Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (5. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Krasznahorkától Jászóig

 

Sajnos bármennyire is jól aludtam kényelmes szobánkban, másnap is ugyanolyan megterhelt gyomorral ébredtem. Összeszedtük a „kipihent” sátrat, az éjszaka során félig megszáradt ruhadarabjainkat a madzagról (mivel mostunk is!), és leszállingóztunk reggelizni. Krasznahorka várának toronydaruja felett hófehér cirruszok virítottak…

 

Búcsú Krasznahorkától

Asztalunkra a vár égő tetőiről készített kép nézett, de csak nekem nem volt étvágyam. Lassan aztán összepakoltunk, vizet vételeztünk és kigördültünk az utcára. Rozsnyó meglátogatását terveztük aznapra, majd a Szádelői-völgy következett, amit a 16-os főút kihagyásával Dernő–Barka útvonalon terveztük megközelíteni: a fentről lefelé át a völgyön. A 16-ost Rozsnyó felé még nem úszhattuk meg, s Krasznahorka után meg is izzasztott bennünket egy domb, no de utána süvíthettünk lefelé. A bekötőútnál bevártuk egymást, aztán száguldottunk tovább, a két hatalmas erdős hegy tövébe. Figyeltem, de egy ismerős torony sem látszott jólismert épületei közül. Leérve „ismerős” szocreál beton-üveg építmények között forgattuk a fejünket, aztán valaki megtalálta a kis utcát a régi főtér felé. Egy modern szolgáltatóközpont, a „Kocka” is odanézett. Már tudom, hogy szerte a felvidéki városokban vannak hasonló Kockák – ezzel a névvel.

 

Három rózsa – négyzetes főtér

Rozsnyót német telepesek alapították a 13. században, de a hegyek erre nem olyan gazdagok ércekben, hogy régen is bányászhatták volna azokat. A 13. század végére már mint virágzó településként utal rá a krónika. 1410-től a szabad királyi bányaváros címet viselte. Huszita vára is volt egy rövid ideig, amikor 1439-ben Giskra elfoglalta a védművek nélküli várost, és a mai temető környékén – közel a Sajóhoz – erődítményt emeltetett. Ezt követően 1458-ig váltogatták egymást a husziták és a magyarok, végül Mátyás tett pontot a cserék végére. A várat Bakócz Tamás kastéllyá alakíttatta – a temető környéki réteket sokáig kastélykának hívták. A török betöréseknek köszönhetően Rozsnyó elszegényedett, de erről a vallási viszályok is tehettek. Még a törökök is elfoglalták 38 évre, de a szabdságharcban is sokak szenvedték meg a császáriak sarcait, terrorját. A bányászat 1867-ben lendült fel ismét, Trianon után pedig 1938. november 9-én „Magyarok voltunk, vagyunk, leszünk” feliratú transzparenssel várták a magyar honvédeket.

Sose legyen szebb időnk városnézéshez, mint akkor volt! – álltunk meg azonnal a főtéri kereszteződésben, a reneszánsz tűztoronynál, lábánál a már említett Andrássy Franciska szobornál. (A szobor helyén több évtizedig partizánemlékmű állt…) Mindannyian annyira felélénkültünk, hogy a szélrózsa minden irányába szétszéledtünk… Azt ugyan jó volt látni, hogy civil élettel teli a belváros, de ez sok autóval is együtt járt. Nem köztudott, de a tűztorony a Diák-templom tornya, s a templomot 1650-ben építtette Lippay György érsek barokk stílusban. Az egész négyszög alakú, lejtős tér – mely a legnagyobb középkori tér a Felvidék területén – e körül helyezkedik el. Érdekes az is, hogy azért sem látni, hogy templom áll a torony alatt, mert máig meghagyták a templomhajóhoz épített apró házakat, a másik oldalon pedig a park fái rejtik el.

Gyalogosok, biciklisek haladtak el a muskátlival díszített lámpaoszlopok alatt, téren át keresztül-kasul, fagylaltozó gyerekek hangoskodtak anyjuk körül, s az összes ház a téren üdén, színesen nézett látogatóira.

Tíz percekre ide is, oda is leállítottuk a bicikliket – úgy, ahogy haladtunk a műemlékek lefotózásával. A jobb oldalról középkori támív-árkádok alatt fut be egy szűk utca. Amikor a pékség teherautója beállt, még a gyalogos közlekedés is megrekedt… A nagyon jellegzetes 1733-ban épült Ferences-templom vaskos tornya már összekacsint a közeli, hasonló stílusú harangtoronnyal, amely ennek dacára gótikus templomhoz tartozik, még pedig a Mária mennybemenetele templomhoz.

A nem is egyeztetett rövid időben elsiettem a gótikus templom felé, amely előtt a jellegzetes – csodálatos hatású – négyablakos szegényház három különleges barokk domborműve nézett le az utcára. Arany betűkkel írták ki az építtető, Andrássy György nevét és az 1719-es évszámot is. A szegényházat az adakozó bőkezűsége folytán lett ilyen díszes – rajta a Pietá, a Szentháromság és a Szent Flórián kompozíciója látható. A frissen festett gótikus templom elé épp akkor ért egy apáca egy tucat gyerekkel, de ők is tovább jöttek a magyar időkben – 1906-ban – átdott gimnázium épületéig. Az Andrássyak ide is adományoztak, úgy, mint a messzebb álló református neogótikus templom építéséhez is. Egykor szecessziósnak épült, de sajnos ennek nyoma sincs. Visszatérve a térre, egy valóságos Esmeraldát láttam kijönni a Ferences templomból. Valószerűtlen volt…

Leültem 5 percre fagylaltozó barátaim mellé, aztán legurultunk a térről az empire stílusú városháza előtt, amelyen a város háromrózsás címere mellett egy Rákóczi-emléktábla is látható – az utóbbi a fejedelem 1706-07-es itt tartózkodására emlékeztetve. Közben azt találtuk ki, hogy ne szenvedjük meg visszafelé is a nagy emelkedőket, tegnapi útvonalunkon – Jólész és Várhosszúréten át – jutunk vissza a Dernő felé tartó országútra. Rossz gyomrom miatt ezt nagyon támogattam…

 

Sziámi ikrek Rozsnyón

A Safarik szlovák történész útján a 16-os út jólészi elágazójáig gurulva nem lehetett figyelmen kívül hagyni a bányászati múzeum jókora, 110 éves, eklektikus épületét, amelynek belső udvarán még a bányatárna-méretű bányászati kotrógépeket is lehetett látni. A bányászaton kívül a kohászati és ásványtani kiállítás is kiegészíti a látnivalók sorát.

Jólészen is émelyegtem, de Várhosszúréten határoztam el magam gyógypálinka beszerzésére. Először is a boltban nem volt megfelelő ital, aztán a paraszti élet tárgyaival szépen dekorált Buzgó fogadó sem volt még nyitva. (Viszont magyar népdaléneklés, -tanulás folyt az egyik helységben!) Végül a faluvégi kocsmában találtam egy izmosabb tátrateát, de az sem bizonyult elégnek …

Egy furcsa esemény is kapcsolódik Várhosszúréthez: 2000 januárjában sziámi ikrek születtek itt. Andreát és Lucát egy 11 órás műtéttel sikerült szétválasztani, s ma már teljes életet élnek. 2003 szeptemberében II. János Pál pápa misézett Rozsnyón, s ebből az alkalomból az akkor hároméves ikerpár átadta ajándékait a pápának.

Még egyszer elbúcsúztunk a Szent György templomtól, melynek kertjében 130 magyar katona sírját jelző kopjafa és faragott kereszt áll, akik Várhosszúrét körüli csatákban estek el 1945-ben.

Kereszteztük a 16-ost és egy csendes, erdős, patakos úton haladtunk Dernő felé – be a hegyek közé. Dernő (Drnava) neve magyarul is ki volt írva, s a település gazdag ipari múltját bemutató információs táblák is szlovákul és magyarul voltak fogalmazva. A falu közepén – ahol még a patakparton is nyírva volt a gyep – egy gyanús „madaras” emlékművet vettem észre. Igencsak meglepődtem, amikor elébe kerülve egy Turulos, magyar nyelvű világháborús emlékoszlopot találtam. Már másként néztem Dernőre! Nemsokkal arrébb egy kiglancolt csille felirata emlékeztette az arrajárót az néhai Andrássy vasgyárra. A csille egyébként az (Andrássy) Dénes-bányához vezető tanösvényt is jelzi.

 

A Csemosnya völgyében

Egykor Gömört „vasmegyének” is hívták, s ehhez Dernő vasérce is hozzájárult. Az Andrássyak 1817-től építettek itt nagyolvasztókat, 1830-ra finomvasöntöde épült. John Paget angol utazó is így írt róla: „egy vasöntöde, amit látni kell”. Elsősorban helyi ércet dolgoztak fel, de a pesti Ganz gyárba is szállítottak ércet. A nyersvasból lakatos- és kovácsműhelyekbe, a vasútnak és bányákba készítettek alkatrészeket. A Lánchíd sok elemét, láncait is itt öntötték, de a Duna sétány oszlopai, korlátjai is dernői vasból vannak. A századforduló felé élő Andrássy tulajdonosai már nem voltak olyan vállalkozó kedvűek – a gyárat 1915-ben felszámolták.

A vasgyár épületeiből még ma is látható néhány egyszerűbb. Sajnos az Andrássy-kastély mára már teljesen arculattalan. Dernő egyik jelképének számító hatalmas kocsányos tölgynél értem be barátaimat. Állítólag 1670-ben ültették, koronájának kerülete 21 méter. A település felett a 804 méteres Som-hegyen várromokat találhatunk. Az „Ördögvár” építési legendája a hollókőiéhez hasonló.

Innen viszont az út meredekké vált – igencsak bele kellett állni a pedálokba. Közben egy újabb csillénél az erdőbe ágazott le a tanösvény. A sötét lombok alatt erős hullámzással fárasztott bennünket az országút. (Már ott csodálkoztunk, hogy bírom.) Kiskovácsvágása (Kováčová) nagyon szemrevaló, eldugott magyar településke a Csermosnya szűk völgyben. Neogótikus templomát Andrássy György gróf adományából építették fel.

A patakvölgy ezután kis szélesebb lett, káprázatos kilátás esett a környező hegyekre, dombokra. Lucskára (Lučka) sajnos nem mentünk be, pedig – számomra – látnivalók sokaságát jegyzi az internet. A további néhány kilométer is csodálatos erdős-mezős tájon haladt. Már mindannyian vártuk, mikor „bukunk” át valami hágón, hogy a Szádelői-völgybe (Zádielská dolina) érjünk.

Barka (Bôrka) volt a kerülőút utolsó faluja – ezt már Torna várának uradalmához sorolták egykor. 564 méteren fekszik – micsoda kirándulóhely a környék! Barlangok, sziklás csúcsok, töbrök, Szádelő… A közepén le kellett lassítanom egy felállványozott kis kastélynál. Érdekes reneszánszos arányai voltak, de a 19. század végén emelték egy régi udvarhát alapjain: ez volt a Zichy-Ferraris-kastély. A körülötte szorgoskodók azonnal beinvitáltak, amint megtudták, hogy magyar turisták vagyunk.

Körbenézhettünk, bár belül már csak legfeljebb az ajtókeretek eredetiek. Községi hivatal, ám nagytermében színpadot is kialakítottak. A bennünket kísérő hölgy egy fénymásolatot is adott Barka településről.

A 19. században itt is volt egy kis vasgyár, de 1879-ben pusztító árvíz futott át rajta. Legnagyobrészt cigányok, majd magyarok lakják – és kevés szlovák. Átkerekeztünk a falun, ahol egy cigány család háza újult meg kalákában építve. Ez után a nap legpusztítóbb emelkedője következett, amit edzett csapatunk már nem minden tagja „viselt el”.

 

A „barlangi völgy” csodája

A nyereg legalább 700 méteren volt – fújtunk is egy keveset –, egy kápolna nézett az útra. Aztán lezúdultunk az aszfalton a Szádelői-völgybe jócskán megérdemelt élvezettel… A víz lefolyását kis harántárkok segítették, ám felpakolt biciklisek akár durrdefektet is kaphatnak tőle. Sokat ereszkedtünk, de még „sehol” sem voltunk! A patak már mellettünk zubogott, amikor a kereszteződésben lekanyarodtunk a menedékházhoz. A régi épületet a hely közkedveltségéhez méretezték – egy még nagyobb tetős kiülő tartozott hozzá. Ki-ki kofolát, sört, kávét vagy virslit fogyasztott. Nekem le kellet feküdnöm egy fa alá – úgy éreztem az segíthet. Rövid alvás után jobban lettem.

Jó kis dilemma került elénk: azt jelezte a beléptető sorompó, hogy a kerékpárt csak tolni lehet. Ez felpakolt kerékpárral balesetveszélyes lett volna (a rossz út miatt is), fekvő kerékpárral pedig egyenesen lehetetlen. Így lassan csorogtunk lefelé, nem is szólt ránk senki.

A szurdokvölgy 2200 méter hosszú völgye eleinte barlangok kialakulásával, majd kiszélesedésével és beszakadásával jött létre sok millió év alatt. Ma a Szár-patak fut benne – elődje barlangi patak volt. A fennsík szintjétől számítva a völgy helyenként 300 méter mély. Gyakran megálltunk fényképezni, és néha majdnem függőlegesen felfelé kerestük a sziklák csúcsait. Észre sem vettük, mikor melyikünket előztük meg… fájt a markunk a fektől.

A legszűkebb részen 10 méter széles a völgy, amit egy vízesés-sor követ. Ez a legvadabb rész, a lombok zöldes árnyékában beleálltam a patakba…

A lankásodó völgyben egyre gyorsulva értünk be Szádelő felső végébe. Nyáron erősen keresni kell a helyet a lombok között, hogy sziklatarajokat fotózzon az ember. A faluban ellenben a villanydrótok miatt dühönghetünk… Hogy-hogy nem, a 16-os út megint keresztbe tett volna nekünk. A fekvő bringások kérésére Torna (Turňa nad Bodvou) magyar többségű városából kis kerülőt tettünk dél felé Zsarnó és Péder és Bodolló érintésével, hogy Szepsibe (Moldava nad Bodvou) jussunk.

Torna felett középkori – 14. századi – várának romja emelkedik egy meredek karsztos hegykúpon, amely a 17. században is heves harcokat élt meg. 1685-ben az utolsóként elfoglaló Schultz császári tábornok leromboltatta. 1998-ra is maradt egy olyan boltív, amely alatt akkor megaludhattunk… A kilátás csodálatos.

 

Az aszú városában és a prépostság

A vasút után átkeltünk a lusta Bódván és sorra vettük a falvakat. Bodollón láthattuk azt a templomot, amely a háború rombolása óta csak 1996-ra készülhetett el, pedig vágyták a hívek… Aztán a délután végére Szepsi „ipari negyedébe” értünk. A belvárosban egy sor érdekes dolog került elénk. Elsőként egy székelykapu-emlékmű, mely magyar nyelven emlékeztetett az 1794. augusztus 27.-i pusztító tűzvészre, nem sokkal arrébb pedig a regényes nevű Szepsi Laczkó Máté szőlőfürtös szobra indította meg fejemben a fogaskereket.

Szepsiben a 16. században (pezsgő reformáció!) korának három nagy alakja született. Elsőként nézzük: Laczkó Máté költő és történész, aki élete delén Lórántffy Zsuzsanna és I. Rákóczi György szolgálatában állt. A „lényeg” viszont az, hogy 1630-ban ő találta fel az aszúbort – akkor tette az első pohárral úrnője asztalára! Itt született Szepsi Korótz György, Bocskai fejedelem írnoka és prédikátor, illetve Szepsi Csombor Márton utazó, aki az első magyar nyelvű útleírást (Europica Varietas) megírta. Az akkori Strassburgi Akadémia tagjának választotta!

A gótikus templom felújítása 2012-ben fejeződött be, elődjei István király, és Mátyás király idejében épültek, bár közben rombolászták is, például 1945-ben felrobbantották a tornyát – a németek. A szentélye – nem kicsi – a gótikus.

Trianonig szinte színmagyar település volt – napjainkban csak harmada az, 11 ezer lakosából 1942 ismeretlen nemzetiségű – olvasom az interneten. Ez meg mi?

Szepsi cseppkőbarlangja Szlovákia 14. leghosszabb barlangja – rendkívül szövevényes, nem látogatható! Észak felé, a legszebb fotófények közepette eredtem a többiek után Jászó (Jasov) felé. Ez az út zárja kelet felé a karsztvidéket. Északra a Szepes-Gömöri-érchegység sötétkékje töltötte ki látóhatárt. Lankás dombvidéken tekertünk, s lassan be-beláttunk Jászó medencéjébe, amit a premontrei prépostság kéttornyú temploma tett egyértelművé. A kisvárosra balról a várhegy sziklás oldala szakadt le. Amellett hogy Jászónak is van barlangja, szép egyházi épületei is hasonlóvá teszik Szepsihez.

A településen nem is láttuk már a templomot (annak közelében tudtuk a kempingünket), de a Bódva hídjánál balra fordulva ismét feltűntek a toronysisakok. Ekkor vettük észre, hogy csak cigányok jöttek-mentek az utcán. (Sajnos ezt a kempingben is megerősítették, mint a vidék egyik nagy gondját.) A nagyméretű, feltűnő, gazdag prépostságot egykor Könyves Kálmán király alapította, s még a 17. században is tornyos kerítőfal védte. Falak nélkül ma legalább az utcáról is könnyen szemügyre vehettük a szocialista érában elhanyagolt barokk épületegyüttest. 1950-ben az állam a prépostságot is felszámolta.

 

Vár a CSEMADOK!

A közeli kempingben aztán azzal fogadtak, hogy az egész terület „le van foglalva” a Csemadok rendezvényéhez. No de egy magyar biciklis csapatot hogyne fogadtak volna be! Aki nem tudná, a CSEMADOK a szlovákiai magyarok kulturális és közművelődési szervezete, csak mivel Csehszlovákiában született, máig „cse” maradt a mozaikszó eleje.

Hátul felverhettük sátraink, s miközben ezen dolgozni kezdtünk az egyik főszervező meghívott bennünket az esti Dinnyés József és Kátai Zoltán énekmondó, előadóművész estjére. Közben betuszkoltunk egy vacsorát is, s a nap remek sörözéssel zárult. Hirtelen barátság és jó beszélgetés kerekedett egy felvidéki „életművésszel”, aki Londonban kertészkedik, s barátnője érkezéséig nagyon jól szórakoztatott bennünket. Elköszönéskor egy láda barackot és zöldséget adott át, s egy üveg bort – neki hirtelen felesleges lett…

Harsáczki György

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (4. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Tornalja, fürdőtől Krasznahorkáig

 

Kellemes nyári reggelre ébredtünk – a levegő felfrissült -, Béla barátunk teflonján is valami sült… Ha nem lettünk volna olyan kényelmesek, felmerülhetett volna az, hogy indulás előtt még ússzunk egyet a tóban. Viszont 9 órakor megjelent két tornaljai asszony, kézikocsin húzott tiszta ágyneművel, és azt mondták, fél 10-re el kell hagynunk a házat, mert korábban érkezett meg a következő vendég! Nem volt jogos, de nem volt baj, hogy félórát „nyertünk”. Nemsokára már nagy meleg volt – ütős párával -, a kemping bejáratában bevártuk egymást, s közben megkóstoltuk az ivókútba vezetett ásványvizet. Bár a „természetes ásványvíz” magyarul is ki volt írva, a néhány soros elemzés csak szlovákul: elsősorban kalciumot, magnéziumot és H2SiO2-t tartalmaz. Már 1245-ben Sevica formában feljegyezték a forrást. Egy köz-forrás máshol is ontja vizét – egy egyszerű betonvájúba.

 

A „torony alján”…

Az árván álló Moesz-kastély mellett tekertünk vissza a főútra. A tervem az volt, hogy teszünk egy „felderítő kunkort” a városka közepében, majd megkeressük a településnek nevet adó „torony alját”, vagyis az ősi erődítés nyomát, amely meghökkentő módon egy meredek kis sziklatömbön található a Sajó árterének szélén. A mai település ősét 1291-ben említik először, amikor a Tornallyayak őse engedélyt kapott az említett szikla „megerősítésére”. Így őrtorony emeltetett rajta, s az aljába települtek első lakói.

Tornalja hosszan elhúzódó település, sokáig – 1960-ig – járási székhely volt. 1948-1990-ig Safárikovo-nak hívták, egy szlovák régész-történész után. Több városrészből áll – mi a falusias Királyiban strandoltunk. A 7500 fős népességből kétharmad a magyarok aránya. Az épületek a központban is csak első emeletig magasodnak, de a gyalogosforgalom erősen megnőtt. A feltűnő, jellegzetes városháza 1928-ra készült el – először én korabeli szolgáltatóháznak néztem. Megkerültük, s mögötte egy nagy „felvonulási téren” természetesen a Szlovák nemzeti Felkelés ágyús emlékművét találtuk – egyes helyeken apróra aprózódott a kövezet.

Éreztem a csapat sportos türelmetlenségét, így az ősi vár helyére koncentráltam. Sejtettem a helyét, de nem tudtam, hogy a házak mögött zöldellő Zoltán kertbe hol lehet bejutni. (A Zoltán kert Tornallyay Zoltán kúriájához tartozott egykor, mely ma óvoda.) Már tervezgettem az átmászást egy belső udvarból, ám akkor a többiek utánakérdeztek. Az ún. Mierová (zsák)utcán át gurultunk be egy társasház mögé. Itt található a lassan enyészetbe hanyatló szabadtéri színpad is, amely felett ott a mészkőszikla. Fellélegeztem, amikor láttam barátaim arcán a megilletődést, amint ránéztek. Gyorsan meg is másztuk…

Az 1291-ben már álló figyelőtoronyhoz a 14. században egyéb épületek is épültek, amelyek csekély maradéka fel-felfedezhető. Az erődítmény elpusztulását a 14-15. századra teszik. Az 1990-es évek kutatásai árok- és sáncmaradványt, és egy 5×5 méteres épület nyomait is feltárták. Napjainkban az egyetlen jól látható építmény 19. századi lehet.

A parkban egy elhanyagolt, kiépített forrás mélyült a sétaút mellett. Innen 40 méterre áll a 15. századi alapú református templom, amelyet többször is átépítettek, de szószéke mégis 1600-ból való.

 

Ahol a király is kapát fogott

Sajógömör (Gemer) felé egyértelmű volt az út – a hegyek és a Sajó fokozódó szorításában gyorsan begurultunk a Mátyásos településre. Felidéztem egy 30 éves hangulatot… A 80’-as évek közepén – szomszédos családokkal – megálltunk Mátyás király szép szobra előtt, amely akkor sem volt jól fényképezhető, mert fekete színű és többnyire árnyék borul rá. Alsós gyerekek nyomták arcukat az iskolakerítésnek és kíváncsian faggatóztak: Honnan tetszettek jönni? – Magyarországról – mondta egyikünk. A gyerekek gyorsan továbbadták a hírt egymásnak és hangosan kántálni kezdték: – Itt vannak a magyarok! Itt vannak a magyarok! Szüleink nagyon megijedtek, mert a határnál is mindig behúztuk a nyakunkat… Sietve továbbautóztunk.

Holló Barnabás 1914-ben felállított alkotása közkedvelt királyunkat kapával a kezében ábrázolja, és a keményen dolgozó jobbágyokat lenéző urak megleckéztetésének történetét eleveníti fel. A munkát meg kell becsülni! Most is koszorúkat találtunk a lábainál. Számomra megható volt, hogy 130 éve áll már ez a szobor… Bonfini idejében Gömör a vármegye székhelye volt – ma ellenben 868-an lakják! A park tőszomszédságában egy impozáns templom magasodott, amelyet 1882-ben emeltek neogótikus stílusban, kerítőfalához egykor az elpusztult vár anyagát is felhasználták.

Gömör Cinka Panna szülőhelye, s hogy a perec kerek legyen, járt erre Petőfi Sándor is 1845-ben – bár csak megaludt. Petőfi apró emléktáblája a közeli, szívet melengető apró, barokk-klasszicista Szent-Ivány kastélyon látható, s átellenben találjuk Cinka Panna mellszobrát, (fácskákkal jól eltakarva) a legendás cigányprímásét, akit – kérésére – férfi ruhában temettek el, és rövid szárú pipát szívott…

A falu él, sok új ház is található itt. A néhai vár dombja alatt kanyarodtunk ki a Sajó felé. Én hajtottam elöl, így előttem galoppozott át egy őz 8-10 méterre.

 

A Sajó mentén – sietősen

Nemsokára Gömörpanyiba (Gemerska Panica) érkeztünk. Szerencsére – nagy összefogással – sikerült megállítani a folyamatos előrehaladást: betértünk kávézni a motoros csehóba. Már a kávé- és kofolarendelés közben jót mulattunk a kavarodáson, s kocsma bérlőnője pedig mesélt a helyi motoros életről. Néha még ő is beöltözik bőrruhába a motorozáshoz! Elköszönés után alig néhány utcával arrébb vártuk a csapat hátvédjeit. De hiába. Kiderült, hogy kaptak egy hirtelen fülest és legurultak Kubinyi gróf egykori szálláshelye, a mai szecessziós Szigety kastély felé. Felújították, panzióként működik, de a növényzet sokat eltakar belőle. Az éppen felállványozott homlokzatú templom előtti tűzoltószertár kéményén fejedelmi gólyafészek látható!

Beretke látnivalói következtek volna, de sajnos időszűke miatt kihagytuk – csak a 16-os úttól nézegettük. Kettő órára a várhosszúréti Buzgó-barlanghoz akartunk érni barlangtúrára – aznap nem volt későbbi időpont. A Sajó meredek hegyek között síkra egyengetett völgysíkján hasítottunk az forgalmas 16-os országút szélén, s amíg le nem kanyarodtunk róla, szinte végig sötét fellegek kavarogtak a fejünk felett.

Csoltón valami nagy „bástya” épült a dombtetőn, a Sajón pedig egy furcsa turbinát láttunk, amely nem volt körbeépítve, s látni lehetett a forgását. Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan kellett átpedálozni ezen a völgyön, így Özörényt sem tudtuk felfedezni, mely egyike a legrégebbieknek itt. Pelsőc (Plešivec) közelében már több barlangot is reklámoztak az útmenti táblák, s magas harangtornya felett már nagy felületeken láthattuk azokat a gyér növényzetű, sziklás oldalakat, amelyek a település nevét adták (pleš – kopár, lásd Pilis). Élmény volt ebben a völgyben kerékpározni!

 

Pelsőc évszázadai

Pontosan toronyiránt kanyarogtunk be Pelsőcre – a 1807-ben épített barokk-klasszicista harangtorony az „ősgótikus” Szent György templomhoz vezetett bennünket. A 13. századi templomot később reneszánsszá építette át a Bebek család, akinek remekbeszabott temetkezési kápolnája az északi oldalhoz épült. Az ablakok máig megőrizték gótikus vonalaikat. A kápolnában Bebek László 1401-ben faragott sírköve is látható. A harangtorony alapját képező torony a város védműveinek része lehetett, sőt az egyik kaput is szolgáltathatta.

Vára, melynek maradványai egy közeli hegyen enyésznek – a 13. században épült, s a török időkben végvár lett. Schwendi Lázár császári fővezér tett a végére pontot – leromboltatta… A várost is sajnos mindenki előszeretettel gyújtogatta: 1558-ban a törökök, aztán a császáriak, de 1849-ben az oroszok is felégették. A lakosok inkább csak meszet égettek.

A templom melett parkolóban pihentünk egy kicsit, s nyeregből is szívesen vetettem volna futó pillantást Pelsőc régi épületeire. Zegzugos utcákon át jutottunk ki az országúthoz. Míg az eltévedteket vártuk, megközelítettem az egyik családiház kertjében emelkedő romot. Utóbb kiderült, hogy az a város 1320 körül épített erődítéseinek maradéka, amelyet a hidak védelmére építettek.

A völgy ugyanúgy meredek hegyoldalak között kanyargott Rózsnyó (Rožňava) felé. Elhagytuk a gombaszögi bánya sziklatűjét, majd a kedves Szalócot is, ahonnan már láttuk a Berzétei-sziklákat. Ez után kezdett felszakadozni a felhőzet. Feltűnt Rozsnyó, de mielőtt bármi szépet mutathatott volna, ráakadtunk a jólészi leágazóra. „Szavazzon ránk, és minden jó lész!” – viccelődtünk a falu nevével. Cházár András, aki itt született, nem viccelt, ha az elesettekről volt szó, s ő volt az siketnéma oktatás megtermetője. Már Jójész (Jovice) felé megpillantottuk Krasznahorka várát – toronydarustól.

 

Barlangi séta a felszínen…

A Buzgó-barlangon kívül egy meglepően nagy, kéttornyú templom, egy kegyhely, faragott honvédkeresztek és pásztortalálkozók, kézművestáborok teszik híressé és érdekessé Várhosszúrétet (Krásnahorská Dlhá Lúka – Jesszusom!), amely a szomszéd település volt. A barlang itt már alaposan ki volt táblázgatva, s némi kátyúkerülgetés után a patak hídján át viharzottunk be a Jozefína panzió udvarára. Azért választottam a Buzgó-barlangot (Krásnahorská jaskyna), mert vizesbarlang, vagyis aktív, s a járatban a kialakító vízfolyás csobog – erről az Egri Kárpát Egyesület elnökétől hallottam.

A pihenés, a napsütés és az élmény előszele nagyon felvillanyozott bennünket a szép, füves udvaron. Gyorsan lemálháztunk – sajnos az ebéd már nem fért az időnkbe -, és egy kis meleg ruhát magunkhoz véve jelentkeztünk. (Nekem ebbe a pakolásba nem fért bele a félcipőm előkotrása, így vállaltam a szandált. „jó túracipő ajánlott”-írták a weboldalon) A 10 eurós belépti díj, csupán az itteni viszonyok közepedte volt magasabb, de akkor csillant fel a szemünk, amikor hozzánk kezdték mérni az overálokat és lámpával együtt egy-egy barlangászzsákba tenni. Ujjé, nem járdás a barlang, sötét lesz!

Ezután csodálkoztunk azon, hogy némi felületes útbaigazítással egy velünk együtt induló kis csoport után küldtek bennünket. Már kaptattunk felfelé a hegyre az utolsó házak mellett, amikor kiszóltak az egyik udvarról, hogy a barlang nem is arra van. Visszahívtuk a szlovákokat is, és a falusiak útbaigazítása szerint irányt váltottunk – le a völgybe. Miért nem tudott volna a túravezető velünk együtt menni a Buzgóhoz? – Mert ő kocsival ment… – láttuk később. A malomépület után a Buzgó-forrás kegyhelye következett, amely még mindig nem a bejáratnál volt. Itt két kislány látta virágszedés közben Szűz Máriát lebegni a fák között, a forrásvíz gyógyító erejét pedig csodás gyógyulások bizonyították. (Ez a jelenés még jóval 1748 előtti, mivel akkor égett le a korábbi Buzgó-kápolna.) Dohogtunk, aztán tovább mentünk. Végre megpillantottuk a termésköves barlangbejáratot, és a sziklák közül előbukkanó patakot, amely továbbfolyva 20-30 méteren át kisebb teterata lépcsőket-gátakat épített.

A szervezők és segítők közül mindenki tudott jól-rosszul magyarul, csak a túravezetők nem – a miénk és segítője gondosan beöltöztettek bennünket, aztán uccu neki, beléptünk a hideg barlangba. Érdekes érzés volt – rég nem voltunk hidegre téve…

 

Pallón, dróton – szandálban

A Buzgót 1964-ben fedezték fel a rozsnyói barlangászok (azért a forrás mindig is ismert volt), azóta 1355 métert tártak fel belőle, amiből a látogatók 450 métert koptathatnak oda-vissza. A járat csak néhány helyen szűk – laikus szemmel -, itt-ott támaszkodni kell, de a legklasszabb az egészben, amikor a víztükör felett kell átaraszolni az egyik drótkötélen lépdelve, egy másikba kapaszkodva. Indulás előtt vezetőnk Attila kezébe nyomta a barlang ismertetőszövegének magyar változatát, amelyet a szlovák ismertető után kellett felolvasnia – nekünk.

A belépés után nemsokára bent is találkoztunk a patakkal, majd rövidesen az első drótkötél! Nagyon élveztük – többen közülünk valóban barlangászkodtunk… Fotózni sem volt lehetetlen.  A drótkötelezés után a kanyon szakasz felett pallókon billegtünk. Ahogy az ki lett találva – a megállókban a szlovák ismertetés után Attila olvasott, bár ő már nem tudott mutogatni.

Egyedülálló élmény egy olyan földalatti túra, ahol Te világítassz! Később el-eltűnögetett a patak (egy helyen mi hat méterrel fentebb kényszerültünk, majd vaslétrán lemásztunk), majd az Óriások termének közelében egy kisebb tó felett lépdeltünk át egy pallón. Ebben a teremben már nagy tömegben jelentek meg cseppkövek, cseppkőzászlók, s még borsókő képződmények is. Nemsokára több létrán meneteltünk egyre feljebb, míg el nem értünk az óriás cseppkőoszlop „előszobájába”, majd a felolvasás után vezetőnk felkapcsolta a reflektorokat. A 34 méter magas „Rozsnyói Barlangászok Cseppköve remek megvilágítást kapott – vaku nélkül is sikerültek a felvételeim. Létezik magasabb sztalagmit a trópusokon, ahol sokszorta gyorsabban gyarapodnak a képződmények, ám a mérsékelt övben nincs párja – így ebben a formában Guiness-rekord. Ez itt nagyon különlegesen gyorsan gyarapodik: évente 130-150 kg-mal! Ez szép befejezés volt! Visszafelé ugyanazon az útvonalon sétáltunk ki.

Nekem az tetszett, hogy nem volt túlkomplikálva, nem akarta senki azt a valamennyi felelősséget az amatőr látogatókra hárítani, nem volt beton, krómacél járda és fogantyú, korlát és három vezető. Ettől belefért 10 euroba, és nagy élmény volt!

Kicsomagoltuk magunkat a barlang előtt, és elköszöntünk. Átszellemültek voltunk – ott a csobogó patak partján. Visszafelé benéztünk a malomba, amely kerekének már csak a tengelye van, de belül még megvolt a liszt-szita berendezése.

 

Az Andrássy Franciska-kultusz

– Nna most már megértünk egy ebédre! – nyögtük négy óra tájban, visszaérkezve a panzióhoz. Sajnos a ház sörözőjét zárva találtuk, és ennivalója sem volt mindenkinek – én mindenesetre nekikezdtem. Többen egy megjelent cicát babusgattak. Ebédem végére a söröző is kinyitott, s egy pohárka sör után vendéglő után „kiáltott” a társaság. Miközben áthajtottunk a településen, végig láthattuk a Szent György templom tornyait, amelyek 1754-ben eredetileg barokk stílusban épültek, ám az Andrássy család (Krasznahorka urai is) 1895-re historizáló – neoromán – stílusban átépítette.

A 16-os út kereszteződéséig a csodálatos látképekben gyönyörködtünk krasznahorkai várral. Sajnos a Krasznahorkára vezető országút „ügyefogyott” módon jókora dombra kapaszkodott fel, hogy utána hanyatt-homlok lesüvítsünk – először is az Andrássy-mauzólumhoz. A különleges síremlék müncheni jugendstíl hatású (nem bécs-budapesti) szecessziós stílusú. Richard Berndl tervezte. Díszítőelemeinél korakeresztény és ősi keleti elemeket alkalmaztak. Andrássy Dénes gróf, aki az Andrássyak monoki ágának utolsó tagja volt és felesége, a polgári származású Franciska hatalmas vagyon birtokában – mivel gyermekeik nem voltak – az árvákat, a szegényeket és a betegeket segítették. A kezdeményező Franciska volt, de halála után férje még inkább adakozott. Ők voltak az elsők Magyarországon, akik nyugdíjat fizettek birtokaik alkalmazottjainak – 1898-ban!

Franciska 1902-ben hunyt el – a vagyont kezelő Szulyovszky István szinte Franciska-kultuszt teremtett a róla szóló újságcikkei hangnemével. (A kultusz szép példája a Rozsnyó főterén látható Andrássy Franciska szobor.) A gróf méltó síremléket kívánt terveztetni, egy csodás parkkal. 11 évvel élte túl szeretett feleségét. A külső parkban hűséges tacskójuk szobra is látható.

Az éhség tehette, de a településen 20 percre kétfelé szakadt a brigád, s különböző időpontokban meglátogattuk ugyanazt az éttermet… Jó hangulatban telt a bendők megtömése, ám én akkor már másodjára ebédeltem… Itt tudtuk meg, hogy kinézett kempingünk már nincs meg, de panziók akadnak, illetve, hogy a várat nem lehet látogatni… Most én dohogtam, hogy minek hurcoljuk a sátrat, ha aznap sem használjuk, de aztán követtem a többieket. Néhány vargabetű után végre megérkeztünk panziónkba, a vár alá és felköltöztünk a második emeletre. A nap – vagy akár a túra – abszurd helyzete az volt, hogy kényelmes ágyunkról a Majmok bolygóját néztük – szlovákul. Fentről a vár sötét sziluettje intett bennünket türelemre: nemsokára régi fényemben tündöklök…

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (3. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Rimaszombat, Kurinc fürdőtől Tornalja fürdőig

 

Hajnalban eső zúdult Kurincra. Nem siettünk a felkeléssel. Közben többen elégedetten nyugtáztuk, hogy kimosott, kiteregetett ruháinkat kéretlenül is átöblítette a zuhé. „Boldogságunkat” a neten látott felhőkép tette teljessé, ugyanis akár egy egész hétre biztosítva láttuk a csapadékot…

A rekreációs központ helyén egyébként egykor egy johannita kolostor állt – mellette most Szlovákia legrégebbi védett területe, a Kurinci tölgyes található. 1952-től rezervátum.

A szürke felhők alatt aztán az egyik büfé előtti asztaloknál találkoztunk. Eleinte ki sem akart nyitni a büfé, aztán valahogy meggondolta magát: lett rántotta. Megmosolyogtuk a derűsen ténykedő gumicsizmás csapatot, az ANTSZ-eseket, aztán hosszas szócsatározás után (induljunk, vagy várjunk?) sátrat bontottunk és reménykedve útnak indultunk Rimaszombat felé.

 

Körök Rimaszombatban

A bicikliút nyomvonalát követve délről tekertünk be a városba – átkerekezve a Rima hídján. Rimaszombat belvárosába nem egyszerű bejutni, mivel a sejtett, magas, és szocreál épületekkel eltakart templomtornyok irányába nem akaródzik kanyarodnia az útnak. Korábbi tapasztalatomnak köszönhetően parkolóhelyeken és járdákon sikerült beljebb jutni, ám a recumbens (fekvő) bringa nem alkalmas padka-hágó manőverekre, így a csapat felének ez sem volt megoldás – szitkozódtak… Az hatalmas eklektikus, egykori vármegyeháza (a mai városháza) terének közelében már szétszakadtunk. Mögöttem szovjet emlékmű állt egy „múzeum” feliratú épület előtt, a tér sarkán egy frissen koszorúzott Petőfi-szobor. (Petőfit 1845-ben táblabírónak nevezték ki, s akkor egy kényelmetlen éjszakát töltött itt.) Izsó Miklós alkotása állítólag a legszebb Petőfi-szobor. 2004-ben öntötte Varga Imre öntőmester a 120 éve őrzött gipszminta után. A közelében Tompa Mihályét is megtaláljuk – ő is itt született.

A recu tulajdonképpen nem alkalmas városnézésre, ezért a recusok már-már visszafordultak, amikor megérkeztünk a(!) fagyizóhoz. Egy nyári hétfő is olyan, mint egy tavaszi vasárnap, lenyugodtunk, letelepedtünk Rimaszombat legkedvesebb erkélye alatt, és nyaltuk a fagyit. Amint a „mézes madzag elfogyott” a Fő tér felé toltuk a bringákat – sajnos a recusoknak ez sem volt könnyű. A szlovák nemzeti felkelés utcájának régi épületei főleg eklektikusak, kiegyezés utániak. Sajnos érthetetlen, hogy kerülhetett a főtér közepére egy üveg-konténerépület, amely kávézónak(!) ad helyet.

A tér közepén a Mária Terézia építtette római katolikus templom áll, amely körül egy korábbi templom alapfalait emelték ki, de sokkal jellegzetesebb az empire stílusú, karcsú református templom tornya, amelynek falához Ferenczy István szobrászművész szép emlékművét ragasztották. Mellette egy honfoglalás-emlékmű dacoskodik. A város szülötte, Blaha Lujza (szül. 1850) mellszobrát a plébániatemplom mögé dugták, ám a kis fák mögül sok csinos épület néz ide. A klasszicista stílust a volt Fekete Sas szálló 1840-es épülete képviseli, de avatott szem azonnal megakad a volt vármegyeháza 1798-ban épített épületén is: érdekes arányai empire stílusúak.

1910-ben a kedves kisváros lakosságának 90%-a magyar volt, mára csak a harmada… Rimaszombaton született – többek között – 1902-ben Szombathy Viktor író, újságíró, muzeológus, akit „szlovákiai Mikszáthnak” is hívtak, s egyik szeretett könyvem, a Száll a rege várról várra szerzője.

 

A Rima mentén délre

Az összes tornyok felett nagyon vészterhes, barnás-szürke felhőtömegek gomolyogtak – ismét megoszlottak a vélemények, hogy érdemes-e elindulni? Elszántan nekivágtunk dél felé, bár még a városban majdnem egy kapualj alá kényszerültünk, de aztán meglódultunk. Jánosiig meg sem álltunk. Itt lett volna rá ok, ám a „négykastélyos” (inkább nagy kúriák – copf és klasszicista stílusban) faluban esni kezdett. Míg behúzódtunk egy előtető alá, egy szemfülés társunk a román stílusú bencés templomot is megpillantotta.

A leromlottabb (több roma) Rimapálfalán (Pavlovce) több parasztház homlokzatán látható szép, ornamentális vakolatdíszítés. Míg megtettük egy véletlen vargabetűt Bellény felé, valószínűleg uradalmi gazdasági épületek romjai mellett mentünk el: egy magas kéménymaradványt nagy gólyafészek koronázott.

Bánréve felé hajtottunk az 571-esen. A terep könnyű volt – a lealacsonyodó dombok lankáiról a Magyarországon lévő homokkővidék dombsorát láthattuk. A könnyed, bár már-már unalmas pedálozást Rimaszécs (Rimavská Seč) feltűnése feledtette egy kis időre. Már voltam itt, és amit láttam, nem felejtettem el. Az alacsony dombon álló templomot és a tető nélküli, hatalmas magtárépületet sem.

Barátaim amint felértek a magaslatra, „afféle szokott módon” megálltak a templom mellett. – Nna, Gyuri, szétnézünk itt?

– Most azt csináljuk, hogy azonnal beletaposunk a pedálokba, mert ez egy teljesen elcigányosodott falu.

Ebben a pillanatban megjelent egy rendőrautó – mintha biztosítani akarták volna az áthaladásunkat. 50 méterrel később már a többiek is láthatták a szögesdróttal körülvett kis rendőrörsöt a falu közepén és a romosra lelakott parasztházakat, és az előttük álldogáló, üldögélő riasztó népséget. A wikipedia szerint 1763 lakosából 45-öt cigány – a valóságot viszont borzasztó látni.

A gazdag múltú településnek egykor vára is volt, temploma egykor gótikus, majd reneszánsz stílusjegyeket viselt – ellenben 2012-ben leállították a vasúti személyszállítást is.

Csíz volt a következő település, amelynek több esélye van a jobb jövőre, mivel 1860 körül jódos-brómos gyógyvizet találtak kútásás közben. Bár a 19. századi fürdőn és néhány kúrián kívül biztosan lett volna még látnivaló Csízben, de a többiek haladni szerettek volna.

 

Külön utakon kastélynézőben

A sajólénártfalvai elágazóban megálltunk a buszmegállóban. Főleg nassolni. Karesz padlót fogott – már, hogy ott volt jó nyújtania… Viszont a pihenő után szemléletmódunk szerint szétváltunk, mivel az érdekesebb hossszabik út mellett egy rövidebb is felmerült Tornalja (Tornal’a) felé, amely aznapi célunk volt. Én mentem egyedül a Sajón túlra, Sajószentkirály (Kráľ) felé. Innen már látszottak a Pelsőc feletti mészkő-hegyek – eső utáni párafelhők úsztak előttük.

A vasúti híd is a közelben ívelt át a Sajón, ám elfordultam az országhatártól és Abafalva felé tekertem. A Napban sütkérező település lakosai közül 1945 januárjában 67-et szovjetúniói kényszermunkára, 1947-ben pedig 27 családot csehországi kényszermunkára hurcoltak. Az utóbbit a Benes-dekrétumok alapján… A babakék ektektikus Abaffy-kastély ma – szemmel láthatólag – községháza, előtte kopjafa áll, neogótikus temploma a Sajó első folyóteraszára épült.

Érdemes volt a forgalmasabb 67-es utat választanom, mert a barokk-klasszicista stílusú sajószentkirályi kastélyt nem lehet félvállról venni! A Jankovich család úri lakja – mégis Plettrich-Szilárdy-kastélynak hívják – a Szent László templomot is magába foglalja: az 1744-ben épített kastélyba 1752-be építették be.

Behajtottam az udvarra a tűzoltókocsi mellett, majd fotózás után a túloldali kijáraton hagytam el. Csak ekkor vettem észre, hogy a a zártnak tűnő épület a másik irányban „nyílik” – két előreugró egyforma szárny egy kis udvart fogott közre. A bejárat felett harangtorony emelkedett, míg előtte kertészkedést befejező fiatalemberek beszélgettek – az udvar közepén egy gyönyörű Szent István szobor állt. Az épület különlegességét a két tömzsi hengeres torony közrefogta kapu fokozta.

A második település Kövecses (Štrkovec) volt. Érdekes, egytornyos földszintes kúriája a Jansen családé volt (ez meg ennek ellenére Dancs-kastély). Sajnos ezt már jobban kikezdte az idő – látszólag vizesedik. Homlokzati címerén mintha oroszlán téblábolna. Nem tudtam mögé kerülni, de hátul jellegtelennek tűnt. Temetője különös módon egy külön álló domb oldalában feküdt – fákkal körülvéve. Először Kövecses ősi magja maradékának gondoltam…

 

A tornaljai szállás

Az egyre határozattan kirajzolódó Torna-Szilicei-karszt vonulatai előtt beértem végre Tornaljára.  (1948-1990 között Safarikovo volt a neve, Safarik pedig egy szlovák történész volt.) Buzgón fürkésztem a bal oldalt, Králik városrészben, ahol a kinézett kempinget vártam, ahol találkoztunk volna ismét. Egyszer csak megláttam egy gólyafészket – a gólyák pedig csak úgy fehérlettek a kék ég alatt. – Csett! – szólt a gépem.

A biciklik ismerősek voltak a bolt előtt. Belefutottam a barátaimba! Gyorsan csatlakoztam a sör- és jégkrémgyűjtögetőkhöz, majd a pénztárhoz léptünk. Egy gyönyörű nő..! És útba is igazított bennünket a kemping felé. (Itt hangzott el, hogy tengerszem van a strandon. Ugyan már! – legyintettem.) Szerzeményeinket a szomszédos földig amortizált buszmegálló árnyékában költöttük el.

A Sajó felé gurultunk – elsuhantunk egy kis templom és egy kúria előtt -, a folyónál befordultunk a kempig vaskapuján. Alig vártuk, hogy fürödhessünk – ugyanis úgy tudtuk, a kempinghez strand tartozik. A következő félórában odasomfordáltunk a recepciós fiúhoz, aki ábrándjainkat szertefoszlatta, aztán felvázolta, majd megmutatta a beázásveszélyes, ütött-kopott lakóbódét… Az is kiderült, hogy a strand a túlparton van. (Az információs pult üvegén egy csodás tó fotóját láttam strandolókkal. Csak nem az vár minket? – hitetlenkedtem.) Végül csak-csak előhozakodott egy jó kis faházzal, amely a strandon található – némi pluszköltség ellenében. Áttekertünk (a Sajó-hídon), betekertünk, megnéztük, visszatekertünk, kulcsot átvettük, áttekertünk, bementünk, s végre elfoglaltuk…

A szárítókötelek megteltek vizes ruhadarabokkal, az asztalt megraktuk hideg élelemmel, megpakoltuk a gyomrunkat, majd – elsőként – megkerestem a medencét, és megmerültem. Egy hatalmas mesterséges tóban oldódtam fel – majdnem 200 méter hosszú volt. Elég furcsának találtam, hogy milyen okból rekesztettek itt ilyen nagy tavat (a kukorica táblák mellett), ami ráadásul ennyire közkedvelt… Mindenféle magas fák szegélyezték. Megérkeztek a többiek is, és csaknem mindenki „lebegett egy sort” a finom víz tetején. Alig volt vendég, egy jókora vihar azonban ellenállhatatlanul igyekezett „beletaposni” az élménybe – morajlása vadvíz hangulatot kölcsönzött az úszkálásnak.

 

A rejtélyes vizek

Feltűnt egy furcsa fém móló, ami egy függőleges csőhöz kapcsolódott, a parton pedig a móló közelében egy faoszlopos, masszív kerítés határolt egy bokros területet. Végül barátaim hívtak oda: – Itt van a tengerszem! Kikerekedett a szemem, a kitett, háromnyelvű tábla olvasatán. A kerítés mögött egy – állítólag – 60 méter átmérőjű karsztvíz-tó ásítozott a bokrok között! A közepére vezető járda most – le volt zárva. Artézi rendszerű vízfelbukkanás – írták. A tó tulajdonképpen egy kráter, ami a Sajó kavicsrétege alatti agyag és márgás rétegekbe mélyült 38 méter mélyen, s lent pedig egy 33×55 méteres terem található. Természetes télen nem fagy be, és jelentős ásványtartalma van. Ez a tó valóban egy csoda! – Nád Béla kolléga után.

Már érthető volt a móló a csővel – a tavat és a medencéket ezzel a vízzel töltik fel, s régen malmot is hajtott. Egyébként csevice forrás is feltör a strandon.

Komoly feladat parancsolt ki a vízből: sört kellett beszerezni a vihar előtt. A fölénk érő felleg dübörgésétől már idegesen rendeltem a kis büféből. Műanyag pohárral tudtak kiszolgálni – ráadásul kettőre volt „szükség”. Azért az első cseppek közt sikerült áttotyognom az akadálypályán – 150 métert a házig. Kifújtam magam, de nem követett senki. Az eső viszont elkezdett langyosan esni, én pedig azt gondoltam, hogy a többiek már nem próbáltak meg eljutni a házig, így a vihar alatt egyedül sörözhetek..! De megjöttek szerencsére – közben emelték poharukat.

Alig telepedtünk le, már kapkodtuk be a textileket a drótokról, néhány pillanat múlva már alig lehetett ellátni a legközelebbi házikóig. Masszív vízfüggöny csapott le ránk – nagyon élveztük. (Aztán a pocsolyák miatt cipőben alig lehetett eljutni a toalettekig.) Vidám zuhanyozó-stafétabot váltással egybekötött cseverészéssel nyúltunk bele az éjszakába.

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (2. rész)

Alsósztregovától – Eszkárosig 2017

 

Divénytől Rimaszombat, Kurinc fürdőig

 

Ősi „fotós-ösztön” ébresztett fél hét körül. Minden esélyét meg kell adni egy párafoszlányokkal kidíszített kora reggeli fotósorozatnak, amely nem kevésbé lehet különleges itt, a Rózsaszállási-tó mellett! Hogy szerencsém volt-e? Az első fotón a felhős égből egy napfénypászma ébresztette a várromot. Aztán csak visszafeküdni volt érdemes – rögtön beborult. Amikor egy óra múlva – kibújva a sátrakból – köszöntöttük egymást, az esőt is felébresztettük… A ponyva alatt elköltött reggeli után elsiettünk kávézni – mert a felhőzet ragaszkodónak bizonyult -, és csak az élvezetes kávészünetet követően tudtuk lassan lebontani a sátrakat.

 

Izgága őrző-védők

A program egyértelmű volt: Divény történelmi építményeit és gólyáit teljes egészében mára hagytuk, így visszapedáloztunk. Indulásunkkor a borulatnak már nyoma sem maradt…

Álmos vasárnap reggel fogadott a faluban, alig lézengett valaki az utcákon. A Balassa-várkastély kinyitására még fél órát kellett volna várnunk – kapujában tipikus vöröscsillagos SNP (Szlovák nemzeti felkelés)-tábla látható. (A szlovákok is barátként várták a szláv szovjeteket 1945-ben, habár a felkelés jelentőségének, jellegének megítélése máig megosztott.) A várrom meglátogatása lett a következő cél – szerencsére felfedeztük a felvezető turistajelzést, amely az erődített templom melletti zugba vezetett. Egy borozó réteges kövekből és fából ügyesen kiépített kiülőjét találtuk. Igazán jó helyre tették – bár vasárnap délelőtt miért is üzemelne! Kettéváltunk, hogy a felpakolt kerékpárok felügyelet mellett maradjanak, és az első „osztag” felsétált. Távollétükben észrevettem, hogy a biciklilerakó tulajdonképpen egy „sárkány” egy girbegurba rönkből és kőlemezekből. Naná, hogy nem tudtam nyugodtan ülni, így átsiettem és körüljártam a templomot – a négy saroktornyos kerítőfalon belül. A fal belül nem mutatott többet, mint kívülről. 1657 után épülhetett, mivel a templom akkorra lett kész – azóta csak bővítették. A mise véget ért.

Divényt már 1222-ben templomos helyként jegyezték, s először a Kacsics és a Tomaj nemzetségek birtoka volt. Mint korábban olvashatták, sorrendben a Losonczyak, a Balassák majd pedig 1945-ig a Zichyek voltak kegyurai. Míg a többiek fent bóklásztak, mi lent – felfedeztük, hogy a fantáziadús borozónak volt fentebb is egy szintje, sőt gyerekjátszótere is.

 

Elsőként a boltozatokat!

– Menjetek, Karesz ne tud betelni a várrommal… – jöttek leváltani a lányok – nagyon klassz! Nem kellett bennünket nógatni – elindultunk, viszont a várhegy nyergében található temetőkápolnánál máris le kellett fékeznem. Az irodalom szerint körülötte Zichy-sírok találhatók, ám az említettek feliratait nagy izgalmamban nem találtam, és vegyesen – nem régi – szlovák és magyar neveket olvashattam a sírköveken.

Attila után vetettem magam, aki az egykori kapu falszorosán át már belépett a várba. Most érzékelhettük először az erődítmény méreteit – a meredek, erdős várhegy eddig ezt jól elrejtette. Ezen a várromon is dolgoznak – szerencsére az osztályozott kőanyag, az állványok és a meszes kádak csak közelről rontják az összképet. Úgy láttuk, hogy a boltozatokat elsőként javítják ki.

Karesz átszellemülve jött elénk: – Van vagy három szint, és a kilátással nem lehet betelni..!

Strassaldo és Leslie császári hadvezérek nem végeztek nagyon alapos munkát – sok fal maradt állva. Először a földszinti és a pince-helységekben néztünk körbe majd kaptunk egy „fülest”, hogy honnan induljunk feljebb, mert nem volt olyan egyszerű. Közben kiderült, hogy eleve egy szint még volt lentebb is, de többnyire el voltak ásva-tömődve… Egyre föntebbről láthattuk a tavat és Divényt – beláttunk a templomudvarra is. Jó zegzugos a vár!

Fokozódó melegben ereszkedtünk alá. A többiek közben belakták a kiülőt, s késő délelőtti sörért, jégkrémért mi is elugrottunk. Ennyi élmény és látnivaló után már én is könnyen lemondtam a reneszánsz várkastélyról.

 

A gólyás kastély

Jó iramban hagytuk magunk mögött Divényt és a tavat nyugati irányból kísérve Rózsaszállásra (Ruziná) érkeztünk. A szép fekvésű települést 1899-ig Rózsa-Lehotának hívták és lakosai a közelében feltárt magnezit miatt sokan álltak bányásznak. A bánya 1950-ben bezárt. Ruzsinát elhagyva hosszú lejtőn száguldottunk alá – közben mindenki látta a rendőrök által közrefogott Zsigulis fatolvajokat.… Becsatlakoztunk a 2664-es útba és a derekasra erősödött melegben felpedáloztunk Patakalja (Pedrecany) meredélyén. Itt ellenben 1956-tól termeltek ki megnezitet – 40 éven át. A kitermelés helyén érdekes „tengerszem-tó” alakult ki. Bizony, bányavidéken jártunk: a völgy túloldalán Lónyabánya terült el.

Éppen feltűnt, hogy húsz perce nem láttunk kulturális látnivalót, amikor egy gólyafészekkel koronázott hatalmas épület tűnt fel a fák mögött. Nahát, nem készülök fel, mégis belefutunk! Az bizony a reneszánsz alapokon nyugvó, eklektikus Balassa-kastély volt! „Ki is sodródtunk” mindannyian a kapu elé, aztán mindenki igyekezett a vaskerítésen át lefényképezni az elegáns épületet, amelynek egykor hatalmas négyszögletű tornya volt, de elpusztult. Jobb kéményén három „felnőtt” gólya tollászkodott. A negyedik viszont a másik oldalon álló kéményen álldogált, mintha a repülni nem tudókat akarta volna egy kis szárnypróbálgatásra bírni…

Pihenő után lesurrantunk a vasúti sínek mellé, át a patakon és kitekertünk kelet felé a 16-os útra. Nem finnyáskodhattunk, ha nem akartunk kerülőket. A kapóra jött a Shell kúttól – ahol fújhattunk a kerekekbe – ismét láthattuk a csodás gácsi kastély sziluettjét és a már ismerős hegyeket. A rimaszombat-közeli kurinci (Kurinec) kemping volt aznapi célunk, tervezett utunk pedig Poltáron és Osgyánon (Ožďany) át vetett.

 

Végig az agyag útján…

A kálnói leágazóig csupán a közeli Losonc (Lucenec) kimagasodó épületei és az árokban fekvő hatalmas, felpüffedt szarvas teteme szolgáltattak látnivalót. Fellélegeztünk, amint a kisforgalmú országútra értünk. Alig hagytuk el Losoncnagyfalut, amikor a jobb oldalon egy nagy tó víztükrét pillantottuk meg. – Milyen üde látvány! – gondolhatták az elől pedálozók is mindaddig, míg továbbhaladva a távoli víztükör táblákra nem esett szét… Kiderült, hogy a kálnói napkollektor-telep paneljai csapták be a szemünket.

Néhány hepe és hupa után beértünk az Ipoly-menti Kálnóra (Kalinovo). Kálnó első történelmi említése a 13. századból való, s ebből a korból származik mai evangélikus temploma is, ám a 19. században elvesztette eredeti stílusjegyeit az átépítése után. A környéken számos savanyúvíz forrás van. Borovszky Samu beszámolójában két agyagpipa-gyárat említ, mi pedig egy nagy üzemmel találkoztunk a településen, amiről később kiderült, hogy kerámiaüzem. A két kilométerre mélyített agyagbánya helyén kis „tengerszem” csillog.

A közel vízszintes, zöld dombok és erdők övezte országutat vasúti töltés kísérte, majd nemsokára Ipolyberzence (Breznicka) templomtornya jelentkezett. Beértünk Berzencére. Nem tudom, hogy mindenütt tilos-e az előzés a településeken, de biciklikaravánunk csinos kocsisort gyarapított magamögé, miközben a központba gurultunk lefelé. Kálnóhoz hasonlóan a statisztikák nagyon kevés magyar lakost jegyeznek, míg 1910-ben még jelentős magyar kisebbség élt itt. A helyi agyagokra Berzencén is téglagyárat építettek.

Lemaradtam, mert fényképeztem, de a faluközpontban „befékezett” a társaság. De Attila árnyékra vetődött: a pizzéria zárva volt… Pedig már úgy ettünk volna!

Az erőre kapott melegben Ipolyszele (Zelené) után boldogan szálltunk le a nyeregből a poltári öreg híd apropójából. A háromnyílású rusztikus kőhidat Török hídnak hívják, de az 1554-1593 között, török hódítók építette hidat a 19. században újrarakták. Napjainkban már modern betonhíd bonyolítja a közúti forgalmat.

A klasszicista evangélikus templom adta magát a pihenőhöz, mivel – kora délután lévén – kevéske árnyékot mégiscsak vetett a lépcsőire. El is terültünk egy kis időre. 1791-ben épült egy 15. századi templom felhasználásával. Én temetkezési kápolnának hittem…

A hídra látszólag figyelnek, hiszen látványosság – mellvédjén muskátlik tarkállanak -, de nekem nem tűnt makulátlannak a híd állapota… Ezt az Ipoly vízszintjéből is „megvizsgáltam”…

 

Ebéd a lakótelepen

Poltár „bevétele” nem volt egyszerű. Rögtön az elején a rosszabbik irányt választottuk – jobbra – és a lakótelep-széli, félig-meddig rozsdaövezetben kerestünk éttermet. Közben kiderült, hogy létezik olyan, de két nagy körbe került. Ebből én tettem a nagyobbat, miután jó megérzéssel a városka történelmi magja felé kerültem, de engem már nem követett a társaság. Tízemeletes blokkházak között végül meglett túránk szocreál vendéglője – egy fák ölelte szolgáltatóház első emeletén. A teraszon kerékpárjaink fölött választottunk asztalokat, hogy legalább lássuk, kinek tetszik meg a bicaj… Olyan kis víznyomás volt a mosdó csapjában, hogy alig tudtunk néhány kulacsot megtölteni!

Poltár után hosszan loholt velünk egy kis kutya, miután a szőlőültetvényes dimbes-dombos szakaszon mindig behozta lemaradását felfelé, majd rövid lábaival elmaradt. Még Poltár előtt megterveztük a Cserepes–Osgyán–Rimaszombat-Kurinec útvonalat, ám a nap során kiment a fejünkből.  Sajnos a GPS szlovák nevekkel dolgozott, és ez is probléma volt. Eljött – már megint csak fazekassága, porcelánipara miatt kiemelt – Cserepes (Hrnčiarska Ves), de az elágazásnál hangoskodó cigánygyerekek elterelték a társaság figyelmét a táblákról. Lekanyarodás nélkül hajtottunk tovább, bár én megálltam lefotózni a különös tornyú templomot. Hát, igen, a 17. században épült!

Lemaradva pedáloztam a többiek után a hosszan elnyúló Cserepesen, amikor az útszélén – jóval előttem – egy szőke, meztelen lányt pillantottam meg. Szinte világított. Nem hittem a szememnek. A magas, 15-16 év körüli, egészen nyugodtan álló lány mellett egy idős férfi állt – ruhában -, aki épp, csak próbálta takarni az egyik karjával. Épp odaértem volna, amikor az öreg mordult valamit szlovákul, valószínűleg azt, hogy ne bámuljak. Hát azon már túl voltam…

Nekem ezután nemcsak a borult ég miatt volt rossz megérzésem, így elővettem a térképemet, s kiderült az elmulasztott letérés. Bár csak néhány kilométerrel mentünk túl a falun, az előörs azt válaszolta, nem fordulunk vissza, erre is odaérünk a kempingbe. (Csak ők már elfelejtették Osgyánt, ahol hatalmas kastély várta, hogy megmutathassa magát nekünk.) Utunk nagyon szép erdős-dombos vidéken haladt ismét napsütésben, majd egy kellemetlenül magas dombot megmászva lezúdultunk Rimaráhóra (Hrachovo – de borzasztó…), a Rima völgyébe.

A nap állásához mérten kellemes iramban közeledtünk Rimaszombat felé, így Bakostöréken (Velké Teriakovke) rövid egyeztetés után leváltam a csapatról, hogy egy osgyáni kastélylátogatást még beletuszkoljak a napba. Az idő rövidsége miatt a falu malomépületét és templomát sem kerestem meg, de a nap neheze ezután jött.

 

A világvégétől is messzebb

Nem túl részletes közúti térképemen kiválasztottam a két forgalmasabb országút derékszögét kiküszöbölő rövidítő utat. (A többiekhez képest kb. 15 kilométert tettem a napi etaphoz.) Sajnos a térképemre rá sem fért „Krásna” kistelepülés, amelybe letértem jobbra – abban a hitben, hogy a rövidítő út ott indul. Két szlováktól akartam mielőbb megtudni, hogy jól gondolom-e, de természetesen semmilyen más nyelven nem beszéltek. Tíz egész perc idegtépő faggatózás után feladtam a dolgot, és tovább haladtam Rimaszombat felé a 72-esen, majd ezután találtam rá a kinézett útra. Nagyon tapostam neki, mert szerettem volna valamit behozni az elfecsérelt időből. Nemsokára beértem Kruzsnóba, a világ végére. (Ekkor fogyott el a vizem.) Kérdeztem ott szerelőt, öregasszonyt, fiatal srácot, s mindig fél kilométerrel jutottam tovább. Aztán a „szétbombázott” TSZ-hez értem ki a dombtetőkre, és az egykori köves út, sokkal rosszabb, fátlan maradékán amortizáltam tovább magamat. Az összes úthibát élénken kirajzolták a nem túl régi eső pocsolyái. Csak kóbor kutyák feltűnésétől féltem, de csak egy-egy víkendház bukkant fel néha.

Porzó légcsővel, értem föl – öklömnyi köveken döcögve, egy nagyobb napkollektor-telepet is elhagyva – egy kíméletlen kaptató tetejére. A 16-os útnál voltam végre – a Luzenszky Henrik és felesége állíttatta kereszt előtt kombájnok sora vonult el. Csak remélni tudtam, hogy közel lehet Osgyán, és nem csalódtam, mert tábla jelezte. Viszont meredek szerpentin következett. Ereszkedés közben nagyot néztem, amikor a szomszéd domboldalban egy beton viaduktot pillantottam meg: az az osgyáni kerülőút objektuma volt.

A féket markolva nagyon figyeltem, nehogy egy méterrel is lejjebb ereszkedjek a kelleténél, mert kezdett hosszú lenni az aznapi történet. Éppen feltárult a kisváros és két templomtornya, amikor jobbra megláttam a kastélypark erdejét és egy nagy épület tetejét. Néhány ház előtt elgurulva, a nyitva álló kerítés előtt álltam. Fogtam magam, és betoltam a biciklit az elvadult, erdős területre. A kaputól távol, biztonságosnak hitt helyen hagytam hátra elindultam az épület felderítésére. A vakolatlan, terméskő falazatú kastélyon zsindelytetőt látni, de az ablaknyílások lehangolóan sötétek voltak…

 

A faluközponthoz képest 80 méter magas dombon álló kastély egy 13. századi kerek sarokbástyás vár 16. századi átépítésével született. A cseh huszitákat Mátyás király verte ki a várból, de a várkastély az 1604-es osgyáni csatával híresült el, a Bocskai-felkelés idején. Abban az évben foglalták el a hajdúk, akiknek élén aztán Németi Balázs védte a várkastélyt a hírhedt, albán származású Giorgio Basta zsoldosvezér ellen. Sajnos egy rossz kirohanást közben elfogták, vallatták (sikertelenül), majd kivégezték. Állítólag nem adta olcsón az életét: összekötözött kézzel kiragadta a pallost a hóhér kezéből és több zsoldost lekaszabolt, míg végeztek vele.

A várkastély az ostrom közben erősen sérült. „Megúszta” a Lipót-féle felrobbantást, majd új tulajdonosai kényelmes úri lakhelyet alakítottak ki az erődítményből. Utolsóként a Luzsénszkyak lakták, aki nemcsak empire stílusú sírboltot építtettek és angol parkot telepítettek a várkastély köré, de műkincsgyűjteményüket is itt őrizték.

A két háború között apácák éltek itt – nekik sírjaik is vannak. 1944-ben éppen a kastély fölött ásták be magukat a németek, így az épületet komoly belövések érték, s a berendezés is megsemmisült, eltűnt. Az 1950-es években gyors állagmegóvó javításokkal kerülték el a romba dőlését, de csak a 80-as években folytatták. Akkoriban tervezgették az üdülőként, szállodaként történő kihasználását, de csak tervek – és jövő-menő tulajdonosok – követték azóta is egymást.

Én is a kastély végóráiról tudok beszámolni. Az invazív japán keserűfűvel benőtt udvarra néző boltívek jó része életveszélyesen megroggyant, de sok helyen az épület belsejében is leomlottak boltozatok, s néhol a tető is beszakadt. Állítólag 2003-ban új tetőt kapott. Rettenetes, hogy egy ekkora történelmi épület…

Beszédet hallottam a kapu felől. – Helló! – köszöntem rá a roma párra. – Osgyániak vagytok? – Igen! – mondták meglepetten, de magyarul. – Épp erre jártunk… – lódították.

Néhány felvétel után siettem vissza a biciklimhez, s már tudtam, hová köszönök be vizet kérni: érkezésemkor, a kapuval szembeni portán magyar beszédet hallottam. Be is köszöntem, és míg az öreg bement vízért (őt küldték) a petpalackommal elbeszélgettem a családdal – rólunk és a túránkról. Mikor a vizet megkaptam, egy húzásra megittam a másfél litert. Szegény öreg, mehetett be újra! – Mi is laktunk a kastélyban. – mondta közben az idős asszony.

Nem is ment olyan rosszul felfelé a szerpentin – a siker feledtette a fáradtságot. Aztán Rimaszombat felé rágurultam a 16-osra és az osgyániak útbaigazítása után szépen kikerültem a belvárost és Kurinc (Kurinec), a fürdőhely és kemping felé hajtottam. Annak ellenére, hogy a városvége-táblától kerékpárúton tekerhettem, már majd’ leszédültem a nyeregből. A többiek már másfél órája áztatták magukat valamelyik medencében, én meg hideg izzadságban úsztam.

Megérkeztem a víkendházak között, és már be voltam „jelentve”: – Menjen. – legyintett a recepciós fiatalasszony, amint magyarázkodni kezdtem. Rátaláltam a sátrakra egy sáros sarokban, átvedlettem fecskébe, és siettem a medencék felé. Őket kerestem, bár a medencékben már nem volt senki. Végre megláttam őket, amint a víztározó tó felől jöttek. – Már nem lehet bemenni a medencékbe… – tették hozzá sajnálkozva találkozásunk után. – Nekünk is ki kellett jönnünk, nem sokat fürödhettünk. Maradt a tó…

– Ez nem állapot! – gondoltam megzuhanva. Kimentem a fürdőstégre és bedobtam magam. Egy csoda volt… Az viszont igazi szerencsétlenség, hogy ismét buli volt hajnalig a közelben…

Harsáczki György

Ahol szintén magyarul beszélnek – 2017 (1. rész)

Alsósztregovától–Eszkárosig 2017.

 

Alsósztregovától Divényig

 

Bizony, 12 hónapon keresztül vártunk felvidéki túránkat, a következő – egyelőre befejezőnek tekintett – szakaszát. Olyan nagy élmény volt a tavalyi, hogy már télen szóvá tettük: még fél év… 2016 július elején Rajkától Alsósztregováig tekertünk hatan bicajunkon a sátrunk-táborunk stílusban, s bár eleinte vadkempingezést is terveztünk, csupán egyszer nem tudtunk kempingben éjszakázni. Az étkezések még jobbára hagyományos, turistás hozom-eszem piknikekben zajlottak, de egy-egy ebéd alkalmával már vendéglőasztal mellett vertük el az éhünket. Az idén jóval kevesebb időm maradt látnivalókat keresgélni, bár azok palettája szélesebb lett. A recumbensek tulajdonosai ellenben a „simább” (forgalomszegényebb) utak mellett kardoskodtak a kényesebb fekvőkerékpárok miatt, s már az első kilométerek irányának kiválasztása is csak néhány nappal korábban történt meg. Érdemes tudni, hogy a forgalom általában nem függ az út fontossági besorolásától…

Az idén heten álltunk készen a nagy kalandra. Ismét július elejét tűztük ki az indulásra, s – hála Istennek – barátainknak ismét sikerült egy teherautót szervezniük az olajozott kijutáshoz – egészen Alsósztregovára. A fővárosban öt kerékpár került a platóra, ám egy kilométeren belül „lefeküdt” mind. A fékem valószínűleg ekkor hangolódott el… Kismaroson még négy kerékkel nőtt az ármáda. Az idén is Jó Palóc sörrel édesítettük meg az indulás perceit – no meg a következő egy órát…

 

Bégetők a dombokon

Tavalyi utolsó előtti napunk kellemes állomásánál, a kisvendéglő előtt álltunk meg Alsósztregován. Ki-ki felpakolta a külön utaztatott táskáit, és ittunk, haraptunk valamit. No ekkor lettem igen „pipa”, mivel – többek között – a fékeimet is beállíttattam otthon „jó” pénzért, s a két első „pofa” úgy fogta a kerekemet, mint a satu. Béla barátunk segített a kellemetlen helyzeten – köszönet érte. Mégis lassan indult be a „karaván” az Aquatermal fürdő felé, mivel – felváltva – mindenkinek akadt megállnivalója az első két kilométer alatt: egy lelógó heveder, egy lötyögő sárhányó, egy egészségügyi pauza. 20 perccel később azonban a második kilométerbe „léphettünk” – közben rápillantottam a tavaly megismert Madách-kápolnára, amely szerényebb, a szerénynél.

Gyorsan kiértünk a 75-ös országút kereszteződésébe, és nekirugaszkodtunk. Szerencsére „sikeres” volt a gácsi „lobbi”, mivel Gács (Halic) kastélyáról készült szétküldött fotók után nem lehetett a kihagyása mellett dönteni – a főút miatt. A forgalomra nem lehetett panaszunk – kicsi volt (míg a cumulusok nagyok) -, de a tavalyi könnyed Duna-parti bevezetés helyett markáns dombvidéki pályán kezdtünk… Erdők, ligetek tanyák, bégető birkák, le és föl – kezdtük nagyon belemelegedni az első 16 kilométerbe. Átrobogtunk Érújfalun és Nagylibercsén, majd a többszörös kaptató szétzilálta a mezőnyt. Felérve féleálltam, s egy alkalmas pontról élveztem az erdős-dombos kilátást Losonc felé. Éppen megpillantottam északabbra a gácsi kastély jellegzetes formáit, amikor biciklisek süvítettek le az úton – kettő, négy, hat..! Így lettem utolsó… Gácsligeten átsüvítve, már jött is a bekötőút, és a méltatlankodók is meggyőződtek a cél jogosultságáról. Elő is kapták a képrögzítőiket.

 

Menő volt a gácsi posztó!

Gács látványos kastélya nem véletlenül koronázza a kisváros fölé emelkedő dombot: helyén a 13. században épített Losonczy-vár állt, amelyet Csák Máté, Jiskra és Mátyás király is ostromolt. A birtok örököse, Losonczy Anna Forgách Zsigmondhoz ment nőül, így a Forgách-ok tulajdonába került, Forgách Simon pedig 1612-ben hat saroktornyos várkastély építtetett a romos erődítmény helyére. Mivel behódolt a kurucoknak, a császáriak – nem meglepetés, ugye – felégették a szabadságharc leverése után. Ennek ellenére 1792-re már kiépített főúri lakhelyként nézett le a posztógyártásáról híressé vált a városkába.

Bár a gácsi posztó nem volt a legfinomabb minőségű – leginkább a hadsereg ruházatához rendelték – Podmaniczky Frigyes mégis lejegyezte, amikor Pest-Budán ő viselt először gácsi posztóból készült frakkot…

No, de álljunk csak meg a történelemben, hiszen kitikkadva érkeztünk meg Gácsra, így kofola- és sörszünetet szavaztunk meg, és egy sörcégéres szimpla ház fakapuján betoltuk a bicikliket. Egyedül én idegeskedtem, hogy nehogy valami korai záróra miatt lemaradjunk a kastélylátogatásról. A söröző udvarán aztán nagyot néztünk, mivel a jótékony árnyékfoltok mellett több és többféle „kiülő” közül választhattunk és az árak is nagyon szolidak voltak. Ismét „nyeregben” éreztük magunkat – már-már ott volt a tavalyi fíling!

Éppen ideje volt már eldönteni, merre keressünk kempinget éjszakára. Sajnos a tavalyi tapasztalatok azt mutatták, hogy azok fogyóban vannak… Néhány napja az a lehetőség is felmerült, hogy szégyenszemre azonnal egy városi panzióban fogunk megszállni, de szerencsére a feltételezett nyomvonalunktól valamivel északabbra akadt néhány. Sőt, mi több, kiváló helyeknek tűntek – az egyik közelében várrom, kastély és tó is találtatott…

 

Egy kivételezett kastély

Már kint tekeregtem a kastélydomb alatti parknál, amikor észrevettem a felújított zsinagógát. A stílusa leginkább szecessziós – 1890-ben szentelték fel -, Sticker Ede építette, a posztógyár akkori tulajdonosa. 1945 után szerencsére nem jutott sok hasonló épület sorsára – amelyeket lebontottak -, hanem hosszú, nem rendeltetésszerinti használat után – 2009-től – az evangélikusok vásárolták meg. Homlokzatán a tízparancsolat táblái felett kereszt áll. A közeli kis parkban találjuk a világháborús emlékművet, amely zömében magyar neveket visel (a népesség nagyobb fele magyar volt akkoriban), ide néz a késő klasszicista stílusú robosztus katolikus templom, és innen indul út a kastélyhoz is. Bár az gesztenyefákkal szegélyezett út kicsit szerpentinezett is, erősen bele kellett állni a pedálba, hogy feljussunk.

A korábban elhanyagolt úri lakot (1990-ig szociális otthonként működött) kastélyt 2016-ra újították fel, s látszott, hogy a dombot egykor borító park maradékával is terveik vannak. 1820-30 körül különleges fenyőkkel és más – errefelé – ritka fafajtákkal ültették be a domb alatt is elnyújtózó parkot. Akkoriban a Forgách család híres volt növényszeretetéről, és szerették a sportot is. A park része volt egy tó is, mely a közeli Tugár-patakból kapta vizét.

Csontváry Kosztka Tivadar festőművész 1884-től tíz évig élt Gácson – patikusként dolgozott, s keresetéből „Motívumkereső” utazásait fedezte. A gácsi várkastélyt ábrázoló festményének előterében egy pálma- és egy banánfa is látható – nem véletlenül –, s néha ő is megmártózott az említett tóban.

A dísz-burkolókővel kirakott út utolsó szakasza egy kisebb falszoroson át ért fel a kastély elé. Ha jobban megnézte az ember, két egykori bástya alkothatta az alapjait… S ha nyár, akkor – persze – esküvő! A világoskékre pingált épület főkapuja előtt egy 1961-es hófehér veterán Skoda Felicia feszített – még üresen. Csak néhány nagyon elegáns pár ünnepelte magát kint – pár és a násznép bizonyosan a lovagteremben feszengett…

 

Praha egy köpésre…

A barokk pompát gondosan helyreállították – öt évig dolgoztak rajta. Új tulajdonosai luxusszállodát alakíttattak ki benne. Nemcsak messziről villog a „palota”, de közelről is: a nyílászárók korhűek, a homlokzaton aranyozás látszik és a kapu felett ékes óra jár. Belül értékes korai reneszánsz freskókat tártak fel, amelyek királyainkat ábrázolják I. Istvántól II. Habsburg Ferdinándig. Ezek a legnagyobb falfestmények Szlovákia területén. A legnagyobb „durranás” az, hogy 4-es metró stílusban lefedték a belső udvart, amelyet sajnos nem láthattunk.

Mielőtt körbejártuk volna, már láttuk a közeli Gácsfalu felett és a keleti hegyek előterében imbolygó esőterhes fellegeket. A falak tövében megkerültük ugyan, de csak a tornyonként 2-2 régi ágyúlőrése, és néhány barokkos erkély volt érdekes.

Óvatosan legurultunk a hegyről, s szerettem volna megtalálni a híres posztógyár épületeit, de rövid keringés után feladtam, és nem sikerült a kitett várostérképen sem felfedezni. Ekkor szerencsére megpillantottam az önkormányzati hivatal mellett álló, Gács hírességeinek emlékoszlopát: Csontváry és Hana Ponicka írónő neve díszlett rajta.

Gácsfalu (Stará Halic) felé iramodtunk, de egy „Praha” táblába botlottunk. Nem hittük volna, hogy ilyen közel van a cseh főváros (hehe), ezért megszólítottam egy idős férfit az elágazásban: Dobrüj! Sztara Halics, Ógács? – és mutattam. Gondoltam, ha tud magyarul, meg fog szólalni, és úgy volt. Kicsit nehézkesen – talán maga is csodálkozott, hogy magyarul beszélt – de említette a Forgách-kápolnát is, és megerősítette, hogy Divény (Divín) is arra van. A kiválaszott kempingünk. Itt volt a temető is, ahol még áll a Forgách-kápolna.

Lemaradva (mint mindig) tekertem át a közeli Gácsfaluba, az egykor vizenyős rétek mellett. Már-már utólértem a többieket, amikor nem tudtam fel nem ismerni a fazsindelyes, 14. században felszentelt, gótikus templomot, ahol szintén családi ünnepi esemény folyt. Ó, legalább ne takarták volna el az út felől a fák és az autók! Az 1673-ban ácsolt, reneszánsz fa harangtorony már nem is látszott! Nekem meg csak-csak menni kellett – így is rám vártak.

 

Kóstoló a hegyvidékből

Az egzotikusan furcsa nevű Tugár (Tuhár) falucska felé indultunk, észak felé – be a hegyek közé. A már korábban észlelt borulat összesűrűsödött, és a borulat miatt a még mindig jól látható gácsi kastély sziluetté sötétedett…  Ahogy hevesen rákezdett a zápor, gyorsan meg is álltam – Attilával egyetemben -, és sűrűbb lombú fát kerestem. Mindketten éreztük, hogy nincs súlya az esőnek – mire barátom ponyvája alá behúztuk magunkat, el is állt. A többieket már napsütésben értük utol az gőzölgő aszfalton.

A völgy alig emelkedett, így kényelmesen tekertük végig a 9-10 kilométert az erdő alatt. A falu előtt egy andezit agglomerátum sziklába mélyített Madonna szobrocska állított meg minket – egy fotóra. Tugár hangulatos kis hegyi falucska, valamikor szénégetők alapították, s a Losonczyak birtokolták. A határában régen nemes- és színes fémérceket is bányásztak. A falu végén egy rövid emelkedő után 405 méter magasan találtuk magunkat – a Janovec-nyeregben.

Ekkor elengedtük a fékeket és száguldottunk lefelé immáron végcélunk felé Divénybe. Engem kissé zavar, ha túlságosan fütyül a szél a fülem mellett, így jó lehetőséget láttam a fékezésre, amikor Divény várfalai előbukkantak a fák között! Ahogy közeledtem, alig tudtam az aszfalton tartani a szemem, inkább a várat bámultam volna. Csak a faluban értem utol barátaimat, akik láthatólag elbizonytalanodtak, majd megálltak – az utcán jövő-menő emberek háromnegyede roma volt. Megkönnyebbültünk, mert nem zavartak bennünket, így lejjebb ereszkedtünk a faluközpont felé, a völgybe. Divény egykor jelentős magyar kisebbségű falu volt, ám mára csupán száz magyar jut 2066 fős lakosságára.

 

Balassi a nehézfiú

Láttuk azt is, hogy Divény nemcsak egy várrommal gazdagabb, hanem egy komoly kerítőfalas templomot is adott neki a történelem. A vár – mint Gács és a környék is – a Losonczy család birtoka volt – ők építették a 13. század végén a Várhegyen, amelyen a 11. századig egy erődített avar-szláv település állt. 1559 körül a törököktől tartva megerősítettek, de mégis elfoglalták. 1593 után a Balassákra szállt. 1666-ban Wesselényi Ferenc nádor foglalta el a várat, és annak urát, Balassa Imrét bebörtönöztette. Balassa ugyanis nem tisztelte túlságosan mások magánvagyonát és fosztogatott, garázdálkodott. Egy évvel később kiengedték börtönéből, de várába már nem mehetett vissza. Ellenben megengedték neki, hogy a vár alatt várkastélyt építsen magának, amely 1670-re el is készült.

Nna, most előreszaladtam a történettel, mert csak a faluközpont után értünk a vár alatti sík területre, ahol elkerekedett szemmel azonosítottam a már említett reneszánsz várkastélyt. Imre úrhoz visszatérve: kutyából viszont nem lett szalonna – Imre úr „visszaesett”, csellel később még a várát is elfoglalta, így aztán 1679-ben egy császári csapat ismét megostromolta és lerombolta a várat. (Ekkor még nem tudtuk, hogy milyen sok hadianyag szükségeltetett hozzá…) Azóta kísértetlakhely – és a Zichy család birtoka.

Mivel késő délutánra járt, holnapra halasztottuk a várlátogatást, és követtük tovább a kempinghez vezető táblákat. Ki a faluból, el egy gabonamező mellett, és a mi(!) turistaparadicsomunkba érkeztünk. A tekintélyes méretű duzzasztott fürdőtavat erdős hegyek vették körül, s partján kiülős sörözők, gyorsétkezdék, napernyők és nyugágyak sorakoztak… A Rózsaszállási-tónak még viharjelző tornya is volt! Visszatekintve a vár romjai sejtelmesen kirajzolódtak a magasabb hegyek előterében…

 

A lejtős kempingre apartmann-házak néztek, ám a hegyekkel ellentétben a terület nem „dúskált” fában – a kilátás kárpótolt ebből valamennyit. Szétszóródva megebédeltünk, sátrat állítottunk – valaki még mosott is, míg ki nem borította a mosóporját -, aztán legtöbbünk a testének megmártóztatásával emelte a tó sótartalmát… A naplemente közeli langyos levegő a part füvén „megágyazott” a tökéletes lazításnak. Nekem ehhez már csak egy sör hiányzott volna, de ehhez el kellett tíz méternyit távolodni a víztől… Kár, hogy a nyugalmat felváltó disco egészen hajnalig igyekezett bennünket is szórakoztatni…

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (8. rész)

Mintája a körösfői templom volt...

Mintája a körösfői templom volt…

Rárósmúlyad és Alsósztregovától Balassagyarmatig

 

Társaimat nagyon megfogta Rárósmúlyad temploma. De tetszésüket tett is követte: gyorsan megtalálták a templom gondnokasszonyát, aki éppen virágot ültetett a portáján. Kíváncsian toltuk be kerékpárjainkat a kerítéskapun. Az asszony elnézést kért tőlünk, hogy nem tud jól magyarul, mivel ő szlovák, de igyekezni fog. A 2011-ben 318 (ma már talán még kevesebb) lakosú Múlyad lakosainak nagyobbik fele szlovák, és egyre nő a romák aránya. Sajnos voltak már betörések, illetve betőrési kísérletek, de a legnagyobb kárt olyanok követték el, akik az Ipoly túlpartjáról jöttek.

Medgyaszay „szerelme”

Ahol vezetőnk nem tudta magát pontosan kifejezni, a segítségére siettünk. A templom Magyarország első vasbeton temploma (a mai Magyarországé a kerekegyházi) volt, amelyet gróf Kőrfy Rudolf építetett és finanszírozott 1909 és 1910 között. Az építtető egyébként nem volt helyi születésű, s gyermeke sem volt, de úgy döntött 120 000 koronát adományoz arra (1906-ban hunyt el), hogy a falunak temploma, családja számára pedig temetkezési helye legyen.

Az elismert Medgyaszay azért is választotta a betont, mivel olcsóbb volt, mint a tégla és az anyag szállítása is könnyebb volt a korabeli rossz utakon, de az újszerű építőanyag miatt mindössze tíz év garanciát vállalt az épületre. Szerencsére ma is áll.

A templomnak a mainál jóval egyszerűbb berendezése volt, s az oltárképet is egy hófehér márvány Szent Erzsébet-domborművel váltotta ki, amit azóta kiszíneztek. Sajnos a bejárat feletti sgraffitot is átfestették, amely most elég rossz állapotban is van. Medgyaszay István – aki az építés közben „beleszeretett” a templomba -, így jellemezte alkotását: „a templom egyszerre meghökkentő, tekintélyt parancsoló, népies, meseszerű és formabontó.” Aki láthatja ezt az eldugott alkotást, igazat ad szavainak! A tornyot a kőrösfői templomról mintázta, templomhajó helyett pedig egy nyolcszögletű csarnokot tervezett. Az e kettőt összekötő épületrészben kapott helyet a sekrestye.

 

Lépcsők a harangtoronyba

Lépcsők a harangtoronyba

A talajvíz és a kerubok…

Az oltár két oldalán lépcső vezet le a sírhelyre, s az egyiken mi is lementünk. Sajnos az Ipoly magas állásakor, alkalmanként méteres víz is áll a Kőrfy család sírboltjában. Vezetőnket ezután követtük a sekrestyébe, ahonnan nagy meglepetésemre a harangtorony hasábjába érkeztünk. Nem volt benne emeletmegosztás, mi pedig – a kulccsal a kezünkben – felmásztunk a recsegő falépcsőkön a harangteraszra. Ilyen közelről még nem láthattam szecessziós részleteket! A csarnok nyolc kiszögellésén álló öntött-beton angyalokat-kerubokat csupán néhány méterről fotózhattuk a csodálatos vidék háttere előtt. Megtapogathattuk az 1924-ben öntött harangokat, magunk felett pedig a száz éves zsaluzás deszkáinak nyomait láthattuk. Mintha csak ide tartozott volna, Nógrádszakáll hasonló korú, gyönyörű neogótikus templomát is szemügyre vehettük a folyó túloldalán.

A második világháborúig fa- és acélhíd is szolgálta itt a közlekedést, de akkor mindkettőt megsemmisítették. Napjainkban már könnyebb idejutni Magyarországról, mivel a közeli Ráróspusztánál 2011-ben átadták a Madách-hidat.

– Micsoda élmény! – mindekinek ez volt a szemében, miközben lefelé jöttünk – Ez meg kellett néznünk! Képeslapot vásároltunk és adományt is hagytunk a templom rendbentartására.

 

Levezetés stranddal, sörrel

Kényelmesen visszatekertünk Alsósztregovára, ahol – erősen motiválva – gyorsan ráakadtunk az egyetlen nyitvatartó kisvendéglőre. Odahívtuk napközben passzívabban pihenő barátunkat is. A kizárólag szlovák nyelvű étlap miatt nehézkes rendelés közben kiderült (természetesen), hogy a szakács fiú magyar, aki aztán ismertette a kommersz ételkínálatot. Az ebéd elköltése után strandolás mellett döntöttünk – mert megérdemeltük…

Az Aquatermál fürdő „gőzerővel” üzemelt – a nagy meleg a malmára hajtotta a vizet. Beltéri medencéi is vannak – a 36 fokos vizet télen is élvezhetik a vendégek. A pénztáros fiú szintén magyar volt, s bent is hallhattunk magyar szót. (Alsósztregova 1045 lakosából közel száz magyar.) Mikor egymás után két hibás chip-es kabint is kifogtam, egy pár segítségét kértem, akik szintén tudtak magyarul. A hűvös, kinti medencékben újjászülettem, de a benti termálmedencéket is kipróbáltuk: csak áztattuk magunkat és találgattuk a csobogó víz mellett a visszhangos csarnokban, kik lehetnek itteni magyarok?

Kell ez a strand..!

Kell ez a strand..!

Időnk leteltével kioldalogtunk, s kedvenc kempinges büfénkben folytattuk a felfrissülést – sör segítségével – egészen naplementéig, miközben megterveztük a hazautat. (Ez már kicsit fájdalmasabb volt…) Büfé reggelit is rendeltünk – pontban hét órára. A kemping szombati forgalma kicsit megnőtt, s mi idegesen figyeltük a közelünkben lévő lakóautó utasainak „szombat esti lázát”, amely fényjátékkal és hangos zenével is járt, de 22 órakor egy csapásra abbahagyták! Már ilyen is van!

 

Ipoly menti lemaradás…

Utolsó napunk elején kicsit szomorkás hangulatban szaporáztuk a pakolást. A sátorbontás sorrendjében libbentünk a rántottás tányérokhoz. Nagyon belejöttünk a kerékpártúrába! – Én még napokig tudnám folytatni! – mondták egymás után barátaim… – Jövő nyáron folytassuk! – mondtuk ki. Ezek szerint belefért ennyi nézelődés és kulturális „megálló”! Ennek örömére csináltattunk egy közös záróképet a portás- és takarítónővel és elindultunk vissza, Rárósmúlyadra.

Az Ipoly csodálatos vad-ártere Csalár után...

Az Ipoly csodálatos vad-ártere Csalár után…

A vasúti kapcsolat végett Balassagyarmatra volt a cél, az Ipoly völgyében Bussa, Csalár, Ipolykürtpuszta, Pető, Ipolykér, Zsély, a „rántotthúsos településünk” és Tótgyarmat érintésével.

Múlyadot Bussa (Busince) követte. A takaros faluhoz egykor egy kisebb vár is tartozott, de azt elfoglalták és lerombolták a törökök 1552-ben. Bussát követően az út gyümölcsfák árnyékában vezetett, majd az apró Csalár (Celáry) következett – barokk uradalmi kastélya egy mellékutcában roskadozik. A keskeny aszfaltút a völgyet kísérő dombok oldalában futott, csodás kilátással az Ipoly árterére, aztán Ipolykürtpusztán, a fák és magas kerítés mögé rejtett 19. századi Keglevich-kastély előtt álltam meg. Az udvaron sétálgató, üldögélő idős emberek után szociális otthonra tippeltem, és úgy is volt: 1968 óta intézet. A kapuja előtt álló pózna gólyafészkében élénk családi élet folyt…

Zsély. Itt már voltunk tegnapelőtt..!

Zsély. Itt már voltunk tegnapelőtt..!

A petői kereszteződésben – a többiektől már jócskán lemaradva – jól tippeltem az ipolykéri irányra, és akkor jutott eszembe, hogy felhívjam társaim figyelmét bizonyos, térképen nem jelölt Ipoly gyaloghidakra (pl. az őrhalom-ipolykovácsira), ahol jócskán rövidíthettünk volna távot. Miután utol értem őket, sajnos elbizonytalanodtam, hol is vannak azok, magyarországi vonatindulásunk pedig nem hagyott időt kísérletezgetésre. Ipolykérnél meg kellett „mászni” a meredek dombokat a melegben, aztán pedig lesüvíteni Zsélyre. – Milyen csinos kastély! – szólt Attila. – Itt már jártunk tegnapelőtt! – hűtöttem le.

 

A befejezés nehézségei

Tótgyarmat, majd a gúnyhatár következett, és majdnem egy órával korábban értük el a vonatot. A napi nehézségek csak itt kezdődtek el, mivel a fekvőkerékpár kicsit nehezebb, kicsit nagyobb és annál is nehezebben emelhető-helyezhető, mint a hagyományos. Később megenyhült vonatvezetőnk még nyafogott is kezdetben, hogy ennyi biciklit „nem szabályos” a háromkocsis Bz-szerelvényen szállítani! Hogy mentünk volna haza? A fél csapat vár az órákkal később induló következőre? Az normális volt, hogy nyugodtan ülve tocsogtunk az izzadságban, de Vácon a rohanva átszállást – ami nem sikerült – máig felemlegetjük.

A balassagyarmati állomásnál...

A balassagyarmati állomásnál…

De mi ez a sok kalandhoz képest! A túra mindannyiunkba annyi élményt csepegtetett, hogy csak a jó fog megmaradni! Menjünk a Felvidékre, tekerjünk, beszéljünk magyarul és figyeljünk, ki válaszol! Mi ott leszünk!

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (7. rész)

A kemping néhány fája tövébe húzódtunk sátrainkkal. Nna mennyit tekerünk a pihenőnapon???

A kemping néhány fája tövébe húzódtunk sátrainkkal. Nna mennyit tekerünk a pihenőnapon???

Alsósztregovától Rárósmúlyadig – meg vissza…

 

Másnap – a hetedik napon – pihenőnapot adtunk magunknak. (Nna, mi is lesz ebből – viccelődtünk -, mert legutóbbi biciklis túránkon a pihenőnapon tettük meg a rekordtávot…) Felmerült, hogy sátor és egyéb nehezékek nélkül tekerjünk el Gácsig (Halic), vagy még tovább, Losoncig (Lucenec), de a táv már nem volt összeegyeztethető a pihenőnap fogalmával. A csapat fele emellett ragaszkodott ahhoz, hogy nézzük meg a Madách kastélyt a kiállítással! Kávézóinkat sikerült a büfé asztalaihoz „vezetni”, hogy kényelmesebben kávézzunk, ami aztán villásreggelibe torkollott, mivel reggelivel is tudtak szolgálni.

A Madách-kastélyig csak át kellett gurulni Alsósztregován. Az úrilakot a templom mellett-mögött találtuk – tegnap egészen eltakarták a hatalmas fák – de csak a polgármesteri hivatal udvarán át lehet megközelíteni, ami nem egyértelmű. Kerékpárjainkat feltoltuk a kis dombon – a lépcsős ösvényt kikerülve. Fotózás közben értünk az árnyékos udvarára, ahonnan beléptünk.

Az érdekes, tornyos rokokó-klasszicista épületet 1996-ban újították fel, de festése jóval frissebb… Az aszimmetrikus U-alaprajzú épületet a költő-politikus nagyapja, Madách Sándor építtette a korábbi Madách-kastély alapjaira, amely 1758-ban már másodjára lett a lángok martaléka. A Madáchok már 1430-tól – a Széchenyieket követően – a hely birtokosai voltak, s itt álló 13. századi várukat a törökök rombolták le 1552 körül. A korábbi kastély kapuja feletti kőtáblájának egy darabja a fogadóterem falában látható.

 

A Madách-kastély timpanonján...

A Madách-kastély timpanonján…

Madáchnál vendégként…

Egy csinos magyar hölgy fogadott bennünket, de meg kell mondjuk, teljesen hiányzott belőle a szklabonyai Mikszáth-emlékházban tapasztalt lelkesedés és kedvesség. Ellátott bennünket az audio-tárlatvezetővel, majd útbaigazított bennünket. A mai bejárat közelében volt a költő dolgozószobája, az „oroszlánbarlang”, ahol gyakran aludt is, miután alkotás közben kifáradt. Abban sajnos semmi meglepő nincs, hogy a kastély eredeti berendezéseiből semmi sem maradt itt – a bútorok máshonnan érkeztek.

A felújított kiállítást – amely a szlovák-magyar együttműködés jegyében készült el három év alatt – 2013-ban adták át télvíz idején. A kiállítás két részre osztható: Madách Imre és a Madách család 19. századi életterének bemutatása mellett a kisebb helységek és folyosók láncolatában a költő 1862-ben megjelent kiemelkedő drámájának, Az ember tragédiájának 15 színét jelenítették meg installációkban. Ez volt az, ami sokunkat megfogott! A folyosók egy részén pedig a műhöz készített grafikák sorakoznak Zichy Mihálytól, Kass Jánostól és Nagy Zoltántól. Kétség nélkül kijelenthetjük, hogy alaposan megtervezett, szépen kivitelezett kiállítás fogadja itt a látogatókat!

Rárósmúlyad. Jól kezdődik..!

Rárósmúlyad. Jól kezdődik..!

Jól jöttek a kerékpárok Madách Imre síremlékének felkereséséhez, mivel közel délig bolyongtunk a termekben. A nagy park fái alatt gyorsan megtaláltuk a kitárt karú ifjú szobrával (talán Ádáméval) díszített síremléket, amely alatt 1934 óta pihennek a költő-politikus hamvai. Akkor abból a kis vályogkápolnából hozták a parkba, amely a település szélén ma is köszönti a fürdő felől érkező embert.

 

Rárósmúlyadi benyomások

Ekkor döntöttünk végérvényesen: csak egy közeli településig megyünk, talán Rárósmúlyadig. Kényelmes tempót diktáltunk az Ipoly felé, s az egyetlen kis település, Dolny Bukovec után árnyas-erdős út vezetett a völgyben. Furcsa volt innen az Ipolyhoz érkezni, nem is tudatosult igazán. Az elágazásban már Rárósmúlyad (Múl’a) mellett lobbiztam, és már bátran hangoztattam, hogy van ott egy érdekes, szecessziós templom. Néhány kilométer után be is értünk a településre, amelynek futballpályáján valamilyen gyermeknap-féle zajlott. A központban, a kanyarban nagy zenebona és éneknek tűnő kiabálás hallatszott ki a kocsmából, előtte pedig két fiatal kókadozott egy padon: délben kiütve…

Kilátás a harangtoronyból

Kilátás a harangtoronyból

Izgatottan kutattam szememmel a templomot, amely éppen Rárósmúlyad másik végén állt. Megilletődtem, hogy végre láthatom a már régen „bakancslistás” szecessziós emléket, s nagyon örültem, hogy társaim is rácsodálkoztak az épületre. – Te ezt honnan tudtad? – kérdezték tőlem. – Különösen szeretem a szecessziót… – válaszoltam.

(folytatjuk)

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (6. rész)

Ipolyságtól Alsósztregováig

 

Kutyagyűrűben az ipolysági kempingben

Kutyagyűrűben az ipolysági kempingben

A reggel első lényeges momentumai természetesen a kotyogós körül történtek az ipolysági autós kempingben. A kempinghez tartozó tapintatos kutyusok, már az első felkelőkkel felvették a szemkontaktust… „Egy bolyban” megreggeliztünk a lágy napsütésben, miközben négylábú felvigyázóink már elérhető közelségbe kerültek – közös fotók is készültek. Mielőtt elhagytuk volna a kempinget, a tulajdonos arról mesélt, hogy micsoda élet volt itt a 80-as években… Jó lett volna megélni. Ma az is gondot jelent, hogy a reklámtábláját valahová kitegye, belébotoljon az a néhány vendég.

Ismerős utakon – „diplomás” falvakban

Nekünk viszont ismerős terep következett – 2011-ben már végigtekertük az Ipolyság-Inám szakaszt. Ismét átkeltünk az Ipolyon, hogy annak jobb partján egy seregnyi települést érintsünk. Ipolyság kéttornyú templomnál lemaradtam – csúcsíves bélletes kapuzata azt mutatta, hogy a templom régebbi, mint azt barokkos jegyei mutatják. Premontrei kolostorát a Hont-Pázmány nemzetségbeli Márton bán alapította1237-ben, s ekkor épültek erődítései (valószínűleg kerítőfalai). Az erődített kolostor számos támadást, ostromot állt ki, s a törökök sikertelenül ostromolták meg 1550-ben. Két évvel később már elfoglalták, s csak 1595-ben szabadították fel. Ekkor lebontották korábban már említett erődítéseit, s csak a kolostor és a templom maradt meg – azokat barokk stílusban alakították át. A nemrég helyreállított templom mellett romosodó épület a jezsuita kolostor – több gótikus részlete van.

A 18. századi ellenreformáció során innen Csecsei János és Szodói András prédikátorokat hurcolták el gályarabságra. A város egyébként az első volt azon települések között, amelyeket Csehszlovákia „visszaadott” Magyarországnak 1938-ben.

Tesmágot az országút elkerüli – az egyik Horthy teljesítménytúrán néztünk szét a szép faluban. Az Ipolymenti út szép, hol árnyékos, hol nyílt, de kényelmes, és a lankás dombokról gyakran jó kilátás esik a folyót kísérő vizenyős területekre. 2011-ben Ipolyhídvégen – miközben a régi híd nyomait kerestük -, pogácsával és ásványvízzel kínáltak meg. Aztán megmutatták, ami kerestünk, sőt, a „kézi vezérlésű” mini-kompot is, amit akkor ki is próbáltunk.

Egykor fontos átkelőhely volt (szemben állt Drégely vár), s jelentősége megnövekedésével maga Hunyadi János rendelte el 1449-ben az első híd építését. A régi kőhidat a második világháború végén robbantották fel a németek, s azóta nincs a helyén semmi – a két ország viszonyait tükrözi, hogy az első világháborúig 47 hídon lehetett átkelni az Ipolyon, ma bezzeg… Az igényt a helyi kezdeményezésű, fából épített gyaloghidak jelzik. Ha rendes híd épül, az Szondi György híd lesz – már tervezgetik, bár az Ipoly itt éppen védett területen folydogál… Erre egyébként „diplomás” falvak sorakoznak, mivel a magyaros előtag után ott olvasható a szlovák nad Ipl’om kifejezés, vagyis Ipoly melletti…

Ipolybalogon (Balog nad Ipl’om) sem időztünk, de mindenképpen felhívom a figyelmet a falu előtt álló 13. században emelt templomára – amely azóta minden évszázadban kibővült -, amely arról híres, hogy a Szent Koronát Károly Róbert és Vencel cseh király közötti trónviszály idején – 1304-ben – egy éjszakára itt őrizték. Ennek emlékére 2005. augusztus 14-én a korona egy hű másolatát helyezték itt el, s azóta minden évben megünneplik ezt az eseményt. A templom tornyának csúcsát is egy Szentkorona-másolat díszíti – Mátyás király rendeletére.

A települést elhagyva rendőrautót vettünk észre, mellette álldogáló rendőrökkel. Habár senki sem ivott egy kortyos sem, feszülten, nagyot köszönve tekertünk el előttük, s erre ők szintén magyarul köszöntek vissza.

 

A feltámasztott Pusztatemplom

Ipolykeszit a mesés nevű Nagycsalomja követte, amely egy meglepetéssel szolgált. Az országút mellé egy „pusztatemplom” feliratú táblát állítottak. Nem tudtam róla, így – mivel aznap még nem néztünk meg semmit -, elhatároztam, hogy felkeresem. Erről megoszlottak a vélemények, így aztán a frissen kiásott vízelvezető árok miatt ketten kerékpárral, ketten gyalog vágtunk neki a 200 méteres kitérőnek. Addig ketten a nagy hársfa alatti padon pihentek…

A dombra felérve meg is pillantottuk a romot a napraforgómező melletti erdőszélen. Az érintett ipolybalogival egy időben épülhetett (pogány szláv temetőre), és az egykor ez volt Nagycsalomja temploma. A tatárjárás után újjá kellett építeni, de aztán minden korban „megkapta a magáét” – a stílusokat tekintve. 1868 után – amikor teteje beomlott – már nem használták, s az idővel eltávolodott település is új templomot emeltetett. Annak ellenére, hogy sok jeles ember tudott és írt a régi templomról – amelynek négy mellékoltára, középkori falfestése és kriptája is volt! -, a századforduló körül mégis elhordták a falak jó részét. Az 1940-es években még megvolt faragott reneszánsz déli kapuja.

Micsoda véletlen: éppen az évben fejezték be a munkálatokat! A templom jellegzetes nyugati oromfala mögött a kilátó-szerű karzatot építettek, rendezték a környezetet és felújították Bolgár Gábor alispán, az 1848-49-es honti lovas-nemzetőrség parancsnokának családi síremlékét is, amely több 18-19. századi síremlék egyike.

 

A rántott hús krumplisalátával a túra kiemelkedő kulináris élménye volt...

A rántott hús krumplisalátával a túra kiemelkedő kulináris élménye volt…

Az elénk toppant rántotthús

Elégedetten sétáltunk-gurultunk vissza, majd egy kis pihenőt követően nekirugaszkodtunk a romos – ám megmenthető – gőzmalom téglakéménye és épülete mellett Kóvár felé. A hegyek ugyan eltávolodtak tőlünk, de az Ipolyon túl Balassagyarmat tornyai látszódtak. Pontosan a bíróság, a különös, kör alakú fegyház és börtön teteje, illetve a plébániatemplom tornya. Nagyon érett már egy kávé… Tótgyarmaton, a határátkelőnél elkezdtük válogatni a felmerülő sörözőkből – ez azért, ez emezért nem jó -, de csak haladtunk az 527-esen.. Erdőmeg (Záhorce) hozta meg az áttörést.

A szinte egészen szlovák településen megtaláltuk a kedvünkrevaló, Kozel-emblémás vendéglőfélét, a Pohostinstvo-t (vendégszeretet). Az asszony a pult mögött magyarul válaszolt, mi pedig elkezdtük előadni kávé- és sör igényeinket.  – Van menünk. Ha akarnak, ebédelhetnek. – az asszony ajánlatát nem tudtuk figyelmen kívül hagyni.

– És mi az? – Rántott hús krumplisalátával. – Már meg is feledkeztünk a kávéról, teljesen felvillanyozódtunk. Eszünkbe sem jutott, hogy szembejöhet velünk az ebéd! A sörrel felvezetett étel pedig pompás és kiadós volt. Pont olyanok voltunk, mint hat jóllakott napközis.

 

Egy elhivatott értékmentő

Egy régi kedvencem, Zsély (Zelovce) következett, melynek barokk-klasszicista kastélyát kb. nyolc éve körbejártam. A falu első kereszteződésében előre is hajtottam, hogy a műemlékhez vezessem a csapatot. Csakhogy a többiek megálltak, én pedig várni kezdtem rájuk – így szakadtunk el egymástól. Két nagy kör után a kastély előtt futottam beléjük – ez egyszerűbb is mehetett volna. Meglepetésemre ketten már elmentek a kastélyban lévő Helytörténeti Gyűjtemény kezelőjéért. Ilyen kezdeményezés nem volt! Kis idő múlva – egy autót követve – megjelentek, intettek, mi pedig utánuk vetettük magunkat. A kastély főbejárata előtt Bőhm András mérnök, a helyi gyűjtemények gondozója szállt ki az autóból és nagy igyekezettel kezdett el a zsélyi magyarokról, zsélyi gondokról beszélni. Tagja ő a zsélyi Victoria Kultúregyesületnek is, és remek gondnoka és tárlatvezetője a szomszédban lévő Mikszáth-emlékháznak. Édesapja, Bőhm József nyomdokain jár, aki kezdeményezője és szervezője volt a helyi kulturális életnek, s például a neves színjátszó körnek is. Díszpolgár volt.

A kastély egyik felével – és a nagyteremmel – 1772-ben készültek el, míg a másik szárnyát majdnem száz évvel később építette gróf Zichy Károly. A kastély meglehetősen üres – 1939-ig a Zichy család levéltárának adott helyet, amelyet akkor az Országos Levéltárnak adományoztak. Az utoljára mezőgazdasági szakiskolaként működő kastély egyik szárnyába a helytörténeti gyűjteményt költöztették 2002-ben.

A második világháborúban már a németek is a kastély nagy faajtóit fektették bele a sárba, hogy  járműveik könnyebben járhassanak. – mesélte vezetőnk. – Itt is rebesgetik, hogy volt titkos alagút amelyen ki lehetett jutni titokban az épületből, de ez valószínűleg létezett – vagy létezik? – mert a megadott irányban van elfalazott pincejárat.

 

Böhm András úr, aki még győzi a gyűjtemény bemutatását... Egyívásúak vagyunk...

Böhm András úr, aki még győzi a gyűjtemény bemutatását… Egyívásúak vagyunk…

Rémtörténetek és gazdag gyűjtemény

A kocsibejáróban néhány tucat egér futott szét a szárított magvakról, és felmasíroztunk a lépcsőkön az olajfestékkel kimázolt folyosóra. Itt már régen semmi sem utal főúri lakra. Vezetőnk szót ejtett a nagyterem két különleges cserépkályhájának elkeserítő végéről: az egyikben szórakozásképpen kézigránátot robbantottak, a másikból a bronz lábakat törte ki a lakatos, s az is tönkrement.

A gyűjtemény folyosóján számos foglalkozás, mezőgazdasági munka, vagy a hétköznap paraszti élet tárgyai sorakoztak. A gyűjtemény alapját  – és számszerűleg legnagyobb részét – a közeli avar kori temetők felszínre került anyagának amatőr gyűjtései adják. A ’70-es években a felhalmozott néprajzi és archeológiai tárgyak bemutatására két helyiséget ígértek a „központból”, de mire azok elkészültek, azokat mozgalmi emlékszobáknak adták. Már ekkor méltatlan helyzetbe kerültek a gyűjtemények, majd ide, ami megmaradt.

Szép idők járnak errefelé is: nemrég harmadjára is kirabolták a múzeumot, de nem ám ostoba fajankók: célzottan csak a legértékesebb avar-kori leleteket vittek el… A különböző korokban letelepedett népek, emberek emlékét régi pénzérmék, pattintott kőszerszámok, csontok, ékszerek, használati tárgyak őrzik, de a homokbányából cápafogakat, és egyéb ősmaradványokat is kiállítottak.

Bőhm úr büszkén mutatta be a Zs Nagy Lajos-emlékkiállítást, amelynek ő volt a kezdeményezője. A költő a szomszédos Szklabonya szülötte volt, emellett a Magyar Írószövetség és a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának tagja – újságíróként dolgozott, 2005-ben hunyt el Zsélyen.

Bőhm úr mesélt az „iparos” Zsélyről is, amely részben a kastélyépítésnek köszönhető, mivel a ahhoz mesterembereket hívott letelepedni a Zichy család. Másrészt azért is tudták sokan megvetni a lábukat itt, mert 1863-ban már második tűzvész következett be, amelyben rengeteg jobbágy lett földönfutó. Ezek földjeit jobbára betelepülő szlovák polgárok vásárolták fel, de német területről is sok mesterember érkezett. Zsély gazdag település is volt: volt téglagyára, , víz- és gőzmalma, szén- és sólelőhelye, szőlősei…

A néhány teremben több mesterség tárgyait, késztermékeit mutatják be – kádár, pék, téglavető, kovács, takács, borászat -, a néprajzi gyűjtemény pedig két lakásberendezés-típust ötvöz egy helyiségben a 19-20. század fordulójáról.

„Annak ellenére tesszük, mert néhány év múlva már megint kevesebb lesz abból, amit még meg lehet menteni. A dolgok elvesznek a szemétdombokon és az üzletelőknél s az öregek, akik még emlékeznek a fontos régi dolgokra, pedig kihalnak.” – így vallottak az értékmentők.

Egyikünk így tette fel a kérdést: – Van érdeklődés a gyűjtemény iránt? Lesz, aki folytatja?

– Nincs ki, és nincs kinek… – legyintett keserűen – de reménykedjünk!

 

Szívvel-lélekkel Mikszáthról

Nyolc éve derűsebbeket képzeltem a falak mögé… Kicsit zaklatottan tekertünk ki a faluból. Szklabonya következett, avagy Mikszáthfalva, ahol a Jó palócok és a Tót atyafiak írója nőtt fel. Tudtuk, hogy kevés időnk van, így gyorsan betoltuk a kerékpárokat a csinos emlékház szép udvarára és kértük a belépőket.

Zita asszony, a tárlatvezető izgatottan és nagy örömmel fogadott bennünket – és a tárlatvezetése elején betoppant két hölgyet is. (Ennek eredményeképpen került föl néhány bent készített fotóm az emlékház facebook oldalára, mivel kérte elküldésüket). Mikszáth Kálmán (1847-1910) a nyelvhatáron, Szklabonyán, egy szlovák faluban született és nőtt fel, így jól ismerte a szlovákokat: ugyanolyan jóba volt velük, mint az ő magyarjaival. Gyerekként itt itta magába a parasztok meséit, az „ijedelmes történeteket”, és itt fejlődött ki csodálatos megfigyelőképessége, amely visszaköszönt aprólékos jellemrajzaiban. Itt a kovácsműhely volt a kaszinó, a „klub”, ahol össze- és szétfutottak a hírek, így Mikszáth írásaiban mindig feltűnt egy-egy kovács. Mikszáth – iskolái után – eleinte joggal foglalkozott, s amellett újságírással. Feleségét kétszer vette el, mert első házasságukra a nyomor árnya vetült, mivel az író akkor még nem „futott be”, s szülei is ekkor hunytak el. Miután írásai – és karcolatai – révén sikeres lett, 1882-ben ismét elvette Mauks Ilonát, és végre utolérte a boldogság is.

A Mikszáth-emlékház udvarában

A Mikszáth-emlékház udvarában

Zita asszony olyan átéléssel mutatta be az írót, életét, és családját, hogy mindenkit arra buzdítok: élje át ott – élőben! Igen különös, hogy a 19. század elejéig a család Mixadt-ként írta családnevét! A szemben lévő temetőben máris láthattuk az x-eket. Sajnos bármennyire is szerette tót atyafiait, azok őt nem fogadták be egészen, mivel magyarul írt.

Az emlékház története – szerintem – talányos, mivel az 1968-as évszám mellett ez áll: „Hatósági engedéllyel a tulajdonos lebontja a házat, ahol Mikszáth Kálmán született.” Ennek ellenére az eredetinek megfelelően a házzal szemközt lévő temetőben áll az író húgának, Mariskának a sírköve, amelyet 2014-ben a zsélyi Victoriások készíttettek el.

Jókedvűen, az előadástól felélénkülve intettünk búcsút a kis háznak. A meleg kissé alábbhagyott, és a felhők adta árnyékot örömmel vettük.

 

Szabadságon a fejek

Átpedáloztunk Kiskürtösre, ahol egyre döcögősebben ment a tájékozódás, mivel teljesen rábíztuk magunkat a GPS jelzéseire. A net meg persze akadozott… A legközelebbi kempinget vettük célba Alsósztegován, de addig sok hegyvidéki út volt még hátra… Egy cirkuszsátornál megkezdtük a kikecmergést a völgyből az első erdős dombhátra. Fent a csapat megállt egyet fújni, amikor Karesz barátunk – akinél volt „valódi” térkép -, „akkor, ahogy megbeszéltük: következő falunál balra”-kurjantással lezúdult a völgybe. Ezt nem mindenki halotta… Nemsokára követtük – én utolsóként -, s Nagyhalomnál (Vel’ké Straciny) a többiek keltette huzatban jobbra süvítettünk tovább, lefelé. Gyönyörű út volt erdővel, patakvölggyel, vasúttal (csak egy helyen ült meg a völgyben valami klóros fuvallat), s hat kilométer után megérkeztünk Alsózellőre. Rossz helyre – már érkezett is barátunk telefonja: hol vagytok? A gond – szerintem – leginkább velünk volt, mivel szabadságunkra hivatkozva mindenki kikapcsolta az agyát és nem figyeltünk. Míg tisztáztuk a helyzetet, lefotóztam a település haldokló, barokk Prónay-kiskastélyát. Végóráit élte.

Fújtatva értünk fel Nagyhalomra, ahonnan már kicsit higgadtabban gurultunk le a másik irányba. Ekkor egy sor teherautóba és pótkocsis traktorba botlottunk. Nem tudtuk mire vélni a torlódást, így óvatosan előrearaszoltunk. Úgy nézett ki, hogy a cementgyár küllemű létesítmény silóihoz jöttek. (Arra már nem emlékeztünk, hogy terményt hoztak vagy vittek…) Egyik társunk – elbizonytalanodva az útirányban – óvatosan megszólított egy várakozó sofőrt. – Beszél magyarul? – Hát hogyne! – jött a válasz meghökkenten. A következőkben azonban más területre vetődtünk…

 

Kinevették a fekvőbringát..!

Az késő délután fényeiben felkaptattunk a következő púpra, ahonnan Kishalom bányásztelepülésre gurultunk le. Ezt a pici – szlovákosan modern és négyszögletes – templom előtt kitett bányamozdonyból következtettem ki. De a lakók fogadtatása nem volt kedvünkre való, mivel a fekvő bicikliket látva teli szájjal kacagtak és a legtöbben igen barnák voltak, így a szép környezet ellenére megállás nélkül tekertük ki a könyörtelen, 3 kilométeres emelkedőt. A túloldalon Potor-Nógrádszentpéterre érkeztünk le, ahol hasonló népség fogadott bennünket, harsogó nevetéssel. Afrikai helyzetben éreztük magukat, de a 13. századi (ma) evangélikus templomot, az 1599-ben épített tornyával még lefotóztam, és sietve távoztunk Alsósztegova felé. Az erdős dombok oldalában futó út ezután sem kényeztetett el bennünket, de végül – szürkületben – csak leértünk Sztregovára. Az Aquatermál kempingig még három kilométert szenvedtünk meg – áttekerve a településen -, aztán óvatosan bekukucskáltunk az intézmény kapuján. Sehol egy kapus, egy pénztáros… Sajnos fából is csak egy-kettő volt a nagy placcon. Társaim már negyedórája álldogáltak a kapunál, hátha felbukkan egy alkalmazott, de senki.

– Ha a sátorhely díja kell, majd megkeresnek! – ezzel letámasztottam a bicajom és kikértem a dél óta megérdemelt sörömet… Attila öt perc múlva csatlakozott.

Amikor mindannyian fejben is megérkeztünk sátrainkkal körberaktuk az egyetlen facsoportot, hogy napközben legalább fél napon át árnyékban legyenek. Itt is látszott, hogy a sátrazás már csak nosztalgia a ’80-as évekből – a kemping lakói többnyire a faházakban nyaraltak. Alkonyat körül megvacsoráztunk, és közben sorra elporoszkáltunk zuhanyozni, amely szerencsére nem zsetonos volt.

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (5. rész)

Asszonyvásártól Ipolyságig

 

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Többen zavartalanul aludtuk át az éjszakát – egyesek parázs vitát hallottak szlovákul, amelynek talán mi voltunk a kiváltói. Kellemes szél lengedezett, amikor készülődni kezdtünk a báti tó partján. Úgy döntöttünk, hogy elköszönünk a pecázó „háziaktól” és máshol fogunk – zavartalanul – reggelizni. Hátrahagytuk nekik a temérdek üdítőt. A közeli báti országút szélén – a lekaszált gaz sávjában – álltunk meg reggelizni. A pizzák maradékára meghívtuk az ott keservesen nyávogó apró cicát is.

 

Hontbesenyőd „kastélya”

„Kolostorépület, 13. századi templom” – ezt írtam még otthon Hontbesenyőd (Pecenová) neve mellé, és egyöntetűen döntöttünk „meglátogatásáról”. Mint írták is, valóban több népi lakóház néz a lassan meredekebbé váló főutcára, de én leginkább a kolostorépületet kerestem. Az bizony láthatólag új funkcióját keresi – a zárt kapu mögött elterülő betonos udvart elkezdett begazosodni. A török uralmat követően az épületet – a faluval együtt – a jezsuiták kapták meg, akik 1693-ra felépítették – itt látható – rendházukat késő gótikus stílusban. Napjainkban „kastélyként” is fut, s mint a legtöbb ilyen épület volt már magtár és iskola is… Árkádjai sajnos éppen a másik irányba néznek, az út felől nézve nem túl izgalmas.

A nemrég felújított templom jóval feltűnőbb volt: kapuja alá alig tudtunk feltekerni a meredélyen. Kerítőfalának kapuján lévő szoborfülkékben jelenleg két kicsi szobrocska áll. A 13. század óta szinte minden kor rajta hagyta stílusjegyeit. Körbesétáltuk – élveztük a kilátást is -, majd eldöntöttük, hogy kedvencünk, Asszonyvásár (Bátovce) érintésével haladunk délkelet felé, és mivel kempinggel még egyszer nem akartunk hoppon maradni, Ipolyságig terveztük a napi távot. Nekem nagyon nem tetszett, mivel szinte „hazamentünk” a Felvidék ismeretlen tájairól, de nem volt mit tenni. Gyorsan legurultunk Asszonyvásár két nagy temploma alá, majd dél felé, Zsember (Zemberovce) felé indultunk. Sajnos hiába tértünk be a tegnapi pizza pizzériájának udvarára, kávéval nem tudtak szolgálni…

Szép utunk volt a Selmec-völgyében, erdők, ligetek, zöld dombok között. A zsemberi elágazásban aztán elkerekedett a szemünk: az ott nyíló The Doctor Café csak ránk várt! Senkit nem kellett invitálni – ennyit még nem vártunk az első kávéval..! Hangulatos belső kerthelységének egyetlen hibája csak az volt, hogy egyáltalán nem láttunk rá kerékpárjainkra, de így is jólesett a kényeztetés…

Zsember lakosai szinte csak szlovákok. A falun vezet át az 51-es út, amin alig 300 métert haladtunk, majd letértünk Borfő (Brhlovce) felé. Ekkor kerültük jobb oldalról az ősi Zsembery-kastélyt, amely – állítólag – 16. századi, de ma inkább finoman romantikus stílusa van – egy toronnyal. A helységnévtábla előtt a régi malom mellett hatalmas kőépület csupasz falai meredeztek. Talán magtár volt…

 

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon...

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon…

Borfő – nyakig tufában…

A nap egyik leghosszabb emelkedőjének tetején sokat kárpótolt a kilátás a Selmeci-dombok és hegyek felé. Bát templomai még mindig látszódtak. És akkor lezúdultunk – legtöbbek az ismeretlen cél felé… Nálam a sebességi mámort folyton elnyomja a „felfedezési és a fotózási függőség”, így „kénytelen voltam” megállni Borfőre érve, a meredély közepénél, hogy késő barokk kastélyát szemügyre vegyem. A Körmendy család 1756-re felépített kétszintes úri lak a helyi Széchenyi-terv keretében már új tetőt és vakolatot kapott, de ablakai élettelenül ásítanak bele a Lévai járásba. Érződik, hogy a halálból rángatták vissza – vajon ki vagy mi költözik termeibe? Alatta emelkedik a római katolikus templom – szépen kifestett barokk templom, s utcácskája elején szintén frissen rendbetett kápolnácska áll.

Barátaim ismét az egyik rekumbens szerelésével voltak elfoglalva, mikor utolértem őket. – Láttuk a kastélyt – mondták. – Van itt még látnivaló?

Elmondtam, hogy Borfő tufába vájt lakásairól, lakhelyeiről híres és ugyanott van egy helytörténeti gyűjtemény… Épp befejeztem, amikor néhány métere tőlünk észrevettük a Barsi Múzeum ismertetőtábláját a „barlanglakásokról”– így nem kellett felkeresésükre külön rávenni barátaimat. Szerencsére irányt is mutatott.

Az Árpád-kori eredetű Borfőt két korábbi településrész 1952-es összeolvasztásával alakították ki. Barlanglakásait a felszínen fel sem tűnő andezittufába faragták – láthatólag csak a Sturda-oldalban bukkan elő. (Borfő határában 1964-ig bányásztak andezitet és tufáját.) A néphagyomány és egyes történészek szerint az elsőket a törökök elől menekülő-elbújó lakosok vésték a sziklákba. Bél Mátyás már 1740 körül szemléletesen írt róluk: „a falu szinte összes házát a sziklába vésték, mégpedig a tetőn és a házfalakon kívül ebből a sziklából formázzák ki a házakban található asztalokat és padokat is”.

Többnyire egy lakószobából és az ebből nyíló egy vagy két kisebb kamrából álltak, falukat kimeszelték. Alkalmanként istállót is mélyítettek mellé, és előfordult, hogy ilyen lakás padlójából fúrtak le kutat. A korábban teljes egészében lakhelyként mélyített lakhelyeket ma többnyire garázsnak, kamrának, ólaknak, borospincének használják. Sok esetben még a 20. század elején is éltek ilyen lakásokban. Szerencsére már 1983-ban – népi műemléki rezervátumként – fokozott védettséget kapott, 1993-ban pedig Europa Nostra-díjjal értékelték a 24 barlanglakásból álló együttes állapotát.

 

A borfői skanzen udvara

A borfői skanzen udvara

Tufalakások árnyékában

Már a Sturda utca elején – ahol először letettük kerékpárjainkat – láthattuk az első barlanglakást egy magánporta udvarán, de ott van a többi is, csak eltakarják az eléjük építet garázsok, ólak, vagy éppen a Praga teherautó-matuzsálem…

Valóban kiemelt a védettsége, mert az utcát valami nagyon különleges csillogó-gyöngykavics burkolattal fedték le. Meg kellett érinteni. Jobbra aztán éppen egy emeletes udvart láthattunk, amelynek kétszintes házának alsó szintjét tufába vésték, mint valami lábazatot, az emeletet pedig tipikus nyeregtetős parasztházként ráépítették. Alul is volt, felül is volt udvar – a felsőhöz egy kerülővel lehetett felhajtani. Két színes házacska között nyílt a múzeumi porta, amelynek „ura” egy durva kinézetű idős asszony volt. Nyilván helyi erő volt – a belépő (66 eurocent) vásárlása előtt a befotózást sem vette jó néven. Még itt sem tudtuk „elfogadni” a jegyhez kötött fotózási lehetőséget, amely szerintem agyoncsapja az ihletet.

Az udvar végében egykor két szintet is véstek a tufa falba. Az alsó zárt helységek egyikében egy takaros, cserépkályhás – s nyáron milyen jó hűvös! – szobakonyhát láthattunk berendezve, mellette  egy kamrát – régi eszközökkel, a nyitott oldalú helységben viszont a falu híres kőfaragóinak állított emléket. A kőfejtő- és faragóeszközök mellett egy jellegzetes tufa-sírkő és annak fa-sablonja, illetve egy kő kiskapu avatott be jobban a mesterégbe. A fenti szintre megtört lépcsősoron lehet felmenni, de csak a hangulat miatt – néhány tablót lehet végigolvasni. Kvaterkázásra kiváló hely lenne!

Míg a másik házikó lakószobájába igyekeztünk, egy sereg kisiskolás özönlött az udvarra – a „főnökasszony” előadhatta megát. A szép kis szoba szabadkéményében viszont egy sereg nyüszögő denevért fedeztünk fel. Mások inkább ne lássák meg!

Az utcában még több szebb, vagy leromlott állapotú sziklalakást láttunk – örültünk, hogy megismertük a helyet. Nehezen távoztunk – természetesen ki kellett „kepeszteni” a völgyből. Az útra pincék néztek, a dombtetőn szőlős itta a fényt. Innen hullámvasút-menet indult Cankov felé – áthajtottunk az erdőn, majd Cankov felett megfigyelhettük az aratást. A völgyben az 564-es útba csatlakoztunk, melynek barátságos, fasorral kísért aszfaltsávja végül csak dombhátra csalt minket… Közben leláttunk a kis Bori településre, aztán legurultunk a már ismert (4 éve jártunk erre) Szántóra (Santovka).

 

Szántói mentorunk

Egy életre megjegyeztem, hogy Szántót ásványvize és fürdője teszi ismertté és vonzóvá. Hogy miért? A faluközpontban – ahol az út a patakot keresztezi – egy fémből készült embléma állt, amely feltörő ásványvizet szimbolizálja Santovka-felirattal. Mellette kiszáradt betonmedence éktelenkedik, de az ezek felett domboruló kerek, kb. 4 méter magas mészkődombot már akkor kifejezetten érdekesnek találtam. Enyhe lejtése és szabályossága is valamilyen ásványi lerakódásra utalt. Most úgy gondoltam, megmászom, hátha látok valami újat, és lőn! A travertino dombocska tetején – ahogy végül is lennie kellett – egy másfél méteres kráter mélyült, utalva a vízkitörésre… Máris jobban érdekelt a fürdő és vize! …de eljött az ebéd ideje is, és hanyagoltuk volna a vágódeszkás kosztot… Úgy emlékeztem, hogy a termálfürdő bejáratánál büfék sorakoznak. Nosza, hagytuk is a közeli pizzériát – a pizza mindenkinek a könyökén jött már ki -, és útmutatásom szerint továbbtekertünk. De van úgy, hogy csal az emlékezetem: a visszafogott bejáratnál nem volt semmilyen büfé – csak a benti étterem reklámtáblája -, így forrongni kezdett a „nép”. Nem terveztük fürdeni, úgy pedig zavart a belépődíj megfizetése – a benti elköltött ebéden túl. Ekkor nem várt segítség érkezett. Egy 60 év körüli házaspár sétált ki éppen a kapun – kerékpárjaink közé. Meghallották, hogy magyarul tanakodunk.

– Honnan jöttek? Merre mennek? – tette föl első kérdéseit a hölgy, mert férje – ki szlovák volt – csak folyamatosan mosolygott. Egy kiadós beszélgetés után – melyben helyet kapott a dilemmánk, a szlovák-magyar viszony, valamint a világbéke is -, önkéntes pártfogónk felajánlotta, hogy, a fürdő igazgatójánál – aki kedves ismerőse – „intéz” számunkra kedvezményes jegyet! – Ki kell próbálniuk! Remek a víz! – indokolta.

Abban a percben odagördült az emlegetett igazgató autója, a hölgy beszólt neki az ablakon, és kaptunk egy árat közösen. Micsoda felhajtás hat magyar biciklisért! Elbúcsúztunk és betoltuk a járgányokat a fürdőbe.

 

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre...

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre…

A dermesztő termálvíz

Alig tettük le a bicikliket, máris ott ültünk a napernyők alatt. Sajnos csak kommersz – minden helyi jellegzetességet nélkülöző – ételeik voltak. Éppen elkezdtük volna 2-3 nyelven rendelni és kérni a malo és velka pivót, amikor nevetve megszólalt a pincér lány – a fiú mellett -, hogy ő magyar, és ezzel le is váltotta a srácot… A jóleső ebéd után aztán átöltöztünk – a kihasználatlan kiszolgálóhelységek egyikében – és lelibegtünk a víz felé. A víz vastag sugárban zubogott az 50 méteres medencébe, amely nagyon hívogatott – nem sokan úszkáltak benne. Igen, mivel – termál ide vagy oda – dermesztő élmény volt még belelépni is! Állítólag 26 fokos… Mozgásszervi, szív- és érrendszeri, illetve reumatikus panaszok enyhítésére alkalmas – elsősorban.

Szántó ásványvize a 16. századtól ismert – 1578-tól említik meg. Gyógyító hatását eképpen ecsetelte Fényes Elek földrajzi író a 19. század közepe táján: „Határjában több ásványos vizek találtatnak mellyek még vegytanilag meg nem vizsgáltattak… Savanyu vizét hasznosnak tartja a köznép a gyermek giliszták ellen… …A forrást az apátságtól Konkoly-Thege Sándor bérli…”

Konkoly-Thege család sarjának, Miklósnak a nevével már találkoztunk ógyallai megállónknál, a ciszterci apátság pedig azért érdekes, mert romjai a falu szép barokk temploma mellett roskadoznak. A 18. században emelték mindkettőt. A vizet egyébként a mai napig palackozzák „Santovka” néven, és több nemzetközi kiállításon nyert már érmeket.

A patak felé – de már kerítésen kívül -, meredeken szakad le a part. Az oldalt jócskán befedte már a meszes ásványkiválás. Ezt kiaknázandó, ezen az oldalon lépcsőzetes tetarátákat építettek, amelyek falait már bekérgezte az ásványvíz. A medence partjáról pedig a domb felé nézve észrevehető egy hasonlóan kerek, szabályos domb a szolgáltatóház mellett, amely jóval régebbi források felbukkanását jelzik.

 

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén...

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén…

Érkezés az Ipoly völgyébe

A felüdülés garantált volt a hűs vízben – kicserélődve léptünk neki a pedálnak, a kellemes délutáni napfényben. Deméndnél kereszteztük a 75-ös utat, majd a késő barokk templom alatt Százd (Sazdice)  felé indultunk. A deméndi templom az ősi gótikus templom felhasználásával épült meg. A dombtetőn az egykor volt Hébec település templomát a 11. században emelték, ám azóta a 18. században és 2008-ban is újjá kellett építeni.

Vártam már Százd kis 13. századi eredetű templomát, amelyet a 14. században késő gótikus stílusban átépítettek. Ekkor festette freskóit Nicolo di Tomasso, s ezekből még van itt-ott mutatóba. Eredetileg a premontreiek kolostortemploma volt, de az még a tatárjárás során elpusztult – csak a 19. században kerültek elő romjai. Százdot szlovákok magyarok lakják – fele-fele arányban.

Százdot szép, nagy, lombos fákkal beárnyékolt úton hagytuk el, s amikor felértünk az első dombtetőre szemünkkel végigsimogathattuk a régi jó ismerős, a Börzsöny erdős vonulatát. Kettőnk között az Ipoly völgye frissebb zöldje díszlett. Ipolyvisknél kereszteztük a határfolyót, majd a nagy melegben beértünk Ipolyságra. Gyorsan átvágtunk a belvároson – ahol 2010-es árvízkor kétéltű járműveket is fotóztam a főtéren – és a határ felé átpedáloztunk Homok városrészbe. Már úgy éreztem haza is értünk Kismagyarországra, mivel az ipolysági Autó Kemping már az Ipolyon innen volt!

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben...

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben…

Megkönnyebbülve gurultunk át a jobb napokat is megélt intézmény kapuja alatt. Én már az első bungallóknál felélénkültem, mert a székek asztalok álltak ott napernyők alatt. – Nyilván van büfé! – vidultam, de hiába: csak díszlet volt. Csak a nagy faházak egyike volt kiadva aratómunkásoknak… Az egész, sokféle fával beárnyékolt terület a miénk volt, de kaptunk két nagyon finoman kajáért ácsingózó kutyát. A világért sem tolakodtak volna! Mielőtt a nap a földet súrolta volna, Karesz barátommal parázs vitát folytattunk (az üres kempingben) a sátor helyének és felállításának pontos ismérveiről, és mindkettőnk nyert is egy-egy futamot. Ezután egy különítmény elment bevásárolni, s az eseménytelen, szabad félórában az egyik gumipókomat szabadíthattam ki az olajos fogaskerekek közül… A vacsorát már bemosakodva, remek sörökkel fejeltük meg, de voltak köztünk Radler-kedvelők is. Kár, hogy nemcsak a zuhanyozáshoz, de a wc-öblítéshez is alig-alig volt víz… Legalább jó helyen voltunk.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (4. rész)

A Malcomes-kastély szomorú maradéka...

A Malcomes-kastély szomorú maradéka…

Koltától Asszonyvásárig

 

Koltát sem volt könnyű elhagyni – az a kaptató sem volt rövid. A szomszédos völgyben meredező, tető nélküli hodályok maradéka a nemrég kivégzett mezőgazdaságról tanúskodott… A tarlón forgolódó traktor vígan kavarta a port – nekirugaszkodtunk. A fárasztó hullámvasutazást kamikáze ereszkedés követte Csekére (Caka). Közben eszméltem rá, hogy éppen Alsóárma (Arma) felé haladunk a 75-ös országúton, amely kistelepülésről már több napja lemondtam, miután kerülni akartuk az országutakat…

 

Báró Malcomes és a huszárok

Csekére le, Csekéből fel, és ezzel eljöttek a délután legszebb fényei: dél felé, a Burdáig, a Gerecséig hatalmas területre láttunk le, repce- és rozstáblákra, fasorokra, ligetekre. Ekkor szúrt szemet nekem egy furcsa építmény az úttól balra, a gyümölcsfák között. Az alsóármai Malcomes-kastély maradványai! Hát útbaejtettük! Alig hittem el. Az a báró Malcomes Béla kezdte építtetni 1920-ban, aki könyvet írt Skóciai Szent Margit életéről. Szent István unokája című könyve 1938-ban jelent meg. Az eklektikus stílusú kastély befejezése előtt a báró csődbe ment, s 1934-ben Hecht Imre fejeztette be. Sajnos 1945-ben a szovjet csapatok elhozták a „sötét újkort”, s a háború után a különleges formavilágú kastélyt – a homlokzat kivételével – lebontották építőanyagnak…

 

Néhányan kitérőt tettünk az „egytucatházas” egykori majorba és megnéztük az áthatolhatatlan bozótos ölelte torzót. Amint – utólag – a világhálón láttam, 2007-ben még kétszer ilyen széles volt a homlokzat-maradék! Kinek kell ez a régi tégla?

A többiek a szomszédos Nagysallón (Tekovské Luzany) vártak be minket. Itt egy parkban álló obeliszket szúrtam ki, amelyen nagy meglepetésemre a nagysallói ütközet emlékének 1876-os szövegezését olvashattam. Még az obeliszk körötti lángnyelves kerítőoszlopok is eredetinek tűntek. – Gyertek, érdemes megnézni! – hívtam barátaimat. – Majd megnézzük a képeidet! – jött a válasz.

Bár a híres ütközetben a császáriak visszavonultak, a temetőben lévő síremlék alatt 700 honvéd nyugszik. A falu központjában impozáns emlékmű áll a nagy háborúk falubéli áldozatainak, de emellett Nagysalló magyar lakóinak zömét 1945-48 között ki is telepítették Magyarországra, így ma a lakosságnak csak a harmada magyar.

 

A csodálatos Garam partján - közel a kempinghez

A csodálatos Garam partján – közel a kempinghez

Fürödtünk és befürödtünk…

12 hosszú kilométer várt ránk kiszemelt kempingünkig. A táv nagy részén nem is kaptunk árnyékot, lábfejem, térdem, kézfejem pirosra pirult. Végre kereszteztük a zselízi 76-os utat, majd áthajtottunk a Garamon és megérkeztünk Garamszentgyörgyre (Jur nad Hronom). Az aszfalt és minden üvegfelület a szemünkbe verte a vakító napfényt, s el is hajtottunk a kemping tábla mellett. Ennek volt „köszönhető”, hogy formái miatt feltűnt a 13. században épült, s aztán gótikus stílusban átépített, kibővített római katolikus templom. A tábla adta biztos irány aztán később elveszett, s le-föl tekeregtünk a folyóparton, a poros úton. Végül csak meglett, és betértünk a nyárfaerdőbe telepített, kis kempingbe, amely jobban „épít” a kajakosokra, kenusokra, mint a kerékpárosokra. 81 kilométer letekerése után csak a Garam hűs vizébe vágytam – még alkonyat előtt. De lám, ami fotón érdekes, nem éppen alkalmas a fürdésre: a Garam épp ezen az oldalon volt sekély, így a guggolós fürdés után elterültünk a vízben – a víz épp hogy ellepett bennünket. Volt mit hűteni rajtunk! Aztán jött a sátorverés, a zsetonos zuhanyozás…

A várva (délelőtt óta) várt ebéd-vacsora viszont tovább késett. Az egyik kempingvezető a helyi pizzériába hívott bennünket – ami jól hangzott -, így hagytuk a gyorsan elérhető saját ennivalót. Ám annak ellenére, hogy már rendeléskor közöltük: farkaséhesek vagyunk, legalább egy órát iszogattunk, míg végre – tíz után – ehettünk.

 

Léva bevétele és annak böjtje

Az éj során egyikünket sem tudta zavarni az a „kivert” kutya, amelyik keservesen vonított reggelig a szomszédos portán. A reggelihez „volt szerencsénk” egy „tábori” asztalhoz, amelyet körülülhettünk és kényelmesen kávézhattunk – többünk előző nap kimosott ruhadarabjait ekkor még finom szellő lengette. Nemsokára összepakolva, felsorakozva bámultuk a kapuban a távozó kajakosokat. Léva városkája felé iramodtunk, illetve csak szerettünk volna, mivel az északnyugati szél egyre erősödött, és ez beárnyékolta kedvünket. Emellett kényelmetlen forgalom is zavart bennünket, pedig negyedrangú utacskát választottunk. Míg mi állhatatosan morzsoltuk fel a távot, az okosabb kerekeseket kerékpárút örvendeztette a Garam-parton – tudtuk meg később. A városba jutáshoz már jól jött a GPS – a lévai halastó érintésével, a magasban futó távhővezeték és a lakótelep „árnyékában áttörtük a lévaiak vonalait”. „A jövőben kerüljünk el minden várost!” – fakadt ki Karesz.

Léva nagy parkjában - amikor és ahol defektet kaptunk...

Léva nagy parkjában – amikor és ahol defektet kaptunk…

Jó félóra múlva Léva nagy parkjához érkeztünk. A begurulás jóleső lélegzetvételhez juttatott bennünket, de a sóhaj már Karesz barátunk rekumbensének gumijából jött, mivel üvegcserépbe hajtott. Legalább jó helyen. A szép park közepén elterülő tó melletti étterem teraszánál kellemes hely kínálkozott lebonyolítani a szerelést… A szeles kecmergés után hajlottunk a „jóra”. Telefoncsodánk megmutatta a legközelebbi bicajos boltot is, mi pedig – néhányan – az itallapot böngésztük és drukkoltunk a szerelőknek. A park legnagyobb katona-szobra nem is lehetett volna más, mint a hős Stefaníké, a szlovákok fő nemzeti hőséé.

 

Az ellenreformáció és a várostüzek

Mikor mindenkinek „megvolt minden kereke”, a kerékpárbolt-keresőket kértük föl kalauzolásra. A park sarkánál az útnak is nevet adó malom emelkedett, amely már – láthatóan – nem az eredeti funkciót tölti be: boltok, bowling club és hasonlók amortizálják. A malomárok vize ellenben még mindig átfolyik az épület alatt, vizében ott áll a vízmérce és a gallyszűrő.

Egy hatalmas modern kockaépület után a barokk stílusú református, és a kéttornyú katolikus templom elé értünk. Az egytornyú református templom minden háborúnak adott egy harangot – beolvasztani… Előtte egy dombormű díszlett, amelyet ez évben, 2016-ban avattak az erőszakos ellenreformáció két áldozatának, Czeglédy Péter és Rimaszombati Kis János gályarab-prédikátorok emlékének. Tudniillik, a 16. században a Császári Kamara igyekezett visszaszorítani a Magyarországon nagy teret nyert reformációt. 1673-ban koncepciósnak mondható perbe fogtak 300 protestáns lelkészt és tanítót, akik közül 93 a biztos halál lehetősége ellenére sem tagadta meg vallását. Rájuk végül „csak” hosszú börtönévek, vagy akár gályarabság várt – vagyonelkobzással. A templomban a Beneš-dekrétumok miatt deportált, illetve kitelepített magyarok emlékének is avattak emléktáblát.

Római katolikus templomának elődjei számtalanszor leégtek – az 1696-os tűz után egy toronnyal, az 1786-os után Eszterházy Miklós szintén egy, majd – miután 1808-ban megint leégett – 1902-ben végre két toronnyal építették újjá. Ekkor került a homlokzatára Szent László király szobra. (1777-től 1978-ig minden május 3-án – Szent Rókus napján – ünnepi körmenet vonult a szent szobrához, aztán a hatalom eltüntette azt…)

 

Dobó itt is volt kapitány…

A Szent Mihály utcán (a középkori főutcán) át aztán a várbejáróhoz érkeztünk (később bosszankodtunk, hogy véletlenül elkerültük a belváros magját), ahol egy magyar nyelvű információs tábla is állt. Így tudtuk meg azt, hogy az egykori piarista gimnáziumban – amely pont 1919-ig működött Léván – végzett Kittenberger Kálmán Afrika-kutató, a város szülötte. Balra az ide száműzött Szentháromság oszlop, előttünk pedig a Dobó István építtette reneszánsz várkastély épülete állt, amely a 13. századi eredetű, a mocsárral körülvett trachit sziklára emelt erődítmény legnagyobb épülete. A vár első ura Csák Máté volt, a századok alatt pedig számtalan ostromot kiállt és rengetegszer cserélt tulajdonost. 1558-tól Dobó István várkapitány erősítette meg, majd fiának veje, Kolonich Sigfrid ölte bele vagyonát. A korszerűsített vár aztán 1663-ban harc nélkül került a törökök kezére. A végvárat a visszavonuló kurucok robbantották fel 1708-ban, hogy ne kerüljön labanc kézre.

A feltöltött várárok ma park, s ezen át kerítéssel határolt út vezet a szűk várkapuba. A várudvarra érve kellemesen csalódtam, mert nem volt belépő, és íme, a vár körbenézhető! Bár tábla tiltja, megmásztam az alsó vár falainak tetejére vezető dombokat. Sajnos nem sok látszik a 16. századi, vakolatlan erődítésekből – magas fű és bokrok nőtték be azokat -, a felső vár romjaira felmászni még veszélyes is. Azért megpróbáltuk… A felső vár egy mindössze 50×12 méteres sziklaplatóra épült.

A nyugati oldalon álló Kapitány ház és a várkastély 1958 óta a Bars Megyei Múzeumnak ad helyet, a rotunda nevű kerek toronyban – amely rövid ideig dzsámi is volt – kávézót rendeztek be. Míg a lányok (jól kifigyelték) elmentek gyrosért, addig mi a „hazai” útravalót pusztítottuk ebédül. Helyi „jellegzetesség”, hogy a vár felett emelkedő, nemrég felújított Kálváriához az Engels Frigyes utcán lehet feljutni…

 

Egy szeles vargabetű

Kipihenve indultunk északi irányba, ami eleinte elég körülményes volt. Az útszélen meghúzódó kerekezés és járda-döcögés után végre Berekalja (Podluzany) felé taposhattuk a pedált. A szél enyhült kissé, nagyobb gond volt megindokolni, érdemes-e Garamtolmács Garam fölé emelkedő szikláit megkeresni és szétnézni róluk. Olvastam is a jó kilátásról, és fotón is láttam, de kételkedve fogadták a kitérőt. Garamkeszinél (Hronské Kosihy) le is mondtam a vezetésről, ennek ellenére mentünk tovább. Az nem is volt egyszerű, ugyanis Csejkőtől (Cajkov) szembeszelünk volt, Garamszőlősnél (Rybník nad Hronom) – melynek szlovák neve kb. „Garamhalas”, de szőlő van a címerében – pedig gyárkapuba torkollott a GPS-en jelzett rövidítő-út. Az portásasszony természetesen magyarul közölte a tényt. A kapuntúl láthattuk az 500 méterre lévő túlsó kaput… Jött a kerülő, és egy forgalmas-veszélyes útra fordultunk a gyár háttere előtt, majd egy vasúti átkelő következett… aztán egy egyre elhagyatottabb köves út az első selmeci hegy tövébe, majd behajtani tilos táblák, és a vég. Valahol egy turistajelzés vezethet fel… – visszafordultunk. Kareszen épp, hogy át nem hajtott egy teherautó…

Felszabadultan tekertünk vissza – hátszéllel – Csejkőig, majd a Selmeci-hegyek alatt a többszörösen összetett Garamújfaluig (a szlovák neve túl hosszú). Éppen Csejkőn ígértette meg velünk Karesz ismét, hogy – ugyan már – tekerjünk megállás nélkül egy órát… Az út azonban Csejkőtől hosszú-sunyi emelkedőbe váltott, és mire felértünk, elfelejtettük az ígéretet – Garamújfaluba hosszú, nyílegyenes, enyhe lejtő vezetett, ami még a településen is vad tekerésre ösztönözte a csapattagokat. Közben rávettem Attilát egy kofolás megállóra. Persze a bennünket beérő társaink is mosolyogva csatlakoztak – néhányunk két korsóval is lehúzott. Húsz perc sem volt azaz óra.

 

Asszonyvásár meglepetései

Asszonyvásár/Bát felé menet... Már látható a két templom

Asszonyvásár/Bát felé menet… Már látható a két templom

A határban ismét elhagytunk egy tsz roncsot, majd a Selmeci-hegyek közé befurakodó, patakokkal felszabdalt dombvidékre értünk – a gyümölcsfákkal kísért útról körbenézve mindenfelé gyönyörű, kékes hegyvonulatokat láttunk, a lapos dombok tetején takarmánynövény- és gabonatáblák terültek el. Észak felé, előttünk egy hatalmas neogótikus templom fehérlett, amely mellett egy alig alacsonyabb, zömök templomtorony jelzett egy jelentősebb települést. Csak nem egy bányavároska? – gondoltam. Minden jel arra mutatott…

Bátról (Bátovce) – gondolom – nem sokan hallottunk. Korábban viszont Asszonyvásár volt a neve (német neve Frauenmarkt). Az 1000 körül alapított Bát fénykora a 11-14. században volt, amikor német telepesek érkeztek, s közben bányavárossá fejlődött. Zömök barokkos Szent Márton temploma 11. századi eredetű, amelyet kétszer is átépítettek, hatalmas evangélikus temploma pedig 1873-ban épült fel – nemrég renoválták, azért villog. Az 1910-ben 1350 – főleg szlovák – lakost számláló település hogyan építtethetett egy ekkora templomot? Gazdag lehetett az építtető!

Felfedezésünktől megilletődve jártuk körbe – egy lélek sem mozdult. A parókia falusi-barokkos árkádjai gyönyörű virágoskertre néztek, a felborogatott leanderek a napközbeni szélre emlékeztettek. Úticélunk a hontbesenyődi (Pecenice) víztározó volt, amely partján kempinget jelölt a GPS. A régi, alápincézett házacskák előtt legurulva azonnal – figyelmetlenül – kétfelé váltunk. Amíg összeverődtünk, krbejárhattam Asszonyvásár barokk kőhídját, amely 1766-ban épült a Selmec-patakon. Három nyílását nem is óvhatná más szent szobra, mint Nepomuki Szent Jánosé…

Táborverés a Báti-tó partján

Táborverés a Báti-tó partján

A tó partját – természetesen – csak a másik végéről lehetett megközelíteni, de a sátorverés órájához közeledve nemsokára kiderült, hogy a kemping nem létezik! Vagy tévedés volt, vagy évek óta megszűnt. Egyetlen épkézláb megoldásunk – hatan lévén – az volt, hogy bekéreckedtünk egy telekre. Be is sétáltunk egy helyre egy társasághoz, ahol megint csak akadt egy magyar – Józsi! Mivel estére csak két horgász maradt, úgy gondolták (velünk együtt), hogy elférünk a másik szélen, így gyorsan tábort ütöttünk, majd én fürdeni, három fiú pedig inni-ennivalóért kerekezett. Jól döntöttem, hogy nem vártam meg visszatértüket és megvacsoráztam: több órával később jelentek meg 10 liter üdítővel, és négy pizzával. Ők már fogyasztottak…