A fürdőkultúra matuzsálemei – „újratöltve”

Százéves fürdők – Székesfehérvár, Szerencs, Kunszentmárton
A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

A Páva ház és mellette az Árpád fürdő

  Számomra elég későn jött el az a nap, amikor Székesfehérvár megnyílt előttem, és elvarázsolt kincseivel, titkaival, gazdag örökségével. Először azon a Fehér-Vár-Palota túrán siethettem át belvárosán, amely során az egyik legcudarabb idő kísérte a célig a turistákat. Talán 2003-ban. A második alkalom nem jó hangulatban történt - így nem lehet megszeretni egy várost… Aztán eljött 2011, amikor két nap jutott rá, és kiderült, mennyit ér. Sajnos az akkor készített fotók fele elveszett, így vissza kellett jönni.   A szecessziós „házsor” Legutóbb a belváros egykori északi kapujának helyétől léptünk a Fő utca sétálói közé a késő délután éles oldalfényében, és hossza elidőztünk a már ismerős épületek között. Már az utcai lámpák fényében sodródtunk be a Táncsics utcába, ahol egyik kedvencem, a Pávás ház szecessziós épülete köszöntött. A „kis ékszerdoboz” még így, megkopott állapotban is szívet melengető, keleties hullámaival – amelyek hozzátapadni vágynak a soron következő épülethez, ami nincs is. Az U-alaprajzú lakóház nevét a féloszlopfőkön kidomborodó páva-motívumokról kapta – a festett üvegű padlástéri ablak körül életfa-relief figyelhető meg. Nem túl szembeszökő, de a bal oldali szomszédja is szecessziós, de már a visszafogottabb fajtából.
Az Árpád fürdő központi épülete

Az Árpád fürdő központi épülete

Bár nagyjából ugyanakkor épült, mégis, mintha foghíjat töltöttek volna meg a tőle jobbra látható Árpád fürdő építményével. (Néha a régiek sem figyeltek oda, mi, mi mellé tesznek.) A 2010-ben felújított fürdőt már négy éve is körbesimogattuk a szemünkkel, s most is nagyon hívogató volt kivilágítva. – Biztosan zárva vannak már! – gondoltuk mégis és szállásunkra indultunk. Másnap reggel ismét erre ténferegtünk, s akkor eldöntöttem, hogy nem elégszem meg a homlokzat látványával – amit mindenki le tud fényképezni -, és engedélyt kérek egy beltéri fotósétára. Tudtam már, hogy a fürdő hátoldala a Várkörútra néz, de azt, hogy, milyen lehet a száz éves intézmény belső elrendezése, nem tudtam elképzelni.   Hübner tervez, Blaha gyógyul A magas mennyezetű belépőcsarnokban máris elém tette „névjegykártyáját az Árpád – két márványtáblán: Kaltenecker Márton kezdeményezésére épült fürdőt a helyi Takarékpénztárak és egy kereskedelmi bank alkotta részvénytársaság építtette – Hübner Jenő tervei szerint. Hübner építész által tervezett közintézmények a szélrózsa irányában találhatók: Balassagyarmaton, Kolozsváron, Győrben, Tordán és Budapesten. Ő tervezte a fővárosi Fő utcai (Gyorskocsi utcai) Börtönt és a díszes győri Városházát. A belépőjegy vásárló pultnál kiderült, hogy még éppen nyitás előtt álltak, így a fürdőben csak a dolgozók voltak, és az egyik hölgy elkísért a bal oldali szárnyba. Elsőként azzal büszkélkedett, hogy a fürdőt öt éve újították fel, miközben arra törekedtek, hogy az 1905-ös átadás állapotába kerüljön. A fürdő az Árpád-forrás szénsavas vizére épült, s ezt gondolatban összekapcsolhatjuk a fürdő mögötti, szintén szénsavas vizű Zsuzsanna-forrással, és a jó egy kilométerrel északabbra található Csitáry-kúttal, amely savanyú ízű ásványvize 200 méterről tör fel – hasonló geológiai körülmények között. A Zsuzsanna-forrás egészen az 1970-es évekig szivattyúzás nélkül tört a felszínre – napjainkban – csak – vezetékes ivóvizet szolgáltat a kút.
A Törökfürdő

A Törökfürdő

A fürdő ásványvizes fürdőként működött, ám a népszerűségre való tekintettel 1920-tól számos épületrésszel bővítették ki - étteremmel, szállodával, kávéházzal, színházzal(!) – így vonzva több vendéget. 1925-ben kerthelységgel, téli kerttel és nyári mozival bővítették, s – milyen furcsa – csak ezután kezdeményezték hivatalosan gyógyfürdővé nyilvánítását. Blaha Lujza – a Nemzet Csalogánya - több alkalommal vett itt kúrát, ez a fürdő volt a kedvence.   Gondok az illetékekkel… Az 1930-as években a főváros mellett csak Székesfehérváron volt egész évben működő gyógyfürdő. Ezekben az időkben Klein úr volt az üzemeltető, aki nagy igyekezettel próbálta növelni a vendégek számát, ám – a fennmaradt hivatalos levelezés szerint - nem volt elégedett az eredménnyel. 1936-ban ismét az intézmény kibővítését tervezték, ám 1938-ra a homlokzatok már felújításra szorultak – a fürdő 1939 körül már anyagi nehézségekkel küzdött. Az épület, a berendezések és a szolgáltatások színvonal-esése miatt már napirenden volt a „szálloda” címének visszavonása. Az Árpád fürdőt éppen a háború végére sikerült ismét egyenesbe hozni, de a szovjet támadásban jelentős károk érték. A háború után néhány évig csak a „tisztasági fürdő” rész működött, de 1948-ra kinyitott az Árpád szálló is, és 1989-ig üzemelt, mint fürdő és uszoda.   Pöttyözött gipszdísz és törökös stílus Az a baj, hogy e legutóbbi évszám után mindig óriási károk, pusztítások szoktak következni… A százéves szecessziós fürdő egészen 2005-ig üresen állt, s közben gyorsuló méretékben romlott az állapota. (Ebben az időszakban Magyarországon a tulajdonviszonyok hosszas tisztázása, az állagmegóvások és a felújítások felelőseinek még hosszasabb keresése folyt – általában. Közben a gazdátlan, elhanyagolt építmények nagy része óriási károkat szenvedett, ha ugyan el nem pusztult…)
Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival...

Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival...

2005-ben magánkézbe került – és megmenekült. A folyosón látványos fotópárokban láthattam a felújítás előtti és utáni állapotokat – most nagy élmény volt a tiszta, ékes folyosókon sétálni. A kupolás bejárati terem falaira is felkerültek az aprólékos kidolgozottságú stukkódíszek, díszlécek, s az aranyozott „pöttyözés” sem hiányzik róluk! A fordulóban álló oszlop az egyetlen, amely eredeti formájában maradt fenn. A fürdő léptéke és hangulata kifejezetten családias – ebben szerepük lehet a falak és a burkolóanyagok, drapériák okker és terrakotta színeinek. A központi fürdőcsarnok körül két kisebb-nagyobb bár is élvezetesebbé teszi a fürdőben töltött órákat. Sok dolgozó a „török stílusú” pihenőre büszke szamárhátíves boltozataival, de a fürdő fő éke a „Törökfürdő”, a amely az épület szíve is. Bekukkantva a medence rezzenéstelen víztükrére, legszívesebben belesiklottam volna a 36-38 fokos vízbe, aztán pedig elücsörögtem volna bámulva az ünnepélyes teret…   Monarchiás hangulat… A másik, főleg a műértők számára érdekes megújulás az eredeti – mondhatjuk: száz éves – fából készült kétszintes öltözőkabin sor újjáépítése, a hozzájuk vezető falépcsőkkel. Rápillantva rokonságot érezhetünk a monarchia korabeli üdülőhelyek fából készített villáival... s ezt érezhetjük a legtöbb, szecessziós formavilágú nyílászáró esetében is. Már elköszöntem volna, amikor kiderült, hogy a modern részbe nem sikerült betalálnom. A százéves falak mellé felhúztak egy új szárnyat is – az élményfürdő is ott működik - minden zubogó és csobogó alkalmatossággal -, ám meg kell említeni azt az érdekességet, hogy a vese alakú medencére az emeletről is le lehet látni – egy nagy mennyezeti lyukon. Izgalmas! A mozaikborítású szauna - a Tepidárium – szinte egy terem, amely a régi épület leghátsó helysége.  
A szerencsi templom és mellette a fürdő - képeslap az 1960-as évekből

A szerencsi templom és mellette a fürdő - képeslap az 1960-as évekből

Szerencs: fürdő a vár mellett E sikertörténet után eszembe jutott jópár fürdőépület, amely a századforduló táján – az aranykorban – épült. Szerencs szecessziós stílusú Községi Fürdőjének nemcsak az utolsó évtizedei voltak szomorúak, de megépülte is „zaklatott” volt. Szerencsen az 1890-es évek elején a fürdőkultúra fellendülésével vált közüggyé egy közfürdő és uszoda megépítése. A szomszédban – Bekecsen és Erdőbényén – már volt egy-egy strand, így a polgárok már tudták, milyen jó is az nyáron… 1899-ben egy mérnök ingyen megtervezte az épületet a néhai mosómedence helyére – ahol források fakadtak -, de a költségeket drágállották az elöljárók, s a plébánia kertjéből is meg kellett volna venni egy darabot. Így vajúdott a fürdő ügye 1908-ig. Új (ingyen) terv született, a telek kérdése is megoldódott, s már csak az volt a kérdés, hogy az uszoda és kádfürdő mellett legyen-e gőzfürdő, amikor újabb ellenzői támadtak a tervnek: ők inkább gimnáziumot szerettek volna. Az 1909-ben elkezdett építkezés alatt még két kivágott évszázados topolyafa borzolta a közvéleményt és a novemberi esőzés tett károkat az épülő fürdőben, de 1910 nyarán átadták – egyelőre uszoda nélkül. A szerencsi fürdő hivatalosan nem volt gyógyfürdő, ám kénes hévize – állítólag – olyanokat is meggyógyított, akiken még a híres pöstyéni víz sem segített. A Községi fürdő az 1960-as évekig közkedvelt volt – 1963-ban történt az utolsó előtti felújítása -, amikor a vízhálózat kiépítése és a fürdőszobák elterjedése miatt egyre csökkent rá az igény és az 1970-es években bezárták. Én is emlékszem a vadszőlővel befutott tömbjére, amikor a szerencsi vár körül sétáltunk. Ez fürdő? – hitetlenkedtem gyerekfejjel. Felújítása 2006-ban kezdődött meg, s ma már a napjainkra jellemző pezsgő-, élmény-, és wellness szolgáltatásokkal várja vendégeit. Kunszentmárton 1909-ben átadott ártézi gőz- és kádfürdőjének százéves, eklektikus épülete viszont nem ért révbe. Hét éve, 2008-ban még volt rajta tető…

Harsáczki György

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (1. rész)

Neked órád, nekem időm van… Az ismerkedés - „hivatalosan”

Erdély, Felvidék, Kárpátalja mellett általában nem szoktuk kihagyni a sorból a Délvidéket – vagy a Vajdaságot – sem, viszont – mi magyarok - sokkal ritkábban látogatunk el arrafelé, mint a többi magyarlakta országrészbe. Nem vitás, hogy a hegy-völgyes területeken sokkal több a – főleg természeti - látnivaló, a régi történelmi emlék. Fővárosunk is mesze esik Délvidéktől, és az sem tagadható, hogy a Szerbiához csatolt Vajdaságban nyugtalanítóan sokszor hallunk magyarokat érő támadásokról. Ám egy-egy rossz hír nem tántoríthat el bennünket egy egész országtól, s az idén maga a szerb parlament ítélte el a magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett borzasztó tetteket! Nagyon sokat kellett várni erre - mégis megtörtént.  
A zentai Városháza

A zentai Városháza

A vajdasági „révész” Laci pontosan a zentai Városháza előtt tett ki bennünket. – Ha visszafelé utaztok, hívjatok, és egyeztetünk! Érezzétek jól magatokat! – búcsúzott hanyag eleganciával öltözött alkalmi sofőrünk. Ő Szegeden toppant elénk a buszpályaudvaron, azzal, hogy ha Zentára megyünk, el tud vinni bennünket. Gyorsan belementünk, hiszen csak jól jön egy „idegenvezető”! Az autó megtelt, és gyorsan kikavarodtunk a nagyvárosból. A kishatár-átkelőnél ugyan kicsit „feltartottak” bennünket, de aztán csak hagytuk magunk mögött a falvakat – az egyre nagyobb forróságban. Még egy rozoga szélmalom is feltűnt. – Túl van reagálva ez a magyarverés… - állította minden vajdasági az autóban. – Egyébként itt sem megy semmi, az a kevés üzemet is becsődöltették, ami volt. A híres csókai szalámigyár is bezárt… - foglalták össze a kocsiban a 21. század „kedvező” fordulatait. Viszont udvarházakról, kastélyokról nem tudtak…   Áll a levegő – megy a munka Hirtelen magunkra maradtunk a robosztus Városháza árnyékában, a szinte néptelen főtéren, amelybe csak a szökőkút csobogása vitt életet. Most derül ki, hogy sikerült-e tisztességesen előre bejelentkeznünk az idegenforgalmi iroda dolgozóinak! – léptünk be az ajtón. Egy fiatal hölgy, Gere Emese fogadott bennünket, s miután az írás – mint e-mail - elszállt, a szó – mint telefonbeszélgetés - megmaradt: számítottak ránk. A levegős helységben számos turisztikai kiadvány sorakozott rendben a polcokon, az egy hete lezajlott zentai Tiszavirág Fesztivált, - és persze a Tiszát - egy méteres, mosolygó kérészbáb idézte. Míg beszélgettünk, megjelent Laskovity Kornél is, a zentai idegenforgalmi szervezet igazgatója, akivel megbeszéltünk egy délutáni interjút.
Az életmentő csevap...

Az életmentő csevap...

A gyomrunk korgott, és csomagjainktól is szerettünk volna megszabadulni, így a kolléganőmmel elsiettünk a közeli Royal Hotelhez, amely a húszezer fő lakosú Zenta egyetlen – meg kell hagyni: reprezentatív - szállodája. A szecessziós épületet az a Magyar Ede építész tervezte, akinek Szegeden is sok szép szecessziós épület kötődik a nevéhez. Az 1911-ben felépült szálloda kívül és belül sok átépítést szenvedett el, elvesztve eredeti arculatát, de micsoda szerencse! - nemrég részben az eredeti tervek alapján felújították. A belső tejüveg ablakok finom tiszavirág-motívumait és a hall „óriás falikérészét” én összekapcsoltam a városka öntudatra ébredésével… Itt a „turista osztályt” éjszakai szállásnak hívják, az apró szobák pedig a még fel nem újított részben találhatóak. Nekünk elég volt a hotel illúziója – mi is a főlépcsőn közlekedtünk. Gyomornak tűzoltása… Fél órával később már a Papuli nevű vendéglő felé siettünk elverni az éhségünket. Az irodában kapott várostérképpel a kezünkben az árnyas Posta utcán indultunk kifelé. Az erős napsütés miatt súlyos árnyékok vetődtek a bűbájos mézeskalács-szecessziós stílusú tűzoltólaktanya épületeire. Nemsokára leültünk az árnyas kerthelységben, és kértük az étlapot - nem is választhattunk mást, mint csevapcsicsát, a kisütött fűszeres bárány darálthús-hurkácskákat, amit fehér hagymával és hasábburgonyával tálalnak errefelé. A paradicsomsalátával pedig az eredeti étel hiányosságát pótoltuk.  A jó sört a Jelen pivo jelenti, ami az egykori Jugoszláviában fogalom volt. A ponyva alatt pihenve nagyon örültünk, hogy ide, a Délvidékre is eljutottunk végre. Kellemes érzésekkel búcsúztunk a kedves és közvetlen pincérektől.  
A kis kérészke

A kis kérészke

Ébredő turizmus - A vajdasági városokban jóformán csak néhány éve foglalkoznak turizmussal. – kezdte a beszélgetést Laskovity Kornél, amit Zenta idegenforgalmáról kezdeményeztünk. - Jugoszlávia ugyan kedvelt úti cél volt, de az a hegyvidékre és a horvát tengerpartra vonatkozott, a Vajdaságnak maradt a „munka”, az ország ellátása. Az idegenforgalmi kiállításokon mindenki meglepetéssel fogadta Zenta város bemutatkozását, ám éppen ez a nagy ismeretlenség válhat a javára: az utazók a turizmus ismert régiói után, remélhetőleg sort kerítenek az új területekre. - Meg is meglepett bennünket, milyen takaros irodájuk van. - Nagy hátrányunk viszont, hogy nincs a magyarországihoz hasonlóan kiépített tourinform hálózat. Nálunk az önkormányzatok külön-külön hoznak létre helyi idegenforgalmi szervezeteket, és ezek sajnos nincsenek még rászorítva a közös munkára. Egy településnek elszigetelten pedig gyakran nincs lehetősége 1-2 napos program kialakítására, így kevés turistát tud megszólítani. A közeli Adával is kellene együtt dolgozni, bár Zenta községhez Tornyos, Kevi, Felsőhegy és Bogaras falvak tartoznak.  
A zentai csata szerény emlékműve - az első emlékmű oszlopdarabjával

A zentai csata szerény emlékműve - az első emlékmű oszlopdarabjával

Első helyen: a csata - Ön szerint mire építheti Zenta az idegenforgalmát? - Egyértelműen a Zentai csatára. Ez a kevéssé ismert összecsapás európai jelentőségű volt: 1697. szeptember 11-én a Savoyai Jenő vezette keresztény sereg fölényesen megverte II. Musztafa szultán a Tiszán félig átkelő seregét, s ezzel végérvényesen kiszorultak a törökök Magyarország területéről. Hogy mi miért nem tartottuk eddig számon? Valószínűleg azért, mert idegen hatalmak ütköztek meg itt: keresztények és törökök, s akkoriban Zenta szinte nem is létezett. Nálunk is csak a rendszerváltozás után ünnepeljük ismét. Erre úgy tettük meg az első lépéseket, hogy a város napjává kiáltottuk ki szeptember 11-ét, (lám, amikor Amerika gyászol, a zentaiak ünnepelnek) és kialakítottuk a Zentai csata Emlékkilátót. A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Viszont tudni illik, hogy valahol máshol Magyarország legszebb lovas szobra őrzi a csata emlékét. Ez pedig nem más, mint Savoyai Jenő szobra, a Budavári palota előtt! Róna József alkotása ugyanis Zenta város megrendelésére készült, de csak a költségek felét tudták előteremteni. Ferencz József vette meg végül, és állíttatta 1899-ben mai helyére. A Savolyai szobornak „tesztszobor” szerepet szántak, de az oda tervezett Ferenc József lovas szobor nem készült el soha. Az alapzat két oldalán látható két bronz relief a sáncok bevételét és a lovasrohamot ábrázolja. Akár a Savoyai-nosztalgiára is lehetne építeni: Savoyainak számos kastélya volt Magyarország déli részén, Zomboron pedig, a városházán Eisenhut Ferenc 4x7 méteres olajfestménye látható a Zentai csatáról (1896). A Tisza is egy kiaknázatlan lehetőség. Szinte nincs hajóforgalma – kifejezetten jól jönne a vízi turizmusnak, hogy a Tisza szinte „bent van” a városban, a part magas, és a parti sétány árnyas.  
A sétány déli végén

A sétány déli végén

Sikeres kezdetek - És gondolkodnak-e „gasztro-turizmusban”? Mi például leginkább itt számítunk helyi ízekre a régi Magyarország területén. Csevapcsicsára, az igazi zentai halászlére, amit  a Tisza vizéből készítenek… - Igen, a halászlé! – mosolygott Kornél. Az idén – éppen egy hete - 2013. június 14-15-én rendeztük meg az első  Tiszavirág Fesztivált, amellyel egyfelől az emberek figyelmét szándékozzuk a folyóra felhívni, másfelől hagyományokat szeretnénk feléleszteni és teremteni. Így ki sem maradhatott volna a halászlé-főző „fesztivál”, amellyel a közös, szabadban történő főzés szokását kívántuk visszahozni a köztudatba. A hagyományok területén egyébként nemzetközi birkanyíró versenynek és aratóversenynek is otthont adunk. A fesztivál két napján több mint 10 ezer ember látogatott ki a sétányra, ahol kézműves vásár és zenekarok szórakoztatták a látogatókat, messzi országok fiataljai mutatták be kultúrájukat, de volt retro-horgászat is, majd fáklyás, hajós felvonulással zártuk a rendezvényt. Az addig sötét partot óriási lampionokkal világítottuk ki. Egészen lenyűgözte az embereket.

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (2. rész)

Egy emlékműről és egy laktanyáról...   Miután befejeztük a beszélgetést Laskovity Kornéllal a turisztikai szervezet irodájában Zenta idegenforgalmi adottságairól, sétálni indultunk az Alvég és a Tisza part családi házas városrészébe. Letérve a Posta utcáról először az 1957-ben lebontott Nagy zsinagóga helyét jelölő emléktáblát pillantottuk meg, majd az utca túlsó oldalán egy szecessziós díszítésű lakóépületet vettünk észre. Az említett városrészeken kis telkek osztoznak a keskeny utcácskák között, amelyek tiszták, nem ritkán alacsony fák borulnak föléjük, s a járdák és az utca között virágoskertek, füves sávok teszik még barátságosabbá azokat. Egy napsugaras oromzatú népi lakóházat is lencsevégre kaptam, s bár a homlokzat nem volt régi, mégis ezt, a Szeged környékén ismert, hagyományos motívumot hordozta. A Karadordeva utca egyik elhagyatott, vakolathiányos lakóházán szintén szecessziós motívumokat véltem felfedezni. Nemsokára kiértünk a Tisza-partra, ahol a szocialista kockaházak „árnyékában” láthattuk a „nagy” csata kis emlékművét, amely mögött a parti sétány látszott. Azon túl a part magas fái hajladoztak teljesen elrejtve az alant ringó Tiszát.  
Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül - internet)

Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül - internet)

Helyszínek, törökök, jegenyék Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került. (Az 1895-ös Vasárnapi Újság közleményéről a jereváni rádió jut eszembe, mivel a nyolc nyárfa helyett máris 68 jegenyefáról írtak.) Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a sebtében készített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették”. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték… A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították. De Ferenc József 1895-ös látogatása nem csak egy emlékműre „ihlette” Zenta polgárait: kiépítették az elektromos közvilágítást – a Délvidéken itt először! – és aszfaltos járdákat alakítottak ki. Ma már csak a partról ugrálnak… A magasan álló Tiszán szedett-vedett csónakkikötő mólók úsztak, a közelinek tűnő túlpart nyárfaerdeje le is zárta a horizontot. A Tisza-parton a helyiek sétálnak és beszélgetnek, nem turisták. Egy hatalmas kék uszályon – jó pár évtizede a zentai part védjegyeként – egy maroknyi ember üldögél asztaloknál, a ponyva alatt. „Belépés csak tagoknak!” – az ember felkívánkozna, főleg, ha sörözni és fürödni is lehetne. Nem is biztos, hogy magánkézben van. – hangzott el az irodában. Két tucat csónak sorakozott a hajótest mellett - a partról egy flegma macska sétált át a rozoga rámpán a fedélzetre.
Vízbe ugrálók a Tisza-parton

Vízbe ugrálók a Tisza-parton

A központ felé tartva elhaladtunk a Zenta képét – sajnálatosan – meghatározó, félig lebontott malom tövében, amelynek már csak a hatalmas gabonasilóit használják tárolásra. Valamikor nem véletlenül építették a Tisza mellé: uszályokba rakodták a búzát. Estefelé is nagy élmény a parton sétálni – a folyó tükrének reflexeit nem rontja el a közvilágítás sárga fénye… Kutyákat úsztattak egy-egy faágat bedobva, egy úszó mólóról nekifutva ugráltak a vízbe a tizenévesek a híd szigorú traverzeivel a háttérben. Valamikor sikk volt a hídról ugrálás, de most már tiltják - csak az öngyilkosok ugranak. Végezetül a robosztus Városháza előtt feledkeztünk bele az új, számítógép-vezérlésű (ilyen van már minden városban) szökőkút játékába. Iskoláscsoportok tapicskoltak benne órákon át - a régi nem volt ilyen szórakoztató, de stílusában jobban illett a városképbe.   Hétköznap reggel - napernyő alatt A nagy melegben nehezen aludtunk el „éjszakai szállásunkon”, így másnap későn ébredtünk. A reggelit kávézást is elhalasztva siettünk be az irodába kilenckor, a már két órája dolgozó Emeséhez, aki mindenkivel időpontot egyeztetett, hogy interjúink egy napba beleférjenek: kora délután Zenta történészével, Tari Lászlóval beszélgetünk, öt órakor az Emlék-kilátóban lesz jelenésünk, majd hét körül érkezünk meg a Régi Mesterségek Házába, Pecze Árpád hatalmas gyűjteményéhez.
Piaci csendélet Zentán

Piaci csendélet Zentán

Kilépve az irodából, néhány lépés után már le is zöttyentünk a napernyős kávézó egyik asztalához, ahol nem a csak kiváltságosok kérik ki kései kávéjukat, vagy korai sörüket. Közben – talán – megéreztük azt, hogy mennyiben más, lassúbb és emberibb erre a „hétköznapi élet”. Néhány autó, és motor kerülte a Fő tér parkját, dolgukat tévő kerékpárosok suhantak el, bevásároló háziasszonyok szólították meg egymást az utcán. És mindenütt zöld és zöld…   Húsos burek zsivajjal Az „eleven piac” élménye után sétáltunk el a posta mellett az egyre sűrűsödő járókelők közepette a Városháza mögötti területre. Nálunk már nem látni, de itt még kiteszik a nemrég elhunytak fényképes gyászjelentését a piacnál – ahol a legtöbben megfordulnak - egy táblára. Az piac első „szektora” a háztartási eszközöké (beljebb a kistermelők terményeié), de itt számítottam valami burek-büfére is. Persze, hogy volt! Joghurttal egyetemben árulják mindenütt –, és a papírban kiadott húsos burek gyorsan elfogyott egy szabad asztalon ülve. Az „igazi” piac a fák árnyai alatt sorakozó, bádog és műanyag tetős betonasztalokon bonyolódott, de láttuk, hogy tető nélkül sem égett volna meg senki. Vonzott bennünket ez a fojtott zsivajú színes forgatag. Sárga cseresznyét, sárga krumplit, vízi liliomot, cukkinit, uborkát, szuperpiros paradicsomot, és tarka virágokat – ami a kiskertekben megterem,  azt láttam én… Nálunk ez is kiveszőben, mert az emberek falun is teljesen elszoktak a kertészkedéstől.
Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

„Neked órád, nekem időm van.” – jutott eszembe Kornél tegnapi története. Ezt az egyik barátja mondta, amikor Kornél megkérdezte tőle, hogy ő miért nem tart a többi falubelivel, és költözik városba. És tényleg: valóban fel kell venni a kesztyűt, a rohamtempót, amit az egyre „fogyasztóibb” társadalom diktál? Lehet, hogy nem? Sajnos Zenta város és a község népességében lassú fogyás tapasztalható. A városból és a falvakból nagyobb városokba igyekeznek az emberek, könnyebb megélhetést remélve. – A város népessége 2002-ben 20 302, 2011-ben 18 704 fő volt.   Tűzoltóság – magyarosan Néhány házzal odébb már nyitva találtuk az 1904-ben felépült, szecessziós Tűzoltólaktanya kapuját. (Később kiderült, hogy Emese jelezte érkezésünket.) Ez volt a harmincéves Lajta Béla építész első középülete, és felavatásakor általános tetszést aratott. Tudni illik, hogy a tűzoltóegyletek – általánosan – fontos szerepet töltöttek be a települések társadalmi életében – így a zentai is. Ez is kinőtte előző laktanyáját, ami egyébként a felszerelések karbantartását sem tette lehetővé. A praktikusan, szolidan, és művészi szempontból is tetszetősen megoldott épületkomplexum – egy hosszú lejáratú hitel révén – még a városnak sem okozott nagy anyagi megterhelést.
A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

Stílusát egyöntetűen „magyarosnak” határozták meg a kortársak is, bár népművészeti formák teljesen absztrahált formában jelennek meg az épületen. Ilyen motívumok csak az azóta elpusztult fakapuzaton voltak láthatók. Akinek van gyakorlata a szecesszióban, az szórakoztató perceket szerezhet magának az itt-ott megjelenő építészeti részletek, apróságok felkutatásával, lefényképezésével. Mert Lajta is „készült” ilyenekkel: vakolatdíszek, ajtóvasalások, toronycsúcsok formái, fa-elemek… Egyszóval, van itt egy mézeskalács-laktanya – új tűzoltóautókkal!

(folytatjuk)

Értéket a fényre..!

Az Iparművészeti Múzeum szecessziós gyűjteményének kiállításán   Bármerre kalandozunk a történelem elsárgult lapjain – főleg a Kiegyezés és a II. világháború közötti időszakra gondolok -, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy eleink mindent jobban csináltak: logikusabbak, józanabbak, emberibbek voltak, és jobban megbecsülték a kulturális értékeket, mint ma élő utódaik. Napjaink az ésszerűtlenség, a pazarlás, a spekulálás, a hagyományos értékek sutba dobásának jegyében múlnak, tengődnek… Ez jutott eszembe az Iparművészeti Múzeum „A szecesszió mesterei” időszaki kiállításán is, amely az 1900-as párizsi világkiállítás Bigot-pavilonjának anyagával együtt került bemutatásra. Meg kell említeni, hogy a „mi” Lechner-féle szecessziós stílusú iparművészeti múzeumunk az elsők között felépült, igen jelentős ilyen jellegű múzeum.
A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

A Loie Fullerról mintázott táncosnő-formába oltott asztali villanylámpa. Ez a párizsi szecesszió!

Hogy a „mi” szecessziós gyűjteményünk kiemelkedő jelentőségű, az többek között olyan embereknek is köszönhető, mint az akkori főigazgató, Radisics Jenő, aki felismerte a már említett stílusirányzat törekvéseit, és évről évre gyönyörű alkotásokat vásárolt a múzeum számára itthon és külföldön. A Tiffany-cég üvegtárgyai, a scherrebeki szövőiskola kárpitjai, a svéd, dán porcelánok és egyéb francia és angol kézműipari alkotások mellett számos Zsolnay kerámiatárgy és hazai kárpitok gazdagították a gyűjteményt. A célja az volt, hogy ezeket megismertesse a magyar közönséggel, és egyben inspirálja a hazai művészeket, alkotókat. A világkiállítás Bigot-pavilonjának megvásárlása is egy ilyen nagyszerű döntés volt, s a magyar állam támogatásával kerülhetett a múzeum „bugyrába” – a legnagyobb jószándékkal. Ugyanis azóta még sehol sem mutatták be azokat – együtt... Ilyen, és hasonló műtárgy vásárlásokra – mai szemmel nézve – elképesztően nagy összeg állt a főigazgató rendelkezésére, aki személyesen válogatta össze a tárgyakat. Hogy elherdálta-e ezt a pénzt? Nem! A pavilon 12 680 kg súlyú műtárgy kollekció önköltségi ára 20 000 frank volt, de Radisicsnak 5000 frankra sikerült lealkudnia… A mintadarabokból, elemekből – falburkolatokból, kandallókeretekből, plasztikus díszű oszlopokból, konzolokból, frízekből - álló kollekciót novemberben bontották le Párizsban, majd 1901. január 15-én érkezett meg Budapestre. Itt a múzeum hatalmas pincéjébe került, ahonnan csak az 1980-as szigetelési munkálatok közben „került elő”.  
A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A Porte Monumentale, a párizsi világkiállítás főbejáratát díszítő állatfríz medve figurája

A nagyvonalú, figurális és növényi díszítményekkel dúsan ellátott magas tüzű színes mázas kerámiákat ma is látni Párizsban szecessziós paloták, épületek homlokzatán – ezt fotók igazolják. Alexander Bigot kerámia-gyáros épületdíszei az eklektika, a historizmus és a szecesszió jegyében születtek, de egyik irányzat mellett sem tört pálcát: az agyag és a máz hatásai, megoldásai kötötték le a figyelmét. Az itt látható elemek legtöbbje Jules Aimé Lavirotte lyoni születésű építész két, ma is álló párizsi épületéhez készült.   Az épületdíszítmények után következő terem a szecesszió „krémjét” tárta elénk. Aki a szecessziós tárgyakat szereti, rossz ember nem lehet! Akár csalogató is lehetne a bejárattal szemben álló Tiffany-lámpa, ha az „előszűrő” nem a Bigot-pavilon lett volna. A műtárgyak között sétálva az amatőr műkedvelő is lassan felismeri a Zsolnay-kerámiákat mély, tüzes színeiről, organikus formáiról, vagy a new york-i tárgyakat - a számomra az art deco-t idéző leheletfinom színátmeneteiről, és rendkívül elegáns formáiról. A lidköpingi svéd vázák színei, formái is árulkodók – színeik hidegek, formái már messze nem leheletfinomak… A táncosnőformába oltott asztali villanylámpa hamisítatlanul francia, ráadásul a kor egyik legismertebb párizsi táncosnőjéről, az amerikai születésű Loie Fullerról mintázták.
Ablakszemöldök szélfúvó maszkja - zöld mázzal

Ablakszemöldök szélfúvó maszkja - zöld mázzal

Igen kellemes meglepetés volt a halasi csipke „szülőanyjának”, Markovics Mária varrónőnek, és a csipke tervezőjének, Dékáni Árpádnak „közös alkotása, egy 1906-ban készült, páva-motívumos legyező. Még sosem kapcsolták össze a szecessziót a nekem kedves hungaricummal, a halasi csipkével… A magyar gyűjtemény 2013. február és április között a római Musei Capitolini-ben volt látható a 2013-as olaszországi magyar kulturális évad jegyében.   A kiállítás végeztével ismét megtettük „kötelező” körünket az emeleti galérián, ahol a szívet-lelket gyönyörködtető válogatás körbejárásával szoktattuk szemünket a széphez. Megemlítendő, hogy a múzeum anyaga az önzetlen magángyűjtők felajánlásaival is folyamatosan gyarapodott. Itt olvashattam Bácsi Magda magángyűjtőről, s közben fanyar poén jutott eszembe… „Az utóbbi években – az adományozó jóvoltából – közel háromszáz távol-keleti és európai tárggyal gyarapodott a múzeum kerámiagyűjteménye. Bácsi Magda a szép tárgyak gyűjtését, szeretetét még gyermekkorában, édesapjától tanulta. A Svédországból 1994-ben hazatelepült zeneművész kollekciója igen sokrétű. A kvalitásban és mennyiségében egyaránt gazdag műtárgy-együttes mintegy öt évezred kerámiaművészetét prezentálja. …” – olvashattunk az adományozóról.
Ez csak Zsolnay lehet!

Ez csak Zsolnay lehet!

  Minden kultúremberben ott szunnyad a szép tárgyak tisztelete – s talán birtoklásának igénye. Azonban nekünk, közönséges halandóknak legfeljebb egy-két, számunkra becses tárgyra telik – amit eleinktől örököltünk, s ha megtehetjük, tovább adjuk utódainknak, ha nem, a bizományiban végzi…

Harsáczki György