Derült égből óriás karsztforrás

 

Kiszálltam. Magasan felettünk csipkés horizont választotta el egymástól a koromsötétet az éjfeketétől. Úgy éreztem rám borulnak a hegyek… Zavart ugyan bennünket, hogy közel volt tőlünk egy település utolsó épülete, de elegünk volt a tévelygésből. Sátraink és két autónk között felosztottuk a hegyi út melletti kis tisztást, majd ledőltünk: Reggelig minden rendben lesz – gondoltuk.

Új utakon az Anubisz

Trieszt környékének „barlangos felmérése” már egy éve lógott a levegőben, ám csak az idén nyáron „álltak össze a dolgok”. A nyolcfős csapatot az Anubisz Barlangkutató Egyesület tagjai és ismerősök, barátok alkották, s nem kevés felszerelésünkkel, sátrainkkal egy Skoda kombiban és egy mikrobuszban rendeződtünk el. Mivel Bandi, a csoportvezető közös olaszországi kalandtúránk után egyhónapos nászútra autózott tovább feleségével, nem maradt túl sok hely. Az Anubisz barlangász-csoport sok éven át tevékenykedett a Király-erdőben, s számos jelentős barlangot tárt fel, ám Romániába is begyűrűzött a vadkapitalizmus: a barlangok kezelése pénzéhes „bennfentesek” kezébe került, akik jóformán kitiltották az Anubisz csoportot a hegységből, s még a helyi barlangász egyesületek is csak az ő játékszabályaik betartásával tevékenykedhetnek. Olaszországban az egy évre kiváltható osztrák barlangkutató-tagsági kártyával kb. 13 hónapig barlangászhat bárki – a nagy idegenforgalmi barlangok kivételével –, de ajánlott felvenni a kapcsolatot a helyi területkezelőkkel. A tagsági kártya ellenében ingyenes a mentés.

Kint töltött két hetünk első felében szurdoktúrákat terveztünk több, előre kiválasztott kanyonban, majd egy kis Trieszt-közeli tengerpartozás után 5-6 nap barlangászat volt a célunk.

 

Beletenyereltünk a paradicsomba!

Új emberekként ébredtünk – az útszélen. Senki sem háborgatott bennünket, így nyugodtan tábort bontottunk – ez volt mindig reggelente az első utunk során. Fantasztikus, sziklás hegyvonulat nézett le ránk, de éjszaka mi „lementünk a térképről”, nem tudtuk, hol vagyunk. Egyetlen turistatérképünk „nem ide szólt”, az autóstérkép pedig nem is jelölte. Később megtudtuk, hogy az apró Lischiazze (öko)településnél, az olasz Juliai (Giulia)-Alpok Resia-völgybe futó Barman-völgyében voltunk.

A Musi-vonulat 1800 méter feletti csúcsai alatt néha felszállt egy-egy páragomolyag az erdőből. Közben felkerestük a völgy bővizű patakját és megmosakodtunk a mohos mészkősziklák zubogó vízben. Reggelizés közben elhatároztuk, hogy első túránkon a patakot fogjuk követni. Olykor a nap is kisütött – izgatottan vágtunk neki az ismeretlennek. Nemsokára letértünk az erdészeti műútról, és a patak mellett egy ösvényen folytattuk a kirándulást. Eleinte az egyre hangosabb zúgókra csodálkoztunk rá, aztán egy teljesen moha borította kőmező és ciklámenjei lettek érdekesebbek a számunkra. A kékes színű karsztvíz néhol szobányi görgetegeket került meg, s egy forduló után választás elé állított bennünket: vagy a meredek oldalban kapaszkodunk tovább vagy átkelünk a járhatóbb túloldalra. Az előbbit választottuk, de zsákutcába kerültünk – ellenben megpillantottuk az első nap nagy meglepetését, a Barman-vízesést. (Később egy tábláról olvashattuk, hogy 70 méter magasról zuhog le, s ez a környék legnagyobb látványossága!)

 

Vízesés a sziklafalból

Visszamásztunk és csúszós fatörzseken araszoltunk át a másik partra. Meglepetésünkre 100 méter múlva becsatlakoztunk a 703-as turistaútba. Mielőtt a vízeséshez indultunk volna, egy vízmű-házacskát vettünk észre – nyitott ajtóval. Belépve láthattuk, ahogyan két medencén át zubogott a víz – az ivóvízhálózat felé. Tovább sétálva egy információs tábla mögött egy barlangot is észrevettünk a sziklafalban.

A legalább négylépcsős Barman alatt már szurdokká szűkült a völgy. Mi magabiztosan közelítettünk a vízlépcsőkhöz a rézsűn kiépített keskeny betonrámpán… – amíg az el nem fogyott. Mert azt nem egészen arra találták ki: a karsztvíz kivezető csövét ágyazták bele. (Ez megerősített abban az elképzelésemben, hogy a vízesés egy karsztforrásból táplálkozik, s a víz egy részét eleve elvezetik a településekhez!) Eztán a patak mellett próbálkoztunk, de ügyességgel sem jutottunk közel a vízeséshez, így levettük a bakancsokat, mások pedig szandálban gázoltak át a Barman-patakon. Végre a zuhatag alatti tóhoz értünk, ahonnan még magasabbnak tűnt a sziklafal. Ha a nap melegen sütött volna, ideális lett volna egy kaland-fürdőzésre.

Döglött görgetegek erdeje

Lassan otthagytuk a tavat – néhányunk lassan, mivel mezítláb pipiskedtünk a sziklákon -, és visszamentünk a barlanghoz. Mire ketten utolsóként felmásztunk az üreghez a kőomladékon, a többieket már elnyelte a „grotta” ferde nyílása. Lámpánk sem volt, így néhány méter után inkább csak vártuk a többieket, akiknek – szerencsére – nemsokára már hallottuk a hangját.  Lámpáik fényénél mi is beljebb másztunk, de nyárias öltözékünkben máris kikívánkoztunk. Az üreg valószínűleg nem véletlenül található a karsztforrás közelében… Bandi kijelentette, hogy délután vissza fogunk jönni beöltözve, felszereléssel. Gondoltuk, hogy a 703-as turistaút csak Ischiazzéba vezethet, így azon indultunk vissza, de gyorsan megakadtunk: néhány száraz meder időszakos karsztforrásra utalt, de azokat követve nem találtunk semmi látványos üreget. Az erdő alját viszont hatalmas – néha pedig kolosszális méretű – görgetegek borították, komoly kőomlásokra utalva, a műútig pedig „mindössze” látványos karrmezők kísérték az utat. Egy másik irányból – érdekességképpen – egy száraz meder kanyargott oda: szintén nagy kőgörgetegekkel teli.

 

Elvisz a víz, ha nem vigyázol!

Autóinkhoz visszatérve egy remek táborhelyre költöztünk, ahol egy domb takarásában autóstul rejtve maradtunk – a csodálatos Rio Barman mellett. (Túlélő-italjainkat rögvest behűtöttük.) Még kora délután volt, így csak az ebéd, a pihenés és a sütkérezés kellemes órái után kezdtek készülődni a barlang felderítésére vállalkozók. Én ekkor még a fokozatosság elvét hirdetve nem csatlakoztam, sétára indultam. Az egyik túratársammal átsétáltam az ökofalun, és végül meg sem álltunk a Val Resia fővölgyig. Lischiazze alatt találkoztunk egy kisebb duzzasztógáttal, lentebb viszont többször ki volt téve a „vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. A karsztforrás ilyen meglepetéssel is tud szolgálni?

A Resia-völgyben egy szlovén népcsoport él, akik részben még a resia-nyelvjárást beszélik. A településtáblák is ezért kétnyelvűek. Az itt élők az elszigeteltség miatt archaikus formákat őriztek meg a nyelvükben, és fonetikájában is eltér a szlovéniai dialektusoktól. A Resia-völgyben élőket 2007 óta nyelvi közösségként is számon tartják – a kétnyelvű táblákat néhány évvel azelőtt tették ki. Az itt élőknek gazdag népi hagyományaik vannak, főleg a tánc és a zene terén, de sok meséjük is ismert.

Miután átkeltünk a hídon és megnéztük Resia-folyócska túloldalán a vízmű-épületeket, komótosan visszaballagtunk ismét három kilométert a táborba. A táborhely néptelen volt, így megkeményítettük a szívünket és lefürödtünk a patakban. Mintha erre vártak volna, megérkeztek a barlangászok, bár nem jártak sikerrel.

 

A zúgó hang még nem a hurrikán…

Kevesebb, mint fél órát töltöttek bent, a többi időt az előkészületek tették ki. Elmesélték, hogy beljebb kerülve két irányba mehettek tovább, de az egyikhez komolyabb kötélbeszerelés lett volna szükséges, a másik irányba pedig vészesen összetöredezett kőzeten kellett volna mászni – omlásveszélyben. Ebből az irányból erős vízzúgást is hallottak. Így inkább nem faggatták a barlangot.

Én utána olvasva megtudtam, hogy a Barman-karsztforrás környékén számos barlangot tartanak nyilván, amelyek valószínűleg összekapcsolódnak, s vizeik ebben a forrásban bukkannak a felszínre: ez a Musi-hegytömb legnagyobb karsztforrása. Vize a forrás előtt a 670 méter magasságban nyíló Barman-barlangból folyik át, amely egy szifontóban végződik és 740 méter hosszú. A karsztforrás felett – 870 méter magasságban – pedig a földalatti vízeséseitől hangos Hurrikán-barlang (Grotta dell’ Uragano) nyílik, amelynek szájából vízesés hullik alá tavaszi olvadáskor.

A szürkületben felállítottuk sátrainkat és mikor ismét felhősávok kúsztak a Musi-vonulat elé, összeültünk enni, főzni, beszélgetni, majd a szemerkélő eső elől bebújunk a sátrakba.

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (2. rész)

Száraz edzés és az első szurdoktúra

 

A reggeli borult ég ellenére jól indult a nap – Balázs azonnal alágyújtott kotyogósának… A csúcsokból alig láttunk itt-ott valamit, s a felhők később is csak részben szándékoztak feloszlani. Lassan készültünk fel a túrára – mintha csak napelemmel működtünk volna. Lógott az eső lába, így Bandi ötletére megpróbáltunk egy vízhatlan ponyvát kifeszíteni a csenevész fácskák közé, de olyan röhejesre sikerült, hogy a képzeletbeli zsűri elől elmenekültünk túrázni.

 

Mászótúra a kőfolyásban

Az előző nap látott kőgörgeteges patakmederbe készültünk, hátha barlanghoz, vagy forráshoz vezet minket. Bandi hátramaradt szerelni, mi pedig tíz perc múlva már egyensúly-érzékünket próbálgattuk a tömbökön – egy igazi „kőfolyáson”. Néhány perc múlva azonban a szemerkélés csendes esőbe csapott át. Épp kapóra jött egy ház nagyságú mészkőblokk, amely alatt jókora rés sötétlett, így hát alábújtunk. Nem volt túl kényelmes, de egy órát csak kibírtunk… Engem azért zavart az a gondolat, hogy a görgeteg alig két kövön támaszkodott…

Már ismét csak szemerkélt, hát tovább indultunk. Én nagyon élveztem az utat, mert ez az egyre nagyobb sziklatömbök miatt kész mászó túra volt: egy kreatív erőnléti edzés! A meredeken emelkedő völgyből ködbe burkolózó szirtekre esett a kilátás. Közben ismét esni kezdett, de mire felvettük az esőkabátokat, már el is állt, s ez többször is megismétlődött. Hangyákként izzadva mászkáltunk a nagy kockacukrok között, addig, hogy lassan én is unni kezdtem. Végre változott valami: csökkent a meredekség, a meder szélessége és a kövek nagysága. A mészkőtömbök felületén 230 millió éves, szív alakú ősmaradványok kalcit-metszeteit vettem észre. Óriás megalódusokét!

 

Kilátás – mint sovány vigasz

A „kőfolyás” viszont kettévált, mi pedig a bal oldalin botladoztunk tovább az erdő fái alatt. Ott, ahol már „valami bizonyosságot” vártunk, csak a 703-as turistautat kereszteztük. Türelmetlenül kaptattunk egyre feljebb, aztán egy olasz nyelvű tábla 20 perces utat jelzett „valahová”. Teketória nélkül nekivágtunk, de egy csepegő forrás, valamilyen vízgyűjtő betonmaradványa, majd egy épület alapfalai után csupán a nyílt hegyoldalba értünk ki. Az a kilátás volt nem éppen izgalmas kirándulásunk fénypontja: a környező párás hegyekre eső rálátásunkat a lábunknál viruló rózsaszín rododendronok, páfrányok és mohaszőnyegek színesítették. Mögöttünk-felettünk megmászásra végképp nem csábító, omlékony sziklavilág szökött az égbe. Nem sokkal arrébb átlábaltunk egy kis hegyomlás helyén is.

 

Legfeljebb terepmenetben…

Ennyi „kalandtalanság” után abban reménykedtünk, hogy az ösvény legalább a Barman-vízesés tetejéhez visz, de hiába! Az út ismét erdőbe vezetett, majd egy igen meredek, karros hegyoldalon lebotorkáltunk a tegnap látott kolosszális tömbök erdejébe. Csak Bandi volt velünk „elégedett”, mivel meg volt győződve róla, hogy még a túra elején visszafordulunk az eső elől. Így aztán ismét tábori életet éltünk, de aztán felmerült egy másod-program aznapra: Bandi még otthon kinézett ennek az erdészeti útnak egy további, magasabban futó szakaszán egy kápolnát. Nagyjából öt kilométer – egy kis séta. Ő a feleségével biciklivel jött volna utánunk – mi meg gyalog vágtunk neki. Az út a Barman-patak után olyan emelkedésbe fogott, hogy még nekünk sem volt könnyű! Le is mondtunk a kerékpárosokról, hiszen fizikai képtelenségnek tűnt a vállalkozás. Egy óra kilátástalan kaptató után én lemondtam a „szent helyről” – inkább vacsorára és zuhanyozásra szántam az időmet. Visszatérve kiderült, hogy a meredek úton Marika bukott a bicajjal – úgy adták fel. A többiek sem lettek sokkal gazdagabbak… Bezzeg nekem volt mire újjászületnem a patakban! Bár Bandi fellógatott a fára egy slaggal felszerelt zuhanyozó-hordót, egyszerűbbnek láttam elejétől végéig a karsztvízben lecsutakolnom magam.

 

Felgördültünk a térképre

Persze másnap – amikor már odébbállni készültünk – pompás napsütéssel indult a nap. Élveztük a meleget, s miközben a sátrakat is megszárítottuk – búcsút vettünk a Musi sziklás homlokzatától és a Barman kékes vizétől. A következő másfél óra a tényleges kikapcsolódásé volt, mivel Bandiék mikrobuszát igen körültekintően kellett megpakolni – biciklistül -, így kivártuk. Végre kigördültünk táborhelyünk fedezékéből és lekacskaringóztunk Ischiazzán át a Resia-völgybe. Csak István volt kicsit türelmetlen, mivel ő tartotta ölében három napi szemetünket, s végül beraktuk egy szelektív gyűjtőbe. Közben kiderült, hogy hol is voltunk/vagyunk, és szépen „megjelentünk” a térképen – a turistatérkép alján… Be kellett vásárolnunk, ezért az első településen, Resiuttában megálltunk. A városka eredetileg – fő útkereszteződésében látható falfestése után – bányásztelepülés lehetett, és a Resia-folyócska Fella-folyóba torkollásánál épült. 1976-ban a Friuli-földrengés rengeteg épületet romba döntött. Bár egyeseknek nem volt kenyere, itt is elkerülték figyelmüket a pék-termékek. Nagy örömünkre már a közelben tudhattuk első konkrét szurdokunkat, a Simon-patak völgyét. Alig néhány kilométer múlva már le is tértünk a gyorsforgalmi útról, és egy másfél sávos utacskán lavíroztunk a Fella felett, a sziklafal mellett. A Simon előtt egy kisebb völgy vízesése is felvillant előttünk, de a szűk út miatt nyilvánvalóan csak a Simon-völgynél álltunk meg.

 

Árokugrás, vízesésmászás, mártózás

Az idő már dél felé járt – a tűző Napot már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Éppen kanyoningosok értek a völgy szájához, s egyikük megszólított bennünket. A srác megörült magyar mivoltunknak és „szervusztokkal” is köszöntött bennünket. Próbát tettünk olasz, német, angol, magyar kooperációs nyelven, s megtudtuk, hogy az extrém sportolók merre mennek fel a völgy felső részeire. Mi viszont, ott, az első „kanyonunknál” csak abban tudtunk megegyezni, hogy elindulunk: ki kanyoninghoz neoprém ruhában, ki fürdőruciban, ki nyári túraöltözékben – gumicsizmával, szandállal, bakanccsal kiegészítve vegyesen. Gyorsan megtörtént a bemelegítés is, mivel többször is ide-oda át kellett ugrálni a Simon-on. Ösvény sem volt. Már a völgy összeszűkülésénél csodálatos fürdőmedencét kínált a völgy, de még korainak gondoltuk a fürdést. A bővizű patak kezdeti bevágódása bátorságpróbára hívott bennünket, mivel a víz alattunk egy mély csatornában habzott, és 4-5 méteres mélység felett kellett átugrani a túlpartra. Ezután a patak szeszélyesen surrogott a bal és jobb oldalon felváltva sziklafalai között, amelyek látványosan rétegzett mészkőből álltak. Közben mindenki ügyességéhez mérten választott „továbbjutási technikát” – gumicsizmára vagy mezítlábra váltott. Mindössze egy helyen volt – szinte – lehetetlen a száraz átlábalás, s töretlenül jutottunk az első nagy vízesésig. Nagy örömömre az rendhagyó módon három lépcsőben zubogott alá – a Rio Simon vastagpados mészkősziklába vágta be magát. Mindenki igyekezett megmászni zuhatagot, ami nekem – mezítláb – sem volt éppen leányálom, de feljutottunk a második lépcső feléig. Nem kockáztattunk tovább, mivel csúszós volt a meder.

 

„Hagyomány” születik…

Visszafelé azonban a csapat fele megmártózott az első medencében, egy kisebb zúgó után. Ha vadvízbe csobbanhat az ember, képes a hideget hamar megszokni..! Valószínűleg mindenkiben megfogalmazódott az, hogy ebből valamiféle hagyományt kell teremteni… Jó hangulatban, feldobva értünk vissza az autókhoz, de előtte még lesétáltunk a világoskék árnyalatú Fella-folyó mellé, amely az egyike azon alpesi folyóknak, amelyek mentén ezrek autóznak, de csak néhány ember jut odáig, hogy közelebbről is megnézze – a szurdokokkal együtt. Ennek örömére begyűjtöttünk 10-15 kiló kavicsot – emlékül – aztán az autóknál úgy döntöttünk, hogy estére a következő szurdoknál, a Rio Alba völgyének bejáratában keresünk táborhelyet.

Közben erősen beborult, mi pedig autóinkkal elindultunk a hegyoldalba szorított egy-másfél nyomtávú hegyi úton. A két völgy közötti 5 kilométeren érintettünk két apró falucskát és 3-4 izgalmas völgyszájat. Megannyi szurdok lehetősége! A zápor közben „leszakadt”, de bennünket csak a széle ért el, s az eső elvonulásával feltárult a széles völgytorokkal induló Alba-völgy.

Harsáczki György