„Mintha folyamatosan vadásznának köröttem…”

Életveszélyes állapotok a Börzsönyben

 

Sziasztok!

Kezdődik... (Fotó: Jani)

Kezdődik… (Fotó: Jani)

 

 

Miután beharangozták, hogy tilos a Pilisbe, meg mindenféle hegyre menni a sok ónos eső miatt, hát úgy gondoltam, megnézem, mennyire reálisak a hírek, s felkerekedtem, hogy helyszíni tudósítást adjak a valóságról. Legtöbbször ezek a híradások, bár jó szándékkal teszik az illetékesek, de azért valljuk be, kicsit eltúlozzák az események nagyságát. Többször voltunk már ónos eső súlyától nyögő kristályerdőben, s ez idáig semmi különlegesen veszélyes helyzetre nem emlékszem, csak a csodálatosan kék egekre, s a napfénytől csillogó üvegerdőre. Jó! Néha fejbe kólintott egy két kósza jégdarabka, de ettől eltekintve nem történt semmi extra.

Ma sem vártam mást. Felpattantam a Bzmot-ra, a kis pirosra, és TGV-t megszégyenítő sebességgel besuhantam Diósjenőre, ahol leszálltam. A faluban nyirkos szürkeség, vizes beton, saras földutak. A hegyek ködben. Gondoltam, ha más nem, akkor túrázok egy jót. Felugrom a Csovira, aztán Királyrét. Pont elég lesz mára. Az erdő biztosan szép zúzmarás lesz, esetleg egy kis ón lesz az ágakon.

Fiatal erdő derékba törése... (Fotó: Jani)

Fiatal erdő derékba törése… (Fotó: Jani)

Elhagytam Jenőt, már a Dióst, s a királyházi betonon őgyelegtem tova, majd fel Zöld sávon Csehvár felé. Még mindig semmi. Olyan őszies hangulatú erdőben száguldottam. Csupasz fák, avarral borított talaj, néhány kósza levél a fákon. Kereszteztem a Hadiutat, ami a királyházait köti össze a királyréti erdészetivel, s mentem tovább a Zöld sávon. És ekkor mindenféle átmenet nélkül szakadni kezdett föntről a víz. Fel kellett öltenem az esőkabátomat, annyira hullott a nedves áldás. Ámde nem az eső esett, hanem a jég olvadt a fákról. Szinte méterről méterre egyre vastagabb volt a fákra rakódott ón, s tán 200 méter után elkezdődött a Kidőlt Fák útja. Eleinte még csak-csak átlépegettem őket, de később olyan mérvet öntött a fáknak ez a megnyilvánulása, hogy a turistaúton képtelen voltam tovább menni. Körbenéztem, s mindenütt, de tényleg mindenütt, kidőlt, derékba tört fák, letörött, kar-, és combvastagságú ágak. Az egész erdő egy nagy, jeges kupleráj lett. Bóklásztam jobbra-balra, hogy haladni tudjak, s közben egyre jobban belekerültem a jégfák sűrűjébe. Aztán megérkezett az első, puskadörrenése emlékeztető pukkanás, s tőlem nem messze egy fiatalabb tölgy adta meg magát a jég súlyának. Most már nem csak víz hullott, hanem a jég is. Kezdett szarulni a helyzet.

Haladni már alig bírtam... (Fotó: Jani)

Haladni már alig bírtam… (Fotó: Jani)

Haladni már alig tudtam a rengeteg kidőléstől, s közben egyre gyakrabban reccsentek, durrantak az ágak. Mintha folyamatosan vadásznának köröttem. Nagy bonyodalmak árán feljutottam az emelkedőn, s elkezdtem ereszkedni a Kemence-patak felé. A fakidőlések, ágtörések immáron vészesen állandósultak. Az egész erdő recsegett, ropogott, nyögött, sóhajtott, mintha a világ akarna összeomlani. S mellé a víz, meg a jegek folyamatos kopogása… Bizarr volt. Beértem egy fiatalosba. Olyan 15-20 éves tölgyek csoportjába. A létező összes fa derékba törve, vagy bordaszerűen meghajolva várta a jobb napokat. Néztem egy hajlott fát, ami már nagyon nyögött. Komolyan, mintha az utolsókat rúgná. Aztán szép lassan elindult lefelé. Aztán megállt picit, majd folytatta a hajlást. Egészen addig, amíg a törzse megadta magát, s irtózatos puskadörrenéssel eltörött. Elkezdtem kicsit aggódni. Minden reccsenésre megálltam, s vártam, hogy mi lesz. A távolban egy újabb hatalmas puffanás. A Zöld jelzést láttam, de az út egyszerűen eltűnt a behajlott, teljesen jeges fák koronái mögött. Körülöttem az egész erdőnek annyi volt. Reccsenés, jéglehullás, puffanás.

Elértem az erdészeti utat. Gondoltam, ezen már csak normálisan tudok majd haladni. Tévedtem. Az út itt-ott kilátszódott, amúgy jeges fák mindenütt behajolva, zárva az utat. Még reménykedve benéztem a Zöld sáv folytatásába, hátha lehet menni, de nem tudom, mit is vártam. Út nem volt. Újraterveztem hát, s fő célom az lett, hogy épségben visszajussak Jenőre. A fák hihetetlen intenzitással aktívkodtak.

Ez az út... volt (Fotó: Jani)

Ez az út… volt (Fotó: Jani)

Nagy nehezen kivergődtem a királyházai betonra. Sok mindenre számítottam, de arra nem ami ott volt. A beton néha látszódott. A többit fák, ágak, jegek halmaza borította. Hogy azt mikorra fogják kipucolni, elképzelésem sincsen. Kicsit bóklásztam a betonon, majd célirányosan elindultam Závoznak, Jenőnek. A kiválóan biciklizhető betonúton most gyalogosan alig tudtam haladni. Závoznál, nem tudom, hogyan került oda, egy magába roskadt erdésszel találkoztam. Nézte az erdőt, s látszott, hogy nem ott van lelkileg. Szerintem majdnem sírt. És a fák csak nyögtek, sóhajtoztak, eltörtek, kidőltek. Mindenütt.

Kicsit fáztam. Botot nekitámasztottam egy jeges, félig kidőlt fakoronának, felöltöttem a poláromat, s suhantam tovább, zsebredugott kézzel. Az útnak ezt a részét már lepucolták, hát hasajtottam rendesen. Már vagy két kilát mentem, mikor ismét nagyobb figyelmet fordítottam zsebemben melegedő kezeimre. Kezdtek észhez térni. Ám ekkor leesett, hogy bakker! Ha a kezem a zsebemben van, akkor bizony nincsen náluk a bot. „Boldogan” mentem hát vissza a két kilcsit, emelkedőn, hogy ismét magamévá tegyem botjaimat.

Ezzel a kis malőrrel elértem azt, ami egyébként a diósjenői vonatelérésnél állandósult, hogy egy B-C-s bakancsban futhattam betonon két és fél km-t, biztosítva magamnak egy könnyed agyrázkódást.

Nos, ami most a hegyen van, az tényleg veszélyes. Most a híradások nem túloznak. Tulajdonképpen aki ennek ellenére szeretne kirándulni egy jót, az, hacsak nem elvetemült veszély hajhász, egyszerűen nem tud kirándulni, mert nincsenek utak. Egy koca kiránduló sírva fog menekülni, ha meglátja a jelenlegi állapotot. És ez még egy ideig így is lesz, mert annyi ember a világon nincsen, aki ezt a romhalmazt rövid időn belül eltakarítja. A jég elolvad, de a fák ott maradnak mementónak egy ideig.

És hogy nem túlzok, itt a link:

 

https://www.dropbox.com/sh/81tpq1qpb2pohxp/AAAK27HiLLaMW98EDkV3z7F6a?dl=0

 

Szép estét!

Jani, aki túlélte a jeget. 🙂

Immunrendszer

Üdv Barátnéim, s Barátim!

 

A hétvégének egyik órájában, kipihegvén a kötelező testmozgás által felhalmozott kilométerek fáradalmait, hatalmas elánnal lapozgattuk az egyik magas szintű, tán hetilap, agymosó nyomtatvány lapjait, aminek házunkba kerüléséről csak halovány elképzeléseim vannak. Tán az UFO-k hozták, tán a Szilvi az IKEA-ból, vagy valami rosszakarónk szeretné, hogy ilyeneket olvasgassunk… Nem tudom. Lényeg, hogy ott van, s endorfintól átitatott testemnek néha mindegy, mit olvas, csak legyen ott valami izé, amiből két korty tea között irigyelhetem a betűt.

Többek között megtudtam hogy titkos szerelmem, Jennifer Aniston ismét elhalasztotta az esküvőjét, így még reménykedhetek. Most már az is világos, hogy hogyan sminkeljem magam, ha 60 évesen is szép akarok lenni, s mit csináljak annak érdekében, hogy a bőröm még a talpamon is sima maradjon. Valamint rikítóan színes, retinába égő képekkel próbáltak hipnotizálni, hogy az 50 éves, szovjet, felhúzós ( tök gáz!) 3000 Ft-os Raketa és Poljot retró óráimat cseréljem már le valami százezer forintos csodára, amit majd öt év múlva, ha elromlott, lecserélhetek egy másikra, kedvezményesen. Mert ha nem, akkor csak egy kis senki lehetek a fogyasztói társadalom ranglétráján.

Immun, vagy nem immun?

Immun, vagy nem immun?

Aztán eljutottam a „Mérjük fel immunrendszerünk erejét!” nevezetű, 14 kérdéses teszthez. No, gondoltam, felmérem magam! Bár már egy éve nem voltam beteg, ezért gondolom, hogy az immunsystemem elég jónak mondható, azért ki tudja, hátha tanulok még valamit, hogy még jobban megerősíthessem az immuntűzfalamat.

Mint megtudtam, a lényeg, hogy minél több igen választ adjak. 1-6-ig kezdjem el beszerezni a koporsóra valót, 6-11-ig elég, ha csak a sírhelyemet rendelem meg, s 11-től fölfelé nyugodtan mászkálhatok -10-ben is fürdőgatyába, mert a baktériumok és vírusok sikítva menekülnek a környezetemből. Esélytelen bárminemű kórság elkapása. Gondoltam, összehozok magamnak egy 14-es telitalálatot, hogy nyugodtan élhessek tovább.

Gyorsan pipálgattam az „igen” négyzeteket, a „Többet alszom-e 7 óránál naponta?”, „Megiszom-e naponta 2 liter folyadékot?”, „Rendszeresen sportolok-e?”, „Nem dohányzik, vagy csak ritkán?”, és ehhez hasonló kérdésekre. Sínen éreztem magam. Ha így folytatom, 14 kérdésből simán 15-re is igen választ adok. Kezdett feszülni a mellkasom a büszkeségtől, hogy micsoda brutál immunrendszerem van. Maradt még két kérdés. Bagatell, gondoltam. Ezek után már bármi jöhet! Tökéletes immunrendszerembe senki bele nem szólhat! Simán 14 igen válaszom lesz. És akkor a maradék két kérdés: „Gyakran van hólyaggyulladása?” és „Gyakran szenved herpesztől?” Szinte rutinszerűen tettem oda kissé megkopott ceruzám grafithegyét az igen négyzethez, s már majdnem odasuhintottam a pipát, amikor visítva megszólalt a vészcsengőm. Mi van??? Fussunk neki mégegyszer! Gyakran…hólyag, meg gyakran…herpesz. És 14 „igen” az über tökéletes? Ha most ezeknél az igent pipálom be, akkor hogy lehetek tökéletes? Hiszen a hólyaggyula, meg a herpesz nem puszipajtásai az immunrendszernek, nem nagyon szoktak együtt sörözgetni langyos nyári estéken. Viszont ha telitalálatot akarok, akkor be kell ikszelnem az igent. De nekem nincsen gyakran sem herpeszem, sem hólyaggyulám! Tehát a nemet akarom ikszelni! De akkor minden borul. Teljesen kétségbe estem. Szinte sírtam. Már azt néztem, mikor jön a következő vonat, hogy a kerekei alatt végezzem. Akárhonnan közelítettem meg a kérdést, nem tudtam kijátszani a tesztet. Ördögi körbe kerültem. Ha igenelek, azzal rögtön nemelek a tökéletességre, viszont ha nemelek, akkor meg egyértelmű, hogy nem lesz meg a 14-es telitalálatos szelvényem. A nem teljesen perfetto tesztem látványán felbuzdulva, s önbizalmam burkának hirtelen módon történő szilánkosra törése miatt a fejem körül ezidáig reménykedve kószáló bacilus garmada hirtelen támadásba lendült. Látván hiányosságomat, fertőzésbe kezdtek. Természetesen először a herpesz és a hólyaghurut vírus próbálta megtalálni a neki tetsző területet. Néhány gombaspórát is véltem fölfedezni. A szervezetemben eddig velem nagy megértésben és szimbiózisban élő candidáim hirtelen bődületes szaporodásba kezdtek. Csak be kellene ikszelnem azt a két igent, s akkor talán túlélem. Különben…

Itt a megoldás!!!

Itt a megoldás!!!

S akkor megláttam a megoldást! A teszt alatt rögtön. Hogy ezt eddig nem vettem észre! Nem is értem. Hisz itt van a 47 éves Csillag György, biztonsági őr, aki büszkén mondja el, hogy már több éve cukorbeteg, mindkét lábán, s a nyakán is érszűkület van, valamint a bal lábán tenyérnyi fekélyes sebhely alakult ki. Arra nem tért ki, hogy csecsemő-, vagy meglett kovácsember tenyér, de ez most annyira nem is lényeges. Lényeg a fekély.

Aztán megjelent a nyugdíjas anyuka, aki anno természetesen gyógyszerész volt, és hozta a megváltást lábamputálás előtt álló fiacskájának. Hát most kérdem én, milyen anya az ilyen, hogy gyógyszerész létére csak akkor hozza a medicinát, mikor az ember, ki testéből vétetett, már egy nagy rakás fekély és érszűkület! Akit már mindjárt műteni kell! Eddig várt, és nézte, hogy a fia lassan de biztosan döglődik? Érzéketlen perszóna!

Na, de visszatérve az én lelki problémámra. Szóval látám, s olvasám György kománk szenvedéseinek hirtelen megszűnését, majdan pediglen a fekélyek, érszűkületek eltűnését, rájöttem, hogy igen! Nekem a HRI-vitalon étrendkiegészítő kell! Már rendelem is meg! Már csak azért is, mert ekkora furmányos csellel rádöbbenteni az eddig full extrás immunrendszerrel megáldott földi halandót, hogy a túl sok igen a végén nem lesz, hát szerintem ez zseniális! Ez aztán az emberi faj tudatos manipulálása, zombiasítása! Töltsd ki a tesztet, tökéletes úgy sem lehetsz, de ha már nem vagy az, akkor itt van egyből, hogy mit szedjél annak érdekében, hogy az legyél. Vagyis hogy megközelítsd esetleg a tökéletes állapotot. Zseniális!

Lenne még pár kérdésjavaslatom, hogy hogyan lehetne még rosszabb eredményre kötelezni a delikvenst:

 

„Éjszaka többnyire állva alszik?  ”  igen   nem

 

„Amikor alszik, akkor ébren van?”  igen   nem

 

„Úszás közben szokott növényeket nemesíteni?”  igen   nem

 

„Szokott kerékpárral gerendagyakorlatokat végezni?”   igen   nem

 

„Gyakran nyalogatja a magasfeszültségű távvezetékek árammal teli sodronyait?”   igen   nem

 

„TV-nézés közben szokott búvárkodni?”   igen   nem

 

„És búvárkodás közben TV-t nézni?”   igen  nem

 

„Szokott erdőtüzet pálinkás flaskával oltani?”  igen    nem

 

„Látott már élő Tyrannosaurus rex-et?”  igen  nem

 

„Kacsintott-e már Önre a tyúkszeme?”   igen   nem

 

„Ébredt-e már a lúdtalpának hangos gágogására?”    igen   nem

 

„Farkastorka vonyít-e önhatalmúlag telihold idején?”    igen   nem

 

„Bégettek-e a bárányhimlői?”    igen   nem

 

„És ha Önnek farkastorka van, és bárányhimlős volt, akkor ez a kettő jól kijött egymással?”    igen   nem

 

„Szokott-e vedleni a tüdőrákja?”  igen   nem

 

„Szex közben szokott-e többismeretelenes egyenleteket megoldani fejben?”   igen    nem

 

 

 

És így tovább…

 

Szép napot!

 

Ja! Azóta már elolvastam a „Hogyan termesszünk gombát testünk rejtett részein?”, valamint a „Hólyaggyulladás egyszerűen, könnyedén!” című szakirodalmat. Azért is beikszelem azt a két igent!

 

     Jani

 

Egy túraajánlat margójára

Kedves Bátor és Elszánt Természetjárók!

 

Ezúttal egy borzongató, semmivel össze nem hasonlítható élményekkel teli éjszakai túrára invitáljuk Önöket a különleges hangokkal teli Börzsönyi regetegbe.(sic!) Elsősorban a szarvasbőgés egyedi élményére vadászunk és félelmünket leküzdve igyekszünk a bőgő bikák közvetlen közelébe lopakodni. Emellett a rókák vad ugatása, a vaddisznók verekedése és a macskabagoly sikoltozása is hozzátartozik az éjjeli erdőhöz.

Ez a túra sok szempontból különleges: szemünk helyett fülünk lesz a főszereplő, mert a máskor oly megnyugtató, békés erdő éjjel megtelik félelmetes hangokkal. Ugyanakkor sötétben nehezebb a tájékozódás is, az ismeretlenbe tartó gyaloglás próbára teszi a túrázót. Sok éves tapasztalattal rendelkező szakvezetőnk azonban garantálja az elszánt emberekből álló kis csoport biztonságát.

A program dióhéjban: a kutatóháznál lehet hagyni az autókat és értékeket. Az első szakaszon terepjáróval visszük a csoportot, majd gyalogosan folytatódik a túra. A hangokat követve halad a csapat, ott állunk meg, ahol bőgő szarvasok vannak. A csapat erőnlététől függően 1-1 órás pihenőket tartunk. Hajnalban visszaérkezünk a kutatóházba, ahol ismét lehet egy kicsit pihenni hazaindulás előtt.

Alapfelszerelés: megbízható, kényelmes, túrabakancs és ruházat. Egy hálózsák vagy takaró, innivaló és élelem, valamint fejlámpa a hátizsákban.

A program másnap kb. reggel 9 óráig tart. Előzetes bejelentkezés szükséges! Maximális létszám: 6 fő. Részvételi díj: 10 000 Ft / fő

 

 

Csákó!

Ebben mi a retek kerül 10 000 Ft-ba? Hoppá! Mit is agyalok! Természetesen biztosítani kell a „rettenetes, borzongató” erdei zajokat, tehát le kell fizetni az állatokat. Egy kis alamizsna jut az avarban zörgő vaddisznóknak, mert az nem nagy kunszt, hiszen egy süni is elég jól tud zörögni az avarban, nagyjából úgy, mint egy komplett vaddisznó csapat.

...egy süni is elég jól tud zörögni az avarban, nagyjából úgy, mint egy komplett vaddisznó csapat

…egy süni is elég jól tud zörögni az avarban, nagyjából úgy, mint egy komplett vaddisznó csapat

De azért mégis, a vaddisznó az csak vaddisznó. Az borzongatósabb. Aztán néhány forintot kell perkálni pár őzikének, hogy felvillantsák fehéren rikító, formás kis popsijukat, majd néhány peták az ugató rókának, a kísértetiesen huhogó macskabagolynak. De a legnagyobbat a szarvasok kaszálnak ám! Ez a főműsorszám, a bőgés. Tehát itt van a kutya elásva! Ezeket az állatokat mind le kell fizetni, hogy jókor zörögjenek jó helyen. Az is lehet, hogy az alábbi sorokat már néhány felvilágosultabb szarvas írta, akik rájöttek, hogy ha pénzt kapnak, nagyobb agancsokat tudnak rajta jövőre vásárolni. Vagy abból a pénzből lefizetik a vadászokat, hogy ne puffantgassák le őket. Vagy több jut a téli takarmányra. Esetleg már az is elképzelhető, hogy több zsozsó, több szarvascsajszi, formásabb csecsekkel, gömbölydedebb popsival. Még szilikonos csecsnagyobbítást is tud finanszírozni a bevételből. Ez mán a vadkapitalizmus! Mert már a vadak is rájöttek a pénz értékére.

 

Egyébként nekem van egy saját készítésű szarvasbőgés-felvételem. Kb. 20mp. Fejenként ötezerért megnézhetitek. 🙂 Lehet kérni extrákat is, mint pl. avarzörgés imitáció, patakcsobogás hangeffektus, faág összeütődés zaj cd-ről, vagy az LCD monitor körberakása falevelekkel, tobozokkal, ágakkal, kavicsokkal, hogy még természetesebb környezetben érezzétek magatokat, miközben száll a bőgés a hangszórókból kifele. Ja! A hangszórókat elrejtem egy-egy odvas fatönkbe. Persze ez is feláras szolgáltatás, de megéri. A film felénél pedig beeresztek a monitor sejtelmes fénye elé egy kaszáspókot, hogy borzongjatok. Ez még plusz egy ezres, de a póknak is meg kell élni valamiből. És ha mindezt lent a több mint 100 éves, titokzatos  pincénkben szeretnétek átélni, föntről behullott éti-, és meztelen csigák, valamint pincebogarak között, hát erre is van lehetőség. + 2000 Ft. Ne hagyjátok ki ezt a különleges lehetőséget! Csak most, csak mindenkor!

Üdv:

Jani, a borzongás-mester

Levelezésemből: a farkasokról

Jani: Én úgy tudom, hogy a Pillangó parkban, azzal a házzal szemben, ahol a Karel lakik, fölszámolják az ottani játszóteret és medveparkot hoznak létre. A Karelék ablaka alatt lesz a medvetenyésztő kennel. A Pillangó utcát meg átkeresztelik Via Ursus arctos horribilis névre.

 

Karesz: Már több felkérést kaptam medvétlen országok kormányaitól, hogy jelenlétemmel biztosítsam a medvék visszatelepülését. Hamar hírem ment, mert 2006-ban, mikor elkezdtem nyüzsögni a Börzsönyben, a hiúz azonnal megjelent, tavaly már jött egy medve is. Várható még bölény, sőt kardfogú tigris és kicsi zöld emberkék érkezése is. Farkast viszont nem tudok produkálni, az Jani reszortja, aki egyébként szarvas témában erős még, igaz Janyek? 

 

Jani: Ez így van! Amerre én járok-kelek, ott még gomba helyett is szarvas nől! Esetleg szarvasgomba. Vagy gombás szarvas. Ha étterembe megyek, akkor szarvaspörkölt. Ha hibázom, akkor szarvashiba. Ha hasalok az avarban, akkor szarvasbogár. Ha a dzsungelben járkálok, akkor szarvasaggancspáfrány. Ha találok egy rozsdás, semmire nem használható fémdarabot, akkor az is egy szar vas. Régen a kedvenc kocsim a Volga volt, aminek egy szarvas embléma volt az elején. Az óvodában a jelem először szar volt, aztán vas lett. Ha majd megyünk Nagyvenyibe, akkor a kaja ott is SZARVASPÖRKÖLT LESZ ÁFONYÖNTETTEL!!!

A farkasbűvölést, teremtést még most gyakorlom. De ebben a témában rengeteg magas színvonalú irodalom lelhető fel, mint pl.: különféle farkasemberes horror filmek és ott van a klasszikus Farkasokkal táncoló című alkotás is. (Ami egyébként esetemben lehet, hogy átalakul Szarvasokkal táncolóvá.) A Bükkben gyakorlásképpen hoztam létre azt a három farkast. Gondoltam, egyelőre ennyi is elég lesz. Ki kell tapasztalni, hogy a Bükk vadállománya fenn tud-e tartani több ordaskomát. Egyébként mostanában fut egy sorozat, valami Alkonyat, vagy mi, aminek már a negyedik része következik, s amiben egy szívdöglesztő skac játssza a fővámpírt, akinek a poszterével a sikítozó kiscsajok elbújnak valami rejtett helyre, ahol a fiatalember arcképmásolatára csinálnak pajzán dolgokat. Abban a filmben szimpatikus vámpírfiatalok alakulnak át böszöm nagy farkasokká. Tehát ebből a filmből ki kell analizálnom azt a folyamatot, ami a farkassá válást létrehozza, s akkor még egy bíboratkából is farkast fogok produkálni.

A farkasbűvölést, teremtést még most gyakorlom...

A farkasbűvölést, teremtést még most gyakorlom…

De akkor majd Szarvasról elköltözöm Farkaslakára, ahol farkastörvények fognak uralkodni. Kedvenc növényem a csillagfürt lesz. (Ezt botanikában jártas barátaim fogják elsősorban értelmezni.) Viszont a farkasölő sisakvirágot utálni fogom. Kedvenc űrhajósom Farkas Bertalan lesz és halálom után a Farkasréti temetőben fogok lepihenni. Gyermekeimet Romulusnak és Remusnak fogják hívni, esetleg Mauglinak. Nekik majd a Piroska és a farkas, vagy a Kismalac és a farkasok című meséket fogom olvasni. És az örökzöld  „No, megállj csak” című rajzfilmet fogjuk nézegetni éjjel-nappal. Remélem farkastorokban nem fognak szenvedni.

No, szép napot és teliholdas szép estét!

Jani

 

Karesz: Farkasgyepűre sem megyek Janival, de még Farkas Flóriánnal sem, mert ő egy báránybőrbe bújt farkas. Farkasgyepűn állítólag rengeteg a farkaspók is (több mint Farkaslakán) akik farkasveremben laknak, mert akkorák, mint egy prérifarkas, mivel farkasétvágyuk van, biztos az ottani farkasordító hideg miatt. De lehet, hogy csak farkast kiáltanak arrafelé és nincsenek ott pókok, mert a farkasölő sisakvirág őket is megfarkalta (vagy a táncosokkal farkalók közül valaki).

 Na, megyek, szedek farkasbabot, farkasbogyót, farkasboroszlánt, farkastinórut, stb. és fotózok tundrafarkast, sörényes farkast és vörös nyakú szúfarkast. Végezetül egy tanulságos történet, ami az emberekre is igaz, mert ember embernek farkasa:

 

A farkas és a bárány

 

A szomjas farkas és a szomjas kis bari
ugyanazon patakra ment véletlenül.
A jámbor gyapjasnál az ordas följebb állt,
gonosz szándékkal mégis így kötött belé.
„Mért bolygatod fel nékem a patak vizét,
ha én iszom?” A gyapjas félénken felelt:
Hogyan tehetném, kérlek, mit szememre hánysz?
Hiszen a víz felőled árad szájamig.”
A meghazudtolt farkas így acsarkodott:
„Fél éve rútul rágalmaztál engemet.”
„Hisz akkor még nem éltem én” – felelte az.
„Apád gyalázott akkor, istenuccse, ő” –
és ráugorva széjjelmarcangolta őt.
Oly emberekről íródott e kis mese,
kik ártatlant koholt ürüggyel nyomnak el.*

 

Üdv: Farkas Farkasné Farkas Piroska szomszédja

 

Jani: Farkasgyepűn valóban rengeteg farkaspók van. Én teremtettem őket akkor, amikor még csak gyakornok voltam a Farkasteremtő- és ordasképző szakon. Mert rögtön nem lehet egyből farkast teremteni. Szépen, lépésről lépésre kell megtanulni a csínját-bínját eme nagy tudást igénylő tudománynak. Harry Potter sem váltotta meg rögtön a varázsló világot a kis varázspálcájával. Már amit a kezében szorongatott. Már nem azt szorongatta a kezében, hanem egy másik pálcát. Ami fából volt. Először patkányt változtattak kupicává, majd talpas pohárrá, majd tejes köcsöggé, a tejes köcsögöt vissza vajköpülő küblivé, majd akós hordóvá. A végeredmény egy sörszállító tartálykocsi lett. Mit gondoltok ti, miért van annyi farkaspók ebben az országban? Mert gyakoroltam. Sokat. Először csak piciny farkaspókokat teremtettem, mint pl. a kalózpók, az utolsó két lecke pedig a szongáriai cselőpók, majd a tarantella volt. Amikor ez is meglett, akkor jött a halfarkas. Bár ez repül, de hát mindent, amiben a farkas szó létezik, meg kellet tanulnom teremteni. Mert ha hibázom, akkor mondjuk egy osztrigafarkasnak rendes farkasfejet teremtek, az meg akkor hogy néz már ki. És veszélyes is lenne a fürdőző emberekre egy vérszomjas tengeri csillag. Vagy repülő farkasboroszlán. Dőreség! Nem elég, hogy mérgező, még fogai is vannak. Hát ha még lábakat is alkotok neki véletlenül. Egy erdőben rohangáló, mérgező, vérszomjas cserje, ami a fogait csattogtatja. Na, ugye?

Mert rögtön nem lehet egyből farkast teremteni...

Mert rögtön nem lehet egyből farkast teremteni…

És a találós kérdés. Vajon ki Verőce polgármestere? No? Természetesen Bethlen Farkas! Ez sem véletlen ám! Bár ő egy félresikerült kísérletezés eredménye, egy selejt, de hát én sem voltam mindig tökéletes farkasteremtő.

Apropó! Hallottál már a Farkasvölgyi-sziklaüregről? Valszeg ott is farkasok laktak és egy ásványt, wolframitot ( farkashab) nyalogattak.

No, ennyit mára az okkult tudományokból.

Üdv!

 

* Phaedrus (1.sz): lupus et agnus  (a szerk.)

Őszi kávétúra a Bükk-fennsíkon

Adjunk hálát az anticiklonnak!

 

Utoljára akkor mentem olyan sebességgel autópályán, amikor még a szovjet ipar egyik remekbeszabott, Zaporozsec nevű gépjárművét birtokolta családom, és amely lelkiismeretesen tartotta a 100 km/órás sebességet, mindaddig, amíg nem jött egy leheletnyi emelkedő, amin aztán szánalmasan lelassult. Ekkor a 80 is kemény kihívás volt szegény pára számára.

Azóta kissé átalakult a gépjárműpark, és mi egy Fordban üldögélve suhantunk a már említett retro sebességgel Eger felé, hogy ott majd valamelyik benzinkútnál megvárjuk Adrit és Attilát. A sietség valóban fölösleges volt, kár lett volna az üzemanyagért, hogy fél órával előbb érjünk valahová, ahol aztán emiatt fél órával többet kelljen várnunk. Így az átlagfogyasztás csökkenő rekordjainak döntögetésével ütöttük agyon az időt és szereztünk igaz barátokat az előzősávban, akik non-verbális jelekkel adták tudtunkra, hogy megemlékeznek rólunk.

 

A kiszemelt töltőállomás kávézójában fogyasztottuk a kávét, forró csokit, ki-ki a maga kedvencét, nézegettük a magazin-felhozatalt és tulajdonképpen mindent abban a majd egy órás várakozásban, amit mégis sikerült a nem sietős autózással összehoznunk. De aztán végre megjöttek a társak és ott hagyhattuk a már gyanúsan szemlélődő kutas személyzetet, tettünk pár kört a körforgalomban, ha már egyszer körforgalomnak hívják ugyebár, majd elérvén a szökési sebességet kiszöktünk az egyik kijárón Eger felé.

Magunk mögött hagytuk az említett városkát, majd Felsőtárkányt, és befurakodtunk a gépkocsi fényszórójának segítségével a tökéletes sötétségben a Bükk fái közé. Sofőrünk, Karel, hogy feldobja a hangulatot, szellemvasutasat játszott velünk, ami abból állt, hogy egyes kanyaroknál hosszabb reakcióidő alatt tekerte el a kormányt a megfelelő irányba, mint ahogyan azt normális emberek szokták egy kanyar esetén tekerni, és amikor már úgy látszott, hogy testi épségünk épsége dugába dől, és vérszerződést kötünk egy-egy fess bükkfával, akkor hirtelen mégis eltekerődött az a kormány és sikeresen haladtunk a megfelelő ívben tovább.

 

Balázs pedig, aki Karel mellett a mitfahrer szerepét töltötte be, legalábbis abban az ülésben ült, hogy feldobja Karel hangulatát, elhintette, hogy a Bükkben élnek medvék. Köztudomású, hogy Karel és a medvék között még nem alakult ki szoros barátság. Ezen komoly okból tehát Karel kissé rákoncentrált a medvés problémára, ami a szellemvasutas játékot hanyatlásba döntötte.

Megérkeztünk a már kiszemelt, kipróbált, ezáltal az alvóhely keresgélésével járó bizonytalanságot a feledés homályába süllyesztő Hereg-rét parkolójába. Itt rendezgettük sorainkat, ettük a lédús almát, melyeket Attila osztogatott bőkezűen és készültünk az előttünk álló menetre, amelyet aztán kb. 5 perc alatt abszolváltunk, einstandolva a Hereg-rét fából készült, meglepően jó állapotban lévő, tágas esőházát és környékét. A társaság egyik fele a sátorállítás híve volt, míg mi (Attila, Balázs és jómagam), akik majd 20 évvel ezelőtt a Bükk érintetlen vadonjában avatódtunk hátizsákos turistává és sátrat akkor sem állítottunk, megőrizvén eme jó szokásunkat, a házikó betonaljzatán terítettük le derékaljunkat.

Reggel a Hereg-réten

Reggel a Hereg-réten

Mikor mindennel készen voltunk, tüzet raktunk, és a tökéletesen csillagos égbolt alatt élvezvén a lángok adta meleget, a magyar bor zamatát, és egy meglepően bátor róka társaságát, hosszan elbeszélgettünk, majd lassacskán fejbe kólintott minket Álommanó, s óvatosan mindenki elbujdosott saját kis vackába egy igazán pihentető alvás reményében.

 

Mi hárman, akik a házban szundítottunk, arra ébredtünk, hogy egy róka áll közöttünk, és az egyik kiürült konzerves dobozzal zörög. Attila fogta és kihajította az említett tárgyat jó messzire hálóhelyünktől, amit a közben kislisszolt róka szinte reptében elkapott, és amint reggel láthattuk, az extra zsíroldó hatású csodaszereket megszégyenítve, tisztára is nyalt.

A következő ébredés ismét a róka számlájára volt írható, aki ravaszdi agyával kellőképpen átgondolta a fennálló helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy mi őt szeretjük és csak azért mentünk oda, hogy ellássuk élelemmel. Ezért hát nagy reményeket táplálva visszatért közénk. Enni nem kapott, viszont mi nekiláttunk barikádot építeni a bejárathoz, mert nem szerettünk volna arra ébredni, hogy egy róka lefetyeli az arcunkat. Az éj hátralévő részében semmiféle ravaszkodás nem zavarta álmunkat.

 

Kávé! - harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe

Kávé! – harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe

KÁVÉÉÉÉ!!! Harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe egy, eddig mélyebben nem vizsgált idegen nyelven a jó reggelt. Mint mindig, ez most is vidáman indította a napot. Most láttuk meg, micsoda meseország vesz minket körül. Azt a színorgiát, amit a különféle fák levelei létrehoztak, elképzelni sem lehet! És e fölött a sárga, vörös, barna kavalkád fölött a tökéletesen felhőtlen égbolt kéklett. Lenyűgöző volt!

Balázs elővarázsolta a kis kávéfőzőt és az éterbe repített, zengő „kávé” hang, visszajutván a Föld légkörébe és beszállván a kávéfőző rejtett zugaiba, kisebb hőközléssel átalakult kellemes kotyogássá, majd illat formában lengett körül minket és végül az ízlelőbimbókra mért fergeteges csapással bontakozott ki teljes valójában. (Írom ezt én, akinek a kávé élvezete a kotyogás során felszabaduló illatok beszippantásával véget is ér. Ez idáig nem sikerült rávennem magam, hogy igyam azt a keserű barna löttyöt. Ha meg olyan állapotban van, hogy valamiért mégis ízlene, akkor már nem a kávé ízlik, hanem a benne lévő cukor.)

 

Ezen szükségszerű, s a későbbiek folyamán napjában többször is elvégzendő szertartás után, kissé rommá zúzva a már felépült illúziót, újból autóba szálltunk és meglepően hosszú menet után érkeztünk meg Bánkútra. Itt nagyobb biztonságban éreztük az autót, mint ott lent, a Hereg-réti parkolóban, ezért volt a szükségszerű autózás. De most már valóban nem nézünk autóra az elkövetkező 2 és fél napban! Vagy ha mégis, beszállni biztos nem fogunk. Vagy ha mégis, akkor csak Karel, aki vasárnap hazamegy.

Hátakon a zsákok, menetre fel! Először is vizet kell szerezni. Elcaplattunk a Bükk-fennsík egyetlen víznyerési lehetőségéhez, az artézi kút „rendszerű” Csurgó-kúthoz. Ezt kellőképpen megcsapolván kielégítő mennyiségű vízhez jutottunk, ami vasárnapig biztosan kitart.

Most már végre valóban eltűntünk a Fennsík erdejeiben. Mentünk a hibátlan, kívánni sem lehet jobbat időjárásban, aranyló, izzó, rozsdásodó, vérrel átfestett színű fák alatt, átszeltük a hangulatos, semmihez nem hasonlítható, a fűben szerényen elrejtőző, ártatlan szépségű szártalan bábakaláccsal pettyezett bükki réteket és irigyeltük a korrogó hollókat, akik a tökéletes kékségű égbolton szállhattak. De nem túl sokat haladtunk, mert hamarjában megérkeztünk a bájos Huta-rétre, ahol egy jobb kort megért kocsinyomon tértünk be a fenyőfák rejtekében megbúvó, kb. 55 m mély Hármas kúti víznyelőbarlanghoz, melyet szebb napokban Szente István csapata mélyített lelkesen.

 

Amikor 1995-ben erre jártunk, egy kis kutatóház váza és fedett tetőtere állt itt. A tetőtér hatalmas ajándék volt számunkra, mivel arra az estére kiadós felhőszakadás volt kilátásban, ami szerencsére minket már a kis házikó fedett részén ért el. Hatalmas zuhé kerekedett, a távolabbi részeket pedig cseresznye nagyságú jégesővel szórta meg a vihar. Én akkor úgy gondoltam, hogy az özönvízszerű égi áldás a lehető legjobb lehetőség arra, hogy kimossam egyik, már használt alsógatyámat. Hihetetlenül hanyag mozdulattal kidobtam a házikó egyetlen ablakán a tárgyat, amely kecsesen landolt a tűleveles aljzaton, a mosás többi részét pedig az esőre bíztam. A terv nagyszerű mivoltát Balázs éjszakai szükségébredése döntötte romba, aki nem akarván lemenni kisdolgát elvégezni, szintén a kis ablakon keresztül dobta ki a sárgát, szórakozottan becélozván vele azt a talajon fehérlő valamit, ami ugye az én nagymosásra szánt alsónadrágom volt.

Erről a kis házról egyébként Lengyel Janó barlangász így emlékezik vissza: „A felszínen a munkák folyamatossá tételéhez, hogy ne csak nyári idényben tudjunk dolgozni, melegedő, fűthető alvóhelyet akartunk kialakítani. Ezért házat kezdtünk építeni helyben gyűjtött gerendából, amit kéregtelenítettünk, majd bedolgoztunk. Iszonyú mennyiségű munkával, szinte számolatlanul a napokat, rengeteg emberrel. A ház váza egy nyár alatt elkészült. Négy nagyobb szikla került a sarkaihoz – skandináv módra. Alapja 4 x 6 m. Teteje sátortető, a padlásfödém deszkából. Ideiglenesen kátránypapírral lefedve, míg a deszkafedés elkészül. Már lehetett benne aludni, esős, havas időben is. A barlang bejárata fölé is fölhúztunk egy féltető jellegű építményt, hogy a felszínen dolgozók se ázzanak rossz idő esetén. Mindkettőről csak a tetőfedés hiányzott, mikor Sz.I.-vel megszakítottam minden kapcsolatot, hogy ne bántsuk egymást. Ekkor 1995-öt írtunk. A csoportunk több mint 20 éves kutatási engedélyét visszavonták, Sz.I.-nek adtak egyéni kutatási engedélyt… A Bükki Nemzeti Park Igazgatósága elbontatta a gerenda házat.” A ház valóban eltűnt, nyoma sincsen már. És ezzel együtt eltűnt egy kedves darabja az egyhetes bükki vándortúránknak is, amely nekünk hármunknak meghatározta az életünket.

 

Kicsit elméláztunk azon a régi túrán, majd visszarázódva a jelenbe előkaptuk fejlámpáinkat, és a négy hímet elnyelte a barlang sötétje. Rozsdásodó, nem túl biztonságosnak kinéző létrafokokon szálltunk le a mélybe. Egy teraszon bevártuk egymást, majd következett még egy rövidebb, ámde annál izgalmasabb lemászás. A három részből álló létra tulajdonképpen függött a semmiben, rögzítve csak a teteje volt, a tagokat pedig agyonrozsdásodott csavarok tartották össze. Reméltük erősen, hogy valóban tartják is.

A barlang alján eltöltöttünk egy kis időt, nosztalgiával gondoltunk a régi barlangászásokra, beszívtuk a nedves szikla és az agyag illatát. Aztán kezdett kissé hiányossá válni a rövidnadrágos öltözet, így hímes tojás stílusban felmásztunk a létra formájú rozsdahalmazon, majd tovább az ezek után teljesen biztonságossá avatott, bebetonozott létrán vissza a felszínre, ahol a fél óráig nélkülözött szagok és illatok tömege hihetetlen intenzitással támadt szaglószervünkre. Egy barlangi túra után, rögtön a felszínre érkezéskor még egy hangya szájszagát is megérezni.

A Kőrös-bérci barlang Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege

A Kőrös-bérci barlang Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege

 

Ismét fölkerültek a zsákok, és rácsatlakozunk a K+ jelzésre, de csak azért, hogy nem túl hosszú idő múltán, közel az Olasz-kapuhoz, egy kedves kis rét szegletében, kibukkanó mészkövek mellett megejtsük szükségszerűvé vált étkezésünket.  Feltöltődve energiával, újból a K+-en találtuk magunkat, majd az ebből kiváló K/ jelzésen értük el a triász időszaki mészkőben kialakult, 42 m hosszú Kőrös-bérci-barlangot, amely 932 m-es tengerszint feletti fekvésével Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege. Itt ismét egy kis zsákmentes időszak következett, amíg töviről-hegyire megvizsgáltuk a barlangot, és közben megbeszéltük, hogy mégsem a nomád szállásnak kiváló Cserepes-kői barlangban fogunk szállás után nézni, és élvezni a pelék éjszakai huncutkodását, hanem a teljesen száraz időjárást kihasználva a Tar-kő mészkőszikláinak szélén rendezkedünk be éjszakára.

Turistaúton kerülővel lehetett volna elérni a kiválasztott területet, ezért inkább nekivágtunk DK felé az erdőnek, majd kisebb vargacselekkel feljutottunk a Büszkés-hegy hátára, ahol újból találkoztunk a furcsa K/ jelzéssel, amin aztán kijutottunk a 949 m magasan fekvő Tar-kőhöz, kis hazánk 11. legmagasabb csúcsához, ahonnan aztán szájtátva lehet nézelődni a világ három égtája felé, és ámuldozni a csodálatos panorámán, amivel nem lehet betelni.

 

Keletre, légvonalban tán pontosan egy km-re, a szintén csodás panorámával kényeztető, 904 m magas Három-kő füves, kissé lankás háta aranylott a száraz fűszálaknak köszönhetően. Délre, – ki gondolná – a Déli-Bükk dimbes-dombos vonulata terpeszkedett szélesen. Nyugatra pedig a Mátra, s vele együtt a Kékes-tető 1014 m-es magaslata kukucskált ki szigetként a mélyebb részeken megülő, nem túl vastag párapamacskák felett.

A Tar-kő csodálatos őszi színekben

A Tar-kő csodálatos őszi színekben

Karel és én, nem érezvén az aznapi teljesítmény lenyugtató hatását, megpróbáltuk megkeresni a Tar-kői-kőfülkét, amelyről a miheztartás végett légyen itt egy rövidke idézet Lénárt László: Barlangok a Bükkben című írásából:

„850 m tszf-i magasságban nyílik az ősrégészetileg rendkívül jelentős Tar-kői-kőfülke. Barlangkutató diákok nyomán a Természettudományi Múzeum figyelt fel arra, hogy bontás közben állatcsontokra találtak. A munkát a szakemberek folytatták, s a maga nemében páratlan, középső pleisztocén (jégkori) több ezer leletből álló, ún. tarkői faunahullám maradványát tárták fel. Egyedül ebből a barlangból nyolc, a tudomány által eddig nem ismert állatfajt tudtak leírni a szakemberek!”

De hiába jártuk be zergéket megszégyenítő mutatványokkal a Tar-kő alatti sziklákat, nem találtuk meg a híres üreget. Viszont kellőképpen megizzadva és pihegve, immáron mozgásilag teljesen kielégülve kapaszkodtunk vissza társainkhoz, akik ez alatt az idő alatt valószínűleg lenyomtak egy feketét. Még megnéztük az aznapi utolsó mutatványt, a lenyugvó Napot, csöppet beszélgettünk, majd a társaság egyik fele ismét sátorban, a másik pedig a szabad ég alatt, csillagokkal telehintett égboltban és a felvillanó, majd gyorsan tovatűnő meteorokban gyönyörködvén hajtotta álomra fejét.

Néhány lépéssel arrébb...

Néhány lépéssel arrébb…

 

Valamikor hajnalban, vagyis abban az időben, amikor a hajnal még gondolkozik, hogy hajnalodjon-e, vagy sem, s a Nap is még visszabújik a takaró alá pár fertály (viertel) órácskára, halovány neszek simogatták meg dobhártyámat, melyek a hátizsákom alsóbb szegletéből származtak. Kicsit át kellett gondolnom, hogy van-e kedvem kikászálódni a jó meleg hálózsákból, s próbáltam ráfogni egy szél által mozgatott fűszálra a szöszmötölő hangot, de aztán a további, zaj-összehasonlító elemzések folytán kénytelen voltam belátni, hogy ennek a fele sem tréfa, s kénytelen voltam búcsút venni a kellemes melegtől, hogy kiderítsem a zaj okát.

Az ember sok mindent nem szeret álmosan, hűvös széltől meg-meglegyintve csinálni, de az egyik, amit biztosan nem, az egy hátizsák teljes kipakolása. Szép lassan kikerültek a cuccok a fűre és az egyik tárgy kiemelése után megpillantottam egy barnásvörös, fekete sávokkal díszített pincurka egeret, amint cipőgomb szemeivel tekint fel reám, két mütyürke lábát pedig prédáján, egy Manner ostya lukasra rágott csomagolásán nyugtatta, határozottan jelezvén, hogy az a nasi az övé, és senki másé. A szeméből kiolvastam a „Fene egyen meg!” villanást, majd kelletlenül elindult az egyik nyílás felé, amit még előzőleg biztosítottam a menekülést megkönnyítendő, elcsalinkázott az egyik fehér szikláig, azon megpihent, és közben vágyakozva pillantott vissza a zsák irányába. Hogy kvittek legyünk, de legfőképpen azért, mert nem akaródzott egy egérnyálas nápolyit a számba venni, kivettem a megcsócsált egyedet és odatettem a sziklához, amin egérkém üldögélt. Persze ő ezt nem várta meg, de nincsen kétségem afelől, hogy az a nápolyi később eltűnt onnan.

A szertartás már megkezdődött... Duruzsol a kávéfőző

A szertartás már megkezdődött… Kotyog a kávéfőző

 

Következő ébredésemnél már mindenki eldöntötte, mit akar. A hajnal hajnalodni akart, a Nap meg lerúgta magáról a takarót és lassan kibukkant a hegyek mögül. A csillagok elbúcsúztak egy időre, s a feketén sötétlő égbolt lassan, különféle színeket felvonultatva kivilágosodott. A völgyben megülő párakísértetek még kitartottak egy ideig, de később a Nap unszolására elillantak rejtekükbe, hogy majd este megint összejöjjenek egy kis susmogásra.

A felharsanó „KÁVÉÉÉÉÉÉ!” hangorkán minden kétséget eloszlatott afelől, hogy elkezdődött egy új nap. Jó reggelt vasárnap! A kávéfőző kötelességtudóan, szinte magától kotyogni kezdett, mellette pedig Balázs, a kávéellátó szakosztály arany érdemrenddel kitüntetett tagja üldögélt félig a hálózsákjában, félig pedig álmosan, kapucnival a fején, felvigyázván a történéseket.

Megkezdődött tehát a szertartás, amihez ezúttal Karel is csatlakozott, ízlelgetvén a nedűt, amihez még ő sincsen nagyon hozzászokva.

Míg a többiek „káros szenvedélyeztek”, addig én Béla komámmal tartottam a mobiltelefonos kontaktust, hogy miként, melyik jelzésen találhat el hozzánk. Ez nem volt olyan egyszerű, mert legalább hatszor lettem visszahívva, mire Béla alakja kibukkant az ösvényt fedő bokrok közül.

Mikor vége lett a vigadalomnak, hatott a koffein, tele volt a has, felkaptuk a zsákokat és átmentünk a K jelzésen Három-kőre. Ott megint rácsodálkoztunk a kilátásra, csak úgy köszönet képen odaintettünk a Tar-kőnek az ötcsillagos helyért és irigyeltük egérkét, aki ilyen csodálatos helyen éli rövidke életét, és aki most teli hassal, mosollyal a pofiján éppen Manner ostyákról álmodik.

 

Következő megállónk, úgy 3 km-rel távolabb, a nagyszerű Nagy-mező volt, ahol egy rövidke zsombolynézést követően újból egy kis kulináris élvezkedést hajtott végre a társaság nagy része. Én begyűjtöttem néhány szártalan bábakalács magot, és emígyen jól végezvén dolgomat csatlakoztam az étkezők seregéhez. Amíg zajlik a táplálkozás, tudjunk meg kicsit többet arról, mi is az a Nagy-mező:

A napfényben fürdő Nagy-mező

A napfényben fürdő Nagy-mező

„Hazai viszonylatban egyedülállóan, 900 méter feletti magasságban terül el. A hegyek övezte Bükk- fennsík központi része. Nagymező – a hegység többi rétjéhez hasonlóan – nem természetes eredetű, hanem emberi hatásokra alakult ki. A Bükk-fennsík egykor erdőkkel borított táj volt, ahol a XVIII. század második felében, az üveghuták és vashámorok megépülésekor, azok fűtőanyaggal való ellátása érdekében kezdték meg a fák kitermelését. A kivágott erdők helyét rétek vették át, amelyek vissza-erdősülését a rendszeres kaszálás-legeltetés akadályozta meg. A rétek ezen sajátsága többek között különleges mikroklímájuknak köszönhető amely a helyi geológiai viszonyoknak megfelelően elég hűvös, a víznyelők alján nyáron sem ritka a 0 fok körüli hőmérséklet.

A terület növényvilága nagyon változatos: a töbrök alján és oldalain borókások, rekettyések váltják egymást, a mező többi részein pedig változatos, ritka, védett virágokat találhatunk, mint az északi sárkányfű, csinos tárnicska, füles kosbor, kakukk szegfű. Hűvös-kontinentális maradványnövényünk, az északi sárkányfű (Dracocephalum ruyschiana), hazánkban egyedül a Bükk két rétjén fordul elő. Tudományos neve „sárkányfejet” jelent. Ibolyaszínű, ajakos virágait júliusban bontja. A Nagymező lovakkal legeltetett részén elsősorban azok a fajok tudnak elszaporodni, amelyek képesek megakadályozni, hogy a legelésző állatok áldozatául essenek. A sikeres túlélők egyik csoportjába ezért a tüskékkel, tövisekkel rendelkező fajok tartoznak, ilyen többek között a Bükki Nemzeti Park címerében is látható szártalan bábakalács.”

(Forrás: WWW.Woodyka.hu)

Jóllakva és immáron megokosodva bóklásztunk tovább a mezőn, s közben nézegettük a megszenesedett borókabokrokat. Csak nem tűz volt a Nagy-Mezőn? Hogy fény derüljön a titokra, miért is néztek ki úgy a borókák, ahogy kinéztek, íme pár sor, a rejtélyt megfejtendő:

„2012. március 26.-án, hétfőn, nem sokkal délután fél 3 előtt érkezett a riasztás, miszerint a Bükk-fennsíkon fekvő Nagymező nagy része ég. Ötven hektár védett, míg közel 20 hektár fokozottan védett területen égett a növényzet.”

 

A mezőt a Z, majd a Z+ jelzésen hagytuk el. Tettünk egy kis kunkort, hogy megtekintsük a Diabáz-barlang vasajtóval lezárt bejáratát, majd pár méterrel később egy izgalmasabbnak tűnő víznyelő barlang sötétlő bejáratánál álldogáltunk. Karcsi lenézett, majd jobbnak látta a visszatérést. Ekkor Balázs is lement kissé. Karcsi figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert ott az a jó lépésnek látszó kő igen mozog.

Szerencsére Balázs nem esett többet kb. 2 méternél, mert egy gerenda fölfogta a testét. A kő valóban kibillent a helyéről, amikor Balázs feszt kipróbálta, valóban mozog-e. Kisebb karcolásokkal megúszta a kalandot.

A Csurgó-kút felé...

A Csurgó-kút felé…

Ismét elindultunk. Fölszedtük a naposabb részen sütkérező lányokat, akik kimaradtak a fiúk játékából és a Csurgó-kútnál telepedtünk le ismét, kissé hosszabb időre. Itt megint vizet vettünk, Balázs ellátta sebeit, elmosogattunk, nasiztunk és a végén jött a KÁVÉÉÉ. Ezt követően elkísértük Karelt a kocsijához, mert neki eddig tartott a kimenő – várta otthon Szilvi, és Kinga. Csaptunk egy búcsúkajálást az egyik bánkúti vendéglátó-ipari egységnél, majd rácsatlakoztunk a P jelzésre és elindultunk a Dugott-töbör felé, ahol az éjszakát eltölteni kívántuk. Az őszi leveleken átsütő délutáni nap fénye, mint megannyi reflektor-csóva furakodott be az erdő fái közé, pompás színeket varázsolva körénk. Nagy élmény volt ebben a varázserdőben haladni.

Elértük a Csipkés-kúti-víznyelőt, rövid pillantást vetettünk rá, majd egy szép légyölő galóca csoport marasztalt minket pár perces szusszanásra.

Csipkéskút után nem sokkal rátértünk a K/ jelzésre és Erdélyt idéző tájakon jutottunk el a Dugott-töbörig. A töbörben láthatóan igen jól érezték magukat a fenyőfák. Egy talpalatnyi szabad hely nem volt. A töbrös sátorozást teljesen kizárhattuk. Még vagy fél órát keresgéltük a megfelelő alvóhelyet, aztán egy kis hegyháton, szép bükkfák között rá is leltünk egy igen hangulatosnak ígérkező területre. Fejlámpák fényében sátrat állítottunk, bivakhelyet igazgattunk, majd egy kis tűzrakás fényét és melegét élvezve nekiláttunk a vacsorának. Aztán a szokásos tűzbenézős meditáció után lassan elvonultunk hálóhelyeink felé.

 

Másnap reggel, még a jó meleg hálózsákban fekve, nézegettem a bükkfák teteje felé, amikor hangos zörgést hallottam a Dugott-töbör felől. Elkönyveltem magamban a zaj intenzitásából ítélve, hogy ezek csak vaddisznók lehetnek. Hallottam egy kocsi motorjának duruzsolását is. Valószínűleg előle menekültek a cocák. Megkerestem a fényképezőgépemet, de aztán letettem a fénykép készítés tervéről, mert egy gyorsan mozgó röficsapat megörökítéséhez nem volt elég fény a fák alatt. Így a hang irányába fordultam és vártam a vadakat. Megjelent az első. Lendületes tempóban, de nem száguldozva haladt el tőlem vagy 20-25 m-re. Mivel én teljesen betápláltam magamnak, hogy vaddisznót fogok látni, ezért egy másodpercig azt is láttatta velem az agyam, de ez a kép pillanatok alatt apró darabokra tört, mert az, amit láttam, nem a várt állat volt. Felismertem, mi volt, de ezt akkora képtelenségnek tartottam, hogy nem tudtam elhinni. Aztán felbukkant a második egyed, követve az elsőt. Továbbra is fenntartottam a hitetlen állapotot, de hirtelen kénytelen voltam elismerni, hogy ez ott előttem – nem mese, nem varázslat – nem vaddisznó, hanem egy élő, eleven farkas. De az nem lehet, hogy ekkora szerencsém legyen! Szóval hittem is, meg nem is. Még mindig nem bízva saját szememben, odasúgtam Attilának, kissé hangosabban, egy átlagos suttogásnál, hogy „Farkaaas!”, ám semmi reakció. De jött a harmadik példány és ő megállt, visszanézett a zaj irányába. Mindez kb. 5mp-ig tartott, aztán suhant a többiek után. De ez az öt másodperc elég volt ahhoz, hogy végérvényesen hinni kezdjek a szememnek. Farkast láttam! Én! Farkast!

 

Reggel a táborban

Reggel a táborban

Egy másik dimenzióban érezve magam, üldögéltem a kis matracomon és néztem ki a fejemből. Nem hittem el, mint ahogy még most sem nagyon, hogy mi is történt itt hirtelen. Közben Attila is kirakta fejét a zsákból. Ekkor közöltem vele, hogy kb. 2 perce három farkas hasított el itt nem messze. Kerekedő szemek, hitetlen arc. De hát nekem hinni kell, mert én ilyenben nem viccelek.

Visszatértem a valóságba és tettem egy kört a környéken. Behatoltam a Dugott-töbör alig járható sűrűjébe, átmentem egy másik töbörhöz, ahol zúzmarás levelek fogadtak, majd visszatértem a többiekhez. Már mindenki ébren volt. Elmeséltem, milyen események szemtanúja voltam. Nehezen hihetőek voltak a szavak, amik elhagyták a számat. Ez látszódott társaim tekintetén.

A reggeli teendők elvégzése után felszámoltuk a táborhelyet és rövid ideig földúton haladtunk tovább, majd bevetettük magunkat a vadonba és árkon-bokron általmenve eljutottunk egy kis réthez. Mivel nem volt szegény valami nagy szám, hamar magára hagytuk és egy ismételt vadulós menet után egy másik erdészeti útba csatlakoztunk be, aminek mentén Attila kiélvezte a gombászás gyönyöreit, melynek sikerességét egy gombákkal egyre jobban telítődő zacskó hivatott jelezni. Hamar elértük a S+ jelzést, melyen eljutottunk egy Sugaró nevű helyre, ahol aztán szépséges fenyőfákkal benőtt, ismét erdélyi hasonlatokat felvonultató helyen költöttük el ebédünket. Itt találtam egy elég mély töbröt, aminek az alján, kis hideglégpárnácska védelmében, fagyott páracseppek díszítették a fűszálakat. Mindezt olyan 13 óra magasságában.

 

Felkászálódtunk és elindultunk visszafelé a S+ jelzésen, amin hamarjában elértük a mindenféle színekkel keretezett, bájos Kecskeláb-rétet. A színeket, mint eddig is, a lehullásra készülő falevelek produkálták. A S+ jelzés beletorkollik egy betonúton haladó Z-be. Ezt próbálván elkerülni, a régi Z jelzésre tértünk rá, ami a Kis-mező felé vitt egykor. Kb. 200 m után, a Kis-mezőnél letértünk róla, és kisebb úttalan bóklászással ismét az Erdélyt idéző K/ úton haladtunk, majd jó gombafogás reményében egy jelzetlen útra fordultunk.

A Kecskeláb-réten

A Kecskeláb-réten

Az út aztán többször is elágazott, amit a térkép nem pontosan mutatott, így hát nemsokára csak mentünk bele a vadonba. Mentünk erre-arra, míg valahogy belőttük az égtájat és fákon, bokrokon keresztül settenkedtünk a tőlünk É-ra sejtett P jelzés felé. Közben, hogy ne érezzük magunkat annyira elhagyatva, egy kis füves részen csodálatos őzlábgomba példányokat hintett elénk a természet. Szinte mindenkinek jutott belőle két-három darab.

 

A tervekkel ellentétben a P jelzés helyett egy erdészeti útra lyukadtunk ki, ami nem okozott nagy megrázkódtatást, mert azon az úton haladva kb. 300 m után újból viszontláttuk a P jelet, amin végül a Bánkúton parkírozó autókhoz jutottunk, lezárván ezzel ezt a hihetetlenül gyönyörű, ajándék időjárással megáldott három felejthetetlen őszi napot, amit ezúton szeretnénk megköszönni annak a mesterien felépített anticiklonnak, amelynek közreműködése nélkül ez az időjárás nem jött volna létre.

 

A túrán részt vettek:

Mekkey Szilvia

Ősi Adrienn

Békefi Béla

Czeglédi Attila

Megyesi Balázs

Szabó Károly

Kléri János

 

 

 

Kléri János – Jani

2012.12.16

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

       

 

Hókerékpár – Így jártam..!

Szasztok!

Mivel k… sok időm van és néha szétunom az agyam, ezért most titeket fárasztalak. Hehe! Mert ugye minden nap nem lehet futni, meg bringázni és kell szünet a munkakeresések között is.

Szóval tegnap, kb. 3 hónap bringa nélküli élet után hirtelen megrándultam és könnyes szemekkel tekintettem hegyi kerékpáromra, hiányolva az elmúlt három hónap fizikai kapcsolatát szürke vasparipámmal. Valószínűleg ennek a romantikus érzésnek felbukkanását nagyban elősegítette  a hirtelen lehullott hó, amelynek hatására óhatatlan késztetést éreztem, hogy föltekerjek a Nagy-Hideg-hegyre. Hajlamos voltam elfelejteni azt a 3 hónap kihagyást, amit tekerés nélkül töltöttem. Gondoltam, mivel én a Szilvi szerint a „Te nem vagy mérvadó” kategóriába tartozom, amely erős túlzással nagyjából annyit tesz, hogy pl. nagyobb edzés nélkül, pusztán őserőből körbeúszom a Földgolyót, nem lesz probléma föltekernem az NHH-ra (Nagy Hideg-hegy). Mentem már föl télen, tehát nem az ismeretlenbe indultam el.

 

Hatalmas önbizalommal telve indultam el a jó meleg, +2 fokos kánikulában a nedvesen csillogó aszfalton egészen Királyrétig. Mivel eddigi téli fölmeneteleimkor minden esetben volt már friss autónyom egészen a csúcsig, aminek segítségével mondhatni könnyedén lehet haladni, így orcán csapott a felismerés, amikor  tulajdonképpen teljesen szűz hó fogadott az erdészeti úton. Csak egy kerékpáros friss, kígyózó nyoma mutatta, hogy valaki már próbálkozott, vagyis próbálkozik a menettel.

Nekiveselkedtem hát, s a meglepően nagy visszatartó erővel rendelkező szűz hóban, lassan cammogva haladtam fölfelé. Aztán hamar kocakerékpáros fokozatba kellett váltanom, amivel elértem a hihetetlen, 7 km/órás sebességet. Gyors számítást végeztem, amiből kiderült, hogy így, ha föl is jutok, lefelé már sötétben fogok jönni, ami nem olyan nagy vigadalom. De hát azért az emberben mocorog a „na, nehogy mán” gondolat, hát gyerünk tovább.

Elment mellettem egy kocsi. Életemben először hálát mormoltam egy mellettem elmenő autónak, ami letaposta a havat, s ezáltal felcsillantotta a reményt a gyorsabb haladásra. Talán mégis…

Aztán elértem a McAdam utat. Innen a kocsi nem megy tovább, kéretik a keréknyomból kiszállni, ismét szűz hó, a hó alatt idióta kövek, amik cseppet sem könnyítettek a haladáson.

 

Jóval följebb, amikor a kocsis emberrel találkoztam, aki sífutó léccel a lábain százszor gyorsabb volt nálam, valamiért rosszabb lett az útminőség és elkezdődtek a folyamatos kicsúszások, borulások. Ez egy idő után kezdett az agyamra menni, hogy egy méter alatt ötször lépek le, meg fel a bicóról. Arról szólt  a tekerés, hogy kicsúszok, lelépek, állok, felszállok, egyet tekerek, kicsúszok, lelépek, állok… És így tovább. Ez a 2758. szériánál már nem kimondottan mókás. Sőt! Úgy is mondhatnók, hogy idegtépően bosszantó. Kedves anyázásommal gyakran vertem föl a téli erdő csendjét. Felhőtlen jókedvemet fűszerezte, hogy patentos pedálom patentjába, valamint a cipőbe belekerült hó egy idő után jégszerűvé tömörült, így egy esetleges sikeres elindulásnál újabb szidalmak következtek, mire nagy nehezen belediffundáltam cipőmet a megfelelő helyre. A kerékpárom közben kezdett eltűnni a rárakódott hó miatt.

Megállapodtam magammal, hogy jó lesz a Magas-Taxi turistaház is...

Megállapodtam magammal, hogy jó lesz a Magas-Taxi turistaház is…

A fékpofáimra rakódott hó szintén jéggé vált, a fék bebetonozódott, megmozdítása képtelenség volt. Maga a fékberendezés valahol a több méter hóréteg alatt aludta hibernált álmát. A küllőimen kis hózászlók díszelegtek, a fogaskerekeknek éppen csak az az egyede látszott, amin a lánc futott. Újraterveztem hát az eddigieket és megállapodtam magammal, hogy jó lesz a Magas-Taxi turistaház is, onnan meg majd meglátjuk. Amikor viszont újult erővel, meg sokszorozódva jöttek a kicsúszásos kényszerleszállások, szidalmakat bőven szórva döntöttem: végállomás Magas-Tax. Ott készültek a fotók a hókerékpárról.

 

Gondoltam, lefelé jöhet a suhanás. De hogy ezt esetleg túléljem, először a fékbetéteket borító jégréteggel kell kezdenem valamit. A megoldás kézenfekvő: gurulok, s közben odaszorítom a féket a felnihez, ami majd idővel leolvasztja a jeget és jöhet a fékhatás.

A fékberendezés valahol a több méter hóréteg alatt aludta hibernált álmát

A fékberendezés valahol a több méter hóréteg alatt aludta hibernált álmát

Kiszabadítottam már régóta nem látott fékjeimet a hó fogságából, s kezdődhetett a gurulás.

Felszálltam, megtekertem, aztán lassan gyorsulva lassultam, annak ellenére, hogy a fékhez még hozzá sem értem. No, gondoltam, majd a lejtősebb részen kibabrálok én mindenkivel! Addig meg eltekerek valahogy. Jött a lejtősebb rész, megtekertem, gurultam, fék behúz, fékhatás semmi, de ezt tudtam, jég elolvad, hátsó fék fog, de aztán nagyobb lett a hó, így ismét lassulás. Azokon a helyeken, ahol nyáron 40-50 km/órával szoktam suhanni, jelen esetben tekerve elértem a 15-öt. Ja! Persze elpunnyadt izmaim már javában anyáztak a kiképzés ellen. Görcsöltek, égtek, fájtak. A kezem kezdett elfagyni ( -1 fok volt).

Hosszas tekerős lejtmenet után végre elértem a betonutat, ahol aztán jött a jól megérdemelt suhanás a vékonyabb hóban, de így meg kissé kihűltem maghőmérsékletileg, aminek megint szerencsétlen ujjaim látták kárát.

Végállomás: Magas-Tax

Végállomás: Magas-Tax

Kiértem a megtisztított betonútra, ahol gurulás közben többször odacsaptam a bringát a betonhoz, próbálván lerázni róla a több tonna havat, amivel viszont kisebb-nagyobb, áthatolhatatlan hótorlaszokat emeltem a főút közepére. A hőmérséklet stagnálva -1-et mutatott annak ellenére, hogy már több száz méter szintet jöttem le. Az ember elvárná, főleg kissé fagyott állapotban, hogy az a 100 m szintenként beígért 0.5 fokos melegedés megvalósul, de nem. És még hideg légpárna sincsen!

Verőcénél kezdett visszatérni a keringés a ujjaimba, ami viszont olyan kínokkal járt, hogy majdnem lefordultam a bringáról.

Itthon a bringán maradt, maradék szutykos hó olvadása miatt átmenetileg megnyitottuk a vizes élőhely tanösvényt, ami ma reggel már be is zárt.

 

Hát így jártam! 3 hónap bringapihi után az ember ne egyből téli viszonyos hegyi menetet vállaljon be. De valószínűleg akkor sem megyek fel, ha topon vagyok, mert azt az esős-kelős izét nem lehetett élvezni.

Ennyi! Szép napot!

Kléri János – Jani (2013)