ehhez is van egy cseppnyi legenda?   Fogalmazásgátlás… Győzött a józan ész, és GPS nélkül a Visztula mentén autóztunk vissza Krakkóba, majd hagytuk el a nagyvárost. Mivel a delet már elütötték – csak nem hallottuk -, elhatároztuk, hogy megállunk az első adódó alkalommal ebédelni. Erre egy kisebb kamionos pihenőhelyen került sor (még a lengyel oldalon), ahol egy modern „csárda” is állt. Benyomultunk az üres étterembe - ahol nem volt kétséges, hogy tudnak étellel szolgálni -, ám nem láttunk étlap, és egy szőke fiatalasszony nézett ránk élénk, de nem túl okos tekintettel. A rendelhető ételek neveit a falon függő táblán olvashattuk – lengyelül. Annak ellenére, hogy nemzetközi útvonal melletti kamionparkolóban voltunk a felszolgálónő se németül, sem angolul nem beszélt. Azt gyorsan megérttettük vele, hogy enni akarunk, de hogy mit? A többiek – jogosan - méltatlankodni kezdtek, de én nem akartam újabb vendéglőt keresni: a megkopott orosz nyelvismeretemmel próbálkoztam. Míg mi ott őrlődtünk, a nő ártatlan, rezzenéstelen tekintettel állt a pult mögött. Ekkor, tíz perccel később jutott eszébe, hogy áthívja a szomszéd benzinkutast, akivel végül könnyebben vergődtünk zöldágra és végre leülhettünk. Nem, nem állunk mi olyan rosszul nyelvismerettel! Kommunikációban meg végképp nem!   Árva legszebb ékköve Lassítás nélkül hajtottunk át az árvai határon, én pedig már fentem a fogamat a fantasztikus Árva várára (Oravský hrad). Ha nem szólok, ezen is továbbmentünk volna, de aztán letértünk az országútról és beautóztunk a behavazott Árvaváraljára. A jobb szemszög miatt az Árva-folyó hídjánál szálltam ki, ahonnan a sziklaszirtre lépcsőzetesen ráépült várra és a folyó víztükrére egyszerre esett zavartalan kilátás.
Árva várának fellegvára a 112 méter magas sziklacsúcson

Árva várának fellegvára a 112 méter magas sziklacsúcson

A várba a „Arva fuisti, arva eris et in Arva morieris” (Árva voltál, árva leszel, és Árva várában fogsz meghalni) szavakkal falaztatta be Hunyadi Mátyás király kalocsai Várday Péter érseket, s e köré legendát szőttek. Árvát valamikor a tatárjárás után emelték, első birtokosai a Balassák voltak. A fellegvárat kőből építették fel a 112 méteres sziklára, az alsó vár épületeit fából ácsolták. Évszázadokon át őrizte a magyar-lengyel határvidéket, sok ostromnak állt ellen. 1800-ban teljesen leégett, s 60 évig állt romosan. Zichy Ödön 1868-ban itt hozta létre az egyik első múzeumot a mai Szlovákia területén. Pálffy József 1896-1919 között renováltatta az impozáns várat, minek során belseje jelentősen átalakult, de Árva újjászületett. (A szerző a nyolcvanas években járt a várban, amelynek zegzugossága, változatossága és építészeti gazdagsága egészen lenyűgözte.) A várlátogatás csúcspontja ma is a fellegvár lélegzet-elállító kilátása lehet az árvai vad vidékre.   Korponai meglepetés Korponán (Krupina) álltunk meg néhány szlovákiai édességért és kofoláért. A nálunk is reklámozott, kék-sárga logójú üzletbe mentünk be. Némi keringés után beálltunk a pénztárhoz. Az ember idegenben (egyébként nem idegen) a pénztárgép kijelzőjére bízza magát és kikerüli a „beszélgetést”. Én ugyan igyekszem mindig a megfelelő nyelven köszönni-megköszönni, de könnyen kiderül, ha az ember külföldi. „Möchten Sie einige Plastiktüte?” – mondta egyszer csak óvatosan a fiatal pénztáros hölgy, fizetést követően. Vagyis: kérek-e zacskót? „Ja, danke, sehr nett…” - alig fogtam föl, nagyon meglepődtem. Korpona nem egy világváros – nyolcezren lakják -, de a lány figyelt, azt sem tudhatta, honnan jöttünk. Hálásak voltunk a figyelmességért. Eszembe jutott a lengyel szőkeség. Mindent lehet maximálisan, és lehet minimum szinten teljesíteni. De csak az egyik visz előre.  

Harsáczki György

Harsáczki György

Horthy-falfestményt találtak a kecskeméti városházán

A kecskeméti közgyűlés csütörtöki ülésén napirend előtt Király József, az MSZP városi és megyei elnöke, frakcióvezetője tiltakozott, hogy láthatóvá tették a városháza dísztermének renoválásakor előkerült, 1944-ben készült falfestményt, amely Horthy Miklós kormányzó 1920-as látogatását örökíti meg. A politikus a freskó eltávolítását, lefestését kérte.  
Horthy Miklós 1920 februári látogatását megörökítő, 1944-ben készült falfestmény a Kecskeméti Városháza dísztermében. A falfestmény a terem díszítőfestésének és festményeinek tisztításakor került elő. (MTI Fotó: Ujvári Sándor)

Horthy Miklós 1920 februári látogatását megörökítő, 1944-ben készült falfestmény a Kecskeméti Városháza dísztermében. A falfestmény a terem díszítőfestésének és festményeinek tisztításakor került elő. (MTI Fotó: Ujvári Sándor)

Határ Mária jegyző elmondta, hogy a 69 millió forintba kerülő felújításkor előkerült Horthy-képet letakarták, de csoportos látogatások idején megtekinthető. Falusi Norbert, az LMP képviselője bírálta az MSZP-t, mert „be akarja zúzni” a freskót, a Fideszt pedig azért, mert szerinte nincs álláspontja az ügyben. Hangsúlyozta, a kép nem politikai kérdés, művészettörténészek feladata tisztázni, hogy eléri-e a terem többi freskójának színvonalát. Zombor Gábor (Fidesz-KDNP) polgármester elmondta, egy korábbi felújításkor Ferenc József császár magyar királlyá koronázását megörökítő freskó került elő, amelyet akkor restauráltak és eredeti állapotában látható. A most megtalált falfestményt sem fogják lefestetni, hanem, esztétikai és művészettörténeti szempontokat is figyelembe véve a helyén marad, de eltakarják. A függöny viszont elhúzható, így a freskó bármikor megtekinthető lesz - tette hozzá. Hangsúlyozta, nem politikai kérdésként kezelik a Horthy-kép ügyét; hozzátartozik a díszterem történetéhez, de a Székely Bertalan-freskók miatt nem lehet állandóan láthatóvá tenni.
Függöny takar el egy Horthy Miklós 1920 februárjában tett látogatását megörökítő, 1944-ben készült falfestményt a Kecskeméti Városháza dísztermében. Az évtizedekkel ezelőtt ornamentikus díszítéssel elfedett falfestmény a közelmúltban került elő a terem díszítőfestésének és festményeinek tisztításakor. (MTI Fotó: Ujvári Sándor)

Az évtizedekkel ezelőtt ornamentikus díszítéssel elfedett Horthy-falfestmény a közelmúltban került elő a terem díszítőfestésének és festményeinek tisztításakor. (MTI Fotó: Ujvári Sándor)

A városháza dísztermének felújítása 2013-ban kezdődött meg. Székely Bertalan faliképei a magyar történelem legjelentősebb uralkodóit örökítik meg a vérszerződéstől kezdve. A Horthy látogatásáról készült Pándy Lajos-festmény nem az egyetlen, amelyiket 1945 után lefestettek. A Ferenc József magyar királlyá koronázását megörökítő festmény is hasonló sorsra jutott. Utóbbit azonban még a rendszerváltás előtt restaurálták. A szentendrei művésztelep alapítóját, Pándy Lajost kérték fel 1944-ban a festmény elkészítésére. A méret adott volt, a képnek illeszkedni kellett Székely Bertalan freskóinak a színeihez valamint a terem harmóniájához. A terem főbejárata mellett, jobb oldalon lévő Horthy-kép helyreállításával a díszterem szimmetriája is megbillent, amit úgy korrigáltak, hogy a baloldali falrészt is, amelyen nincs freskó, függöny borítja. 2014. június 12.   Írta: MHO/OK   archivum.magyarhirlap.hu

Kivirult a díszterem Horthy-falfestménye

 

Csak előkerült a Horthy-falfestmény a kecskeméti díszteremben, a régi színeiben pompázik. A városvezetésnek nincs hivatalos álláspontja, a szocik tiltakoznak, az LMP szakértőztetne.  
Friss színekben pompázik a sokáig elfeledett alkotás (Forrás: www.hirosveny.hu)

Friss színekben pompázik a sokáig elfeledett alkotás (Forrás: www.hirosveny.hu)

A kecskeméti városháza dísztermének felújítása a múlt évben kezdődött, mert az épület tetejének a beázását követően néhol károsodott a plafon, valamint a kupola művészi díszfestése. Felújítás megkezdődésével dr. Juharos Imréné Molnár Piroska, a Történelmi Vitézi Rend korábbi megyei székkapitánya írásban jelezte az illetékesek felé, hogy itt az alkalom feltárni a helytörténeti adatok szerint 1944-ben készült Horthy István falfestményt is, amelyet a második világháborút követően lefestettek. A székkapitánynak adott hivatalos válaszok szerint erre nincs lehetőség, mert a restauráció nem érinti a díszterem falain lévő Székely Bertalan által készítette történelmi seccokat. Pedig Molnár Piroska azt is kikutatta, hogy a Horthy-falfestmény a díszterem főbejárata melletti baloldali falon volt található egykoron. Aztán mégis... A restaurátorok átvizsgálták a falrészt, de nem találtak alatta festményt, így a városvezetésnek nagy kő esett le a szívéről. Néhány hónapja azonban a díszterem jobb oldali részén, kartonozás közben, az egyik munkás felsértette az oldalfal festését, ennek kijavításakor észlelték, hogy egy festmény van alatta, mégpedig Horthy Miklós 1920-as kecskeméti látogatásáról készült fényképnek a díszterem festményeivel hasonló hangulatú secco-ja. A képet helyreállították, a kérdés csak az, hogy végül mi lesz a sorsa a képviselő-testületi üléseknek, esküvőknek, konferenciáknak, ünnepi megemlékezéseknek helyet adó több mint száz éves díszeremben, amelynek a festmény helyreállításával a képszimetriája is elbillent.   Mi a baj vele? A témában levelet írtunk a városháza sajtósának, de nem kaptunk választ. A hallgatást szóban annyival egészítette ki Takács Valentina: azért, mert nincs még hivatalos álláspont. A Fidesz frakció tagjait megszondáztatva vegyes képet kaptunk a Horthy-falfestmény sorsát illetően. Bár a legtöbben azt sem tudták miről van szó, a végén pedig visszakérdeztek, hogy mi a baj vele? Az egyik, névvel nem nyilatkozó, prominens fideszes városatya viszont azt mondta, ha valami, ez megérne egy helyi népszavazást. Úgy tudjuk, a városvezetés kompromisszumos megoldásban gondolkodik, egy elhúzható függöny mögött tartaná a Horthy-képet.
A Horthy-secco az egyik Székely Bertalan festmény mellett (Forrás: www.hirosveny.hu)

A Horthy-secco az egyik Székely Bertalan festmény mellett (Forrás: www.hirosveny.hu)

A szocialisták viszont másként látják. Király József frakcióvezető - aki ráadásul műemléki szakember - szerint a Horthy-falfestmény egyetlen elfogadható állapota csakis a korábbi lefestés lehetne. (Ezt követően a kecskeméti deportálásokra és a Holokauszt-emlékévre hivatkozott - a szerkesztő) Király a Hírösvény kérdésére azt mondta: a függönyös megoldást azért nem tartja megfelelőnek, mert bár igazodna a Fidesz kettős beszédéhez, de akkor is álszent és sok ember önérzetét sértve tenné szélsőjobboldali zarándokhellyé a turisztikai szempontból is fontos kecskeméti városházát. Az LMP szerint a Horthy-secco kérdését nem pártpolitikai, hanem szakmai szempontból kellene elsősorban megvitatni, tiszteletben tartva azok álláspontját, akiket sért, illetve azt is, hogy nem megoldás az, ha mindent bezúzunk, ami a múltunk része - mondta Falusi Norbert LMP-s önkormányzati képviselő. Hozzátette: elsősorban azt kellene tisztázni, hogy a Horthy festmény megüti-e a teremben látható alkotások színvonalát, majd ezt követően kell döntetni a sorsáról. Véleménye szerint függönnyel eltakarva, egy több nyelvű információs táblával kiegészítve, amelyen jelölve lenne, hogy a vészkorszakban készült, amikor kecskeméti zsidó lakosságot deportálták, fennmaradhatna, persze, ha van igény az objektivitásra és a belátásra - tette hozzá.   Horthy kecskeméti látogatása A kecskeméti városházán feltárt Horthy Miklós falfestmény a kormányzó 1920-as kecskeméti látogatását jeleníti meg egy korabeli fénykép alapján. Az újdonsült kormányzó 1920 tavaszán több vidéki városba, köztük Kecskemétre is ellátogatott. Megtervezett roadshow-k voltak ezek, amelyekkel megalapozta máig tartó kultuszát. A rituálé részeként üdvözlő beszédek és szavalatok hangzottak el, lovas bandériumok vonultak fel, és a fővezér nemzetiszínű szalaggal átkötött jelképes ajándékot vett át a helyi lakosságtól, akárcsak harminc évvel később Rákosi elvtárs. Romsics Ignác történész kutatásai szerint  az 1920. február 7-i kecskeméti látogatás kiemelkedett a többi közül, mert a hírös városban hangzott el először, hogy Horthyt a magyar történelem legnagyobbjaihoz hasonlították, és ennek megfelelő képességekkel és feladatokkal ruházták fel. Zsitvay Tibor kormánybiztos-főispán -  később honatya, az országgyűlés elnöke, majd a Bethlen, valamint a Károlyi kormányban igazságügyminiszter - beszédében az 1919-es „vörös Budapest” Muhival és Moháccsal került egy szintre, maga Horthy pedig Árpád fejedelem mellé helyeződött. Az országot – mennydörögte a főispán – „Árpád vezér szerezte” ezer éve, és „Horthy vezér” fogja visszaszerezni „újabb ezer évre”. Diendorfer Miksa alezredes, a város helyőrségi parancsnoka, aki még Szegeden csatlakozott a Nemzeti Hadsereghez, ugyancsak „Horthy apánk” „honmentő” tevékenységét hangsúlyozta. Más tisztekhez hasonlóan ugyanakkor nyilvánvalóvá tette a kultuszépítés mögött meghúzódó hatalmi célt is. „Letiprunk mindent, ami utadat állja. Talpon vagyunk, várjuk parancsodat: Előre!” – fejezte be beszédét. A látogatás emlékére a városvezetés a régi honvéd lovassági laktanyát Horthy laktanyának nevezte el.   Huszonnégy év a megvalósulásig
A kecskeméti városháza dísztermének szóban forgó része (Forrás: www.hirado.hu)

A kecskeméti városháza dísztermének szóban forgó része (Forrás: www.hirado.hu)

Arra nem sikerült adatokat találnunk, hogy Horthy dísztermi megörökítése miért húzódott 1944-ig, hiszen a kormányzó 1938-ban ünnepelte a 70. születésnapját és már akkor is felmerült, hogy a méltóságos urat az utókor számára méltóképpen megörökítik. A mű elkészítése ugyanis néhány hónapot vett igénybe, igaz, az első festőtől visszavonták a megbízást, mert nem haladt az alkotómunka, majd másodjára Pándy Lajost, a Szentendre Művésztelep alapító tagját kérték fel. Kötelem pusztán a méret, valamint az volt, hogy a mű Székely Bertalan freskóinak a színeihez és a terem összhangjához kell alkalmazkodnia. A művész elkészítette a vázlatait, majd annak elfogadását követően, néhány hónapon belül elkészült a mű. Az adatok szerint a törvényhatósági mérnök 1944. október 18-án jelentette a polgármesternek, hogy a festmény megtekinthető állapotban van, az állványokat elbontották. A képet 1945 után először csak letakarták, majd az ötvenes években lefestették. 2014. június 2.    Írta: Hírösvény   www.hirosveny.hu  

A Géniusz, a Gyors és a Király

Egy pompás alkotás útja Zentától Budáig
Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

  Ha összeválogatnánk hazánk legszebb lovas szobrait, semmiképpen sem maradna ki a Budavári Palota előtt, a keleti teraszon álló alkotás, amelynek lovasa Savoyai Jenő – avagy Eugène-François de Savoie-Carignano – herceg, aki Párizsban született, s mégis I. Lipót német-római császár szolgálatába állva vált kora legelismertebb hadvezérévé.   Kispapból hadvezér Hogyan kerül ő ide, fővárosunk legreprezentatívabb helyére? Ennek összetett történetét osztom meg az olvasókkal. Savoyai Jenő (hívhatjuk így, a századfordulón egyszerűen „Jenő hercegnek” emlegettük) „csupán” grófnak született, ám harci babérokról álmodozott. Az alacsony termetű, vézna fiatalembert azonban alkalmatlannak ítélték a katonai pályára. Miután a papi pályát javasolták neki, bosszúsan elhagyta Franciaországot, és 1683-ban I. Lipót szolgálatába állt, aki szívesen fogadta, és aki – mellesleg – magyar király is volt. A törökök ekkor már Bécset fenyegették, így máris sikerült kitűnnie annak felszabadításában, s ennek köszönhetően egy dragonyos ezred tulajdonosává vált. Ezt követően az egyesített keresztény seregek lassan, de egyre biztosabban elkezdték a kissé már meggyengült – de szívósan védekező - török haderőt kiszorítani Magyarország területéről. Savoyai ott volt Esztergom 1685-ös, majd Buda 1686-os visszafoglalásánál, s 10 hónapra rá már a harsányi lejtőkön üldözte az oszmánokat. 1688-ban már altábornagyként foglalta vissza Belgrádot a törököktől.  
Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Szeptember 11. - örömünnep De a diadal, melyet kifejezetten csak az ő nevéhez kötnek 1697-ben következett be: szeptember 11-én Zenta alatt meglepte a Tiszán félig átkelt török sereget (Csapataival ő is az indulási oldalon volt.). Savoyai harcosai a félig elkészült hídfővédő sáncok közé szorították a török gyalogságot, a lovasság kitörését és a hídon történő átvonulást pedig ágyútűzzel akadályozták meg. II. Musztafa serege két óra alatt sorsdöntő vereséget szenvedett, míg a császáriak oldalán csekély volt a veszteség: mindössze 700 fő. A csata hosszabb távú következménye a karlócai béke megkötése volt, s Magyarországról végérvényesen kiszorultak a törökök. A szerény, leginkább tubákolni szerető hadvezér-géniusz ezután épp megpihent volna, amikor újra támadás érte a birodalmat. Ki tudja miért, de a Rákóczi szabadságharc elleni hadműveletből gyorsan visszahívták, de 1736-ban történt haláláig hol a franciák, hol a bajorok, hol a törökök ellen nyerte a csatákat. Talán ezért sem volt ideje ráckevei kastélyának kényelmét élvezni…   Egy elkapkodott megrendelés
Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás...

Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás...

Bár a zentai csata jelentősége nagy volt, mégsem közismert. Ennek az is lehetett az oka, hogy nem mi magyarok nyertük, hanem „szövetséges keresztény seregek”, s talán az is, hogy Zenta épp, hogy létezett akkortájt – a gaz-felverte, kietlen Alföld közepén. Zenta későbbi elöljárói azonban látták az dicsőséges ütközet jelentőségét, és annak kétszáz éves évfordulójára emeltek volna méltó emlékművet a hadvezérnek. Jenő herceg lovas szobrát Róna József neves szobrászművésztől rendelték meg, aki Budapesten élt. Az alkotó 1929-ben megjelent fordulatos önéletrajzi könyvében részletesen foglalkozott ezzel a munkával. „Róna mestert keresem, Zentáról vagyok – mondta egy hajlongó kis emberke.” Hogy miért őt keresték meg? „Egy ember van, aki gyorsan tud dolgozni, s ez a – Róna!” – mondta az emberke. …és persze az utolsó pillanatban jöttek: „Hisz erre alig volna egy évi idő!” – vonta össze a szemöldökét a művész. S a megbízást csak egy feltétellel vállalta: „Az emlékművet olyanra csinálom, ahogy nekem tetszik, szóval, ahogy én akarom. Sem bizottság, sem zsüri abba bele nem szólhat. Különben nem tudok elkészülni a pontos időre. Ettől eltekintve a müvész mindig felelős a müveért, nem csak a jelen, hanem az utókornak is. Ha nem jó a szobor, - már pedig mennél többen beleavatkoznak, annál kevésbé lesz jó – nem véshetem a talapzatra aranybetűkkel, hogy ez vagy az a kritikus a hibás és én nem csinálhattam olyanra a szobrot, mint ahogy akartam.” Felelősségteljes és magabiztos – igazi békebeli magyar beszéd! Aki három dimenzióban álmodott… A művész nem kis kihívás előtt állt: akkor még ismertek voltak Savoyait dicsőítő dalok! Lovas szobrok képei repdestek a fejében jártában-keltében, de mindet elvetette. „Magyarország megszabadítója volt ő a török járom alól! És nemzetünk igaz barátja.” – írta Róna József a századforduló hangulatában. Kihívás volt azt is megoldani, hogy a nagyobb ló helyett mégis a lovas domináljon, habár Savoyai kis ember volt, és hatalmas spanyol ménen lovagolt. S egyszer csak eszébe jutott egy megragadott jelenet a bécsi spanyol lovas iskolából: „Elaludtam, de hirtelen újból felébredtem és íme a legényke helyett az én hősöm ült a lovon. A feladat meg volt oldva! A hős a harci tömkelegben hirtelen megállítja lovát, hogy jobban szemlélhesse a harc menetét és sas tekintetével a messzeségbe néz!” – írta. Fél nap alatt meg is volt a modellel. Így írt erről: „Jobbról és balról török foglyok ültek, egy öreg pasa és egy fiatal arab, s a lovassal együtt érdekes csoportot adtak. Két hosszúkás relief díszítette a meglehetősen magas posztamens oldalát, amelyek a zentai csata epizódját örökítették meg: lovascsapat élén vágtat a hős s a menekülő törököket a Tiszába hajszolja. A másik oldalon a történeti sáncostrom. Itt is a hős vezeti rohamra csapatait s legelöl a magyar harcosok nyomulnak föl s kézitusával eldöntik a harc kimenetelét.” – A két relief önmagában is szép alkotás, hát még minden együtt!   Csőd és gratuláció
Téli rege...

Téli rege...

Az elkészült munkát viszont a zentai szobor-bizottság nem tudta kifizetni, pedig „sorsjátékot” is hirdettek. Ez igen rossz hír volt Rónának… „Mivel azonban a bizottságtól nem kaptam előleget, minden megtakarított pénzemet belefektettem a munkámba s adósságot is csináltam...” A pénz nem akart összejönni - a zentaiak a királyhoz fordultak segítségért, s közvetítőnek Széll Kálmánt kérték fel, de Széll elhajtotta őket. Miközben a huzavona tartott, a tetszetős szobrot fel kellett állítani: A barokkos lendületű lovas szobor a Műcsarnok előtt állt egy ideiglenes talapzaton, a reliefek pedig bent voltak kiállítva a tervvel együtt. Közben híre ment a műnek is: a lapok elismerően írtak a szobrászról, a művészek barátsággal veregették Róna vállát. „Olyan technikai kunsztstükköt csináltál, amelyhez foghatót nem ismerek! – mondotta Fadrusz. – Te… te vakmerő fickó! … Ettől eltekintve, mestermüvet csináltál. Én meg lennék elégedve, ha Mátyás királyom is annyira sikerülne, mint a te szobrod!” – írta könyvében a szobrász. Végül Széll Kálmánnal beszélték meg, hogy egy száz művész által aláírt kérvényt juttatnak el a királyhoz, hogy segítene megoldani ezt a botrányos dolgot… S akkor felcsillant a remény. Néhány nap múlva Romy miniszteri tanácsos és Hauszmann Alajos is megfordult a művésznél. Egyikük fényképeket kért a szoborról, másikuk a lovas szobor méreteire volt kíváncsi. Igen biztató volt az, hogy Hauszmann a vár új építkezésének vezetője volt, a tanácsos pedig egyenesen a királynak vitte a fotókat… A királynak tetszett a szobor! „Amikor Széll ujra Bécsbe jött, megemlítette előtte a király, hogy emlékezete szerint a budai vár elé egy lovas szobrot terveztek. - Igen, Felséged lovas szobrát! – mondotta Széll. – Erre a koronázási domb van kiszemelve a pesti oldalon, – szólt a király. És ezen nem is akarok változtatni! … Széll feszült figyelemmel hallgatott. - A vár előtt nagyon jó helyen volna Savoyai Jenő szobra. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Hisz ő volt az, aki Magyarországot a török járom alól felszabadította s egyébként is barátja volt a magyaroknak. Ezt én tudom a legjobban. Széll meghajolt a király előtt. – Erre már gondoltunk is és Hauszmann már rajzot is csinált hozzá (...) - Hisz ez nagyszerű! És stílusban és méretben is megfelel. Mintha a művész ide tervezte volna. (...) Én megveszem az emlékművet …de magamnak. És a zentaiak nézhetik a dolgukat. A fukarok! …” Így került Savoyai Jenő lovas szobra az ország legkiemeltebb helyére, bár állítólag mégis Ferenc József lovas szobrának volt kiszemelve a hely, csakhogy az sosem készült el…  
És a herceg egy ködös téli reggelen...

És a herceg egy ködös téli reggelen...

Ki, ha nem ő? A Várkert teraszán felállított alkotás azért még sem minden alap nélkül áll a helyén. A hadvezér meg is sérült Buda vára visszavételénél. És ki lenne odavalóbb? József nádor? Nem nagyformátumú. Mária Terézia? Sosem élt benne, és Habsburg volt. Hunyadi Mátyás? Nem aktuális. Horthy Miklós? El lehet rajta gondolkodni… A szobrot érintetlenül hagyta az első világháború és az 1919-es események. 1944-45-ben megsérült a szovjet ágyútűzben, ám csak 1968-ban bontották le, hogy 1971-ben már restaurálva kerüljön vissza a talapzatra. Még a szocialista vezetés sem távolíttatta el. A szobor mögötti, sérült Habsburg-lépcsőt viszont felújítás helyett elbontották, így a környezet is jelentősen megváltozott. 1966-ban Szalatnai Rezső irodalmár a következő kirohanást intézte a szobor ellen: „Róna József szobra ellen semmi kifogásunk, művészi alkotásként változatlanul meg kell tartanunk, csak épp nem a mai helyén. A művészeti alkotás, mely méltatlanul örökíti meg a hazánkat gyarmatsorba rángató ellenségünket, találunk helyet másutt, a főváros más pontján, talán egy parkban, de nem állhat a fő helyen, országvezénylő gesztussal nem kísérthet feketén a Vár élén!” Szalatnai Rezsőnek akár igaza is lehetett, de a törökverő hadvezér – akit egyetlen egyszer vezényeltek magyar felkelők ellen – tehetett-e hazánk gyarmati sorba taszításáról? S 1966-ban szintén megszállt terület voltunk...   Az emlékmű mészkő talpazata 560 centiméter magas, maga a bronzszobor 470 centiméter. A lovas sérülései lentről nem láthatóak, de a reliefek jobban kiálló részleteit - Savoyai kardját, a dobos dobverőit, szablyákat - már „levadászták” a barbár látogatók, és sok helyen - ahol talán a háborús, golyó-ütötte nyomokat foltozták be - sötétebb foltok éktelenkednek. Ezekre már ráfér a restaurálás!   Egy délvidéki emlékmű kálváriája S mi lett a folytatás Zentán? A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Olyannyira, hogy egy vesztes csatáénak is nézhetnénk. De az biztos, hogy ez kevésbé szép történet, mint a Róna-féle. Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni – két évvel a zentai csata 200. évfordulója előtt. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – sebtében egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került.
A zentai csata szerény emlékműve Zentán

A zentai csata szerény emlékműve Zentán

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a gyorsan elkészített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették” – a Tisza-parti sétány félreeső szakasza mellé. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték… Mi lett volna itt ezekben az időkben egy grandiózus alkotással? Jugoszlávia szétesése után újra lehetőség adódott a győztes csata emlékének ápolására. 1991-ben jelenlegi helyére szállították az Eugén-szigetnél 1895-ben felállított oszlopot, amelyet egy csúcsíves szoborfülke óv. Az emlékmű az ezzel szemben álló kis fa-haranglábbal egészül ki, amely Valkay Zoltán műépítész tervei alapján épült 1997-ben. Azóta szeptember 11. Zenta város ünnepnapja. A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították.

Harsáczki György

Felhasznált irodalom: Róna József: Egy magyar művész élete (A szerző kiadása, Budapest, 1929.)