Mosonmagyaróvár – város, aminek két szíve van (3-4. rész)

Kelepelők között, száraz víziúton…  
A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot

A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot

A Magyar utca végéhez érve Habsburg Frigyes főherceg ülőszobrához értem. (Csodálkoznék, ha nem egy Hőnel Béla-tervezte épület előtt pihenne.) A sörgyár innen ugyan kinéz még valahogy, de a láthatóan üres épületen, fenn, az eresz alatt már négyzetméternyi beázások láthatók. Nyilván a főherceg sem tette szóvá, mert nem oda néz…Talán inkább a Deák Ferenc tér napsütötte oldalára ülne át – ha tehetné – így kora délután. De a padok ott is árnyékban vannak.   Kikötőt kapott az Uradalmi malom! A Deák teret – első blikkre – egy kis szászországi városka főterének is „el lehetne adni”. A tekintélyes méretű Szentháromság szoborra néző kétemeletes barokk házak, és a már messziről szembe ötlő neoreneszánsz új Városháza adják ezt a hangulatot. Ez utóbbi 1892-ben épült, és korábban Vármegyeház volt – udvarán még látható egy árkádsor a régi épületből. Az előreugró középső homlokzat számos emléktáblát hordoz, közülük a legérdekesebb Napóleon ittjártának állít emléket. A hadvezér 1809-ben augusztus 31-én és szeptember 1-én átutazott a városon – miután serege Győrt bevette -, de a régi megyeházán már augusztus közepétől folytak az osztrák-francia béketárgyalások. A szintén a térre néző 17. századi barokk uradalmi kastély megint csak látott napóleoni dragonyosokat… Egy beálló kisteherautó után besurrantam a nyitott kapun, s belül szép árkádos belső udvart találtam. (Később kiderült, hogy a kapu mindig zárva van.) Kossuth Lajos is ennek az épületnek a sarokablakaiból intézett beszédet „4000 kaszás paraszthoz” 1848. október 23-án. Végre megérkeztem a Malom-ági Lajtához. (Ennek névtábláját sem tudtam fogászati cégér nélkül lefotózni…) Ekkor láthattam a biztató változásokat. A hídtól felfelé is, lefelé is „műtárgyakat” építettek be a mederbe. Sajnos a mederkotrási munkák miatt a vizet fentebb elrekesztették, s így csak kisebb állóvizek „képviselték” a Lajta-ágat. A műanyag betétekkel kirakott keskenyítő beton csatornák futását nézve el lehetett képzelni, hogyan siklanak lefelé a kenusok. Folyásirányba tekintve pedig ott állt végre a malmok malma, a négyemeletes Uradalmi malom. Előtte kényelmes partraszálló helyet építettek ki - amolyan modern brüsszeli stílusban -, az évtizedek óta rogyadozó partfalat pedig hasonlóképpen erősítették meg.   Száraz lábbal a vízi csuszka-csatornán Azonnal lesétáltam a „kikötő” kavicságyára, s innen vettem szemügyre a kallódó malmot. Még mindig elegáns, jól tartja magát – állapítottam meg, de közelebbről már aggasztó repedések sora látszott. Viszont látszott az is, hogy van itt valami turpisság, hiszen átláttam az épület alatt! Csak nem átsurranhatnak a kenuk? – hüledeztem, de nem sokáig: kicsit meggörnyedve átsétáltam a sötét járaton. Nem bántam, hogy a nem fut víz a bő 20 méteres alagútban. A túloldalon viszont egy „intim nosztalgia kert” fogadott. A közel két méterrel alacsonyabb mederben békésen állt a víz, amelyre egyik oldalról a malom monumentális falai, a másik oldalról zöldellő fák néztek. A nosztalgiát a malom hatalmas, rozsdás, szegecselt acélhídja szolgáltatta, amelyen máig látható két malomkeréknyi tárcsa, amelyről talán 1989 óta lógnak a foszladozó kötelek… Ez a hatalmas malom működött talán legtovább hazánkban – 1989-ig. S bár ezen a helyen már a 17. században is malom állt, az „üzemet” többször átépítették, korszerűsítették. 1840-ben szinte újat építettek a régi helyére, majd fokozatosan gőzgépeket telepítettek a falak közé, hogy a vízhiány ne hátráltassa a munkát. A 20. század elején a vízi kerekek helyébe nagyobb teljesítményű turbinákat szereltek, s az akkor felszerelt gépek 1989-ig helytálltak. Később villamosították. A rendszerváltás után magánkézbe került, de azóta is üresen áll, állapota romlik, és a hasznosítási elképzelések sem valósultak meg. Talán a nagy méret – amit a Trianon előtti intenzív gabonakereskedelem indukált – teszi lehetetlenné a kihasználást. Innen látni már, hogy a sörgyár egyik tűzfalát lassan már csak a Szentlélek tartja…   Tervek, programok, projektek… Nemrég, 2008-ban nyert junior Prima díjat diplomadolgozatával egy helyi születésű építészmérnök hallgató, Paál Zsófia. A mérnök hallgató (azóta már biztosan végzett) közhasznú funkciót tervezett a Malom Szalon fantázianevű rendezvényközpontnak. Kifejezetten jó, hogy a malom központi helyen áll, a vár, az egyetem és a belváros között, a gyalogos, a vízi(!), és kerékpáros útvonalak metszéspontjában. Az épület terei kiállításoknak, konferenciáknak adhatna helyet, a vízparton kávézó, vízisport-központ létesülhetne, a vízen pedig szabadtéri színpadot képzelt el Zsófia. De úgy látszik a fantázia nem kifizetődő: a tulajdonos egy kétszáz szobás gyógyszálló kialakítását tervezi, amely egyben gyakorlati oktatóbázisa is lenne a gyógyturizmus szakmának. A „projekt” ötmilliárd forintos… A malmot megnéztem minden lehetséges oldalról, majd jöhetett az Ó-vár, amelynek vizes árka már régen száraz terület, és szépen parkosították. A kerítésen látszik ám, hogy a gesztenyefákról olykor-olykor rázuhan egy nagyobb ág… A vár hídjánál viszont gondoltam egyet, és továbbmentem a szórakozóhelyként funkcionáló, klasszicista épület mögött a kerékpárúton. Ötven méter múlva ott is találtam egy információs táblát a Leitha-Lajta-programból – a 9. kikötőről.   Ahol a gazdák összetartanak A vár hídján viszont fogászati turistának néztek: angolul szólított meg egy éttermi szórólapot osztogató pár. Nem az volt a kínos, hogy én nem voltam külföldi, hanem az, hogy a szórólapot külföldieknek szánják. Nekik „belefér”. A várat mindenkinek ajánlom, azon belül is a dombba süllyesztett bejárati folyosót, amely 1440 után épült - gótikus ülőfülkéi mellett több érdekes emléktáblája is van. Az első a már említett római felirat másolata, a többi pedig az évszázados gazdaképzés (Nyugat-magyarországi Egyetem, Mezőgazdaság és élelmiszer tudományi kar) mártírjainak nevét örökíti meg: az 1848-49-ből, a Rongyos Gárda idejéből, a második világháborúból és 1956-ból. Vigyázat, itt minden a gazdákról szól! Szerencsére az ódon, mélysárga színű épület udvarára is be lehet sétálni, ahol – úgy, mint a kapujában - mezőgazdasági szakemberek, úttörők, újítók szobrait és domborműveit láthatjuk. A zárt udvaros főépület első szintje 1602 előtt készült, a második pedig már 1810 körül, amikor a várnak már nem volt katonai jelentősége. 1600-ig gótikus várkápolna is kapcsolódott a várhoz, s ennek nyoma ma is jól látható az északkeleti sarkon. A „tornyos várat” egykor körülvevő vizesárokból csupán az észak-északnyugati íven láthatunk vízfelületet, a többi oldalon éppen csak egy sekély árok látható. Az egyetem újkori melléképületei közül a reprezentatív szecessziós méltó a figyelemre – itt éppen nemzetközi makett-kiállításra készültek. A 19. század elején elbontott bástyák-földbástyák halmai alatt kiterjedt pincerendszer húzódik meg, ahol a közelmúltban élelmiszeripari-gasztronómiai bemutatóteret hoztak létre étteremmel, látványkonyhával és kiállítással, amely a Hanságról, a Szigetköztől, illetve az aranyászatról és a halászatról szól. (Most zárva tart – gazdasági nehézségek miatt…)   Kacsák a pangó vízben… Dél már régen elmúlt, de a napsütést – és magamat - kihasználva a városi felső, azaz Akóts malom nyomába eredtem. Emlékeztem ugyan a megjelölt utca nevére, de jobbnak láttam a medret követni. Szerencsére, jó megérzéssel egy kellemes rejtekútra tértem, amely a „kertek alatt” követte a Malom-ági Lajtát: a Fő úttól a Lajtaszer és Gorkij utcák kereszteződésébe. Pangott némi víz a mederben – egy vadkacsapár abban az állott vízben volt kénytelen köszönteni a tavaszt. Száz méter múlva közkedvelt játszóteret érintett az ösvény, s innen kis sétánnyá szélesedett a rejtekút. Gyerekek sompolyogtak elém a játszótérről – egy kutyát akartak lerázni, bár a kutya észre sem vette a kisiskolásokat, csak éppen arra ment. A fás parton továbbgyalogolva egy-kettőre felismertem a malomépületet, amelynek legfeljebb a fekvése árulkodik néhai feladatáról. Utána olvastam. A malmot Haasen Hans molnármester építtette 1647-ben „három-járatú (vízikerekű) kelepelő malommá”. Ez azért érdemes megemlíteni, mert még 140 évvel később is, a II. József korabeli térképen is három kereket ábrázoltak. (A városi alsónak, azaz a mai Városinak két kereket rajzoltak.) A másik két malomhoz hasonlóan ez is ráépült a vízfolyásra, vagyis a malom mindkét parton állt. Az épületegyütteshez egyébként lakóház és raktár is tartozott.   Az Akótstól az asztalig Az Akóts-csal egy malomtűz „végzett” 1910-ben, pont a modernizálása után. Tönkre is ment bele utolsó tulajdonosa, Akóts Gyula. A malmot nem szerelték fel újra – a meghagyott bal parti tömböt lakóházzá alakították át. Miután rászóltam a gyerekekre, hogy ne dobálják a kacsákat, visszasétáltam a csatorna másik oldalán, ahol észrevettem a Temető-árok zsilipjét, s a kertek alatt elfutó száraz medret. Innen került víz a Városi malom lapátjaira..! Csak jó lenne ezt vízzel telve is látni… Ezután már teret engedhettem kulináris vágyaimnak, és sebesen siettem vissza a forgalmasabb belváros felé. Keresztülvágtam egy barokk átjáróházon, aztán a Cselley-házat és a Városkapu teret érintve ismét a Magyar utcában voltam. Egyúttal bajban is voltam, mivel sehol sem rám, hanem a tőlünk nyugatabbra, nyugodtabban élőkre készültek a vendéglőkben. Végül csak leültem és megtapasztaltam az óvári konyhaművészetet…   (Bátortalanul leültem a Barokk udvar mögötti kisvendéglő asztalához, sört kértem és egy étlapot. A főételek 2000 Ft körül kezdődtek – a kislány ajánlott is egy „kiadós” fogást, de egy olcsóbbat is. Elkalandoztam az olcsóbb fogások felé, majd rákérdeztem, hogy mi micsoda. – Az előétel… - világosított fel a hölgy. Vagyis azzal nem lehet jóllakni. - Akkor hozza nekem azt a sertés szűzérméket… - engedtem el magam. Nagyon jól esett. De nem is terheltem meg a gyomromat vele: már előre lejártam a felét. Aztán – miután nem gyakori az ilyen különleges (és különösen drága) étel, felírattam a költemény alkotóit. Íme: sertés szűz zöldbabbal, baconnal tornyozva, céklás – céklával színezett – burgonyapürével.)   Emlékek kergetése az asztaltól az Itatóig Tömegturizmussal terhelt terület… Már az asztalnál kiterveltem, mivel fárasztom ki magamat a maradék, világos órákban: felkeresem annak az 1986-os nyaralásnak számomra emlékezetes helyszíneit, ami miatt ott voltam. Tudtam, hogy az egyetemi rész, a kollégium a váron és a Lajtán túl található, így fizetés után kisétáltam a belvárost ölelő Malom-ági Lajtához, amely körül - miután közelebb volt a Flexum termálfürdőhöz – jóval puccosabb a környék. A Lajta-ágat csinos fa-gyaloghidak keresztezték, és minden épületben volt legalább egy fogorvosi rendelő. (Ma már gond lehet egy új fogászati cégnévvel előrukkolni.) A többi cukrászda és ajándékbolt volt - az itt élőknek talán egy „mezei” ABC-jük sincs! A mederben állt a víz, de ide ömlött a fürdő fölösleges meleg vize is.   Régen volt – hogy is volt? Elsétáltam az Uradalmi malomig, aztán a Halászi felé tartó Cserháti Sándor utcát követtem. Itt - uram bocsá! – nem a barokk Lucsonyi Szent Anna kápolna ragadta meg a figyelmem, hanem a mögötte, az egyetem területén álló modern, szürke épület, amely talán ma is ebédlő, étterem. Ott kérdezték meg előzékenyen egykoron a felszolgálók szüleinket az elfogyasztott kiadós ebéd után - üres tányérjainkat látva -, hogy hozhatnak-e még tejbegrízt a gyerekeknek, ha nem lett volna elég. Hja, a vidám 80-as évek! És már ott folyt mellette az ismerős Lajta, és a víztükör fölé ugyanúgy hajoltak a Wittmann Antal park hatalmas platánjai, mint 28 évvel ezelőtt. De hogy a túlparton álló hatvanas évekbeli és dizájnú mini élelmiszerbolt is ugyanúgy álljon és üzemeljen, mint 28 éve! Csoda! De már húzott magába a hatalmas parkerdő, amelynek szinte teljes egészében virágzó medvehagyma borította az alját. A park a névadó tudós mezőgazdász munkássága révén jött létre a mocsarak lecsapolása és a folyószabályozás révén. Ebben a csodálatos környezetben építették fel a kollégiumokat és a sportlétesítményeket. (A város sokszínű látnivalóihoz és vizeihez, valamint a környék felkereséséhez kifejezetten alkalmas a kerékpár – s itt ez a hatalmas park is.)   Nosztalgiaséta Épp egy ilyen kollégiumhoz indultam, még pedig az azóta is létező, két széles sétány között induló rossz bitumen nélküli ösvényen, amely mellett emlékmű jelzi az egykori, 1961-ben ültetett Gazdászfa helyét. 1986-ban közepe már félig ki volt korhadva a törzse, de még bírta a faóriás - mindig mellette jártunk el ebédelni vagy éppen kirándulni. Frissen kihajtott levelekkel borult Wittmann professzor mészkő szobra fölé egy platán csoport – még csak néhányan heverésztek a jókora tisztáson. Talán még diáksörözők is akadnak itt – paradicsom bio-egyetemistáknak. Minden forduló ismerős volt – és megérkeztem a Gazdász utcába. A kerítés mögött a „Kis Gazdász” becenevű kollégium neobarokk épülete köszöntött, rá merőlegesen pedig a modern kollégium tömbje állt, ahol egykor üdültünk. Mintha minden kicsit kisebb lenne – hagyjuk…   Megérzéseimre hagyatkozva Visszasétáltam a Lajtához, ahol újabb cél tűztem ki magam elé: megkeresem a magunk között sokat emlegetett szabad strandot a Mosoni-Duna partján! Ez már nagyobb falat volt, hiszen a város többet változott erre. Elindultam a Halászi út mellett, és ahogy „jött a ráérzés”, egy ösvényen a Lajta füves partján futó gyalogútra kanyarodtam a galériaerdő fái között. A sétány fürdött a délutáni napfényben. Az emlékfoszlányaimra hagyatkoztam. A parton nem sokkal arrébb egy hófehér képoszlop-félét érintettem: az ún. Háromszög kápolna egykor a máriakálnoki búcsújárás egyik állomása volt. Nemsokára megszólítottam egy futó fiatalembert, de nem tudott segíteni, mert ő még nem itt élt, amikor én erre nyaraltam… Elhagytam a folyót, és a Kálnoki úton folytattam. Most is volt erre egy lovarda – ahogyan egykor – de a környék merőben megváltozott. De amikor a bal oldalon elfogytak házak, ismét beugrott „valami”. Átvágtam keresztbe a földhalmokkal csúfított füves területen, és a Strand utcába értem – párhuzamosan a Mosoni-Dunával. Egy családi ház előtt parkoló mikrobuszon megint csak egy fogászat reklámját olvashattam. – Kit keres? – szólított meg egy férfi. Erre felvázoltam nosztalgia-körutamat, és hogy egy szabad strandot keresek. Odakísért, mert ő pedig a strand mellé, a vízi sporttelepre igyekezett. Mintha láttam volna őt később egy Lajta-projekt riportfilmben…   Kevesebb víz - több kajak alatt Kicsit már régen volt az, amikor a jóval magasabb állású Duna-ágban csordát láttunk itt fürdeni! De ebben sem tévedtem: a hely neve Itató szabad strand volt… A rendezett halásztanyák, kis házacskák sorakoztak tovább - egykor meg semmi. Bezzeg 86-ban száz méterrel fentebb belendültünk egy vastag kötélen a nagy sodrásba, ami levitt bennünket a strandig. Néha belekapaszkodtunk a lelógó ágakba is, és lebegtünk a Mosoni-Dunán… Régen iszapba érkeztünk itt – ma kavics van a szélen. Egykor egy kis fabodegából lehetett ez-azt vételezni, ma pedig a fakocsma mellett széles kiülő várja a kikapcsolódni vágyókat a nyárfák alatt. No meg a sporttelep sport-ikonjait, akik közül két hármas kajak is kikötött – hat lánnyal. Volt is nagy zavar: - A hajam, a hajam.! De négy négyes kajak is lecsorgott előttem - az arcokból ítélve kétség nélkül németek vagy osztrákok voltak. Mi mikor adhatjuk már át magunkat a „csónakázás” önfeledt élményének? Vagy nem csak a pénzen múlik, tényleg nem szeretünk mozogni?   Tejgép a lakótelepen Megpihentem – ma minden láttam, amit csak akartam. Ha én otthon ezt elmesélem! Szállásomra indultam. Kézenfekvő volt a közeli Kiserdő út, mely éppen odavezetett. A Lajta hídján ért az alkonyat – onnan kaptam lencsevégre a „mosoni tripodot”, a háromlábú víztornyot, de a fák lomjai között felfedeztem a város látnivalójának kikiáltott szélerőmű-park egyik kerekét is. Erre is kisebb erdők őrzik a Duna szúnyogjait. Besétáltam a szocializmus városközpontján, amelynek háztömbjei nemrég kaptak színes városkép-dekorációkat. A nap utolsó meglepetése viszont egy tejautomata volt. Mondom: automata! 180 Forint bedobása után 1liter házi tej folyik ki az odatett edénybe! Miért is nem láttam működés közben… Szinte beleszédültem az ágyamba.   Ahol a boldogok tanultak… Másnap már nem sok „feladatom” maradt. Benéztem volna a Hanság Múzeumba, de sajnos ismét zárva volt minden kapu. (Megtudtam, hogy a múzeumépület központi udvara üvegtetőt kap, s ezért zárták be.) Így hát megcéloztam a Várat, melynek területén sok látványos programot kínáltak ezen a napon. A Magyar utcán átvágtam Magyaróvár központján, de a templom hátuljánál egyet gondoltam, és a Városház utcán át kiléptem a Fő útra. Mintha csak megéreztem volna, hogy a Piarista iskola még tartogatott valamit számomra. Beléptem az kapualjba, felfedeztem azt a táblát, amelyen az iskola kiemelkedő diákjait sorolta fel. Batthyány-Stratmann László ott volt az első helyen! A herceget a „Szegények orvosának” nevezték el betegei és tisztelői, s ehhez nem szükséges magyarázat. Az 1931-ben elhunyt mélyen vallásos szemorvost 2003-ban boldoggá avatták! Az iskolaudvar sarkán egy férfi pörköltet főzött – üstben, szabad tűzön. A bentlakásos iskolának Erdélyből voltak vendégei, őket várták ebéddel. A férfi kedélyesen felvázolta az iskola és rendház újkori történetét, és hagyta, hogy körülnézzek az átjárókkal összekötött udvarokon. Az iskola és rendház három épületből áll, s ebből kettő régi. A legkorábbi részt 1739-ben már álló, barokk polgárházakból nyitották egybe, a másik pedig a Főhercegi kastély, amely alig fiatalabb. A rend 1994 óta rengeteget javított, újított, szépített az épületegyüttesen - amelyet visszakapott az államtól -, s a szépítésben sokat vállaltak a szülők.   Aki dudás akart lenni..! Eztán már gyorsan megérkeztem a várba, a szecessziós egyetemi épület aulájában megrendezett makett kiállításra, s velem együtt megérkezett a napsütés is… Épp katonai hagyományőrzőket „vadásztam” fényképezőgépemmel, amikor megérkezett talpig „egyenruhában” hazánk sokáig első skótdudása, Kéri György dudás. Ő nem csak a skótot tudja ám fújni! …hanem fújta már a MÜPÁban, a Parlamentben, Edinburgh-ban és Perthben, orgonával és anélkül. „Áldásos nemzetközi tevékenységéért” 2009-ban állami bronzkereszt kitüntetést kapott, amit büszkén visel. Nem kért figyelmet, hanem „belecsapott a húrokba” (sem neki, sem a skótdudának nem volt rá szüksége). Kéri úr weboldalán olvashattam, hogy valaki megjegyezte neki: „Láttalak játszani és nagyon szigorúan néztél ki.” A dudálás mellé nem fér se mosoly, se pózolás: nagyon erősen kell fújni! – magyarázta. Negyedóra kelta dallamvilág után egy biccentéssel besétált az épületbe.   Makett versus baranta A makett-világ nem a kenyerem, így hát végignéztem a komáromi Tolma-baranta csoport ősmagyar harcművészeti bemutatóját. Egyórás bemutatójukkal kitettek magukért (íj, kard, fokos, szekerce, birkózás, kopja stb.), ám műsoruk pörgősebb lenne, ha vezetőjüknek nem kellene egyszerre bemutatózni és azzal együtt mindent elmagyarázni. Aztán bent is szétnéztem. Ismét találkoztam Kéri úrral, aki kedélyes, és önérzetes ember: szívesen válaszolt kérdéseimre. Nem sokkal ezután a nagy csarnok felső emeletéről harsant fel a dudaszó – és addig megállt az élet, mindenki őt nézte. Felkérésébe még egy fellépés foglaltatott benne, s erre meg is invitált. Itt a Titanic muzsikája is felhangzott, s Kéri úr egy üveg valódi skót whisky-t ajánlott fel azoknak, akik eközben eljátsszák a Titanic „repülős jelenetét”. Sajna a párok bátortalanok voltak - de én azért készíttethettem egy közös képet a művész úrral… Azokban az órákban sem jártam csukott szemmel, amíg átszeltem a várost a vasútállomásra menet. De azt már keresse meg mindenki magának, mi maradt ki mosonmagyaróvári cikksorozatomból… és járjuk csak a falvakat, városkákat gyalogosan, vagy kerékpárral, mert skótdudásokkal csak így találkozhatunk!

Harsáczki György

Az Óvár – Selmec lépése a török fenyegetésre

A várrá lett székesegyház
A belső vár - egykor román stílusú bazilika volt...

A belső vár - egykor román stílusú bazilika volt...

Garami vízitúránk utolsó napján, kultúrprogramot voltunk kénytelenek beiktatni a kitartónak ígérkező eső miatt. Szerencsére Selmecbányára esett a választás – nem hiszem, hogy lett volna izgalmasabb hely…  Megérkezésünkkor már el is állt az eső, és miután megebédeltünk egy büfében, lassan elindultunk felfelé a főutcán, mely mentén egyre több felújított régi házat, műemléképületet és bányászati emléket láthattunk. Megérkeztünk a gótikus stílusú Szent Katalin templomhoz, ami a régi magyar bányaváros ferde főterének alsó végében emelkedik. A templom fölött, hátraszegett fejjel látható magasságban állnak az Óvár falai, amelyeket már rég szerettem volna jobban megnézni. A csapat érdeklődésére számítva igyekeztem „terelni” túratársaimat, s csakhamar ott álltunk a várkapuban...

Harsáczki György (2008.)

Bronzkor, vaskor, vackor…

A "Muzsikál az erdő" és a Mátrai Művészeti Napok programjaiból Barátaink július 5-ére Mátrafüred és környékére invitáltak, mert a mátrai „Muzsikál az erdő” programjai közül kiválasztottak egy vezetett sétát. A Muzsikál az erdő – Mátrai Művészeti Napokat tizedik alkalommal rendezték meg az idén, és egy egész héten át (2013. június 29-július 7) a Mátra számos településén várták az erdő- és zenebarátokat. Az alapítvány célja a környezettudatos és egészséges életmódra nevelés mellett a hagyományok, a művészetek, az erdőhöz harmonikusan kapcsolódó komolyzene ápolása a helyi közösségek és szervezetek összefogásával. A Szabó Lajos főrendező nevével fémjelzett nyári rendezvénysorozat sikerét bizonyítja a 2011-ben elnyert megyei Príma-díj.
A hatalmas mamutcsontváz akár a Mátra Múzeum kabalája is lehetne...

A hatalmas mamutcsontváz akár a Mátra Múzeum kabalája is lehetne...

  A „klasszicista múzeum” Óvatosan közelítettünk a Mátra rengetegéhez, mert a nagyvárosban gyorsan messze kerül a lélek a természettől. Így a Gyöngyös keleti felében álló Orczy kastélyban találkoztunk vendéglátónkkal, aki büszkén és gyakorlottan kalauzolt körbe bennünket a 2005-2007 között felújított múzeumban. A klasszicista stílusú épület immár ötven éve ad teret a Mátra értékeinek, de emellett az Orczy-család és – külön – Gyöngyös történelmét is bemutatja. A család 1937-ben a kastélyt – berendezéssel és műtárgyakkal együtt – eladta a városnak, ám később (ahogy az lenni szokott) ezeknek nyoma veszett - végül is volt egy II. világháború oroszostul… Az épület eredeti falfestéseiből egy egész teremnyit sikerült szépen rekonstruálni. Ma is a múzeum „kabalája” az impozáns mamut csontváz, amelyet még a nyolcvanas években volt szerencsém látni. A vén agyaras mellett az emeleten sok egyéb ősmaradvány és ásvány található. Az utóbbiak vitrinjei, melyek leginkább Gyöngyös környéki ércásványokat, opálokat és egyéb hidrokvarcitokat mutatnak be, mindannyiunkat elkápráztattak. Meg kell említenem, hogy az egyik teljes tároló orvos-ismerősünk, dr. Erdei Antal gyűjteményének anyaga – megőrzésre. A fosszíliák főleg az egykori gyűjtő, Legányi Ferenc autodidakta „kövületvadász”, és tudós barátja, Andreánszky Gábor gyűjteményéből valók. (Most már azt is tudni fogom, kiről nevezték el Egerben a Legányi utcát.)
Hová lépek, fosszília terem...

Hová lépek, fosszília terem...

A nekem ismerős egri Wind-féle agyagbánya jellegzetes növénymaradványai több vitrint is megtöltöttek. Az osztrigatelep kövületek és kagyló lenyomatok „elérhetőségük” miatt voltak érdekesek. A részleg a látványos bölénykoponyákkal, egy jókora mamutagyarral, mamutfogakkal és egyéb „sárkánycsontokkal” zárult. A folyosón szerintem nekem írták ki az „Ősmaradványok a kastély padlólapjaiban” című tablót. Legyen az középület, vagy „turkáló”: ahol kőlapokkal fedik a padlót, mindenütt ammoniteszeket, kagyló-lenyomatokat keresek. A múzeum egyöntetűen középidei mészkő-padlólapjain keresgéltem a legszebb előfordulásokat – míg ki nem értünk. Itt megismertem a belemniteszek (a mai tintahalakhoz hasonlóak) belső vázas lábasfejűek maradványát is, a szivar alakú rostrumokat.   A „modern múzeum” Azt hittem, ezzel vége is a „múzeumozásnak”, s kiültünk az Orczy-kertbe (korábban Dimitrov-kert) a szabadtéren kiállított mikófalvai fakövületek közelébe. A park-séta közben a 2008-ban átadott Természettudományi pavilonhoz és a Pálmaházhoz értünk.
A "háromszintes" tölgyfa

A "háromszintes" tölgyfa

A páratlanul gazdag gyűjtemény az erdőtársulások bemutatására épül. Az erdő-bemutatótér „gerincét” egy hatalmas tölgyfa adja, amelynek három (gyökér és talaj, törzs, és lombkorona) szintjét a bemutatótér három szintjéről lehet megfigyelni. Látványos rovar- és lepkegyűjtemény, valamint „egy természettudós kutatószobája” egészíti ki az élőhely vitrineket és rengeteg állat-preparátum mutatja be a fauna sokszínűségét. Meglepetésemre az utolsó terem a Pálmaház emeletén egzotikus hüllőket mutatott be! A rendbe tett, kicsinosított, 2,5 hektáros kert tavában sziget nyújtózik, rajta pedig pavilon: aki elpilledne a sok néznivalótól, az aranyhalas tónál kipihenheti magát. A narancsszínű halak viccesen körbe-körbe vándorolnak a sziget körül, mint valami forgalmas országúton. Máriácska Csillagok háborúját hallgat Ebéd után kisiettünk a mátrafüredi kisvasút-végállomáshoz, ahonnan erdei séta indult a Máriácskához. A séta vezetője, Szuromi László nyugalmazott tájegységvezető és kolléganője köszöntötte a fedett megállóban összegyűlt érdeklődőket, majd szigorúan „sétának” megfelelő tempóban indultunk a piros sávon, a Széky István út elejére, s közben többen csatlakoztak hozzánk. Itt Mátrafüred településtörténetét ismerhettük meg röviden, s ahol most Bene „csak” egy várrom neve, eredetileg egész Mátrafüred ősének volt az elnevezése. A völgyben az egykor számos kallómalom a 19. század végére „elkallódott”, s lassan átvette szerepüket az idegenforgalom, az üdülés – elsősorban a Trianon során elcsatolt magashegységek hiánya miatt.
Szuromi László az erdőművelésről mesél

Szuromi László az erdőművelésről mesél

Vezetőnk az erdőgazdálkodásról, annak védelméről és a Mátra fáiról mesélt. Az egykori malomból átépített üdülő mögött, a malomcsatorna mellett a Mátra legidősebb fenyői közül láthattunk egyet, ami úgy 150 éves lehetett. Az ösvényen bandukolva aztán madárvédelemről és az erdőnevelés fázisairól hallhattunk. Legtávolabbi célunk a Rákóczi-forrás volt, amely bőven ontotta hideg vizét - sajnos a homokkőbe faragott Rákóczi portrét egykor valakik tönkretették. A forrástól gyorsan leértünk a Máriácskához, ahol tovább gyarapítottuk a hallgatóságot. A Corpus Harsona Quartett koncertjére vártunk, ami végül egy „másik” vezetett séta résztvevőinek beérkezésével kezdődött el. A négy harsonás hangulatos John Williams, Gershwin, Liszt, Verdi „átköltéseket” adott elő, s bár Elvis Presley-tételük nem volt „királyi”, mozgásukon jót derült a nézősereg. A rézfúvósok közönségét helyi borral és pogácsával kínálták meg a szervezők.
A harsonások és népes hallgatóságuk

A harsonások és népes hallgatóságuk

A Kallók völgyében található Máriácska már 300 éve zarándokhely, nemrég rendezték környezetét, s eközben a falfülke hálaadó tábláit egy helyre telepítették. A csobogó patak és a malomcsatorna között tértünk vissza a malom-üdülőhöz, majd autónkhoz. Vendéglátóinknál elköltött vacsora után zúdult le az a féktelen vihar, ami egész nap Mátrafüred körül ólálkodott…   Művészek, kutatók - bakancsban A másnapra kiválasztott „Bronzkori séta” helyszínének Pásztó-Mátrakeresztest írták a programfüzetbe, ám nem tudtuk, hogy hol van az Óvári étterem, ahol a gyülekező volt. Jókora körrel, Pásztón át jutottunk a mátrakeresztesi vendéglőhöz, pedig a Pásztótól messze eső település közelebb lett volna a hegyen át… Itt már fiatalabb volt az érdeklődők köre: mégiscsak öt órásra tervezték a mátrai „sétát”. Volt elképzelésem a bronzkori sáncokról a hegyek tetején – kíváncsian vártam az előadásokat. Vezetőnk Csépe Attila várkutató volt - a rendezőgárdát dr. Gyulai Ferenc archeobotanikus, Guba Szilvia régész és Bottyán Katalin néprajzi muzeológus  erősítette. A fokozódó meleg elől a Békás-tónál beléptünk az erdő „hűs csarnokába”. Túravezetőnk megjegyezte, hogy régen a sekély tóból a legnagyobb természetességgel jutott kuruttyoló a konyhára is.
A Böske-kútnál Bottyán Katalin köszöntötte a bronzkori séta résztvevőit

A Böske-kútnál Bottyán Katalin köszöntötte a bronzkori séta résztvevőit

  Furulyaszó és patakcsobogás… Éppen meghallottuk a Csörgő-patak csörgedezését, amikor a lombok alatti teret furulyaszó töltötte be. Ezzel a gyönyörű akusztikus élménnyel a patakparton álló Szokolay Dongó Balázs Artisjus-díjas zenész ajándékozta meg a kirándulókat, s itt csatlakozott családjával a „bronzosokhoz”. Itt, a Böske-kútnál Csépe Attila kitűzte az úti céljainkat: az Ágasvári turistaházat és az Óvár sáncait, majd Bottyán Katalin köszöntötte a kirándulókat. - Hazánkban Nógrád megyében nagyon mélyre nyúlnak a történelem és a hagyományok gyökerei, amelyek támpontot szolgáltatnak életünk spirituális részében. A több ezer éves bronzkori sáncok is ezt igazolják. – kezdte, majd elmesélte erőfeszítéseiket és szólt a közreműködőkről. A korábban itt elhelyezett, általa festett követ azóta „meglovasították”, most a kőről is megemlékeztünk. Guba Szilvia a hazánk területén i.e. 2800-2700 táján kezdődő bronzkort mutatta be. Ez a kor i.e. 700-800-ig, a vaskorig tartott. Gyulai doktor a kor csapadékos nyarait ecsetelte, ami jót tett a kor településeinek, gyarapodásának.
Égerházy Réka és Szokolay Dongó Balázs játszik

Égerházy Réka és Szokolay Dongó Balázs játszik

Mosolyogva néztem a patak kövei között lágyan csobogó vizet: április elején még hatalmas köveket görgetett ennek a víznek a sokszorosa. A völgy is inkább egy mesebeli szentély volt. A Sziklamászó hely leszánkázott kőtömbjei is barátságosabb arcot vágtak a nyárhoz. Az út lassan emelkedőbe csapott át, majd a Vándor-forráshoz érkeztünk. Mialatt letelepedtünk egy szusszanásra, egy helyi táltos idéző dobjával és énekével a forrás, mint természeti hely szellemétől kért áldást a túrára, majd fuvola- és furulyaszó szállt az éterben furulyásunk és Égerházy Réka fuvolaművész előadásában.   Zsongás Ágasvár alatt Elhaladtunk a Csörgő-lyuk közelében is - vezetőnk ismertette annak különlegességét, majd kényelmes séta után megérkeztünk a turistaházhoz. Az Ágasvár mélyzöldje, és emeletes felhőgomolyok alatt megbúvó ház méhkasként rajzott. Kemény sportemberek rohantak át, és tettek röpke pihenőt a „kultúrsétások” között cikázva, mivel Pásztóról egy 60 és egy 40 kilométeres, a Muzsikál az erdő égisze alatt pedig egy 25 és egy 12 kilométeres táv is meg lett hirdetve aznapra. Némi fogyasztás után kiültünk a hatalmas fa árnyékába, ahol több előadást hallgattunk meg.
Táltosunk a hely szellemének áldását kérte

Táltosunk a hely szellemének áldását kérte

Az Ágasvár is régóta erődített- és lakott hely volt, az oldalában pedig bronzkori településnyomokra akadtak. – kezdte Csépe Attila. A középkori falakból már nem sok látszódik – némi sánc és kőtörmelék. (Az Óvár alakzatai ma is hatalmasak - a bronzkor után a középkorban is vár volt.) A tatárjárás után épülhetett, majd IV. Béla és fia, István hadakozott érte. Aztán leszármazottai után a Tari család alapítójáé, Tari Istváné, aki udvarházat építtetett Taron. Így a Tari család kezdi „hanyagolni” Ágasvárat - 1472-ben már nem lakták. Meghallgattunk még két sosem hallott mesét. „Hát Uram fia, úgy el kezdett szalannyi, mint a Pistike…” – mesélte valamikor a juhász. A lenyakazott sárkány az Ágasvár hegyére csavarodott és aztán ráépítették a várat. Gyulai doktor a bronzkor-vaskor „legendás növényeit” idézte föl. Az ógörög mítoszokból merítve valószínű, hogy hitviláguk összefonódott a fákkal, virágokkal – hiszen Homérosz a vaskorban élt! Példának említhetjük a tölgyfát, amelynek mind a hellének, mind őseink ették a pörkölt makkját – ismeretes, hogy ilyen kenyeret is sütöttek, és nem az ínség miatt. Sőt, őseink ismerték a pörkölt makkból készült italt – a kávé itteni ősét! Külön érdekesség volt, hogy az előadásból úgy tűnt, a görögöknek mindenről „az” jutott az eszébe…
Az előadások hallgatósága az Ágasvári turistaház mellett

Az előadások hallgatósága az Ágasvári turistaház mellett

  Óriásvár, saját forrással Indultunk tovább, s búcsúképpen egyik barátunk egy színes kalcedonos hidrokvarcit darabot talált. Ezek a kőzetfélék olyan elszigetelten tudnak előfordulni..! A két várat elválasztó Kőkapu nyereg felé egyre gyakrabban „rohanták meg” hátulról csapatunkat a teljesítménytúrázók. Nemsokára megálltunk egy meredek hegyoldal mellett. Itt láthattuk először a bronzkori sánc méretét: a mellettünk, körülbelül 12 méter magasra emelkedő oldal egy ilyen sánc volt… És csak meredekebb lehetett, és 2,5 kilométer hosszú! – utalt az eltelt 3500 évre várkutatónk. Az ösvény ma is a néhai, 40,2 hektáros sáncvár bejáratán halad át, s az odavezető út is bronzkori nyomvonalat követ!
Meg is másztuk a 12 méter magas sáncot

Meg is másztuk a 12 méter magas sáncot

Fel is másztunk a sáncra, s a gerincén láthattuk, hogy a hegyoldal felé is kimagaslik. Föld, fa rácsszerkezet, és kő volt az építőanyaga, s a fa elégésével, vagy elkorhadásával kezdett alacsonyodni – közel függőleges lehetett – mesélte Attila és szétosztotta a térképvázlatokat. Méreteiben hasonlít a Honfoglalás után emelt, nagy földvárakhoz (pl. Szabolcs), és ebben sincs sok belső épület. Ez az alsó vár, s a legmagasabb sáncok itt vannak, a fellegvár már kisebb területű, de a középkorban a bronzkori sáncokra építették a kőfalakat. Ez utóbbi a nagy terület miatt királyi építésű lehetett, de feljegyzés nem maradt fenn róla. Egy elővár nyugat – Hasznos - felé is volt építve. Sajnos az Óvár magasabb részein lévő maradványok bejárása még két órát jelentett volna, ezért hát visszatértünk a turistaútra, s a további 700 métert a vár területén tettünk meg.
Megálló az Óvár forrásának dagonyájánál - Guba Szilvia és Csépe Attila

Megálló az Óvár forrásának dagonyájánál - Guba Szilvia és Csépe Attila

A közeli Zoltán-forrást számunkra egy keresztbe „folyó” dagonya jelezte, tele a fekete sárba hullott, korhadó fatörzsekkel. A sár nem csak nekünk, de a csatakosra izzadt teljesítménytúrázóknak is meghökkentő akadályt jelentett – 600 méter magasan. Megtorpanásunk épp jól jött a bronzkor előadóinak! Guba Szilvia a bronz nyersanyag útját és kereskedelmét vázolta föl a hasonló, nagy településekig, majd a kifejtette, hogy egy ilyen hegytető hosszú ideig nem tudta volna ellátni sok ember szükségleteit, bár ilyen sáncokat csak jól szervezett társadalom emelhetett. Ezek az erődítések hatalmi központok és mentsvárak lehettek, az emberek nagyobb része „nyitott településekben” élt. A kultúráról elsősorban a temetők leletei árulkodnak (Nógrádban hatalmas temetőket tártak föl), annak ellenére, hogy a hamvasztásos urnás temetkezés volt az általános. Az urnába tett tárgyakból, ékszerekből, és azok helyzetéből sok dolgot lehet kiolvasni.
Itt hagytuk el az Óvár területét. A sánc elég alacsony...

Itt hagytuk el az Óvár területét. A sánc elég alacsony...

Bizony nehéz a sáncvárak „vallatása”. A hagyományos feltárás viszont igen költséges, és sok embert, munkát kíván, bár már vannak olcsóbb és hatékonyabb geofizikai eszközök is – vázolta fel Guba Szilvia a nehézségeket.  Felhívta a figyelmet a dágvány alsó részénél látható alacsonyabb sáncokra, amelyek a forrás vizét felfogó gátak is lehettek, és a forrásvizet kisebb tóvá duzzasztották. Mi örültünk, ha nem merülünk meg a sárban - két imbolygó libasorban lábalt át a csapat a Zoltán vizén, majd néhány száz méter után megálltunk a hegy peremén, ahol a lealacsonyodott sánc is futott. Táltosunk egy ősi dalt énekelt el, aztán az egyre sűrűbben hallatszódó vihar előtti morajlások közepette ereszkedni kezdtünk a meredek ösvényen a Békás-tó felé. Ez volt a „séta” legkritikusabb szakasza: a sáncokat magasra építették…  
Az ebéd és egy bronzkori cserépedény rekonstrukció

Az ebéd és egy bronzkori cserépedény rekonstrukció

Homérosz a záporban Leérve a völgybe egyre kevesebben tartottunk vezetőnkkel, aki maga is útbaigazításra szorult, s végül az üdülőtelep szélére értünk. Itt nagy meglepetésünkre juhtúrós sztrapacskával, és egy rizses édességgel (ősi recept), fogadtak bennünket, majd megkóstolhattuk a gyömbérsört. A kiállított szép agyagedények, és a sört mérő edény is bronzkori kerámiamásolatok voltak, amelyeket Nagy Ádám készített, és ezzel rendszeresen segíti a régészeket. Végezetül a velünk kiránduló gimnazisták előadták Homérosz művének rövid részletét, a Parisz ítéletét, amelyre jelmezzel és díszlettel is készültek. Kedves előadásukat majdnem zápor zárta, de mi is elköszöntünk. Hatalmas munka lehetett ennyi szakembert, művészt meghívni és túrára fogni, akiknek segítségével rendkívül eredeti élményekkel gazdagodtunk. Elismerésem! Köszönjük a szervezőknek az idei Mátrai Művészeti Napokat!

Harsáczki György (2013)

A Csörgő morog a Mátrában

Kései hóolvadás Mátrakeresztes környékén Olyan tavaszt élünk, amikor már nem is csodálkozunk azon, hogy április 5-én a Kékesen még 70 centis hó van. Az ünneprontó márciusi hóvihar után már kezdtünk reménykedni a mínuszok eltűnésében, de továbbra is váratott magára a melegedés. Azért a 70 centis hó felpiszkálta barátomat, és télbúcsúztató túrára invitált a Mátrába. Szerintem rajtunk kívül már mindenki a háta közepére kívánta a havat, jeget, de mi láttunk benne fantáziát. Én - optimistaként – inkább az olvadékvizeket vettem célba, és azonnal eszembe jutott, hogy valahol a Nyugati-Mátrában van egy vízesés, amit soha senki nem említ. Meg is találtam Mátrakeresztes mellett, ráadásul olyan izgalmas látnivalók társaságában, mint a Zsivány-barlang és a Sziklakapu… Betyár a hólyagban? Barátom hajlott a „jóra”, ezért a Kékes helyett Pásztó felé iramodtunk. Pásztót Hasznos irányában hasznos elhagyni, hogy mielőbb körülvegyen bennünket a Mátra rengetege… Hasznos házait legutóbb 2010 júniusában fenyegette a bővizű Kövicses-patak, mivel a nagy esőzések hatására kritikus szint felé emelkedett a Hasznosi-víztározó vízszintje. A vész épp, hogy elhárult. A szép tóra a Hasznosi (Cserteri vár) néz le - a romoktól szép a kilátás Ágasvárra és az Óvárra is. A tározó után gyorsan elértük Mátrakeresztes első házait, majd az útelágazásban, az Óvári vendéglőnél letettük az autót. (A települést a pásztói ciszterciták alapították az 1700-as években.) A néptelen parkoló és a dühöngő Kövicses igazolta, hogy lesz itt számunkra látnivaló! Két patak fut itt össze, s a tavaszi vizeket dróthálós gabionokkal igyekeznek kordában tartani, mivel 1999-ben és 2005-ben hatalmas károkat okozott a hirtelen lezúduló víz és hordaléka. Szerencsére most az olvadás meglehetősen lassú volt, a patak „csak” tajtékzott.
Vidróczki szűkösen lehetett ebben a barlangban...

Vidróczki szűkösen lehetett ebben a barlangban...

Örültem, hogy Karesz is „tett” a külsőségekre, és gumicsizmában sétáltunk át a Kövicses túloldalára, és indultunk el a piros kereszten. Azonnal bokáig – „élesbe” - nyomtuk a lábbelit. A kis patak olyan rövid, hogy a két vízesés neve majdnem letakarta a térképről - nemsokára már alattunk zubogott. A patak- és útelágazásnál a túloldalon törtünk utat – jelzett úton - a cserjésben, majd lemásztunk néhány sziklán. Itt találtuk meg a Vidróczki-barlangot. Furcsa ürege ugyan legfeljebb négy méter hosszú, annál érdekesebb a kialakulása: a - szerintem – hólyagbarlangot az erózió tárta föl, s az üreg a valaha képlékeny lávába zárt gázbuborék megszilárdult „hűlt helye”. Ezt egy másik, fazék nagyságú üreg is megerősíti a sziklafalban. Meghúzódni éppen meg lehet benne…  
Az Alsó-vízesést nem könnyű megközelíteni

Az Alsó-vízesést nem könnyű megközelíteni

Időszakosan eleven - Itt az Alsó-vízesés! – kiáltotta túratársam, aki már nagyon szeretett volna a patakban gázolni, és lemászott a vízhez. Lám, ez az a vízesés, amiről senki sem beszél! Gondolom, hogy nyáron akár ki is száradhat, de most! A patak itt egy kőzethatáron kialakult lépcsőn veti le magát, mivel az alsóbb réteg porózusabb, vöröses, tufa-szerű kőzet, és kiaprózódott. Ennek köszönhetően barátom a vízfüggöny mögé tudott kucorodni, és ritka felvételeket tudtam készíteni. Milyen eleven itt minden! Nem hiába szeretjük ezt a természeti jelenséget… Video-felvételt és fotókat is készítve mindig Karesz mögött kullogtam. Felmásztunk a túloldalon, ismét a kereszteződésbe értünk, de most a jobb oldali patakkal mentünk szembe. A rézsű kissé csúszott, de a sekély vízbe bele tudtunk lépni, s harminc méterrel később magas mohás sziklák tövében láttuk eltűni a patakot - előttünk. Aztán az oldal takarásából előbukkant egy sötét tereplépcső a rajta fehéren lebukfencező patakkal.
A Felső-vízesés andezitlépcsőn bukdácsol lefelé

A Felső-vízesés andezitlépcsőn bukdácsol lefelé

A felfedezés élményét is szerettem volna visszaadni a fényképezőgépemmel – lassan közelítettem meg. Kabátommal együtt megváltam hátizsákomtól, és a „ketyeréket” váltogattam, amikor barátom egyszer csak a fejem fölül rikkantott le: Megvan a sziklakapu is! A baloldali, fölénk magasodó andezitbreccsa tömböt kilyukasztotta az erózió. Ellenben a patak vékony padokra hasadozó andeziten csobogott. Fentről, a lyukon át éppen rálátni - mint egy romantikus kalandfilm helyszínén! Csak a kincs rejteke hiányzik…
A Sziklakapu. Csak a "kincs" rejteke hiányzik...

A Sziklakapu. Csak a "kincs" rejteke hiányzik...

A hólétől és az esőktől síkos rézsűn igen nehéz volt a feljutás gumicsizmában a Lyukas-kőre, de a völgyszakasz fukarkodott más lehetőségekkel. A csizma előnye viszont a mederben mutatkozott meg. Nem sokat teketóriáztam visszafelé – lelépdeltem a vízesésben. (Felfelé barátom is vízlépcsőzött…)  A realitás talaján tocsogva megállapítottuk, hogy mindkét lépcső megütötte a négy métert, így legalább nyolc méteres „zubogót” jegyezhetünk - olvadáskor.   A víz vasfoga… E ritka élmény miatt barátom előrukkolt a Csörgő-patak meglátogatásával, ami szintén elérhető volt a parkolótól. A patakok összefutásánál a kikövezett mederben vészjósló lendülettel siklott lefelé a Csörgő - legutóbbi ámokfutásánál a meder felett átívelő közműcső fogta fel a farönköket… A piros sáv jelzés első 200 métere után a víz a turistaút szintje alatt habzott, a szembe lévő „Fark” sziklájánál meg is suvadt ez az oldal az alámosástól. A mögöttünk lévő Békás-tó köré kis üdülőtelep épült. Utunk lassan leereszkedett a völgybe, s a zúgás folyamatossá vált: a patakot fényképezve a hab folyton becsapta a fénymérőt… A mederben álló fák gyökerein, törzsén sebek árulkodtak a víz „vasfogáról”. Másfél kilométeren át haladtunk az Óvár, és a szemben emelkedő Hegyes-hegy oldalában kialakult törmeléklejtők alatt, s néhol egészen a mederig jutottak az óriási tömbök. Az óvári oldal egyben sziklamászóhely is – ennek tövében egy meghökkentően szabályos kockakövet vettem észre, ami három törzs közé szorult.  
Így zúg a Csörgő-szurdok

Így zúg a Csörgő-szurdok

Kisautók a nagyvízben S eljött a leszakadás ideje: a turistaút elhagyta a völgyet, mi pedig – éppen ezért - azt. Itt a patak úgy döntött, hogy két fal közé szorul, és megmutatja hangját, erejét. A Csörgő rövid kutyaszorítójában – a kőtömbök nagysága miatt is - a Bihar-hegység vad környezete jutott az eszembe. Itt nemcsak a gumicsizma viselete miatt volt nehéz menni… A fordulóban már a vízbe kellett lépni a keresztbe dőlt fatörzsek mellett. Nni, amott egy kis vaddisznó teteme… Rövid, átmeneti nyugalomban vezetett vízi utunk, ám néhány görgeteg és komplett gyökérzet megkerülésével újabb akadály került a patak és mi elénk. A szoros nem volt mély, de a természet szeszélye teleszórta kisautó – mondjuk Polski Fiat – nagyságú nyugtató-zöld színű szikladarabokkal. A rövid, meredek rézsűhöz szorultunk, hogy szárazon megússzuk. Barátom után én is megragadtam a falból kilógó karnyi vastag gyökeret… majd éles fájdalom hasított a kezembe: a gyökér mögött megmozdult az alámosott part, és egy nagy kő csúszott a kézfejemre. Épp nem törött csont, de megijedtem. Dagadó kezemet vizsgálgatva hamarosan Karesz után eredtem, aki a patakot másfél méteresre duzzasztó uszadékon kúszott át. Már csak két megaliton kellett átmásztunk, és akkor már csak egy ugrás kellett a túlparthoz. A szorosból még ötven méter volt hátra - a méternél mélyebb sziklamedencék felett féltucat ölnyi bükkfa pihent – vízszintesben.  
Ahol megmozdult a rézsű...

Ahol megmozdult a rézsű...

Fakalapács télen-nyáron A Csörgő-malom romjait céloztuk meg, és előre örültünk a még két kilométeres patakjárásnak. Nem sokkal arrébb, a kiszélesedő völgytalp szélén megtaláltuk a különös Gyula-barlangot, mely az egyetlen üreg a Mátrában, ahol ásatást folytattak. (Kicsit furcsállom, mivel –szerintem - a Csörgő-patak már sokszor átmoshatta.) Ez a „negyedgömb” formájú üreg is hólyagbarlang, bár kevésbé látható, s valaha forró oldatok tölthették ki. Szája hét méter széles, a barlang pedig – amit egyesek időnként „belaknak” – 3,6 méter hosszú. A visszhangos völgyben csak egy-két emberrel találkoztunk. Felnézve láthattuk a hegyoldalt lefátyolozó ködöt, ami végül előlünk is elkente a kilátást. A zöld négyzet jelzés betorkollása egy kalandos átkelésre kötelezett bennünket. Az idő egyre téliesebb lett, amikor a fák között, a párában megláttuk (nem a malmot) a volt malom ismertető-tábláját – a túloldalon. A csizma peremén éppen nem bukott át a rohanó víz - még ezt is megúsztuk szárazon…
A Csörgő-malomnál már szinte téliessé vált az idő...

A Csörgő-malomnál már szinte téliessé vált az idő...

De mit keres egy malom egy vad völgy mélyén? – vetődött fel a kérdés. Mire „tartották”, ha nem gabonaőrlésre? Volt egy posztófajta, amiből a 19. század végén a legdrágább cifraszűröket, bekecseket készítették a szűcsök. Ilyeneket készítettek elő, itt, ebben a kallómalomban. A végtelenül egyszerű szerkezet fatuskó-kalapácsokat mozgatott, amelyek a vizezett szűrposztót puhították télen-nyáron, ugyanis a patak se be nem fagyott, se el nem apadt. Akkoriban 17 kallómalom működött a Mátrában, erre a posztóra nagy volt az igény. A hegyoldalról a „kősáncokra” letekintve egész jól kivehető az épület és helységeinek alapja, és a malomárok. A táblán, a század eleji fotón látható az alacsony épület és a „felülcsapós” kerék.
Nem minden a gumicsizma sem...

Nem minden a gumicsizma sem...

A vadvíz „nehezebbik” oldalán kecmeregtünk vissza a zöld négyzet jelzésig, és nemkarsztos barlang-gyűjteményünket a 428 méter hosszú többszörösen lezárt Csörgő-lyukkal egészítettük ki. Bár csak a bejáratát nézhettük meg... Hogy volt-e hetven centi hó a Kékesen? A napba az is belefért: volt. Az északi oldalon combig süppedtünk, de ez már egy másik történet…

Harsáczki György