A Géniusz, a Gyors és a Király

Egy pompás alkotás útja Zentától Budáig

Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

Savoyai Jenő herceg szobra a Budavári Palota előtt

 

Ha összeválogatnánk hazánk legszebb lovas szobrait, semmiképpen sem maradna ki a Budavári Palota előtt, a keleti teraszon álló alkotás, amelynek lovasa Savoyai Jenő – avagy Eugène-François de Savoie-Carignano – herceg, aki Párizsban született, s mégis I. Lipót német-római császár szolgálatába állva vált kora legelismertebb hadvezérévé.

 

Kispapból hadvezér

Hogyan kerül ő ide, fővárosunk legreprezentatívabb helyére? Ennek összetett történetét osztom meg az olvasókkal. Savoyai Jenő (hívhatjuk így, a századfordulón egyszerűen „Jenő hercegnek” emlegettük) „csupán” grófnak született, ám harci babérokról álmodozott. Az alacsony termetű, vézna fiatalembert azonban alkalmatlannak ítélték a katonai pályára. Miután a papi pályát javasolták neki, bosszúsan elhagyta Franciaországot, és 1683-ban I. Lipót szolgálatába állt, aki szívesen fogadta, és aki – mellesleg – magyar király is volt.

A törökök ekkor már Bécset fenyegették, így máris sikerült kitűnnie annak felszabadításában, s ennek köszönhetően egy dragonyos ezred tulajdonosává vált. Ezt követően az egyesített keresztény seregek lassan, de egyre biztosabban elkezdték a kissé már meggyengült – de szívósan védekező – török haderőt kiszorítani Magyarország területéről. Savoyai ott volt Esztergom 1685-ös, majd Buda 1686-os visszafoglalásánál, s 10 hónapra rá már a harsányi lejtőkön üldözte az oszmánokat. 1688-ban már altábornagyként foglalta vissza Belgrádot a törököktől.

 

Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Jenő herceg a hadvezéri pálcával

Szeptember 11. – örömünnep

De a diadal, melyet kifejezetten csak az ő nevéhez kötnek 1697-ben következett be: szeptember 11-én Zenta alatt meglepte a Tiszán félig átkelt török sereget (Csapataival ő is az indulási oldalon volt.). Savoyai harcosai a félig elkészült hídfővédő sáncok közé szorították a török gyalogságot, a lovasság kitörését és a hídon történő átvonulást pedig ágyútűzzel akadályozták meg.

II. Musztafa serege két óra alatt sorsdöntő vereséget szenvedett, míg a császáriak oldalán csekély volt a veszteség: mindössze 700 fő. A csata hosszabb távú következménye a karlócai béke megkötése volt, s Magyarországról végérvényesen kiszorultak a törökök.

A szerény, leginkább tubákolni szerető hadvezér-géniusz ezután épp megpihent volna, amikor újra támadás érte a birodalmat. Ki tudja miért, de a Rákóczi szabadságharc elleni hadműveletből gyorsan visszahívták, de 1736-ban történt haláláig hol a franciák, hol a bajorok, hol a törökök ellen nyerte a csatákat. Talán ezért sem volt ideje ráckevei kastélyának kényelmét élvezni…

 

Egy elkapkodott megrendelés

Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás...

Róna Józsefet megrészegítette a nagy kihívás…

Bár a zentai csata jelentősége nagy volt, mégsem közismert. Ennek az is lehetett az oka, hogy nem mi magyarok nyertük, hanem „szövetséges keresztény seregek”, s talán az is, hogy Zenta épp, hogy létezett akkortájt – a gaz-felverte, kietlen Alföld közepén. Zenta későbbi elöljárói azonban látták az dicsőséges ütközet jelentőségét, és annak kétszáz éves évfordulójára emeltek volna méltó emlékművet a hadvezérnek. Jenő herceg lovas szobrát Róna József neves szobrászművésztől rendelték meg, aki Budapesten élt. Az alkotó 1929-ben megjelent fordulatos önéletrajzi könyvében részletesen foglalkozott ezzel a munkával. „Róna mestert keresem, Zentáról vagyok – mondta egy hajlongó kis emberke.” Hogy miért őt keresték meg? „Egy ember van, aki gyorsan tud dolgozni, s ez a – Róna!” – mondta az emberke. …és persze az utolsó pillanatban jöttek: „Hisz erre alig volna egy évi idő!” – vonta össze a szemöldökét a művész.

S a megbízást csak egy feltétellel vállalta: „Az emlékművet olyanra csinálom, ahogy nekem tetszik, szóval, ahogy én akarom. Sem bizottság, sem zsüri abba bele nem szólhat. Különben nem tudok elkészülni a pontos időre. Ettől eltekintve a müvész mindig felelős a müveért, nem csak a jelen, hanem az utókornak is. Ha nem jó a szobor, – már pedig mennél többen beleavatkoznak, annál kevésbé lesz jó – nem véshetem a talapzatra aranybetűkkel, hogy ez vagy az a kritikus a hibás és én nem csinálhattam olyanra a szobrot, mint ahogy akartam.”

Felelősségteljes és magabiztos – igazi békebeli magyar beszéd!

Aki három dimenzióban álmodott…

A művész nem kis kihívás előtt állt: akkor még ismertek voltak Savoyait dicsőítő dalok! Lovas szobrok képei repdestek a fejében jártában-keltében, de mindet elvetette. „Magyarország megszabadítója volt ő a török járom alól! És nemzetünk igaz barátja.” – írta Róna József a századforduló hangulatában. Kihívás volt azt is megoldani, hogy a nagyobb ló helyett mégis a lovas domináljon, habár Savoyai kis ember volt, és hatalmas spanyol ménen lovagolt.

S egyszer csak eszébe jutott egy megragadott jelenet a bécsi spanyol lovas iskolából: „Elaludtam, de hirtelen újból felébredtem és íme a legényke helyett az én hősöm ült a lovon. A feladat meg volt oldva! A hős a harci tömkelegben hirtelen megállítja lovát, hogy jobban szemlélhesse a harc menetét és sas tekintetével a messzeségbe néz!” – írta. Fél nap alatt meg is volt a modellel. Így írt erről: „Jobbról és balról török foglyok ültek, egy öreg pasa és egy fiatal arab, s a lovassal együtt érdekes csoportot adtak. Két hosszúkás relief díszítette a meglehetősen magas posztamens oldalát, amelyek a zentai csata epizódját örökítették meg: lovascsapat élén vágtat a hős s a menekülő törököket a Tiszába hajszolja. A másik oldalon a történeti sáncostrom. Itt is a hős vezeti rohamra csapatait s legelöl a magyar harcosok nyomulnak föl s kézitusával eldöntik a harc kimenetelét.” – A két relief önmagában is szép alkotás, hát még minden együtt!

 

Csőd és gratuláció

Téli rege...

Téli rege…

Az elkészült munkát viszont a zentai szobor-bizottság nem tudta kifizetni, pedig „sorsjátékot” is hirdettek. Ez igen rossz hír volt Rónának… „Mivel azonban a bizottságtól nem kaptam előleget, minden megtakarított pénzemet belefektettem a munkámba s adósságot is csináltam…”

A pénz nem akart összejönni – a zentaiak a királyhoz fordultak segítségért, s közvetítőnek Széll Kálmánt kérték fel, de Széll elhajtotta őket. Miközben a huzavona tartott, a tetszetős szobrot fel kellett állítani: A barokkos lendületű lovas szobor a Műcsarnok előtt állt egy ideiglenes talapzaton, a reliefek pedig bent voltak kiállítva a tervvel együtt. Közben híre ment a műnek is: a lapok elismerően írtak a szobrászról, a művészek barátsággal veregették Róna vállát.

„Olyan technikai kunsztstükköt csináltál, amelyhez foghatót nem ismerek! – mondotta Fadrusz. – Te… te vakmerő fickó! … Ettől eltekintve, mestermüvet csináltál. Én meg lennék elégedve, ha Mátyás királyom is annyira sikerülne, mint a te szobrod!” – írta könyvében a szobrász.

Végül Széll Kálmánnal beszélték meg, hogy egy száz művész által aláírt kérvényt juttatnak el a királyhoz, hogy segítene megoldani ezt a botrányos dolgot… S akkor felcsillant a remény. Néhány nap múlva Romy miniszteri tanácsos és Hauszmann Alajos is megfordult a művésznél. Egyikük fényképeket kért a szoborról, másikuk a lovas szobor méreteire volt kíváncsi. Igen biztató volt az, hogy Hauszmann a vár új építkezésének vezetője volt, a tanácsos pedig egyenesen a királynak vitte a fotókat… A királynak tetszett a szobor!

„Amikor Széll ujra Bécsbe jött, megemlítette előtte a király, hogy emlékezete szerint a budai vár elé egy lovas szobrot terveztek.

– Igen, Felséged lovas szobrát! – mondotta Széll.

– Erre a koronázási domb van kiszemelve a pesti oldalon, – szólt a király. És ezen nem is akarok változtatni! …
Széll feszült figyelemmel hallgatott.

– A vár előtt nagyon jó helyen volna Savoyai Jenő szobra. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Hisz ő volt az, aki Magyarországot a török járom alól felszabadította s egyébként is barátja volt a magyaroknak. Ezt én tudom a legjobban.
Széll meghajolt a király előtt.

– Erre már gondoltunk is és Hauszmann már rajzot is csinált hozzá (…)

– Hisz ez nagyszerű! És stílusban és méretben is megfelel. Mintha a művész ide tervezte volna. (…) Én megveszem az emlékművet …de magamnak. És a zentaiak nézhetik a dolgukat. A fukarok! …”

Így került Savoyai Jenő lovas szobra az ország legkiemeltebb helyére, bár állítólag mégis Ferenc József lovas szobrának volt kiszemelve a hely, csakhogy az sosem készült el…

 

És a herceg egy ködös téli reggelen...

És a herceg egy ködös téli reggelen…

Ki, ha nem ő?

A Várkert teraszán felállított alkotás azért még sem minden alap nélkül áll a helyén. A hadvezér meg is sérült Buda vára visszavételénél. És ki lenne odavalóbb? József nádor? Nem nagyformátumú. Mária Terézia? Sosem élt benne, és Habsburg volt. Hunyadi Mátyás? Nem aktuális. Horthy Miklós? El lehet rajta gondolkodni…

A szobrot érintetlenül hagyta az első világháború és az 1919-es események. 1944-45-ben megsérült a szovjet ágyútűzben, ám csak 1968-ban bontották le, hogy 1971-ben már restaurálva kerüljön vissza a talapzatra. Még a szocialista vezetés sem távolíttatta el. A szobor mögötti, sérült Habsburg-lépcsőt viszont felújítás helyett elbontották, így a környezet is jelentősen megváltozott.

1966-ban Szalatnai Rezső irodalmár a következő kirohanást intézte a szobor ellen: „Róna József szobra ellen semmi kifogásunk, művészi alkotásként változatlanul meg kell tartanunk, csak épp nem a mai helyén. A művészeti alkotás, mely méltatlanul örökíti meg a hazánkat gyarmatsorba rángató ellenségünket, találunk helyet másutt, a főváros más pontján, talán egy parkban, de nem állhat a fő helyen, országvezénylő gesztussal nem kísérthet feketén a Vár élén!”

Szalatnai Rezsőnek akár igaza is lehetett, de a törökverő hadvezér – akit egyetlen egyszer vezényeltek magyar felkelők ellen – tehetett-e hazánk gyarmati sorba taszításáról? S 1966-ban szintén megszállt terület voltunk…

 

Az emlékmű mészkő talpazata 560 centiméter magas, maga a bronzszobor 470 centiméter. A lovas sérülései lentről nem láthatóak, de a reliefek jobban kiálló részleteit – Savoyai kardját, a dobos dobverőit, szablyákat – már „levadászták” a barbár látogatók, és sok helyen – ahol talán a háborús, golyó-ütötte nyomokat foltozták be – sötétebb foltok éktelenkednek. Ezekre már ráfér a restaurálás!

 

Egy délvidéki emlékmű kálváriája

S mi lett a folytatás Zentán? A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Olyannyira, hogy egy vesztes csatáénak is nézhetnénk. De az biztos, hogy ez kevésbé szép történet, mint a Róna-féle.

Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni – két évvel a zentai csata 200. évfordulója előtt. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – sebtében egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került.

A zentai csata szerény emlékműve Zentán

A zentai csata szerény emlékműve Zentán

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a gyorsan elkészített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették” – a Tisza-parti sétány félreeső szakasza mellé. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték… Mi lett volna itt ezekben az időkben egy grandiózus alkotással?

Jugoszlávia szétesése után újra lehetőség adódott a győztes csata emlékének ápolására. 1991-ben jelenlegi helyére szállították az Eugén-szigetnél 1895-ben felállított oszlopot, amelyet egy csúcsíves szoborfülke óv. Az emlékmű az ezzel szemben álló kis fa-haranglábbal egészül ki, amely Valkay Zoltán műépítész tervei alapján épült 1997-ben. Azóta szeptember 11. Zenta város ünnepnapja.

A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították.

Harsáczki György

Felhasznált irodalom: Róna József: Egy magyar művész élete (A szerző kiadása, Budapest, 1929.)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (5. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Egy évszázad minden darabja!

 

Két 1943-ass karikatúra Gatto Nero-tól

Két 1943-as karikatúra Gatto Nero-tól

Késve ugyan, de gyorsan a Zmaj Jovina és a Kurta utca sarkára értünk. A százéves ház előtt – mely méltósággal viselte a Régi Mesterségek Háza nevet – egy viharvert Citroen kacsa állt. Csengetésünkre Pecze Árpád régiséggyűjtő nyitott ajtót, s egy kis időre meg is rekedtünk a házba belépve: az előszobában felhalmozott régi tárgyak „feltartóztattak” bennünket – nem akartunk egyetlen érdekességen sem „átlépni”. Honnan tudtuk volna, hogy ezek itt a gyűjteménynek még egy százalékát sem teszik ki..?

 

Kezdjük az előszobában…

– Akár kezdhetjük is – találta fel magát a ház ura -, vannak itt (az előszobában) telefonközpontok, cégtáblák, különböző mérőműszerek, válogatott gyerekjátékok, egy kis lámpagyűjtemény… és itt az a reklámbaba, ami egy kirakatban állt. A botja végén egy lámpa égett, és egy lapocska forgott, és valamikor elektromotor hajtotta meg az excentrikus karokat, s a lábán keresztül a karját, száját, szemöldökét mozgatta… – sorolta a porlepte figura technikai tudnivalóit egy szekrény tetején, amely az egykori cilindere és ruhája nélkül várt szebb napokra. Úgy, ahogyan megtalálták egy padláson. – Mintha láttam volna még a Városháza kirakatában kisgyerek koromban mozogni… – idézte föl kérdésünkre. – Már az 1920-as években is régi volt… ráadásul látható, hogy már akkor régi, gót betűs, még régebbi újságokból készítették – mivel papírmasé.

 

Gatto Nero „boltja”

Az erős kezdés után becsoszogtunk a hűs konyhába, ahol hasonló „látványbőség” fogadott – de már le lehetett hozzá ülni. Hárman körbeültük a kis asztalt, s máris tele lett a konyha. De nem is velünk, hanem az eleve ott „tartózkodó” tárgyakkal. Az egyik falat képek, dísztálak borították be a menyezettől egészen az asztal lapjáig, ezzel szemben pedig hatalmas faragott szekrény állt, lapján bicskagyűjteménnyel. A fal közepén két színes pasztell karikatúra díszlett. – Wittman Rezső karikaturista – művésznevén Gatto Nero – 1943-ban volt Zentán – mesélte házigazdánk. – A két portré boltosokat ábrázol. Gatto többnyire vendéglősöket, boltosokat, gazdag embereket, ismert színészeket örökített meg – akik megengedhették maguknak. Két mázsa búza árát… Egyébként Gatto Nero törzshelye a Művész presszó volt és beutazta a világot.

 

A szolgacsengők, a kancsók, teababák, pipák, dobozok - és még ki tudja hány ezer tárgy - pormentesítéséhez kompresszor szükséges...

A szolgacsengők, a kancsók, teababák, pipák, dobozok – és még ki tudja hány ezer tárgy – pormentesítéséhez kompresszor szükséges…

Halmozott szenvedély

– 1985-ben kezdtem gyűjteni a régiségeket, akkor, amikor megnősültem – kezdte el történetét Pecze Árpád. – Addig az utazás volt a hobbim, s mindenütt a múzeumok érdekeltek. Látván a nagy technikai gyűjteményeket – mint technika tanárnak – folyton az jutott az eszembe, hogy de kár, hogy nem láthatják a gyerekek! A házassággal véget értek az utazások, mivel az ember már nem töltheti feleségestül az éjszakát a kikötőben, vagy a Central Parkban, de legalább nem volt ellenére a régi tárgyak gyűjtése. Apósom kétsúlyos faliórája és porcelán lámpája voltak az elsők. Közben nőtt a gyűjtemény: először a szekrény teteje lett tele, majd a nagyszoba… Aztán a fészer, a padlás is, az autó kiszorult garázsból, s közben megvettük a szomszéd házrészt. Mindent a gyűjtésbe fektettünk – magyarázta a házigazda – ezért eladtuk a földjeinket, s végül elment az autó is.

Éreztük mi is, hogy valahogy így fog végződni. A gyűjtemény már teljesen kinőtte a házat, be kellene mutatni, mivel itt nagyon össze van zsúfolva, látogatni is alig lehet. Pecze úr szerint legalább 1000 nm kiállítótér kellene. A város is ajánlkozott, de megoldás még nincs, pedig a város idegenforgalmához éppen látnivalóra, programra van szükség. Valakinek bátrabbnak kellene lennie!

 

Ennek a láncnak két ágyúgolyó volt a végén, és két különböző ágyúból lőtték ki az ellenségre...

Ennek a láncnak két ágyúgolyó volt a végén, és két különböző ágyúból lőtték ki az ellenségre…

Apróságok a tálalón

Az ajtó melletti falat egy kis szenteltvíztartó gyűjtemény ékesítette. – Ezeknek is jobb lenne a fehér fal, mint a 30 éves, mintás tapéta – tette hozzá Pecze úr -, de most már örülünk, ha ételre jut. De menjünk tovább! – ezzel átmentünk a szomszéd szobába. Minden falfelület foglalt volt, a szekrények, vitrinek furcsa tárgyakat rejtettek. Az egyik polcrendszeren régi rádiók sorakoztak a legrégebbi kristálydiódásoktól a telepesekig. A legrégebbi Berlinben, még telefongyárban készült az első világháború után. Volt itt hitleri néprádió is – horogkereszttel a hangszóróján. Az első magyar rádiók is ilyen szerkezetre készültek – tudtuk meg.

Szemben a konyha tálalószekrényének ikertestvére állt, és hordozott porcelánszentet, órát, lámpát, fa feszületet. Van itt ugyanígy párban századfordulós hálószobabútor, de helyhiány miatt nem lehet együtt bemutatni. Sok százéves használati tárgy feküdt a szekrény lapján eredeti dobozában. Kérdést sem lehet annyit feltenni! – és máris a pipatóriumot bámulja az ember, amely felett egy naiv festmény függ: a rajta ábrázolt életút vidéken nem a koporsóval, hanem egy székkel fejeződik be, amelybe az öreg gazdát ültették a rokonok a vég előtt. – Nos, a padláson nekem van egy ilyen székem – mondta kalauzunk -, és legalább kétszáz éves.

Pecze úr közben le-lekapcsolgatta a lámpákat mögöttünk. Egy kis fegyvergyűjtemény is helyet kapott a másik szobában. Száz éves lég- és vadászpuskák, bajonettek, pisztolyok, szuronyok, német és magyar sorkatonák puskája az első világháború idejéből. A következő faragott szekrény lapján öngyújtók, kovák pihentek tömegével finom porréteg alatt. Takarítás? A törölgetés kizárva. Pecze Árpád úr kompresszor segítségével szokta átfújni a helységeket nyitott ajtó mellett: ez az egyetlen módja a pormentesítésnek.

De bármi szembe jöhet itt, ami matuzsálem korú: színházból, régi filmekből ismert kerek lencséjű szemüvegek, lornyonok kis gyűjteménye is szarvasbőrért kiáltott – tokostul. Az art deco-s szekrény üvege mögött ősi fényképezőgépek, annak tetején pedig cukorkás pléhdobozok sorakoztak, és két szolgacsengő is kézre esett, ha teáscsészénkre teababát kértünk volna…

 

Ennek a szenes vasalónak az orrán Kossuth Lajos arca vagyon...

Ennek a szenes vasalónak az orrán Kossuth Lajos arca vagyon…

Betelt az udvar, a garázs…

Ahogy kidugtuk orrunkat az udvarra, egy hatalmas kovácsfújtató úgy vetett árnyékot a számtalan vasmegmunkáló eszközre, mint tyúkanyó a csibéire. Egy komplett kovácsműhely! Kiegészítőként láthattunk marhafog-húzót, patavágót, lófogreszelőt, lóér-vágót, inas „diplomamunkáját”, és kalodát a rakoncátlan lovaknak. Pecze úr egy kompresszoros kürt után egy kis harangláb harangját is megszólaltatta – kutyája „nagy örömére”. A kis udvaron néhány fügefácska képviseli a növényzetet – a területen főleg a földművelés és a ház körüli munkák egyszerű – bár már elfelejtett – gépeit láthattuk.

Pecze úr a régi mesterségek terén nem ismer tréfát: legalább 20 műhely teljes felszerelését birtokolja, s minden évben egyes mesterségek szerszámait – felügyelete mellett – a gyerekek kipróbálhatják.

A garázsban szekerek, fiákerek, szánok kaptak helyet, s a széleken fennmaradó helyekre kézi malmok, fa terménytárolók, régi darálók, és annyi ismeretlen rendeltetésű tárgy került, hogy képtelenség lenne egy látogatás alkalmával rákérdezni mindre, sőt meg is hallgatni az érdekes válaszokat.

Kint lassan szürkület lett, s befelé készültünk a másik házrészbe. Pecze Árpád itt mutatta be „kedvencemet”, az ún. ágyúláncot amelyet két ágyúból lőttek ki egyidejűleg, s az „szépen” lekaszálta az ellenséget. Bár hogyan lehet két kanócos ágyút egyszerre elsütni…? Mindegy.

Tető alatt a fél világ

A házrész a motorizáció egykori kétkerekű csodáit fogadta be – gumiabronccsal, vagy gyakran anélkül. – Mind működőképes! – simogatta meg a legközelebbit a Gyűjtő. A padlásfeljáróban 7-8 motorbicikli várakozott, mellettük pedig „térdig gázoltunk” a régi tárgyakban. Kicsit fáradtan kezdtünk felfelé lépdelni a padláslépcsőkön, pedig fenn egy újabb világ fogadott minket: régi mesterségek éjszakai üzemmódban. A régi ház tetőgerendái között egyensúlyozva a sörpalackozástól a tejfeldolgozásig, a szappanfőzés virágos öntőformáitól az orosz katona átlőtte kalapcégtáblán át, a teljes szabóműhelyig minden fellelhető, ám Pecze úr nélkül mindez néma tárgyak halmaza. Ő tudja működésüket, történetüket, mindent…

Volt ott szövőszék, faragószékek, fél tucat szecessziós csodalámpa, a szaru-megmunkálás eszköztára, egy pár vakablak – tokkal együtt, régi fagylalthordó doboz, tésztakészítő gépek, gereben, guzsaly, kéményseprőkefe golyóval, és a lent említett kultikus halotti szék: Sorolhatatlan! De a körülmények…

 

Ez a szekrény a Törley-család csantavéri hajlékából való

Ez a szekrény a Törley-család csantavéri hajlékából való

Polgári kultúrsokk

De ekkor alig voltunk túl a gyűjtemény felén. Lent a polgári foglalkozások, és a „kultúrcikkek” vártak ránk. Beléphettünk egy kiskereskedésbe a Jugoszláv Királyság idejéből, ahol színes szódásszifonok, csatos- és golyós üvegek sorakoztak, fém reklámtáblák, mérlegek függtek, s egy petróleumos tartály alatt cukorka-kimérőt mutatott be a házigazda. A százéves konyha-felszerelés gyűjtemény mellett régi fodrász szalon, s korabeli székkel egy békebeli fogorvosi rendelőt is kiállított Pecze úr. A szinte megszűnt egykori tanya- és pásztorvilág tárgyai is elfedtek egy falat.

A fából faragott Mária-szobor a leégett Szent István templomból származik. A tűz után kikerült a tanyavilágba, majd ide. Ekkor már két és fél órája álltuk a sarat. A különleges óra-, hangszer- és bútorgyűjteményt mérje föl mindenki maga!

– Évi kétszázan látogatnak el ide mindössze. Néhány szomszédom még egyszer sem járt nálam. Képzeljék, amikor még Újvidékre jártam a nejlonpiacra, minden vásárlót elhívtam ingyenes tárlatlátogatásra. Ezerből legfeljebb kettő jött el! – mondta Pecze Árpád.

De nekünk is fáj ez az érdektelenség. Megilletődve, kókadtan támolyogtunk ki a kellemes nyár estébe. Kultúrsokkot kaptunk! Mennyi érték egy helyen..! „Valaki legyen már bátor!”

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (6. rész)

A Tisza vonzásában

 

Másnap reggel elégedetten ébredtünk, hiszen mindent láttunk, amit „látnunk kellett”, így zentai tartózkodásunkat strandolással akartuk megünnepelni. Kötelező kávénk után kiléptünk egyszerű szálláshelyünk „előkelő” díszletei mögül – a Royal Szállóból -, majd a piacra siettünk.

 

Reggeli a burek-burkolóban...

Reggeli a burek-burkolóban…

Burek, aztán edzés…

A hűs lombok alatt a változatlanul eleven piac minket is felpezsdített. Mielőtt a barátaink által javasolt burekező után néztünk volna, egy asszonytól néhány zacskónyi horgosi piros paprikát vásároltunk. Végre beléptünk a pékségbe, ahol égett a pultos lányok keze alatt a munka: szakadatlanul jöttek a vevők. Miután letelepedtünk az egyik asztalkához, megérkezett egy trió is, akik bizonyosan a zentai motoros találkozó résztvevői lehettek. Az utca forgalma a kirakatüvegen át, a kiszolgálók sürgése majdnem elvitték a figyelmem a reggelitől.

Visszafelé – biciklik és motorbiciklik sorfala mellett – elhaladtunk a Városházával egybeépített piaccsarnok előtt, amely fizikailag alkalmas helye is lehetne a Régi Mesterségek Háza anyaga nagy részének. Jellegtelen kisáruház működik benne. A Fő tér szélén kisétáltunk a Tisza-partra, hogy fényes nappal is élvezzük a fák, a napsütés és a folyó sajátos atmoszféráját. Alig indultunk el a csata emlékműve felé, 4-5 kajak tűnt fel egy motorcsónakkal, melynek egyik utasa buzdította az evezősöket. Bizony edzés folyt!

Zenta – kicsinysége ellenére – komoly sportmúlttal rendelkezik: 17 olimpikon és olimpiai sportújságíró származik innen. A Zentai Athlétikai Klub 1882-ben alakult, és az összes sportágat összefogta – jelenleg Zenta Község Sportszövetségének 28 klubja 20 sportágat ölel fel 1400 taggal. A legjelentősebbek az atlétikai, a birkózó, és az asztalitenisz klubok. A testedzés szolgálatára sok és sokféle pálya áll rendelkezésre (a hatalmas, modern sportcsarnok építése folyamatban van), az olimpiai úszómedence mellett pedig – mint láttuk – ott a Tisza is…

 

Dudás János Révész szobra a sétányon

Dudás János Révész szobra a sétányon

Dudás és Révész

A kiállított régi horgony éppen az egykori, hatalmas, mára félig lebontott malom gabonasilóinak tövében rozsdásodott, s minthogy bejártuk az eddig kihagyott sétány-szakaszt, elindultunk visszafelé. A régi halászok városrészére (Szuk) már csak néhány apró ház emlékeztet: a századforduló 500 halászából a 70-es évekre csak néhány hivatásos maradt, de az 1506-os címer kecsegéi jelzik a halászat egykori fontosságát.

Zenta népszerű vadgesztenyefás korzóját 1984-ben építették ki – sajnos a századforduló előtti években felépült, patinás, tagoltabb rakpart „egyszerűsítésével”. Akkor még néhány hajómalom is üzemelt ott. Aki látta még a régit – sajnálja… Az azonban biztos, hogy „magas” fekvése miatt árvíz még nem öntötte el a várost

Dudás Sándor alkotása, a Révész szobra Zenta visszafogott „plázája” előtt áll a sétányon. A zentai származású szobrászművész a délszláv háborúból menekült Csongrádra, majd tért vissza ide, az általa vezetett művésztelepre. Rusztikus alkotását – természetesen – szeptember 11-én, a város napján avatták fel 2006-ban, amikor két államfő is jelen volt – Borisz Tadics és Sólyom László.

 

A történelem hídjai

Zenta első hídját – egy Hauwe-rendszerű fahidat – 1875-ben adták át a forgalomnak, s három évtizedig szolgálta a Zenta-Torontál közötti forgalmat. Aztán 1902-ben leszakadt a híres híd, amikor március 18-án a lábának ütközött egy szegedi hajó. Erre számíthattak, mert 1908-ban már készen állt az új. A fahídtól 400 méterrel északra a korra jellemző – Máris-Valéria híd-szerű – többíves hidat emeltek másfél millió koronából. „Zentai részen a hídfő két oldalán egy-egy harmadfélméteres emlékoszlop emelkedik, melyeken négy üres márványtábla várja a híd rövid történetének megörökítését.” – írta Kalmár Simon a Borovszky Samu nagy könyvében 1909 körül. De a híd nem élt meg „nagy történelmet”… Az 1941-ben a német-magyar támadás elől hátráló jugoszláv hadsereg felrobbantotta… Jó ideig komp járt a két part között, aztán a ma látható, jóval egyszerűbb utódot 1962. november 27-én adták át a forgalomnak. Kolléganőm családi történetei közé tartozik, hogy a híd átadásánál a nép nagy lelkesedéssel fogadta az ez alkalommal odalátogató Titót, akinek tiszteletére a nagybácsi, a zentai halászok „nagy öregje” készített halászlét, amelyhez a Tisza vízéből merített. Erről fotó is látható a Városi Múzeumban.

 

Az új híd - amelynek zentai végénél a kivégzések történtek - és az emlék kopjafa

Az új híd – amelynek zentai végénél a kivégzések történtek – és az emlék kopjafa

Hatvanöten

Átellenben már két napja figyelhettük a folyó barna vizében pancsolókat, de kolléganőm egy Tisza-parti kis vendéglőt idézett föl emlékeiben, ahol fürdeni is lehet. Örömmel álltam kötélnek: keressük meg! – s közben sétálunk egyet a bácskai síkon – gondoltam. Még abban is megerősítettek bennünket, hogy megvan az a kis nyaraló is, amit egy öreg hajós épített meg azokból az üvegekből, amelyeket ő maga ürített ki…

Nemsokára a hídhoz értünk. Szomorú hely ez. 1944 telén és 1945 tavaszán több tízezer magyar civilt gyilkoltak meg a partizánok a Vajdaságban. 1944. november 9-én Zentán 65 magyart fogdostak össze, összedrótozták a kezeiket, majd a felrobbantott híd hídfőjénél a közeli füzesbe hurcolták, s az ott előre megásott gödrökbe lőtték őket. Hozzátartozóik el sem temettethették őket tisztességgel, és évtizedekig megemlékezni sem lehetett róluk. 2007-ben Recskó Béla fafaragómester kopjafát faragott az áldozatok emlékére, s azóta itt, a hídfőnél emlékeznek a zentaiak.

 

Strandolás helyett kutyagolás

Mivel kolléganőm úgy emlékezett, hogy közel lehet a vízparti csárda, bátran választottuk az ártéri füzesek közé futó gyalogösvényt – az unalmas töltés helyett. Bár 50 méterrel később már kisebb dzsungelbe veszett a kisút, kitartottunk. Kétszáz méter múlva azonban elvesztettük a türelmünket: véres karcolásainkat dörzsölve visszavonulót fújtunk a szúnyog- és porlepte bozótosban. 45 perccel később ismét ott álltunk a hármas kopjafánál – most egy szerb férfit szólítottam meg angolul. Igen, mondta, ő is oda megy a gáton. A kanyar után lesz egy sorompó, és másfél kilométerrel azután jobbra letér az út az ártérbe… és ott már nincs messze. Biztatóan hangzott, egy kis pihenő után a nyomába eredtünk a tűző napon. Láttuk fentről a Népkertet az épülő sportcsarnokkal, a strandot, de a sorompó még mindig nem ugrott elénk. Csiga-lassúsággal végre elértük – a férfi ekkor tért le apró pöttyként a gátról.

Úgy éreztük, hogy a távolságok meghatározása nem volt megbízható, ezért megállítottunk egy kerékpáros párost, akik még 3-4 kilométert saccoltak, így lemondtunk „messzeségbe veszett” célunkról, és sarkon fordultunk. – Ó, hát engem autóval vittek oda! – bosszankodott tévedésén kolléganőm. Lesétáltunk az aszfalt útra, ahol legalább némi árnyék volt. Így láthattuk a „nagyréti csatornarendszer” gőzzsilipjének kb. 130 éves épületeit, aztán betértünk a zentai strandhoz, mert igen megéheztünk. De micsoda strand volt az: árnyék, büfé, étterem nélkül, hangos zenével! Így aztán letelepedtünk a fürdő melletti motor- és bicikli-barikád tövébe és megettük a napok óta magunkkal hurcolt kilónyi túlérett cseresznyét.

Násznép a semmiből

Mint egy városkapun, úgy léptünk vissza Zenta területére, a vasúti töltés alatti alagúton. Már a Szent János téren vendéglőt kerestünk, viszont ember is alig akadt az utcákon. S ekkor szokott az ember egy esküvői menetbe botlani… A Plébánia palota előtt felszalagozott lovas kocsi állt, az elegánsan felöltözött násznépet élő zenekar követte gitárral, klarinéttal, tangóharmonikával, nagybőgővel! Sajnos az élmény nem töltötte meg a gyomrunkat, viszont kaptunk egy tippet: a plázában van pizzéria!

A strand. Vadregényes, természetes, puritán, de jó a kilátás!

A strand. Vadregényes, természetes, puritán, de jó a kilátás!

Reménykedve léptünk az üveg-beton épületbe, és a pizzéria nyitva volt! A néptelen „Caffe style” csak ránk várt… Készségesen álltak rendelkezésünkre – kezet mosni sebtiben a pult mögé engedtek. Az ablakból ismét csak a Tisza túloldalán pancsolók „bosszantottak” minket. Mégis csak ott fogunk megmártózni! A pizza után éppen a Révészt fényképeztem az üvegen át, amikor hirtelen seregnyi motoros fordult be az utcába – jókora zajjal. Kamerámat előkapva még két percen át vettem a magasból az emberek és motorcsodák különös kavalkádját. (Zenta minden júniusban motoros-találkozónak ad otthont.)

 

Vonatfütty a Tisza felett

Mivel a bronz révészt nem vehettük igénybe, ismét el kellett kutyagolni a hídig, de ott már végig mentünk rajta. Viszont a híd építői – és a Tisza medrének alakulása – újabb száz méterekkel tette próbára eltökéltségünket: alattunk már régen elmaradt a víz, de csak nem tudtuk jobbra kanyarodva elhagyni a hidat. Jött a töltés, és ott is még egy bakugrás, és még egy: végre megláttuk a fürdőzőket, napozókat a hatalmas nyárfák törzsei közt. Ez a strand kicsit nomád, kicsit saras, kicsit messzi, de végre a „miénk”… és máris nyakig merülhettünk a Tisza fedőnevű barna lében!

Az első mártózás előtt vonatfüttyöt hallottunk a híd felől. Felkészültünk egy szerelvény megjelenésére, helyette azonban egy furcsa szerkezet kattogott le a hídról: egy sínbusz! Erről a járműről eddig annyit tudtunk meg a helybeliektől, hogy olyan kiszámíthatatlan, hogy fogadást lehet rá kötni, hogy innen, vagy amonnan indul, vagy sem – mintha a sínbusz a közlekedés-nem közlekedés határmezsgyéjén lenne. Sajnos a járművek az ötvenes években készültek német licensz alapján – gyakori a meghibásodás és eleve ritkán jár, pedig lenne rá igény.

Búcsú a zentai Tisza-parttól...

Búcsú a zentai Tisza-parttól…

Másfél óra kikapcsolódás után érezni kezdtük egy alattomos vihar elő-csendjét, mégis mi voltunk az utolsók a nap végére alaposan elszemetesedett parton. Ha lenne itt kuka, talán beledobnák a gyalogosan idejövő és távozó strandolók…

Ismét végigsétáltunk a vashídon, lelépcsőztünk a Borisa Kidricáról Tiszavirág sétányra keresztelt utcára, majd néhány jellegzetes vajdasági-szerb enni-innivaló vásárlása után szállásunkra vonultunk. Hangtalan, ám tűzijátékhoz hasonló villám-cikázással búcsúzott tőlünk ez a kedves város. Zenta meghitt, nyugodt, barátságos. „És még milyen jó volt a 80-as években…!” – mondták itthon vajdasági ismerőseim. Mindenképpen megér 1-2 napot Tiszástúl, csevapostúl, a gyűjteményekkel, és egy csipetnyi szecesszióval! S még azt is megtapasztaljuk, hogy valóban – „az óra is lassabban jár”..!

(vége)

Harsáczki György

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (3. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Történelmi pillanatok, fordulatok, indulatok

 

A régi Városháza (internet)

A régi Városháza (internet)

A megbeszélt időpontra visszasiettünk az irodába, Emese pedig elkísért bennünket a posta melletti bejáraton át a Városháza első emeletére. Éppen a körlépcsős főlépcsőház mellett találkoztunk Zenta történészével, Tari Lászlóval, aki Zenta legreprezentatívabb helységébe, az Ülésterembe invitált minket, amely gyakran Díszteremként ad helyet esküvőknek és egyéb rendezvényeknek: a legméltóbb hely egy várostörténeti előadáshoz!

 

Zenta szecessziós origójában

Tari László magától értetődően a monumentális Városházát mutatta be először, amely a város tragikus eseményének, az 1911-es tűzvésznek „köszönheti” létét. Elődje, az akkor hagyományosnak számító klasszicista tűzfigyelő tornyos városháza várhatóan nem is tudta volna a dinamikusan fejlődő, gazdag város hivatalait befogadni, így ezután lebontották. Tornya olyan törékenynek tűnt, hogy verset is költöttek róla, s dallamát városszerte fütyülték a századforduló táján:

A régi Városháza - leégve 1911-ben (internet)

A régi Városháza – leégve 1911-ben (internet)

„Szélben ingó piros rózsa – Egész határt ellátsz róla,

Ülve város közepébe – Nyúlik fel az égre.

Ó torony őr, ó torony őr, – Néked lesz baj, ha a torony ledől.

Addig mulatsz vígan ottan, – Míg alattad összeroppan.”

 

Az 1894-ben emelt déli szárnyat – amely a postának is helyet ad a mai napig – összekötötték az új, 1914-re elkészült eklektikus Városházával, amelyet az ezzel egy időben emelt Vásárcsarnokkal is egybeépítettek. Hangsúlyos főhomlokzata mégis szecessziós épület benyomását kelti – ezeket a jegyeket itt viseli, illetve a belső épületdíszeken, ajtókon, és a kovácsoltvas díszeken. A 48 méter magas torony sem „turista attrakciónak” épült. Aratáskor a tűzoltóság a mai napig tűzfigyelő szolgálatot lát el a kilátóteraszon (egyébként itt már június végén megkezdődik az aratás…), a torony szintjein pedig a levéltár kartotékait tárolják, de napjainkban már a városon kívül bérelnek magtárépületeket a megsokasodott aktáknak.

 

Városházak, templomok, háborúk

Az 1911-es tűzvészben a Városházával – és annak levéltárával – együtt számos középület is leégett. Köztük a szemben álló barokk Szent István templom is, melynek helyére tervezett méltó utódja a politikai viszonyok miatt már nem épülhetett fel. A félkész templom egyes elemeit a szegedi Dómba építették be, megépült alapfalait a 40-es években bontották le. A közeli neoreneszánsz Plébánia palotában alakítottak ki kápolnát helyette. A háború után persze az épület nagy részét elvették az egyháztól, és a Városi Múzeum került a falai közé. A néprajzi, történelmi és természettudományi műtárgyak mellett itt látható az a három Barabás Miklós festmény, amit a Szent István templomból menekítettek ki. A park túloldalán álló barokk ortodox templom ellenben megúszta a lángtengert – látogatása sajnos körülményes napjainkban.

A zentai Városháza Üléstermében

A zentai Városháza Üléstermében

A néhai templom és a Városháza között egy 1810-ben emelt Szentháromság-szobor állt, amelyet 1914 körül lebontottak és az új templom elé szándékoztak állítani. Ám a két háború okozta zűrzavarban eltűnt. Éppen ezért kapták fel sokan a fejüket a kérdéses helyre tervezett, s azóta felállított nyári pavilonra: mi kerül elő a templom alapfalaiból és a szoborból, s ha előkerül, milyen sorsra jut?

Zenta nem ok nélkül építetett nagy Városházát. A városban az 1880-as évektől nagyjából 1000 születést jegyeztek be évente. Az első világháború nélkül ma már 30-40 000 lakosa lenne – állította Tari László – a második pedig még súlyosbította ennek a hatását.

 

Amikor még fújtak Szegedre

Történészünk csak ezután kezdett Zenta évszázadainak históriájába, s ekkor éreztük meg, hogy az ülésteremben is van vagy 28 fok! Az Anjouknál már kezdtünk kókadni… Az először a 13. században jegyzett település a 15. században vámszedési vitába keveredett Szeged királyi várossal, minek során a szegediek meg is szállták a mezővárost. A konfliktus elsimítása után Mátyás király csak nem akart szabad királyi városi rangot adni Zentának. Ezt II. Ulászló tette meg 1506-ban, s egyben címeres pecsétet adományozott a városnak, amelyen Szent Péter kulcsai és két kecsege látható egy kalásszal.

A török időkben Zenta csakhamar falu lett, s elhurcolt, elmenekült magyar lakossága helyére szerbek települtek. Az áldatlan helyzet végére Savoyai Jenő serege tett pontot 1697-ben, mert a sikeres csata után török sereg már nem tért vissza erre a vidékre.

Sajnos a szerbség a történelem során többször is a török háborúk óta velük együtt élő magyarok ellen fordult. 1704-ben a császári udvar utasítására a szerb felkelők magyar felkelők ellen fordultak, ezért Rákóczi csapatai felgyújtották a várost, 1849 januárjában pedig ismét szerb lázadó csapatok törtek be a városba – a Habsburgok ösztönzésére. A lázadók csak a fegyveres ellenállókat bántották, ellenben a zentai szerbek mészárlásba fogtak magyar szomszédjaik között, s a kivégzések, botozások két hétig tartottak. A kegyetlenkedők levágott fejekkel díszíttették fel a már említett Szentháromság-szobrot, aminek a zentai szerb jegyző vetett véget. 1944-ben pedig itt is gyilkoltak a partizánok. Ha nincs a politika, akkor talán béke is lehetne…

 

Emlék réztábla - az összetört márványtábla helyett...

Emlék réztábla – az összetört márványtábla helyett…

Amikor nemet kell mondani!

1991. november 5-6-án a lakosság – magyarok, szerbek egyaránt – demonstrált a szerbiai kormány „erőszakos katonai mozgósítása” (besorozása) ellen. Állítólag kifejezetten a tűzfészekbe vitték volna a magyar katonákat „golyófogónak”, de az itt élő szerbek sem kívántak a politika keltette csatatéren elvérezni. Zentával az élen számos vajdasági településen történtek béketüntetések – amelyekhez passzív ellenállás társult -, s a behívottak nem vonultak be, sokan pedig külföldre távoztak. A kormány nem „erőltette” a sorozást tovább.

A történethez az is hozzátartozik, hogy a 2001-es, tízéves évforduló alkalmából eredetileg márványtáblát avattak a Városháza falán, de azt összetörték. Ezért tették az itt látható réztáblát ilyen magasra…

Ezek után minek köszönheti a kisváros, hogy nem telepítettek ide menekülteket az ország belsejéből, és – a vajdasági városok között – egyedülállóan magas maradt a magyar ajkúak aránya? Annak, hogy 1992-ben a polgármester tudott nemet mondani. A szerb kormány a délszláv háború elől menekülő szerbek és más nemzetiségek befogadásának terhét – annak minden veszélyével együtt – a vajdasági városokra zúdította. A felkérésre – a „szokásokkal” ellentétben – Zenta polgármestere nemet mondott, s a hatalom ezt – furcsamód – „lenyelte”. Ezzel a nemmel tudta a mai napig megőrizni nagy magyar többségét Zenta, s nem jutott Szabadka sorsára – fejezte be ismertetőjét Tari László.

A heves osztálytalálkozó

Tito személye után már valóban nem tudhattunk meg többet Zentáról és környékéről, ezért lassan lementünk a portáig, ahol elbúcsúztunk lelkes mesélőnktől. Kétségbeesetten ebédért kiáltottunk, és a válasz gyorsan megérkezett: Etno Gold. Furcsa, de ez a vendéglő is kiesik a központtól, de a helyiek jól ismerik. A piacot elhagyva a Táncsics utcán balra fordultunk, majd jobbra a gyümölcsfákkal beárnyékolt Boska Jugovicán tartottunk kifelé. A porták mögött jókora épület emelkedett, de nem volt ismerős a katalógusokból. Arrébb a homlokzatára nézve láthattuk, hogy a kis zsinagógáról van szó, amelyről később megtudtuk, hogy a „Partizan” néven emlegetett épületet különböző sporttevékenységekre használják.

Az Etno Gold kívülről nem szembetűnő épület. Ekkor is csak egy fél tucat kismotor és bicikli tette feltűnőbbé, amelyek a falnak támaszkodtak. Hangos zene és „nagyüzem” fogadott bennünket: éppen egy osztálytalálkozóba botlottunk, a hatvanas korosztály élénken diskurált. A pincérek készségesen hellyel kínáltak bennünket, majd kétféle levesből rendeltünk – elsőre. Míg az „aperitif” sört kortyolgattuk, a szomszédos asztalnál az „osztály” hölgytagjai jól kiosztották egymást, s egyikük sebbel-lobbal távozott. Talán az egyik kosaras biciklivel.

 

A négy cirill C-betűs motívum a rendszámtáblán

A négy cirill C-betűs motívum a rendszámtáblán

Vendégkönyv a leves mellé

A kiszolgálásban ismét nagyon kellemesen csalódtunk, mert mindkét levesből egy-egy teli tállal szolgáltak fel – szabad „repetázási” lehetőséggel. – Édesapám után mondva: levessel nem fukarkodunk. – mondta mosolyogva az egyik pincér, utalva a helyiség hagyományaira. Büszkén mutatta a vendégkönyvet, amelyben számunkra egzotikus nyelveken írt bejegyzések is voltak. A vendéglő a nevét a régebben itt megrendezett zenész-találkozókról örökölte meg, melyeket a jelenlegi tulajdonos bátyja szervezett.  Jót szórakoztunk a vidám, dicsérő bejegyzéseken…

Pincérünk közvetlenségén felbátorodva megkérdeztük, hogy mit jelent a mindenütt megjelenő négy cirill C-betűs motívum, amit még a pénztárblokkokra is rányomtatnak? – Szerbia történelmében kell keresnünk a választ – mondta –, jelentése: „Csak az egység menti meg a szerbet!” Ez a jele a Nagy Szerbiai törekvéseknek is, amelyek háborúba sodorták Jugoszláviát…

 (folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (4. rész)

Savoyai ez Emlékkilátóban

 

Az ebédtől elpilledve léptünk ki az Etno Gold ajtaján. Elsétáltunk a kis térre néző, 1896-ban felszentelt, neogótikus Jézus Szíve templom előtt, amely egyike a legnagyobbaknak Zenta kilenc temploma közül. A tér másik oldalán kétnyelvű feliratú szelektív hulladékgyűjtőket sorakoztattak föl, melyek ottléte egészen meglepett bennünket – még nálunk sem mindenütt találhatók meg… Majd a házak ablakai alatt futó, fákkal beárnyékolt járdán elindultunk a Széchenyi tér felé.

 

A szecessziós Szlávnity-ház kapuja

A szecessziós Szlávnity-ház kapuja

Poros gazdagság…

Néhány „századfordulós” ház is néz az említett térre – a járda megszakadt, a számos befutó utca közül nem is volt olyan könnyű kiválasztani a Fő térre vezető Adai utcát, amit több, egykori nagypolgári lakóház szegélyez. Zenta divatos szórakozóhelye után egy eklektikus „palota” következett neoreneszánsz ikerablakokkal, amelyeket gazdagon díszített címer koronázott. Elhanyagolt volt, kopott volt, mégis fenséges – be kellett lépnünk a főkapun, hogy meggyőződjünk gazdagságáról: a kapualj mennyezetén, és a belőle két irányba tartó folyosók bejárata felett díszsávok és gazdag stukkódíszítés bizonygatták, hogy állapota méltatlan a régi fényéhez. Az gaz- felverte udvarra néző élettelen ablakok csak tulajdonosokat sejttettek, nem gazdákat…

A palota szomszédja a szecessziós Szlávnity-ház, amelyet nem egy tűzoltóegyleti tag, hanem egy tekintélyes szerb szabómester, Szlávnity Krszta építtetett az 1904-ben felavatott Tűzoltólaktanya hatására. A „magyaros stílusú”, „palotaszerű” épület tervei a laktanyaépület felavatásakor már készen lehettek, mert 1905 végére elkészült az aszimmetrikus homlokzatú, hullámzó díszítményű kétlakásos ház. Megoldásai – a kapu és az ablaknyílások vakolatszalaggal történő összekapcsolása, a bádogos és asztalosmunkák – részben vagy egészen megegyeznek a laktanya épületével, de sokkal kevésbé kidolgozottak Lajta Béla egyéb épületeinél, ezért nem sorolják közéjük. Ilyen „magyaros-szecessziós” ház nincs még egy Zentán.

 

Munka után csúcstámadás..!

Kiértünk a Fő térre, ahol a Városháza előtti park fáinak árnyékai pihentették megfáradt szemeinket az egyre laposabb napsütésben. A nap irányába haladva egy különös, széles erkély alatt mentem el. Úgy tűnt, hogy egy régi középület – a korlát vascirádáit belepte a por, az épület mégis felesleges sallangok nélkül képviselte a századforduló eleganciáját. Ugyan kik állhattak rajta száz évvel ezelőtt? Az ötórás találkozóig leültünk egy kis időre a szökőkút melletti padok egyikére – a meglátogatandó Városháza sötét árnyként hívogatott egy munkaidő utáni, izgalmas ismerkedésre.

Az Emlékkilátó feljáróját korabeli grafikák reprodukciói díszítik

Az Emlékkilátó feljáróját korabeli grafikák reprodukciói díszítik

A súlyos árkádok alatt nyíló irodába lépve Emese, az idegenforgalmi szervezet munkatársa kész volt az indulásra. – Most a főbejáraton léphetünk be az épületbe – mondta –, az Emlékkilátó látogatása innen történik. Így aztán néhány perc múlva a kovácsolt vas-cirádás ajtón keresztül beléptünk a csarnokba. Az itt látható Batthyányi Lajos emléktábla megkoszorúzása a március 15-i ünnepségek egyik eseménye. Beljebb kerülve a már látott, napsütötte kör-lépcsőház aljában találtuk magunkat, amelyen átsétálva a „Zentai hidak” című alkalmi fotókiállításra vethettünk egy pillantást: 50 éve épült meg a háborúban felrobbantott vashíd kevésbé szép utódja. Kiléptünk az udvarra, s az óratorony tövében nyíló vasajtóhoz léptünk. Érdekes volt, hogy az épület „csúcsára” egy ilyen kis „rejtekajtó” vezet.

 

Mindent a csatáról

Miközben felfelé kanyarogtunk a csigalépcsőn, Emese elmondta, hogy a torony szobáiban levéltári anyagokat őriznek, és az egyik emeleten ajtó kapcsolja össze a tornyot az épület többi részével. Fentebb valóban szélesebb lépcsőházba jutottunk, s a falakon a Zentai csata korabeli – vagy majdnem korabeli – ábrázolásai függtek kinagyítva, szépen bekeretezve. Rengeteg észrevételünk volt – Emesével folytatott beszélgetésünk közben számos részlet kiderült az ütközetről. A kiállítás alatti szint nagy falfelületét a csata esemény-tervrajza borította a hadmozdulatok irányainak, a sáncok, és a tüzérség feltüntetésével. A „csatateret” a harcban részt vevő neves, és ismert hadvezérek, katonák nevei övezték. (Persze, hogy kedvencem, Bottyán János is járt erre akkor!)

Úgy gondolom, érdemes megismertetnem dióhájban a csata történetét, melyben Turi László, zentai történész anyagát használom fel.

Szép história…

II. Musztafa Mehmed Oglu szultán – aki 1695-ben került hatalomra – maga állt seregei élére, és újabb európai sikerekre tört. A hideg tél miatt későn indította meg magyarországi hadjáratát, s mire augusztus 10-én Belgrádba ért, a bécsi hadvezetés kellőképpen felkészült. Savoyai Eugént nevezték ki főparancsoknak, aki Küllődre utazott, és felsorakoztatta 70 ezer fős seregét, amelyet a dunai flottilla támogatott.

A zentai csata terepasztalon

A zentai csata terepasztalon

A kiváló hadvezér Savoyai a Tisza zentai oldalán kísérte-követte a török haderőt – egészen Titeltől. Szeptember 11-én, délután három órakor értek Zenta térségébe, s a török hadsereg éppen átkelőben volt a hajóhídon, amelynek hídfőjét magas sáncok védték – ágyúkkal. Megjegyzendő, hogy a 100 ezres török sereg nagy része gyenge „harcértékű”, tapasztalatlan emberből állt, míg a keresztény seregben harcedzett katonák harcoltak.  Savoyai látva az ellenfél sebezhetőségét támadást indított. Lovassággal és dragonyosokkal – sőt: ágyúval is – támadták a sáncokat. A török ellentámadásokat visszaverték, a folyóparton is előrenyomultak, és az ágyúzás ellenére elvágták a hídfőtől a sáncok közé szorult török hadtestet. A szultán közben megpróbálta seregét visszajutatni a zentai partra, ám Savoyai ágyúi lőni kezdték a hajóhidat és szörnyű zűrzavar támadt. A sáncok mögé is betörő dragonyosok senkinek sem kegyelmeztek – így kevés török foglyot ejtettek -, a reményvesztett ellenség közül sokan úszva menekültek, de többségük odaveszett. Éjfélre minden elcsendesült, II. Musztafa pedig sietve tábort bontott és Temesvár felé vonult. Volt ugyan „nagyobb” csata – a szalánkeméni csata -, de az nem volt sorsfordító.

Míg a zentai oldalon 429 katona, Musztafa seregéből 25 ezer katona esett el. A hátrahagyott szultáni tábor akkori értéke 400 ezer forintra rúgott – Savoyai maga leltározta. 9000 lőszeres-, poggyász és élelmiszeres szekér, 80 ágyú, 280 mázsa puskapor, a szultán pecsétnyomója és 100 hadizászló mellett II. Musztafa hátrahagyta – többek között – tíz szép háremhölgyét is…

 

A Városháza tornyórája a kilátóteraszról

A Városháza tornyórája a kilátóteraszról

Terep, fotók, kilátás…

A kilátó szintjén korabeli katonai öltözetek – feltételezem, hogy a török ruha mellett osztrák „uniformis” rekonstrukciói – fogadtak bennünket: például a végvári katonák ilyet nem viselhettek. Felettük a jellegzetes ábrázatú – habos parókás – Savoyai Jenő portréját láthattuk, körben pedig rajzokat, térképeket az ütközetről. A rendhagyó kiállító terem középén terpeszkedett a csatát bemutató, 2×2 méteres terepasztal, amelyen ha 2000 figura nem is, de ezer biztosan „nyüzsög”. Egy zentai művész több hatalmas táblaképet is festett dekorációnak: az egyiken a csata madártávlata, a másikon a csata egyik jelenete, míg kettőn a két ellenfél látható (úgy éreztem, hogy II. Musztafáról nem hű a portré).

A friss levegő hívogatott minket a felső szintre, ahol a régi óraszerkezet állt a tér központjában. Körülötte paravánokon ismét fotók: a ZynthArt fotóklub tagjai egy képre montírozták a jelent és múltat. Kiváló alkotások voltak! A körerkélyen a panoráma-iránytűn messzi városok irányaiba nézhetünk el, de érdekesebbek voltak a közeli látnivalók: a kör lépcsőház legyezőszerű üvegteteje, a csókai templom tornya, a híd, a strandolók a túlparton, a pravoszláv templom, a Tisza galériaerdeje, a Tűzoltólaktanya, a templomok, a néhány nevesincs, nagy kúria, és ennek a barátságos alföldi kisvárosnak zöld lombokkal vegyített cseréptetői…

– Mik azok a kupolák ott a város túlsó végén? – kérdeztem kalauzunkat.

– Az a Szent Teréz templom lesz – követte ujjamat Emese – régóta épülőben van, még nem fejezték be…  Később megtudtam, hogy ennek a templomnak az építésébe 1997-ben kezdtek bele – a Zentai csata évfordulójára. Az évforduló szinte egybeesett Lisieux-i Szent Teréz halálának dátumával, ezért neki szentelték. Három hatalmas kupolája – állítólag – a Hármas halomra, és a magyar nemzeti összetartozására utal.

Nagy élmény volt a Vajdaság határszélét kutatni a messzeségben, felettünk az óra viharvert számlapja ásítozott. Nem akaródzott lemennünk onnan… de sem vezetőnk, sem a ránk váró Pecze Árpád úr idejével nem akartunk visszaélni, így nemsokára elbúcsúztunk, és a már többször érintett Zmaj Jovina utca felé siettünk.

A Régi Mesterségek Háza – ahogy Pecze Árpád úr elnevezte múzeumát – a gyűjtő saját házát jelentette, amelynek helységeiben 1998 óta kalauzolja a látogatókat.

 (folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (1. rész)

Neked órád, nekem időm van…

Az ismerkedés – „hivatalosan”

Erdély, Felvidék, Kárpátalja mellett általában nem szoktuk kihagyni a sorból a Délvidéket – vagy a Vajdaságot – sem, viszont – mi magyarok – sokkal ritkábban látogatunk el arrafelé, mint a többi magyarlakta országrészbe. Nem vitás, hogy a hegy-völgyes területeken sokkal több a – főleg természeti – látnivaló, a régi történelmi emlék. Fővárosunk is mesze esik Délvidéktől, és az sem tagadható, hogy a Szerbiához csatolt Vajdaságban nyugtalanítóan sokszor hallunk magyarokat érő támadásokról. Ám egy-egy rossz hír nem tántoríthat el bennünket egy egész országtól, s az idén maga a szerb parlament ítélte el a magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett borzasztó tetteket! Nagyon sokat kellett várni erre – mégis megtörtént.

 

A zentai Városháza

A zentai Városháza

A vajdasági „révész”

Laci pontosan a zentai Városháza előtt tett ki bennünket. – Ha visszafelé utaztok, hívjatok, és egyeztetünk! Érezzétek jól magatokat! – búcsúzott hanyag eleganciával öltözött alkalmi sofőrünk.

Ő Szegeden toppant elénk a buszpályaudvaron, azzal, hogy ha Zentára megyünk, el tud vinni bennünket. Gyorsan belementünk, hiszen csak jól jön egy „idegenvezető”! Az autó megtelt, és gyorsan kikavarodtunk a nagyvárosból. A kishatár-átkelőnél ugyan kicsit „feltartottak” bennünket, de aztán csak hagytuk magunk mögött a falvakat – az egyre nagyobb forróságban. Még egy rozoga szélmalom is feltűnt. – Túl van reagálva ez a magyarverés… – állította minden vajdasági az autóban. – Egyébként itt sem megy semmi, az a kevés üzemet is becsődöltették, ami volt. A híres csókai szalámigyár is bezárt… – foglalták össze a kocsiban a 21. század „kedvező” fordulatait. Viszont udvarházakról, kastélyokról nem tudtak…

 

Áll a levegő – megy a munka

Hirtelen magunkra maradtunk a robosztus Városháza árnyékában, a szinte néptelen főtéren, amelybe csak a szökőkút csobogása vitt életet. Most derül ki, hogy sikerült-e tisztességesen előre bejelentkeznünk az idegenforgalmi iroda dolgozóinak! – léptünk be az ajtón. Egy fiatal hölgy, Gere Emese fogadott bennünket, s miután az írás – mint e-mail – elszállt, a szó – mint telefonbeszélgetés – megmaradt: számítottak ránk. A levegős helységben számos turisztikai kiadvány sorakozott rendben a polcokon, az egy hete lezajlott zentai Tiszavirág Fesztivált, – és persze a Tiszát – egy méteres, mosolygó kérészbáb idézte. Míg beszélgettünk, megjelent Laskovity Kornél is, a zentai idegenforgalmi szervezet igazgatója, akivel megbeszéltünk egy délutáni interjút.

Az életmentő csevap...

Az életmentő csevap…

A gyomrunk korgott, és csomagjainktól is szerettünk volna megszabadulni, így a kolléganőmmel elsiettünk a közeli Royal Hotelhez, amely a húszezer fő lakosú Zenta egyetlen – meg kell hagyni: reprezentatív – szállodája. A szecessziós épületet az a Magyar Ede építész tervezte, akinek Szegeden is sok szép szecessziós épület kötődik a nevéhez. Az 1911-ben felépült szálloda kívül és belül sok átépítést szenvedett el, elvesztve eredeti arculatát, de micsoda szerencse! – nemrég részben az eredeti tervek alapján felújították. A belső tejüveg ablakok finom tiszavirág-motívumait és a hall „óriás falikérészét” én összekapcsoltam a városka öntudatra ébredésével…

Itt a „turista osztályt” éjszakai szállásnak hívják, az apró szobák pedig a még fel nem újított részben találhatóak. Nekünk elég volt a hotel illúziója – mi is a főlépcsőn közlekedtünk.

Gyomornak tűzoltása…

Fél órával később már a Papuli nevű vendéglő felé siettünk elverni az éhségünket. Az irodában kapott várostérképpel a kezünkben az árnyas Posta utcán indultunk kifelé. Az erős napsütés miatt súlyos árnyékok vetődtek a bűbájos mézeskalács-szecessziós stílusú tűzoltólaktanya épületeire. Nemsokára leültünk az árnyas kerthelységben, és kértük az étlapot – nem is választhattunk mást, mint csevapcsicsát, a kisütött fűszeres bárány darálthús-hurkácskákat, amit fehér hagymával és hasábburgonyával tálalnak errefelé. A paradicsomsalátával pedig az eredeti étel hiányosságát pótoltuk.  A jó sört a Jelen pivo jelenti, ami az egykori Jugoszláviában fogalom volt. A ponyva alatt pihenve nagyon örültünk, hogy ide, a Délvidékre is eljutottunk végre. Kellemes érzésekkel búcsúztunk a kedves és közvetlen pincérektől.

 

A kis kérészke

A kis kérészke

Ébredő turizmus

– A vajdasági városokban jóformán csak néhány éve foglalkoznak turizmussal. – kezdte a beszélgetést Laskovity Kornél, amit Zenta idegenforgalmáról kezdeményeztünk. – Jugoszlávia ugyan kedvelt úti cél volt, de az a hegyvidékre és a horvát tengerpartra vonatkozott, a Vajdaságnak maradt a „munka”, az ország ellátása. Az idegenforgalmi kiállításokon mindenki meglepetéssel fogadta Zenta város bemutatkozását, ám éppen ez a nagy ismeretlenség válhat a javára: az utazók a turizmus ismert régiói után, remélhetőleg sort kerítenek az új területekre.

– Meg is meglepett bennünket, milyen takaros irodájuk van.

– Nagy hátrányunk viszont, hogy nincs a magyarországihoz hasonlóan kiépített tourinform hálózat. Nálunk az önkormányzatok külön-külön hoznak létre helyi idegenforgalmi szervezeteket, és ezek sajnos nincsenek még rászorítva a közös munkára. Egy településnek elszigetelten pedig gyakran nincs lehetősége 1-2 napos program kialakítására, így kevés turistát tud megszólítani. A közeli Adával is kellene együtt dolgozni, bár Zenta községhez Tornyos, Kevi, Felsőhegy és Bogaras falvak tartoznak.

 

A zentai csata szerény emlékműve - az első emlékmű oszlopdarabjával

A zentai csata szerény emlékműve – az első emlékmű oszlopdarabjával

Első helyen: a csata

– Ön szerint mire építheti Zenta az idegenforgalmát?

– Egyértelműen a Zentai csatára. Ez a kevéssé ismert összecsapás európai jelentőségű volt: 1697. szeptember 11-én a Savoyai Jenő vezette keresztény sereg fölényesen megverte II. Musztafa szultán a Tiszán félig átkelő seregét, s ezzel végérvényesen kiszorultak a törökök Magyarország területéről. Hogy mi miért nem tartottuk eddig számon? Valószínűleg azért, mert idegen hatalmak ütköztek meg itt: keresztények és törökök, s akkoriban Zenta szinte nem is létezett. Nálunk is csak a rendszerváltozás után ünnepeljük ismét. Erre úgy tettük meg az első lépéseket, hogy a város napjává kiáltottuk ki szeptember 11-ét, (lám, amikor Amerika gyászol, a zentaiak ünnepelnek) és kialakítottuk a Zentai csata Emlékkilátót.

A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Viszont tudni illik, hogy valahol máshol Magyarország legszebb lovas szobra őrzi a csata emlékét. Ez pedig nem más, mint Savoyai Jenő szobra, a Budavári palota előtt! Róna József alkotása ugyanis Zenta város megrendelésére készült, de csak a költségek felét tudták előteremteni. Ferencz József vette meg végül, és állíttatta 1899-ben mai helyére. A Savolyai szobornak „tesztszobor” szerepet szántak, de az oda tervezett Ferenc József lovas szobor nem készült el soha. Az alapzat két oldalán látható két bronz relief a sáncok bevételét és a lovasrohamot ábrázolja.

Akár a Savoyai-nosztalgiára is lehetne építeni: Savoyainak számos kastélya volt Magyarország déli részén, Zomboron pedig, a városházán Eisenhut Ferenc 4×7 méteres olajfestménye látható a Zentai csatáról (1896).

A Tisza is egy kiaknázatlan lehetőség. Szinte nincs hajóforgalma – kifejezetten jól jönne a vízi turizmusnak, hogy a Tisza szinte „bent van” a városban, a part magas, és a parti sétány árnyas.

 

A sétány déli végén

A sétány déli végén

Sikeres kezdetek

– És gondolkodnak-e „gasztro-turizmusban”? Mi például leginkább itt számítunk helyi ízekre a régi Magyarország területén. Csevapcsicsára, az igazi zentai halászlére, amit  a Tisza vizéből készítenek…

– Igen, a halászlé! – mosolygott Kornél. Az idén – éppen egy hete – 2013. június 14-15-én rendeztük meg az első  Tiszavirág Fesztivált, amellyel egyfelől az emberek figyelmét szándékozzuk a folyóra felhívni, másfelől hagyományokat szeretnénk feléleszteni és teremteni. Így ki sem maradhatott volna a halászlé-főző „fesztivál”, amellyel a közös, szabadban történő főzés szokását kívántuk visszahozni a köztudatba. A hagyományok területén egyébként nemzetközi birkanyíró versenynek és aratóversenynek is otthont adunk. A fesztivál két napján több mint 10 ezer ember látogatott ki a sétányra, ahol kézműves vásár és zenekarok szórakoztatták a látogatókat, messzi országok fiataljai mutatták be kultúrájukat, de volt retro-horgászat is, majd fáklyás, hajós felvonulással zártuk a rendezvényt. Az addig sötét partot óriási lampionokkal világítottuk ki. Egészen lenyűgözte az embereket.

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (2. rész)

Egy emlékműről és egy laktanyáról…

 

Miután befejeztük a beszélgetést Laskovity Kornéllal a turisztikai szervezet irodájában Zenta idegenforgalmi adottságairól, sétálni indultunk az Alvég és a Tisza part családi házas városrészébe. Letérve a Posta utcáról először az 1957-ben lebontott Nagy zsinagóga helyét jelölő emléktáblát pillantottuk meg, majd az utca túlsó oldalán egy szecessziós díszítésű lakóépületet vettünk észre. Az említett városrészeken kis telkek osztoznak a keskeny utcácskák között, amelyek tiszták, nem ritkán alacsony fák borulnak föléjük, s a járdák és az utca között virágoskertek, füves sávok teszik még barátságosabbá azokat. Egy napsugaras oromzatú népi lakóházat is lencsevégre kaptam, s bár a homlokzat nem volt régi, mégis ezt, a Szeged környékén ismert, hagyományos motívumot hordozta. A Karadordeva utca egyik elhagyatott, vakolathiányos lakóházán szintén szecessziós motívumokat véltem felfedezni.

Nemsokára kiértünk a Tisza-partra, ahol a szocialista kockaházak „árnyékában” láthattuk a „nagy” csata kis emlékművét, amely mögött a parti sétány látszott. Azon túl a part magas fái hajladoztak teljesen elrejtve az alant ringó Tiszát.

 

Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül - internet)

Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül – internet)

Helyszínek, törökök, jegenyék

Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került. (Az 1895-ös Vasárnapi Újság közleményéről a jereváni rádió jut eszembe, mivel a nyolc nyárfa helyett máris 68 jegenyefáról írtak.)

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a sebtében készített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették”. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték…

A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították. De Ferenc József 1895-ös látogatása nem csak egy emlékműre „ihlette” Zenta polgárait: kiépítették az elektromos közvilágítást – a Délvidéken itt először! – és aszfaltos járdákat alakítottak ki.

Ma már csak a partról ugrálnak…

A magasan álló Tiszán szedett-vedett csónakkikötő mólók úsztak, a közelinek tűnő túlpart nyárfaerdeje le is zárta a horizontot. A Tisza-parton a helyiek sétálnak és beszélgetnek, nem turisták. Egy hatalmas kék uszályon – jó pár évtizede a zentai part védjegyeként – egy maroknyi ember üldögél asztaloknál, a ponyva alatt. „Belépés csak tagoknak!” – az ember felkívánkozna, főleg, ha sörözni és fürödni is lehetne. Nem is biztos, hogy magánkézben van. – hangzott el az irodában. Két tucat csónak sorakozott a hajótest mellett – a partról egy flegma macska sétált át a rozoga rámpán a fedélzetre.

Vízbe ugrálók a Tisza-parton

Vízbe ugrálók a Tisza-parton

A központ felé tartva elhaladtunk a Zenta képét – sajnálatosan – meghatározó, félig lebontott malom tövében, amelynek már csak a hatalmas gabonasilóit használják tárolásra. Valamikor nem véletlenül építették a Tisza mellé: uszályokba rakodták a búzát.

Estefelé is nagy élmény a parton sétálni – a folyó tükrének reflexeit nem rontja el a közvilágítás sárga fénye… Kutyákat úsztattak egy-egy faágat bedobva, egy úszó mólóról nekifutva ugráltak a vízbe a tizenévesek a híd szigorú traverzeivel a háttérben. Valamikor sikk volt a hídról ugrálás, de most már tiltják – csak az öngyilkosok ugranak. Végezetül a robosztus Városháza előtt feledkeztünk bele az új, számítógép-vezérlésű (ilyen van már minden városban) szökőkút játékába. Iskoláscsoportok tapicskoltak benne órákon át – a régi nem volt ilyen szórakoztató, de stílusában jobban illett a városképbe.

 

Hétköznap reggel – napernyő alatt

A nagy melegben nehezen aludtunk el „éjszakai szállásunkon”, így másnap későn ébredtünk. A reggelit kávézást is elhalasztva siettünk be az irodába kilenckor, a már két órája dolgozó Emeséhez, aki mindenkivel időpontot egyeztetett, hogy interjúink egy napba beleférjenek: kora délután Zenta történészével, Tari Lászlóval beszélgetünk, öt órakor az Emlék-kilátóban lesz jelenésünk, majd hét körül érkezünk meg a Régi Mesterségek Házába, Pecze Árpád hatalmas gyűjteményéhez.

Piaci csendélet Zentán

Piaci csendélet Zentán

Kilépve az irodából, néhány lépés után már le is zöttyentünk a napernyős kávézó egyik asztalához, ahol nem a csak kiváltságosok kérik ki kései kávéjukat, vagy korai sörüket. Közben – talán – megéreztük azt, hogy mennyiben más, lassúbb és emberibb erre a „hétköznapi élet”. Néhány autó, és motor kerülte a Fő tér parkját, dolgukat tévő kerékpárosok suhantak el, bevásároló háziasszonyok szólították meg egymást az utcán. És mindenütt zöld és zöld…

 

Húsos burek zsivajjal

Az „eleven piac” élménye után sétáltunk el a posta mellett az egyre sűrűsödő járókelők közepette a Városháza mögötti területre. Nálunk már nem látni, de itt még kiteszik a nemrég elhunytak fényképes gyászjelentését a piacnál – ahol a legtöbben megfordulnak – egy táblára. Az piac első „szektora” a háztartási eszközöké (beljebb a kistermelők terményeié), de itt számítottam valami burek-büfére is. Persze, hogy volt! Joghurttal egyetemben árulják mindenütt –, és a papírban kiadott húsos burek gyorsan elfogyott egy szabad asztalon ülve.

Az „igazi” piac a fák árnyai alatt sorakozó, bádog és műanyag tetős betonasztalokon bonyolódott, de láttuk, hogy tető nélkül sem égett volna meg senki. Vonzott bennünket ez a fojtott zsivajú színes forgatag. Sárga cseresznyét, sárga krumplit, vízi liliomot, cukkinit, uborkát, szuperpiros paradicsomot, és tarka virágokat – ami a kiskertekben megterem,  azt láttam én… Nálunk ez is kiveszőben, mert az emberek falun is teljesen elszoktak a kertészkedéstől.

Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

„Neked órád, nekem időm van.” – jutott eszembe Kornél tegnapi története. Ezt az egyik barátja mondta, amikor Kornél megkérdezte tőle, hogy ő miért nem tart a többi falubelivel, és költözik városba. És tényleg: valóban fel kell venni a kesztyűt, a rohamtempót, amit az egyre „fogyasztóibb” társadalom diktál? Lehet, hogy nem?

Sajnos Zenta város és a község népességében lassú fogyás tapasztalható. A városból és a falvakból nagyobb városokba igyekeznek az emberek, könnyebb megélhetést remélve. – A város népessége 2002-ben 20 302, 2011-ben 18 704 fő volt.

 

Tűzoltóság – magyarosan

Néhány házzal odébb már nyitva találtuk az 1904-ben felépült, szecessziós Tűzoltólaktanya kapuját. (Később kiderült, hogy Emese jelezte érkezésünket.) Ez volt a harmincéves Lajta Béla építész első középülete, és felavatásakor általános tetszést aratott. Tudni illik, hogy a tűzoltóegyletek – általánosan – fontos szerepet töltöttek be a települések társadalmi életében – így a zentai is. Ez is kinőtte előző laktanyáját, ami egyébként a felszerelések karbantartását sem tette lehetővé. A praktikusan, szolidan, és művészi szempontból is tetszetősen megoldott épületkomplexum – egy hosszú lejáratú hitel révén – még a városnak sem okozott nagy anyagi megterhelést.

A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

Stílusát egyöntetűen „magyarosnak” határozták meg a kortársak is, bár népművészeti formák teljesen absztrahált formában jelennek meg az épületen. Ilyen motívumok csak az azóta elpusztult fakapuzaton voltak láthatók. Akinek van gyakorlata a szecesszióban, az szórakoztató perceket szerezhet magának az itt-ott megjelenő építészeti részletek, apróságok felkutatásával, lefényképezésével. Mert Lajta is „készült” ilyenekkel: vakolatdíszek, ajtóvasalások, toronycsúcsok formái, fa-elemek… Egyszóval, van itt egy mézeskalács-laktanya – új tűzoltóautókkal!

(folytatjuk)