Hat év után – az erőpróbán túl…

Mégiscsak elkészült! Már nem is hittem volna, hogy a 2013 szeptemberében a Königsjodler klettersteigen rögzített fejkamerás felvételekből valaha is egy egész „film” lesz. (Nagyon köszönöm ezt Tézének, vagyis Tóth Zoltánnak!) Elsősorban a lesérülésem miatt nem tudtam végig teljesíteni a Keleti-Alpok talán legnehezebb mászóútját, de a leglátványosabb, legnehezebb részeket abszolváltam, és itt ez a film…
https://www.youtube.com/watch…

(Galli Károly így jegyzi (hegyvilag.hu): Nehézség értékelése:
Saját értékelés: D
bergsteigen.at: D
klettersteig.de: D

Nagyon nehéz sportklettersteig. A híres útvonal fő nehézségét nem is annyira a mászás technikai nehézsége (max. D két szakaszon, többnyire C-D vagy könnyebb), hanem rendkívüli hossza (1700 mászóméter), magashegyi jellege, kitettsége és a mászás sokfélesége adja. A nagyon jó kondíció, a klettersteig és magashegyi tapasztalat illetve a szédülésmentesség alapfeltétel. A biztosítás végig megbízható, itt-ott laza a drót. Csak kifogástalan időben szabad elindulni! Kiszállási lehetőség van az út jó felénél. 1,5-2 l víz szükséges. A lemeneti út (Birgkar) kőhullásveszélyes, felül gyakran havasodik, jegesedik.

Asdfre ghhhgg

Torony a Kummetstein előtt

A "többiek" - látszólag - könnyedén áthúzódzkodtak...

A „többiek” – látszólag – könnyedén áthúzódzkodtak…

A Dientner Schneid igazi virtus!

A Dientner Schneid igazi virtus!

Nincs „szebb” dolog az bunkereknél!

Sziklák vigyázó szemei

 

Ahol a történet elkezdődött...

Ahol a történet elkezdődött…

Tudom, hogy sok túrázónak nem fogok újat mondani, ha a Dolomitok függőleges, törmeléklejtőkbe temetkezett sziklatornyainak szépségeiről lelkendezek, mégis abban a hitben, hogy mindenből lehet tanulni, beszámolok első itteni túrámról. Több hónappal előre tervezgetett utunknak ezeken kívül a háborús emlékek voltak célpontjai. Nemrég örömmel olvastam, hogy istriai élménybeszámolóm katonai emlékőrzőket késztetett írásra. Nem kiegészítésül, legfeljebb színesítésül kapcsolhatom cikksorozatukhoz a magamét.

 

Mondjuk, hogy akklimatizálódás…

Öt óra felé járt már, amikor a Dráva forrás-völgyéből Sexten/Sesto felé fordultunk, majd Moos/Moso érintésével behajtottunk Fischleintalba. Öten egy autóval. (Számomra meglepő módon még az irányjelző turistatáblák is kétnyelvűek – német-olasz -, majd’ 100 éve itt ment ölre Verdi és Strauss népe…) Feltűntek a szívet melengető sziklacsúcsok is, de gyorsan be kellett látnunk, hogy aznap már nem érdemes nekiugrani a hegynek.

– A parkolás díja borsos, a sátrazás pedig ezzel még mindig nem megoldott. Valahová félre kellene húzódni az autóval, és alkonyat felé be a sűrűbe vadkempingezni… – magyar turisták nyugaton gyakran kerülnek hasonló kényes helyzetbe. Pénz híján marad a bátorság és a leleményesség. A meredek völgy patakját számtalan rakott gáttal fogták vissza – a felduzzasztott víz tükrén játszadozó napsugarak meg-megbotlottak a Dreischusterspitze 3151 méteres üstökében… Egy ellazító séta keretében megkerestük az erdő három sátornyi laposabb helyét, majd alapos, „nemzetközi” vacsora következett: magyar paradicsom, szalonna, pálinka, rénszarvas-leves konzerv… Mivel a környéken lovastúrákat is vezetnek, vacsoránk vidéki-rusztikus jellegét egy jó kupac lócitrom hangsúlyozta ki – tőlünk három méterre. Sátrunk felverése után „úri flancnak” kiáltottam ki a fürdést, s csak nyolc órával később néztem ki a ponyva alól.

Nagy tervek – Nagy Háború…

Szép napra virradtunk! Gyorsan felszaladtam a fentebb fekvő ligetes legelőre, ahol nagy gyönyörűséggel fotóztam a pára – és a fenyők – fölé emelkedő dolomitcsúcsokat. Tábort bontottunk, majd egy botránynak is beillő sokórás reggelizés-pakolás vette kezdetét. A végére már a mellettünk parkoló lakókocsis római család is felébredt és elindultak sétálni.

Tervünk egy négynapos tekergés volt 2700-3000 méteres magasságokban. Menedékházak mellőzésével ez sátrazást jelentett volna, de utunk több klettersteig – vagy olaszosan via ferrata – szakaszt foglalt volna magába. Ez nagy zsákkal veszélyes és nehéz, így – némi „romantikát” becsempészve – világháborús bunkerekben szándékoztunk éjszakázni. (Első napunk végére már ki is tűztünk egy ilyen menedéket.) Bár utólag kijelenthetem, hogy a sátor elhagyásával alig spóroltunk súlyt.

Dolomittornyok mindenfelé...

Dolomittornyok mindenfelé…

 

A háború nyomai – hivatalosan

Az autót végül letettük három napra a fizetős parkolóba és 11-kor végre szembenéztünk a hegyekkel! A kis hátizsákokat „viselő” helyi turisták mind megbámulták tömött málháinkat. Mi így mulatunk! – és sosem a könnyebb utat járjuk… – Választott útvonalunkon (124-es út), a Rotwandspitze/Cima Croda Rossa (2965 m) felé senki nem jött szembe! Az Elfer (3092 m) oldalának és a Zwölfer (3094 m) megmászhatatlannak tűnő kőtornyai meghökkentették az embert. Több gyalogút találkozásánál szembekerültünk az első világháborús emlékek szabadtéri múzeumának táblájával (Freilichtmuseum), amit 150 méterrel később a kis patakparti pihenő után ismét tábla jelzett. Megszólítottunk egy németül beszélő csapatot, akik nagyon készségesen elmondták, hogy a „múzeum” egy nagy „rund” és meghatározott irányba kell végighaladni rajta. Karesz barátommal feltüzeltük társainkat a körútra és nemsokára elbújtattuk zsákjainkat az ígéretes emlékhely első szikláinál.

Ha gyorsan ítélnék, azt is mondhatnám, hogy nincs is nagyon mit látni, de kellemetlenebb az, hogy a fémből készült állomáspont-számokhoz nincs egy betűnyi információ sem. A helyszínen legalábbis nincs. Így viszont marad a beleélő-képesség: hogyan éltek és harcoltak a fronton kétezer méter felett – télen-nyáron? A 45 perc alatt bejárható meredek oldal (majdnem 100 méter szint!) hosszú, rakott kőfalakkal védett futófolyosókat,  egykori barakkok helyét és egy lőszerszállító drótkötélfelvonó alapjait rejti. A legfelső állomáshoz egy rövidke drótköteles mászó-szakasz vezet, ahol a sziklafalba mélyített üregből minden bizonnyal több ágyúcső nézett a völgybe. A sziklaperemen viharvert fakereszt árválkodott. Kicsit többet vártunk, így hát inkább átadtuk magunkat az ebéd örömeinek.

Kőből rakott mellvéd a szabadtéri háború-múzeumban

Kőből rakott mellvéd a szabadtéri háború-múzeumban

 

Száz éves történet

A szóban forgó Sexteni Dolomitok heves csaták helyszíne volt az Osztrák-Magyar Monarchia és az Olasz Királyság között. Az olasz fél felbontotta a központi hatalmakkal kötött szövetséget és az antant által ígért Dél-Tirol fejében 1915. május 23-án, a gyors győzelem reményében hadat üzent a Monarchiának. Támadást is indított, amit osztrák haderők visszavertek, és a két fél állóháborúba kényszerült. A hegygerinceken és szorosokon kaptak szerepet a sziklába vájt kavernák, bunkerek, lövészárkok, amelyeket szögesdróttal is védtek. Az olaszok túlerőben voltak, de hadvezetésben, felszereltségben alulmúlták ellenfelüket. (A támadásoknál az olaszokat általában másfélszer annyi veszteség érte.) A Monarchia a jól védhető Isonzó folyónál és a Júlia-Alpoknál kívánta feltartóztatni az olaszokat és állóháborút kialakítani, ami így is történt. Ez eleinte az osztrákok győzelmeivel kezdődött, majd 1918-ban fordult a kocka: az olasz sikereket azonban a soknemzetiségű Monarchia recsegése-ropogása hozta meg.

Aki hosszasan időzött már  magashegységben, belegondolhat a katonák életkörülményeibe: köves fekhely, nagy nyári hőingadozás, borzasztó szelek, csapadék esetén folytonos nyirkosság, nyári vízhiány, 6-7 hónap hó, és téli nagy mínuszok… És mindezek mellett az ágyúzás, a lövedékek által szétspriccelő kőszilánkok, a sebesültek menthetetlensége…

Harc- és kőmezők…

A Nap kíméletlenül tűzött: nagy terheinkkel hunyorogva vágtunk neki a köves katlannak. Lábunk alatt a legapróbb óvatlan mozdulatra is kisebb görgetegek indultak lefelé – társaink bokájára. A piszkosfehér kőmezők szemet fájdítóan verték vissza a napsugarakat. Mivel egyre többször hangzott el a „D-s erősségű klettersteig” kifejezés, igyekeztem meggyőzni társaimat, hogy ez a fokozat kifejezetten nehéz, különösen ilyen nagy terhekkel… A tanakodás alatt fáradtan roskadtam le egy nagyobbacska kőre, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már az Alpinisteig szerpentinjét kezdtük koptatni: meredekebb lett, mégis jobb – sőt, végre jött egy kósza felhő is… A sziklák tövébe érve láthattuk, hogy utunk egyre nehezebbé válik, s egy minden ízében ingatag, mozgó törmelékfolyáson folytatódik az Elfer-hágóba (kb. 2600 m). Szusszantunk egyet, felvettük a sisakokat – messze lent Moos házait láttuk. A görgetegek közé fahulladék is vegyült; kiderült, hogy néhol falépcsők egészítik ki a megjelenő drótkötél-fogódzókat. Lassan magunkhoz tértünk és nagyobb lendülettel másztunk egyre feljebb. Valahol odafenn a hágóban aggregátor pöfögését és dolgozó emberek hangját hallottuk. Közben felfigyeltünk néhány korhadt falétrára is, melyek furcsa kis üregek sötét száját köthették össze valaha, máshol pedig fa-tetőfélék maradványait véltük látni a sziklafal zugaiban. Újkorukban is hátborzongató lehetett rajtuk közlekedni, no és… horrorfilmet is láttam hasonló környezetben…

 

2. rész

Apró védmű az apró hágó felett...

Apró védmű az apró hágó felett…

A legkeskenyebb hágó…

A szerpentin utolsó métereit már fahasábokkal erősített lépcsőkön tettük meg, és mire felértünk, épp elindultak lefelé a fenn dolgozók. Bár a hágóból remek kilátás nyílott a Dolomitok vadregényes szirtjeire (több mázsányi fenyődeszka mellől), első utam a „munkahelyre” vitt: egy friss fakapuval lezárt bunkert találtam. A hágó másik oldalán nyíló sziklaüreg viszont tágas, ám fahulladékkal telezsúfolt terembe vezetett. Felújítják ezeket az első világháborús, nyirkos, hideg barlangfedezékeket? Miért és hogyan?

A szirt tetején kis beton védőfal díszelgett, két ásító lőréssel. Vélhetően vasalt útszakasz következett, ezért felvettük a beülőt a karabínerekkel, majd Karesszel előre indultunk az Elfer-csúcs (3092 m) felé. Néhány tíz méter után már ismét biztosítás nélkül másztunk a felettünk tornyosuló sziklafalhoz, amiben egy kibetonozott lőrést vettünk észre. Barátommal megkerestük a bejáratot és csodálkozva néztünk ki az elképesztően szűk lőállásból. Hát itt ülni is alig lehet, s valakinek itt ezt védelmeznie kellett? Sovány vigasz lehetett a környező furcsa, csonkakúp alakú hegyek látványa.

Az alpesi háború „vadhajtásai”…

Az 1915 májusában indított olasz hadüzenet idejében jól kiépített „monarchiás” hegyi védelmi építmény-rendszerek, ún. zárók voltak hivatottak a védők kis száma mellett is a nagy számú ellenség visszatartására. A hadba lépéskor a Monarchia haderejének zöme máshol harcolt, így szükség volt ezekre a sokszoros olasz túlerővel szemben, és így is az időnyerés volt a cél. A hegyi erődítmények a támadó olaszokat nehéztüzérségük felvontatására kényszerítette, mellyel ismét időt nyertek az osztrákok. A nehéztüzérségi párbajok és gyalogsági támadások során a felek gyorsan állóháborúba kényszerültek.

Hosszú hetek várakozása és a kilátás - bunkerből

Hosszú hetek várakozása és a kilátás – bunkerből

A tökéletesen értelmetlen és félelmetes aknaháború – a Minenkrieg – első cselekménye a Col di Lana felrobbantása volt 1916 áprilisában – olasz részről. A front „előretolt bástyájának”, a hegy ormának levegőbe röpítését Sermoneta hercege, egy utászhadnagy irányította – mindössze egy 52 méteres tárót fúrtak hozzá. Az 5000 kilogrammos töltet véres sikere további hasonló megoldásokra ösztönözte a feleket. A Schreckenstein csúcsát 1916 júliusában már 35 ezer kilogramm robbanóanyaggal repítették a levegőbe egy 507 méteres alagút segítségével.

Az első osztrák-magyar hegyrobbantás a Lagazuoi falát célozta meg, ahonnan egy 24 tonnás töltettel a fal 200×130 méteres részét döntötték le – olasz tábori őrsökkel együtt. Az olasz fél erre egy csigavonalban fúrt 1110 méteres rekordtáróval juttatott a célba 33 tonnányi robbanóanyagot, és vett revansot a hegy maradékán… A legnagyobb emberáldozatot egy osztrák-magyar akna hozta, melyet az ellenség zászlóalj-váltásakor sikerült felrobbantani 1916 szeptemberében: a 14 tonna robbanóanyag több, mint 1100 katonát temetett el… Elképesztő! És ha tudjuk azt, hogy ezek a borzalmas robbantások egyik félnek sem hoztak területi nyereséget…

 

Egy hátizsák szaltója

A többiekkel együtt újabb és újabb lyukakra, bunkerekre, lőrésekre akadtunk a sziklafalon. A hágóra néző szirt keresztül-kasul át volt lyuggatva! Sötét, robbantott sziklaalagutakon botladoztunk, s lestünk ki az – egyes helyeken csak – puskacsőnyi réseken. A sziklatömb közepében a járatok egy nagyobb terembe futottak össze, ahol megint csak összeszögelt deszkák, fagerendák kuszaságát kerülgettük… Ezek vajon száz éves deszkák? Vagy mikor hordták ide föl ezeket 2700 méterre? Máig nem tudom… A robbantásoknak köszönhetően a bunker Ausztria felé néző falaiból már lebontott valamennyit a természet.

Hátizsákjainkhoz visszatérve utunk hátralévő szakaszáról vitatkoztunk, amikor Csaba észrevette, hogy eltűnt a hátizsákja… Ide tettem, biztosan! – mondta – Járt itt valaki? Gyorsan kiderült, hogy az bizony lebukfencezett a hegyről…, óvatlanul állította le! Minden bizonnyal 250 méterrel lehet alattunk – cafatokban. És micsoda szerencse: 40 métert bukfencezve megállt! Pedig lemenni is alig lehetett hozzá… Míg András kerülőutat keresett, egy első osztályú viharkabátot talált. A szerencse kétszer!

 

Nem tipikus alpesi csúcsok...

Nem tipikus alpesi csúcsok…

Izmozás a jóidőben

Jókora szakasz várt ránk „szállásunkig” a Sentinella-hágóig az Elfer oldalában. A hófoltokkal tarkított, nagyrészt drótkötelekkel biztosított út a sziklafal tövében vezetett, amit nagyon élveztünk a jó kilátás, a gyors haladás és a kellemes hőmérséklet miatt. A néhány komolyabb le- és felmászást azért megéreztük, hiszen tisztességesen meg voltunk pakolva – karból kellett „izmozni”… Még pallókon is lépdeltünk a szakadék felett, azután egy elágazáshoz, egy klettersteig-javító „depóhoz” értünk, onnan pedig a hágó felé kapaszkodtunk. Jól elfáradtunk, de főleg a vállainkat gyötörte meg a zsákok pántja. Végre a hágóban, a föléje tornyosuló impozáns dolomittű tövében megpillantottuk a szállásunkat rejtő, csúnyácska, csonka szikladombot. A Nap éppen lenyugodott, s magunk voltunk… Izgatottan birtokba vettük a katonai emléket – átöltöztünk és vacsorát melegítettünk. A szikladombot egyetlen járattal fúrták át valaha, s keresztmetszetét egy helyen egy betonfallal felére szűkítették, amire a huzat miatt szükség is volt. Bejáratát számos turista-emléktábla díszítette, bár nem állíthatom, hogy akár egy is szép lett volna! A homlokzat „szoborfülkéjébe” pedig fekete madonna-szobrot állítottak. Az alacsony belmagasságú bunkerben a sisakra feltétlenül szükség volt… A rendkívül kevés hely miatt gondot okozott a tisztálkodás is: az egyetlen „búvóhely” pont egy hónyelvnél volt, és „mosogatni” is csak ott lehetett.

Az éj gyorsan leszállt, s mi kiszállingóztunk a hágó néhány vízszintes négyzetdeciméterére és a csillagok fényeit néztük – egyetlen üveg bor mellett, ami ritkán esett ilyen jól. Összegezve a nap látnivalóit – a durva falú, egyszer poros, máskor vizes, fahulladékkal telehordott lyukakat -, Balassi Bálint lelkes szavait formáltam át: „…mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az bunkereknél? …” Ez, a továbbiakban sokszor emlegetett „idézet” bámulatosan oldotta bennünk a feszültséget.

Bunker – remek kilátással

Bunkerünk bejáratát számos turista-emléktábla díszítette, bár nem állíthatom, hogy akár egy is szép lett volna!

Bunkerünk bejáratát számos turista-emléktábla díszítette, bár nem állíthatom, hogy akár egy is szép lett volna!

A legvastagabb szivacs derékalj sem tudta volna kényelmessé tenni éji menedékünket. Karesszel versenyt forogtunk, elgyötört hátunk, derekunk a szikla prédája lett. Romokban kászálódtam elő barátaim motoszkálására, amikor végül én is lemondtam a további gyötrelmes „pihenésről”. A bejárattól remek kilátás esett déli irányba. Alattunk légies párába veszett a hágó ösvénye, mely az A. Berti-menedékházhoz (1950 m) vezetett. A panoráma bal oldali kereteként, egy nagy szikla mögül, a hágóra esett a reggeli napfény. András már ekkor szorgalmazta az indulást (délre-délutánra kialakulnak a zivatarok), de közülünk többen a „valódi nyaralás” hívei voltunk, s így lassan készültünk el. Napi tervünk a Rotwandspitze (2965 m) megmászása volt – nagy hátizsákjaink nélkül -, majd visszatérve a hágóba, völgymenet a 700 méterrel lentebb fekvő Berti-menedékházhoz – vízkészletünket pótolni. A zsákoknak remek helyet találtunk: húsz méterrel arrébb újabb bejárat ásítozott a sziklában – a szeméttel teleszórt nagy teremből jó harmincméteres, koromsötét alagút kanyargott egy tiszta terembe, melynek egyetlen ablaka a „nagy semmire” nyílott – egy hatalmas sziklafalból. Lámpák már nem voltak kéznél, így egymást kísérgettük terheinkkel az alagútban.

 

3. rész

Egy csokival – neki a ködnek

Gyorsan a felhők közelébe kerültünk a barátságtalan terepen, amelyek az ostromolt csúcsot hosszú percekig eltakarták előlünk

Gyorsan a felhők közelébe kerültünk a barátságtalan terepen, amelyek az ostromolt csúcsot hosszú percekig eltakarták előlünk

Végre otthagytuk a hágót és néhány csokival és biztosító-felszerelésekkel felszerelkezve lemásztunk a tegnapi klettersteig-depóhoz, majd tovább lefelé a Rotwandspitze klettersteigen – főleg drótkötélen és vaskampókon. Alighogy leértünk a hófoltokat és kis eret rejtő szakadék aljára, máris kétségessé vált a jó irány… Ugyanis a rendkívül tagolt terület térképi megjelenítése nem túl beszédes. Kezdtük – ugye – azzal, hogy a csúcsmászást ereszkedéssel indítottuk. No de a sziklafal tövében kezdett óvatos araszolást veszélytelenebb törmelékhalmokon folytattuk, majd nekiveselkedtünk a meredeknek. Gyorsan a felhők közelébe kerültünk a barátságtalan terepen, amelyek az ostromolt csúcsot hosszú percekig eltakarták előlünk. Közben egy furcsa emlékműre is ráakadtunk, amely valaha mintha babérkoszorút ábrázolt volna, előtte pedig kis csonthalom pihent. Ismét felmerült a kérdés: az első világháborúból valók-e a csontok és ez a sok elszórt faanyag és gerenda? Létezhetnek itt emberi csontok – temetetlenül? Ennyi deszka nem porlott volna szét száz év alatt? Kételkedtem, kételkedem.

Krisztussal a kőrengeteg tetején

A táj egyre jobban kinyílt, a völgyek fölé magasodó ormok kíméletlen sziklabirodalommá rajzolták át a környéket, s az Elfer takarásából kikerült a híres Drei Zinnen sziklacsoport (2881-3003 m) is. A felettünk meredező Rotwandspitze elé egyre vastagabb felhők gomolyogtak, s ezek komolyan veszélyeztethették kis túránkat. Tapasztalatainkra, és helyzetmegítélő képességünkre alapozva mégis a továbbmenetel mellett döntöttünk. A csúcs közelében ismét csak bizarr kis sziklaépítmények sorakoztak felettünk. A szinte függőleges sziklafalhoz ragasztott fa előtető-maradványok és néhol beton „objektumok” sötét vájatokat sejtettek maguk mögött: viharvert létrák maradékai utaltak az emberi használatra.

Jókora lemaradással, de felértünk a többiek után a csúcsra Karesszel. Barátaink a fából faragott Krisztus-szoborral díszített fakereszt tövében kuporogtak, körülöttük pedig csókák lábatlankodtak. A kilátás páratlan volt: a Rotwandspitze tömbjéből meredező sziklatornyok felett néha vészjóslóan sötét, alig egy perc múlva pedig világosszürke, ártalmatlannak tűnő fellegek vonultak. Csak Moos felé volt békések a „viszonyok”. Több lyuk sötétlett a hegyfok szikláiban is – legfeljebb bebújni lehetett volna rajtuk, nem belépni, bár némelyeket megközelíteni sem lehetett volna. Nem lepne meg, ha kiderülne, a csúcs össze-vissza van fúrva alagutakkal.

A felettünk meredező Rotwandspitze elé egyre vastagabb felhők gomolyogtak, s ezek komolyan veszélyeztethették kis túránkat

A felettünk meredező Rotwandspitze elé egyre vastagabb felhők gomolyogtak, s ezek komolyan veszélyeztethették kis túránkat

 

Drótkötél, kőfolyás, szögesdrót…

A percenként színt és irányt változtató felhők mielőbbi távozásra ösztönöztek bennünket. Egy nevesincs C-D-s nehézségű klettersteigen kezdtük meg az ereszkedést az ellenkező oldalon. Nem volt rajtunk teher, de így is megéreztük! Gyakran kellett kizárólag markunkra és karjainkra hagyatkozni, többször szinte a talpunk szintjében markoltuk meg a drótkötelet, és úgy másztunk lejjebb. Végletekig nyúzott tenyérrel fejeztem be a jókora szint leküzdését, és messzebb voltunk a hágótól, mint hittem volna. Egy, a hegységre jellemző, folyamatosan mozgó törmeléklejtőn ereszkedtünk lejjebb, s közben rozsdás fémtárgyak és bakancstalp-maradványok felett vitatkoztunk ismét: világháborús vagy nem világháborús?

Egy kis drótköteles felszökés után egy párkányon folytattuk utunkat, ami sziklába vájt lyukak sorát fűzte fel. Ugyan mikor és kik robbantották ezeket, és mire lehettek jók? Most is legfeljebb bivakolásra… Egyiket-másikat egyszerűen a dolomitfal természetes bevágódásának elfalazásával alakították ki, egy helyen pedig egy régi, betonozott tűzhelyet is felfedeztünk. A terjedelmesebbek pedig folyton tele voltak fahulladékkal… (Olvastam később, hogy az első világháború után, a 30-as években is épült védelem az Olasz-Alpokban… Nna ezek azok?) Nem kis meglepetésünkre szemben, közel száz méterrel felettünk szintén emberi építményeket fedeztünk fel a kietlen sziklafalon. …majd két túrázót. Még ott is túraút van!

 

Egyik-másik búvóhelyet egyszerűen a dolomitfal természetes bevágódásának elfalazásával alakították ki...

Egyik-másik búvóhelyet egyszerűen a dolomitfal természetes bevágódásának elfalazásával alakították ki…

Víz és zöld – élet a Dolomitokban

Sajnos kellemes gyalogutunk megszűnt, a továbbjutásért a már szokásos erősséggel vakító, süppedő, folyó törmeléktengeren kellett le-föl „kőszörföznünk”. Itt jó pár mázsa rozsdás szögesdróttal, némi rozsdás miegymással és cipőtalpakkal találkoztunk. Az egyik katlanban bőven láttunk havat is. Teljesen kitikkadva, elfáradva másztunk vissza a Sentinella-hágóba, ahol élénk turista élet folyt. Se jobbra, se balra nem nézve, elővonszoltuk zsákjainkat az alagútból, és ismét elleptük a bunkert. Fél óra múlva már egyikünknek sem volt semmi baja, készen álltunk az alant feltűnő Berti-ház megrohanására.

Alig ereszkedtünk vagy 60-70 métert, el is tűnt az ösvény a kőmorzsalékban (101-es út!). Bokaveszélyeztető ereszkedés vette kezdetét. Hogyan lehet ide feljönni? Mert lefelé segít a gravitáció… A lejutásra alkalmas moréna-gerincet valószínűleg az azóta elolvadt hó és jég igazította valaha középre – ezen vethettük meg a lábunkat. A jobb oldali sziklafalak tövében még hó bújt meg, a másik oldal sziklakoszorúja a Dolomitok legjobb formáját mutatta… A rideg dolomit kőzet már-már groteszk formákra töredezve ágaskodott tornyaival a felhőpamacsos kék ég alatt.

Nagysokára szilárdabb ösvényre értünk, ami egy kisebb fennsíkon kanyargott. Lelkünk és szemünk sokkal inkább a zöld színnek örült, amit már régóta nélkülöznünk kellett. …de ilyen volt egy lefolyástalan tavacska békanyálas felszíne is. A váratlanul feltűnő patak és hasadékba zuhogó vízesése szinte paradicsomivá tették a korábban szögesdrótok és fakóarcú katonák szelleme kísérte tájat. Olyan lendületben voltunk, hogy elfelejtettünk megállni és bámulni… De még erre is sor került. Egy kis mellékpataknál meg is mosdottunk és felfrissültünk. Alig indultunk tovább, hirtelen beborult az ég, lehűlt a levegő és az esőtől tartva rohamléptekkel értünk el a Berti-házhoz (1950 m). A hágó még innen is látszott… Valószínűleg nem csak én éreztem úgy, hogy most értem van a ház, és megérdemlek egy kis kényeztetést az elmúlt két kemény napért!

Múzeumban sörözünk…

A menedékházakban mindig van mit nézni... Maradványok az első világháborúból (Berti-ház)

A menedékházakban mindig van mit nézni… Maradványok az első világháborúból (Berti-ház)

Sajnos a nem fogyasztókat nem látják szívesen, és ezt képesek kiírni. Bent élénk beszélgetés folyt a turisták között olaszul, nem is láttuk először, ki a házvezető. Beljebb mentünk a pulthoz, ahol csaknem mindenki kikérte a sörét, aztán jó pár liter ivóvizet is vásároltunk. A menedékházakban mindig van mit nézni, de itt kisebb múzeummal szembesültünk, amely az első világháborús hegyi csaták tárgyait, tárgymaradványait mutatta be a rozsdás lőszerhüvelyektől, a sisakokon, kulacsokon át, a gránátokig, evőeszközökig. Az elmaradhatatlan „őskori” sílécek és tájképfestmények mellett egy 1916-os csoportkép-felvétel mutatta be a Sentinella-hágónál harcoló olasz hegyivadászokat. Egy transzparens II. János Pál pápa 1987-es júliusi látogatásáról emlékezett meg, aki igen szerette a testmozgást és a természetet. Fogyasztásunkat nagynak ítéltük meg, cserébe a ház kezelőjére testáltuk összegyűjtött szemetünket, mert sehol sem láttunk szemetest. (Miután erre nem szoktak többnapos nomád túrákat tenni, úgy a menedékházaknál azt gondolhatják, hogy a három csokipapírját mindenki vigye haza.)

 

04. rész

A távolban egy piros kis kocka…

Az első szakaszán egyre jobban láthattuk fentebbről a Sentinella-hágó és a Berti-ház  közötti jókora szintkülönbséget

Az első szakaszán egyre jobban láthattuk a Sentinella-hágó és a Berti-ház közötti jókora szintkülönbséget

A kellemes pihenő közben kitaláltuk, merre menjünk: a borult ég alatt a Franco Piovan bivakházat (2070 m) néztük ki, mert az volt az egyetlen ingyenes hálóhely a „közelben”, és nem vállalkoztunk klettersteig-mászásra sem. A ház teraszáról a szomszéd oldal kőből kirakott szövegeire esett a kilátás: alpinista önmegvalósítás! Mire a ház alatti patakhoz értünk már kettészakadtunk – ketten enni akartunk, a többiek nekivágtak -, félóra késéssel indultam Karesszel barátaink után. Rövid szakaszunk két végpontja között (152-es út) alig száz méter különbség volt, a valóságos út viszont kétszer olyan fárasztó és hosszú lett. Az első szakaszán egyre jobban láthattuk fentebbről a Berti- és a Lunelli-menedékházak közötti 400 méteres szintkülönbséget, amelyet a patak jókora vízeséssel, „az ember” pedig csomagszállító kötélpályával küzdött le. Szemben, a széles völgy másik oldalán a Karni Alpok 2500-2600-as gerince nyújtózkodott el lustán – a felszabdalt Dolomitok ellenpólusaként.

Az első orom megmászásával el is szállt harci kedvünk, mert alant láthattuk egy kis medencében az időszakos vízfolyások által szétteregetett törmeléket, majd az annak túlsó végéből induló meredélynek a tetejében a bivakház kockáját. Szürkületben érkeztünk a F. Piovanhoz, mely aggodalmunkkal ellentétben üresen várt minket. A pirosra festett „kalitka” felirata szerint 1969-ben készülhetett, és drótkötelekkel volt kipányvázva. Belsejében oldalanként 3-3 drótrugós priccs, hátul keresztben két fekvőalkalmatosság, középen pedig egy asztallap elégíti ki legalább nyolc fő igényeit.

A Franco Piovan bivakház és környezete

A Franco Piovan bivakház és környezete

 

Élet a drótrugós ágyakon

A többiek már a vacsorán dolgoztak – gázfőzőiknek a házból kivitt eldöntött sámlikkal készítettek szélvédett helyet. Én először átizzadt ruháimmal aggattam tele a házat – átöltözve már kellemesen éreztem magam, és főzni kezdtem. Vacsorázó, pihenő alakjaink fölé csipkés hegycsúcsok fekete sziluettje borult sötétkék éggel, imbolygó fejlámpáink fényében hátizsákok, polifómok, duruzsoló gázfőzők és száradó ruhák gyűrűje sejlett elő. Miután jóllaktunk, beájultunk a szükségpriccsekre.

Nem igyekeztünk mi korán kelni, de amikor 6-7 körül hevesen kopogni kezdett az eső, a száradó ruhák birtokosai közül többen megélénkültek és kirohantak. A teljesen bezárt ajtó mögött fél kilenc után kezdtünk ismét éledezni. Bár kint szürke fellegek lohasztották le jókedvünket, lassan a reggelihez készülődtünk. Mire nekiveselkedtünk, már két futó zápor is bekergetett minket a házba, így jobbnak láttuk bent maradni, bár ehhez fel kellett az ágyakat hajtani, amiken még ott volt szinte az összes felszerelésünk… Egy pillanatra még a Nap is kisütött (az aznapi adag volt…), és tizenegy felé már majdnem el is indultunk. Utolsó napi tervünk a Lunelli-menedékház (1568 m) érintése, egy majdnem kétezres hegyoldal megmászása, és abban a szintben való három órás gyaloglás volt 2600-2900-as ormok alatt. Végül ereszkedés autónkhoz, a Fischleintalba.

 

Mire nekiveselkedtünk, már két futó zápor is bekergetett minket a házba, így ott reggeliztünk meg

Ébredés után két futó zápor is bekergetett minket a házba, így ott reggeliztünk meg

Esik-e az eső – szép csendesen?

Már-már leért az eső lába, amikor elindultunk – szerpentinezni kezdtünk a kőfolyáson. Meg is éreztük combjainkban… Visszafordulva el is tűntek a ködben az eddig fölénk magasodó csúcsok. Cseperegni kezdett az eső. Óvakodtam attól, nehogy elsiessem az esőköpeny viselését, mivel akkor rögvest elázom a saját izzadtságomtól. Néhány percre el is állt, de nem tágított – felváltva esett és cseperészett. A 164-es út szép és változatos volt. Az eső komolyabb részét erdőben vészeltem át, mégis csuromvizes háttal értem le a völgybe. Egymást bevárva sétáltunk a Lunelli-házhoz, ahová több busz és személyautó hozza hangos olasz utasait. „No picnic – Grazie”- olvashattuk a vidám, muskátlis, fa-ablaktáblás épület oldalán.

Száraz felsőben léptem be az épületbe, ahol furcsamód németül alig, angolul kicsit, viszont olaszul elég jól beszéltek a hölgyek. (Látszólag csak nők vezették a házat.) Nem volt egyszerű megfelelő kávét kérnem, de étellel is kiszolgálták azt, aki enni akart. Itt is akadt rozsdás tárgy-gyűjtemény, de főleg turisztikai jellegű fotók, rajzok és oklevelek díszítették a falakat.

Üvöltők – és szelek

A nyelvi nehézségeket is meglovagolva végül otthagyhattuk következő szemétadagunkat. (Itt már nyugodtabb szívvel, mivel innen már nem kötélpályán viszik tovább…) Közel négyszáz méter emelkedő következett (171-es út), de tudtuk, hogy aznapra nem lesz több. Lassan őröltük föl a kaptatót, de tapasztaltuk, hogy az elemek elszabadulnak: legfelül, kiérve az erdőből, rémülten kaptam sapkám után, Karesznek viszont egyből le is tépte  zsákjáról esővédőjét a viharos szél. Kiáltására a visszaforduló Andrásnak épp a kezébe fújta… Felérve a nyeregbe mindenki felkapta a széldzsekijét és harapott egy csokit.

A 124-es úton haladtunk egy kicsit, majd a 15A utat keresgéltük a Popera sziklái alatt. A köves út alatt háznyi tömbökből álló szikla-labirintus látszott, alatta pedig a Kreutzbergpass (1636 m – Kereszthegyi-hágó) szállodája. Épp napirendre tértünk felette, amikor turisták tűntek fel a tömbök között és olaszul igyekeztek túlkiabálni a szélvihart. Kudarcra ítélt eszmecserének ígérkezett, de karjelzésekkel sikerült valami. A következő kanyarban meghökkentő látvány tárult elénk: sziklafalba vésett-épített hegyi-bunker lőrésekkel, „bástyákkal”.

meghökkentő látvány tárult elénk: egy sziklafalba vésett-épített hegyi-bunker

Meghökkentő látvány tárult elénk: egy sziklafalba vésett-épített hegyi-bunker

 

Belülről kibetonozott hegy

Ilyennel még nem találkoztunk! Nagyon izgalmasnak ígérkezett – az út az egyik lőállás mellé vezetett, egy íves bejárathoz. Itt két német srác készítette az ebédjét, s míg az egyik közönyösen folytatta a főzést, társa örömmel tartott volna velünk, mivel ők nem készültek fejlámpával, mint mi. Valaha befalazhatták ezt a bejáratot – mellmagasságban bontott lyukon másztunk be a falon. Meghökkentő méretű nyirkos labirintusba jutottunk, ahol a méretei ellenére minden felület rendesen ki volt betonozva. A hegy oldalát követve – 10-15 méterrel beljebb – egy több száz méter hosszú főfolyosó húzódott, mely szabályos közönként kiöblösödött. A falakon mindenütt ki volt hagyva a vezetékek helye – ki tudja, be volt-e szerelve valaha is?

Huzat nem volt, de bizonyos távolságonként lépcsőházak vezettek lefelé, egyes helyeken hatalmas acélajtókkal – szerencsére kilincs és zár nélkül. Lefelé is több szintet trappolhattunk le, de az emberben ott volt a „nehogy eltévedjek”-gondolat is. Alkalmanként egy-egy kisebb lőrésen jutott be fény, de legalább két vagy három helyen nagyobb helységbe futott ki a megtört vonalú járat. A nagyobb ablaknyi felületet vasrács zárta le, mintha egy leszerelt ágyú állása lett volna. Az alattunk található hágó miatt épülhetett. Ha jól tartott volna a fejlámpám pántja, futhattam volna egy jót a hosszú folyosón.

 

05. rész

A Fortificazione Opera 10 hat tarackkal, és öt géppuskával volt ellátva

A Fortificazione Opera 10 hat tarackkal, és öt géppuskával volt ellátva

A Kereszthegyi-hágó

A Piave és a Dráva vízgyűjtő területét elválasztó alacsonyabb hágót időtlen idők óta járják az itt élők – a rómaiak az első században építettek erre utat. A középkorban kissé visszaesett a jelentősége, mert az utat elhanyagolták, de később ismét kiépítették. Évszázadokon át a Tauern felé haladtak a kereskedelmi útvonalak, majd a 18. század végére ismét felfedezték az akkor már kisebb szekerekkel járható hágót.

Az első erődítményeket 1871 körül építtette ki a Monarchia hadvezetése az esetleges olasz betörések kivédésére és hágó felügyeletére. 1885-89 között két erőd épült itt: a Mitterberg és a Haideck, amelyeket más építményekkel kiegészülve Sexteni zárnak hívtak. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a két erőd nem tud ellenállni a rohamléptekkel fejlődő, modern tüzérségnek, s amit nem lőttek tönkre, azt le is bontották. Az első világháborús összecsapások hősi halottjaira fakereszt emlékeztet a hágóban. Mussolini hatalomátvétele után, az 1930-as években az olaszok álcázott erődítményeket emeltek az ország védelmében (a politikai helyzet miatt Linea non mi fido-nak – nem bízom meg-vonalnak is nevezték), azonban ezek már nem kaptak katonai szerepet.

A Vallo Alpino részét képező egyedülálló sziklavárunk a Fortificazione Opera 10 nevet viseli, és hat tarackkal, illetve öt géppuskával volt ellátva.

Dühödt masírozás – a két hüttéhez

Egy jókora kiszáradt patakmedret követően a 15A utat választottuk, hogy az erdőben jobban védve legyünk, ha esik

Egy jókora kiszáradt patakmedret követően a 15A utat választottuk, hogy az erdőben jobban védve legyünk, ha esik

Elhagyva a bunker nyújtotta szélcsendet és nyugalmat, a hegyfok alatt kinéztük a 15 A és B utakat, miközben sikerült egyik társunkat lebeszélnünk a hosszas, de biztonságosabb műúti tekergésről. Sajnos a szürke, meg-megmorajló ég nyugtalanított bennünket, s a komor dolomitszirtek fényképezésére sem csábított. Egy jókora kiszáradt patakmedret követően a 15A utat választottuk, hogy az erdőben jobban védve legyünk, ha esik. Nem sokáig élvezhettük a néhai kőtömb-halmazra települt erdőt, s a minden kőfelületet vastagon benövő moha látványát, mert esni kezdett. Ponchómban eleinte sérthetetlennek éreztem magam az esőben, de a szél ez alá is bevágott és gyorsan eláztatta nadrágom szárát – bakancsom elázásának előjátékaként… Karesszel is elszakadtunk egymástól, mindketten a mielőbbi célba érésre koncentráltunk – és dühödten tűrtem a lábamat verő esőt.

Végre elértem barátomat és a csendesedő esőn át, a fák között észrevettük a biztató sífelvonó létesítményeket, majd megpillantottuk a Rudihüttét és a Rotwandwiesenhüttét. Hú, most el kell dönteni, melyikbe menjünk! A Rotwandwiesen-menedékházhoz battyogtunk, aminek bejáratánál megtorpantunk egy kis időre. Ugyanis bent a sramlizenére turista-eleganciával felöltözött idős nénik, bácsik táncoltak. Természetesen a zenészek sem voltak fiatalabbak.

 

A teraszról egyre többet láthattunk a fölénk tornyosuló Rotwandköpféből

A teraszról egyre többet láthattunk a fölénk tornyosuló Rotwandköpféből

Hegyi buli, felszívódó mulatozókkal

Ünnepség van, buli? Bemehetünk-e? Épp beléptünk, amikor mindenki szétoszlott, mint egy látomás. Néhány zenészt még láttunk elmenni. Elfoglaltuk az egyik asztalt és gyorsan forró levessel kárpótoltuk magunkat. Míg jobb állapotba kerültünk és melegedtünk, kint is kezdett kiderülni az ég, ide-oda lebegtek a párák. A teraszról egyre többet láthattunk a fölénk tornyosuló Rotwandköpféből.

A ház oldalára régi szerszámok voltak erősítve, a teraszon röhögő, festett műanyagtehén, nyersfa kerti bútorok, virágok, és egy óriási kondér állt – dekorációnak. Feljönnek a népek, jól megebédelnek, visszamennek – mindezt valószínűleg felvonóval Moosból. A menedékház előtt ismét a környező hegyvidék háborús történéseiről olvashattunk a Bellum Aquilarum hadi emlékőrző egyesület jókora transzparenseiről. Utunk záróakkordja következett – meglepetésünkre legnagyobb részét már ismertük két nappal ezelőttről. Épp az utolsó száz métereket nyögtük lefelé a Fischleintal parkolójába, amikor a felleg összezárult a Nap előtt, és az idő reménytelen esőbe fordult.

Még a kempingezést is szokni kell…

Szép sétát tettünk Innichen-ben (San Candido), ahol épp ünnep volt kirakodóvásárral, zenekarral...

Szép sétát tettünk Innichen-ben (San Candido), ahol épp ünnep volt kirakodóvásárral, zenekarral…

Nagy nehezen összezsúfolódtunk az autóban és nagy tanakodás vette kezdetét. „Hol fogunk felmelegedni, pihenni, enni rendesen, ha nem áll el az eső? El vagyunk ázva… Most megérné kempingbe menni, nem?” Szerencsére ezt mindenki elfogadta, csak kellett találni egyet: elindultunk a sexteni Caravan Parkba. Szép nagy komplexum volt, de a behajtónál óriási volt a forgalom. Kiderült az a nagyon bosszantó dolog, hogy nem sátorozóknak találták ki, s így egy messzi parkolóhelyre kellett volna vinni az autót. Onnan hurcoljuk vissza az összes felszerelést? Már majdnem kipakoltunk a kemping medencéjének a füves szélére (ahonnan másnap reggel már el kellene tűnni…), amikor felhagytunk az egésszel. Az esőfelhők máris feljebb szálltak…

A közeli Toblach kempingjét néztük ki, de közben fortyogó hangulatunkat az esőt űző napfényár gyorsan szivárványossá változtatta: Moost elhagyva láthattuk, ahogyan a fényár lenyomta az esőáztatta csúcsokról a párát. Szerencsére gyorsan meglett a toblachi kemping a hasonló nevű tó partján. Már a bejáratnál elakadt egy utánfutós Volvós. Túl régen püffedt ázott lábam a bakancsban, meglehetősen ingerülten vártam a bejutásra. Az autóval szerencsére a kiszemelt terület mellé állhatunk, végre kezemben volt a központi fürdőblokkot nyitó kártya, amivel gyorsan el is tévedtem az emeletek és a nemek közt is. Mit mondjak a rendszerre? Elsőre nem is volt annyira „katasztrófális” a zuhanyozós felüdülés: lehetett volna melegebb, jó lett volna, ha van pakoló hely és végig éghetne a villany a kis helységben… De a naplementével kezdődhetett a kiadós vacsora, folyhatott a bor, a sör.

 

Az ma olaszországi, de 85%-ban németajkú lakosságú Innichen szélén az első világháború után egy mauzóleum épült

Az ma olaszországi, de 85%-ban németajkú lakosságú Innichen szélén az első világháború után egy mauzóleum épült

Nomádok – civilben

Bár másnap túl kevés időnk volt, és elvetettük a Dráva forrásának felkeresését, de szép sétát tettünk Innichen-ben (San Candido), ahol épp ünnep volt kirakodóvásárral, zenekarral, mindez kék éggel, meleggel és napsütéssel tetézve. Sajnáltam ugyan, hogy a táblával is jelzett osztrák-magyar katonai temetőt nem látogattuk meg, de így is stílusosan búcsúztunk ezektől a 100 éve vészterhes hegyektől.

Az olaszországi, de 85%-ban németajkú lakosságú Innichen szélén az első világháború – olaszul grande guerra – után egy mauzóleum épült a nagyrészt itt elesett olasz katonák emlékére. Állítólag ellentmondásos a mauzóleum, mert távoli katonai temetőkből is temettek ide katonákat, de minden háborús emlékműnek megvan a maga tragikus nagysága…

 

Harsáczki György (2011)

Az erdőn túl – erőn felül…

A Hochkönig Königsjodler klettersteigjének ostroma

 

Szeptember hetedike. Ennyit még nem „kellett” egyetlen túrára sem várnunk! Ugyanis alkalmas időpont hiányában június óta készültünk „a” közös hegyi túrára az Alpokba, s közben egyre kristályosodott, hogy hová is. Karesz barátom szervezte, így történhetett, hogy a Keleti-Alpok egyik legnehezebb klettersteig-útját, a Königsjodlert jelölte meg az ötnapos kirándulás csúcspontjául, bár a társaság fele csak sátrazós vándortúra gondolatát dédelgette magában. Miután szervezőnk nem csak a mászóút részletes rajzát küldte el, hanem videókat és leírást is, néhányunk hirtelen elengedhetetlen szükségét érezte egy kis bemelegítésnek. (Be kell vallanom, hogy én is több mint két éve nem voltam via ferrátán, sőt, még komolyabb hegyi túrán sem…)

A Dientner-nyereg közkedvelt kirándulóhely

A Dientner-nyereg közkedvelt kirándulóhely

Cseszneken akkor épp egy hete nyitották meg a nagyközönség előtt hazánk első „sodronyos” vasalt útjait (lásd cseszneki beszámolómat), így éltünk is a lehetőséggel. Ott, a Kőmosó-szurdokban átizzadt pólóban eltöltött néhány óra után lelkiekben kicsit megerősödvén néztem elébe az impozáns alpesi túracélnak – s közben lenyúzott tenyeremet fájlaltam. A csapat végül nem az erősen eltérő felkészültség, hanem az időjárás-előrejelzésbe vetett hit szerint oszlott két részre. Nekünk, mászni akaróknak csak öt napunk volt, és a harmadik naptól esőket jósoltak (kiderült, hogy középkori „megbízhatósággal”), de ez nem tántorított el bennünket. Viszont a többieknek több idejük volt, így az utolsó pillanatban – a frontnak hátat fordítva – keletnek, a Bihar felé vették az irányt, és bíztak benne, hogy száraz időben túrázhatnak. Le kell lőnöm a „poént”: állítólag jóval több esőt kaptak a bihariak, mint mi az alpesi front-előrejelzésekkel…

 

A "csőrös-kutas" turistapihenőt szinte kisajátítottuk magunknak

A „csőrös-kutas” turistapihenőt szinte kisajátítottuk magunknak

Úton a sziklafalakhoz

Négyen egy autóval indultunk neki a Salzburgtól délre emelkedő Hochkönig mészkőtömbje felé. A Salzach parti várost követően szembe hajtottunk a folyóval, de a „ránk szakadó” hegyek látványának hatására nemsokára megálltunk a sértetlen (mintha csak most épült volna) werfeni vár alatt – tíz perc pihenőre. Szemben, magasan, valahol a hatalmas sziklafalon a híres-nevezetes Eisriesenwelt-jégbarlang nyelte el folyamatosan felvonóval érkező látogatóit… Délután három óra körül értünk Mühlbachba, az egykori takaros kis bányászvároskába, ahol a holnapi időjárást szerettük volna megérdeklődni. Nem tudtuk meg, mert a turisztikai iroda nem volt nyitva, de közben felfedeztük Sepp Bradl világbajnok síugró emlékművét és a templomot. A szűk völgyben megbúvó Mühlbach felett már láthattuk a félelmetes sziklafalakat, csúcsokat, s nemsokára fel is értünk a nyeregbe (Dientner Sattel 1342 m), ahol a számtalan parkoló autóból láthattuk, hogy közkedvelt helyre érkeztünk: lesz is bajunk a sátorhely kereséssel. Leparkoltunk és átsétáltunk a nyereg másik oldalába, hogy végre szemtől szembe láthassuk az „ördögszarvakat”, azaz a Teufelhörndlt. Gyönyörűek voltak! Félelmetes érzés volt – nekem -, hogy másnap azokon a mészkőtornyokon fogunk „lógni”, s talpunk alatt fütyül a szél…

 

Délután a napsütötte nyeregben

Ahogy – látszólag – ártatlanul sétálgattunk a marhalegelőn, az erdő alján öt perc alatt (ellenben a néha többórás rejtek-kereséssel) megtaláltuk az ideális sátorhelyet: az első fenyők törzseinél a kerítődrótot átlépve néhány méter után pihe-puha kis tisztásra jutottunk. Ennek örömére nagy ebéd-vacsorát csaptunk a pihenőhely faasztalán a fa „csőrös kút” mellett. Ekkor ütötte meg a fülem a hajnali kelés időpontja: háromkor. Nem akartam hinni a fülemnek. „Délutánra esőt mondtak, azt pedig nagyon ajánlott elkerülni, hiszen még hó is eshet fönn. Kora délutánra végig kellene érnünk a klettersteigen.” – magyarázta Karesz. Igazat kellett adnom…

A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt...

A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt…

„Viszont sötétedésig felsétálhatnánk az Erichhüttéig (1545 m – ameddig a túrázók többsége felbóklászott), nem csak a kilátás miatt, hanem mert szemrevételezhetnénk a kezdeti útszakaszt, amit sötétben fogunk megtenni.” – javasoltam, és félóra múlva elindultunk a szerpentinen, ami átkanyargott a meredek havasi réten. A füvet akkurátusan rövidítették az alpesi tarkák, ezért az utat helyenként „marhasorompókkal” látták el, amit kéretett visszazárni, visszaláncolni. A levegő kissé párás volt, s a délutáni nap éppen szembesütött, így nem láttunk el messzire, ellenben a Hochkönig (2941 m) fala, a Taghaube (2149 m), és a Teufelhörndl a Dolomitokat idéző nyolc tornya fürdött a napfényben. Közben hol sisakos sportemberek, hol kényelmesebb turisták ballagtak velünk szembe. A 432-es túraút egy gazdasági udvaron is áthaladt a turistaház előtt, de innen már „csak” a meredek füves hegyoldal volt hátra. Ez a „csak” kb. 700 méter szint volt, ami innen alig tűnt négyszáznak… A hütte teraszán vidám társaság múlatta az időt – belefutva az alkonyatba -, mi pedig ittuk a látványt… Aztán legyalogoltunk az autóhoz, összekészítettük a másnapi felszerelést, kaját, sisakot, és a ruházatot, majd a sátrakat a hónunk alá kapva – én pedig az egész nagy hátizsákomat – átsétáltunk a túloldalra, a rejtek-tisztásunkra. Odaérve kiderült, hogy mindkét lámpám az autóban maradt, így még egyszer megjártam a parkolót. Gyorsan felállítottuk a sátrakat és alvás előtt is csak minimális viccelődés fért bele az időnkbe.

Kilencszáz méter hajnalig

Egészen ki tudtam kapcsolni, jól aludtam, nem izgultam a korai kelés miatt sem. A fejlámpám viszont önállósította magát: kétszer is világítani kezdett az éj közepén. A hajnali három órához képest éberen készülődtem a koromsötétben. Sátrainkkal a parkolóba cammogtunk és a többiek becsaptak egy gyors „hajnalit” – ilyenkor reggelit nem mondhatunk! Nekem csak néhány falatra futotta – általában 5-6 órával később szoktam megéhezni… Karesszel 4 óra körül lassan elindultunk a hütte felé – erre-arra sötét tehén-tömegek lódították felénk fejeiket. Az enyhe hajnalt és a csillagos eget a nyereg légköri viszonyainak köszönhettük – még a ház előtt pólóra vetkőztem.

Felérve a Hochschartére, megpillanthattuk a hajnal első fényeit

Felérve a Hochschartére, megpillanthattuk a hajnal első fényeit

Barátaink, Józsi és András a gazdaság után értek utol bennünket. Nehezemre esett a gyors kaptatás, hányinger környékezett, ráadásul hűvös szél hűtötte a hasamra tapadt átnedvesedett pólót. Karesz minden mozdulata arról szólt, hogy siessünk. A hüttéből néhány éles fénypont – fejlámpa – eredt a nyomunkba. Egy kényszerszünet után utolsónak értem fel a Hochscharte (kb. 2250 m) nyergébe, innen láthattuk kelet felé a hajnal vörös fényét. Itt ért be minket az első idegen, egy vérbeli osztrák mászó.

 

A Königsjodlert 2001-ben adták át a mászóknak, s a kifejezetten nehéz, C-D-s kategóriába sorolták. 1700 méter szintemelkedés vár a gyakorlott mászókra, s ebből 700 méter gyakorlatilag mászás. A szintet a sziklatornyokon való le-, s felmászás gyarapítja alattomosan, az izgalmakat pedig egy „kötélhíd” és egy egyszál dróton való átsiklás, a „Flying Fox”.

 

Egyedül, a saját tempómban

Közvetlenül a Königsjodler beszállásánál kezdtük felvenni a felszerelést – alig volt egy lépésnyi vízszintes. Még a sisakra erősített action camerával foglalkoztam, amikor Karesz már neki is ugrott a C-D-s kezdőfalnak. Még fel sem kelt a nap! Harmadikként indultam el, de igen lassan haladtam – rég nem másztam, a karabinerek sem álltak kézre… A fejkamerámmal felvett, első „akció” meglehetősen hosszúra sikerült – míg a Flower Tower első dobogójára felértem. Józsi gyorsan elém is vágott. Nekem viszont meg kellett jutalmaznom magam, így hát előcsomagoltam a gépemet és körbefotóztam a hajnali tájat. Még nem is volt elegendő fény..! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Még nem is volt elegendő fény a fotózáshoz...! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Még nem is volt elegendő fény a fotózáshoz…! A Magas-Tauern halvány narancsszínű vonulataiból kivillantak a fehér hómezők.

Már percek óta csattogást, szuszogást hallottam magam alatt, de a mögöttem kapaszkodó trió feltűnése előtt elindultam. A könnyű B-s lépések egy egyre keskenyebb gerincre vezettek, aztán egy hasadék-átlépés lassított le. Ekkor még láttam Józsit előttem. A Flower Tower – visszatekintve már könnyű – szakaszain még buzgón akasztgattam a karabinereket – még csak barátkoztam a mélységgel. – Karesz már egy toronnyal „vezet” előttem… – pillantottam előre. A hármas viszont már ott lihegett a hátamban – éreztem, hogy csak a kitett részeken biztosították magukat. A nyeregbe érve elengedtem őket, s ha már megálltam, fotóztam, mivel a felkelő nap viszont egyre többet mutatott a tájból.

C-D-s felszökkenés következett. A mélység miatt kicsit görcsösen markoltam a drótot, mozdulataim bátortalanabbak voltak, s egyre jobban lemaradtam. Gyorsabban haladtam volna, ha látok magam előtt túratársat: mit hogyan közelít meg, mit fog, mit lép… De nem idegesítettem magam.

Csodálatos sárga napfényben küzdöttem fel magam a második „szarvra”. Bár itt senkit sem láttam magam előtt, óvatosan, apránként küzdöttem le az akadályokat. A Via-Mala-szakadék táblácskától kitettebbé vált a húzódzkodás. A Mühlbacher torony egy fordulóban nemsokára elém is tárta meglepetését: függőleges hasadékok között álló, már-már széthullással fenyegető sziklaoszlop tetejére kényszerített. Bevallom: szívesebben fotóztam volna itt a többieket, mint átmásszak… A görcsölés egy „szűzugrással” ért véget – egy „szívet melengető” nagyterpesszel a szakadék felett.

A "Dientner Schneid" kőtarély, és megmászói a Flying Fox fölötti sziklatoronyról

A „Dientner Schneid” kőtarély, és megmászói a Flying Fox fölötti sziklatoronyról

A Teufelsturmra ezután közepesen nehéz – C-és -, egyre keskenyedő gerincen kapaszkodtam fel. Közben a hátizsákomban megszólalt a telefonom, de most egészen másképpen reagáltam rá, mint szoktam. Sejtettem, hogy a többiek hívnak, de eszemben sem volt itt fölvenni. A meredekség enyhült, a sziklacsúcson Józsi várt – kényszerből. (Ekkor folyt életemben először izzadtság a szemembe.) Karesz is azt akarta megtudni – telefonon – az alattunk-köztünk mélyen megbúvó kötélhíd túloldaláról, hogy nem tudnám-e fokozni a tempót… Hát nem. Viszont tartom!

Megvárták, míg Józsival lemásztunk a kötélhídhoz. Magamhoz képest begyorsítottam, de ezt csak én éreztem – pedig nehéz, kitett volt a lemászás. Minden túlzás nélkül jelentem ki, hogy a „háromkábelos” kötélhíd számomra kikapcsolódás volt. Semmi azaz 5-6 méter drótkötélen állva, biztosítva… Nemsokára azonban ismét elvesztettem társaimat szem elől – nem követtem a haladásomat, hogy fel, vagy le mászom, a széthasadozott ördögszarvakat alig lehetett követni, illetve beazonosítani. Túl is becsültem a megtett métereket…

 

Kapaszkodás a róka farkába…

A következő szakaszokról nincs emlékem – nagyon igyekezhettem… Állítólag két toronnyal arrébb egy hosszan tartó, nem túl nehéz kaptató vezetett fel a csúcsra. Itt emlékszem, hogy fújtattam, elfáradt a lábam, mivel karral nem tudtam segíteni húzni magamat. Az ördög szántotta magaslat végén éppen ránéztem a 20-25 méterrel alattam várakozó barátaimra. Csak az árnyékom vetődött közéjük. A várakozás, és a köztünk lévő szakadék a bizalmatlanul „várt” Flying Foxot vetítette előre. Úgy is volt, itt bevártak. Pihenésképpen – mert arra külön már nem volt időm – készítettem néhány felvételt, s közben láthattam, ahogy András edzésképpen még egyszer átmászik a két fal között kifeszített drótkötélen…

Felfedtem hollétem, bekapcsoltam a kamerát, és sebtiben leereszkedtem a „halálhídhoz”. Nem volt szép! Talán ekkor feledkeztem meg a kameráról…

– Híj, hogy lesz itt a menet? – kiáltottam át.

– A rövid kantárral rákattintod magadat a drótra, aztán meg a két karcsit is ráteszed… – magyarázta Karesz.

– Milyen rövid kantárral? Nekem egy hevedert adtál!

"Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút." (Fotó: Hajtman András)

„Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút.” (Fotó: Hajtman András)

– Hát azzal! Befűzöd a beülődbe úgy, mint a szettet!

– Aha, ugyanúgy. – ismételtem meg. Mikor biztosítottam magam utoljára?! Az Aegonnál? „Nagy nehezen” befűztem és az összes madzagot, szíjat meghúztam a hátizsákomon: nehogy „megöntözzem” a szakadékot a fényképezőgépemmel meg a többivel.

– Aztán lajhárba felmész a drótkötélre és átnyomod! – kiáltotta a barátom.

– Lajhárba. – mondtam magam elé. Hú, de csúnyán néz ez ki! Ebbe a drótba kapaszkodni..! Félelmetes volt, de hát csak átmentek mind a hárman előttem, és csak tudják, hogy mi a legjobb!

Mivel más nem volt hátra, toporogni kezdtem háttal, hanyatt a semminek. Mikor elfogyott a „szárazföld”, felraktam a lábaimat a kötélre. Azon nyomban be is görcsölt mindkét vádlim! De itt már nem volt visszaút.

– Haladj, haladj! – nógatott Karesz, de könnyű volt azt mondani! A fájdalom miatt a lábamat nem tudtam jó helyre tenni. Ráadásul a fejem lentebb volt a testemnél – a karom teljesen kifáradt a 15-20 méteres táv közepére! Megálltam, pedig innen csak fogyott az erőm.

– Hol tartok? – nyögtem. – Kell még vagy öt méter… – hallottam.

– Hú bazzeg... Most egy kicsit pihenek!  (Fotó: Szabó Károly)

– Hú bazzeg… Most egy kicsit pihenek! (Fotó: Szabó Károly)

Váltogatni kezdtem a lábaimat, s a kábel kezdte szétvágni a vádlijaimat. A karhajlatom ugyanígy járt, de nem tudtam magam előrehúzni. „Engedd el, nem fogsz leesni!” – hallottam társaimat. Már nem tudtam elképzelni, hogy elengedem a kábelt, annyira „nem tettem bele a fejembe”, hogy háromszorosan vagyok biztosítva – ráadásul rövid hevederrel! Már majdnem három és fél perce „lógtam a szeren”. Elfogyott az erőm. Most leesem??? A levegőbe kiáltva elengedtem a kábelt.

Erre megfordult a világ! Fejjel lefelé lógtam a drótról. A lábam fenn kalimpált – kész voltam.

– Ennél rosszabbul nem is történhetett volna… – hallottam Józsit. Megnyugtatott. – Ilyet még nem láttam… – így Karesz, és elindult a sziklán a kötél felé.

Egy fordulat után észhez tértem, és elkaptam az egyik klettersteig-kantárt és visszahúztam magam „normálisba”. Úgy lógtam ott, mint egy vizes rongy. – Hú bazze… – fújtam ki magam. Máris éreztem, hogy jó kis zúzódásokat szereztem be a kábeltől. – Most egy kicsit pihenek! – jelentettem ki.

 

A sokk után

A Dientner Schneid igazi virtus! A háttérben a Kummetstein cukorsüveg-tömbje látható

A Dientner Schneid igazi virtus! A háttérben a Kummetstein cukorsüveg-tömbje látható

– Nyolc óra húsz van, két órája jövünk, és még nem vagyunk a felénél… – kezdte Karesz – Rengeteget vártunk, …lehet, hogy ki kellene szállnod?

Még csak két órája, és a felénél sem?! – hihetetlen volt számomra. Tudtam, hogy az eddigi sebességemet sem tudom már hozni. Mindkét térdhajlatom égőn fájt, reméltem, hogy nem szakadt el se ín, se más… – Valószínűleg ki fogok szállni, nem kockáztatok. – mondtam keserűen. De a vészkiszállás, a Notaussteig-Abstiegsweg még két toronyra volt. Óvatosan emelgetni kezdtem a térdeimet és lassan megindultam. A Teufelshörndl alkalmas volt lábaim újra-bemelegítésére – C nehézségű. Épp egy hasadékban küzdöttük fel magunkat, amikor Karesz egy kő alatt hátrahagyta nekem a lejutáshoz szükséges térképlapot. Elég meredek lett volna, ha elfelejtjük, és „eltűnök” az egyetlen slusszkulccsal.

Már hátakat sem láttam, mire a csúcsra értem, a kilátás pedig kicsit megrettentett: a „Brückner Grat” és a „Dientner Schneid” nevű pengeéles gerincek nem kevés koncentrálást vetítettek előre a Kummetstein (2772 m) félelmetes cukorsüvegéig. Legalább lefelé kellett elindulni feléjük…

Ezen a lejtős gerincen sokat behoztam lemaradásomból, és egy kicsit magamra találtam. Egy meredekebb lemászás után értünk a leglátványosabb mászáshoz, amit minden túlzás nélkül kőborotvának írhatunk le…

 

Virtus – búcsúzóul

A „Dienteri virtus” kőpengéjéhez (Dientner Schneid) barátaim is kellő csodálattal láttak neki, mindenki előkapta kis fényképezőgépét. A drótkötél két keskeny összesimuló taréj kis hasadékán vezetett bennünket, majd fentebb mászva az egyik elmaradt, és mindkét oldalon taposhattuk a levegőt: a meglovagolható gerinc két oldalán csak elvétve található egy-egy fogódzkodó. (Habár a szikla gyakran még a lovagló-üléshez is túl keskeny – jó móka lehetett kiépíteni…) Frissen szerzett gyakorlatom ellenére is úgy húztam magamat fölfelé, mint a csiga… ám nem ment lassabban, mint a korábbi kitett ormokon! Rutinnal akár élvezhető is! Úgy simultam a durva mészkőre, mint zsoké a lova nyakára.

Messziről visszanézve egészen valószínűtlen, hogy mi is ott másztunk át nemrég...

Messziről visszanézve egészen valószínűtlen, hogy mi is ott másztunk át nemrég…

Ám a kőtű tetejére érve fellélegzés helyett folytatódott az istenkísértés. A Königsjodler különösen keskeny, szívdobogtató mezsgyéjét már nem lehet fokozni: két lábbal nem áll meg rajta biztonsággal az ember. Aztán a penge ideje is lejárt: a gerinc peremén kinyílt panoráma közepén már meg is pillantottam Józsi apró, kék-sárga színkombinációját. Ő már túl volt az előttem álló majdnem függőleges – C-D nehézségű – lemászáson, ám én azt láttam, hogy közel van már kiszállásom megnyugtató pillanata. A karom még bírta – leereszkedtem, majd a Bosch Promenád kőporos hullámvasútját koptattuk, végül egy rövid, alattomosan visszahajló kőkockán kellett leereszkedni. Ez volt a kilépőnk az ördögszarv-birodalomból. Egy gyalázatosan összetöredezett emelkedő várt rám megpihenő társaimig, amin már szinte másztam – bár ott gyalogolva szokták leküzdeni. (Máig sem találtam szint-adatot – 2500 méter körül jártunk.)

Kiszállás hangyaleséssel

– Hát ennyi – mondtam kifújva magam – nem hittem volna. Könnyebbnek gondoltam, megtévesztett a mászóút rajza is: viszonylag vízszintesbe rendezték, hogy jobban lehessen ábrázolni. – mondtam kicsit csalódottan, őszintén. – És elszoktam a kitettségtől is – tettem hozzá.

– Szerintem most vagyunk a felénél – tanulmányozta Karesz a nyomtatványát, de én hittem – és meg is győztem magam -, hogy a kétharmadát mégis meg tudtam csinálni. Sok szerencsét és jó időt kívántunk egymásnak, és elindultak a komor Kummetstein kérlelhetetlen tömbjének. Kilenc óra volt. Fájtak az izmaim, éhes és szomjas voltam – igyekeztem kényelembe helyezni magam, de nem sikerült, valószínűleg a meghúzódott, bekeményedett izmaim miatt…

Az apró alakok a rideg sziklavilágban hálás fotótémák voltak...

Az apró alakok a rideg sziklavilágban hálás fotótémák voltak…

Inkább kimazsoláztam teleobjektívemmel az utánunk jövő sportembereket a sziklaerdőből. A felérkező osztrák mászók – meglepetésemre – egy szál cigi mellett pihenték ki fáradalmaikat, végezetül külön felhívták a figyelmem lemenetelkor a kőhullásra és barátságosan elköszöntek. Egy fenéknyi vízszintes terület reményében követni kezdtem a „menekülőút” piros jeleit a ferde, kőtörmelékes rónán, s én lepődtem meg legjobban, amikor az beletorkollott a 432-es turistaútba, amely lefelé tartott, és még járható is volt.

Egyik korai pihenőm alatt a mászó felszerelés jellegzetes csilingelésére, ruha súrlódására, vagyis egy a közelben mászó ember hangjaira lettem figyelmes. Percekig vártam, hogy mikor tűnik fel az ösvényen, de csak a hangokat hallottam. Ekkor derült ki, hogy a felettem tornyosuló Kummetsteinról szűrődnek le szokatlanul élesen a felfelé araszolók hangjai, pedig ott több, mint száz méterre markolták a kábelt!

Lassan ereszkedtem egyre lejjebb az északi oldalon, s a Königsjodler sziklatornyait új perspektívából láthattam – nem utolsó sorban – a Magas-Tauern havas csúcsaival a háttérben. Persze ebben az új vetületben kizárólag a Flying Fox (szívem csücske) ringó kábelét tudtam nevén nevezni, felismerni, és ekkor feltűnt két alak a sziklán. Itt a lehetőség! Csak aki kiszáll, az láthatja innen a pókszálon imbolygó turistát sziluettként! És pont kifogtam a mai mezőny két bátortalanját. A két fehér sisakos sportember kikerülte a pókfonalat, és kimászta a C-D nehézségű falat fel, s alá. Sebaj, nemsokára jött a következő páros, és véletlenül sem lajhármászásban szenvedték át magukat, hanem lazán lógva… Mit mondjak? Még fotón is jobban fest…

A "többiek" - látszólag - könnyedén áthúzódzkodtak...

A „többiek” – látszólag – könnyedén áthúzódzkodtak…

Innen, a szarvakon motozó hangyák egészen valószerűtlen látványt nyújtottak. Úgy tűnt, hogy ember fenn sem marad ott… és mégis végig mennek – mint a hangyák. A sziklafalakon itt-ott barlangszerű üregek sötétlettek.

A nyomokból ítélve tavaszi olvadáskor itt komoly vizek bömbölhetnek lefelé – általában pedig kövek szánkázhatnak. 2180 méter körül a jelzés a nyílt oldalról a sziklafalak tövéhez vezetett, ahol két – most szárazon ásító – időszakos karsztforrás száját vettem észre. Innen csak 60-70 méter szintet kellett megtenni a hajnalban már érintett Hochscharte-ig (2250 m), de a meredek, hasadék-úton megleptek jó pár tízméternyi drótkötél biztosítással, én pedig már megváltam klettersteig-szettemtől. Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre ismerős sziklákat, ösvényeket láttam. Dél volt. Lerogytam egy kőre és – hajnal óta először – enni kezdtem. Közben megvizsgáltam zúzódásaimat. Bal csuklómnál jókora bíbor színű zúzódás emlékeztetett küzdelmemre, jobb karom hajlatában két tenyérnyi kékes lila folt díszlett. A térdhajlatomat illetően még festőibbre számíthattam…

C-D nehézségű "felszökellés" a Kummetstein oldalában

C-D nehézségű „felszökellés” a Kummetstein oldalában

 

Mert (mégis) megérdemlem!

Elindultam az Erichhüttéhez. A nyeregből borult ég alatt indultam lefelé, de nem sokkal lentebb már meleg napsütés kísért. Bárki jött szembe – persze helyiek – mindenki megszólított. A távolságtartó osztrákok turistái egyáltalán nem hűvös, zárkózott emberek egymás közt? Többször is használhattam a német tudásomat, örömömet leltem benne. A másik itteni, rövid Grandlspitz klettersteig elágazása után, valahol félúton lecipzáraztam a nadrágom szárát – és már kaptam egy kis ízelítőt a lábam véraláfutás lilás-barnás színéből.

Jólesett a napsütés, de hamar ráuntam a véget érni nem akaró füves hegyoldalra. Egy helyen átláthattam a katlan túlsó sziklafalának tövébe, ahol egy széles barlangszájból indult a patakot láttam. Már fenn elhatároztam, hogy kényeztetem magam egy jó sörrel – akármilyen drága lesz is. Az Erichhütte udvarán tarka forgatag fogadott – senki sem gondolkodott hozzám hasonlóan, inkább rendeltek… Sőt, bájos könnyedséggel hagyták ott botjaikat, felszerelésük egy-egy darabját.

Az elegáns „Főúr” azonnal előttem állt, óhajtottam – aztán leültem, gondosan a nap felé fordítottam hátizsákom, és pólóm csurom nedves részeit, és ellazultam. Fél perc múlva már le is ittam a söröm felét (barátaim ekkor már a Birgkaron ereszkedtek 2600 méteren), aztán továbbállva kiterültem a fűben. A Kummetstein homlokára felhők kúsztak.

Az Erichhütte szép forgalmat bonyolított le

Az Erichhütte szép forgalmat bonyolított le

A „csőrös kútnál” stramm osztrák túrázók pihenték ki túrájukat, sétájukat, sokan pedig a rendszeresen megjelenő buszt várták. Levettem a bakancsaimat, sikkesen felültem a favályú szélére és lábfrissítőt „vettem”, aztán összeöntöttem két babkonzervet – egy főzeléket és egy gulyást –, és azokat összerottyantva egy fejedelmit ebédeltem. Mert megérdemeltem. Mert megúsztam.

A fiúk fél 6 után értek vissza. Szépen végigcsinálták. Bár nem látszott rajtuk, de megkérdeztem, hogy kaptak-e esőt, de fönt sem esett egy csepp sem. Ha nem sietnek az eső miatt, talán az én tempóm is belefért volna… – morfondírozott Karesz. Nálam szerintem a „Fox-trauma” döntötte el a kérdést. Bort bontottunk, s mellette sört, de András pálinkáját is megkortyoltuk. Nagyon finom volt, de már megint kevés italt hoztunk…

Harsáczki György – 2013

folytatjuk

 

Alpesi izgalom – hazai pálya

Kipróbáltuk az új, cseszneki vasalt utat

 

A Cseszneki vár köszönt minket, amikor a Kőmosó-szurdokba tartunk

A Cseszneki vár köszönt minket, amikor a Kőmosó-szurdokba tartunk

Kiváló alkalom kínálkozott egy kis erőnlét-felmérésre és gyakorlásra a Cseszneken egy hete, augusztus 25-én megnyitott „vasalt utakon”, mivel szeptember elején az Alpokba készülünk – hasonló, csak nagyságrendekkel hosszabb – klettersteig-mászásra. A helyszínt, a Cseszneki vár alatt sötétlő Kőmosó-szurdokot már ismertük túráinkról – a faluban némi keresgélés után jutottunk el a két kis fakerítés között az erdőbe befutó turistaösvényhez. Leparkoltuk az autókat a pihenőhelyen. Átöltözve és a felszerelést magunkhoz véve megindultunk a kis úton, majd a patak után, a réten megpillantottuk a fölénk magasodó, délutáni napsütésben fürdő várromot. Amikor néhány tíz méter megtétele után ismét a fák közé léptünk, már 7-8 méterrel a sziklás meder felett lépegettünk, a szurdokban. A környezet egészen megváltozott: félhomály volt és szikla mindenütt. Az ösvényről elsőként a Várpanoráma utat fedeztük fel, mely a – jelenleg – száraz mederből indul. Mire magunkra aggattuk a „szettet”, egy négyfős csapat „kapcsolódott a drótkötélre”. Ők már bemelegítés után voltak.

Mielőtt részletesen belebonyolódnék a részletekbe, barátaim nevében is elmondhatom, hogy mindhárom kiépített via ferrata/klettersteig izgalomban, nehézségben, szépségben és minőségben vetekszik nyugati szomszédaink biztosított mászó útjaival! Természetesen mi a mászó utak kiépítése mellett vagyunk, hiszen milyen nagyszerű, hogy ezután nem kell „nyugatra” utaznunk, ha ilyen kalandra vágyunk, vagy gyakorolni akarunk. Azt persze nem támogatnánk, hogy egy ilyen úttal durván beavatkozzanak a tájba, illetve a növényvilágba.

 

Karesz vezette a sort, izgatottan toporgott a fejünk felett, miközben Adrient látta el tanácsokkal. Én alattuk ugráltam, és fotózás közben egy faragott követ találtam a szurdokban, ami – szerintem – a várból kerülhetett a mederbe. A Várpanoráma út a várral szemközti oromra visz, erőssége C-D, hossza 180 méter, a szintkülönbség 60 méter. Hogy a 180 méter sok-e, vagy kevés? A tábla 30-60 percet ír ki rá…

C kategóriás szakasszal nyit a Várpanoráma út

C kategóriás szakasszal nyit a Várpanoráma út

Adrien a kezdő C-s szakaszon vissza kellett, hogy forduljon, így Attila barátom után indultam. Két éve nem markoltam sodronyt – nagy volt a kihívás -, ezért nagyon igyekeztem behozni kezdeti lemaradásomat. Máris éreztem, hogy az autónál a kesztyűm keresésére több időt kellett volna fordítanom, de emellett nagyon élveztem, hogy biztonsággal mozgok a „szeren”. Az első „kapaszkodós” méterek után B-sre szelídült út kb. 7-8 méter magasban vezetett alig emelkedve, majd egyre nehezebbé vált – egyre jobban markoltuk a sodronyt. Az első D-s felmászás (némi visszahajlással) a táv felénél jelentkezett, ahol el is veszítettem a behozott métereket, a pólóm pedig kezdett elázni… Az ember itt vadul keresi a megfelelő vasrúd-lépéseket… és egyik sem akar jó lenni.

A várpanorámások ezután néhány métert „sétálhatnak”, majd ismét csattannak a karabinerek a drótkötélen. Versenymotorok zaját hozta a szélcsend – sajnos nem elég messziről. Ismét kapaszkodósabb lett a többnyire szintben haladó út a majdnem függőlegeses sziklafalon. Itt még hallottam Attila bosszankodását a felmászásnál: a második D-s szakaszon már igen-igen szaggatta a tenyeremet a vas – az pedig végképp nem segített neki, hogy elvétettem a karabiner-akasztást, és vissza kellett ereszkednem. Mindezt enyhén visszahajló falnál – amin azt a kevés lépést sem tudtam kihasználni. A mentőmanőver sok erőmet kivette… Lesz itt még jócskán kőomlás! – jegyezte meg errefelé Karesz.

A túloldalon, a vár alatt az Ostromlók útja és a Tálos Zoltán emlékút látszik

A túloldalon, a vár alatt az Ostromlók útja és a Tálos Zoltán emlékút látszik

A hátam mögött, a napfényben fürdő túlpart látványa feltöltött egy kis energiával. Attilát már alig hallottam, ellenben a motorosokat..! Az utolsó métereken sem tudtam „pihenni” – D-s, majd C-s szakaszokkal búcsúzott a „vasalt játszótér”. Míg lepihentem, társaim már szedelőzködtek, és szaladtak is lefelé a gyalogösvényen. De nekem is járt egy kis bámészkodás! Szemben, a vár szikláin felfedeztem a Tálos Zoltán emlékút mászóit. E-kategóriás, kar- és tenyérszaggató… De ez a fülhasogatás?! Cseszneken meddig tűrik a motorosok bömbölését?! Mennyi vadat – sőt! embert – zavar ez a „szórakozás”?

 

Gyakorlásképpen csúsztathatjuk a karabinereinket a kötélen lefelé, de a gyakorlottak már nem teszik. A mederbe érve visszasétáltunk a már ismert félhomályba, és az Ostromlók útjának ugrottunk neki. A nehézsége C-s, 120 méter hosszú, és szintén 60 méter a szintemelkedése. Ebből is látszik, hogy rövidebb felmászásokból, és hosszabb szintben haladó szakaszokból áll. Erre sem könnyű felugrani – majdnem D-s kitettségű mászó szakasszal igyekszik elriasztani a gyakorlatlanokat. Nahát! Az ember nem néz oda, és a többiek máris 7-8 méter magasban járnak!

A megritkított borostyánszárak között haladó sodrony nélkül itt senki fel nem mászna! A ferde szakasz után egy vízszintesebb párkányra értünk, amin a sziklához dörgölőzve, kulturáltan pipiskedve jutottunk egy meredek, föld lejtőre. Az itt keresztbedőlt fácska kifejezetten sportszerű nehezítéssel szolgált.

Az Ostromlók útjának "gerince". A nap meg nem süt...

Az Ostromlók útjának „gerince”. A nap meg nem süt…

Egy töredezett, kényelmetlen sziklabordán végre kiértünk az út gerincét adó közel függőleges sziklafalra, amit a Várpanoráma úttal ellentétben melegen sütött meg a nap. Sok kapaszkodás és keskeny lépések jellemezték a szakaszt. No és nagy örömkitörések: „De jól nézel ki innen! Le kellene fotózni!” Ez felhívás volt keringőre, mivel barátaim hátterébe még vad kék ég is került. A következő „megállóhelyen” elő is csomagoltam a gépemet, mire elbújt a nap… és a felhő nem méltóztatott arrébb menni, hiába imbolyogtam a géppel a kezemben. Így pár árnyas képpel lettünk csak gazdagabbak – így eredtem jókora lemaradással a többiek után. Ez a bakancsráncoló, C-s táv, csaknem a hosszúság harmadát tette ki – nem csak a meleg miatt áztunk el.

„Már csak ez a néhány megosztás, és fent vagy!” – buzdítottak a szakasz végén. És valóban, azután már fel is lehetett szaladni – négykézláb… Itt Karesz „begorombult”, és visszafelé indult a vasalt úton. Felfelé már valóban nem volt több nehézség, mi beszélgetve haladtunk a „drót” felett és mellett. Fent tábla tiltotta a bemászást a várba… A nap eltűnt a hegyek mögé. Megnéztük a meghökkentő sziklatarajt is, amely a bencés tanár Tálos Zoltán emléktábláját is hordozta: ő és diákjai építettek ki itt sziklamászóhelyet 1960-ban. Miközben lesiettünk, egy régi temető sírkövei mellett haladtunk el.

 

Karesz már a Tálos emlékút tetejéről kiáltott le nekünk: „Nna ez az E-kategória! Próbáljátok meg!” Lentről merő kötélmászásnak tűnt az út egészének minősítést adó enyhén visszahajló fal. Attilának is fájt a tenyere, nekem is. „Attila, egy nagy rohammal..!” – adta az egyetlen instrukciót barátunk. Megpróbálta, nem ment. Nekiálltam – igen fájt! Főleg átszerelni és addig egy kézzel tartani magamat! Nem szabad megállni, mert elfárad a kar… valóban kötélmászás volt. Ha bakancsban másszák, csak az erőnlét segít – szerintem. A hossz második fele már nem is érdekes, már ott, a peremen megcsináltad a 98%-át…

Az E kategória merő sodronykötél-mászás

Az E kategória merő sodronykötél-mászás

De le is kellett jönni – az Ostromlók útján. Az már fájdalomrepeta volt! Csak az a szép, kék kesztyű! Az hiányzott nekem! Éppen egy kiránduló csoport ért az út végpontjához – majdnem előttük estem le. Utolsó erőmmel értem földet – mégis talpra!

 

A többiek egy Várpanoráma levezetőt ajánlottak, amit majdnem kapásból visszautasítottam: ennyi elég volt, elég erős bemelegítés volt ez, a tenyerem fáj… Be is döntöttem egy sört. „No jó, de félúton visszafordulok, nem kínzom magam.” – enyhültem meg. Így indult a befejezés, és mi lett belőle? Fele annyi erővel sikerült az egészet teljesíteni, mint elsőre! Már más szemmel néztem az átakasztásokat, a lépéseket, az energiazabáló kidőléseket… Embert próbáló szórakozás!

Kovács Tamás és csapata szép munkát végzett: a legtöbbet hozták ki a „környezetből”. Legközelebb elég lesz ide, a Bakony közepébe eljönni, hogy felkészülhessünk a nagy hegyekre…

Harsáczki György