Karancs őfelsége és egyéb salgói játszóterek…

Újabb sokhelyszínes-látnivalós, autós támogatású kirándulás adódott a tarka-mozaikos salgói mesevidéken. Rövid előzetes a programból:

A folyton változó kilátás legtöbbünket a kilátóban tartott...

1. Zagyvarónai salakkúp: szemerkélő eső, köd, középmély salak-mocsok – de a csapat derűs

2. Kishartyáni Kő-oldal: párás levegő, bokán felüli agyagos trutymó – a csapat kifejezetten vidáman hág a remetelyuk fokára

3. Baglyaskő-„vulkánembrió”, és várrom: száraz idő, kerekképű-Nap-áldással, sáros átfolyások – a csapat állja a sarat, átkot szór a kerítésre

4. Salgó-vár, Bocsorkány-kő: nyakig pára, köd előttem-köd utánam, darabos bazalt a jó bokatörésért, bokáig kívánkozó cuppogós pácsó a’la Blair Witch – a csapat derűs, hetyeg, de zilált

5. Karancs: száraz idő, majd szellemjárta, erdei köd, feljebb kamcsatkai tajga, fennt Novaja Zelmja-arcpritós fuvallatok, homokos beach-tapicskó, majd taknyos szürke erdőtalaj, pergő tundra-humusz – a csapat megrendül, de kész önként hanyatt-homlok…

Irány a Karancs! – ez parancs!

„Hol hegyben áll a salak” – igazít útba egy alak,

A kishartyáni Kő-oldalon, röhögünk a jó bordalon,

Baglyas-kőn zárt vizitor center, a színe mégis komplementer,

Csak az menjen Salgó-várra, bokatörés van az árba’,

De a Karancs sem piskóta, lakkolit ő évek óta –

a turistát jól megszívatja, ki magát mászni ragadtatja…

Kilátás a Remete-lyukból (Kishartyán)

A vadludak, a porhanyókő és… az a szálloda

Ahogy a Kisdobos újság – meglehetősen gyenge – Jenci képregényeinek elején olvashattuk: „Jenci vagyok, velem mindig történik valami…” Hát velem is, de főleg akkor, ha nem egyedül vagyok, így az még nagyobb durranás, mert megoszthatom. Legutóbb Várpalotán… Kiszálltunk a kocsiból, s már eltelt 10 másodperc a várpalotai flaszteren, és megszólított bennünket a Gondolatszobrász, Majoros Árpád, és egy rövid beszélgetés alatt a várpalotai várról szóló versét is elszavalta. Ez jó indulás volt!

– Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel!

V-alakzat – tömeges berepülés

Az élmény most is hasonlóan vert fejbe bennünket. Félreálltuk a Kastély tér egyik parkolójában – a tatai Esterházy-kastély közelében – és kiszálltunk. Már félig „másállapotban” voltunk a csodálatos idő miatt – én, személy szerint egyenesen elbódultam az aranysárgára gyúlt falevelek látványától… Majd távoli libagágogást hallottunk. – Nyih-nyih-nyih-nyih – ahogy a vonuló vadludak társalognak csillogó, optimista szemekkel! Felkaptam a fejem, és a mélykék égen gyorsan megtaláltam a kettős V-alakban felfejlődött liba-társaságot. – Nézd, ott! – mutattam izgatottan utitársamnak. – Az semmi, nézd ott, mennyien jönnek! – válaszolt szinte kiabálva.

Kicsit már hunyorítanom kellett, de láthattam, hogy szinte hullámokban közeledtek a szárnyasok. Szabályaik szerint való vonalszerű alakzataik innen hullámzó, szaggatott vonalaknak tűntek. Mint egy nagyon virtuóz kotta krixkraxa, amin a komponista extázisában már nem figyelte az öt vonalat…

Épp, hogy programot válthattam, kapkodva előrántott gépemen és fényt mértem, már a fejünk felett szálltak – kíméletlenül..! (Nem repültek magasan – a tó, ahová leszállni készültek, már közel volt.) Elkezdtem „szórni” a képeket, mint egy kisorosz a sorozatvetővel… Tak-tak-tak-tak! Olyan izgatott voltam, hogy közben rájuk is közelítettem és mozgattam is a gépet! Akár elronthattam volna a felvételek felét… Tak-tak-tak-tak! S már utánuk is kellett fordulni – kikerülni az arany lombok néhány ágát, néha belekomponálni egy-egy tetőt és kikerülhetetlen lámpatestet…

Az oktatás útján – hegynek felfelé

A kötelékek pedig haladtak… Úgy felizgatott az ludak áradása, hogy kóvályogva elindultam az Angol-park kapuja felé. – Hát nem a Kálváriára akartál menni? – útitársam. Valóban a Kálvária-hegyet tűztem ki célul, hogy ránézzünk a tóra, ha lehet. Arra indultunk.

A Tanoda tér nevű utcán sétáltunk felfelé boldogan… Jó lehet itt lakni – gondoltam –, és milyen kedves kis, takaros házacskák vannak itt. Elértük a volt piarista rendházat, amely az államosítás után kollégium volt. A rendet Esterházy Ferenc hívta 1765-ben Tatára. A még magasabb fekvő gimnázium „ünnepélyes” épületét most láttam először közelről… A tataiak már a 19. század végén szorgalmazták nyolcosztályos főgimnáziumukat, s végül 1912-ben átadták az oktatásnak.

Ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor a Porhanyóbánya udvara volt

A gimnázium épülete mellett sietve megkerültük az Uránia Csillagvizsgálót, amely meglehetősen elhagyatva áll kis telkén. Az 1973-ban megnyitott különleges intézmény 356 ezer forintba került – akkor. Ma a TIT kezelésében van, a világháló hírei szerint folyamatosan látogatják.

A védett terület tábláját megpillantva elvetettük a kálvária felkeresését és a tó felé kezdtünk ereszkedni az ösvényen. Innen tűnt fel a gimnázium melletti kb. nyolc méteres sziklaletörés, ahol én mintha már jártam volna… Egri szomszédunk, Gábor bácsi 1984 körül az első közös tatai nyaralás alkalmával vezetett ide bennünket, szomszéd gyerekeket. Egy ősemberbarlangnak nevezett üreget is mutatott, ahová ő gyerekként rendszeresen bemászott. Lám, megvan!

A Tamás-szikla a csigalépcsővel…

A travertino gazdag trezorja…

Az a térszín, ahol az iskola tornapályáját kialakították, egykor bányaudvar volt. A Porhanyóbányáé. Ez a furcsa név egy érdekes kőzetet takar, mégpedig az édesvízi mészkövet. Travertino, mésztufa, darázskő – itt porhanyókő. Sok száz éven át bányászták kézi eszközökkel. Meleg vizű források vizéből rakódott le tekintélyes vastagságban, magába zárva mindenféle növényi részeket – nádszárat, csigahéjat, mohatelepet, csontokat. Egykor a gimnázium udvarán is nyílt egy kisebb barlang, amelyben csigalépcsőn lehetett aláereszkedni a mésztufa-kőzet belsejébe, de sajnos betömték…

Az itteni porhanyókő kimagasló mennyiségű régészeti és paleobotanikai leletanyaggal lepte meg a régészeket. Hárman is kutatták: Kormos Tivadar, Vérles László és végül T. Dobosi Viola az ezredfordulón.

A mindenhol feltűnő R. Townson világutazót 1793-ban itt azzal fogadták, hogy nemrég 8-9 láb (2,5-3 méteres) hosszúságú mamutagyarakat ástak ki. Később is felröppentek „mamutfogak” hírei.

Amikor 1909-ben kőfejtés közben nagy emlősállatok csontjaira akadtak, a hírre Kormos Tivadar Tatára utazott. A bányában azt figyelte meg, hogy a mésztufa-rétegek között egy vékony, laza, homokos rétek ékelődik, amely tűzkőszilánkokban, égett csontdarabokban és faszéndarabkákban gazdag. Az ezek feletti mésztufa-rétegekben vannak a csontok. 1910 tavaszán két hónapos feltárás „A tatai őskőkori telep” munkáját eredményezte. Megfigyelése szerint a jégkorszak idején a hőforrások egy időre szüneteltek itt, s a kellemes, füves helyen az ősember tanyára lelt – a sok tűzkőszilánk primitív eszközeinek gyártásakor keletkezett. Mivel ezekkel a kis eszközökkel az időszak nagy vadjait el nem ejthette, csapdába csalta őket. A csontanyag fiatal állatoktól származik – csapdába inkább a fiatal, tapasztalatlanabb példányok szoktak esni. A kisebb barlang csak biztonságosabbá tette egykor a mamutvadász-telepet, amely 33 ezer és 100 ezer éves lehet – a neandervölgyiek időszakából. Amikor a források ismét aktivizálódtak, az ősember máshová telepedett, a mésztufa pedig a tanyájára rakódott… Ez a feltárt élőhely az egész világon egyedülálló.

1958-ban Vértes László látott neki a porhanyóbánya feltárásának. A helyszínre érve találkozott Skoflek Istvánnal, a gimnázium fiatal biológiatanárával, akit elsőre leöcskösözött volna… Skoflek levéllenyomatokat akart gyűjteni a bányában, de rálelt a Kormos-féle lelőhelyre. Vértessel együtt aztán vagy 2000 eszközt gyűjtöttek össze. A legkülönösebb lelet azonban egy csontlap, amelyet egy felnőtt mamut fogból kerekítettek-csiszoltak oválisra.

A Tamás-szikla

Egy szikla már külön életet él…

Ezt a történet még az angolpark fáira is felfutó borostyán fátyolozta el előlünk. A tópartra érve élveztük a nagy teret, a csodás napsütést és azonnal a száraz mederbe is beléptünk. Szerencsére csak 15 óra és reggel 9 között tilos… Némi bóklászás után kimásztunk a sétányra – a „vadak” nyugodtan ringtak a tó közepén.

A vár felé sétálva egy falépcsőn felléptünk a gimnázium alatti kis rétre. A vízszintes, kis focipálya túloldalát már erdő zárta, a fák előtt viszont egy robusztus „vándorkő” feküdt. A fél ház nagyságú tömböt első pillantásra – majdnem függőleges oldalai miatt – épületromnak véltem. Majd ezután néhány másodperccel beugrott: a szomszéd srácok ezt is megmutatták 1984 körül, mint tuti másznivalót..! Micsoda különlegességként éltük meg tizenévesen – nemcsak a hozzáerősített vas-csigalépcsőn másztuk meg! Szóval ez egy leszakadt kőzetblokk – itt, a kőzettömegtől öt méterre lezuttyanva. A Tamás-, Ördög-, vagy Halál-szikla olyan, mint egy vándorkő (mégsem az), amelyen az ősi népek varázslói végeztek áldozati szertartásokat. Egy tökéletes boulder-kő, amit elkezdett „behálózni” a borostyán.

A terület, ahová a szállodát tervezik…

Alig tudtam elválni a sziklatömbtől. A parti fák és a tó víztükre tényleg valóságos tükörfelületet alkotott. Szemben a régi vízi vágóhíd csúcsos tetőzetétől, a Gyári-, és a Czégényi-malomon át, a Gerecse fátyolos, erdővel borított lankás vonulataiig vezethettem végig a tekintetem. Néha egy-egy vadlúd-különítmény repült be a tó fölé.

A pénz sötét árnyéka

De az Öreg-tó nem magától értetődő módon vált célpontunkká. Az idén (2020-ban) vágott arcul minden Tatát szerető embert az a hír, hogy luxushotelt kívánnak építeni közvetlenül az Öreg-tó partjára. A 23 ezres város polgármestere éppen a járvány hatására hozott jogrenddel élve egymaga döntött arról, hogy a beruházást „kiemelt fejlesztési helyszínként” kezeli.

A tiltakozó tataiak és nem tataiakat képviselve július 11-én tiltakozó demonstrációt szervezett az Avalon Stop! Tata nevű civil csoport. Azóta az építtető cég is kampányol.

Miért tiltakoznak az emberek a szálloda ellen? Leginkább amiatt, mert a szálloda veszélyt jelent az itt megpihenő tízezernyi vadmadár, vadlúd nyugalmára – mint védett madárélőhelyükre. A tó 1989 óta Ramsari-terület és a Natura 2000-program része – 40 éve védett, közkedvelt hely. A parti erdős terület is védett, s jelenleg autóút sem visz át rajta, s egy nagy építkezéshez temérdek dolgot kellene odajuttatni… Tata a Vadlúd Sokadalmat veszélyezteti – az élőhelyekkel együtt. Ne feledjük: a Balatonnál és a Fertő-tó partján ugyanilyen erőszakos „fejlesztések” folynak! Az ottlakók, a civilek ott sem számítanak…

A másik az évszázados városkép megbontása. A szálloda 120 szobás lenne, és legmagasabb pontja legfeljebb 19 méterrel nyúlna a tó szintje fölé. A tataiak tiltakozására állítólag készek tervet módosítani – megnövelt zöld felülettel, tájba simulással –, de a helyhez ragaszkodnak. Azt is ígérik, hogy a keskeny terület ellenére a tó utána is körüljárható marad.

Hol az a hely? Nagyjából a gimnázium és a piarista rendház tömbje alatt, az Esterházy lovarda telkén és a szomszédoson. Az egyik telken eredetileg 2%-os, a másikon 40%-os a beépíthetőség mértéke. (Vagy csak volt?) A ma is álló Esterházy-istállókból alakítanák ki az éttermet.

Sirályok, kárókatonák…

Egymillió szárnycsapás – egycsapásra

A terv ismerete nélkül is pont ezt a területet jártuk be. Éppen a sétány mellett hatalmas copf kővázát nézegettem (amely egykor a Fellner-templomról zuhant le), amikor zsongás támadt a tó közepén. Egy jelre több száz madár emelkedett fel a vízről, és bonyolult díszköröket tettek a többiek felett, de idővel aztán minden egyes madár kilépett a kötelékből és önálló hurkokat, köröket lejtettek. Mintha hangyabolyt láttunk volna az égen… Különleges látvány ez a sok vadlúd, amelyek novembertől márciusig telelésük ideje alatt naponta felpezsdítik a tómedret.

A várfalak tövében a sirályok keveredtek össze a kárókatonákkal. Valószínűleg a zsákmányért. Aztán mindannyian egyszerre szétrebbentek – inkább csak a vízfelszínen siklottak: fehér és fekete. Majd lassan ismét koncentrálódnak a falaknál azért a vonzó valami miatt… A tollasokat a keleti oldalról is szemügyre vettük. Nem kellett sokáig várni a zsibongásra, amely több száz madár áramló „mutatványát” jelenti – egy csapásra… és egy ideig olyan a kuszaság, mint egy bezsongott szúnyogcsapaté. Mivel messziről néztük…

A tavat félig körbeveszi a város, de a madarak mégis kitartanak pihenőhelyük mellett. De félő, ha nő a zaj, csökkenhet a számuk. Miért ne lehetne „tapintatos” korunkban odafigyelni a természet „igényeire”, amely ráadásul megajándékoz minket..? Néhány éve a parton hosszú szakaszon felszámolták a természetes öntisztulást gátló betonozást. Ez nagy előrelépés! Nem adjuk, nem adhatjuk ezt a csodálatos helyet!

Harsáczki György

Malom, ahol „alapfokú molnár-képzést” kaptunk

Visszatérés a Szent Miklós malomhoz

– Egy nyeregtetős épületet kell keresni… aminek a fara a patak felé néz. Nem emlékszem, hogy körülötte házak lennének, vidéki a környezet… – magyaráztam vezetés közben útitársamnak, mit is keresünk itt Mohács felé tartva, Somberek után. Éppen lezúdultunk a Csele völgyébe s a patakot keresztezve tartottam a sávot.

A mészégetőkemence

– Nézd már, egy huta, vagy micsoda..! Ezt meg kell néznem, hol álljak meg..? – és szerencsémre, azon az oldalon egész jó parkolóhely adódott. Valami gyanús volt, kiszálltam. A mészégető – mert az volt – a keresett Szent Miklós malomhoz vezetett minket, mivel mellette állt… – Hát itt vagyunk! (Már ki is kukucskált valaki a házból.) Egy kicsit nagyobb és szebb épület (kész tájház!) fara nézett a völgytalp irányába, mint amit vártam, de a ruhaszárító állvány mögött látható, falhoz támasztott malomkövek már meggyőztek arról, hogy jó helyen járunk.

Nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, beléptünk a kapun. Ekkor még nem is voltam azzal tisztában, hogy a népies ház hívogató tornác-boltívei csak néhány éve épültek – annyira eltalálták a formákat… (Kiderült, hogy ilyen volt az eredeti.) Az udvar végében egy kisebb csoport üldögélt asztaloknál egy fészerszerű épület alatt – nem tudtuk, hogy zavarunk-e.

Mondhatom, 11 éve érett már ez a látogatás. 2009 szeptemberében úgy döntöttünk, hogy az akkor még „működő” Fókuszban-rovatunk keretében a vízimalmokra koncentrálunk és minél több szerzőnk igyekszik bekapcsolódni. Témát keresve a világhálón találkoztam ezzel a Mohács környéki vízimalommal, amelyet a mohácsi Mohácsi Bugarszki Norbert kezdeményezése és munkája mentett meg a teljes pusztulástól. Akkor fel is hívtam Bugarszki urat, és felajánlottam neki, hogy írjon a mentőakcióról és mi megjelentetjük – mindenki jól jár. És ez ilyen módon teljesült is, így tudósíthattunk Baranya megye egy újabb ipari műemlékéről. Az azóta eltelt 11 év alatt egy egész udvar kerekedett ki a malom mellé, és még az is tovább gazdagodik… Azt biztosan tudtam a patakmalom.hu weboldalról, hogy már taposómalmot is építettek a telekre, s az kifejezetten ritkaság…

-Megnéznék a malmot? – jött elénk Zorka, a malmot felújító és kezelő Bugarszki család háziasszonya.

-Amit csak lehet. Mindenre kíváncsiak vagyunk! – vallottam be „töredelmesen”. Majd hozzátettem a 2009-es előzményeket, közös cikkünket Norberttel, illetve, hogy, jeleztük látogatásunkat.

Zorka azonnal elcsípte lányát, Barbarát: – Kezd csak el Barbi, ez egy jó feladat neked! – És a lány belekezdett.

A történet szerint édesapja már huszonévesen műemlékmentővé vált, s abban nem volt „kispályás”! 1997 körül felfigyelt a közeli Majson dűledező szerb ortodox templomra, amely megállíthatatlanul haladt a megsemmisülés felé. Először a betört ablakokat, majd a toronysisakot, a tetőt hozatta helyre, 2003-ban pedig a boltozatos mennyezet továbbrepedését akadályozta meg. A költségeket többnyire az ortodox egyház és a műemléki felügyelőség állták.

A felújított templom jóformán „családi templom” lett, amelynek előkerült kereszteltek anyakönyvébe közvetlenül az 1932-ben írt, töltőtollas bejegyzések után újszülött lánya, Barbara neve került golyóstollal. 2000-ben a római katolikus Norbert is áttért az ortodox hitre, s ezzel létrejött – újra – az egyszemélyes hitközség. Egy ideje a 220 éves falfestmények, ikonok, bútorok felújítását latolgatja…

A taposómalom robosztus tengelye

Később Norbert a Csele-patak völgyében fekvő malomépületre is felfigyelt, amely az 1980-as években még berendezéseivel együtt volt látható. Az „áldásos” rendszerváltás körülményei aztán majdnem pontot tettek a végére. Gyűjtők és fémtolvajok vittek, amit tudtak, lassan összedőltek a környező épületek (istálló, molnárlakás), s 2007-re egy kifosztott, berogyott tetőszerkezetű, statikailag kritikus állapotban lévő épületről dönthetett az apa: Meg lehet-e menteni, vagy sem? A kihívott statikus megnézte majd két nap gondolkodás után óvatosan azt mondta: „Norbi, vedd meg, ez neked való!” És belekezdtek.

A történetben itt volt egy csodálatos fordulat. Miután a család és közeli segítőik a tél előtt ideiglenes tetőt tettek a romokra, jelentkezett valaki a közelből, hogy egy épületnyi „régivágású” cserepet tud felajánlani bontásból a malomra – ingyen! Aztán jöttek a szomszédok, és az erre haladók: „- Láttuk, hogy történik valami a malommal. Örülünk neki és szívesen segítenénk, hogy fennmaradjon..!” – és hasonló emberek toppantak be az udvarra. Ez a csodálatos! De a megvásárlás, felújítás nagy döntését, annak kell meghoznia, akinek a nyakába veszi az egészet! És ez megtörtént. Segíts magadon – az Isten is megsegít!

A 2008-ban építészetileg helyreállított malomba azonban életet kellett lehelni”! A gyergyószentmiklósi malomépítők is úgy kezdtek bele a fa-szakmunkákba, hogy még nem volt rávaló, de lett! A működő kőjárat a Mohácsi Városszépítő- és Városvédő Egyesület segítségével lett finanszírozva. Barbara „malomsztorija” bővelkedett meghökkentő részletekben. Ő mondhatni beleszületett a malmok világába (ahogy testvére is), s nem ám egy vontatott, bemagolt előadást hallgattunk, hanem egy érdekes történetet. Talán az „előzmények” miatt kaptunk jókora adagot belőle, de le is ültünk hozzá a malomkerekek közé. Felettük egy molinón a romos állapotot láthattuk.

Nemsokára egy házaspár érkezett malomnézőbe – Barbi öt percet hagyott, hogy felvegyék a „pörgést” és átsétálva az udvaron, a lábaspajtához vezetett bennünket. Nem más fogadott itt bennünket, mint az Európában is egyedülálló taposómalom!

A taposómalmot ki lehet próbálni!

A taposómalmok ugyan már az ókorban is épültek, napjainkra már nem is lehet találni ilyen szerkezetet. Vízkiemelésre használtak ilyeneket, darut működtettek vele, Münchenben a Dóm harangjait lehet „taposómalommal” megkongatni.

Az álló kerék jócskán a járószint alá is leért, és fölénk is magasodott! Hat méter átmérőjű – így fért el benne-rajta a „taposó”! A komoly betonalapokra épített csodálatos szerkezetet pedig ismét a gyergyószentmiklósi csapat ácsolta, de Bugarszki úr négy évi kutatómunkája is kellett hozzá. …és teljes kiőrlésű lisztet őrölhetünk vele – malomkővel. Ember számára igen fárasztó, így börtönökben is alkalmazták ezeket – kipróbálhatjuk magunkat, mintha középkori börtönben sanyargatnának malomhajtással! Barbara kiengedte a vaskarral a rögzítést és hárman is kipróbáltuk a zajos fa-gépet. Hatalmas élmény volt alkatrésznek-motornak lenni 1-2 percig, de gyorsan el lehet szédülni a mozgó, emelkedő felületen! Sétálva a kerék négyet fordul percenként, ami 160-szor fordul. Bizony nagyon fáradtságos módja ez a teljes kiőrlésnek, hiszen többször kell megőrölni a szemeket, míg lisztté nem válik… Gondoljunk csak bele, milyen pontosan készültek fa-fogaskerekek, amelyek hibátlanul kapcsolódnak egymásba!

A tető alatt forgó vízikerék

A tavaszi áldatlan időszakban építették a már említett fészert, ahol padok és asztalok állnak, s a végében nagy tűzhely pöffeszkedik – a mohácsi sokacbab elkészítéséhez, illetve szabadtéri csoportos tevékenységekhez. Egy öreg cirmos őrizte.

A malom kerékházába sétáltunk le az udvar eggyel lentebbi szintjére. A kerékházban a vízikerék az épületben van, s így jobban védve van az időjárástól. Sajnos a malomcsatorna 1978-ban le lett fűzve a patakról, így vízellátása nem biztosított. A malomcsatornába szivattyúval tudnak csak vizet pumpálni. A víz elindult és néhány másodperc múlva be is lendült a 250 cm átmérőjű kerék. A következő beforgásra már én is letipegtem a kerék mellé, néhány jó kép készítéséhez.

A malomcsatorna és a kerékház boltíve

A malom 1930–2007-ig Heréb család tulajdonában állt. 1902-ig három kerékkel – három kőpárral – rendelkezett, de a malom-modernizálások ide is begyűrűztek. Az üzemet egytengelyesre alakították, ellenben két vízikereket szereltek a tengelyre. Ezek a szárazházba benyúló főtengelyről „transzmissziós” tengelyeket hajtottak meg, amelyekről aztán szíjhajtással különböző gépeket mozgattathatott a molnár. Heréb úr igyekezett fejleszteni a malmát, így gabona- és őrleményszállítást végző serleges felvonó, valamint koptató, tisztító gépek kaptak helyet az üzemben.

A szomszédos ajtó a szárazházba vezetett, ahol a 6 méteres csertölgy gerendely a bélkereket hozza mozgásba, amelynek 70 gyertyán fa-foga van (ezt jó kihangsúlyozni)! Erre merőleges a szálvas, amelyen egy hétküllős orsó van, s a bélkerék ezt tízszeresére felgyorsítja. A fenti helységben így a szálvas már 120-as sebességet ad a malomkőnek! A morgó bélkereket egy hatalmas szőlőprés „ellenőrzi”, amelyen 1810-es sváb felirat silabizálható ki, de más egyéb szőlőfeldolgozó eszköz is jól érzi ott magát… Az egyik sarokban egy papírmerítő műhely is működik – ha jelentkező gyerekek készek a papírkészítés ősi technikáját megismerni.

“Itt öntünk fel a garatra!” – Norbert részletesen bemutatta a kőjáratot

A második szinten találkozhattunk a malom legpompásabb kiállítóterével, amely a malomtér. Itt forog a malomkő is, amely kiemelő daruval is rendelkezik. A kiemelt kőjárat kifejezetten jót tesz a bemutatásának is.

Norbert tűnt fel az ajtóban. -Elmehetnék ebédelni? – szólt Barbi. – Menj, átveszem!

Az intézmény lelkét a felújítás motorja, Norbert kellett, hogy bemutassa – így volt kerek a történet! Nemcsak a Szent Miklós malomról tud mindent, de szerintem az összes malomról. A kőjáraton helyet foglalva, bennünket is bevonva tudtunk meg tőle olyan érdekességeket, hogy honnan való a „felönt a garatra”, „lecseng” valami, vagy „kő kövön nem marad” kifejezések. Megtudtuk, mit tettek a molnárok, ha elkopott a kő, és miért fontos a súlya, miért változtatták a kövek közötti távolságot, hol „terem” a legjobb malomkő itthon (persze, hogy a Megyer-hegyen) és milyen megkülönböztető jelzésekkel látták el a gazdák a saját zsákjaikat. A pódiumon különböző dara-féléket, lisztet láthattunk, kőféléket, és a malomkő érdesítésének eszközeit, s közben Norbert kiemelte a malomkövet a daruval.

A tágas helység 14 méteres gerendája alatt zsákgyűjteményt, mozsarakat, egy 1916-os Ganz hengerszéket, egy kis asztalos műhelyt és használható(!) kézimalmokat vehettünk szemügyre. Éppen az egyik kézimalmot mustrálgattam, amikor Norbert odalépett és rutinos mozdulatokkal jól megtekerte – fél marék dara pergett a tálba…

A malmot őrző “párduc”

Az már csak hab a tortán, hogy a nagy szitapadlás 50 főig akár előadásokra, vetítésekre is használható… És ott van a mészégető kemence, ahonnan indultunk. Az 1920-as építményt ide telepítették át – hogy megmenekülhessen. Itt minden megmenekül!

Harsáczki György

Magyarország 365 fotópályázat – 2020

A kiírás szerint 2020. október 18. éjfélig lehetett feltölteni fotókat, amelyet én készpénznek vettem, de 22 óra után nem sikerült fotót feltöltenem – vagy technikai hibából, vagy a hozzá nem értésem miatt. Így itt osztom meg, miket szántam volna a fotópályázatra. Igyekeztem rendhagyó felvételeket választani, de inkább sorozatokban láttam képeim erősségét.

  1. Áprilisban a kanadai nyárfa tavaszi havazása – a közhiedelemmel ellentétben – csak véletlenszerűen okoz allergiás rohamot, mivel a szálló szösz már a termés, így nem lehet pollen. A repítőszőrökre véletlenül ráragadhat más növény pollenje, de az orrba jutva irritálhatja a nyálkahártyát. (Az indokolatlan átkozódás helyet mondjuk szépen: Egészségedre!!!)

A Szigetszentmiklósi Úszóláp tanösvényét a szárazulatokat összekötő, kiemelt fahidakon járhatjuk be, s itt gyűlt össze a nyárfák játékos „szösze” a gyermekláncfüveknek megágyazva…

Dunna alatt alszik a rét…

2. A Hegyes-kő a Gerecse észak-keleti felének méltatlanul nem ismert hegye. A közeli Annavölgyből közelítve meghökkentően meredeken áll a sziklás csúcs, amelyről teljes körpanoráma tárul fel. Az ébredő természet sokféle faktúrában mutatja meg élénk zöldjét – a fekete fenyőtől a friss vetésig.

Zöld a cél…

3. A Haláp a Tapolcai-medence tanúhegyei közül a legészakibb, a legalacsonyabb és egyben a legjobban elbányászott tagja. Az 1900-as évek elejétől kezdődő és egyre fokozódó kőbányászat az 1980-as évek végéig tartott. A bánya a bazaltkő-igény jelentős csökkenése és a természetvédelmi törekvések következtében zárt be. A bányaművelés felemésztette a bazaltsapka jelentős részét (95%-át!) és a megmaradt bazalt a hatalmas bányaudvart peremén látható csöves, 5-6 szögletű átmérőjű szerkezettel. A 358 méteres hegyről esik a legjobb kilátás a többi – délre eső – tanúhegyre.

2019-ben végre egy 3 kilométeres, 10 állomásos tanösvényt alakítottak ki a Halápon. A hegycsúcs maradékán kilátópontra mászhatunk fel. A sziklaszirt tövében érdekes sziklaszobrokat találunk.

Külalak és szerkezet

4. Aki a Tapolcai-medence szélén fekvő Hajagos oldalában házi – kisbirtokos – szőlő- és bortermelésbe fog, fel kell vennie a harcot a magántulajdont nem ismerő, szabadelvű vadállatokkal, és korszerű termelőeszközöket is csatarendbe kell állítania. Sajnos sok, a nagyszülőktől megörökölt hordó és egyéb eszköz tönkrement, mivel jó ideje nem használták… A küzdelem tart – a kis mennyiségű bor – finom.

Hajagosi szőlős

5. A Keleti-Gerecsében Sárisáp felett magasodó 286 méteres Kőszikla-hegy hófehér dachsteini mészköve egyenesen életre kelti a koratavasz finom színeit. A Gerecse keleti és déli része lágy dombvidék hatását kelti – attól eltekintve, hogy a kisigényű haszonnövények termesztésére használt lapos dombhátak között meglepetésszerűen apró, sziklás rögök emelkednek ki.

Lerágott csont…

6. Dunabogdányban találjuk a Dunakanyar egyik legjobb hangulatú szabadstrandját, amely a település szívében van és családias infrastruktúra is tartozik hozzá. Egy nívós étterem és egy árnyas, bohém söröző is „gondoskodik” a fürdőzők éhéről, szomjáról. Július vége felé a strandot, – s vele együtt a focipályát – félméteres víz borította. A srácok talán a kenuval jöttek, s érdekesebb volt focikapura felmászni, mint kikötni…

Vízigótok…

7. Az idén adták át a mászóknak Magyarország negyedik via ferratáját – vagy vasalt útját. Az 1907-ben felhagyott malomkőbányászat után a függőleges falakkal körülvett, hegytető közeli, bányagödröt feltöltötte a csapadékvíz, a tengerszemként emlegetett bányató lassan közkedvelt turistacélpont lett. A mászóknak biztosításul szolgáló drótkötelekből – többek felháborodása miatt – vissza kellett bontani, de a kiépítés miatt kitisztított tavacska és a rendezett környezet mindenkinek tetszik. Az utak az ABC betűivel jelzett skálán C, D, E nehézségűek. A mászóutak sajátos hangulatát a víztükör csillogása, a víz feletti mászás adja.

Káprázat

8. Nem csoda, hogy a 7,2 kilométer kerületű, tatai Öreg-tó sokak kedvence. A Zsigmond-kori gótikus várkastély, a Fellner-templom, a patinás gimnázium, malmok, part menti parkok, kis erdők veszik körül, mindig van látnivaló. Nem is gondolnák, hogy nem természetes, hanem az Által-ér duzzasztott tava, amelynek első völgyzárógátját még a rómaiak építették, majd 1740 körül formálták mai alakúra. A keleti oldal jellegzetes fái mögött a Fellner Jakab tervezte templom és a barokk Eötvös József Gimnázium és Kollégium látható. Nemrég Tata lakosainak tiltakozása ellenére a város vezetése engedélyt adott a tervezett luxusszálló felépítésére a tó nyugodt partjára…

Kiegyensúlyozott nyugalom…

9. A váci piarista Szent Anna templom fehér színe miatt is fotogénebb – alkonyatkor szinte világítva néz farkasszemet a lemenő nappal. Az előtte álló feltűnően gazdagon díszített Szentháromság oszlop 1755-ben készült, egy pestisjárvány után, és Vác egykori halpiacán állt. Xavéri Szent Ferenc és Szent Lajos szobra külön talapzaton áll, volutás sarkain Szent Vendel, Szent Sebestyén és Szent Konstantin, felettük Szűz Mária, Borromei Szent Károly, Nepomuki Szent János és Szent Flórián szobra áll. Az időjárás romboló hatásai miatt száz évvel ezelőtt egyes részleteket újra kellett faragni, de ezt megelőzendő a szobrokat a téli időszakra beburkolják, hogy legalább a fagytól védjék őket.

Elrabolva II.

10. A Bicskétől néhány kilométerre fekvő elvadult terület egykor Nagy Károly csillagász birtoka volt, amelyet Batthyány Kázmér adományozott neki, hogy ott Csillagvizsgálót építsen és kutatásokat folytasson. A területen már állt a Hegyikastély nevű vadászlak, amelyet a csillagász-matematikus birtokba vehetett, ám a második világháború után megsemmisült. A háromszintes Csillagdához többszintes épület is tartozott, amelyben passzázsműszereket és egyéb fejtett műszereket tárolhattak. A második világháborúig minden szép állapotban maradt fenn, habár jó ideje nem használták már rendeltetésszerűen. 1945-ben a frontvonalba esett, így lerombolódott.

Nagy Károly maga és fivére számára Pollack Mihály tervei szerint építtetett Mauzóleumot. Az építkezés az 1848-49-es szabadságharcig nem fejeződött be, azt már a 20. században fejezték be. Az 1980-as években tűz pusztította, illetve katonák hordták szét az egyik szárny köveit. Azután felújították a nemes anyagokból épített falakat, de elszigeteltsége, elhagyatottsága miatt kérdéses a fennmaradása.

Pollack porlik

A munka, amelyre a történelmi hűséghez szükség volt…

Beszélgetés Soós Estherrel a Királyi Lovardán végzett szobrász-munkájáról – a Nemzeti Hauszmann Program keretében újjáépített épületek átadása előtt

Az újjáépített Lovarda 2020 júliusának elején
Az újjáépített Lovarda 2020 júliusának elején

Közel öt dolgos év elteltével végre átadás-közeli állapotba került Királyi Lovarda, a Főőrség épülete és a Stöckl-lépcső, amelyek egykor, Ferenc József magyar király döntése után, a századfordulón épültek, de a második világégés során megsérültek, az új kommunista-szocialista rendszer pedig eltüntette azokat. Nem szabad elfeledkezni a hasonló korú és hasonlóan felszámolt, nyugatra néző „várteraszokat” összekötő feljárókról, rámpákról, s a Stöckl-lépcsőről sem, amelyeknek azért kellett eltűnniük, hogy a Budavári Palota szinte megközelíthetetlen legyen. Ugyanis Budapest ostroma után nem sokkal már felmerült az a lehetőség, hogy Rákosi Mátyás és „csapata” rendezkedik be a lerombolt-átalakított királyi palotába, de a népet már nem szívesen látták volna maguk körül…

Akár életfelfogásban, stílusban, de legfőképpen ideológiában merőben új világ vette kezdetét 1945-től. Az új kommunista-szocialista rendszer nélkül is percek alatt elavulttá vált volna a „lovak mozgatta világ”, a lovaskultusz az összes hozzá tartozó kiszolgáló épülettel – a Lovardával, az istállókkal – és a magyaros ruhákban pompázó testőrséget kiszolgáló, reprezentatív Főőrségi épület. Tényleg feleslegessé váltak? Csak ideológiailag: a legyőzött Horthy-világot, az arisztokrácia és a nagytőkések uralta országnak egy új rendszert akasztottak a nyakába, s ennek komoly eszköze volt a „bukott rendszer” megtaposása, annak minden díszletével együtt. A Budavári Palota ebben kiemelt célpont volt: „a múltat végképp eltörölni…”-himnusz-sor szerint, ki is pucolták minden ékét a roskatag falak közül.

A Stöckl-lépcső már késznek mondható…

Ez egy ostoba, szűklátókörű megközelítés volt: az épületek gyakran kapnak új funkciót, néha éppen azért, hogy fennmaradhassanak és a múlt egy hiteles szeletével öregbítsék a művészettörténeti látnivalók palettáját. Ez nem adatott meg a Királyi Lovardának, amely 40%-os pusztulást szenvedett, de 1954-ben lebontották és a Főőrség épületének, amely csekély sérüléssel megúszta az ostromot, de 1971-ben(!) mégis felszámolták. A Stöckl-lépcső(ház) előbbivel egyidejű lebontására már tényleg nincsenek szavak…

Az elmúlt 10-15 évben számos a háborúban, vagy közvetlenül utána lerombolt, lebontott – nemzeti szempontból ikonikus – épületet építettek újjá Európa-szerte. Ennek egy szép példája a drezdai barokk Frauenkirche (2005), de korábban így építették fel újra Varsó módszeresen lerombolt Óvárosát, vagy egyes németországi városok egész negyedeit.

A három történelmi épület újjáépítése része a Nemzeti Hauszmann Programnak, amely 2024-ig a kormányzati negyed várba költöztetését és a Budavári vár méltó történelmi helyszínné alakítását tűzte ki célul. Sokáig kellett várnunk a vár fejlesztésére… Az Oroszlános udvar kapujától a Fehérvári kapuig (Dísz tér) egy 500 méter hosszú városképi szakadás éktelenkedett a város történelmi épületegyüttesében, amely elsősorban a sérült paloták és egyéb épületek ideológiai alapon történő likvidálásával alakult ki.

A Főőrség épülete

Habár elkészült a három építmény, de a környezetük rendezése, a rámpák és az akadálymentes utak kiépítése még nem fejeződött be. A Főőrség épületének tövébe egy új műtárgy is került: a 3,2 méter magas és hét méter széles bronzöntvény-kapu 27, a Budai várhoz kapcsolódó jelenetet ábrázoló domborműből áll. Farkas Ferenc szobrászművész alkotása abba a földalatti régészeti térnek a kapuja, amelyet eltemettek a vár 1686-os felszabadítása után, hogy a későbbi palotaépületek ráépülhessenek. A Hunyadi és az Oroszlános udvar alatti terület egy részén állt egykor a Zsigmond-palota, amely teljes egészében felrobbant az ostrom során, mivel hatalmas mennyiségű lőport tároltak benne… Ebben a térben középkori épületmaradványokat láthatunk majd.

Az 1960-as, ’80-as évek olcsó megoldásai után az építők végre magasra tették a mércét: a 120 évvel ezelőtti, drapéria-ráncig egyező díszítésű, ékeiben, belső tereiben pedig korhű anyagokból emelt királyi épületek feltámasztása volt a cél. Szerencsére találkozhattam azzal a tehetséges szobrászművésszel, akit korábbi munkái alapján bíztak meg a Magyar Királyi Lovarda homlokzatát díszítő ornamentikák, épületdíszek megformálásával, és aki emellett történésznek is tanul.

Soós Esther

Szervusz Eszter, az említett, korábbi, jól sikerült munkáid hol láthatók?

– Elég sok munkám látható Budapest több pontján, melyekre büszke vagyok. Voltak, amelyek nem jelentettek akkora kihívást, és voltak amelyek határozottan nagy volumennel rendelkeztek. Ezek közül említenék néhányat a számomra a legkedvesebbekből. Ilyen Buddhista Központ homlokzatán lévő szobrok restaurálása, amin Horváth Virág Boglárkával közösen dolgoztunk. Vagy a Nyugati pályaudvar egyik melléképülete, amelynek korhű visszaállításán vettem részt. Nem helyszíni, hanem műhelymunka volt, amely során a sérült ornamenseket és egyéb építészeti elemeket javítottam. Ez után kapcsolódtam be a Szépművészeti Múzeum restaurációs munkálataiba, mely összességében egy hatalmas állami projekt volt. Az itáliai részleg termeinek ornamenseit restaurálhattam egy csapattal együtt – állványzatról. Ez a munka Europa Nostra-díjat is kapott. Eredetileg a Román csarnokon dolgoztam volna én is, de mivel a munkához képest kevés volt a szakember, az itáliai részleg termeit vállaltuk el. Már ezzel párhuzamosan kezdtem el a Magyar Királyi Lovarda épületszobrászati díszeit, domborműveit mintázni.

Előrajzolással kezdődik – régi dokumentumok alapján

Ekkor a hazai legnagyobb épületszobrász vállalat keretein belül (Laki) munkálkodtál?

– Egyszerre több munkahelyem is volt – egy szakmabeli ismerősöm szólt, hogy örülne, ha a Lovardán is dolgoznék. Nagy kihívás volt, örültem a lehetőségnek – magamnak is még magasabbra tettem a mércét.

Melyek voltak a Lovarda díszítményeinek elkészüléséhez vezető lépcsőfokok? Hogy látnak hozzá egy ilyen komoly munkához?

– Legelőször is részletekbe menően ismerni kellett az eredeti épület díszítőelemeit. Ehhez egykori dokumentumokat, fotókat kellett keresni, majd azok alapján pontosan megrajzolni, megszerkeszteni azokat. Mi – mert nem egyedül dolgoztam – ezeket a tervrajzokat kaptuk meg az eredeti méretekkel kiegészítve. A rajzokat aztán fel kellett nagyítanunk a valós nagyságra. Én ezeket a terveket rajzoltam át végül az alapokra, amelyekre megformáztam az ornamenseket. A formázás folyamata már sok praktikával egészült ki.

Tömeget kell adni neki – erdélyi agyagból…

Mivel mintáztál? Agyaggal?

– Igen. A korhűség miatt használtunk végül agyagot, mégpedig a legjobbat, erdélyi agyagot. Eleinte felmerült, hogy szintetikus plasztilint használunk, amely nem szárad ki, de végül elvetettük.

Kik „zsűrizték”, ellenőrizték a megmintázott díszeket? Ugye, azután mehetett csak „gyártásra” a mű.

– Építészek, történészek, művészettörténészek – a szakágak krémje, szinte csak a legjobbak. Minden aspektusból megvizsgálták azokat, persze azt is, hogy igazán hű-e az eredeti dokumentumokhoz. Szigorúak voltak, minden apró hiba után újabb fordulóra került sor.

A gipszöntő csapat készítette el – formalevétel után – a gipszdíszítményt…

Ezen fordulók között az agyag nem száradt ki vészesen?

– Muszáj volt fóliával lefedni emiatt, mert a minta repedezni kezdett. Ezek a zsűrizések gyakran nagy melegben zajlottak.

A mintázás hol zajlott? A cég műhelyében?

– Mintáztam ott is, de előfordult, hogy haza is vittem a munkát.

Akkor otthon is volt egy nagy agyaglerakatod és nagy munkaasztalod?

– Kialakítottam az otthonomban egy műhelyt. Egy szobám csak stúdióként funkcionált, de már bőven a lovardás projekt előtt

Kikkel dolgoztál együtt?

– Nyéki Henriettával mintáztunk, illetve időnként volt néhány beugró szobrász. A végleges formákat pedig Indi Alexandra retusálta, aki a Parlament restaurálásán is részt vett 2018-ban. Persze a gipszöntőkről se feledkezzünk meg, elengedhetetlen munkát végeztek azokkal egyetemben, akik a díszeket helyezték fel a helyükre.

A „Trófea” megmintázásának vége felé…

Mely lovardás munkáidra vagy a legbüszkébb?

– Leginkább a Trófea nevű díszítményre – amely supra porta (bejárat fölötti) funkciót tölt be – a bonyolult formái és a nagy tömege, valamint a perspektíva miatt. Magassága-szélessége több méter. Egyébként mindegyikben volt kihívás. Az egyik szecessziós sarokdíszt is kiemelném, amelyen indák és szalagok ostorcsapás-szerűen tekeregnek.

Akkor ezeket a sérülésveszély miatt nem nagyon lehetett szállítani. Helyben kellett kiönteni?

– Igen, mivel a szállítás közben, a rázkódás miatt sok kár érhette volna repedések formájában.

Régi tapasztalataim szerint a tiszta öntő-gipsz díszítmények sérülékenyek kültérben. Úgy tapasztaltuk, hogy a régi mesterek tettek hozzá homokot, ezt-azt, hogy sokáig bírják. Itt milyen gipsszel dolgoztak?

– Úgy láttam én is, hogy nem tiszta gipsz volt.

Mennyi ideig dolgoztál az ornamenseken?

– Másfél – nagyjából két évet.

Hogy érzed, mi volt az erősséged, miért hívtak téged?

– Nyilván vannak dolgok, amik jobban mennek, ilyen például a mintázás vagy az egy az egyben másolás. Úgy gondolom rendelkezek olyan tulajdonságokkal, tapasztalattal és képességekkel, amelyek miatt kimagaslottam a mezőnyből, bár összességében nem figyelek erre. Csak azt csinálom, amit szeretek.

Most ezeket az ornamenseket tartod legjobb munkáidnak?

– A projekt volumenéből kiindulva, szobrászatilag igen.

Hogy látod, elég szakember van ilyen jellegű, történelmi reprodukciós épületszobrászati munkákra?

– Nehéz kérdés… Tény, hogy többféle ilyen irányú képzést szüntettek meg, illetve módosítottak. A Képzőművészeti Egyetemen inkább a modern kortárs művészet követésére ösztönzik a hallgatókat. A díszítőszobrászattal nem foglalkoznak külön, pedig sok klasszikus irányú projekt van mostanában szerte az országban (Győr-Moson-Sopron megye), elég csak a Budai Vár környékére gondolni. Ennek viszonylatában tényleg nincs elég szakember, mivel a minőség nagyon fontos.

Budapest-központú-e ez a szakma? A már említett nagy cég is budapesti…

– Nem egészen. A Pécsi Tudományegyetemen tanítanak még hasonlót, például ott van szobrász szak. De évekkel ezelőtt múzeumok is indítottak restaurátor képzéseket.

A sikeres munka végeztével, hogyan viszonyulsz a Lovardához?

– Úgy látom utólag is, hogy megérte részt venni az újjáépítési munkálatokban, amit a legnagyobb tisztelettel végeztünk. Igyekeztünk a lehető legnagyobb profizmussal állni a rekonstrukciójához, időt és energiát nem kímélve. Nyilván befolyással van az eredeti épület története azokra, akik részt vettek ebben a projektben, már csak Hauszmann Alajos és Ybl Miklós munkássága miatt is. Ők a 19. század nagy építészei voltak, így számos örökséget hagytak maguk után, amelyeket becsülni kellene.

Köszönöm a beszélgetést! Remélem, aki ezek után megpillantja a Budai vár új-régi épületeit, elgondolkodik azon, hogy a régi mesterek egy-egy díszen is milyen sokat dolgoztak, s ennek folytán milyen komoly munka párosult azok újraformázásával.

Osgyán katasztrófája…

www.bumm.sk – 2019. október 3. csütörtök – 18:49

Leégett az osgyáni kastély egész tetőzete

Mintegy 30 hivatásos és önkéntes tűzoltó volt bevet/ésen az osgyáni (Ožďany – Rimaszombati járás) kastély oltásánál, amelynek kigyulladt és teljesen leégett a tetőszerkezete.


Michaela Tirala Rimavica fényképe

19:25 TASR: Leégett az osgyáni kastély tetőszerkezete

„Az egész tetőszerkezet leégett. A kastély alapterülete 40×40 méter, az épületnek gyakorlatilag már nincs teteje. A tűzfészkeket keressük és oltjuk” – mondta Marián Brádňan, a rimaszombati tűzoltóság munkatársa, és hozzátette, szakértő vizsgálja, mi okozta a tüzet.

A reneszánsz kastély Osgyán legjelentősebb műemléke. Itt született a 17. században Korponay Jánosné Géczy Julianna, a Jókai Mór regényéből ismert lőcsei fehér asszony.

19:08 A Tűzoltóság és Műszaki Mentőszolgálat Országos Parancsnokságának közleménye a Facebookon: 


„Tűz az osgyáni kastély romjain”

Csaknem 30 hivatásos és önkéntes tűzoltó dolgozik jelenleg az osgyáni kastély romjain keletkezett nagy kiterjedésű tűz eloltásán. A helyszínre érve megállapították a tűzoltók, hogy a tűz beborította az épület tetőzetét. Rimaszombati, losonci, poltári és kruzsnói (Kružno) tűzoltók végzik az oltást, s igyekeznek ellenőrzésük alá vonni a lángokat.

Ezaz

2017 júliusában tett látogatás az osgyáni kastélynál (Harsáczki György)

(…) A nap állásához mérten kellemes iramban közeledtünk Rimaszombat felé, így Bakostöréken (Velké Teriakovke) rövid egyeztetés után leváltam a csapatról, hogy egy osgyáni kastélylátogatást még beletuszkoljak a napba. Az idő rövidsége miatt a falu malomépületét és templomát sem kerestem meg, de a nap neheze ezután jött.

A világvégétől is messzebb

Nem túl részletes közúti térképemen kiválasztottam a két forgalmasabb országút derékszögét kiküszöbölő rövidítő utat. (A többiekhez képest kb. 15 kilométert tettem a napi etaphoz.) Sajnos a térképemre rá sem fért „Krásna” kistelepülés, amelybe letértem jobbra – abban a hitben, hogy a rövidítő út ott indul. Két szlováktól akartam mielőbb megtudni, hogy jól gondolom-e, de természetesen semmilyen más nyelven nem beszéltek. Tíz egész perc idegtépő faggatózás után feladtam a dolgot, és tovább haladtam Rimaszombat felé a 72-esen, majd ezután találtam rá a kinézett útra. Nagyon tapostam neki, mert szerettem volna valamit behozni az elfecsérelt időből. Nemsokára beértem Kruzsnóba, a világ végére. (Ekkor fogyott el a vizem.) Kérdeztem ott szerelőt, öregasszonyt, fiatal srácot, s mindig fél kilométerrel jutottam tovább. Aztán a „szétbombázott” TSZ-hez értem ki a dombtetőkre, és az egykori köves út, sokkal rosszabb, fátlan maradékán amortizáltam tovább magamat. Az összes úthibát élénken kirajzolták a nem túl régi eső pocsolyái. Csak kóbor kutyák feltűnésétől féltem, de csak egy-egy víkendház bukkant fel néha.

Porzó légcsővel, értem föl – öklömnyi köveken döcögve, egy nagyobb napkollektor-telepet is elhagyva – egy kíméletlen kaptató tetejére. A 16-os útnál voltam végre – a Luzenszky Henrik és felesége állíttatta kereszt előtt kombájnok sora vonult el. Csak remélni tudtam, hogy közel lehet Osgyán, és nem csalódtam, mert tábla jelezte. Viszont meredek szerpentin következett. Ereszkedés közben nagyot néztem, amikor a szomszéd domboldalban egy beton viaduktot pillantottam meg: az az osgyáni kerülőút objektuma volt.

A féket markolva nagyon figyeltem, nehogy egy méterrel is lejjebb ereszkedjek a kelleténél, mert kezdett hosszú lenni az aznapi történet. Éppen feltárult a kisváros és két templomtornya, amikor jobbra megláttam a kastélypark erdejét és egy nagy épület tetejét. Néhány ház előtt elgurulva, a nyitva álló kerítés előtt álltam. Fogtam magam, és betoltam a biciklit az elvadult, erdős területre. A kaputól távol, biztonságosnak hitt helyen hagytam hátra elindultam az épület felderítésére. A vakolatlan, terméskő falazatú kastélyon zsindelytetőt látni, de az ablaknyílások lehangolóan sötétek voltak…

A faluközponthoz képest 80 méter magas dombon álló kastély egy 13. századi kerek sarokbástyás vár 16. századi átépítésével született. A cseh huszitákat Mátyás király verte ki a várból, de a várkastély az 1604-es osgyáni csatával híresült el, a Bocskai-felkelés idején. Abban az évben foglalták el a hajdúk, akiknek élén aztán Németi Balázs védte a várkastélyt a hírhedt, albán származású Giorgio Basta zsoldosvezér ellen. Sajnos egy rossz kirohanás közben elfogták, vallatták (sikertelenül), majd kivégezték. Állítólag nem adta olcsón az életét: összekötözött kézzel kiragadta a pallost a hóhér kezéből és több zsoldost lekaszabolt, míg végeztek vele.

A várkastély az ostrom közben erősen sérült. „Megúszta” a Lipót-féle felrobbantást, majd új tulajdonosai kényelmes úri lakhelyet alakítottak ki az erődítményből. Utolsóként a Luzsénszkyak lakták, aki nemcsak empire stílusú sírboltot építtettek és angol parkot telepítettek a várkastély köré, de műkincsgyűjteményüket is itt őrizték.

A két háború között apácák éltek itt – nekik sírjaik is vannak. 1944-ben éppen a kastély fölött ásták be magukat a németek, így az épületet komoly belövések érték, s a berendezés is megsemmisült, eltűnt. Az 1950-es években gyors állagmegóvó javításokkal kerülték el a romba dőlését, de csak a 80-as években folytatták. Akkoriban tervezgették az üdülőként, szállodaként történő kihasználását, de csak tervek – és jövő-menő tulajdonosok – követték azóta is egymást.

Én is a kastély végóráiról tudok beszámolni. Az invazív japán keserűfűvel benőtt udvarra néző boltívek jó része életveszélyesen megroggyant, de sok helyen az épület belsejében is leomlottak boltozatok, s néhol a tető is beszakadt. Állítólag 2003-ban új tetőt kapott. Rettenetes, hogy egy ekkora történelmi épület…

Beszédet hallottam a kapu felől. – Helló! – köszöntem rá a roma párra. – Osgyániak vagytok? – Igen! – mondták meglepetten, de magyarul. – Épp erre jártunk… – lódították.

Néhány felvétel után siettem vissza a biciklimhez, s már tudtam, hová köszönök be vizet kérni: érkezésemkor, a kapuval szembeni portán magyar beszédet hallottam. Be is köszöntem, és míg az öreg bement vízért (őt küldték) a petpalackommal elbeszélgettem a családdal – rólunk és a túránkról. Mikor a vizet megkaptam, egy húzásra megittam a másfél litert. Szegény öreg, mehetett be újra! – Mi is laktunk a kastélyban. – mondta közben az idős asszony.

(…)

A magyar festészet két magányos „igazságkeresője” – Csontváry és Gulácsy

csontvary selfportraitCsontváry Kosztka Tivadar

(Eredetileg Kosztka Mihály Tivadar; Kisszeben, 1853. július 5. – Budapest, 1919. június 20.)

A franciákat Csontváry szintén ismerte. Járt Párizsban is, megnézte Picassot, Braqueot, Matisset és elvetette őket. Csontváryt egyesek Rousseau-hoz hasonlítják. Ez az értékelés minden vonatkozásában teljesen hamis. Rousseau mögött ott állt Baudelaire és Rimbaud és Lautréamont és Jarry és az egész felszabadulás lendületében levő francia imaginatív művészet, Csontváry viszont olyan jellegzetes magyar „igazságkereső”, aki pontosan olyan egymagában állott, mint Ferenczy és Gulácsy.

Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban

Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban

Akik a történetben együvé tartoznak, nem azért tartoznak egybe, mert egymáshoz tartozásukat felismerik, hanem azért, mert azonos létezési gócpontban élnek. Ez az összetartozás a tudatos rokonságnál sokszorosan erősebb lehet. És ez az összetartozás látható Ferenczy, Gulácsy, Csontváry és Vajda között. Ez a négy festő jelenti a magyar festészet tulajdonképpeni tengelyét. Csontváryt Rousseau-hoz hasonlítani hiba. Rousseau vizionárius művész. Csontváry szektariánus, világmegváltó, hóbortos, monomániás, aki megtalálta azt a pontot, ahol „most minden másképpen lesz” – és „tessék ezt komolyan venni”. Ha Rousseau és Csontváry azonos vonalat húzott volna, a vonalnak két egymástól tökéletesen elütő értelme lenne és a kettőt nem lehetne összetéveszteni. Csontváry önmagában minden valószínűség szerint karamazovi becsvágyat táplált, mint igazi szektariánus és felbőszült világmegváltó, nem Istent, hanem a sátánt akarta likvidálni. Csontváry tehát a valóságról, ha nem is oly rosszul, mint Karamazov Iván, de szintén elragadóan rosszul volt informálva. Ebből a szempontból képei mind hallatlan erejű világkiáltványok, amelyek csak részben azzal ráznak meg, hogy programjuk színtiszta őrültség, másrészben azonban azzal, hogy ez az őrültség még mindig sokkal közelebb van a valósághoz, mint a jéghideg intellektuális bestialitás világa.

Selmecbánya látképe

Selmecbánya látképe

Ezen a ponton aztán Csontváry és Rousseau tökéletesen elválnak. Rousseau képeinek egyáltalán nincsen világkiáltvány-jellegük. Ezek mind a mélytudat intim és konfesszionális kivetítései és ez az erejük. Csontváry szenvedélyes proklamációkat festett, amelyeknek tételei mind visszautalnak Ferenczyre és Gulácsyra, mind kapcsolatban vannak, nem programban, hanem magatartásban, a fanatikus igazságkereséssel, a kínzó szellemigénnyel, a művész-egzisztencia felszabadításával, a primordiális humánum jogainak követeléseivel.

[Kemény Katalin]

Gulácsy Lajos

(Eredetileg Gulácsy Lajos Kálmán; Budapest, 1882, október 12. – Budapest, 1932. február 21.)

 

Az ifjú Gulácsy Lajos

Az ifjú Gulácsy Lajos

Gulácsyt általában mindenki bolondnak tartotta és tartja. Ezt a tényt nem is szabad kétségbevonni. Azt azonban meg kell érteni, hogy itt nem valami klinikai esetről van szó, hanem olyan a korra, illetve intenzíven szellem-igényű emberre jellemző magatartásról, amely, ha végül is tényleg az elmezavarhoz vezetett, abban nem az elmezavar a fontos, hanem valami egészen más. Mindenesetre nagyon különös, hogy a múlt században ez az eset nem volt ritkaság. Az első ilyen sajátságos művészőrült Hölderlin volt. Sorra lehetne felsorolni Schumannt, Baudelairet, Gogolt, Van Gogh-ot, Nietzschét, akik mindnyájan egy szellemben határtalanul elszegényedett korszakban intenzív szelleméhségben megzavarodtak. És hogy valaki ezt a megőrülést elkerülte, annak oka éppen nem a nagyság volt, hanem az óvatos kicsinység, amely a fokozott igényt nem kívánta megközelíteni. Ez volt Goethe esete. Kis túlzással azt lehetne mondani, a század közepétől kezdve minden művész vagy gondolkozó, vagy költő gyanús volt, ha az őrülettől legalább egészen kicsikét nem volt inficiálva. Tudjuk, hogy ez Flaubertre, Tolsztojra, Jacobsenre, Rimbaudra, Jarryra éppen úgy vonatkozik, mint Dosztojevszkijre, Strindbergre és az összes jelentékeny festőkre és költőkre és zenészekre.

Az ópiumszívó álma

Az ópiumszívó álma

Gulácsy Lajos, mint életrajzírója mondja, egy napon kijelentette, hogy: „Most minden másképpen lesz”. Ugyanakkor pedig hangsúlyozta: „Tessék ezt komolyan venni”. Ha majd valaki korunk szellem-őrültjeinek természetrajzát meg fogja írni, az e két mondatnak külön fejezetet kell szenteljen. Az őrület mindig abban a pillanatban kezdődik, amikor az illető minden kétséget kizáró módon és holtbiztosan tudja, hogy „most minden másképpen lesz.” Hogy eddig mi volt, az jelentőségét elvesztette. A múlttal tökéletesen szakított. Nem kíván tudomást szerezni róla. Nem számít. Most minden másképpen lesz. Micsoda megkönnyebbülés! Micsoda remények! Az illető nem vaktában és meggondolatlanul beszél. Nem! „Tessék ezt komolyan venni.” Akár hiszik, akár nem, így van. Ez így, ahogy van, biztos. Alig néhány évvel Gulácsy e szavai után Csontváry Tivadar levelet írt a magyar-osztrák külügyminiszternek, amelyben bejelenti, hogy nincs baj, őneki sikerült a személyes összeköttetést felvennie az Jóistennel s ezzel a helyzetet megmentette. Most minden másképpen lesz – tessék ezt komolyan venni.

Varázslat

Varázslat

Mint minden művész, aki a Nagyinkvizítor jéghideg bestiális korszakában nem lett a commerce áldozata s így nem lett svihák, Gulácsy is lelki szegény lett, illetve „igazságkereső”. Persze, ha lett volna benne annyi világosság, hogy a történet folyamatosságába be tudta volna magát állítani, felismerte volna, hogy Ferenczy az első szót már kimondta. De a lelki szegénységben az a rettenetes, hogy az igenis tényleges és valódi ügyefogyottság és korlátoltság, amely a legegyszerűbb dolgok között sem tud tájékozódni. Gulácsy saját elődjét sem ismerte fel.

[Kemény Katalin] – [Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben]

Hat év után – az erőpróbán túl…

Mégiscsak elkészült! Már nem is hittem volna, hogy a 2013 szeptemberében a Königsjodler klettersteigen rögzített fejkamerás felvételekből valaha is egy egész „film” lesz. (Nagyon köszönöm ezt Tézének, vagyis Tóth Zoltánnak!) Elsősorban a lesérülésem miatt nem tudtam végig teljesíteni a Keleti-Alpok talán legnehezebb mászóútját, de a leglátványosabb, legnehezebb részeket abszolváltam, és itt ez a film…
https://www.youtube.com/watch…

(Galli Károly így jegyzi (hegyvilag.hu): Nehézség értékelése:
Saját értékelés: D
bergsteigen.at: D
klettersteig.de: D

Nagyon nehéz sportklettersteig. A híres útvonal fő nehézségét nem is annyira a mászás technikai nehézsége (max. D két szakaszon, többnyire C-D vagy könnyebb), hanem rendkívüli hossza (1700 mászóméter), magashegyi jellege, kitettsége és a mászás sokfélesége adja. A nagyon jó kondíció, a klettersteig és magashegyi tapasztalat illetve a szédülésmentesség alapfeltétel. A biztosítás végig megbízható, itt-ott laza a drót. Csak kifogástalan időben szabad elindulni! Kiszállási lehetőség van az út jó felénél. 1,5-2 l víz szükséges. A lemeneti út (Birgkar) kőhullásveszélyes, felül gyakran havasodik, jegesedik.

Asdfre ghhhgg

Torony a Kummetstein előtt

A "többiek" - látszólag - könnyedén áthúzódzkodtak...

A “többiek” – látszólag – könnyedén áthúzódzkodtak…

A Dientner Schneid igazi virtus!

A Dientner Schneid igazi virtus!

Vasalt utak a „vasmadár” szárnyai alatt

Nicsak, valaki utólért – a Hétvezéren..!

Nicsak, valaki utólért – a Hétvezéren..!

A Tatabánya feletti sziklafal „vasalt útjainak” első kóstolgatása, s egyben jó társaságban történő elkötése…:)

Hét vezér út – Turul út – Makk Marci út – Ranzinger Vince kilátó, Szelim-barlang

 

Régen tudtam már a Tatabánya felett 2014-re kiépített vasalt utakról – olasz elnevezéséből fordtva: via ferrátákról -, de társaság híján, nem volt alkalmam kipróbálni. A cseszneki vár alatt található Kőmosó-szurdok sziklafalinak biztosítással ellátott mászóútjain viszont kétszer is kipróbálhattam magam. Természetesen a csesznekihez hasonlíttattuk olyasvalakivel, aki mászott már a Turul alatt. Hosszabbak, változatosabbak, technikásabbak az itteniek, de a cseszneki pályák is nagyon élvezetesek!

 

Klettersteigtörténet

Az első vasalt utat állítólag VIII. Károly francia király parancsára építették ki 1492-ben a Mont Aiguille impozáns tömbjére, amelyen Antoine de Ville jutott fel a fennsíkra tudományos megfigyelési céllal, és 3 napot fenn is töltött. Az esetet azonban csak a második legkorábbi hegymászásnak vehetjük – az első hegymászó bizonyíthatóan Francesco Petrarca költő és humanista volt, aki – komoly magasságú hegycsúcsként – megmászta a 1912 méter magas Mont Ventoux-t, így ő volt az első hegymászó.

A „vasakkal” (drót)kötéllel, mesterséges lépésekkel, fogásokkal, fogódzkodókkal, létrával) leküzdhetővé tett sziklás utak szorosan összekapcsolhatók az első világháború Dolomitokban és a szomszédos hegységekben folytatott hegyi háborúval. Az olasz katonák, hegyivadászok ilyen utakat használtak, illetve építettek ki a harcászati pontok között a katonák és a hadianyag mozgatására, napjainkban pedig az említett hegység a vasalt utak „paradicsoma”. Hozzátehetjük, hogy állítólag ilyen utakat már az ellenfél (osztrákok, németek) is használt akkoriban legalább 70 éve, de szerzetesek a Meteoráknál korábban is alkalmaztak ilyen „segédletet”. A Dolomitokban egyébként a dolomit alkotókőzet többnyire vízszintes rétegzettségéből adódó hosszú párkányok, kisebb-nagyobb fennsíkok és a megmászásra hívó impozáns, függőleges sziklafalak, sziklabástyák megléte is életrehívták a via ferrátákat. A vasalt utak német elnevezése klettersteig, amely ugyanúgy biztosított mászóutat jelent – angol elnevezéssel Közép-Európában nem találkozunk.

Olaszországban éppen az 1980-as évek közepén állíttatta le az olasz alpinista szövetség a ferráták kiépítését, mert úgy találták, hogy elérte a felső határát a logikusan-biztonságosan kiépíthető mászóutak száma. Ellenben Franciaországban éppen akkortájt, 1988-ben építették ki az első „igazi” via ferrátát. Azóta Olaszföldön is épültek újabbak.

 

A Hétvezér első harmadán...

A Hétvezér első harmadán…

Vasaljunk!

A mászóutak nehézségi fokozatait többé-kevésbé egységes betűjelzés-rendszerrel jelzik, A–F-ig. Már az „A” kategóriás út mellett is drótkötelet vezetnek, amelyre biztosíthatjuk magunkat haladás közben.

Az „A”-n még felszerelés sem kell, a „B” úton már létrát, mesterséges lépést, fogást is találhatunk, néha mászni kell. Beülő és a hozzá rögzített, biztosításhoz szükséges, két karabinerrel ellátott dupla heveder (ún. kantár) ajánlott. (Sisak főleg kőhullás miatt kell.) A „C”-s úton már mindenkinek ajánlott az előbb leírt biztosító-felszerelés, mivel már függőleges szakaszok is előfordulnak, komoly karmunkával kell számolni. A „D”- pálya már nagyon nehéz, még a függőleges szakaszok gyakoriak, a mesterséges, egyértelmű lépések, fogások mellett gyakran meg kell keresni a természetes fogódzókat, lépéseket, gyakran kell egész testsúlyunkat karizmainkkal felhúzni. Az „E” már extrém nehéz, függőleges és visszahajló szakasokkal, gyakran alig van lépés-fogás, csak a drótkötélbe kapaszkodhatunk. A nagy magasság pszichikai terhe is közrejátszik a nehézségi fok meghatározásába.

A tatabányai utak között van kezdők és komolyan haladók számára is pálya – B-től E-ig. Három út szerepel a legszűkebb „nyilvántartásban”, de ezeknek rövidebb variánsait is kiépítették, s azok más így nevet kaptak. Még javában épültek az utak Kovács Tamás vezetésével (ő és csapata építette ki Cseszneken és a Cuha-völgyben is az utakat), amikor már támadások érték. A tatabányai felháborodók a Kő-hegy oldalának országosan védett területét féltették a kötélen dolgozóktól, akik kétség kívül okozhattak törmelék- és kőhullást, de az a térség környezetvédelmi felügyelőség engedélyével dolgoztak.

Viszont minden vasalt útra vágyónak tudnia kell, hogy mindhárom mászóhely természetvédelmi területen található, ezért minden sportolónak hatósági engedéllyel, vagy az engedéllyel rendelkező szervezetek regisztrációjával kell rendelkeznie. (Részletes információ: www.vasaltutak.hu – kártyaigénylés.)

 

Kötélhíd a javából...

Kötélhíd a javából…

Turul a Turul alatt

Ahogy alkalmilag verbuvált csapatunk megérkezett, felvettük a beülőt, a sisakot, illetve a kantárt és tiszteletünket tettük a Turul-szobornál. Rajtam kívül már mindenki túl volt a reggelin, így én magammal vittem az elemózsiás hátizsákot… A Tatabánya feletti Turulmadár Szvatopluk morva fejedelem fölötti bánhidai győztes csatánknak állít emléket, és Donáth Gyula alkotása. Finanszírozási okokból csak 1907-ben avatták fel – az egykori csata 907-es időpontja kapóra jött. Már 1919-ben megrongálták a kommunisták, Rákosiék az elbontását tervezgették, de szerencsére legutoljára 1992-ben újították fel és ünnepélyes keretek között adták át. Az aranyosan csillogó koronát viselő madárszobor szárnyainak fesztávolsága 15 méter.

Az 1896-ban méltóképpen megünnepelni kívánt ezeréves magyar nemzet alkalmára hét milleniumi emlékművet állítottak fel Nagy-Magyarország kiemelt helyszínein. Turulmadarat ugyan nem sorolják a hét emlékmű közé, de az alkalom nagyon hasonló. A kettő kivételével határainkon kívül került és elpusztított emlékműveket – kellemes meglepetésemre – tablók mutatták be a madárszobor körül.

Az iparváros, a Vértes alacsony lankái és az autópálya látképe mindig lenyűgöző, s szerencsére a nap is a sziklákra veti utolsó sugarait. Lesiettünk a sziklák alá – közel 100 méterrel lentebb – levezető lépcsős sétaúton, s lent is a legmesszebb induló Hétvezér út beszállásáig. Már láttam, hogy a meleg idő egy póló is elég lesz a „gimnasztikához”, nem is beszélve a reggelizés halogatása miatt magammal hurcolt hátizsákomról és az oldalamon lógó nagy fotóstáskáról.

 

A  Turul-úton

A Turul-úton

Amerre a drótkötél vezet…

Egy egész csapat araszolt előttünk, de tíz perc múlva mégis elindulhattunk a 300 méter hosszú, „D” nehézségű mászóúton, amelyen 90 métert küzdöttünk le. Egy srác már az elején belezöttyent a biztosításába, mert nem bírta magát karral megtartani a D-s meredekséggel induló fal. Hmm: sportos kezdőknek ajánlott – szólt a kiírás. Többnyire C-s szakaszokon nógattuk a karabinereket a drótkötélen 6-7 méter magasban – szintben. Egy „karierős” 3 méteren valakik a drótra fűztek egy műanyag cumit, amit nem kell megmagyarázni. Ez után következett az első „vietnámi kötélhíd”, s az Ötvezér út is itt csatlakozik be. Az 250 méter hosszú.

Nem volt „pihenőszáram”, amivel rezzenéstelenül tudtam volna magam biztosítani, de gyakorlottságom miatt gyakran megállhattam fotózni társaimat. A mészkőfal vastag padjai (vastag rétegei) meghatározták az út nyomvonalát – vízszintes-függőleges megtöréseit. A következőkben – gyakran feltorlódva-megállva – az út a Kő-hegy-oldal gyér vegetációjú felületére értünk. Előre kevésbé, inkább visszanézve élveztem a mászótársak látványát. Némi kitettebb, D-s szakasz után ismét 7-8 méterrel magasabbra másztunk. Nem más, mint egy újabb kötélhíd miatt torlódtunk ismét össze! A beszállásnál visszaesett és visszalépett srác itt tért vissza. Egy drótkötél felül – a kéznek -, egy lent a lábnak. A 25 méter hosszú hídon araszoló mászótársakról – a hegy felől – látványos képet lehet készíteni a várossal a háttérben. Tériszonyosoknak nehézség, haladóknak játszótér – úgy mint Diának is, aki előbb lajhár mászásba, majd karjait lelógatva csupán lábait beakasztva lengett a felső dróton. Némi rutint feltételeztem a mozdulataiban… Mások is szokták produkálni magukat – a nem túl nagy mélység is megkönnyíti ezt.

Közben egy társam Diával kipróbálta a következő függőleges szakasz vargabetűjét, ahol barátunk „beleesett” egy másik kötélhíd-félébe, s alig tudott kikecmeregni belőle. A jólesően megmozgató Hétvezér-út utolsó kihívása egy szép toronyra-húzóckodás volt. Leizzadva, de teli energiával értünk fel. Teljesen feloldódtunk a kemény és technikás sportban – mintha órákat töltöttünk volna a falon!

 

Promenád a kötélhídon

Promenád a kötélhídon

Milyen szép – és milyen nehéz…

Szusszantunk egyet, majd én a nyáron kitelepített, jól megépített asztalokból egyet elfoglalva elköltöttem a hátamon le-majd felcipelt reggelimet. Barátaim ezalatt ismét lefelé indultak a lépcsőkön a Turul útra, amely „D-E” nehézségű és 100 méter hosszú. A reggelim ideje alatt egyesek oda-vissza is megjárták a nem túl könnyű mászóutat, ám mire elkészültem, annak felső végénél állva mégsem „akart” felérni senki.

Fogtam magam, lesiettem. Az aljához csak 40 méternyit kellett leereszkedni, de ez az út sem simogatva kezdte! D-C, D-C szakaszok követték egymást – kicsit lépcsőzetesen, de határozottan felfelé tartott a Turul. Ahol enyhén visszahajló fal akadt, az építők „ügyesen” a legnehezebb helyre pöcintették a megosztást, így a kantár-karabinerek átrakása jótékonyan hatott a bicepszre…

Ismét a visszacsúszott srác került elém. Nem baj – gondoltam – nem vagyok olyan jó kondiban, hogy a D-s szakaszokon ne essen jól a pihenés! A legszebb őszi lombkavalkád itt tárult fel a Turul felső, vízszintes szakaszán – nem sokkal a Turul alatt. Az elején még unalmas volt a pihenés, ám amikor a vízszintes szakasz következett, erősen elő kellett venni a karokat. No, de ha megáll az eleje, és a sportember egy lépéshiányos helyen ragad, elfogyhat az erő, görcsölhet a kar! …mert a láb itt nem tud tehermentesíteni! Még szóban is egyeztettünk, nehogy kihulljon valaki! Említett kezdő barátunk el is kezdte a görcsölést – szerencsére lassan mégis haladt. Én is elmentem izmaim majdnem végső határáig – a kötélhídig. Ez már a negyedik volt aznap! A 12-13 méter hosszú kötélhíd már a túra befejezése volt. Igen! A Turul már nem egyszerű… nem mertem megpróbálni a Kata utat, amely „E” kategóriás és 85 méter szintkülönbséget küzd le… Még mászócipőt is ajánlanak hozzá.

 

A város felett...

A város felett…

Amikor már lazábbra vettük…

Pihenésképpen csodálatos sétát tettünk a Ranzinger Vince-kilátóba, miközben a sétaút mellett kedvenceim, a már évek óta figyelt kőzetbemutató kőtömbjei sorakoztak. A kilátó igen impozáns, mert 30 méter magas és egy bánya-felvonójából alakították ki és avatták fel 2008-ban. Különlegessége, hogy keskeny a lépcsőzet, így a kanyarokban lehet közelebbről „ismerkedni”.

A nap épp lement, de még vállalkoztunk egy levezető kezdőknek kialakított pályára, a Makk Marcira. Az elején nem is biztosítottuk magunkat, gyereklábakhoz szaporázták a közteseket, amelyeken a karabinereket át kellett kattintani. Ha a beépített lépéseket nem vesszük igénybe, akkor itt-ott, hosszabb szakaszokon „D” nehézségű útként „használhatjuk.. – mesélte Márti. A kezdőknek ajánlott „Makk Mártonba” – pont emiatt – nem sok felmászást építettek, ám mivel fel kell érnie a Turulhoz, hosszú kötéllétrázással zárhatjuk az utat, amely ehhez képest nem is olyan élvezetes.

Haraptunk és kortyoltunk ezt-azt a kissé drága Látogatóközpont éttermének kinti asztalainál, majd a Szelim-barlanghoz indultunk. Bizony fel kellett melegedni! Ajánlott nem koromsötétben meglátogatni az impozáns barlangot, amelynek két hatalmas „ablaka” néz a Dunanántúl felé, kettő tetőablaka pedig az égre nyílik, de így mindent láttunk a Kő-hegy látványosságaiból és egy nagyon élvezetes napot zárhattunk.

Aki szereti a fizikai-ügyességi kihívásokat az próbálja ki a vasalt utakat!

Harsáczki György