Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (5. rész)

Asszonyvásártól Ipolyságig

 

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Hontbesenyőd templomának kerítőfal-kapuja

Többen zavartalanul aludtuk át az éjszakát – egyesek parázs vitát hallottak szlovákul, amelynek talán mi voltunk a kiváltói. Kellemes szél lengedezett, amikor készülődni kezdtünk a báti tó partján. Úgy döntöttünk, hogy elköszönünk a pecázó „háziaktól” és máshol fogunk – zavartalanul – reggelizni. Hátrahagytuk nekik a temérdek üdítőt. A közeli báti országút szélén – a lekaszált gaz sávjában – álltunk meg reggelizni. A pizzák maradékára meghívtuk az ott keservesen nyávogó apró cicát is.

 

Hontbesenyőd „kastélya”

„Kolostorépület, 13. századi templom” – ezt írtam még otthon Hontbesenyőd (Pecenová) neve mellé, és egyöntetűen döntöttünk „meglátogatásáról”. Mint írták is, valóban több népi lakóház néz a lassan meredekebbé váló főutcára, de én leginkább a kolostorépületet kerestem. Az bizony láthatólag új funkcióját keresi – a zárt kapu mögött elterülő betonos udvart elkezdett begazosodni. A török uralmat követően az épületet – a faluval együtt – a jezsuiták kapták meg, akik 1693-ra felépítették – itt látható – rendházukat késő gótikus stílusban. Napjainkban „kastélyként” is fut, s mint a legtöbb ilyen épület volt már magtár és iskola is… Árkádjai sajnos éppen a másik irányba néznek, az út felől nézve nem túl izgalmas.

A nemrég felújított templom jóval feltűnőbb volt: kapuja alá alig tudtunk feltekerni a meredélyen. Kerítőfalának kapuján lévő szoborfülkékben jelenleg két kicsi szobrocska áll. A 13. század óta szinte minden kor rajta hagyta stílusjegyeit. Körbesétáltuk – élveztük a kilátást is -, majd eldöntöttük, hogy kedvencünk, Asszonyvásár (Bátovce) érintésével haladunk délkelet felé, és mivel kempinggel még egyszer nem akartunk hoppon maradni, Ipolyságig terveztük a napi távot. Nekem nagyon nem tetszett, mivel szinte „hazamentünk” a Felvidék ismeretlen tájairól, de nem volt mit tenni. Gyorsan legurultunk Asszonyvásár két nagy temploma alá, majd dél felé, Zsember (Zemberovce) felé indultunk. Sajnos hiába tértünk be a tegnapi pizza pizzériájának udvarára, kávéval nem tudtak szolgálni…

Szép utunk volt a Selmec-völgyében, erdők, ligetek, zöld dombok között. A zsemberi elágazásban aztán elkerekedett a szemünk: az ott nyíló The Doctor Café csak ránk várt! Senkit nem kellett invitálni – ennyit még nem vártunk az első kávéval..! Hangulatos belső kerthelységének egyetlen hibája csak az volt, hogy egyáltalán nem láttunk rá kerékpárjainkra, de így is jólesett a kényeztetés…

Zsember lakosai szinte csak szlovákok. A falun vezet át az 51-es út, amin alig 300 métert haladtunk, majd letértünk Borfő (Brhlovce) felé. Ekkor kerültük jobb oldalról az ősi Zsembery-kastélyt, amely – állítólag – 16. századi, de ma inkább finoman romantikus stílusa van – egy toronnyal. A helységnévtábla előtt a régi malom mellett hatalmas kőépület csupasz falai meredeztek. Talán magtár volt…

 

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon...

Egy csinos kis borfői tufalakás. Amolyan garzon…

Borfő – nyakig tufában…

A nap egyik leghosszabb emelkedőjének tetején sokat kárpótolt a kilátás a Selmeci-dombok és hegyek felé. Bát templomai még mindig látszódtak. És akkor lezúdultunk – legtöbbek az ismeretlen cél felé… Nálam a sebességi mámort folyton elnyomja a „felfedezési és a fotózási függőség”, így „kénytelen voltam” megállni Borfőre érve, a meredély közepénél, hogy késő barokk kastélyát szemügyre vegyem. A Körmendy család 1756-re felépített kétszintes úri lak a helyi Széchenyi-terv keretében már új tetőt és vakolatot kapott, de ablakai élettelenül ásítanak bele a Lévai járásba. Érződik, hogy a halálból rángatták vissza – vajon ki vagy mi költözik termeibe? Alatta emelkedik a római katolikus templom – szépen kifestett barokk templom, s utcácskája elején szintén frissen rendbetett kápolnácska áll.

Barátaim ismét az egyik rekumbens szerelésével voltak elfoglalva, mikor utolértem őket. – Láttuk a kastélyt – mondták. – Van itt még látnivaló?

Elmondtam, hogy Borfő tufába vájt lakásairól, lakhelyeiről híres és ugyanott van egy helytörténeti gyűjtemény… Épp befejeztem, amikor néhány métere tőlünk észrevettük a Barsi Múzeum ismertetőtábláját a „barlanglakásokról”– így nem kellett felkeresésükre külön rávenni barátaimat. Szerencsére irányt is mutatott.

Az Árpád-kori eredetű Borfőt két korábbi településrész 1952-es összeolvasztásával alakították ki. Barlanglakásait a felszínen fel sem tűnő andezittufába faragták – láthatólag csak a Sturda-oldalban bukkan elő. (Borfő határában 1964-ig bányásztak andezitet és tufáját.) A néphagyomány és egyes történészek szerint az elsőket a törökök elől menekülő-elbújó lakosok vésték a sziklákba. Bél Mátyás már 1740 körül szemléletesen írt róluk: „a falu szinte összes házát a sziklába vésték, mégpedig a tetőn és a házfalakon kívül ebből a sziklából formázzák ki a házakban található asztalokat és padokat is”.

Többnyire egy lakószobából és az ebből nyíló egy vagy két kisebb kamrából álltak, falukat kimeszelték. Alkalmanként istállót is mélyítettek mellé, és előfordult, hogy ilyen lakás padlójából fúrtak le kutat. A korábban teljes egészében lakhelyként mélyített lakhelyeket ma többnyire garázsnak, kamrának, ólaknak, borospincének használják. Sok esetben még a 20. század elején is éltek ilyen lakásokban. Szerencsére már 1983-ban – népi műemléki rezervátumként – fokozott védettséget kapott, 1993-ban pedig Europa Nostra-díjjal értékelték a 24 barlanglakásból álló együttes állapotát.

 

A borfői skanzen udvara

A borfői skanzen udvara

Tufalakások árnyékában

Már a Sturda utca elején – ahol először letettük kerékpárjainkat – láthattuk az első barlanglakást egy magánporta udvarán, de ott van a többi is, csak eltakarják az eléjük építet garázsok, ólak, vagy éppen a Praga teherautó-matuzsálem…

Valóban kiemelt a védettsége, mert az utcát valami nagyon különleges csillogó-gyöngykavics burkolattal fedték le. Meg kellett érinteni. Jobbra aztán éppen egy emeletes udvart láthattunk, amelynek kétszintes házának alsó szintjét tufába vésték, mint valami lábazatot, az emeletet pedig tipikus nyeregtetős parasztházként ráépítették. Alul is volt, felül is volt udvar – a felsőhöz egy kerülővel lehetett felhajtani. Két színes házacska között nyílt a múzeumi porta, amelynek „ura” egy durva kinézetű idős asszony volt. Nyilván helyi erő volt – a belépő (66 eurocent) vásárlása előtt a befotózást sem vette jó néven. Még itt sem tudtuk „elfogadni” a jegyhez kötött fotózási lehetőséget, amely szerintem agyoncsapja az ihletet.

Az udvar végében egykor két szintet is véstek a tufa falba. Az alsó zárt helységek egyikében egy takaros, cserépkályhás – s nyáron milyen jó hűvös! – szobakonyhát láthattunk berendezve, mellette  egy kamrát – régi eszközökkel, a nyitott oldalú helységben viszont a falu híres kőfaragóinak állított emléket. A kőfejtő- és faragóeszközök mellett egy jellegzetes tufa-sírkő és annak fa-sablonja, illetve egy kő kiskapu avatott be jobban a mesterégbe. A fenti szintre megtört lépcsősoron lehet felmenni, de csak a hangulat miatt – néhány tablót lehet végigolvasni. Kvaterkázásra kiváló hely lenne!

Míg a másik házikó lakószobájába igyekeztünk, egy sereg kisiskolás özönlött az udvarra – a „főnökasszony” előadhatta megát. A szép kis szoba szabadkéményében viszont egy sereg nyüszögő denevért fedeztünk fel. Mások inkább ne lássák meg!

Az utcában még több szebb, vagy leromlott állapotú sziklalakást láttunk – örültünk, hogy megismertük a helyet. Nehezen távoztunk – természetesen ki kellett „kepeszteni” a völgyből. Az útra pincék néztek, a dombtetőn szőlős itta a fényt. Innen hullámvasút-menet indult Cankov felé – áthajtottunk az erdőn, majd Cankov felett megfigyelhettük az aratást. A völgyben az 564-es útba csatlakoztunk, melynek barátságos, fasorral kísért aszfaltsávja végül csak dombhátra csalt minket… Közben leláttunk a kis Bori településre, aztán legurultunk a már ismert (4 éve jártunk erre) Szántóra (Santovka).

 

Szántói mentorunk

Egy életre megjegyeztem, hogy Szántót ásványvize és fürdője teszi ismertté és vonzóvá. Hogy miért? A faluközpontban – ahol az út a patakot keresztezi – egy fémből készült embléma állt, amely feltörő ásványvizet szimbolizálja Santovka-felirattal. Mellette kiszáradt betonmedence éktelenkedik, de az ezek felett domboruló kerek, kb. 4 méter magas mészkődombot már akkor kifejezetten érdekesnek találtam. Enyhe lejtése és szabályossága is valamilyen ásványi lerakódásra utalt. Most úgy gondoltam, megmászom, hátha látok valami újat, és lőn! A travertino dombocska tetején – ahogy végül is lennie kellett – egy másfél méteres kráter mélyült, utalva a vízkitörésre… Máris jobban érdekelt a fürdő és vize! …de eljött az ebéd ideje is, és hanyagoltuk volna a vágódeszkás kosztot… Úgy emlékeztem, hogy a termálfürdő bejáratánál büfék sorakoznak. Nosza, hagytuk is a közeli pizzériát – a pizza mindenkinek a könyökén jött már ki -, és útmutatásom szerint továbbtekertünk. De van úgy, hogy csal az emlékezetem: a visszafogott bejáratnál nem volt semmilyen büfé – csak a benti étterem reklámtáblája -, így forrongni kezdett a „nép”. Nem terveztük fürdeni, úgy pedig zavart a belépődíj megfizetése – a benti elköltött ebéden túl. Ekkor nem várt segítség érkezett. Egy 60 év körüli házaspár sétált ki éppen a kapun – kerékpárjaink közé. Meghallották, hogy magyarul tanakodunk.

– Honnan jöttek? Merre mennek? – tette föl első kérdéseit a hölgy, mert férje – ki szlovák volt – csak folyamatosan mosolygott. Egy kiadós beszélgetés után – melyben helyet kapott a dilemmánk, a szlovák-magyar viszony, valamint a világbéke is -, önkéntes pártfogónk felajánlotta, hogy, a fürdő igazgatójánál – aki kedves ismerőse – „intéz” számunkra kedvezményes jegyet! – Ki kell próbálniuk! Remek a víz! – indokolta.

Abban a percben odagördült az emlegetett igazgató autója, a hölgy beszólt neki az ablakon, és kaptunk egy árat közösen. Micsoda felhajtás hat magyar biciklisért! Elbúcsúztunk és betoltuk a járgányokat a fürdőbe.

 

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre...

Magyar pincérlány sietett a segítségünkre…

A dermesztő termálvíz

Alig tettük le a bicikliket, máris ott ültünk a napernyők alatt. Sajnos csak kommersz – minden helyi jellegzetességet nélkülöző – ételeik voltak. Éppen elkezdtük volna 2-3 nyelven rendelni és kérni a malo és velka pivót, amikor nevetve megszólalt a pincér lány – a fiú mellett -, hogy ő magyar, és ezzel le is váltotta a srácot… A jóleső ebéd után aztán átöltöztünk – a kihasználatlan kiszolgálóhelységek egyikében – és lelibegtünk a víz felé. A víz vastag sugárban zubogott az 50 méteres medencébe, amely nagyon hívogatott – nem sokan úszkáltak benne. Igen, mivel – termál ide vagy oda – dermesztő élmény volt még belelépni is! Állítólag 26 fokos… Mozgásszervi, szív- és érrendszeri, illetve reumatikus panaszok enyhítésére alkalmas – elsősorban.

Szántó ásványvize a 16. századtól ismert – 1578-tól említik meg. Gyógyító hatását eképpen ecsetelte Fényes Elek földrajzi író a 19. század közepe táján: „Határjában több ásványos vizek találtatnak mellyek még vegytanilag meg nem vizsgáltattak… Savanyu vizét hasznosnak tartja a köznép a gyermek giliszták ellen… …A forrást az apátságtól Konkoly-Thege Sándor bérli…”

Konkoly-Thege család sarjának, Miklósnak a nevével már találkoztunk ógyallai megállónknál, a ciszterci apátság pedig azért érdekes, mert romjai a falu szép barokk temploma mellett roskadoznak. A 18. században emelték mindkettőt. A vizet egyébként a mai napig palackozzák „Santovka” néven, és több nemzetközi kiállításon nyert már érmeket.

A patak felé – de már kerítésen kívül -, meredeken szakad le a part. Az oldalt jócskán befedte már a meszes ásványkiválás. Ezt kiaknázandó, ezen az oldalon lépcsőzetes tetarátákat építettek, amelyek falait már bekérgezte az ásványvíz. A medence partjáról pedig a domb felé nézve észrevehető egy hasonlóan kerek, szabályos domb a szolgáltatóház mellett, amely jóval régebbi források felbukkanását jelzik.

 

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén...

Nna, ezt rakd ki! Százd szélén…

Érkezés az Ipoly völgyébe

A felüdülés garantált volt a hűs vízben – kicserélődve léptünk neki a pedálnak, a kellemes délutáni napfényben. Deméndnél kereszteztük a 75-ös utat, majd a késő barokk templom alatt Százd (Sazdice)  felé indultunk. A deméndi templom az ősi gótikus templom felhasználásával épült meg. A dombtetőn az egykor volt Hébec település templomát a 11. században emelték, ám azóta a 18. században és 2008-ban is újjá kellett építeni.

Vártam már Százd kis 13. századi eredetű templomát, amelyet a 14. században késő gótikus stílusban átépítettek. Ekkor festette freskóit Nicolo di Tomasso, s ezekből még van itt-ott mutatóba. Eredetileg a premontreiek kolostortemploma volt, de az még a tatárjárás során elpusztult – csak a 19. században kerültek elő romjai. Százdot szlovákok magyarok lakják – fele-fele arányban.

Százdot szép, nagy, lombos fákkal beárnyékolt úton hagytuk el, s amikor felértünk az első dombtetőre szemünkkel végigsimogathattuk a régi jó ismerős, a Börzsöny erdős vonulatát. Kettőnk között az Ipoly völgye frissebb zöldje díszlett. Ipolyvisknél kereszteztük a határfolyót, majd a nagy melegben beértünk Ipolyságra. Gyorsan átvágtunk a belvároson – ahol 2010-es árvízkor kétéltű járműveket is fotóztam a főtéren – és a határ felé átpedáloztunk Homok városrészbe. Már úgy éreztem haza is értünk Kismagyarországra, mivel az ipolysági Autó Kemping már az Ipolyon innen volt!

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben...

Azok a hívogató napernyők az ipolysági Auto Camping-ben…

Megkönnyebbülve gurultunk át a jobb napokat is megélt intézmény kapuja alatt. Én már az első bungallóknál felélénkültem, mert a székek asztalok álltak ott napernyők alatt. – Nyilván van büfé! – vidultam, de hiába: csak díszlet volt. Csak a nagy faházak egyike volt kiadva aratómunkásoknak… Az egész, sokféle fával beárnyékolt terület a miénk volt, de kaptunk két nagyon finoman kajáért ácsingózó kutyát. A világért sem tolakodtak volna! Mielőtt a nap a földet súrolta volna, Karesz barátommal parázs vitát folytattunk (az üres kempingben) a sátor helyének és felállításának pontos ismérveiről, és mindkettőnk nyert is egy-egy futamot. Ezután egy különítmény elment bevásárolni, s az eseménytelen, szabad félórában az egyik gumipókomat szabadíthattam ki az olajos fogaskerekek közül… A vacsorát már bemosakodva, remek sörökkel fejeltük meg, de voltak köztünk Radler-kedvelők is. Kár, hogy nemcsak a zuhanyozáshoz, de a wc-öblítéshez is alig-alig volt víz… Legalább jó helyen voltunk.

A fürdőkultúra matuzsálemei – „újratöltve”

Százéves fürdők – Székesfehérvár, Szerencs, Kunszentmárton

A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

 

Számomra elég későn jött el az a nap, amikor Székesfehérvár megnyílt előttem, és elvarázsolt kincseivel, titkaival, gazdag örökségével. Először azon a Fehér-Vár-Palota túrán siethettem át belvárosán, amely során az egyik legcudarabb idő kísérte a célig a turistákat. Talán 2003-ban. A második alkalom nem jó hangulatban történt – így nem lehet megszeretni egy várost… Aztán eljött 2011, amikor két nap jutott rá, és kiderült, mennyit ér. Sajnos az akkor készített fotók fele elveszett, így vissza kellett jönni.

 

A szecessziós „házsor”

Legutóbb a belváros egykori északi kapujának helyétől léptünk a Fő utca sétálói közé a késő délután éles oldalfényében, és hossza elidőztünk a már ismerős épületek között. Már az utcai lámpák fényében sodródtunk be a Táncsics utcába, ahol egyik kedvencem, a Pávás ház szecessziós épülete köszöntött. A „kis ékszerdoboz” még így, megkopott állapotban is szívet melengető, keleties hullámaival – amelyek hozzátapadni vágynak a soron következő épülethez, ami nincs is. Az U-alaprajzú lakóház nevét a féloszlopfőkön kidomborodó páva-motívumokról kapta – a festett üvegű padlástéri ablak körül életfa-relief figyelhető meg. Nem túl szembeszökő, de a bal oldali szomszédja is szecessziós, de már a visszafogottabb fajtából.

Az Árpád fürdő központi épülete

Az Árpád fürdő központi épülete

Bár nagyjából ugyanakkor épült, mégis, mintha foghíjat töltöttek volna meg a tőle jobbra látható Árpád fürdő építményével. (Néha a régiek sem figyeltek oda, mi, mi mellé tesznek.) A 2010-ben felújított fürdőt már négy éve is körbesimogattuk a szemünkkel, s most is nagyon hívogató volt kivilágítva. – Biztosan zárva vannak már! – gondoltuk mégis és szállásunkra indultunk.

Másnap reggel ismét erre ténferegtünk, s akkor eldöntöttem, hogy nem elégszem meg a homlokzat látványával – amit mindenki le tud fényképezni -, és engedélyt kérek egy beltéri fotósétára. Tudtam már, hogy a fürdő hátoldala a Várkörútra néz, de azt, hogy, milyen lehet a száz éves intézmény belső elrendezése, nem tudtam elképzelni.

 

Hübner tervez, Blaha gyógyul

A magas mennyezetű belépőcsarnokban máris elém tette „névjegykártyáját az Árpád – két márványtáblán: Kaltenecker Márton kezdeményezésére épült fürdőt a helyi Takarékpénztárak és egy kereskedelmi bank alkotta részvénytársaság építtette – Hübner Jenő tervei szerint. Hübner építész által tervezett közintézmények a szélrózsa irányában találhatók: Balassagyarmaton, Kolozsváron, Győrben, Tordán és Budapesten. Ő tervezte a fővárosi Fő utcai (Gyorskocsi utcai) Börtönt és a díszes győri Városházát.

A belépőjegy vásárló pultnál kiderült, hogy még éppen nyitás előtt álltak, így a fürdőben csak a dolgozók voltak, és az egyik hölgy elkísért a bal oldali szárnyba. Elsőként azzal büszkélkedett, hogy a fürdőt öt éve újították fel, miközben arra törekedtek, hogy az 1905-ös átadás állapotába kerüljön. A fürdő az Árpád-forrás szénsavas vizére épült, s ezt gondolatban összekapcsolhatjuk a fürdő mögötti, szintén szénsavas vizű Zsuzsanna-forrással, és a jó egy kilométerrel északabbra található Csitáry-kúttal, amely savanyú ízű ásványvize 200 méterről tör fel – hasonló geológiai körülmények között. A Zsuzsanna-forrás egészen az 1970-es évekig szivattyúzás nélkül tört a felszínre – napjainkban – csak – vezetékes ivóvizet szolgáltat a kút.

A Törökfürdő

A Törökfürdő

A fürdő ásványvizes fürdőként működött, ám a népszerűségre való tekintettel 1920-tól számos épületrésszel bővítették ki – étteremmel, szállodával, kávéházzal, színházzal(!) – így vonzva több vendéget. 1925-ben kerthelységgel, téli kerttel és nyári mozival bővítették, s – milyen furcsa – csak ezután kezdeményezték hivatalosan gyógyfürdővé nyilvánítását. Blaha Lujza – a Nemzet Csalogánya – több alkalommal vett itt kúrát, ez a fürdő volt a kedvence.

 

Gondok az illetékekkel…

Az 1930-as években a főváros mellett csak Székesfehérváron volt egész évben működő gyógyfürdő. Ezekben az időkben Klein úr volt az üzemeltető, aki nagy igyekezettel próbálta növelni a vendégek számát, ám – a fennmaradt hivatalos levelezés szerint – nem volt elégedett az eredménnyel.

1936-ban ismét az intézmény kibővítését tervezték, ám 1938-ra a homlokzatok már felújításra szorultak – a fürdő 1939 körül már anyagi nehézségekkel küzdött. Az épület, a berendezések és a szolgáltatások színvonal-esése miatt már napirenden volt a „szálloda” címének visszavonása. Az Árpád fürdőt éppen a háború végére sikerült ismét egyenesbe hozni, de a szovjet támadásban jelentős károk érték. A háború után néhány évig csak a „tisztasági fürdő” rész működött, de 1948-ra kinyitott az Árpád szálló is, és 1989-ig üzemelt, mint fürdő és uszoda.

 

Pöttyözött gipszdísz és törökös stílus

Az a baj, hogy e legutóbbi évszám után mindig óriási károk, pusztítások szoktak következni… A százéves szecessziós fürdő egészen 2005-ig üresen állt, s közben gyorsuló méretékben romlott az állapota. (Ebben az időszakban Magyarországon a tulajdonviszonyok hosszas tisztázása, az állagmegóvások és a felújítások felelőseinek még hosszasabb keresése folyt – általában. Közben a gazdátlan, elhanyagolt építmények nagy része óriási károkat szenvedett, ha ugyan el nem pusztult…)

Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival...

Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival…

2005-ben magánkézbe került – és megmenekült. A folyosón látványos fotópárokban láthattam a felújítás előtti és utáni állapotokat – most nagy élmény volt a tiszta, ékes folyosókon sétálni. A kupolás bejárati terem falaira is felkerültek az aprólékos kidolgozottságú stukkódíszek, díszlécek, s az aranyozott „pöttyözés” sem hiányzik róluk! A fordulóban álló oszlop az egyetlen, amely eredeti formájában maradt fenn. A fürdő léptéke és hangulata kifejezetten családias – ebben szerepük lehet a falak és a burkolóanyagok, drapériák okker és terrakotta színeinek. A központi fürdőcsarnok körül két kisebb-nagyobb bár is élvezetesebbé teszi a fürdőben töltött órákat. Sok dolgozó a „török stílusú” pihenőre büszke szamárhátíves boltozataival, de a fürdő fő éke a „Törökfürdő”, a amely az épület szíve is. Bekukkantva a medence rezzenéstelen víztükrére, legszívesebben belesiklottam volna a 36-38 fokos vízbe, aztán pedig elücsörögtem volna bámulva az ünnepélyes teret…

 

Monarchiás hangulat…

A másik, főleg a műértők számára érdekes megújulás az eredeti – mondhatjuk: száz éves – fából készült kétszintes öltözőkabin sor újjáépítése, a hozzájuk vezető falépcsőkkel. Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival… s ezt érezhetjük a legtöbb, szecessziós formavilágú nyílászáró esetében is.

Már elköszöntem volna, amikor kiderült, hogy a modern részbe nem sikerült betalálnom. A százéves falak mellé felhúztak egy új szárnyat is – az élményfürdő is ott működik – minden zubogó és csobogó alkalmatossággal -, ám meg kell említeni azt az érdekességet, hogy a vese alakú medencére az emeletről is le lehet látni – egy nagy mennyezeti lyukon. Izgalmas! A mozaikborítású szauna – a Tepidárium – szinte egy terem, amely a régi épület leghátsó helysége.

 

A szerencsi templom és mellette a fürdő - képeslap az 1960-as évekből

A szerencsi templom és mellette a fürdő – képeslap az 1960-as évekből

Szerencs: fürdő a vár mellett

E sikertörténet után eszembe jutott jópár fürdőépület, amely a századforduló táján – az aranykorban – épült. Szerencs szecessziós stílusú Községi Fürdőjének nemcsak az utolsó évtizedei voltak szomorúak, de megépülte is „zaklatott” volt. Szerencsen az 1890-es évek elején a fürdőkultúra fellendülésével vált közüggyé egy közfürdő és uszoda megépítése. A szomszédban – Bekecsen és Erdőbényén – már volt egy-egy strand, így a polgárok már tudták, milyen jó is az nyáron…

1899-ben egy mérnök ingyen megtervezte az épületet a néhai mosómedence helyére – ahol források fakadtak -, de a költségeket drágállották az elöljárók, s a plébánia kertjéből is meg kellett volna venni egy darabot. Így vajúdott a fürdő ügye 1908-ig. Új (ingyen) terv született, a telek kérdése is megoldódott, s már csak az volt a kérdés, hogy az uszoda és kádfürdő mellett legyen-e gőzfürdő, amikor újabb ellenzői támadtak a tervnek: ők inkább gimnáziumot szerettek volna.

Az 1909-ben elkezdett építkezés alatt még két kivágott évszázados topolyafa borzolta a közvéleményt és a novemberi esőzés tett károkat az épülő fürdőben, de 1910 nyarán átadták – egyelőre uszoda nélkül.

A szerencsi fürdő hivatalosan nem volt gyógyfürdő, ám kénes hévize – állítólag – olyanokat is meggyógyított, akiken még a híres pöstyéni víz sem segített. A Községi fürdő az 1960-as évekig közkedvelt volt – 1963-ban történt az utolsó előtti felújítása -, amikor a vízhálózat kiépítése és a fürdőszobák elterjedése miatt egyre csökkent rá az igény és az 1970-es években bezárták. Én is emlékszem a vadszőlővel befutott tömbjére, amikor a szerencsi vár körül sétáltunk. Ez fürdő? – hitetlenkedtem gyerekfejjel. Felújítása 2006-ban kezdődött meg, s ma már a napjainkra jellemző pezsgő-, élmény-, és wellness szolgáltatásokkal várja vendégeit.

Kunszentmárton 1909-ben átadott ártézi gőz- és kádfürdőjének százéves, eklektikus épülete viszont nem ért révbe. Hét éve, 2008-ban még volt rajta tető…

Harsáczki György

Cserháti források téli rozsdája

A Hármas-forrás, és a bánya vére

A tél alkalmanként még hó nélkül is gyönyörködtethet, amikor a Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat. Ilyen decemberi napokat éltünk át 2012 Szilvesztere táján, amikor Bokorban, az ottani vendégházban töltöttük az év utolsó napjait.

 

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat...

Amikor a téli Nap beragyogja a tájat és sugaraival megbolygatja a völgyekben lapuló nyirkos párapárnákat…

Szentiván felkiáltójele

Déli érkezésünk és lepakolásunk után nemsokára elindultunk Cserhátszentiván felé, a Bujáki kikelet túrákról már ismert dűlőúton. Meglepetésünkre andezit zúzalékkal tették esős időben is járhatóvá, reméltük, hogy jelentősen nem változik meg ez a dűlő… Elhagytuk Cserhátpuszta romjait, majd leérve a „Túlsó-völgybe”, a Szuha-patakot keresztezve nekivágtunk a Szentiván előtt magasodó emelkedőnek. Az idő meglehetősen borongós, szürke volt, a Bézma (514 m) tetejét „elkente” a köd. A Rákóczi dűlőből lenéztünk a vadregényes völgykatlanban fekvő Cserhátszentivánra, melynek „különös ismertetőjele” a Szuha-patak túloldalán álló tornya, amely a környék legrégebbi templomát jelzi. A tövében felfedezhető középkori alapfalakra 1752-59 között emelték a toronyhoz egykor kapcsolódó barokk templomot. Ribiánszky János – az akkori plébános – 1797-ben azt írta könyvében, hogy a templom romjai között találtak egy követ „DOMUS IN HONOREM SANCTI JOHAN JOANNIS BAPTISTAE A.L.R.A. 1087” felirattal. A ma látható torony a barokk templom hírmondója, mivel azt 1940-ben lebontották, és köveiből új templomot emeltek. (Hát nem volt elég kő ezen a nagy hegyvidéken?! – kérdeztem magamban.)

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

A kilátó mögött, a jobb oldalon látható a templom maradék toronya

 

Hegy a vetők mentén

Elhatároztuk, hogy felmászunk a falu felett, a Bézma lejtőkúpján álló fa kilátóra, majd onnan toronyiránt megmásszuk a hegyet. Annak túloldaláról kék csúcs jelzés vezet fel a tetejére: Biztosan jó a kilátás! – gondoltuk.

Lesétáltunk hát, és átvágtunk a falu központján, majd a Zsunyi-patak hídján is – ahonnan a tanösvény indul -, és az olvadékvizektől sáros ösvényen elértük a kilátót. Az opálos ég még a Dobogó-tető „buckáját” is alig engedte látni, így csakhamar a Bézma „ellen” fordultunk.

Egy ösvényen mentünk a meredek oldalig, majd fától fáig hódítottuk meg a csúcsot. A fenti régióban látványos, zöld mohával borított kőhalmazokon másztunk át, amelyek néha autónyi tömbökből álltak. Rövid pálinka- és „nass-szünet” után délre haladtunk, ahol még egy „emelettel”, egy jó 6-7 méteres tereplépcsővel kerültünk magasabbra. A hegytetőn számos, vadak által „lehántolt” fiatal fatörzset láttunk, de meglett a csúcs is a bokrok között. Sajnos kilátás „nem járt” a jelzett Bézma-ösvényhez – csúcsgyűjtőknek készülhetett.

Szerettünk volna kicsit délebbre leereszkedni a Zsunyi völgyébe, de a kusza cserjés gyorsan lekényszerített bennünket a hegytetőről. A hegy nyugati oldala meredekebb nem is lehetne – egy vetődés mentén alakult ki. Mohos kőfolyások nehezítették a gyakran nyaktörő lejutást. A várt napsütés éppen ekkor oldotta a feszült hangulatot, és tetté még szebbé a zöld párnás kőhalmazokat. A lentebbi részek még meredekebbeknek tűntek: a lányok jó öt perccel később érkeztek le.

 

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kőfolyás a Bézma oldalában

Kenderrel és gyapjúval

A völgyben egyben a Cserhátszentiváni tanösvényre is léptünk. Kis pihenő után a völgy különös látnivalója, a Hármas-forrás felé iramodtunk a kék kereszt jelzésen. Nemsokára a tanösvény táblája állított meg néhányunkat, amelyen többek között a forrás két mondájáról olvashattunk. Az egyik szerint az ecsegiek kíváncsiságból bontották ki a forrást, és vízokádó sárkányra leltek, míg a másik szerint több vizet akartak nyerni a forrásból -ugyanúgy. Mindkét „esetben” az eredménytől megijedve betömködték a forrásbarlangot, hol kenderkóccal, hol gyapjúval. Vajon mi lehetett a mondák alapja? Tovább indultunk a forrás felé, de még előtte megakasztott minket egy derékba tört faóriás, amely nem csak fotózásra, de megmászásra is ösztönzött. A törzs látszólag egészséges volt, hogyan csavarodhatott ki?

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

Szél csavarta ki a völgy mélyén???

A könnyű testmozgás után kapóra jött a Hármas-forrás langyoskás vize, amely a leghidegebb télben is 15-18C°-os. Ennek okáról még sehol nem olvastam: talán a résvizek lentről felszálló ága (ami így melegebb) a magyarázat, vagy ezzel együtt a hely nagyobb mértékű geotermikus grádiense, aminek folytán a lenti vizek jobban felmelegednek. A kőzetekből kioldott vastartalom narancssárgára színezte a kifolyó-medence peremét és a meder köveit is, de érdemes a fenti, betemetődött forrásszájat is megnézni.

 

A langyos víz enyhén vasas ízű

A langyos víz enyhén vasas ízű

In memoriam Margit és Márta

És miért éppen az 1938-as évszám díszlik a tábláján? Félig magyarázatot ad egy cserhátszentiváni tábla, amely mellett fotó is igazolja az élénk fürdőéletet: „- 1930-as évek – Ezen a helyen (Cserhátszentiván alsótoldi végén) 70×18 m vízfelületű STRANDFÜRDŐ létezett. A Pelecke andezittömbjének letöréséből felfakadó forrás táplálja. 24C°-os kissé kénes és naponta kétszer kicserélendő víz 2m-es vízmélységű. Partján kupolás kabinok, rózsabokrok, napozó, homokos part. Hétvégeken élőzene, tánc, mulatság. Pékárú, hentesárú, fagylalt kapható. A forrás vize köszvényt gyógyít. Sok külföldi vendég, a faluban több kiadó szálláshely. Háborúban hagyták lepusztulni.” – Így miért ne lett volna a szép völgy forrása közkedvelt? Itt élénk cserkészélet is folyt!

Több kalandos patakátkelést követően megérkeztünk a Margit-vízlépcsőhöz, amely a korábbi Márta-vízlépcsővel együtt valamikor talán az Alsómalom lapátjaira hajtotta a vizet. Az 1987-1992-es évszámok láthatók rajta. Anakronizmus! A víz műanyag csőcsonkok és széttört betonmaradék között habzik… Szintén szomorú az Alsómalom romjainak – hát még az előtte látható nyolc éve felgyújtott háznak – a látványa. Végigsiettünk a Szuha-patak hangos szurdoka felett, majd Cserkútpuszta háza után a Bokori-ág völgyében gyalogoltunk. Már koromsötétben értünk Galambospuszta közelébe, ahol vaddisznók által „felszántott”, estére megfagyott rögökön botladoztunk. Bokor utcáit (kettő darab!) már megváltásként fogadtuk – és tapostuk.

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet - legalább egyszer...

A Zsunyi minden évben átrendezi a völgyet – legalább egyszer…

 

Volt egyszer egy szénmező…

Eljött a Szilveszter, és az évet csak egy látványos kirándulással búcsúztathattuk el! Mivel az erre méltó Szanda-várat egy kicsit távolinak találtuk, elhatároztuk, hogy autóval rövidítünk a távon, és valamivel Kiskérpuszta felett – a Sas-bérc alatt indítjuk a gyalogtúrát. Ám a simogató napsütésben máris változtattunk a terven: az ellenkező irányba, a Pokol-gödörbe indulunk lefelé, hogy még se legyen túl rövid az a túra. Ez rögvest izgalmasabb lett számomra, mivel egy „felhagyott bánya”-jelet láttunk meg a térképen egy kis patak eredetében. Az erdőben az északi oldalakon még ropogott a vékony hóréteg, a bevágó napsugarak finom ködökbe botlottak és keltették életre a száraz avart.

Sajnos az új, részletgazdag Cserhát turistatérképen sem könnyű kibogozni az erdészeti utak kuszaságát. Lejjebb ereszkedtünk, és figyeltünk. Észre is vettünk egy gyanús horpadást az oldalban, de akkor még nem is sejtettük, hogy az 1900-as évek elejétől 1947 márciusáig művelt Kiskérpusztai-szénbányák területére tévedtünk. A terényi út közelében (ahol autóink álltak) fekvő Süveges-tanyán – az akkori Parlag-pusztán – barnaszenet fedeztek fel kútásás közben. Ide vájták a 31 méter mély Sybil-aknát, majd a közelben a Dorottya-lejtősaknát, s ezek neveit a későbbi Sándor- és György-tárókkal együtt a terület akkori tulajdonosa, gróf Pappenheim Siegfriedné adta – gyermekei után. A szén ugyan „gyengébb közepes” minőségű volt, de nagy kiterjedése, és 80 cm-es vastagsága jelentőssé tette az Ipoly-völgyben.

 

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról...

A korhadt fahidak lecsaltak bennünket az útról…

Kézi erővel, sikló és buktató

Egyes mezők már 1931-32-ben kimerültek, de 1932-ben újabb mezőt találtak, amibe a Szent István-bánya tárói mélyültek 1942 körül. A szenet innen már siklóval juttatták le a völgybe, de a Rakodóhoz való eljutásig egy átereszt is meg kellett építeni a patakon át a szállítópályához. Ez után már egy „buktató” segítségével került a szén a vasúti kocsikba. (A szén a siklóig kézi erővel került a felszínre.)

A 15 kilométer hosszú 600 mm-es bányavasút 1923-ban készült el, amely a szenet Mohorára szállította. Sajnos a pályát nem tartották karban, így gyakran kisiklott a lassú szerelvény. Lentebb, a patak mentén egy több házból álló kolóniát építettek a bányászok számára. A Parlagi-tárót 1945-46-ban még újranyitották, azóta pedig… dolgozott a természet.

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

A völgy alján, egy kellemes ligetes területen kikövezett kutat találtunk

Mi a táró-horpadással el is felejtettük volna a dolgot, viszont lentebb egy korhadt kávájú, belül kikövezett kútba botlottunk. A ködös liget fürdött a napfényben, de a deres avarral, fűvel borított térséget mintha elegyengették volna… Mint kiderült, nem itt terült el a kolónia, csupán néhány rejtélyes falmaradvány őrizte titkát…

 

Vakablak tündérfényben

A többieket egy korhadt, hóval fedett fahídnál értem utol. Ki építette és mikor a kis patak fölé? Egy autó akár tönkre is tehette volna… A víz viszont folyt alatta: nem fagyott be! Elindultunk a furcsa vízfolyás mentén. Ötven méterrel feljebb újabb korhadt hídra akadtunk. Ez vezet minket? A girbe-gurba fatörzsek között ragyogott a párás levegő.

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A langyos vizű patak egy régi tárna bejáratához vezetett bennünket

A híd alatt is csobogó vonta magára a figyelmem. Fotózás közben viszont mésztufára hasonlító formákat – talán ásványlerakódást – vettem észre. De itt, egy vulkáni hegységben? Közben egy kis tó jegén csillogott a napfény. Éppen a Nappal szemben haladtunk, s a kísérteties díszletek között egyszer csak egy beomlott bányatáró valaha kitéglázott bejárata rajzolódott ki. Ez bizony megkerestette magát! – vigyorogtam.

A téglahomlokzat tövéből víz csörgedezett elő, narancssárgára kérgezve a törmeléket és a faágakat. Ismét langyos a víz, vas-oxidos lerakódással. Vajon melyik táróra akadtunk? A mederben pedig csővájó féreg-féléket vett észre egyikünk, s ez nem igen megszokott egy téli patakban. A sosem látott maradvány és a különös fények számtalan fotó készítésére csábítottak minket.

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Sok időt töltöttünk ebben a különös hangulatú környezetben

Nagy nehezen elindultunk, és – lemaradva – ráakadtam a Rakodó helyére, s csekély romjára: beton- és habarcsos-tégla faldarabokra. A közeli áteresz valószínűleg beomlott, elmosták a folyóvizek. A térkép mai „Bányatelep” kiírása a kolóniát takarhatja – itt egy-két épület áll. Kiskérpuszta felé gyalogolva utolsóként a vasút egykori töltése, és annak hídmaradványa utalt ennek az ismeretlen szénbányász-telepnek a létezésére…

 Harsáczki György