Kőszegi szeptemberezésünk első napján egy burgenlandi kirándulás mellett döntöttünk. Nem is sejtettük, hogy milyen jól, mivel csak azt vettük alapul, hogy szombat délben már minden bezár a „szomszédban” – vasárnap már a fű sem nő. Kiderült, hogy még vasárnap is moccan valami…
A rezzenéstelen víztükrön túl…
Léka (Lockenhaus) mindössze 14 kilométerre volt, lekanyarodtam a várhoz vezető útra, és biztos, ami biztos: pár fa után félreálltam – több autó mutatta a példát. Mi is legyen előbb? A vár, vagy a tó? A tó felé indultunk volna egy földúton, amelynek elején egy tábla szombaton és vasárnap zajló íjásztréningről tájékoztatott. „Ne hagyja el az utat! Csak saját felelősségre.” Ekkor 4-5 embert is megpillantottunk magunk mögött, akik íjakat szorongattak és mintha valami céltárgyat kerestek volna.
– No csak ereszkedjünk le szépen a tópartra (a Güns-patakból felduzzasztottak partjára), nem rettenünk meg! – gondoltam és mondtam útitársamnak. Az ajánlott utat szalagok jelezték. Pár lépés után már megcsillant a víztükör, amely szívmelengető szín és fényjátékkal vonzott bennünket egyre közelebb. Egy szép fa azonnal megfogott a színeváltozó víztükörrel. Alatta egy pad állt – olyan, amilyet nálunk nem találni tóparton…
Habár mi magyarok úgy látjuk, hogy minden szép a határtól nyugatra, ám itt igencsak elszabadult a japán keserűfű (Fallopia) özönnövény! Legalább a színe nagyon kellemes volt…
A tavat figyelve észrevettem, hogy a túloldalon egy csapat ember telepszik be egy kis csónakba. Mögöttük kis rendezvénysátrak álltak, mobil WC-k, kerékpárosok és egy íves fahíd is látszott. A csónak elsiklott a parttól. – Még a végén csónakból lőnek! – viccelődtem, teljesen hitetlenkedve. Engem még a vár látványa foglalkoztatott, így a várdomb tövéből mielőbb szerettem volna a patkó alakú tórendszer külső ívére jutni. Gyorsan elértük a két tavat elválasztó kereszt-töltést. Ekkor vettük észre, hogy a tó közepén íjlövésre készül az egyik „utas”! Bizony, csónakból lőnek! Már láttam, hogy ez nem egy kis „mezei” tréning, hanem egy tisztes sportrendezvénybe csöppentünk!
Íjászok mindenütt – lőni is van mit!
Ráfordultunk a kereszt-töltésre. Jobbra-balra is íjakat szorongató alakok tűntek föl. Öltözékük egészen vegyes volt. –Nna, milyen ügyesek az osztrák nyilazók? – ez járt a fejemben. Miután kívülállónak éreztem magunkat, elsétáltunk a sátrak mellett (közben azért megbámultam az ott letámasztott színes felszereléseket) és a hídhoz értünk.
Suhantak a nyilak a csónakban ülők íjaiból, s közöttük egy magyar íj is feltűnt. Közben kitértünk egy csapat íjász útjából, akik átjöttek a hídon. „Grüss Gott!” – hangzott el. Egész kis „zsibvásár” alakult ki a sátraknál, így felbátorodtam és csemegéztem a sportfegyvereket markolók között – fotóztam. Egy alacsony hölgy éppen a testmagasságával megegyező nagyságú íjjal álldogált. Közben a töltés másik oldaláról is indult egy csónak a másik tó közepébe… – Nna, itt egyre több a látnivaló! – Egyébként a vár valóban remekül mutatott a dombtetőn a lombok felett…
Végre a hídra léptünk, de máris hegyikerékpárosok elől kellett félreugranunk. A Güns-ben – ami nálunk már Gyöngyös – a nemrég hullt esők vize barnállott, de az áradástól messze volt. A túlsó parton két, borostyánnal benőtt forrásfülkét találtunk – az egyik tövéből most is víz csörgedezett. Gondolom, a vár korábbi tulajdonosai építtethették…
A Léka felett épített Margaretenwarténak (Margit-kilátó) is utána akartam nézni, hátha könnyű sétával elérhető lentről is, ám egy Naturpark-os táblán másfél órás menetidőt olvastam le. Kicsit sok… Még többet szerettem volna látni az íjászpályából, így követtem a szalagjeleket. Nem is az erdészeti úton, hanem a patakparton vezettek! Ott mocorogtak, és lőttek is négyes-ötös csoportokban, de gyakran takarásban voltak. Aztán megpillantottam egy fára tekeredett, kilyuggatott óriáskígyót! Szivacsból…
Magyarok lettek az osztrák sportemberek…
Mindössze ötven méterrel arrébb derekasan le volt kaszabolva a keserűfű a patak mellett, a Günsön pedig palló segítette az íjász-átkelőket. Be is cserkésztem a szivacsoroszlánokat, akik a fövenyen álldogáltak hosszú méla lesben. Nem amatőr rendezés volt ez!
Visszautamon felfedeztem az aligátor célpontot! Szerencsére tudtam pár képet készíteni a következő csapat tagjairól – mindenki a maga stílusában feszítette a húrt. Ahogy visszatértem a hídhoz, rám is kiáltottak (Félre!) a hegyről érkező mountain bike-osok, nehogy elfelejtsük őket…
A vár tövében csatlakoztam útitársamhoz, közben csónakok értek partot, illetve indult egy másik a vízi depóhoz. Felfedeztem a parton „elnyúló”, telelőtt dámszarvasokat is. Tovább kerültük volna a várdombot, amikor egy nagyobb, magyarul beszélő csapat sétált felénk. Így bátran megkérdeztem őket, milyen rendezésű a tréning és mit illik tudnunk róla. – Itt van éppen egy rendező – mondták –, ő mindenről tud felvilágosítással szolgálni – és elsomfordáltak. Róluk egész jó fotókat készítettem korábban – mint „osztrák” sportemberekről…
Adél, az egyik lékai rendező széles jókedvvel, készséggel állt kérdéseink elébe. Lékai, de harminc éve él itt. Ahogy haladt a beszélgetés, úgy beszélt ő egyre szebben magyarul…
Évente kétszer rendeznek ilyen íjásztornát és nemcsak Ausztriából és Magyarországról, de Csehországból és Nyugat-Európából is érkeznek résztvevők. Ők az Első Lékai Íjász Egyesület, akik több mint húsz éve egyre jobb minőségű „célvadakkal” rendezik meg egyre színvonalasabb amatőr versenyeiket – jó anyagi háttérrel. Amatőr, mivel a verseny azok között zajlik, akik ott megjelennek, „nem hivatalos” az eredmény, nem „vérre menő” a küzdelem és a jó hangulat nagyon fontos. – Itt minden íjász nagyon aranyos – mindenki, aki részt vesz a versenyeken! – lelkendezett. – Nem véletlen, hogy itt vagytok – szúrta közbe – tartom, hogy nincsenek véletlenek. – Láttátok már a felhúzós krokodilt? Arra, 80 méterrel tovább, ahol a lezárás van, ott a tavon gumifelhúzással oldották meg azt, hogy úszóvadra lehessen lőni! Tovább gyalogolva pedig ott fő a gulyás, lehet kérni.
Apróvad, úszóvad…
Adélt hallgatva csak kapkodtuk a fejünket. Majd elköszöntünk és még néhány képet kattintva a tavacskán célba lövőkre, elindultunk. Nem messze 3-4 íjász hajlongott a tóparton a bozótosban. Aztán valami „hüllőbőrt” is megpillantottam a vízen. Bizony a „felhúzható krokodil” felett álltak! Valószínűleg a nyílvesszőktől szabadították meg… Már bátrabban közelítettünk a sportolókhoz – egy magyar csapat mellett lassítottunk és figyeltük őket. A tó azon mocsaras sarkában három lövőállomás adott feladatot: a kis öblön túl egy (mű)tigris állt, a meredek oldalban valami apróvad, a tavon pedig a már az említett „veszedelem”.
Két hölgynek is tábori székkel volt kombinálva a hátizsákja, egyikük volt a csapat „írnoka”, aki a találatokat jegyezte. Valaki magyarul ismertette velük, hogy a jelzett „úszóvad”-indulás után, a vad által „megtett” 6-7 méteren két lövésre van lehetőség – az ügyeseknek. Az első sporttársnőnek nem jött össze a két lövés, mert elúszott a cél, de a következő kollégáknak már igen. Szép teljesítmény volt!
A keskeny, árnyas aszfaltúton percek alatt ott voltunk, ahol az említett gulyás bugyogott, de ismeretlenül nem akartunk magyarázkodni, milyen ajánlatot kaptunk. A bővizű Güns felett beláttunk Lékára, majd egy kis emelkedő után az országúti letérőhöz értünk. Elértük az autót és a várfal közelébe parkoltam át.
Amit a Nádasdyak és az Esterházyak építettek
Az alapjaiban a tatárjárás előtt épült vár napjainkban a Prof. Paul Anton Keller Alapítvány tulajdonában van. Az említett úr, egy író a második világháború után vásárolta meg. A vár mind a tatároknak, mind a törököknek ellenállt! Határvárként gyakran cserélt gazdát magyarok és osztrákok között. A 16. században házasság révén Nádasdy Tamás tulajdonába került, kinek fia Nádasdy Ferenc, a törökverő gróf lett. A „fekete bég” felesége Báthory Erzsébet volt, akit gyilkosságokkal vádoltak és – habár Csejte várában halt meg befalazva – erre is megfordult. A vár „attrakciói” közé betuszkolták ezt a vitatott véres eseményt is. Léka a Wesselényi-összeesküvés leleplezése után az Esterházyak kezébe került, majd egyre kevesebb jelentősége lett. Az erődítményt Esterházy Miklós újíttatta fel 1906-ra.
Szerencsére a tulajdonosoknak belefér, hogy – a külső falakon belül – szabadon körbe lehet sétálni a belső várat, és lehet nézelődni az alsó vár udvarán. Az éppen szabaddá váló dobókésekkel célba is dobtam…
Az út mellett, 504 méteres magasságban álló Margit-kilátón magyar szöveg is olvasható. (A parkoló is közel van hozzá.) Az erre jellemző szerpentinites, zöldes árnyalatú kőzetdarabokban öklömnyi átlátszatlan kvarcok csábítottak egy kis gyűjtögetésre…
A kilátót Esterházy Miklós gróf építtette fából valamikor a 20. század elején és jótékonykodó felesége nevét adta neki. 25 méter… A remek panorámát sajnos nem egészítette ki Léka vára, de feltűnt a Rax tömbje, és mi minden lenne még látható optimális időben!
A szalagok versenybe torkolltak…
A kőszegi vár hegyek felé eső sarkán már előző nap is találkoztunk elkerítő szalagokkal és nagyobb számban kerékpárosokkal. A fából összeerősített ugratót helyi sport-túlburjánzásnak gondoltuk, ám aznap estére megépült egy komolyabb rámpaegyüttes… Egy srác már ki is próbálta – volna –, de az első manővernél leért az egyik pedál, így elesett. Aztán sikerült a várárokba robognia.
Vasárnap, szeptember 17-én már kikristályosodott minden! Aznap rendezték meg a 15. Metrinwest Citycross Kőszeg kerékpárversenyt. Korábban még az elkerítőszalagok miatt féltem, hogy nem lehet minden látnivalót megközelíteni, ám aznap reggel tovább „romlott” a helyzet. Tervünk aznapra a Jurisics vár múzeumának meglátogatása volt. Előresétálva tapasztaltam, hogy még rendezők is álldogálnak a szalagok mellett, amelyek éppen a vár körül kezdtek el sűrűsödni… Bízva abban, hogy nem lehetetleníthetik el a vár látogatását, megnéztem a gyülekezőket a Jurisics téren, a Hősök kapuja előtt. Színes kavalkád volt, az biztos! Kerékpárcsodák, sisakok, tarkabarka napszemüveges „vadkerékpárosok” (a vadmotorosok példáján) adtak alkalmat sok-sok témát fotózni.
A rendezők az első verseny alkalmával szerették volna közönség-közelbe hozni a MTB sportágat, ezért a városba hozták a terepkerékpárosokat. A sikert igazolja a 15. rendezés. A belvároson át tekergő, hátsóudvarokban, kerteken át, macskakövön, lépcsőn, falszoroson, várárokban, parkban vezetett útvonal raklapugratóval és pár raklaphíddal egészült ki, és hogy a másfél kilométer meglegyen sok szalagpárral hajtűkanyarokat alakítottak ki a várkörön belül. (youtube-on végigkövettem egy fejkamerás versenyző jóvoltából: szuper!) Aki a legtöbb kört tette meg ezen a bonyolult „pályán” egy óra alatt, az lehetett a győztes.
Férfiaknál négy, nőknél két kategóriában versenyeztek fiatalok és vénebbek, menő sportolók és amatőrök. Férfiaknál az első Dervalics Gábor, a második Ábrahám Gergely, a harmadik Gergácz Péter volt, a hölgyeknél Bruchner Regina lett az első és Bokros Csenge, illetve Bokros Kincső követték. A legtöbb megtett kör 12 volt.
Versenyzők a várárokban, bicajozók a kapualjban
Reneszánsz, barokk homlokzatok, templomok tornyai, gótikus ablakok és sgraffitók előtt tettrekész fiatalok beszélgettek, várakoztak. Miután körbefotóztam a Városkút körül a díszes társaságot, félórával a rajt előtt éppen kapóra jött a kötelező kör-bejárás! Nekilódultak a kerekesek. Én útitársam elé siettem, de már nem volt könnyű kijutni a belvárosból… Nem sokkal ezután, 11-kor elindult a verseny.
A vár melletti nagy parkoló felől közelítettünk, ahol a várfal árnyékából bukkantak fel a feltartóztathatatlan bicajosok. Itt sokan szurkoltak nekik, köztük egy babakocsis anyuka, aki leginkább a férjének szurkolhatott… Utólag kiderült, hogy a bicajosok egy kétfordulós lépcsőn jöttek le előtte…
Beléptünk a Rajnis utcába, ahol csakhamar, a szalagon kívülről láthattuk, ahogy kőszegi módra, barokk kapualjból (felette Borozó-Weinstube felirat) törtek elő a versenyzők. A „cég” reklámarcai! Végighajtottak az utcán – 4-5 különösen szép homlokzatú műemlékház előtt – és a külső vár rámpáján kanyarodtak fel. Előttünk esett ki egy kerékpáros a versenyből – defekt miatt.
Én a kerülőutat ismerve a külső várat kikerülve, a belső várárkon át jutottunk a főkapuhoz. No itt is egyembernyi hely volt bejutni a kapu alá. Hittem volna, hogy a bicajosokat bevezetik a várépület és a középkori falak szorosába?? Ahol a belépőjegyet vásárlók álldogáltak, ott fordultak meredeken, és lihegtek egymás nyakába a sisakos modern „ostromlók”! Legalább kényelmesen különleges fotókat készíthettem.
Léka után kőszegi visszavágó!
Sajnos a vármúzeum csak félgőzzel üzemelt, de az emeleten bejutottunk a nagy lovagterembe. Hirtelen ötlettől fogva kinéztem, s kapva az alkalmon, fotóztam a fentről látott falszorosban surranó versenyzőket. Ez a fal éppen a várpark felé nézett, így láthattam a szalagpárok között tekerőket. Ekkor lehetett vége a versenynek, mert a múzeumból kilépve már elcsendesült a belváros.
Már bottal ütöttük a falszoros ostromlóinak nyomát, és ekkor szembesültünk a végén a lépcsővel. Végigsétáltunk a park szalagjai között – nemrég még élet-halál kérdés volt, nehogy elhagyja a versenyző a kijelölt utat.
Úgy tűnt, hogy ezen a hétvégén Léka és Kőszeg oda-vissza felváltva adott helyszínt a környék íjászainak és terepkerékpárosainak. Még az is lehet, hogy a versenyzők közül néhányan már kerékpárnyeregben is tudnak hátrafordulva íjjal lőni… Talán kombinálható a két műfaj…
