Mezsgye kategória bejegyzései

Ipolyságtól Alsósztregováig

Kutyagyűrűben az ipolysági kempingben

A reggel első lényeges momentumai természetesen a kotyogós körül történtek az ipolysági autós kempingben. A kempinghez tartozó tapintatos kutyusok, már az első felkelőkkel felvették a szemkontaktust… „Egy bolyban” megreggeliztünk a lágy napsütésben, miközben négylábú felvigyázóink már elérhető közelségbe kerültek – közös fotók is készültek. Mielőtt elhagytuk volna a kempinget, a tulajdonos arról mesélt, hogy micsoda élet volt itt a 80-as években… Jó lett volna megélni. Ma az is gondot jelent, hogy a reklámtábláját valahová kitegye, belébotoljon az a néhány vendég.

Ismerős utakon – „diplomás” falvakban

Nekünk viszont ismerős terep következett – 2011-ben már végigtekertük az Ipolyság-Inám szakaszt. Ismét átkeltünk az Ipolyon, hogy annak jobb partján egy seregnyi települést érintsünk. Ipolyság kéttornyú templomnál lemaradtam – csúcsíves bélletes kapuzata azt mutatta, hogy a templom régebbi, mint azt barokkos jegyei mutatják. Premontrei kolostorát a Hont-Pázmány nemzetségbeli Márton bán alapította1237-ben, s ekkor épültek erődítései (valószínűleg kerítőfalai). Az erődített kolostor számos támadást, ostromot állt ki, s a törökök sikertelenül ostromolták meg 1550-ben. Két évvel később már elfoglalták, s csak 1595-ben szabadították fel. Ekkor lebontották korábban már említett erődítéseit, s csak a kolostor és a templom maradt meg – azokat barokk stílusban alakították át. A nemrég helyreállított templom mellett romosodó épület a jezsuita kolostor – több gótikus részlete van.

A 18. századi ellenreformáció során innen Csecsei János és Szodói András prédikátorokat hurcolták el gályarabságra. A város egyébként az első volt azon települések között, amelyeket Csehszlovákia „visszaadott” Magyarországnak 1938-ben.

Tesmágot az országút elkerüli – az egyik Horthy teljesítménytúrán néztünk szét a szép faluban. Az Ipolymenti út szép, hol árnyékos, hol nyílt, de kényelmes, és a lankás dombokról gyakran jó kilátás esik a folyót kísérő vizenyős területekre. 2011-ben Ipolyhídvégen – miközben a régi híd nyomait kerestük -, pogácsával és ásványvízzel kínáltak meg. Aztán megmutatták, ami kerestünk, sőt, a „kézi vezérlésű” mini-kompot is, amit akkor ki is próbáltunk.

Egykor fontos átkelőhely volt (szemben állt Drégely vár), s jelentősége megnövekedésével maga Hunyadi János rendelte el 1449-ben az első híd építését. A régi kőhidat a második világháború végén robbantották fel a németek, s azóta nincs a helyén semmi – a két ország viszonyait tükrözi, hogy az első világháborúig 47 hídon lehetett átkelni az Ipolyon, ma bezzeg… Az igényt a helyi kezdeményezésű, fából épített gyaloghidak jelzik. Ha rendes híd épül, az Szondi György híd lesz – már tervezgetik, bár az Ipoly itt éppen védett területen folydogál… Erre egyébként „diplomás” falvak sorakoznak, mivel a magyaros előtag után ott olvasható a szlovák nad Ipl’om kifejezés, vagyis Ipoly melletti…

Ipolybalogon (Balog nad Ipl’om) sem időztünk, de mindenképpen felhívom a figyelmet a falu előtt álló 13. században emelt templomára – amely azóta minden évszázadban kibővült -, amely arról híres, hogy a Szent Koronát Károly Róbert és Vencel cseh király közötti trónviszály idején – 1304-ben – egy éjszakára itt őrizték. Ennek emlékére 2005. augusztus 14-én a korona egy hű másolatát helyezték itt el, s azóta minden évben megünneplik ezt az eseményt. A templom tornyának csúcsát is egy Szentkorona-másolat díszíti – Mátyás király rendeletére.

A települést elhagyva rendőrautót vettünk észre, mellette álldogáló rendőrökkel. Habár senki sem ivott egy kortyos sem, feszülten, nagyot köszönve tekertünk el előttük, s erre ők szintén magyarul köszöntek vissza.

A feltámasztott Pusztatemplom

Ipolykeszit a mesés nevű Nagycsalomja követte, amely egy meglepetéssel szolgált. Az országút mellé egy „pusztatemplom” feliratú táblát állítottak. Nem tudtam róla, így – mivel aznap még nem néztünk meg semmit -, elhatároztam, hogy felkeresem. Erről megoszlottak a vélemények, így aztán a frissen kiásott vízelvezető árok miatt ketten kerékpárral, ketten gyalog vágtunk neki a 200 méteres kitérőnek. Addig ketten a nagy hársfa alatti padon pihentek…

A dombra felérve meg is pillantottuk a romot a napraforgómező melletti erdőszélen. Az érintett ipolybalogival egy időben épülhetett (pogány szláv temetőre), és az egykor ez volt Nagycsalomja temploma. A tatárjárás után újjá kellett építeni, de aztán minden korban „megkapta a magáét” – a stílusokat tekintve. 1868 után – amikor teteje beomlott – már nem használták, s az idővel eltávolodott település is új templomot emeltetett. Annak ellenére, hogy sok jeles ember tudott és írt a régi templomról – amelynek négy mellékoltára, középkori falfestése és kriptája is volt! -, a századforduló körül mégis elhordták a falak jó részét. Az 1940-es években még megvolt faragott reneszánsz déli kapuja.

Micsoda véletlen: éppen az évben fejezték be a munkálatokat! A templom jellegzetes nyugati oromfala mögött a kilátó-szerű karzatot építettek, rendezték a környezetet és felújították Bolgár Gábor alispán, az 1848-49-es honti lovas-nemzetőrség parancsnokának családi síremlékét is, amely több 18-19. századi síremlék egyike.

A rántott hús krumplisalátával a túra kiemelkedő kulináris élménye volt…

Az elénk toppant rántotthús

Elégedetten sétáltunk-gurultunk vissza, majd egy kis pihenőt követően nekirugaszkodtunk a romos – ám megmenthető – gőzmalom téglakéménye és épülete mellett Kóvár felé. A hegyek ugyan eltávolodtak tőlünk, de az Ipolyon túl Balassagyarmat tornyai látszódtak. Pontosan a bíróság, a különös, kör alakú fegyház és börtön teteje, illetve a plébániatemplom tornya. Nagyon érett már egy kávé… Tótgyarmaton, a határátkelőnél elkezdtük válogatni a felmerülő sörözőkből – ez azért, ez emezért nem jó -, de csak haladtunk az 527-esen.. Erdőmeg (Záhorce) hozta meg az áttörést.

A szinte egészen szlovák településen megtaláltuk a kedvünkrevaló, Kozel-emblémás vendéglőfélét, a Pohostinstvo-t (vendégszeretet). Az asszony a pult mögött magyarul válaszolt, mi pedig elkezdtük előadni kávé- és sör igényeinket.  – Van menünk. Ha akarnak, ebédelhetnek. – az asszony ajánlatát nem tudtuk figyelmen kívül hagyni.

– És mi az? – Rántott hús krumplisalátával. – Már meg is feledkeztünk a kávéról, teljesen felvillanyozódtunk. Eszünkbe sem jutott, hogy szembejöhet velünk az ebéd! A sörrel felvezetett étel pedig pompás és kiadós volt. Pont olyanok voltunk, mint hat jóllakott napközis.

Egy elhivatott értékmentő

Egy régi kedvencem, Zsély (Zelovce) következett, melynek barokk-klasszicista kastélyát kb. nyolc éve körbejártam. A falu első kereszteződésében előre is hajtottam, hogy a műemlékhez vezessem a csapatot. Csakhogy a többiek megálltak, én pedig várni kezdtem rájuk – így szakadtunk el egymástól. Két nagy kör után a kastély előtt futottam beléjük – ez egyszerűbb is mehetett volna. Meglepetésemre ketten már elmentek a kastélyban lévő Helytörténeti Gyűjtemény kezelőjéért. Ilyen kezdeményezés nem volt! Kis idő múlva – egy autót követve – megjelentek, intettek, mi pedig utánuk vetettük magunkat. A kastély főbejárata előtt Bőhm András mérnök, a helyi gyűjtemények gondozója szállt ki az autóból és nagy igyekezettel kezdett el a zsélyi magyarokról, zsélyi gondokról beszélni. Tagja ő a zsélyi Victoria Kultúregyesületnek is, és remek gondnoka és tárlatvezetője a szomszédban lévő Mikszáth-emlékháznak. Édesapja, Bőhm József nyomdokain jár, aki kezdeményezője és szervezője volt a helyi kulturális életnek, s például a neves színjátszó körnek is. Díszpolgár volt.

A kastély egyik felével – és a nagyteremmel – 1772-ben készültek el, míg a másik szárnyát majdnem száz évvel később építette gróf Zichy Károly. A kastély meglehetősen üres – 1939-ig a Zichy család levéltárának adott helyet, amelyet akkor az Országos Levéltárnak adományoztak. Az utoljára mezőgazdasági szakiskolaként működő kastély egyik szárnyába a helytörténeti gyűjteményt költöztették 2002-ben.

A második világháborúban már a németek is a kastély nagy faajtóit fektették bele a sárba, hogy  járműveik könnyebben járhassanak. – mesélte vezetőnk. – Itt is rebesgetik, hogy volt titkos alagút amelyen ki lehetett jutni titokban az épületből, de ez valószínűleg létezett – vagy létezik? – mert a megadott irányban van elfalazott pincejárat.

Böhm András úr, aki még győzi a gyűjtemény bemutatását… Egyívásúak vagyunk…

Rémtörténetek és gazdag gyűjtemény

A kocsibejáróban néhány tucat egér futott szét a szárított magvakról, és felmasíroztunk a lépcsőkön az olajfestékkel kimázolt folyosóra. Itt már régen semmi sem utal főúri lakra. Vezetőnk szót ejtett a nagyterem két különleges cserépkályhájának elkeserítő végéről: az egyikben szórakozásképpen kézigránátot robbantottak, a másikból a bronz lábakat törte ki a lakatos, s az is tönkrement.

A gyűjtemény folyosóján számos foglalkozás, mezőgazdasági munka, vagy a hétköznap paraszti élet tárgyai sorakoztak. A gyűjtemény alapját  – és számszerűleg legnagyobb részét – a közeli avar kori temetők felszínre került anyagának amatőr gyűjtései adják. A ’70-es években a felhalmozott néprajzi és archeológiai tárgyak bemutatására két helyiséget ígértek a „központból”, de mire azok elkészültek, azokat mozgalmi emlékszobáknak adták. Már ekkor méltatlan helyzetbe kerültek a gyűjtemények, majd ide, ami megmaradt.

Szép idők járnak errefelé is: nemrég harmadjára is kirabolták a múzeumot, de nem ám ostoba fajankók: célzottan csak a legértékesebb avar-kori leleteket vittek el… A különböző korokban letelepedett népek, emberek emlékét régi pénzérmék, pattintott kőszerszámok, csontok, ékszerek, használati tárgyak őrzik, de a homokbányából cápafogakat, és egyéb ősmaradványokat is kiállítottak.

Bőhm úr büszkén mutatta be a Zs Nagy Lajos-emlékkiállítást, amelynek ő volt a kezdeményezője. A költő a szomszédos Szklabonya szülötte volt, emellett a Magyar Írószövetség és a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának tagja – újságíróként dolgozott, 2005-ben hunyt el Zsélyen.

Bőhm úr mesélt az „iparos” Zsélyről is, amely részben a kastélyépítésnek köszönhető, mivel a ahhoz mesterembereket hívott letelepedni a Zichy család. Másrészt azért is tudták sokan megvetni a lábukat itt, mert 1863-ban már második tűzvész következett be, amelyben rengeteg jobbágy lett földönfutó. Ezek földjeit jobbára betelepülő szlovák polgárok vásárolták fel, de német területről is sok mesterember érkezett. Zsély gazdag település is volt: volt téglagyára, , víz- és gőzmalma, szén- és sólelőhelye, szőlősei…

A néhány teremben több mesterség tárgyait, késztermékeit mutatják be – kádár, pék, téglavető, kovács, takács, borászat -, a néprajzi gyűjtemény pedig két lakásberendezés-típust ötvöz egy helyiségben a 19-20. század fordulójáról.

„Annak ellenére tesszük, mert néhány év múlva már megint kevesebb lesz abból, amit még meg lehet menteni. A dolgok elvesznek a szemétdombokon és az üzletelőknél s az öregek, akik még emlékeznek a fontos régi dolgokra, pedig kihalnak.” – így vallottak az értékmentők.

Egyikünk így tette fel a kérdést: – Van érdeklődés a gyűjtemény iránt? Lesz, aki folytatja?

– Nincs ki, és nincs kinek… – legyintett keserűen – de reménykedjünk!

Szívvel-lélekkel Mikszáthról

Nyolc éve derűsebbeket képzeltem a falak mögé… Kicsit zaklatottan tekertünk ki a faluból. Szklabonya következett, avagy Mikszáthfalva, ahol a Jó palócok és a Tót atyafiak írója nőtt fel. Tudtuk, hogy kevés időnk van, így gyorsan betoltuk a kerékpárokat a csinos emlékház szép udvarára és kértük a belépőket.

Zita asszony, a tárlatvezető izgatottan és nagy örömmel fogadott bennünket – és a tárlatvezetése elején betoppant két hölgyet is. (Ennek eredményeképpen került föl néhány bent készített fotóm az emlékház facebook oldalára, mivel kérte elküldésüket). Mikszáth Kálmán (1847-1910) a nyelvhatáron, Szklabonyán, egy szlovák faluban született és nőtt fel, így jól ismerte a szlovákokat: ugyanolyan jóba volt velük, mint az ő magyarjaival. Gyerekként itt itta magába a parasztok meséit, az „ijedelmes történeteket”, és itt fejlődött ki csodálatos megfigyelőképessége, amely visszaköszönt aprólékos jellemrajzaiban. Itt a kovácsműhely volt a kaszinó, a „klub”, ahol össze- és szétfutottak a hírek, így Mikszáth írásaiban mindig feltűnt egy-egy kovács. Mikszáth – iskolái után – eleinte joggal foglalkozott, s amellett újságírással. Feleségét kétszer vette el, mert első házasságukra a nyomor árnya vetült, mivel az író akkor még nem „futott be”, s szülei is ekkor hunytak el. Miután írásai – és karcolatai – révén sikeres lett, 1882-ben ismét elvette Mauks Ilonát, és végre utolérte a boldogság is.

A Mikszáth-emlékház udvarában

Zita asszony olyan átéléssel mutatta be az írót, életét, és családját, hogy mindenkit arra buzdítok: élje át ott – élőben! Igen különös, hogy a 19. század elejéig a család Mixadt-ként írta családnevét! A szemben lévő temetőben máris láthattuk az x-eket. Sajnos bármennyire is szerette tót atyafiait, azok őt nem fogadták be egészen, mivel magyarul írt.

Az emlékház története – szerintem – talányos, mivel az 1968-as évszám mellett ez áll: „Hatósági engedéllyel a tulajdonos lebontja a házat, ahol Mikszáth Kálmán született.” Ennek ellenére az eredetinek megfelelően a házzal szemközt lévő temetőben áll az író húgának, Mariskának a sírköve, amelyet 2014-ben a zsélyi Victoriások készíttettek el.

Jókedvűen, az előadástól felélénkülve intettünk búcsút a kis háznak. A meleg kissé alábbhagyott, és a felhők adta árnyékot örömmel vettük.

Szabadságon a fejek

Átpedáloztunk Kiskürtösre, ahol egyre döcögősebben ment a tájékozódás, mivel teljesen rábíztuk magunkat a GPS jelzéseire. A net meg persze akadozott… A legközelebbi kempinget vettük célba Alsósztegován, de addig sok hegyvidéki út volt még hátra… Egy cirkuszsátornál megkezdtük a kikecmergést a völgyből az első erdős dombhátra. Fent a csapat megállt egyet fújni, amikor Karesz barátunk – akinél volt „valódi” térkép -, „akkor, ahogy megbeszéltük: következő falunál balra”-kurjantással lezúdult a völgybe. Ezt nem mindenki halotta… Nemsokára követtük – én utolsóként -, s Nagyhalomnál (Vel’ké Straciny) a többiek keltette huzatban jobbra süvítettünk tovább, lefelé. Gyönyörű út volt erdővel, patakvölggyel, vasúttal (csak egy helyen ült meg a völgyben valami klóros fuvallat), s hat kilométer után megérkeztünk Alsózellőre. Rossz helyre – már érkezett is barátunk telefonja: hol vagytok? A gond – szerintem – leginkább velünk volt, mivel szabadságunkra hivatkozva mindenki kikapcsolta az agyát és nem figyeltünk. Míg tisztáztuk a helyzetet, lefotóztam a település haldokló, barokk Prónay-kiskastélyát. Végóráit élte.

Fújtatva értünk fel Nagyhalomra, ahonnan már kicsit higgadtabban gurultunk le a másik irányba. Ekkor egy sor teherautóba és pótkocsis traktorba botlottunk. Nem tudtuk mire vélni a torlódást, így óvatosan előrearaszoltunk. Úgy nézett ki, hogy a cementgyár küllemű létesítmény silóihoz jöttek. (Arra már nem emlékeztünk, hogy terményt hoztak vagy vittek…) Egyik társunk – elbizonytalanodva az útirányban – óvatosan megszólított egy várakozó sofőrt. – Beszél magyarul? – Hát hogyne! – jött a válasz meghökkenten. A következőkben azonban más területre vetődtünk…

Kinevették a fekvőbringát..!

Az késő délután fényeiben felkaptattunk a következő púpra, ahonnan Kishalom bányásztelepülésre gurultunk le. Ezt a pici – szlovákosan modern és négyszögletes – templom előtt kitett bányamozdonyból következtettem ki. De a lakók fogadtatása nem volt kedvünkre való, mivel a fekvő bicikliket látva teli szájjal kacagtak és a legtöbben igen barnák voltak, így a szép környezet ellenére megállás nélkül tekertük ki a könyörtelen, 3 kilométeres emelkedőt. A túloldalon Potor-Nógrádszentpéterre érkeztünk le, ahol hasonló népség fogadott bennünket, harsogó nevetéssel. Afrikai helyzetben éreztük magukat, de a 13. századi (ma) evangélikus templomot, az 1599-ben épített tornyával még lefotóztam, és sietve távoztunk Alsósztegova felé. Az erdős dombok oldalában futó út ezután sem kényeztetett el bennünket, de végül – szürkületben – csak leértünk Sztregovára. Az Aquatermál kempingig még három kilométert szenvedtünk meg – áttekerve a településen -, aztán óvatosan bekukucskáltunk az intézmény kapuján. Sehol egy kapus, egy pénztáros… Sajnos fából is csak egy-kettő volt a nagy placcon. Társaim már negyedórája álldogáltak a kapunál, hátha felbukkan egy alkalmazott, de senki.

– Ha a sátorhely díja kell, majd megkeresnek! – ezzel letámasztottam a bicajom és kikértem a dél óta megérdemelt sörömet… Attila öt perc múlva csatlakozott.

Amikor mindannyian fejben is megérkeztünk sátrainkkal körberaktuk az egyetlen facsoportot, hogy napközben legalább fél napon át árnyékban legyenek. Itt is látszott, hogy a sátrazás már csak nosztalgia a ’80-as évekből – a kemping lakói többnyire a faházakban nyaraltak. Alkonyat körül megvacsoráztunk, és közben sorra elporoszkáltunk zuhanyozni, amely szerencsére nem zsetonos volt.

Harsáczki György