Elherdált kastélyok – terhes örökségünk… (romos kastélyok sorsa)

Figyelemmel követtem a 2012-ben írt és feltöltött „Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…” című cikk három mostoha sorsú kastélyát, és az utolsó utáni pillanatban itt is, ott is „megmozdult valami”. Talán az a felismerés késztette tettekre a – leginkább – illetékeseket, hogy „ha már a puszta falak is eltűnnének egy gazdag úri lakból”… Ez sírnivaló! Mit lehet még megmenteni ezekből a romokból (egy kis település tulajdonaként), ki fog derülni… Nézzük hát! Először Serke lendült akcióba.

 

www.ujszo.com     2013. augusztus 7.

Megmenthetik a serkei kastélyt

 

Serke (Širkovce). Európai uniós pályázatnak köszönhetően az önkormányzat megpróbálja megmenteni a Gömöry-kastély egyik szárnyát. Az épület helyreállításához azonban jóval több pénzre lenne szükség a most elnyert összegnél.

Kisfaludi Nándor polgármester lapunknak elmondta, idén már harmadik alkalommal pályáztak az épület tatarozására. Jelentős akadályokat kellett legyőznie a községnek, mire idáig eljutott. Először a terület tulajdonjogát kellett rendezni, ezt követően az épületet és az azt övező, hathektáros parkot is regisztráltatni kellett a Műemlékvédelmi Hivatalban. Csak ezután igényelhettek uniós támogatást.

A Gömöry-kastély felújításának tervdokumentációját is uniós forrásból dolgoztatta ki az önkormányzat még korábban. Januárban jelentkeztek a kulturális minisztérium Újítsuk fel házunkat pályázatára.

Serke község 50 ezer eurót kért a munkálatokra, a pályázat elbírálását követően azonban csak 15 ezer eurót hagyott jóvá a tárca. A település 5 százalékos önrésszel járul hozzá a költségekhez, ez 2500 eurót tesz ki, mivel a tárca az önrész összegét az igényelt támogatásból számítja ki. Hat közhasznú munkás is segít a munkálatokban, nekik hat hónapra nyújt munkalehetőséget a pályázat. A munkálatokat a Műemlékvédelmi Hivatal losonci kirendeltségének munkatársai felügyelik. Ők határozták meg azt is, hogy a most elnyert pénzt mire fordíthatják. Ebből az összegből egyébként a kastély bal szárnyát próbálják megmenteni. Mivel beszakadt a tetőszerkezete, faanyaga pedig eltűnt, már csak a csupasz falak maradtak. Több helyen azok is jelentősen megrongálódtak. A pályázati pénzből a bal szárny falait igyekeznek helyreállítani. Felfalazzák a leomlott részeket, és a vakolatot is felújítják. Végezetül betonkoszorúval zárják le a rekonstruált rész tetejét, ez védi majd meg az időjárás viszontagságaitól. A munka már elkezdődött. Bár az önkormányzat rendszeresen kaszáltatja a kastély és az azt övező park területét, most alaposabban meg kell tisztítani a területet. Hamarosan a kőművesmunkák is elkezdődnek. Az épület teljes felújításra azonban még az igényelt 50 ezer euró sem lenne elegendő. Kisfaludi mindenképpen szeretné megmenteni a kastélyt, önerőből azonban erre képtelen a község. A polgármester már most figyeli a pályázati lehetőségeket, az újabb felhívásokra ismét pályázni szeretne.

A Gömöry-kastélyt a Szilassy-család építtette késő barokk stílusban a 18. században, 1750 és 1770 között. Később a Gömöry-, illetve Maróthy-család birtokába került az épület. Az utolsó serkey Maróthy az 1960-as években hunyt el, az addig épségben megőrződött, eredeti bútoraival berendezett, ép kastély pár év alatt tönkrement. Egykor ritkaságszámba menő, barokkos, csónaktestet formázó tetőzete teljesen megsemmisült.

Ibos Emese

S hol áll a kastély 2015-ben? A www.rimavska.sk 2015. augusztus 6-án megjelent szlovák nyelvű cikk alapján folytatódtak a munkálatok – amint az előző cikkben olvashattuk: felfalazzák a bal szárny falait, és fölül betonkoszorúval zárják a falakat. Úgy tűnik a település újabb 20 ezer eurót „nyert” Kulturális Minisztériumtól, s a közmunkások augusztus közepén állnak ismét munkába. Serke közhasznú munkásai továbbra is kaszálják a kastély környékét. Az épület részleges-teljes helyreállítása még az elején tart, de már meglepetésként feltárult a kőpadló két motívuma: egy horogkereszt és egy Dávid csillag.

Kisfaludi Nándor polgármester elképzelése szerint a megmentett kastélyban lehetne a községi hivatal székhelye, illetve egy Gömöry-emlékszoba mellett könyvtár és múzeum is helyet kaphatna a csinos épületben. Megrendezhetnék annak a fotókiállításnak is a folytatását, amelynek első részét 2011-ben mutatták be a Gömör-Kishont Múzeumban a Gömöry-Maróthy-családok mindennapjairól a századfordulóról.

„Mondják meg nekem: mi került ezen a kiállításon 2900 forintba?!”

Kiállításkritika – a maják tündököltek, a rendezők buktak…

 

(2012, Budapest) Lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy az a nagy semmi, amit szerte reklámoznak, az a „Maják – tündöklés és bukás” kiállítás a VAM Design Centerben. Az csak az én pofára esésemet teszi fájdalmasabbá, hogy barátnőmmel már két hete fentük rá a fogunkat, mikor jutunk el ide, de ezt nem kívánom „leverni” a kiállítás szervezőin.

Maja naptár részlete (a kép nem a kiállítás anyagából való, csak illusztráció)

Maja naptár részlete (a kép nem a kiállítás anyagából való, csak illusztráció)

A hétvégi belépődíj – indokolatlanul drágább 400 forinttal a hétköznapi jegyárnál – meglehetősen borsosnak mondható, de ennek megfelelően azt vártuk, hogy egy különleges élményben lesz részünk. Az interneten ajánlották a tárlatvezetést, mely nélkül jóval kevesebb információhoz juthatunk. Most először voltam a már számos tárlattal – a médiának és másoknak – bemutatkozó VAM Design Centerben. Az épület hatalmas belső tere meglepő volt, és a belcsíny finoman idézte fel a Király utca egykori romkocsmáit. A vakolatlan falak és a fém-üveg lefedésű csarnok furcsa hangulata a reklámnak megfelelő „nagy durranást” vetítette előre.  Az emeleten egy vékony, hanyag eleganciával öltözött fiatalember fogadott bennünket, aki kettőnket bevezetve a sötét kiállítótérbe, előadta a tárlatvezetést. Értsd: szeretettel üdvözöl bennünket a kiállításon, ahol különleges élményekben lesz részünk, lám a háttérben egy rövidfilm-etűd idézi a dzsungelt, amit a finoman vaníliás illat egészít ki… A félhomályban kényelmesebb olvasni az ismertetőket, illetve sokat tudhatunk meg a Yucatán-félsziget ősi népéről… Barátnőm kérdésére, hogy, a piros kukoricáról, mint maja kultúrnövényről is szó lesz-e, a „természetesen” volt a válasz, sőt, mondta, terítéken lesz a kakaó, ami meg is lehet majd kóstolni. Tipikus maja tárgyak hű másolataival fogunk találkozni, amiket szabadon meg  lehet fogni. Ha befejeztük a megtekintést, mondta, erre jöjjünk vissza, és kérdéseket tesz majd fel nekünk, figyelmesen néztük-e meg a kiállítást. (No, ez tetszett, mert mindig érdekes, ha interaktivitás van.) Ekkor magunkra hagyott bennünket.

Az első teremben néhány spotlámpával megvilágított színezett maja kerámia-másolattal, egy térképpel, és több fotóval kiegészített olvasnivalóval hangolódtunk rá a több, mint háromezer éves kultúrára. Nem mondom, hogy összességében keveset tudtunk meg a majákról: zanzásított ismertetőt olvashattunk eredettörténetükről, „bibliájuk”, a Popol Vuh-ról, meghökkentő, véres rituáléikról, városépítészetükről, furcsa technológiai ellentmondásaikról, számrendszerükről és hieroglif-írásukról. Még az igazi kakaó receptjét is magunkévá tehettük! De hogy a majákról olvassak, dzsungel-illat lengjen körül, és két, hangulatkeltő videót lássak, elég a számítógépem, és egy füstölő… De – bocsánat – kihagytam a kerámia-másolatokat…

A másfél perces filmecske automatikusan ismétlődött – lüktetett a dzsungel -, megkerültünk egy vászonparavánt, majd újabb néhány kerámiamásolat megemelése és olvasás után továbbléptünk a második terembe. A másodikba, és egyben az utolsóba.

Itt kakaóillat és másfél perc dobolós, tüzes maja szertartás „ejtett ámulatba”. (Itt fel kellett volna fedeznem egy ásatási terület-bemutatót, de nekem a sötétben összemosódott a vakolatlan belső tér téglafelületeivel.) Néhány fotó és a maja időszámítás következett. Elolvastuk. Talán másfelé láthatunk valami érdekeset – gondoltuk és kimentünk.

Kint a fiatalember egy asztalhoz invitált bennünket, ahol négy látogató igyekezett a maja számolásra vonatkozó ismereteit alkalmazni. (Ez lett volna a teszt, melynek végén jutalom vár?) Kissé levertek voltak, üres kakaós műanyagpoharakat szorongattak. Bekapcsolódtunk, és közösen levezettük születési évszámainkat – egy mappa hátán – majául. – Nincs kedved levezetni a következő tárlatvezetést? – kérdezte megnyílva „tárlatvezetőnk” a szemben ülő, álmos tizenévest. – Végre kialudhatnám magam… Ízlett a kakaó? A bátortalan igen után a távozóknak búcsút intett, a következő látogatókat pedig bevezette a kiállításra, minket faképnél hagyva. Csodálkozó pillantásunkra visszafordult az ajtóból: Viszontlátásra! – mondta mosolyogva. Ez volt a meglepetés! Még a porhintés-kakaó is elmaradt…

Nem tértem magamhoz. Ezt a kiállítást öt csélcsap egyetemista is megrendezhette (talán így is van), néhány lepedőből. Hazaérve azonnal utána néztem a neten, vajon milyen kritika olvasható erről a „kiállításról”. Elolvastam és bár találtam egy kis elmarasztalást a látvánnyal kapcsolatban, de azt hittem, hogy egy másik maja-kiállításról írnak, annyira nem ismertem rá a látottakra… Erről a mondás jutott eszembe: a király meztelen…

Az ember emellett egy szerény, de meglepő közleményre is ráakad a neten: „A kiállítás egy külső cég (nem a VAM Design Center) szervezésében kerül megrendezésre, így a felelősséget ők vállalják” … Hát, vállalhatják: ők, vagy a hírbe hozott Center jó pénzért eladták a nagy semmit…

 

Harsáczki György – 2012

Víznyelő barlang a Pilis közepén

„- Mintha nem is a Pilisben lenne..!”

 

Kissé alábbhagyott az augusztusi nagy meleg, hűsnek is mondható erdőbe érkeztünk Pilisszentkereszt felől, a Dera-patak völgyében. A vadregényes Szurdok felé bandukoltunk, s a patak partján nem is olyan régi, elhagyatott mészégető kemencék romjait, nyomait fedezhettük fel. A Derában folydogált egy kis víz, de éppen a Szurdok bejáratánál, a kis duzzasztott tóban már csak sarat találtunk. A szomszédos erdős hegyoldalon az avatott szem a már felfedezhetett néhány sátrat. Ott – a megadott paraméterek alapján – csakis az Anubisz Barlangkutató Egyesület rendezhette be kutatótáborát.

Jellegzetes "látványelem" a kutatótáborban

Jellegzetes „látványelem” a kutatótáborban

A tábor alatt, a Dera medrében kőtörmelék – rajta vödrök, deszkadarabok – hevertek, ezek gyűrűjében pedig egy üreg tűnt fel – mint valami óriás hangyaleső csapdája. Ezt szalaggal kerítették el. Minden bizonnyal ez lehet az említett barlang, amiért ide látogattunk! Átlábaltunk a száraz medren és felkapaszkodtunk a hegyoldalra. A sátrak között vizes palackok, bakancsok, száradó agyagos overálok, gumicsizmák hevertek, sáros kötelek, szerszámok, zsákok „pihenték ki” korábbi igénybevételüket – egy élő táborhoz méltóan. Itt találkoztunk Kocsis András (Bandi) kutatásvezetővel, aki ekkor már útnak indította társait – lefelé, a barlangba -, s a félig-meddig pihenőnapján egyedül „állta” a felszíni ügyeletet, illetve kérdéseinket.

Én: Mondd csak Bandi, mitől különleges ennek a víznyelőbarlangnak a felfedezése itt, a Pilisben?

K. A.: Azért, mert az eddig feltárt részek alapján itt nemcsak hogy függőleges járatok vezetik le Pilisszentkereszt medencéjének vizeit, hanem az is felmerül, hogy azok a bükki és aggteleki barlangokra jellemzően csak gyűjtőjáratai egy szélesebb, nagyobb barlang-főágnak, amely jelen esetben sok kilométer távolságra is elvezetheti a vizeket a Duna felé. És akár járható is lehet.

Én: A kutatótábort azért szerveztétek nyár végére, mert most kaptatok kutatási engedélyt?

K. A.: Nem, nem, az engedélyt szerencsére elég gyorsan megkaptuk, mivel a feltárás első napjaiban már 35 méternyi járat nyílt meg előttünk. Tulajdonképpen azért kellett visszafordultunk, mert elfogyott a kötelünk…

Én: Mondd el légy szíves, hogy mikor és hogyan történt a feltárás! Ez lehet a legizgalmasabb az olvasóknak is…

Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

Ereszkedés kötélen (Fotó: Kocsis András)

K. A.: A Szurdokban már 2004 óta munkálkodtunk, akkor egy, az évezredek során eltömődött aknabarlangot bontottunk (ástuk ki belőle a kitöltést). Tavaly viszont ez befulladt. Akkor volt itt az a bizonyos árvizes nyár, amikor a Dera-patak egyes helyeken másfél méternyi hordalékot is kimosott a mederből. Így mosta ki egy ősi víznyelő eldugult bejáratát is a völgy felső végében, a patak pedig utat találva lefelé, emberderéknyi sugárban folyt bele az üregbe. Ezt akkor mindenki láthatta, aki arra sétált. Erre hívták fel a figyelmünket tavaly. Amikor kijöttünk, a lyuk már nem volt látható ugyan, de a víz eltűnt a kövek között.

Elhatároztuk, hogy a patakot eltereljük, hogy megvizsgálhassuk az elnyelés helyét. Miközben ezzel foglalatoskodtunk, egy babafejnyi követ kiemelve egy sötét üreg nyílt meg, amely a patak vizét azonnal el is nyelte, anélkül, hogy visszaduzzadt volna. Lelkesen emelgettük ki a többi követ és éreztük, hogy lyuk körül a levegő is hűvösebb.  (Ez biztató jel, mivel a feltételezhető „barlangi huzat” komolyabb barlangot jelez másik bejárattal. – a szerk.)

Én: És nemsokára le is tudtatok mászni?

K. A.: Igen. Miután kiemeltünk néhány nagyobb tömböt és jó pár kisebbet, az első felfedező már egy hat méter mély, 1-1,5 méter átmérőjű, tisztára mosott (nem agyagos, földes) aknába jutott.

Én: Szükség volt-e kötélre a lejutáshoz?

K. A.: Kötél nélkül is sikerült – ezt gyakorlatunknak köszönhettük. Az pedig nagyon izgalmas volt, hogy az akna alján, ha füleltünk, mélyen alattunk a víz zúgását lehetett hallani.

Én: Ilyet már volt szerencsém átélni, bár nem felfedezőként.

K. A.: Szerencsére itt is csak néhány nagyobb kő állt a továbbjutás útjába, s ezután egy pár négyzetméteres kiöblösödésbe jutottunk. Innen egy szűk nyíláson „paszírozhattuk” át magunkat egy nagy aknába, amelyben zuhogott le a víz.

Én: A Dera-patak vize?

A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

A Dera-patak vize legtöbbször egészen eláztatja a kutatókat (Fotó: Kocsis András)

K. A.: Igen, a patak vize több, részben eltömődött víznyelőn keresztül meg-megjelenik a barlangban, és ezt beereszkedés közben megtapasztaljuk. Minél lejjebb mászunk, annál több víz öntöz meg bennünket… A szóban forgó nagy aknában csaknem 20 métert kell kötélen leereszkedni, amit szintben egy 6-8 méteres ereszkedés követ egy ferde hasadékban. A nagy akna csak ezután jön: 27-28 méter mély, és négy méteres felső átmérője lent nyolc méteresre nő. Az volt az érdekes az akna tetejénél, hogy a ledobott kövek hangjai és a levilágítás sem utalt a mélységére. Egy 60-80 méteres akna létezésében azért még mi sem akartunk hinni. Leereszkedéskor ki is derült, hogy az akna ferde alját mintha „felseperték” volna – semmilyen törmelék nem volt -, a sziklát ellenben valami sötét anyag vonta be.

Én: A kutatótábor az innen történő továbbjutás megtalálására szerveződött?

K. A.: Jobbára igen. A nagy akna aljából több irányba lehet továbbjutni, de mi főleg a víz után mennénk. A ferde lejtőt követve 10-12 métert lehet görnyedve haladni egy feltöltött, sóderos járatvégig, ahol a víz eltűnik a törmelékben. Ez egyértelműen egy ún. szifon (A szifon olyan járat, amelyet állandóan vagy ideiglenesen víz tölt ki, így nem járható. – a szerk.). A tábor főleg ennek az átbontását célozta meg, a gyorsabb eredmény reményében.

Én: Az olvasóknak meg tudnád-e azt világítani, hogy milyen ritka egy ilyen méretű barlang felfedezése itt Magyarországon, azon belül is a Pilisben, ami a legjobban kutatott területek egyike?

K. A.: Itthon nálunk inkább a szerencse, mint a kitartó munka hozza meg gyümölcsét, vagy még inkább a kitartó munka és szerencse. Az, hogy ilyen kis munkával, kutatással ilyen volumenű barlangot tárjanak fel itthon, nagyon ritka!

A Fő-víznyelő 80 méteres mélységével és aktív víznyelésével nagy ritkaság, hiszen nincs is más ilyen jellegű aktív barlang a Pilisben. Ezután Bandit segítségül elhívták: magához vette szerszámait, beöltözött overáljába – zuhanyozás után egy órával ismét fürödhetett az izzadtságban. – Nehogy azt hidd – mondta közben -, hogy a barlang bejáratának elkerítését figyelembe veszik! Egyszer csak láttuk innen fentről, hogy egy kissrác a barlangba dobálja le a köveket. Rászóltunk, hogy ne tegye, mert emberek vannak lent, de még az anyjára sem hallgatott! Mikor rádörrentünk, végre abbahagyta, de egy barátunk megfejelte a dolgot: – Ilyen, amikor a gyereknek nincs apja! – kapta meg az anyuka.

 

Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Mindenhonnan csorgó, csepegő vizek nehezítik a feltárást (Fotó: Kocsis András)

Két kolléga, Dávid és János fogadott agyagos overálban a kutatott ún. 2-es számú nyelőnél.

Én: Az egy hetes kutatótáborban minden nap van valamennyi bontás? Van egy napi tervezett minimum, mondjuk 7-8 óra?

K. A.: Hát, legfeljebb 5-6 óra, hiszen 80 mélyre lejutni sem kismiska, nem hogy feljönni a vizes-sáros felszereléssel, csúszós kötélen… Fárasztó!

Én: Ha tudnák a felszínen kirándulók, hogy lent önkéntes földmunka folyik, sárban, vízben, és a barlangászok nemhogy időt, fáradtságot szánnak erre, de szabadságuk idejéből is képesek erre áldozni! Tengerparti, esetleg Balaton-parti nyaralás helyett. Nem hinnék el!

K. A.: Érdekes adalék a barlanghoz, hogy lent a törmelékben rengeteg gránát-kristályt lehet találni. Néhány perc alatt egy fél maréknyi gyűjthető.

Én: Ez a közeli Visegrádi-hegység vulkanikus kőzeteiből származhat?

K. A.: Igen, onnan, de itt a patak medrében is rengeteg feketéllik. Ebben a barlangban még ilyet is lehet találni! – Ezzel Bandi másfél órára eltűnt a nyelőben omladékot lazítani.

 

Én: Mit mondanál 35 év barlangászásban eltöltött idő után egy közönséges embernek: miért kutat a barlangász?

K. J.: Huhúú! Olyan, mint a horgász. Szó szerint!

Én: Kint van a természetben, …

K. J.: …jól érzi magát, igen. A kíváncsiság is vezérli, meg hogy: én legyek az első, aki látja…

Én: Szóval van, aki egy kicsit a dicsőségre is szomjazik…

K. J.: Nagyon is szomjazik a dicsőségre! Még az ilyen feltárások is óriási eredmények! És nagyon fontos az, hogy a környezete, a családja el is fogadja őt a hobbijával.

 

Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata...

Mindenki felért: A szürke ötven árnyalata…

Több órás lazításunknak és jóízű beszélgetésünknek egy vizes, szürke, agyagszínű ruhás férfi megjelenése vetett véget. Józsi elsőként jött ki a barlangból, így egy fotó után lélekszakadva siettem le az óriás hangyaleső-csapdához. Csak hosszú percek múlva hallottam a következő lihegését, és hangját: Szilárd jelent meg a szikla résében – nem ismertem meg -, és rám köszönt. Sok a víz, sok a sár – mondta és örömmel fogadta Bandi „welcome” sörét.

– Ugye, Szilárd – kezdte Bandi – ha egy hazai barlangászt bekötött szemmel levinnénk, valószínűleg azt hinné, hogy egy aggteleki, vagy egy bükki barlangban van, olyan markánsak a hidegvizes oldásformák…

–          Tényleg, senki nem hinné el, hogy „csak” a Pilisben van! És folyamatosan nyeli a vizet…

–          És amikor nem gátoljuk el zsákokkal a patakot, zuhog lent a víz végig… Vegyvédelmi ruhát szoktunk védekezésképpen a nyúl (kezeslábas meleg ruhadarab) fölé, az overál alá, és akkor megússzuk a vizet. Egyébként teljesen elázunk. Volt eset, amikor a víz miatt nem tudtunk lemenni!

Lassan feltűntek a többiek is – fújtatva, agyagosan, vizesen – és egész nagy gránátokat mutattak, amiket lentről hoztak fel. Megérkezett Marika is – teljesen elfáradva. Bandi átnyújtott „egy korty” sört, Marika pedig kicsit letörölte az arcáról az agyagot ivás előtt.

–          Mennyit haladtatok lent?

–          Száz badellával (kb. vödörnyi agyag kihúzására, vontatására kitalált műanyag eszköz – a szerk.). És utána még ki kell jönni a harmincas aknán…

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok - különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg...

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok – különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg…

–          Az rengeteg!

–          Bárhol beszúrsz a törmelékbe a pajszerral – meséli Marika – mindenütt megszalad. A túloldal már lazább.

–          Be fogunk lyukadni a főágba..? – lelkesedett Bandi. – egy sóderdombon keresztül?

A csapat nagyon bizakodó. A barlangászok mind azok – különben egy régi barlangjárat sem nyílna meg. Ott maradnának eltömődve. Ebben a különös, sáros, köves földalatti birodalomban szinte mindig látják a fényt az alagút végén: a hangulat végképp nem sötét. Ború pedig sem a fejekben, sem a fejek felett nem gomolyog: a föld alatt nem esik eső, legfeljebb patakvíz hullik…

Harsáczki György – 2012 augusztus

A csapat minden érdeklődőt szívesen vár barlangtúráin, feltárásain, amelyeken a részvétel ingyenes!: Kocsis András – 06 20 367 6964, kocsisandras@speleo.hu

 

 

 

Elherdált kastélyok – terhes örökségünk…

Pusztuló felvidéki kastélyok a határ közelében

 

Különös atmoszféra lengi körül a kastélyokat nálunk, Magyarországon. Az arisztokrácia, a nemesség lakhelyeihez általában két dolgot társítunk, de mindkettő rossz kicsengésű nekünk, magyar turistáknak, kisembereknek. Egyfelől vannak a pusztuló, lassan tönkremenő, otromba módon megcsonkított, kihasználatlan, egykor pazar világi épületek, amelyeket mai tulajdonosuk pénz hiányában nem tud, vagy nem is akar felújítani. Még szerencsésnek mondhatók azok, amelyeknek valamilyen funkciót találtak (elmegyógyintézet, öregek otthona, gyermekotthon). Másfelől pedig vannak a „megközelíthetetlenek”, amelyek hotelként, rezidenciaként kaptak új fényt, tulajdonosaik magáncégek, gyakran külföldi állampolgárok, „nagykutyák”, s így magánkastélyaik nem látogathatók.

Amikor 1945-ben, és a rákövetkező években elkergették tulajdonosaikat, elmenekültek lakói, s ránk hozták a szocializmust, ezek az államé – mindenkié, illetve senkié – lettek. Bánt, hogy a magánkézbe került épületeket már meg sem látogathatom, ráadásul – sok esetben – már nem is a hazám tulajdona(?!)… Nem tudom, hogy annak örüljek-e, ha egy lepusztult – ám látogatható – kastéllyal találkozom, vagy olyannal, amely régi fényében tündököl, de „érinthetetlen”.

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A felsőszemerédi Wilczek-kastély homlokzatának részlete (Fotó: Harsáczki György, 2012, ősz)

A volt szocialista országok úri lakjaival hasonlóképpen bántak el a „felszabadító” szovjetek és csatlósaik, de a dúlásból a lakosság „szűk látókörű” tagjai is kivették a részüket. Sajnos, nálunk az emberek egy része gyakran még a vörösök előtt kifosztotta a kastélyokat, de voltak rablások és gyújtogatások is. Ahhoz pedig kifejezetten gonoszság és vak gyűlölet kellett, hogy a megszállók és magyar barátaik rendszeresen elégessék a könyvtárak teljes állományát, tönkretegyék, hamuvá porlasszák a berendezést, és gépállomásnak, terményraktárnak, istállónak, tsz-irodának, lomtárnak használják a szétdúlt kastélyokat. Nemes proletárbosszú az uraságokon, pusztuljon, ami burzsuj..!

A mesékben – netán a régi szép időkben? – mindenki szeretett volna kastélyban élni. Viszont most a legtöbben (pl. az önkormányzatok) szabadulnának tőlük, mivel csak gondot okoznak, ám sajnálják pusztulni hagyni. Magyarország lakóit az 1980-as évek óta a szűkös évek után az „eljövendő jóléttel” etetik. Még most sem jött el, de már alig lehet rosszabb! Kastélyainkra, várainkra mikor juthat pénz, ha a lakosság egyre nagyobb részének lassan kenyérre is alig telik?! Sajnos, az is szembeszökő, hogy „kulturális” és „fejlesztés” fedőszavakkal milyen ostobaságokra szórják el a pénzt (bakonybéli Pannon Csillagda, az oroszok metrója helyett Alstom, kakaóbiztos számítógép)!

És még egy gondolat: mivel minden településen éltek módos személyek, urak, grófok – szinte mindenhol voltak államosított kastélyok, kúriák. A rendszerváltáskor az önkormányzatoknak „átadott” úri lakok felújítására az egyre apadó költségvetésekből alig-alig jutott pénz. Egy erre a célra elkülönített keret létrehozása több esélyt adott volna megmaradt építészeti hagyatékunk megőrzésének. De miket beszélek! Mint korábban Sebők Tibortól, a Malomipari Múzeum vezetőjétől megtudtam, hogy hazánk vízimalom-állományában nagyobb kárt okozott a rendszerváltás, mint a második világháború – így logikus, hogy nem lehet másképp ebben az esetben sem. Egyre több, az utóbbi húsz évben rommá lett épülettel hozott össze a „szerencse”…

Ennek „örömére” látogassanak el velem a Felvidék néhány határ közeli magyar településéhez, ahol a felvázolt általános jelenségek „áldozatait” láthatjuk. Szembe néz velünk a múltunk, amit a nép (még csak nem is magyar) vezetői hagytak megsemmisülni, s a nagy nevű arisztokrata-családoknak – akik ott laktak – ma már a nevét sem ismerjük.

Gesztete – Eddig bírta az örökség…

Egy 2008-as kerékpártúra során kerültünk görbe Palócország útjain Gesztetére (Hostice). Még az első házakig sem értünk, amikor egy szomorú „látványosság” letérített az útról: egy halálra ítélt romantikus stílusú kastély. Az eredetileg a Vécsey család építtette földszintes kis Putnoky-kastély teteje nem is olyan régen roskadhatott be, mert a falak teljes magasságukban álltak, és a léceken még bőven volt cserép. A mestergerenda alatti padlás-szinten vígan nőtt a gaz, alig volt vakolat, nyílászárók nem voltak. A gyors pusztulást, és a várható végkifejletet a kastély szomszédságában – immár új házakban – lakók tették világossá. Az épület mögötti dombon a park maradéka látható.

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek...

Gesztete Putnoky-kastélyának maradéka 2008-ban. Ma már se híre, se hamva a tetőnek…

Egy, a kastélyt is érintő cikkem megjelenése után e-mailt kaptam egy ismerősömtől. Asztalos Sarolta meglepődve pillantotta meg a Magyar Turista lapban „örökségét”: ugyanis a kastély úrnője, Putnoky Móricz felesége (szül. Károlyi Sarolta) az ő nagymamájának volt a nagynénje. Mivel a Putnoky házaspárnak nem született gyermeke, a kastélyt ismerősöm édesanyjára készültek hagyni. De jött a második világháború, a Vörös hadsereg, s ekkor haltak meg Putnokyék… Eltűnt a végrendelet is. A kastélyt – valószínűleg – kifosztották, lehetett azóta hadikórház, istálló, iskola, szükséglakás, majd pedig az utolsó évtizedekben a „hátrányos helyzetűek” lakhelye.

Így látták már barátaim is húsz évvel ezelőtt. 6-8 éve pedig állítólag svájciak akarták újjáépíteni a kastélyt. Tavaly előtt, 2011-ben pedig már így találták az ősi családi fészket…

Serke – Egy különös nagyasszony lakhelye

Nem messze Bánrévétől található Serke (Sirkovce), ahová mit sem sejtve kerekeztünk be 2009-ben Feled felől. Megálltunk a szép, gótikus alapokon nyugvó templom kerítőfalának kapujánál tájékozódni. Az információs tábla mögött egy romos épület vonta magára a figyelmem. Izgatottan besiettem egy viharvert vaskapun: így találtam rá a Gömöry-Maróthy-kastély romjaira, mely impozáns ebben a szomorú állapotában is! „Ő” is nemrég maradhatott fedél nélkül, mert falai néhány rész kivételével tetőszintig álltak. Kéményei a tető magasságának tanúiként meredtek… A kastély az 1970-es években még eredeti bútorokkal volt berendezve, majd pár év alatt jutott idáig… A múlt egy értékes épületének pusztulását kihangsúlyozzák az ablakok, az ajtók, a tornác ívei, boltozatai és a legtöbb helyen még meglévő vakolat – „szép új világunkban”…

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét...

Serke kastélyának részlete 2009-ben. Az önkormányzat több éve pályázik a helyreállítás költségeire. 2013-ban megkapták a szükséges összeg egyötödét…

A kastély eredetileg a 18. században épülhetett az egykori Kapla-vár köveiből, majd folyamatosan bővítették, újították. A II. világháború után elkobozták a Gömöry-családtól. A kastély egyik elkülönített szobájában élhette utolsó éveit Maróthy Margit, a grófné. Körülötte látványos angol park van, ami védettséget élvez. Az épület viszont nem! Az utolsó előtti órában – tíz éve már – a kastély felújításán és hasznosításán igyekvő településnek ez egyszer jó, máskor nem. A tervdokumentációs pályázat benyújtásakor „nem volt érdekes”, hogy nem védett az épület, de 2010-ben, a konkrét felújítási pályázatnál gond lett, hogy nem az!

A kis táblával jelzett Kapla-várat keresve kikerekeztünk a temetőhöz, ahol egy idős hölgyre akadtunk. Ő mesélt nekünk a kastély utolsó, különös „nagyasszonyáról”, Maróthy Margitról, aki a Magyar Nemzeti Színház ünnepelt színésznője volt. Pályája elején maga Paulay Ede vette pártfogásába, amikor a fiatal tehetség árván maradt. A színjátszás alatt egészsége meggyengült, majd 1893-tól beutazta a fél világot, s közben a teozófia lelkes híve lett. Harmadik férje Gömöry Olivér földbirtokos volt – így került Serkére. 1920-ban harmadszorra is megözvegyült, de birtokait jól kezelte, miközben hindu szent könyveket fordított magyarra. Még azt is híresztelték róla, hogy kígyókkal beszélgetett. Az viszont hiteles esemény, hogy határozott fellépéssel felelősségre vonta a kastélyt dúló szovjet katonák tisztjét, mivel azok – mint máshol is – a könyveket kezdték rongálni. A tiszt szerencsére tudott franciául és a pusztítást leállította és elvonulásukig fegyveres őrség vigyázta a kastélyt.

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt...

A Gömöry-Maróthy-kastély 2009-ben. A 70-es években a hajótest alakú tetőzet beroskadt, majd eltűnt…

A grófnőt a háború után kisemmizte a szlovák állam: elvették vagyonát, államosították földjeit. Nem élt a lakosságcsere „lehetőségével” sem: Ő már Serkén fog meghalni. – mondta. Nyelvórákat adott és külföldön élő rokonaitól kapott küldeményekből tartotta fenn magát. A faluban szerették, a Méltónak (Méltóságos) nevezték, a lányok hímezni tanulni jártak hozzá – lopva. 1955-ban 83 évesen hunyt el, sírját egyszerű fa fejfa jelzi.

Felsőszemeréd – kastélyrom fától-fáig

Az Alacsony-Tátrából hajtottunk hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy még kifelé menet Gyűgy (Dudince) és Ipolyság (Sahy) között az egyik település ősparkra emlékeztető fái között egy kastélyt láttam felvillanni. A szomszédos településeken is akadnak kastélyok, de szerencsére ezek idejében a figyelem központjába kerültek, és „tűrhető” állapotban emelik a falvak fényét. Nem így a kiszemelt úri lak.

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Hatalmas kastélypark fái mögött roskadozik gróf Stainlein Ottó egykori kastélya Felsőszemeréden

Észak felől Felsőszemerédhez (Horné Semerovce) közelítve már feltűnt az „őspark”. A sarkán, egy kis, mesterségesnek tűnő dombocskán látható romokat egy angolpark egykori építményének véltem. Ott álltunk meg, ahol a fák között belátni a 150-200 méterrel bentebb álló falakig.

Nem nehezítette kerítés a bejutást, akadálytalanul közelítettem a kastélyhoz, ami egyre szomorúbb képet mutatott. A tető nélkül pusztuló barokk, vagy klasszicista stílusú épület tekintélyes – a lovasberényivel vetekedő – szélességben roskadozott a park mélyén. A homlokzat közepén előreugró íves előcsarnok – amely erkélyt tarthatott valaha – két oldalán 6-6 ablak sorakozott, bár, mintha hiányzott volna onnan egy timpanon… A homlokzat még végig állt, ám az ablakokon már kisebb fák, bokrok nőttek ki – a rom fölé egy vaskos központi kémény emelkedett. A kastély előtti gesztenyefa-csoport a rendezett park maradéka lehet.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető... Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető… Egykor Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult itt.

A kastély előtt, bal kézre egy – szintén – mesterséges dombocska oldalában egy kripta vagy pince valaha díszes bejárata omladozott. Bejáratát befalazták. A fák között visszafelé sétálva egy másik épület romja is előkerült. Két fala áll még, a többit halmok jelzik. Társaim türelmével visszaélve elrohantam az autóból látott romokkal „koronázott”, nagyjából négy méter magas dombhoz. Meglepődve láttam, hogy a teljesen lepusztult henger alakú építmény belül üreges (oldalán lyukak tátongtak), és oldalában lépcső maradványait pillantottam meg. A domb tövében viszont – elsősorban kőből faragott – oszlopok, oszlopfők és más kőfaragványok hevertek. Egy gloriett maradványának gondoltam, ami az angolkertek egyik jellegzetes építménye.

Utána olvastam: gróf Stainlein Ottó kastélya – mint Wilczek kastély – 1763-ban épült barokk stílusban, majd klasszicista stílusban átépítették. Eredetileg a Hellenbach családé volt, falai között Széchenyi István és Erkel Ferenc is megfordult. Fénykora a háborúval érhetett véget. Hogyan folytatódott? Valószínűleg kifosztották, tsz-iroda, vagy szociális intézet költözött falai közé, és harminc évvel ezelőtt beomlott a tető…

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek...

A park északnyugati csücskében talán gloriett állhatott. Maradványai a dombocska körül hevernek…

Felsőszemerédnek még két kastélya van – volt. Oberndorf Hugó romantikus-, és Ivánka László klasszicista stílusú kastélya. Jó, ha legalább tudják, amit akkor mi nem tudtunk, hogy a település 15. századi templomának oldalbejárata felett gótikus ajtókeret látható – rovásírással! Püspöki Nagy Péter szakértő fordítása szerint a szöveg így hangzik: „1482. KŰRAKÓ JÁNOS MESTER”.

 

Látogassunk el ezekre a helyekre! Lehet, hogy mi vagyunk talán az utolsók, akik láthatjuk romos kastélyainkat… A ma még büszkén állók- talán unokáink rom-kastélyai lesznek?

Harsáczki György

(2012-2013)

Őszi kávétúra a Bükk-fennsíkon

Adjunk hálát az anticiklonnak!

 

Utoljára akkor mentem olyan sebességgel autópályán, amikor még a szovjet ipar egyik remekbeszabott, Zaporozsec nevű gépjárművét birtokolta családom, és amely lelkiismeretesen tartotta a 100 km/órás sebességet, mindaddig, amíg nem jött egy leheletnyi emelkedő, amin aztán szánalmasan lelassult. Ekkor a 80 is kemény kihívás volt szegény pára számára.

Azóta kissé átalakult a gépjárműpark, és mi egy Fordban üldögélve suhantunk a már említett retro sebességgel Eger felé, hogy ott majd valamelyik benzinkútnál megvárjuk Adrit és Attilát. A sietség valóban fölösleges volt, kár lett volna az üzemanyagért, hogy fél órával előbb érjünk valahová, ahol aztán emiatt fél órával többet kelljen várnunk. Így az átlagfogyasztás csökkenő rekordjainak döntögetésével ütöttük agyon az időt és szereztünk igaz barátokat az előzősávban, akik non-verbális jelekkel adták tudtunkra, hogy megemlékeznek rólunk.

 

A kiszemelt töltőállomás kávézójában fogyasztottuk a kávét, forró csokit, ki-ki a maga kedvencét, nézegettük a magazin-felhozatalt és tulajdonképpen mindent abban a majd egy órás várakozásban, amit mégis sikerült a nem sietős autózással összehoznunk. De aztán végre megjöttek a társak és ott hagyhattuk a már gyanúsan szemlélődő kutas személyzetet, tettünk pár kört a körforgalomban, ha már egyszer körforgalomnak hívják ugyebár, majd elérvén a szökési sebességet kiszöktünk az egyik kijárón Eger felé.

Magunk mögött hagytuk az említett városkát, majd Felsőtárkányt, és befurakodtunk a gépkocsi fényszórójának segítségével a tökéletes sötétségben a Bükk fái közé. Sofőrünk, Karel, hogy feldobja a hangulatot, szellemvasutasat játszott velünk, ami abból állt, hogy egyes kanyaroknál hosszabb reakcióidő alatt tekerte el a kormányt a megfelelő irányba, mint ahogyan azt normális emberek szokták egy kanyar esetén tekerni, és amikor már úgy látszott, hogy testi épségünk épsége dugába dől, és vérszerződést kötünk egy-egy fess bükkfával, akkor hirtelen mégis eltekerődött az a kormány és sikeresen haladtunk a megfelelő ívben tovább.

 

Balázs pedig, aki Karel mellett a mitfahrer szerepét töltötte be, legalábbis abban az ülésben ült, hogy feldobja Karel hangulatát, elhintette, hogy a Bükkben élnek medvék. Köztudomású, hogy Karel és a medvék között még nem alakult ki szoros barátság. Ezen komoly okból tehát Karel kissé rákoncentrált a medvés problémára, ami a szellemvasutas játékot hanyatlásba döntötte.

Megérkeztünk a már kiszemelt, kipróbált, ezáltal az alvóhely keresgélésével járó bizonytalanságot a feledés homályába süllyesztő Hereg-rét parkolójába. Itt rendezgettük sorainkat, ettük a lédús almát, melyeket Attila osztogatott bőkezűen és készültünk az előttünk álló menetre, amelyet aztán kb. 5 perc alatt abszolváltunk, einstandolva a Hereg-rét fából készült, meglepően jó állapotban lévő, tágas esőházát és környékét. A társaság egyik fele a sátorállítás híve volt, míg mi (Attila, Balázs és jómagam), akik majd 20 évvel ezelőtt a Bükk érintetlen vadonjában avatódtunk hátizsákos turistává és sátrat akkor sem állítottunk, megőrizvén eme jó szokásunkat, a házikó betonaljzatán terítettük le derékaljunkat.

Reggel a Hereg-réten

Reggel a Hereg-réten

Mikor mindennel készen voltunk, tüzet raktunk, és a tökéletesen csillagos égbolt alatt élvezvén a lángok adta meleget, a magyar bor zamatát, és egy meglepően bátor róka társaságát, hosszan elbeszélgettünk, majd lassacskán fejbe kólintott minket Álommanó, s óvatosan mindenki elbujdosott saját kis vackába egy igazán pihentető alvás reményében.

 

Mi hárman, akik a házban szundítottunk, arra ébredtünk, hogy egy róka áll közöttünk, és az egyik kiürült konzerves dobozzal zörög. Attila fogta és kihajította az említett tárgyat jó messzire hálóhelyünktől, amit a közben kislisszolt róka szinte reptében elkapott, és amint reggel láthattuk, az extra zsíroldó hatású csodaszereket megszégyenítve, tisztára is nyalt.

A következő ébredés ismét a róka számlájára volt írható, aki ravaszdi agyával kellőképpen átgondolta a fennálló helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy mi őt szeretjük és csak azért mentünk oda, hogy ellássuk élelemmel. Ezért hát nagy reményeket táplálva visszatért közénk. Enni nem kapott, viszont mi nekiláttunk barikádot építeni a bejárathoz, mert nem szerettünk volna arra ébredni, hogy egy róka lefetyeli az arcunkat. Az éj hátralévő részében semmiféle ravaszkodás nem zavarta álmunkat.

 

Kávé! - harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe

Kávé! – harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe

KÁVÉÉÉÉ!!! Harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe egy, eddig mélyebben nem vizsgált idegen nyelven a jó reggelt. Mint mindig, ez most is vidáman indította a napot. Most láttuk meg, micsoda meseország vesz minket körül. Azt a színorgiát, amit a különféle fák levelei létrehoztak, elképzelni sem lehet! És e fölött a sárga, vörös, barna kavalkád fölött a tökéletesen felhőtlen égbolt kéklett. Lenyűgöző volt!

Balázs elővarázsolta a kis kávéfőzőt és az éterbe repített, zengő „kávé” hang, visszajutván a Föld légkörébe és beszállván a kávéfőző rejtett zugaiba, kisebb hőközléssel átalakult kellemes kotyogássá, majd illat formában lengett körül minket és végül az ízlelőbimbókra mért fergeteges csapással bontakozott ki teljes valójában. (Írom ezt én, akinek a kávé élvezete a kotyogás során felszabaduló illatok beszippantásával véget is ér. Ez idáig nem sikerült rávennem magam, hogy igyam azt a keserű barna löttyöt. Ha meg olyan állapotban van, hogy valamiért mégis ízlene, akkor már nem a kávé ízlik, hanem a benne lévő cukor.)

 

Ezen szükségszerű, s a későbbiek folyamán napjában többször is elvégzendő szertartás után, kissé rommá zúzva a már felépült illúziót, újból autóba szálltunk és meglepően hosszú menet után érkeztünk meg Bánkútra. Itt nagyobb biztonságban éreztük az autót, mint ott lent, a Hereg-réti parkolóban, ezért volt a szükségszerű autózás. De most már valóban nem nézünk autóra az elkövetkező 2 és fél napban! Vagy ha mégis, beszállni biztos nem fogunk. Vagy ha mégis, akkor csak Karel, aki vasárnap hazamegy.

Hátakon a zsákok, menetre fel! Először is vizet kell szerezni. Elcaplattunk a Bükk-fennsík egyetlen víznyerési lehetőségéhez, az artézi kút „rendszerű” Csurgó-kúthoz. Ezt kellőképpen megcsapolván kielégítő mennyiségű vízhez jutottunk, ami vasárnapig biztosan kitart.

Most már végre valóban eltűntünk a Fennsík erdejeiben. Mentünk a hibátlan, kívánni sem lehet jobbat időjárásban, aranyló, izzó, rozsdásodó, vérrel átfestett színű fák alatt, átszeltük a hangulatos, semmihez nem hasonlítható, a fűben szerényen elrejtőző, ártatlan szépségű szártalan bábakaláccsal pettyezett bükki réteket és irigyeltük a korrogó hollókat, akik a tökéletes kékségű égbolton szállhattak. De nem túl sokat haladtunk, mert hamarjában megérkeztünk a bájos Huta-rétre, ahol egy jobb kort megért kocsinyomon tértünk be a fenyőfák rejtekében megbúvó, kb. 55 m mély Hármas kúti víznyelőbarlanghoz, melyet szebb napokban Szente István csapata mélyített lelkesen.

 

Amikor 1995-ben erre jártunk, egy kis kutatóház váza és fedett tetőtere állt itt. A tetőtér hatalmas ajándék volt számunkra, mivel arra az estére kiadós felhőszakadás volt kilátásban, ami szerencsére minket már a kis házikó fedett részén ért el. Hatalmas zuhé kerekedett, a távolabbi részeket pedig cseresznye nagyságú jégesővel szórta meg a vihar. Én akkor úgy gondoltam, hogy az özönvízszerű égi áldás a lehető legjobb lehetőség arra, hogy kimossam egyik, már használt alsógatyámat. Hihetetlenül hanyag mozdulattal kidobtam a házikó egyetlen ablakán a tárgyat, amely kecsesen landolt a tűleveles aljzaton, a mosás többi részét pedig az esőre bíztam. A terv nagyszerű mivoltát Balázs éjszakai szükségébredése döntötte romba, aki nem akarván lemenni kisdolgát elvégezni, szintén a kis ablakon keresztül dobta ki a sárgát, szórakozottan becélozván vele azt a talajon fehérlő valamit, ami ugye az én nagymosásra szánt alsónadrágom volt.

Erről a kis házról egyébként Lengyel Janó barlangász így emlékezik vissza: „A felszínen a munkák folyamatossá tételéhez, hogy ne csak nyári idényben tudjunk dolgozni, melegedő, fűthető alvóhelyet akartunk kialakítani. Ezért házat kezdtünk építeni helyben gyűjtött gerendából, amit kéregtelenítettünk, majd bedolgoztunk. Iszonyú mennyiségű munkával, szinte számolatlanul a napokat, rengeteg emberrel. A ház váza egy nyár alatt elkészült. Négy nagyobb szikla került a sarkaihoz – skandináv módra. Alapja 4 x 6 m. Teteje sátortető, a padlásfödém deszkából. Ideiglenesen kátránypapírral lefedve, míg a deszkafedés elkészül. Már lehetett benne aludni, esős, havas időben is. A barlang bejárata fölé is fölhúztunk egy féltető jellegű építményt, hogy a felszínen dolgozók se ázzanak rossz idő esetén. Mindkettőről csak a tetőfedés hiányzott, mikor Sz.I.-vel megszakítottam minden kapcsolatot, hogy ne bántsuk egymást. Ekkor 1995-öt írtunk. A csoportunk több mint 20 éves kutatási engedélyét visszavonták, Sz.I.-nek adtak egyéni kutatási engedélyt… A Bükki Nemzeti Park Igazgatósága elbontatta a gerenda házat.” A ház valóban eltűnt, nyoma sincsen már. És ezzel együtt eltűnt egy kedves darabja az egyhetes bükki vándortúránknak is, amely nekünk hármunknak meghatározta az életünket.

 

Kicsit elméláztunk azon a régi túrán, majd visszarázódva a jelenbe előkaptuk fejlámpáinkat, és a négy hímet elnyelte a barlang sötétje. Rozsdásodó, nem túl biztonságosnak kinéző létrafokokon szálltunk le a mélybe. Egy teraszon bevártuk egymást, majd következett még egy rövidebb, ámde annál izgalmasabb lemászás. A három részből álló létra tulajdonképpen függött a semmiben, rögzítve csak a teteje volt, a tagokat pedig agyonrozsdásodott csavarok tartották össze. Reméltük erősen, hogy valóban tartják is.

A barlang alján eltöltöttünk egy kis időt, nosztalgiával gondoltunk a régi barlangászásokra, beszívtuk a nedves szikla és az agyag illatát. Aztán kezdett kissé hiányossá válni a rövidnadrágos öltözet, így hímes tojás stílusban felmásztunk a létra formájú rozsdahalmazon, majd tovább az ezek után teljesen biztonságossá avatott, bebetonozott létrán vissza a felszínre, ahol a fél óráig nélkülözött szagok és illatok tömege hihetetlen intenzitással támadt szaglószervünkre. Egy barlangi túra után, rögtön a felszínre érkezéskor még egy hangya szájszagát is megérezni.

A Kőrös-bérci barlang Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege

A Kőrös-bérci barlang Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege

 

Ismét fölkerültek a zsákok, és rácsatlakozunk a K+ jelzésre, de csak azért, hogy nem túl hosszú idő múltán, közel az Olasz-kapuhoz, egy kedves kis rét szegletében, kibukkanó mészkövek mellett megejtsük szükségszerűvé vált étkezésünket.  Feltöltődve energiával, újból a K+-en találtuk magunkat, majd az ebből kiváló K/ jelzésen értük el a triász időszaki mészkőben kialakult, 42 m hosszú Kőrös-bérci-barlangot, amely 932 m-es tengerszint feletti fekvésével Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege. Itt ismét egy kis zsákmentes időszak következett, amíg töviről-hegyire megvizsgáltuk a barlangot, és közben megbeszéltük, hogy mégsem a nomád szállásnak kiváló Cserepes-kői barlangban fogunk szállás után nézni, és élvezni a pelék éjszakai huncutkodását, hanem a teljesen száraz időjárást kihasználva a Tar-kő mészkőszikláinak szélén rendezkedünk be éjszakára.

Turistaúton kerülővel lehetett volna elérni a kiválasztott területet, ezért inkább nekivágtunk DK felé az erdőnek, majd kisebb vargacselekkel feljutottunk a Büszkés-hegy hátára, ahol újból találkoztunk a furcsa K/ jelzéssel, amin aztán kijutottunk a 949 m magasan fekvő Tar-kőhöz, kis hazánk 11. legmagasabb csúcsához, ahonnan aztán szájtátva lehet nézelődni a világ három égtája felé, és ámuldozni a csodálatos panorámán, amivel nem lehet betelni.

 

Keletre, légvonalban tán pontosan egy km-re, a szintén csodás panorámával kényeztető, 904 m magas Három-kő füves, kissé lankás háta aranylott a száraz fűszálaknak köszönhetően. Délre, – ki gondolná – a Déli-Bükk dimbes-dombos vonulata terpeszkedett szélesen. Nyugatra pedig a Mátra, s vele együtt a Kékes-tető 1014 m-es magaslata kukucskált ki szigetként a mélyebb részeken megülő, nem túl vastag párapamacskák felett.

A Tar-kő csodálatos őszi színekben

A Tar-kő csodálatos őszi színekben

Karel és én, nem érezvén az aznapi teljesítmény lenyugtató hatását, megpróbáltuk megkeresni a Tar-kői-kőfülkét, amelyről a miheztartás végett légyen itt egy rövidke idézet Lénárt László: Barlangok a Bükkben című írásából:

„850 m tszf-i magasságban nyílik az ősrégészetileg rendkívül jelentős Tar-kői-kőfülke. Barlangkutató diákok nyomán a Természettudományi Múzeum figyelt fel arra, hogy bontás közben állatcsontokra találtak. A munkát a szakemberek folytatták, s a maga nemében páratlan, középső pleisztocén (jégkori) több ezer leletből álló, ún. tarkői faunahullám maradványát tárták fel. Egyedül ebből a barlangból nyolc, a tudomány által eddig nem ismert állatfajt tudtak leírni a szakemberek!”

De hiába jártuk be zergéket megszégyenítő mutatványokkal a Tar-kő alatti sziklákat, nem találtuk meg a híres üreget. Viszont kellőképpen megizzadva és pihegve, immáron mozgásilag teljesen kielégülve kapaszkodtunk vissza társainkhoz, akik ez alatt az idő alatt valószínűleg lenyomtak egy feketét. Még megnéztük az aznapi utolsó mutatványt, a lenyugvó Napot, csöppet beszélgettünk, majd a társaság egyik fele ismét sátorban, a másik pedig a szabad ég alatt, csillagokkal telehintett égboltban és a felvillanó, majd gyorsan tovatűnő meteorokban gyönyörködvén hajtotta álomra fejét.

Néhány lépéssel arrébb...

Néhány lépéssel arrébb…

 

Valamikor hajnalban, vagyis abban az időben, amikor a hajnal még gondolkozik, hogy hajnalodjon-e, vagy sem, s a Nap is még visszabújik a takaró alá pár fertály (viertel) órácskára, halovány neszek simogatták meg dobhártyámat, melyek a hátizsákom alsóbb szegletéből származtak. Kicsit át kellett gondolnom, hogy van-e kedvem kikászálódni a jó meleg hálózsákból, s próbáltam ráfogni egy szél által mozgatott fűszálra a szöszmötölő hangot, de aztán a további, zaj-összehasonlító elemzések folytán kénytelen voltam belátni, hogy ennek a fele sem tréfa, s kénytelen voltam búcsút venni a kellemes melegtől, hogy kiderítsem a zaj okát.

Az ember sok mindent nem szeret álmosan, hűvös széltől meg-meglegyintve csinálni, de az egyik, amit biztosan nem, az egy hátizsák teljes kipakolása. Szép lassan kikerültek a cuccok a fűre és az egyik tárgy kiemelése után megpillantottam egy barnásvörös, fekete sávokkal díszített pincurka egeret, amint cipőgomb szemeivel tekint fel reám, két mütyürke lábát pedig prédáján, egy Manner ostya lukasra rágott csomagolásán nyugtatta, határozottan jelezvén, hogy az a nasi az övé, és senki másé. A szeméből kiolvastam a „Fene egyen meg!” villanást, majd kelletlenül elindult az egyik nyílás felé, amit még előzőleg biztosítottam a menekülést megkönnyítendő, elcsalinkázott az egyik fehér szikláig, azon megpihent, és közben vágyakozva pillantott vissza a zsák irányába. Hogy kvittek legyünk, de legfőképpen azért, mert nem akaródzott egy egérnyálas nápolyit a számba venni, kivettem a megcsócsált egyedet és odatettem a sziklához, amin egérkém üldögélt. Persze ő ezt nem várta meg, de nincsen kétségem afelől, hogy az a nápolyi később eltűnt onnan.

A szertartás már megkezdődött... Duruzsol a kávéfőző

A szertartás már megkezdődött… Kotyog a kávéfőző

 

Következő ébredésemnél már mindenki eldöntötte, mit akar. A hajnal hajnalodni akart, a Nap meg lerúgta magáról a takarót és lassan kibukkant a hegyek mögül. A csillagok elbúcsúztak egy időre, s a feketén sötétlő égbolt lassan, különféle színeket felvonultatva kivilágosodott. A völgyben megülő párakísértetek még kitartottak egy ideig, de később a Nap unszolására elillantak rejtekükbe, hogy majd este megint összejöjjenek egy kis susmogásra.

A felharsanó „KÁVÉÉÉÉÉÉ!” hangorkán minden kétséget eloszlatott afelől, hogy elkezdődött egy új nap. Jó reggelt vasárnap! A kávéfőző kötelességtudóan, szinte magától kotyogni kezdett, mellette pedig Balázs, a kávéellátó szakosztály arany érdemrenddel kitüntetett tagja üldögélt félig a hálózsákjában, félig pedig álmosan, kapucnival a fején, felvigyázván a történéseket.

Megkezdődött tehát a szertartás, amihez ezúttal Karel is csatlakozott, ízlelgetvén a nedűt, amihez még ő sincsen nagyon hozzászokva.

Míg a többiek „káros szenvedélyeztek”, addig én Béla komámmal tartottam a mobiltelefonos kontaktust, hogy miként, melyik jelzésen találhat el hozzánk. Ez nem volt olyan egyszerű, mert legalább hatszor lettem visszahívva, mire Béla alakja kibukkant az ösvényt fedő bokrok közül.

Mikor vége lett a vigadalomnak, hatott a koffein, tele volt a has, felkaptuk a zsákokat és átmentünk a K jelzésen Három-kőre. Ott megint rácsodálkoztunk a kilátásra, csak úgy köszönet képen odaintettünk a Tar-kőnek az ötcsillagos helyért és irigyeltük egérkét, aki ilyen csodálatos helyen éli rövidke életét, és aki most teli hassal, mosollyal a pofiján éppen Manner ostyákról álmodik.

 

Következő megállónk, úgy 3 km-rel távolabb, a nagyszerű Nagy-mező volt, ahol egy rövidke zsombolynézést követően újból egy kis kulináris élvezkedést hajtott végre a társaság nagy része. Én begyűjtöttem néhány szártalan bábakalács magot, és emígyen jól végezvén dolgomat csatlakoztam az étkezők seregéhez. Amíg zajlik a táplálkozás, tudjunk meg kicsit többet arról, mi is az a Nagy-mező:

A napfényben fürdő Nagy-mező

A napfényben fürdő Nagy-mező

„Hazai viszonylatban egyedülállóan, 900 méter feletti magasságban terül el. A hegyek övezte Bükk- fennsík központi része. Nagymező – a hegység többi rétjéhez hasonlóan – nem természetes eredetű, hanem emberi hatásokra alakult ki. A Bükk-fennsík egykor erdőkkel borított táj volt, ahol a XVIII. század második felében, az üveghuták és vashámorok megépülésekor, azok fűtőanyaggal való ellátása érdekében kezdték meg a fák kitermelését. A kivágott erdők helyét rétek vették át, amelyek vissza-erdősülését a rendszeres kaszálás-legeltetés akadályozta meg. A rétek ezen sajátsága többek között különleges mikroklímájuknak köszönhető amely a helyi geológiai viszonyoknak megfelelően elég hűvös, a víznyelők alján nyáron sem ritka a 0 fok körüli hőmérséklet.

A terület növényvilága nagyon változatos: a töbrök alján és oldalain borókások, rekettyések váltják egymást, a mező többi részein pedig változatos, ritka, védett virágokat találhatunk, mint az északi sárkányfű, csinos tárnicska, füles kosbor, kakukk szegfű. Hűvös-kontinentális maradványnövényünk, az északi sárkányfű (Dracocephalum ruyschiana), hazánkban egyedül a Bükk két rétjén fordul elő. Tudományos neve „sárkányfejet” jelent. Ibolyaszínű, ajakos virágait júliusban bontja. A Nagymező lovakkal legeltetett részén elsősorban azok a fajok tudnak elszaporodni, amelyek képesek megakadályozni, hogy a legelésző állatok áldozatául essenek. A sikeres túlélők egyik csoportjába ezért a tüskékkel, tövisekkel rendelkező fajok tartoznak, ilyen többek között a Bükki Nemzeti Park címerében is látható szártalan bábakalács.”

(Forrás: WWW.Woodyka.hu)

Jóllakva és immáron megokosodva bóklásztunk tovább a mezőn, s közben nézegettük a megszenesedett borókabokrokat. Csak nem tűz volt a Nagy-Mezőn? Hogy fény derüljön a titokra, miért is néztek ki úgy a borókák, ahogy kinéztek, íme pár sor, a rejtélyt megfejtendő:

„2012. március 26.-án, hétfőn, nem sokkal délután fél 3 előtt érkezett a riasztás, miszerint a Bükk-fennsíkon fekvő Nagymező nagy része ég. Ötven hektár védett, míg közel 20 hektár fokozottan védett területen égett a növényzet.”

 

A mezőt a Z, majd a Z+ jelzésen hagytuk el. Tettünk egy kis kunkort, hogy megtekintsük a Diabáz-barlang vasajtóval lezárt bejáratát, majd pár méterrel később egy izgalmasabbnak tűnő víznyelő barlang sötétlő bejáratánál álldogáltunk. Karcsi lenézett, majd jobbnak látta a visszatérést. Ekkor Balázs is lement kissé. Karcsi figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert ott az a jó lépésnek látszó kő igen mozog.

Szerencsére Balázs nem esett többet kb. 2 méternél, mert egy gerenda fölfogta a testét. A kő valóban kibillent a helyéről, amikor Balázs feszt kipróbálta, valóban mozog-e. Kisebb karcolásokkal megúszta a kalandot.

A Csurgó-kút felé...

A Csurgó-kút felé…

Ismét elindultunk. Fölszedtük a naposabb részen sütkérező lányokat, akik kimaradtak a fiúk játékából és a Csurgó-kútnál telepedtünk le ismét, kissé hosszabb időre. Itt megint vizet vettünk, Balázs ellátta sebeit, elmosogattunk, nasiztunk és a végén jött a KÁVÉÉÉ. Ezt követően elkísértük Karelt a kocsijához, mert neki eddig tartott a kimenő – várta otthon Szilvi, és Kinga. Csaptunk egy búcsúkajálást az egyik bánkúti vendéglátó-ipari egységnél, majd rácsatlakoztunk a P jelzésre és elindultunk a Dugott-töbör felé, ahol az éjszakát eltölteni kívántuk. Az őszi leveleken átsütő délutáni nap fénye, mint megannyi reflektor-csóva furakodott be az erdő fái közé, pompás színeket varázsolva körénk. Nagy élmény volt ebben a varázserdőben haladni.

Elértük a Csipkés-kúti-víznyelőt, rövid pillantást vetettünk rá, majd egy szép légyölő galóca csoport marasztalt minket pár perces szusszanásra.

Csipkéskút után nem sokkal rátértünk a K/ jelzésre és Erdélyt idéző tájakon jutottunk el a Dugott-töbörig. A töbörben láthatóan igen jól érezték magukat a fenyőfák. Egy talpalatnyi szabad hely nem volt. A töbrös sátorozást teljesen kizárhattuk. Még vagy fél órát keresgéltük a megfelelő alvóhelyet, aztán egy kis hegyháton, szép bükkfák között rá is leltünk egy igen hangulatosnak ígérkező területre. Fejlámpák fényében sátrat állítottunk, bivakhelyet igazgattunk, majd egy kis tűzrakás fényét és melegét élvezve nekiláttunk a vacsorának. Aztán a szokásos tűzbenézős meditáció után lassan elvonultunk hálóhelyeink felé.

 

Másnap reggel, még a jó meleg hálózsákban fekve, nézegettem a bükkfák teteje felé, amikor hangos zörgést hallottam a Dugott-töbör felől. Elkönyveltem magamban a zaj intenzitásából ítélve, hogy ezek csak vaddisznók lehetnek. Hallottam egy kocsi motorjának duruzsolását is. Valószínűleg előle menekültek a cocák. Megkerestem a fényképezőgépemet, de aztán letettem a fénykép készítés tervéről, mert egy gyorsan mozgó röficsapat megörökítéséhez nem volt elég fény a fák alatt. Így a hang irányába fordultam és vártam a vadakat. Megjelent az első. Lendületes tempóban, de nem száguldozva haladt el tőlem vagy 20-25 m-re. Mivel én teljesen betápláltam magamnak, hogy vaddisznót fogok látni, ezért egy másodpercig azt is láttatta velem az agyam, de ez a kép pillanatok alatt apró darabokra tört, mert az, amit láttam, nem a várt állat volt. Felismertem, mi volt, de ezt akkora képtelenségnek tartottam, hogy nem tudtam elhinni. Aztán felbukkant a második egyed, követve az elsőt. Továbbra is fenntartottam a hitetlen állapotot, de hirtelen kénytelen voltam elismerni, hogy ez ott előttem – nem mese, nem varázslat – nem vaddisznó, hanem egy élő, eleven farkas. De az nem lehet, hogy ekkora szerencsém legyen! Szóval hittem is, meg nem is. Még mindig nem bízva saját szememben, odasúgtam Attilának, kissé hangosabban, egy átlagos suttogásnál, hogy „Farkaaas!”, ám semmi reakció. De jött a harmadik példány és ő megállt, visszanézett a zaj irányába. Mindez kb. 5mp-ig tartott, aztán suhant a többiek után. De ez az öt másodperc elég volt ahhoz, hogy végérvényesen hinni kezdjek a szememnek. Farkast láttam! Én! Farkast!

 

Reggel a táborban

Reggel a táborban

Egy másik dimenzióban érezve magam, üldögéltem a kis matracomon és néztem ki a fejemből. Nem hittem el, mint ahogy még most sem nagyon, hogy mi is történt itt hirtelen. Közben Attila is kirakta fejét a zsákból. Ekkor közöltem vele, hogy kb. 2 perce három farkas hasított el itt nem messze. Kerekedő szemek, hitetlen arc. De hát nekem hinni kell, mert én ilyenben nem viccelek.

Visszatértem a valóságba és tettem egy kört a környéken. Behatoltam a Dugott-töbör alig járható sűrűjébe, átmentem egy másik töbörhöz, ahol zúzmarás levelek fogadtak, majd visszatértem a többiekhez. Már mindenki ébren volt. Elmeséltem, milyen események szemtanúja voltam. Nehezen hihetőek voltak a szavak, amik elhagyták a számat. Ez látszódott társaim tekintetén.

A reggeli teendők elvégzése után felszámoltuk a táborhelyet és rövid ideig földúton haladtunk tovább, majd bevetettük magunkat a vadonba és árkon-bokron általmenve eljutottunk egy kis réthez. Mivel nem volt szegény valami nagy szám, hamar magára hagytuk és egy ismételt vadulós menet után egy másik erdészeti útba csatlakoztunk be, aminek mentén Attila kiélvezte a gombászás gyönyöreit, melynek sikerességét egy gombákkal egyre jobban telítődő zacskó hivatott jelezni. Hamar elértük a S+ jelzést, melyen eljutottunk egy Sugaró nevű helyre, ahol aztán szépséges fenyőfákkal benőtt, ismét erdélyi hasonlatokat felvonultató helyen költöttük el ebédünket. Itt találtam egy elég mély töbröt, aminek az alján, kis hideglégpárnácska védelmében, fagyott páracseppek díszítették a fűszálakat. Mindezt olyan 13 óra magasságában.

 

Felkászálódtunk és elindultunk visszafelé a S+ jelzésen, amin hamarjában elértük a mindenféle színekkel keretezett, bájos Kecskeláb-rétet. A színeket, mint eddig is, a lehullásra készülő falevelek produkálták. A S+ jelzés beletorkollik egy betonúton haladó Z-be. Ezt próbálván elkerülni, a régi Z jelzésre tértünk rá, ami a Kis-mező felé vitt egykor. Kb. 200 m után, a Kis-mezőnél letértünk róla, és kisebb úttalan bóklászással ismét az Erdélyt idéző K/ úton haladtunk, majd jó gombafogás reményében egy jelzetlen útra fordultunk.

A Kecskeláb-réten

A Kecskeláb-réten

Az út aztán többször is elágazott, amit a térkép nem pontosan mutatott, így hát nemsokára csak mentünk bele a vadonba. Mentünk erre-arra, míg valahogy belőttük az égtájat és fákon, bokrokon keresztül settenkedtünk a tőlünk É-ra sejtett P jelzés felé. Közben, hogy ne érezzük magunkat annyira elhagyatva, egy kis füves részen csodálatos őzlábgomba példányokat hintett elénk a természet. Szinte mindenkinek jutott belőle két-három darab.

 

A tervekkel ellentétben a P jelzés helyett egy erdészeti útra lyukadtunk ki, ami nem okozott nagy megrázkódtatást, mert azon az úton haladva kb. 300 m után újból viszontláttuk a P jelet, amin végül a Bánkúton parkírozó autókhoz jutottunk, lezárván ezzel ezt a hihetetlenül gyönyörű, ajándék időjárással megáldott három felejthetetlen őszi napot, amit ezúton szeretnénk megköszönni annak a mesterien felépített anticiklonnak, amelynek közreműködése nélkül ez az időjárás nem jött volna létre.

 

A túrán részt vettek:

Mekkey Szilvia

Ősi Adrienn

Békefi Béla

Czeglédi Attila

Megyesi Balázs

Szabó Károly

Kléri János

 

 

 

Kléri János – Jani

2012.12.16

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

       

 

Megettük az Alacsony-Tátrát! (3. rész)

Előhavazás-opcióval keményebb…

 

A többiek kint főztek, hát bekapcsolódtam és én is jóllakva mentem be ismét. Sör, kávé, tea… Egy szó, mint száz: egy kicsit kényeztettük magunkat. Habár a kinti WC kallantyúját kívülről rám fordította valaki (szerencse, hogy ki tudtam jönni), együtt másztunk fel a Chopok „helyben felaprózódott” gránit-építőkockáira.

Hangyák a kockacukrok között…

Egy négy fős kis család miatt negyedóráig nem tudtunk csúcsképet készíteni – kimerítették csoportképeikre az összes kombinációs lehetőséget. Nyugat felé a Pol’anáig láttunk a felhőktől, de keleti irányba nem csak a közeli Gyömbérig (Dumbier, 2043 m), de azon túl is, a hegység keleti, vad felét.

Felmásztunk a Chopok „helyben felaprózódott” gránit-építőkockáira

Felmásztunk a Chopok „helyben felaprózódott” gránit-építőkockáira

Láttuk, hogy irányt nem véthetünk, így hárman élveztük a szabad mászást a kőtömbökön lefelé, mint hangyák a kockacukrok között. Ügyeskedtünk, más izmokat is megmozgattunk… Aztán leereszkedtünk a kényelmetlen havas, füves lejtőn a „makadám” útra a többiek után, és ernyedt izmokkal sétáltunk egyre lentebb. Az élénk kék liptószentmiklósi víztározó pengeélesen látszott a Vág völgyében. A gerinc déli, lankásabb oldalán tapostuk a követ, alattunk nagyobb kiszáradt erdőfoltokat láttunk – nem tudtuk mire vélni… A Konske-csúcs (1875 m) is felettünk volt, vissza is kellett másznunk a Demanovské-nyeregbe (1756 m), ahol végre a Gyömbér nevét olvashattuk a táblán. Egy kicsit pihentünk, majd a hegység legmagasabb csúcsa előtt emelkedő Krupová hol’a oldalából egy helyen lenéztünk az északi oldalra: közel 500 méteres fallal néz ide a Gyömbér tömbje.

 

A Chopokról a liptószentmiklósi víztározó is élesen látszott

A Chopokról a liptószentmiklósi víztározó is élesen látszott

Verőfényes búcsú a gerinctől

Túránk utolsó „mostmutasdmeg” szakasza következett, ami – szokás szerint – rétestésztaként nyúlt meg: nem volt vége az alattomosan emelkedő útnak, a csúcsot sem láttuk, de mindenki szeretett volna közülünk az elsők között felérni. De csak eljött a kettős keresztes hegytető. (Ha a szimbólumot nézzük, akár bennünket is üdvözölhet.)

Csuromvizes pólómat most már nem vehettem le, mert nem volt váltás. A legszebb időben értünk ide: a Nap végigvágott sugaraival az egész gerincen, amin a verőfény miatt alig láttunk távolabb a Chopoknál. Az oldalgerinceket pedig szépen kirajzolta. A hegy lejtőjén régen aktívan bányásztak aranyat, vasat és az antimonitot, s ennek sokfelé látható nyomai vannak.

Józsi ugyan felrúgta rohantában az önkioldóra állított gépet, de másodjára elkészült a csoportkép. Felszabadultnak éreztük magunkat, tudtuk, hogy az alattunk lévő turistaház nem lesz dugig, mivel vasárnap volt – ehetünk kedvünkre, le is fogunk tudni mosdani. Vágyunk „tárgyát” már ki is szúrtuk fentről, így toronyiránt kívántuk megközelíteni.

Kilátás a Gyömbérről észak felé

Kilátás a Gyömbérről észak felé

Bár út sem vitt oda, András és Karesz felkeresték az egyetlen, még nem „mászott” kétezrest, a Stiavnicát (2025 m) – ami akár Selmec is lehet, ha jól gondolom.

 

A ház, ami várt bennünket

Mi, a maradék megkezdtük a leszállást – a vadcsapásokon. Lent mindannyian hátulról kerültük meg a víztisztaság miatt védett mocsaras terület tiltótábláját, de annyi baj legyen. A Stefánik generálisról elnevezett menedékház egy katonai szellemben megalkotott hegyi hotelre emlékeztetett, környezete kihalt volt. 1740 méteren álltunk. Sötét labirintusba léptünk be, de némi szerencsével sikerült eljutnunk az étkezde apró ajtajához, ami a pihenés és a lazítás tárházára nyílt.

Innen egyszerűen "levágtunk" a Stefánik-menedékházhoz

Innen egyszerűen „levágtunk” a Stefánik-menedékházhoz

Letelepedtünk: a bakancsot levettük, a pad alá toltuk, a kabátokat, felsőket pedig a praktikus kabátszárítóra tehettük, közel a kandallóhoz. A hatalmas ház szakácsa, gondnoka, „csaposa” – egyszóval mindenese – egyetlen egy nagyon szorgosan dolgozó fiatalember volt, aki emellett még rakott a tűzre, és egy ideges pillantása sem volt. Rajtunk kívül még két asztalnál ültek – és rendeltek -, ezért még csak söreinket szorongattuk, amikor Kareszék visszajöttek a Stiavnicáról. Ám beláttuk, hogy jobb helyen nem is lehetnénk, és később harapnivalót is rendeltünk. Fizetéskor viszont a „gondnok” angolul érdeklődött, hogy mit akarunk reggelire. Eleinte nem értettük, miért kellene itt reggeliznünk, de aztán kiderült, hogy az is jár a szálláshoz! Magyarul is ki volt nyomtatva a menü – sőt legalább még nyolc nyelven.

 

Reggeli váltópapucsban

Amikor aztán jóllakottan jeleztük, hogy szeretnénk elfoglalni a szállást, gondnokunk bevezetett egy állott szagú kis szobába, amelyben papucsok és váltócipők vesztegeltek a polcokon. Igen, mindenkinek választani kellett egyet, és felmentünk az egyik 12 ágyas szobába. Mi hatan voltunk – micsoda hodály! Nem sokat óckodtunk, ki menjen zuhanyozni: a szomszédok sem zavartak bennünket a két személyes zuhanyzóban. Közben – csakazértis! – többen is rottyantottunk egy-egy konzervkaját a padlón, hogy kerek legyen a történet. Lefekvés előtt boroztunk, és bökdöstük egy kicsit a térképet.

A reggeli benne volt az árban

A reggeli benne volt az árban

Hétkor keltünk. Túránk zárópontján, az Ördöglakodalma-hágón déltájban volt busz Besztercebánya felé, és nem tudtuk, milyen nehéz lesz a terep: több, mint három órát hagytunk rá. Az ablakot kinyitva is csak a hőmérsékletet tudtuk meg: parttalan szürkeséget láttunk. Sötét van, vagy csak köd? – nem tudtuk. A rántották, virslik viszont azonnal, melegen érkeztek asztalunkra. Míg a „hallban” a többiekre vártunk, két, fából faragott táblát láthattuk két listával. Az első azt mutatta, hogy kik voltak a ház gondnokai 1928-tól, a másik pedig azt, hogy a ház építéséhez ki hozta fel a legtöbb anyagot a hátán. Fabricius Igor neve szerelt az első lista legvégén (1991-től), és szintén ez a név volt látható a második lista élén (173 291 kg)… Talán szoktak itt sherpa-versenyeket is rendezni.

 

Eső, szél, golyószóró

Kilépve a Stefanikból, szemerkélő eső vágott az arcunkba. Néhány méter után egy meghökkentő, golyószóróval megkoronázott emlékműhöz értünk. A szlovák partizánháború emlékére állították. A ház névadója, Milan Rastislav Stefánik (1880-1919) szlovák hazafi elsősorban sokoldalú tudós volt, aki csakhamar a francia területen is elismerést szerzett: például a Mont Blanc Obszervatórium társigazgatójának is kinevezték. 1915-től a Monarchia ellen harcolt – pilótaként. Masarykkal és Benessel együtt „küzdött” a csehszlovák mozgalmakban – a magyarok ellenében.

Én lelkileg, de főleg fizikailag egy ereszkedésre voltam felkészülve. Az emlékművet elhagyva azonban egy komoly hegymenet következett. A fogamat csikorgattam… Közben a szél is felerősödött, és csakhamar ismét fürödtem az izzadságban. Nagyon igyekeztünk, nehogy késsünk, ezt elég rosszul viseltem. A ködben nem láttunk messzire, legfeljebb a törpe, illetve alacsony fenyvest magunk körül. A túra inkább egy hullámos gerinctúrának tűnt, alig akart ereszkedni. Persze, hiszen az Ördöglakodalma-hágóra, 1238 méterre feljön a közút!

Mindössze 500 métert ereszkedtünk az Ördöglakodalma-hágóba - a zord időben

Mindössze 500 métert ereszkedtünk az Ördöglakodalma-hágóba – a zord időben

 

A szendergő hágó…

Csak a végén éreztünk határozott magasságcsökkenést. Kísérteties, kiszáradt fenyők alatt, vörösbe forduló levelű áfonyások között siettünk egyre lejjebb. Végre fényképezni is lehetett! Éppen utolértük a többieket, amikor jobb kéz felől fel-felszakadozott a ködfal – megláttuk a szembelévő hegyoldalt. Az út ebbe a völgybe irányított bennünket. Aztán megláttunk néhány turista-féle épületet, és egy sífelvonó alatt is elsétáltunk. Nagyon elhagyatott helyre értünk: néptelen turistaszálló, süket, lezárt nyaralók szomorkodtak elázva. Ami élt volna, az már a telet várta. Vagy még a napsütést. Egy-egy vendéglátós szívta cigijét a hátsó ajtónál.

Az Ördöglakodalma autóspihenőt zárva találtuk, így a mellette álló kis pavilonhoz pakoltuk le zsákjainkat. Ellenőriztük, megvan-e a buszmegálló, aztán elhatároztam, hogy a maradék háromnegyed órában mindenképpen iszom egy kávét. Mire a legközelebbi, szóba jöhető épülethez értem (be kellett csengetni), már csak egy túratársam volt a hátam mögött. A kis hotel kívülről teljesen lakatlannak tűnt, de egy hölgy ajtót nyitott. Az ifjú szőkeség kiszolgált bennünket, de kedvességről nem tudunk beszámolni. Még szerencse, hogy át is tudtunk öltözni!

 

Mire leértünk a hágóba, el is állt az eső...

Mire leértünk a hágóba, el is állt az eső…

Utazás a hűtőn

Társainkhoz visszatérve éppen kinyitott az Ördöglakodalma (Certovica) autóspihenő, de mi már nem gazdagítottuk. A busz viszont két alkalmazottal – vagy sofőrrel –, és nagy utazóközönséggel befutott. Már lassan el is felejtettem, hogy a hátizsákokért poggyászjegyet kell fizetni – azok bepakolására volt ott a segédkolléga. Az utazás nem volt rossz, kis idő múlva fel tudtam ülni a hűtőre. Beláthattam egy kicsit Breznóbánya egy hétfőjébe, majd pedig egy garami vízitúrámat idéztem fel magamban a folyót kísérő falvakat figyelve.

Besztercebányán viszontláthattuk Gábort, aki közben hazautazott: most elhozta a kocsikulcsot a Donovalyban veszteglő egyik autóhoz. Azzal ketten felutaztak busszal a síparadicsomba a két kocsiért, mi pedig addig kényelmesen heverészhettünk a város egyik parkjában – a Szlovák Nemzeti Felkelés csillagromboló nagyságú és formájú emlékénél.

Ez a hóval nehezített őszi kirándulás jó mulatság, férfimunka volt! (Annál is inkább, mert két évszak látványvilágát egyesítette…) Érdemes edzésben maradni, hogy egy ilyen jó mókára mindig bátran vállalkozhassunk, és ne a fogunkat csikorgassuk..!

 Harsáczki György (2012)

Megettük az Alacsony-Tátrát! (2. rész)

Előhavazás-opcióval keményebb…

 

Késő délutánra már erősen elfáradtunk. A hegy gallérján taposva a havat a Latiborská hole (1643 m) csúcsa tűnt fel, ami az előtte feltáruló hegyoldalak sokféle fenyő-zöldjével, fű-sárgájával, és a hegyormok hósipkáival a legtöbbünket megállásra, fotózásra késztetett.

Fénypászmák a kopárokon

Erősen megéheztem, ezért egy halványzöld zuzmóval fedett kőfolyás egyik kőtuskóján bontottam egy „páncélost”. Már árnyék vetődött rám, mire a többiek után eredtem. Teljes erővel másztam a „Latiborira”, mert a napfény ismét felhővonulatok mögé kezdett bújni. Azt megelőzően még gyönyörű oldalfények simogatták végig a színes kopárokat, amit a csúcson várakozó barátaim is megcsodáltak. Az árnyékba került Latiborská hole-ról fantasztikus színekben tarkállott utolsó, elég havas túraszakaszunk, de a völgyekbe már nem esett több fény. Előttünk – a térkép szerint – egyetlen lényeges csúcs sem emelkedett az 1750 méter magas Durková-csúcsig, melynek túlsó felén már a menedékház „várt” minket. Reméltük, hogy nem hullafáradtan kell majd odaérnünk, de nem úgy történt.

Fénypászma - visszanézve a Latiborská hole oldalából

Fénypászma – visszanézve a Latiborská hole oldalából

 

Megtelt a Gyurkó-ház!

Míg az első hágóba ereszkedtünk, sokáig lestük, ahogy a napfény a lefutó oldalgerincek hegyeibe botlott, lentebb pedig utolsó pászmái elárasztották a Vág-völgyét. Leérve már fásultan olvastuk le a nyereg nevét, és ismét fölfelé indultunk. Egyre szürkébben láttunk, s úgy is éreztük magunkat. És még egy emelkedő, és még egy… A következő nyeregben egy csoport jött szembe a szürkületben. Középiskolások. – Szerintünk tele van, de meg lehet próbálni. – mondták angolul érdeklődésünkre a ház felől.

Már „csak” a Durková volt hátra, de annak is volt egy aljas előpúpja. Azt hiszem, már mindenemet átizzadtam, mire a szeles, köves csúcson túl megkezdtem a leereszkedést. Mély hóban botladoztunk a sötét folt – a pásztorszállásból nem régen átalakított Gyurkó-ház (útulna Durková, 1623 m) – felé. A ház elé kerülve már rosszat sejtettünk, belépve pedig jött az idegi próbatétel: a ház földszintje teljesen tele volt „mulatozó” szlovákokkal, csehekkel. (Ide több turistaút befut…) Az asztalok melletti összes területet bakancsok, hátizsákok töltötték meg, a mennyezetről pedig kabátok lógtak le tömegével – le kellett hajolni a közlekedéshez. Nna, itt öltözz át!

A Gyurkó-ház tele volt mulatozó szlovákokkal és csehekkel

A Gyurkó-ház tele volt mulatozó szlovákokkal és csehekkel

 

Jönnek a csehszlovákok!

Mire sikerült megszabadulnom vizes pólómtól, a többiek egy – csodák csodájára – megüresedő asztal köré telepedtek. „Főzni tilos!” – olvashattuk le a falon függő tábláról. Az ember meleget enne, de ki az az őrült, aki kimenne főzni a ház elé? Szerencsére lehetett jókora csésze teát rendelni, aztán ahogy oldódtunk, rendeltünk még tésztát, s a végén még sört is. Egy rasztás hajú, fiatal pár volt a „gondnokság”, nagyon sokat dolgoztak. De amíg mi egyre jobban kókadtunk a 28 kilométer megpróbáltatásai miatt, felebarátainknál kilenc óra felé tetőfokára hágott a hangulat: apadt az adogatott laposüveg, fogyott a sör és teli torokból énekelték – egyik asztal a másiknak – közismert nótáikat. Nekünk is felkínálták a gitárt, hogy énekeljünk valamit a közösbe, de messze volt attól a mi hangulatunk. Vannak olyan nótáink, amiket ilyenkor énekelhetnénk? Mi nem szoktunk dajdajozni…

Mi azonban egyre jobban kókadoztunk - a nagy buli közepében

Mi azonban egyre jobban kókadoztunk – a nagy buli közepében

A fejem már az asztalon pihent, amikor tíz felé „gondnokunk” véglegesen takarodót fújt. A „csehszlovákok” bosszúsan szedték össze magukat. – Szlovák folklór. – magyarázta egyikük büszkén az elmúlt órákat. Elosztottuk a társalgó asztalait, padjait egymás között, de mivel én matracot is hoztam, a padlót választottam.

 

Rózsahegy lent pöfékelt…

A kényelmetlen forgolódás hat óra körül ért véget, mert rasztáék beüzemelték a konyhát, s azzal a „rendes” szállóvendégek is kezdtek leszivárogni az emeletről. Átöltözni is nehéz volt. A Garam völgyének irányában páratenger fogadta az indulókat – és a WC-re menőket. Kisebb akadálypályát küzdöttem le, amíg eljutottam a közeli forrásig: az ösvény megtaposott hava éjjel megfagyott.

Elhatároztam, hogy nem tolok ki magammal és viszem tovább nehéz konzervjeimet: egy falat hideg reggeli után, kint megmelegítettem és befaltam az egyiket. Közérzetem szinte teljesen helyrebillent – 80 méter szintet kényelmesen felbaktattunk a nyeregbe. Rózsahegy felé, a völgyekben megszoruló párás levegőnek köszönhetően a hegyek kékjeinek színjátéka megakasztotta lendületünket. Rózsahegy eliparosodott városát egy, a felhőrétegen is áttörő gyárkémény füstje árulta el.

Felérve a gerincre ez a látvány fogadott bennünket az északi irányba: Rózsahegy lenn pöfékelt...

Felérve a gerincre ez a látvány fogadott bennünket az északi irányba: Rózsahegy lenn pöfékelt…

Az Alacsony-Tátra gerincén tiszta volt az ég – lassan megkezdtük túránkat a „füves dombokon”, amelyeken a hófoltok egyre nagyobbak lettek. Visszatekintve tegnapi etapunkra a legszembetűnőbb csúcs a Latoborská hole volt, de észak-keleti irányban már feltűnt a Magas-Tátra sziklás vonulata. Innen nem tűnt magasnak…

 

Akik a póznákat állítják

Gyorsan felértünk az 1956 méteres Chabanec-re, ahol ránk sütött a Nap – egy kicsit. Itt pillantottuk meg – egyértelműen – a felvonós Chopokot (2023 m), általános iskolás korom szlovákiai élményeinek egyikét. Egész közel van – gondoltam – , alig megyünk túl rajta. Ma csak potom 17 kilométert teszünk meg! Komfortérzetemet egy intimtörlőkendős „mosakodással” emeltem meg – lemaradva a többiektől.

A Nap kisütött, s dél felé, a Skalka-csúcs felé letérő oldalgerincnél egészen lekötötték  figyelmünket a havas katlanok. (Négy évvel ezelőtt itt jöttünk föl…) Odébb, a Krízske-nyereg 1775 méteren, akár csúcsnak is beillett – nem is értettük. Nem sokkal később elő-ebédeltünk egy szikla-letörés tövében. Utunk legfestőibb szakasza jött el ezután sok szélfútta hóval, zöld zuzmós kőhalmokkal a meleg napsütésben, s mindezek hátterében a magasabbik Tátra fehérsipkás hegyei emelkedtek. A turistaforgalom megnőtt – persze Donovalytól nem szoktak nekivágni, mert túl hosszú, de mivel a „kiépített” Chopok közel van, már sokan ugranak neki innen-onnen a gerincnek.

Elő-ebédünk a

Elő-ebédünk a Liptói-havasokkal a háttérben

A Pol’ana 1889 méteres csúcsa felé láthattuk azokat a srácokat szembe jönni, akik a téli és a ködben való tájékozódást lehetővé tevő fapóznákat állítják. Néhányan a jó 3-4 méteres oszlopokat vitték, egyikük pedig egy szerszámmal állította a talajba. Már a Pol’anán elszontyolodtam, hogy még mindig hány bucka van a chopoki kávémig, de hogy a következőt, a Deres-t is Chopoknak lássam?! A Deres (Derese, 2003 m) előtt egyszer csak Óz sárga útjára „tévedtünk”. (Eszembe jutott, hogy valóban, a Chopok környékén ilyen úton flangáltunk gyerekkoromban.) Ez óriási munka lehetett ám! Kik építették ki ezt az Óriások útját több kilométeren át?

 

Oda az igazság – a régi Chopok-állomás

Az elém kerülő Deres szemérmetlen gránitkupacát a Chopok – valaha látott – kőhalmának „akartam” tudni, így erőre kaptam. Az út szépen került a leszakadó északi oldalon, aztán egy kőemberekkel sűrűn teleépített tetőn sétáltunk át. Ez tetszett ugyan, de a Chopok előtt – ahol állványokat és egy berregő helikoptert láttunk minduntalan – borzasztóan mélyre ereszkedett a gerinc. Először el sem akartuk hinni, mert az útirány sem stimmelt. De Óz csak tudta… mindig a sárga úton! Közben puszta kézzel igyekeztem friss felületű kőzetmintát begyűjteni, de a penge élességű szilánkok elvágták a tenyeremet.

Épül az új Chopok-i lanovkaállomás

Épül az új Chopok-i lanovkaállomás

Legalább a célegyenes lankás volt: a csapat éppen a betonos helikopter visszatérésekor ért a feldúlt lanovka állomás alá. Nem hiszem, hogy bárki láthatja többé a régi turmixgépre emlékeztető üveges kilátótornyot… Mikor elég volt a kerepelésből, a többiekkel a nyomomban a turistaház verandájára léptem.

Ez a menedékház is „zsilipes” belépésű, ne menjen ki a meleg – bementem, rendeltem, majd pólót cseréltem. A forgalom elég nagy volt, de társaim véletlenül sem jöttek be. A pult egy „alkotás” volt a félezer matricával, relikviával, fotókkal, sör- és kofola csapokkal, de a kávé után máris untam magam egyedül. A többiek kint főzőcskéztek…

 

Harsáczki György (2012)

Megettük az Alacsony-Tátrát! (1. rész)

Előhavazás-opcióval keményebb… 

Barátom talán utolsó próbálkozása volt velem tavasz óta – mint később megtudtam -, hogy egy közös „nagy” túrát tegyünk az idén. Rábólintottam – egyszer élünk! Az Alacsony-Tátra gerinctúra szép, és kellemes úticél szeptember végén – gondoltam, gondoltuk. Döntésem harmadnapján azonban komoly havazást jeleztek – onnan.  Karesz ezt, mint ínyencséget osztotta meg velünk, és a télies „felhangú” őszi túrához többeknek megjött a kedve…

Vacsora az aszfalton

Két autónk már Dunakeszinél is nehezen tudott találkozni, de Vác után egyszerűen nem sikerült egy kilométert sem együtt haladnunk. Egyik sofőr erre, a másik sofőr arra szokott… Besztercebánya felett vettük fel először a kapcsolatot, végül csak Donovalyban láthattuk meg egymás arcát újból – végre.

Nem találtunk jobb búvóhelyet a szabadtéri színpadnál...

Nem találtunk jobb búvóhelyet a szabadtéri színpadnál…

Vadkempinget terveztünk – így, az első éjszakán -, de pont az a túratárs mondta le a részvételt, akinek helyismerete is volt. A térkép-táblák tanulmányozása után tiszteletünket tettük minden sötét parkolóban, de egyiket sem találtuk túl „rejtettnek”. Végül a szabadtéri színpad előtt tettük le az autókat, és ki kézből, ki az aszfaltra megterítve, elköltöttük gyors vacsoránkat. Nyár után, tél előtt nem sok vendég (annál több kamion) zavarta Donovaly csendjét. Rövid éjjeli sörsétánkon, 11 felé az egyetlen hely – ami nem öt csillagos hotel –  egy rönkház volt, ahol kívülről is láthattuk, hogy népviseletbe öltözött alkalmazottak hozzák ki a sört. A „jelmez” miatti felártól tartva reflexből meghátráltam, de a többiek bevállalták és jól érezték magukat. Nemsokára „megágyaztunk” a színpad mögött.

 

Színpadias reggeli…

A kellemes éjszaka után enyhe reggelre ébredtünk. Lopva bontottunk sátrat, de a reggelit már a „nagyközönség elé” mertük tárni – színpadra kívánkozott. A térképről még éjszaka leolvastuk, hogy merre kell a gerincre indulni (piros, sárga jelzés), de az előttünk magasodó havas hegyek nem estek „útba”. Ment a találgatás, úticélunkat látjuk-e, mivel odáig több alacsony hágót véltünk felfedezni. Amíg a többiekre vártunk, elsétáltunk a központban, a templom előtt felállított malamut szánhúzókutya szobrához, ami az évente megrendezett versenyek tradíciójára emlékeztet. De találkoztunk egy köz-faliújságra kitűzött poszterrel is, amely az üdülőtelep közepén élénken – és hat nyelven – 68 év távlatából emlékeztette az olvasókat a náci rémtettekre: felgyújtott falvakra, polgári áldozatok dél-szlovákiai tömegsírjaira, amely területeket a Horthy-Magyarország foglalta el(?!)…

Alig 70 éve hallgatnak a fegyverek...

Alig 70 éve hallgatnak a fegyverek…

A reggeli napsütés után enyhén beborult az ég, de 9-kor elindultunk – 980 méter tengerszint feletti magasságról a kétezresek felé. Sátrakat ugyan nem vittünk magunkkal (azokat az autóban hagytuk), de minden mást: ételt, polifómot, hálózsákot, gázfőzőt stb. igen. Láthattuk a síparadicsom mély katlanát, a pihenő felvonókat, majd beértünk a kedves Poliankába, ami ma már inkább üdülőfalu – eredeti faházakkal. A kis templom előtt Baltazar elnagyolt szobra áll…

 

Kerülgetjük, kerülgetjük

Kis emelkedő után fenyőerdőben, pocsolyákkal tarkított úton kezdtük bemelegítésünket. Az első kőfolyás végre magashegységre emlékeztetett bennünket. Egy meredekebb füves oldal indított neki a Kecka (nna, ez mi lehet magyarul?) 1225 méteres csúcsának. Az erdőben réteges szerkezetű metamorf kőzeten lépdeltünk, a fátlan csúcsra pedig már havasi legelőn vezetett az ösvény. Pompás kilátás nyílt délre, a Veporra és északra is, a Nagy-Fátrára, Rózsahegy (Ruzomberok) hegyeire, felérve pedig láthattuk a folytatást: az igazi gerinc első orma, a Prasivá (1651 m) előtt még két helyen kellett jelentős szintet veszítenünk (reggel tényleg az úticélunkat láttuk). Az 1330 méteres Kozí chrbát előtt legalább lélekemelő, száraz füvű havasi legelőn ereszkedtünk le, majd erős szélben másztunk föl… Érdekes volt, hogy mészkővel találkoztunk és karsztos beszakadásokat véltünk találni. A „Koziról” egyre több kékes hegyvonulat tűnt fel a horizonton, míg az előtérben a szeptemberi sárga, sárgás-zöld lombokat rázta a szél. Karesszel már kezdtünk aggódni a csapat lassúsága miatt, mivel több mint húsz kilométert kellett még megtennünk aznap a szállásig, ahol – ráadásul – nem biztos, hogy helyünk is lesz… Kimerítő leereszkedéssel folytattuk utunkat a Hiadelské-nyeregbe (1099 m). Közben folyamatosan egy szlovák turistacsoport tagjai kapaszkodtak szemben felfelé, de meg kell jegyezni: a többségük 50 és 60 év felett járt!

 

És elértük a hegyeket…

A nyeregben szerencsére nem csak a „várt” villanyvezetéket találtuk, hanem a 16. században kiépített vízvezetéket bemutató táblát is. Egy másik a hegyvidéki partizánharcokat szemléltette. Tüntetőleg előrementünk, hogy így „továbbhívjuk” a társaság kényelmesebb tagjait, de  mérsékelt sikerrel jártunk. Megtépázott erdőben izzadtunk felfelé – ismét a fenyő lett az uralkodó fafaj, aztán éppen akkor sütött ki a nap, amikor a színes levelű áfonyával szegélyezett ösvény kiért az erdőből. Bevártuk egymást. Egyik társunk egyre jobban lemaradt a csapat egészétől. Mindannyian szerettünk volna a következő Prasivá csúcson ebédelni, de a táv hosszúnak ígérkezett, így egy fárasztó törpefenyves-áttörés után ebédszünetet tartottunk… Mielőtt lecseréltem voltam lucskosra izzadt pólómat, érdekesen formálódó rétegfelhőket figyelhettünk meg a gerinc felett. A levegő pedig erősen lehűlt.

A Donovalyból és könyékéről indulók a Prasivánál fordultak vissza. Sajnos Gábor barátunknak feltörte a lábát az új bakancs, ezért – józanul átgondolva – itt kellett visszafordulnia. Bölcs döntés volt, mivel a túra háromnegyede még csak ezután következett!

Az várt elégtétel 15 perc múlva jött el: felértünk a törpefenyvessel borított Prasivára, ahol végignézhettük eddigi utunkat és – milyen bosszantó! – „egész közelről” láttuk Donovalyt. Sőt, kivehető volt a színpad is. Előttünk már kis hófoltokkal hintett kopár Malá- és Vel’ka Chochul’a emelkedett 1700 méter fölé, egészen új színeket hozva a vándorlásba. (A hó jó része már elolvadt öt nap alatt.) Távolabb még porcukrosabb hegyek látszódtak…

 

Áfonya, hó, holtpont

Az ösvény néha éppen a hófolton vezetett át, ezért fel kellett venni a kamáslit. Az is aggasztott minket, hogy két társunkat a Prasivá óta nem láttuk – annyira lemaradtak. A hó mellett sokkal nagyobb területeket borított a rozsdavörös áfonya, amelyet egyes – útközben fanatikusnak elkönyvelt, csak pólót viselő – turistának hitt férfiak nagy áfonyafésűvel szüreteltek. Üzlet vagy virtus? A szeles hegyháton néha megállt a vizes hó az ösvényen, de legalább tisztább lett a kilátás – elfáradva értünk az 1751 méteres „Nagy Csocsulára”. A lemaradottakról Józsi hozta meg a hírt: jönnek, átbillentek a holtponton, nem fordultak vissza.

Bevártuk őket és hosszabban időztünk itt – ettünk, beszélgettünk és láthattuk a térképen is, hogy hosszan és sokat kell ereszkednünk – 1500 méterre. Éppen Lúzsna felett jártunk – fellélegeztünk, hogy Donovaly végre eltűnt a szemünk elől. Előttünk már csak havas gerincű vonulatok sorakoztak, felettük szürke felhőmasszák vonultak ide-oda, a Nap pedig alkalmanként „megreflektorozta” azokat.

 

A gerinc arcai

A füves hegygerincek növényzete ismét áfonya és törpefenyves lett. A „mélyponton”, 1500 méter körül meg is álltunk kóstolni, majd egy időre eltűntünk egy magasabb fenyvesben. Rég nem tapasztalt, meleg napsütésre értünk ki belőle. A színélmény – kék ég, a sárga fű, vakító hóval – felrázta a társaságot. Előttünk (mindig rövidebbnek tűnik a távolság, mint a valóságban) a Vel’ka hol’a emelkedett 1639 méterével, s bár a csúcsra nem kellett felmászni, nyögtük az egyre mélyebb vizes hófoltok csúszós mellékhatását. A türelem próbája volt.

Harsáczki György (2012)

Cserháti források téli rozsdája

A Hármas-forrás, és a bánya vére

A tél alkalmanként még hó nélkül is gyönyörködtethet, amikor a Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat. Ilyen decemberi napokat éltünk át 2012 Szilvesztere táján, amikor Bokorban, az ottani vendégházban töltöttük az év utolsó napjait.

 

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat...

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat…

Szentiván felkiáltójele

Déli érkezésünk és lepakolásunk után nemsokára elindultunk Cserhátszentiván felé, a Bujáki kikelet túrákról már ismert dűlőúton. Meglepetésünkre andezit zúzalékkal tették esős időben is járhatóvá, reméltük, hogy jelentősen nem változik meg ez a dűlő… Elhagytuk Cserhátpuszta romjait, majd leérve a „Túlsó-völgybe”, a Szuha-patakot keresztezve nekivágtunk a Szentiván előtt magasodó emelkedőnek. Az idő meglehetősen borongós, szürke volt, a Bézma (514 m) tetejét „elkente” a köd. A Rákóczi dűlőből lenéztünk a vadregényes völgykatlanban fekvő Cserhátszentivánra, melynek „különös ismertetőjele” a Szuha-patak túloldalán álló tornya, amely a környék legrégebbi templomát jelzi. A tövében felfedezhető középkori alapfalakra 1752-59 között emelték a toronyhoz egykor kapcsolódó barokk templomot. Ribiánszky János – az akkori plébános – 1797-ben azt írta könyvében, hogy a templom romjai között találtak egy követ „DOMUS IN HONOREM SANCTI JOHAN JOANNIS BAPTISTAE A.L.R.A. 1087” felirattal. A ma látható torony a barokk templom hírmondója, mivel azt 1940-ben lebontották, és köveiből új templomot emeltek. (Hát nem volt elég kő ezen a nagy hegyvidéken?! – kérdeztem magamban.)

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

 

Hegy a vetők mentén

Elhatároztuk, hogy felmászunk a falu felett, a Bézma lejtőkúpján álló fa kilátóra, majd onnan toronyiránt megmásszuk a hegyet. Annak túloldaláról kék csúcs jelzés vezet fel a tetejére: Biztosan jó a kilátás! – gondoltuk.

Lesétáltunk hát, és átvágtunk a falu központján, majd a Zsunyi-patak hídján is – ahonnan a tanösvény indul -, és az olvadékvizektől sáros ösvényen elértük a kilátót. Az opálos ég még a Dobogó-tető „buckáját” is alig engedte látni, így csakhamar a Bézma „ellen” fordultunk.

Egy ösvényen mentünk a meredek oldalig, majd fától fáig hódítottuk meg a csúcsot. A fenti régióban látványos, zöld mohával borított kőhalmazokon másztunk át, amelyek néha autónyi tömbökből álltak. Rövid pálinka- és „nass-szünet” után délre haladtunk, ahol még egy „emelettel”, egy jó 6-7 méteres tereplépcsővel kerültünk magasabbra. A hegytetőn számos, vadak által „lehántolt” fiatal fatörzset láttunk, de meglett a csúcs is a bokrok között. Sajnos kilátás „nem járt” a jelzett Bézma-ösvényhez – csúcsgyűjtőknek készülhetett.

Szerettünk volna kicsit délebbre leereszkedni a Zsunyi völgyébe, de a kusza cserjés gyorsan lekényszerített bennünket a hegytetőről. A hegy nyugati oldala meredekebb nem is lehetne – egy vetődés mentén alakult ki. Mohos kőfolyások nehezítették a gyakran nyaktörő lejutást. A várt napsütés éppen ekkor oldotta a feszült hangulatot, és tetté még szebbé a zöld párnás kőhalmazokat. A lentebbi részek még meredekebbeknek tűntek: a lányok jó öt perccel később érkeztek le.

 

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kenderrel és gyapjúval

A völgyben egyben a Cserhátszentiváni tanösvényre is léptünk. Kis pihenő után a völgy különös látnivalója, a Hármas-forrás felé iramodtunk a kék kereszt jelzésen. Nemsokára a tanösvény táblája állított meg néhányunkat, amelyen többek között a forrás két mondájáról olvashattunk. Az egyik szerint az ecsegiek kíváncsiságból bontották ki a forrást, és vízokádó sárkányra leltek, míg a másik szerint több vizet akartak nyerni a forrásból -ugyanúgy. Mindkét „esetben” az eredménytől megijedve betömködték a forrásbarlangot, hol kenderkóccal, hol gyapjúval. Vajon mi lehetett a mondák alapja? Tovább indultunk a forrás felé, de még előtte megakasztott minket egy derékba tört faóriás, amely nem csak fotózásra, de megmászásra is ösztönzött. A törzs látszólag egészséges volt, hogyan csavarodhatott ki?

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

A könnyű testmozgás után kapóra jött a Hármas-forrás langyoskás vize, amely a leghidegebb télben is 15-18C°-os. Ennek okáról még sehol nem olvastam: talán a résvizek lentről felszálló ága (ami így melegebb) a magyarázat, vagy ezzel együtt a hely nagyobb mértékű geotermikus grádiense, aminek folytán a lenti vizek jobban felmelegednek. A kőzetekből kioldott vastartalom narancssárgára színezte a kifolyó-medence peremét és a meder köveit is, de érdemes a fenti, betemetődött forrásszájat is megnézni.

 

A langyos víz enyhén vasas ízű

A langyos víz enyhén vasas ízű

In memoriam Margit és Márta

És miért éppen az 1938-as évszám díszlik a tábláján? Félig magyarázatot ad egy cserhátszentiváni tábla, amely mellett fotó is igazolja az élénk fürdőéletet: „- 1930-as évek – Ezen a helyen (Cserhátszentiván alsótoldi végén) 70×18 m vízfelületű STRANDFÜRDŐ létezett. A Pelecke andezittömbjének letöréséből felfakadó forrás táplálja. 24C°-os kissé kénes és naponta kétszer kicserélendő víz 2m-es vízmélységű. Partján kupolás kabinok, rózsabokrok, napozó, homokos part. Hétvégeken élőzene, tánc, mulatság. Pékárú, hentesárú, fagylalt kapható. A forrás vize köszvényt gyógyít. Sok külföldi vendég, a faluban több kiadó szálláshely. Háborúban hagyták lepusztulni.” – Így miért ne lett volna a szép völgy forrása közkedvelt? Itt élénk cserkészélet is folyt!

Több kalandos patakátkelést követően megérkeztünk a Margit-vízlépcsőhöz, amely a korábbi Márta-vízlépcsővel együtt valamikor talán az Alsómalom lapátjaira hajtotta a vizet. Az 1987-1992-es évszámok láthatók rajta. Anakronizmus! A víz műanyag csőcsonkok és széttört betonmaradék között habzik… Szintén szomorú az Alsómalom romjainak – hát még az előtte látható nyolc éve felgyújtott háznak – a látványa. Végigsiettünk a Szuha-patak hangos szurdoka felett, majd Cserkútpuszta háza után a Bokori-ág völgyében gyalogoltunk. Már koromsötétben értünk Galambospuszta közelébe, ahol vaddisznók által „felszántott”, estére megfagyott rögökön botladoztunk. Bokor utcáit (kettő darab!) már megváltásként fogadtuk – és tapostuk.

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet - legalább egyszer...

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet – legalább egyszer…

 

Volt egyszer egy szénmező…

Eljött a Szilveszter, és az évet csak egy látványos kirándulással búcsúztathattuk el! Mivel az erre méltó Szanda-várat egy kicsit távolinak találtuk, elhatároztuk, hogy autóval rövidítünk a távon, és valamivel Kiskérpuszta felett – a Sas-bérc alatt indítjuk a gyalogtúrát. Ám a simogató napsütésben máris változtattunk a terven: az ellenkező irányba, a Pokol-gödörbe indulunk lefelé, hogy még se legyen túl rövid az a túra. Ez rögvest izgalmasabb lett számomra, mivel egy „felhagyott bánya”-jelet láttunk meg a térképen egy kis patak eredetében. Az erdőben az északi oldalakon még ropogott a vékony hóréteg, a bevágó napsugarak finom ködökbe botlottak és keltették életre a száraz avart.

Sajnos az új, részletgazdag Cserhát turistatérképen sem könnyű kibogozni az erdészeti utak kuszaságát. Lejjebb ereszkedtünk, és figyeltünk. Észre is vettünk egy gyanús horpadást az oldalban, de akkor még nem is sejtettük, hogy az 1900-as évek elejétől 1947 márciusáig művelt Kiskérpusztai-szénbányák területére tévedtünk. A terényi út közelében (ahol autóink álltak) fekvő Süveges-tanyán – az akkori Parlag-pusztán – barnaszenet fedeztek fel kútásás közben. Ide vájták a 31 méter mély Sybil-aknát, majd a közelben a Dorottya-lejtősaknát, s ezek neveit a későbbi Sándor- és György-tárókkal együtt a terület akkori tulajdonosa, gróf Pappenheim Siegfriedné adta – gyermekei után. A szén ugyan „gyengébb közepes” minőségű volt, de nagy kiterjedése, és 80 cm-es vastagsága jelentőssé tette az Ipoly-völgyben.

 

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról...

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról…

Kézi erővel, sikló és buktató

Egyes mezők már 1931-32-ben kimerültek, de 1932-ben újabb mezőt találtak, amibe a Szent István-bánya tárói mélyültek 1942 körül. A szenet innen már siklóval juttatták le a völgybe, de a Rakodóhoz való eljutásig egy átereszt is meg kellett építeni a patakon át a szállítópályához. Ez után már egy „buktató” segítségével került a szén a vasúti kocsikba. (A szén a siklóig kézi erővel került a felszínre.)

A 15 kilométer hosszú 600 mm-es bányavasút 1923-ban készült el, amely a szenet Mohorára szállította. Sajnos a pályát nem tartották karban, így gyakran kisiklott a lassú szerelvény. Lentebb, a patak mentén egy több házból álló kolóniát építettek a bányászok számára. A Parlagi-tárót 1945-46-ban még újranyitották, azóta pedig… dolgozott a természet.

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

Mi a táró-horpadással el is felejtettük volna a dolgot, viszont lentebb egy korhadt kávájú, belül kikövezett kútba botlottunk. A ködös liget fürdött a napfényben, de a deres avarral, fűvel borított térséget mintha elegyengették volna… Mint kiderült, nem itt terült el a kolónia, csupán néhány rejtélyes falmaradvány őrizte titkát…

 

Vakablak tündérfényben

A többieket egy korhadt, hóval fedett fahídnál értem utol. Ki építette és mikor a kis patak fölé? Egy autó akár tönkre is tehette volna… A víz viszont folyt alatta: nem fagyott be! Elindultunk a furcsa vízfolyás mentén. Ötven méterrel feljebb újabb korhadt hídra akadtunk. Ez vezet minket? A girbe-gurba fatörzsek között ragyogott a párás levegő.

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A híd alatt is csobogó vonta magára a figyelmem. Fotózás közben viszont mésztufára hasonlító formákat – talán ásványlerakódást – vettem észre. De itt, egy vulkáni hegységben? Közben egy kis tó jegén csillogott a napfény. Éppen a Nappal szemben haladtunk, s a kísérteties díszletek között egyszer csak egy beomlott bányatáró valaha kitéglázott bejárata rajzolódott ki. Ez bizony megkerestette magát! – vigyorogtam.

A téglahomlokzat tövéből víz csörgedezett elő, narancssárgára kérgezve a törmeléket és a faágakat. Ismét langyos a víz, vas-oxidos lerakódással. Vajon melyik táróra akadtunk? A mederben pedig csővájó féreg-féléket vett észre egyikünk, s ez nem igen megszokott egy téli patakban. A sosem látott maradvány és a különös fények számtalan fotó készítésére csábítottak minket.

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Nagy nehezen elindultunk, és – lemaradva – ráakadtam a Rakodó helyére, s csekély romjára: beton- és habarcsos-tégla faldarabokra. A közeli áteresz valószínűleg beomlott, elmosták a folyóvizek. A térkép mai „Bányatelep” kiírása a kolóniát takarhatja – itt egy-két épület áll. Kiskérpuszta felé gyalogolva utolsóként a vasút egykori töltése, és annak hídmaradványa utalt ennek az ismeretlen szénbányász-telepnek a létezésére…

 Harsáczki György

Torony és torony

Az ember legyen érdeklődő! Ha netán könyvesboltban jár, óriási mennyiségű érdekes dolgot fog találni-olvasni. Így jártam én is. Betévedtem egy könyvesboltba és kaptam is jó pár túra-ötletet: Recsk egykori munkatáborában a bánya szabadon látogatható a Mátrában, Velem környékén a magyar Szent Korona menekítésének helyeit lehet felkeresni a Kőszegi-hegységben, a Felvidéken pedig számos vár várja a turistákat.

A tornyot a Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza építtette

A tornyot a Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza építtette

Emlékmű Koppánynak, a vértanúnak

De az én érdeklődésemet egy folyóirat címoldala keltette fel, ami egy ismeretlen ősi tornyot ábrázolt. Felütöttem a Zsarátnokot és már két szóból tudtam, hogy arról a víkendövezeti „kilátóról” van szó, ami az Aranyhegyen található. Turistaút nem vezet hozzá, s mivel a hely túl közel van a városhoz, mindig túlfutottam rajta. Az viszont, hogy „Turáni Egyistenhívők Tábora, Egyháza” építtette 1934-ben, sokkal izgalmasabb volt. Nosza, másnap délután már az Aranyhegyi lejtőn kaptattunk felfelé. Kutyusunk megjelenése hatalmas izgalmat keltett a kerítések túloldalán dühöngő ebek között… Elhagyva jó néhány építkezést és elhagyatott telket – a Taliga utcában – megpillantottuk a torony tetejét. Egy elbozótosodott meredek zsákutcán – és egy néhai kerítésen – keresztül felértünk az elvadult, összeszemetelt telekre, amelyen egy évtizedek óta félbehagyott házalap csúfoskodik. Felette az emlékmű. Formái nagyon jól eltaláltak, még csonkán is mutatós.

 

Atilla és a sumér oltár

A turistatérképen Pogány torony a neve, noha nem kilátónak épült: „a turáni faji identitás” emlékműve, azaz Koppány fejedelem (aki az első vértanú volt ősi istenük védelmében) emlékoszlopa áll a 178 méteres domb tetején.

Így fest az emlékmű az elhanyagolt telken

Így fest az emlékmű az elhanyagolt telken

A Turáni Társaságból tízezres létszámmal kivált hívők már 1930-ban monumentális emlékművet szerettek volna Attila királynak állítani, a Hármashatár-hegyre pedig egy sumér stílusú, örökké égő áldozati oltárt terveztek. Természetesen nem kaptak építési engedélyt. Szász Farkas saját telkét – ezt – ajánlotta fel a Turáni Egyistenhívőknek az emlékoszlop építésére – s csupán véletlen, hogy az a hegy tetején volt. A 13 méter magas, hatszögletű, Turulos tornyot Täubel Géza tervei alapján építették meg hárshegyi homokkőből 1934-ben. Az építő, Wührl Géza neve a bejárat bal felső sarkánál olvasható.

Az állam viszont nem tolerálta az új egyház törekvéseit: 1935. július 7-én a csendőrök kardlappal oszlatták a megjelenteket. 1939-ben a  kertben öt nyírfát ültettek a magyar ősök, Balázs, Botond, Lehel, Emese és Csaba tiszteletére. A híveket később is üldözték, 1942-ben munkaszolgálatra vitték őket. Az AVH az ötvenes években őrtoronynak használta, majd magánszemélyeknek értékesítették. Jelenleg csavargótanya a telek.

Az egykori emlékmű alsó helysége

Az egykori emlékmű alsó helysége

 

Ötezer vagy hatezer?

Hazánkban az 1910-es években elindult egy keletre való nyitás, ami az első világháborúban tovább erősödött, sőt a Turáni Társaság az „5000 éves közös múltra” hivatkozva Japánnal kereste a kapcsolatot. Mielőtt megmosolyognánk a „Társaságot”, tessék csak figyelni! Idén, 2012 szeptemberében megnyílt nálunk egy kiállítás őseinkről, a szkítákról – 6000 éves leletekkel, rekonstrukciókkal.

A torony lépcsőit mintha szándékosan leszedték volna az épületről, hogy ne mászkáljanak fel – csak lent járhatók. A Habsburgoktól kezdve mindegyik vezetés ugyanígy szedegette ki a lépcsőfokokat az eredetünket kutató objektív szakemberek lába alól. Az építmény tövében viszont fel vannak halmozva az építőkövek. Felépíthető. Megtesszük, amit meg lehet, mielőtt késő lesz?

 

A szecessziós stílusú síremlék már messziről látható

A szecessziós stílusú síremlék már messziről látható

A pezsgőgyáros-mecénás síremléke

Budafok környékén autózva, villamosozva feltűnik egy különös torony a Tétényi-fennsík peremén. Arányai különösek – a fotós máris témát sejt benne. A térképen a Törley-mauzóleumot találtam azon a helyen, és ez összhangban volt a domb aljában álló Törley Pezsgőgyárral és a pezsgő gyáros kastélyával. A Savoyai térről a Plébánia utcán indultunk el felfelé, a Törley kastélypark kerítésfala mellett. Az útba ejtett Czuba-Durozier kastély építtetője – Törley-hez hasonlóan – nyugatról jött és itt létesített gyárat: konyakgyárat. A hangulatos kertes házak gyümölcsfái felett már feltűnt a furcsa kupola. A Törley-park kapuja felett egy érdekes, a középkort idéző soktornyos építmény tetőzete tűnt fel. Mint megtudtam, ez a Pálmaház, mely – milyen meglepő! – a kastélyhoz hasonló méltatlan állapotban raktárként üzemel…

 

Az egykori romantikus Pálmaház ma raktár...

Az egykori romantikus Pálmaház ma raktár…

Egy remek ember elfeledése

A Sarló utcában, a dombtetőn elénk tárult a Törley-család síremléke. Míg a szűk kis utcában elegáns autók lavíroztak be a pompás házak elektromos kapuin, ellenben a Budafokot felvirágoztató Törley József mauzóleuma rogyadozott a rozsdás kerítés mögött. Monumentalitása első pillantásra elfedi kopottságát – az ember örül, hogy a szecesszió egy újabb, különleges emlékét látja, de kijózanító a valóság: az elhagyatottság, a fosztogatás, a meggyalázás jellemzi ezt a csodálatos építményt.

Pedig Törley József nagyszerű ember lehetett. Kitanulta – többek között – a pezsgőgyártást, majd külföldön – azaz nálunk – szőlőt, présházat vásárolt, majd üzemet épített. Jó üzleti érzékének köszönhetően nagy márkát csinált a Törleyből. (Övé volt az első teherautó hazánkban.) Alapítványokon keresztül támogatta az árva gyerekeket, a művészeket – minden  nyomtatványát a legtehetségesebb grafikusokkal terveztette meg. Édesapja harcolt az 1848-49-es szabadságharcban –  akinek erős magyarságtudatát megörökölte.

A mauzóleumot már számtalanszor feltörték

A mauzóleumot már számtalanszor feltörték

 

Valaha ragyogott…

Sacelláry Irén méltó síremléket terveztetett férjének Ray Rezső építészbarátjukkal, de itt nyugodott kislányuk, Mariska, majd később ő és Törley Bálint is. A szecessziós-neobizánci stílusú kétszintes épület 1909-ben készült el: az utca szintjéről a sírokhoz, a hátsó bejáraton az emlékkápolnába lehet bejutni.

Olaszországi mesterek építették, a szobrok, kőfaragványok Damkó József, a ma már nem létező üvegablakok Róth Miksa keze munkája. A mozaikdíszítésnek már nyoma is alig van, pedig valamikor hajnalban és alkonyatkor – egykori szemtanúk szerint – ragyogott az építmény. A háború után lőszerraktárnak használták, az államosítás után kertjét elvették, a kápolna festését összefirkálták. Az elhunytak carrarai márvány szarkofágjai is megsérültek.

 

A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt...

A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt…

Akiknek semmi sem szent…

1957-ben azzal az utólagos magyarázattal dúltak fel egyes sírokat és koporsókat, hogy elrejtett fegyvereket kerestek bennük. Bizonyára ékszert kerestek, az emberi csontok viszont napokig hevertek az épület körül, míg egy jeltelen sírba nem kerültek egy köztemetőben. Azt sem tudni, hol nyugszanak!

A kripta vasrácsát az elmúlt években már négyszer feszítették fel. Sajnos az épület új tulajdonosai sem voltak soha a gazdái… A befektetők nem tolonganak egy mauzóleum hasznosítása miatt – a teljes renoválás ellenben 200 milliót tenne ki.

Mit is mondhatnék az 1945 utáni politika érzéketlen hozzáállásáról ezt a két, még a békeidőkben alkotott emlékművet látva? Örök hála…

Harsáczki György