Az Alba-völgy embert próbáló gyönyörűségei

 

Az Alba-völgynél szerencsére volt egy kis mellékút is, amelyen száz méterrel eltávolodhattunk a forgalmasabb országúttól. Úgy, mint az országút, ez is átfutott az Alba felett – ennek hídfőjénél megállapodtunk autóinkkal. Azonnal észrevettük, hogy a túloldal sziklafalán egy kis ér csurog le a mederbe, de érdekes módon színes cseppkőkéreggel vonta be alant a köveket, s ez karsztforrásra utalt. Sajnos nem találtuk meg a forrását, de közben felkutattuk „rejtett” sátorhelyeinket.

Miután már igen megéheztünk, néhányan neki is láttunk kései ebédünknek, néhányan pedig, akiknek valami még hiányzott valami a teljességhez, beautóztak a közeli kisvárosba. Ahogy elmentek, rögtön a helyükre állt egy olasz család autója, akik három gyerekkel és egy mózeskosárral lementek a patakpartra pancsolni. Főtt is a fejünk, hogy hová állnak vissza barátaink, de ne volt mit tenni.

Botladozó felfedezők

Miután a bevásárlók visszatértek és megebédeltek sikerült rávennem Balázs barátomat, hogy használjuk ki még azt a két órát, ami a nappalból megmaradt: tegyünk egy felderítő utat a völgybe. Gyönyörű késő délutáni napsütésben vágtunk neki. A völgy nagy mérete már a 40-50 méter széles fehér sziklagörgetegekkel teleszórt medrén is látszott, bár a Rio Alba csendesen kódorgott a görgetegek között. Ám néhány száz méter múlva azt is láttuk, ahogyan a jelenleg vérszegény vízfolyás nemrég elsodorta a száz évekkel korábban lerakott hordalék dombjait. (Egy hónappal később, ismét óriási árvíz öntötte el a környéket.) Ösvény híján találomra róttuk a bokapróbáló kőtengert. A rövidítés sem gyorsított a haladásunkon, s háromnegyed órába telt, amíg eljutottunk a völgy „bejáratáig”. 100-150 méteres sárga sziklafalak néztek le ránk, a lábaiknál törmelékfolyásokkal. Amikor egy vészesen omladékony törmelékrézsűn kikapaszkodtunk a patak mellől, láthattuk, hogy oda-vissza az első számú patak/folyóteraszon érdemes közlekedni.

Beléptünk az árnyékba. A völgy nem volt szűk ugyan, de a behullott görgetegek miatt nehezen volt járható: mintha felszántották volna a medret. A gyors előrejutásra nem mindig volt más alternatíva. Nemsokára a jobb oldali sziklafalról hullott le egy kis patakocska, s nem sokkal arrébb bal felől. Felderítésre szánt időnk vészesen fogyott, így egy nagyobb vízmedencénél álltunk meg és néztünk szét. Itt már túlsúlyba került a szálkőzet – a Simon-patak völgyéhez hasonló, látványos kőzetrétegek kísérték az Albát. Épp visszaindultunk, amikor pompás fürdőhelyet felfedeztük fel: holnapra különböző magasságú mészkőpárkányokról ugrálhatunk majd a mély vízbe!

 

Ajánlott utat járhatatlanért el ne hagyj..!

Az ösvény már a lábunkban volt, sokkal rövidebb idő alatt értünk vissza a kavicsteraszon – az olaszok is fürdőztek még. Sajnos csak az az egy nagyobb medence volt a közelben, így borozva vártuk ki, amíg mosolyogva ciao-t pusmogtak, és elhajtottak. Fürdés után aztán elbújtunk a kiserdőben és eltettük magunkat holnapra. Bandiék mikrobusza adta a bázist.

A következő reggelen gyorsan sátrat bontottunk, s miközben kifeszítettük száradni, megmosakodtunk az Albában, s jött a kávé, a reggeli… Csodálatos volt kávés pohárkával a kézben ülni Balázs polifoamján, és látni, hogy száradnak a tegnapi átizzadt pólóink a zöld vaskorláton… Most már nem is igyekeztünk eldönteni, hogy mit is akarunk a völgyben: túrázni vagy kanyoningozni. Mindössze ketten rendelkeztek neoprén ruhával, és azt be is tették a hátizsákba, néhányan pedig eleve fürdőruhát vettünk fel.

Tizenegy felé indultunk el. Balázzsal mindketten javasoltuk a többieknek, hogy a kavicsteraszon az egyszerűbb, de ez csak néhány társunk fülébe jutott el. Egyik túratársnőnk lába – ennek megfelelően – ki is bicsaklott. Mire a völgyszűkülethez értünk, már mindenki vízbe vágyott. Izgatottan beljebb ugrabugráltunk, s az első, tegnap látott vízesés alá már be is állt egyik bikinis túratársnőnk. Rövid idő múlva meg is érkeztünk a csoda-fürdőhöz, amire a többiek figyelmét is felhívtuk. S mi volt a válasz? Akkor fürödjünk! Ez ám a nyaralás! Ennek is el kellett jönnie! …hogy nem rohanunk.

 

A karsztvíz endorfin-tartalma…

Mindenki vérmérsékletének megfelelően szabadult meg ruháitól, s volt, akin ugyanannyi textil maradt. Az első merítkezés többnyire kiabálós volt, de aztán felszabadult az endorfin..! Negyven perc alatt volt ugrálás, fotózás, úszkálás, vízesés-dögönyöző, pózolás – szívünkig-csontunkig hatolt az Alba. A már tényleges sziklák közé szorított patak nemsokára egy kerekded völgyöblösödésbe vezetett, amelynek visszahajló falainak tövében árnyékot is kaptunk.

Az Alba elénk gördítette első akadályát: egy benyúló sziklagerinc néhány méterre szűkítette a völgyet, s a szorost zöldeskék vizű tó töltötte ki. Pompás látvány volt, no de úszva (bármilyen szép is lett volna) nem vihettünk át bakancsot, fényképezőgépet..! Szerencsére észrevettük, hogy a szikla némi ügyességgel átmászható. Megbicsaklott túratársnőnk itt kiszállt, mivel lába bedagadt, így hárman átmásztunk, négyen átúszták az akadályt. Fentről volt csak igazán pompás a látvány!

Az Alba következő szakasza szép példája volt az aszimmetrikus völgyeknek, s ezt a 30-35 fokos szögben kibillentett mészkőrétegeknek köszönhette: mászásunk után sima réteglapokon óvatoskodtunk lefelé. Már láttuk, hogy mélyül a völgy, és minden kőfelületet (hordalék alig volt) a kőzet szabályos sávjai dekoráltak. A következő akadály még szebb volt. A kitett tereplépcsőről ismét egy „megszokott színű” zöldeskék tavacskába zubogott a víz. Viszont nem lehetett megmászni – még úszással sem. Két kanyoningosunk itt virgonckodott igazán..! Hol az egyik, hol a másik ugrott a vízesés medencéjébe. – Jobbra kell felmásznotok a rézsűre! – magyarázta István, aki ezután elénk is jött.

Már az oldalba sem volt egyszerű felkapaszkodni, mert a ferde réteglapokon még a fű sem „állt” biztosan.  Egymás után imbolyogtunk a mozgó törmeléken, s közben gurultak a kövek az előbbi medencébe. Kapaszkodókötelet kellett bekötnünk a felmászásnál, mert ha bármelyikünk megcsúszik, összeverődve zuhant volna a vízesésbe! No, de a felkapaszkodás után ismét le kellett jutni a mederbe! Mintha ferde asztallapra szórt kavicson ereszkedtünk volna alá.

 

Ez már kanyoning – a la barlangász

Ezután már a meder közepéből is réteglemezek álltak ki, s a patak ezeken bukott át. A hasadékká szűkült szurdok jobb faláról egy patak permetezett le – jó 15 méter magasságból. Még én is a vízpermet alá futottam magamat lehűteni, hát még bikinis „kolléganőnk”, aki belemerült a vízesés alatti tóba. A következő elárasztott mederrész kikerüléséhez egy négy méterrel feljebb futó sziklaperemre kellett felkapaszkodni. Az egyetlen erre alkalmas sziklafal meglehetősen lejtett kifelé, de a vízben „felúszó” István kötéllel felhúzta a mászók felszerelését, s így könnyebben teljesítettük a feladatot.

Az utolsó szakaszhoz értünk. A függőleges sziklafalak alatt húzódó medret kavics borította, s a sziklafal két rétege közül – mintha csak nagy súly préselte volna ki -, forrás bugyogott elő. A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele. Távolabbról már látszott az azt megelőző zubogó habja. Annyi szépet láttunk már ma, hogy nem is bántuk, hogy nem mehetünk tovább. Mindegyikünk átszellemült arccal forgatta ide-oda a fejét – minden hétköznapi gondtól fényévekre voltunk.

Majd elindultunk visszafelé. A szárazföldiek eredményesen visszaereszkedtek, a „vízbarátok” gázoltak és merültek. Ekkor gondoltam úgy, hogy szandálra váltok, mert komolyabb mászás már nem várható – élvezem a vizes tapicskolást. Visszafelé is kikerültük az „ugrálós” zuhatagot, majd az elárasztott szoroshoz közelítettünk. Közben vettünk észre egy emberi test nagyságú kő- és földomlást a parton. Egy órán belül omlott le utánunk – pont az útvonalra.

 

„Fürdőszobára” várva…

Nekem csak ekkor derült ki a tónál, hogy nem lehet a fej felett kézben átjutni a száraz holmival, mert ott úszni kell. Ezért ismét a sziklát kellett választanom, de ott, ugye, lefelé nehezebb, szandálban pedig… Szerencsére Bandi besegített kötéllel, így a balesetet elkerülve láthattuk ismét várakozó barátnőnket, s a hosszú pihenőben mindenki száraz terephez igazította a ruháját, és bedobott egy kis ebéd-pótlót. Az élményektől bódultan sétáltunk át fürdőhelyünkön, és a már háromszor bejárt vad ösvény omladékain. A vacsorát bőségesen megszolgáltuk, és már tervezgettük a finom egészségügyi fürdőzést a „privát” medencénkben, de az olaszok már megint ott voltak… Ki hitte volna, hogy az olaszok nevesincs völgyek patakjaihoz járnak vakációzni!?

Lerogytunk a kocsik mellé és megterítettünk az aszfalton. Volt azon minden jó – kávé, sör, bor, hogy csak az elejét említsem. Kellemes heverészésünket csak az zavarta meg kissé, hogy távoztak a mózeskosaras olaszok, így fürdeni kellett menni… Utolsónak mentem – a nap utolsó odavetődő sugarainál. Összeszorított fogakkal beereszkedtem nyakig a hidegbe, majd egy fél perc múlva megszoktam, és olyan csodálatos nyugalom szállt meg, hogy nem volt kedvem abbahagyni a fürdést…

A nap végén elhatároztuk, hogy másnap megpróbáljuk felkutatni a legalább 12 km hosszú (térképről leolvasva) Val Alba fentebbi részeit: azokat, ahol kanyoningozni szoktak. (Nem mintha fel lettünk volna rá készülve…)

 

Ha útban van a vízvezeték…

A másnap reggel is csodálatosan kezdődött a természet vad ölén, simogató napfényben, majd – hátizsákjainkban némi kapaszkodókötéllel – benyomultunk a két autóba, és közeli Aupa-folyó völgyéből a hegyoldalban fekvő Pradis falucska fölé hajtottunk. Szerencsére jó minőségű, ám keskeny utak vezettek a gerincen 700 méter magasságban fekvő kis megállóhelyhez. Az olaszok sem angyalok – úgy odaálltak az info-táblához, hogy az idegen autóra feküdve tudtuk csak tanulmányozni. Elindultunk a gerincen vezető erdészeti úton, majd találtunk egy ösvényt lefelé az Alba felőli oldalon. Itt is lefotóztunk egy „vigyázat hirtelen árhullám!”-táblát.

Izgatottan ereszkedtünk egyre lejjebb, s 30-40 méterrel az Alba felett egy szintben futó jól járható ösvényt találtunk – drótkorláttal. Annak megerősítését véltünk benne, hogy jó helyen járunk. Elindultunk rajta az egyik irányba, majd nagyon csodálkoztunk, amikor kiderült, hogy az ösvény betonlapokon fut. Hát még akkor, amikor az egyik törött betonlap alatt mély áramló vizet pillantottunk meg! Igen, karsztforrásokból táplálkozó vízvezetékre akadtunk rá, amely a gravitáció segítségével jut célba. Sajnos se ösvény, se lépcső nem vezetett lejjebb – láthattunk egy olyan szakaszt, ahol kiomlott a hegyoldal a vízvezeték alól… A másik irányba gyalogolva egyszer csak egy barlang sötétlett előttünk. – Hú, de érdekes, bújjunk csak be! – élénkültünk föl. De a barlang nem volt más, mint a vízvezeték kőbe fúrt folytatása! A 2,5 méter magas járat alján ott surrogott egy kispatak. Néhányan oda-vissza végigjárták a kb. 30 méteres alagutat – terpeszben -, de a szurdokba nem jutottunk le – a majdnem függőleges omlékony oldalon nem mertünk nekivágni.

 

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (4. rész)

A búcsúszurdok és a tengerpart „csodái”

 

Mivel előzőleg egy vízvezetékbe „botlottunk” a szurdokba menet, és nem sikerült leérnünk, vissza kellett kapaszkodnunk a gerincre. Már nem kerestünk ösvényt: egy finoman ereszkedő erdészeti utat választottunk, amelyről egy nyiladékban már fel is fedeztünk alant egy kis türkiz-zöld foltot. Gyorsan kiderült, hogy az egy aprócska víztározó.

 

Ha nem megy lefelé, menjünk fölfelé…

Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához, egy kissé feltúrt területre: a jobbára leeresztett tározó rövid gátján túl egy ház állt. Lassan kiderült, hogy patakunk nem siet segítségünkre az átjutásban, hogy a gátat szemügyre vehessük… Aztán a gátról láthatóvá vált a szurdok további szakasza, de szűknek, túl vizesnek és veszélyesnek találtuk. István lemászott a mederbe, néhányunk pedig a háznál szeretett volna többet megtudni a kanyoning-lehetőségekről, de dolguk végezetlenül tértek vissza, mert a háziak házon kívül voltak. „Akkor bizony nézzünk szét felfelé!” – mutatott Bandi folyásiránnyal szembe, bár én nem sokat vártam a fentebbi szakasztól. Tévedtem…

Fölfelé menet 150 méter múlva egy mesterséges műtárgy állta utunkat. Másképp nem ment: nekiláttunk az átgázolásnak. Vízi-cipőseink gyorsan rögzítették kapaszkodókötelünket a vízi lépcső tetejénél, így nemsokára mindegyikünk fent állt. Ezek után a völgy ismét összeszűkült és méterről-méterre szebbé vált. A nap is kisütött, mi pedig elkezdtük ugrabugránkat az Alba völgyének felső szakaszában. Csak én ragaszkodtam a bakancsomhoz „utolsó leheletemig”, így jócskán lemaradtam. Szandálomat csak végső esetben akartam felvenni, mert az egyik talpa már félig levált.

 

A műtárgytól a vízesésig

A függőleges sziklafalak tetején erdő sötétlett, s mintha a víz is több lett volna. Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon. A harmadik patthelyzetben aztán felvettem a szandálomat, de néha még a gázolásnál is figyelni kellett nehogy túl mély medencébe lépjek.

A völgy kőzete itt nélkülözte a korábban tapasztalt látványos rétegzettséget. A patak egymás után vetette le magát egy-másfél méteres zúgókon, a völgy pedig négyszer is irányt váltott. A völgyszakasz felett egy kipreparálódott 40 méteres sziklatorony állt – néhány szál fenyővel. Nekünk megmászhatatlannak tűnt.

Bár az Albát közrefogó sziklafalak 10-12 méterre alacsonyodtak, a kimászást nem forgattuk a fejünkben. Már azért sem, mert az előző nap lesántult túratársnőnk „a műtárgynál” várt bennünket vissza. A bejárt 200 méteres szakasz felső vége szintén egy vízesésbe fúlt, amit mély tóval és visszahajló sziklákkal kombinált a természet. Csak annyira másztunk fel az oldalba, hogy utunk végének okát jobban megnézzük – onnan a sziklaszirt is nagyon látványos volt.

Alighogy elkezdtem a visszaaraszolást a hideg vízben, az említett szandáltalp máris elkezdett külön utakon járni… Mire visszaértünk a „bejárathoz”, már megint elköszönt a nap, s egy kis szemerkélés is lehűtötte a kedélyeket. Kis idő múlva már a kis víztározónál vettünk vizet palackjainkba, amikor a tóparton feltűnt egy négykerék meghajtású kis terepjáró. Éppen beszállt két olasz (látszik az!) fiatalember, és nekilódultak a kis vízesés előtt elhaladó, meredek, laza állagú köves útnak. A palackom éppen félig telt meg vízzel, nem akaródzott elmennem onnan, a kerekek viszont előttem pörögtek ki a törmeléken, én pedig süvítő öklömnyi kövek záporában találtam magam. A földre lapulva életben maradtam…

 

Zivatar – a bor böjtje

Lassan felkaptattunk a gerincre aztán szépen lecsorogtunk Pradison át az Aupa-folyócska völgyébe, majd át az Alba torkolatához. Viharfelhők gyülekeztek, így gyorsan csatlakoztam azokhoz, akik elhajtottak bevásárolni. Meg kellett állapítanom, hogy erre nincs szandál! Csak papucs. Sajnos ezt monfalcone-i és trieszti kirándulásunk is bizonyította.

Legalább jó vacsorát csaptunk táborunkban, „a zöld korlát mellett”. A dobozos borra került volna a sor, amikor a régóta magában fortyogó ég rettentő módon leszakadt. Alig tudtunk beugrani az autóba – ráadásul a bor a másik autóba került… A még jeget is produkáló zivatar végül gyönyörű kettős szivárvánnyal kért elnézést tőlünk. A szürkületi fényviszonyok ismét késő délutánivá változtak, s a patak sem lett sem hidegebb. Mi is egyszerűsítettünk szokásainkon, s a híd alá, takarásban állítottuk fel sátrunkat.

Eljött a hegyektől való búcsú reggele. Néhány sátrunk még kint száradt az ágakon, amikor megállt egy pickup autó a bekötőút végében, és abból kiszállva egyen-pólós férfiak masíroztak fel autóinkhoz. Természetvédelmi őrök?! Nyeltünk egy nagyot, de mikor hozzánk értek, ránk se hederítettek… Elektromos szakemberek lehettek vezetéknézőben.

 

Vigyázat: GPS!!!

Fél órával később már mi is a Fella-folyó völgyében süvítettünk dél felé. Én egyenesen élveztem, hogy ülve annyi minden suhan el a szemem előtt: egyre több gyümölcsös, gabonatábla, tanyák, templomok… Bár beszéltünk róla, „úgy sikerült”, hogy még sem Balázs ment elől, bár neki volt több tapasztalata a tájékozódásban külföldön. Udine egy kissé lelassított bennünket, de legalább láthattam néhány régi városfal részletet. Úgy hogy, ha Udinébe vet majd a sors… Ezután eltűntek a hegyek, s a Pó mellékfolyóinak síksága következett.

– De miért mennek arra, hiszen az jelentős kerülő, láttuk a térképen! – hördültünk fel az előttünk haladó társaink autóját látva. GPS! Hát igen: hiába villogtunk, integettünk kifelé az ablakon, és próbáltuk hívni őket (sofőrünk nem akart dudálni), tartották a rossz irányt. Tüntetőleg megálltunk, és mire újra együtt autóztunk, jó fél óra késést zsebeltünk be. Nemsokára ismét mi voltunk hátul. Sagradonál, ahol kereszteztük az Isonzót Bandiék – a völgy helyett – egyszer csak nekiugrattak a domboknak. Jó pár kilométeren át reménykedtünk, hogy ők tudják jól az utat: Doberdó környékén jártunk, s az út szélén két háborús emlékművet is megpillantottunk. – Talán Bandit is érdekli a hírhedt hadszíntér? – találgattuk. Aztán Doberdo Del Lago falu jött, és ott sem álltunk meg – keskeny országúton gurultunk a tenger felé. Vezetőink egészen véletlenül kerültek errefelé…

 

Ingyenstrand szépséghibákkal

Ahol azonban rákanyarodtunk a tengerparti útra, egy különös emlékműre figyeltem föl: az autóút feletti sziklán két farkas vicsorgott. Hát persze! Az olasz területek határa volt errefelé… A tervünk egy kellemes, ingyenes strandolás volt az Adriai-tengerben, hogy lemossuk a hegyek porát: Bandiék otthon már GoogleEarth-szel kinézték a helyet. A kempingekkel, nyaralókkal és számos kanyarral kidíszített úton nagy nehezen elértük a kinézett parkolót. Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát – 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett. Jobbra, Monfalcone felé a Doberdói dombvidék utolsó sziklaletörésein Monfalcone várkastélyát, a castello di Dunio-t láthattuk, a baloldalon egy világítótorony-féle vaskos henger állt.

Összekészítettük a „felszerelést” és elindultunk lefelé a meredek ösvényen, amelynek legfelső szakaszán alkalmi légyottok porba taposott tanúi hevertek szanaszét. Ilyen a Goggle-on nem volt! Szerencsére akadt árnyék, s lentebb pedig lépcsők könnyítették meg a lejutást. Egy bűzlő szeméttárolóhoz értünk. Kezdett rossz érzésem lenni az ingyen fürdőzéssel kapcsolatban… Az erdős magas part tövében ösvény vezetett végig lombok alatt, ám a keskeny part napszítta kövein mindenütt heverésztek. Többnyire szabad stílusban – ruhátlanul. Végre találtunk néhány sziklát, amelyre lepakolhattunk és becsobbantunk – a naturisták finoman rosszalló pillantásától kísérve. A tenger nagyon kellemes hőmérsékletű volt. Én sajnos csak ezt az egy pozitívumot tudtam róla elmondani. Szerencsére a szomszédban „megürült” egy kis árnyék-kalyiba, amit elfoglaltunk – sajnos viszont ekkor hagytunk el egy fényképezőgépet.

Lassan feltűnt, hogy a part napozói elsősorban férfiak, s ez zavarta néhányunkat, Bandiék viszont sokáig lubickoltak, majd kék kagylót is szedtek vacsorára. Nekem két rövid fürdés elég is volt, mert használható szandál híján nem akartam tengerisünbe lépni – s az nem volt alaptalan -, törzsvendégek miatt pedig sétálni sem volt szórakoztató, alig vártam már, hogy ott hagyjuk azt az igénytelen helyet.

 

Sátorverés a kanapé előtt…

Mire fölcaplattunk a parkolóba, már le is izzadtunk. Legalább szebb lett a kilátás a közeli öböl első osztályú strandjára… – Azok a pontok ott lent, osztrigatelepek? – fürkésztük a vízfelszín pöttysorait. Azok voltak.

Az eldugott táborhely keresése viszont komoly feladat elé állított bennünket. Ilyen zsúfolt helyen gyalogosan sem könnyű megegyezni egy táborhelyben, hát még két autóval! Néztük az erdőbe futó utakat, de nem volt hozzájuk bátorságunk. Én az Isonzó széles, száraz, köves medrét javasoltam, ám a csapat végül kiegyezett egy kis placcal, a doberdói dombokon, amelyet mindössze egy bokorsáv takart el az autóúttól. Minden bajom volt a helytől: a zaj volt a legkevesebb, amit elviseltem volna, de a lefülelés veszélye és a közeli fák alatt elszórt papírzsebkendők „lenyelhetetlenek” voltak. A többiek ellenben gyorsan megbarátkoztak a hellyel. Az bokros első fordulójában egy jókora, műbőr kanapé megroppant teteme bújt meg. (Az olaszok sem angyalok.) Szétnéztünk a cserszömörcésben, de elégedetlenül tértünk vissza a kocsikhoz vacsorázni, és zuhanyzót „építeni”. Ez utóbbihoz nagy köveket hordtunk a tiszta „padlóhoz” a kinézett ágas-fa alá, aztán kötéllel felhúztuk a teli hordót. Sötétedésig mindenki lezuhanyozhatott a langyos vízben.

– Szerintem jó lesz a kanapé elé… – döntöttem a sátorhelyről, s ezen jót röhögtünk. Bandiék közben már nekiláttak a kagylóleveshez, ami a kagyló tisztításával kezdődött, s legalább két órába telt. Mi úgy követtük az eseményeket, mint a „Főzőcske de okosan”-ban a szőke műsorvezetőnő a 80-as években, aki a sorozat végére egészen kikerekedett… Bandiék levese kicsit olyan lett, mint a mesebeli kőleves, mert elég finom volt, csak az a kevés kagyló volt benne zavaró.

(folytatjuk)

Harsáczki György