Ismét Tyukod – négy évvel később (2022)
„Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!” Napjainkban más is eszünkbe juthatott Tyukod település nevét hallva, mint a háromszáz éves kuruc tábori nóta. Éppen négy éve volt, hogy átszelve az országot szétnéztem az Ecsedi-láp szélén fekvő tyukodi határban, mert kíváncsi voltam a néhány éven belül megépített 11 – turisztikai célú – kilátóra.
Tizenegyszer befutóra…
Aki akart, utánanézhetett annak, hogy történhetett az, hogy ennyi kilátó épült egy – turisztikailag érdektelen – alföldi vidéken, ahol a mezőgazdasági parcellák között csupán nyílegyenes belvízvédelmi övcsatornák mélyülnek.
Ennek oka egy hanyagul, nem következetesen kiírt EU-s pályázat volt, amely nem nézte azt, hogy milyen adottságokkal rendelkezik a terület, sem azt, hogy hány pályázatot nyernek az ott élők. Mint látjuk: 2013 óta tizenegyet, amely 264 millió forint pályázati pénznek felelt meg. Kicsit túl is árazták az „erdei közjóléti létesítményeket”, mivel több millió forinttal olcsóbban is fel lehetett húzni egy jó minőségűt. Általában 25 milliót adtak egy 10 méternél magasabb kilátóra, s így egyik sem lett ennél alacsonyabb. (Magyarországon a közelmúltban 160 új kilátó épült.) A nyertes előfinanszírozó pályázók végül 5-10 millió forint hasznot könyvelhettek el. Miért ne vállalkoztak volna erre, ha így írták ki a pályázatot? Le is kellett vezényelni az építkezést… megszervezni…
Kilátó – volt, nincs
Az idén ismét arra jártam, hát szétnéztem. – Ugyan többen használták-e azóta a kilátókat, vagy csak a gaz veri fel a környéküket? – találgattam. 2018-ban már a szomszédos Győrteleknél megpillantottam az elsőt, most nem vettem észre… Tyukodon már rutinosan kanyarodtam a Zsírostanya felé. A házak felett már sandítottam balfelé, látom-e már a Szabó 1 kilátót? (Rendszerint a tulajdonos nevét kapták.) Még nem… De ahogy a romokban lévő téeszt elhagyva felhajtottam a Keleti-övcsatorna hídjára, megdöbbentem. A Szabó 1 kilátó nem volt a helyén! Pontosan ott volt a helye: 300 méterre a hídtól, az övcsatorna partján. Izgatottan húztam gumicsizmát (ilyenkor kár a bakancsért) és a legutóbbi helyzethez képest még mélyebben „felszántott” földút szélén kocogtam a vélt helyre. Elkerekedett a szemem. A kilátó betonalapjából csak a négy betonkocka lábazati vasa állt ki, körülöttük munkagépek keréknyomai. – Hogy lehet ez? Miért tüntették el? Ez felháborító! – gondoltam – Bizonyíték megsemmisítés történt volna?
Megrendülve siettem vissza a hídhoz és újságoltam útitársamnak a tapasztaltakat. De átellenben változatlanul állt a Kecskés kilátó. Körülbelül egy kilométerre. Mivel a lét ténye fennállt, elindultam felé a csatorna partján, hogy legalább felmérjem a most uralkodó állapotokat. Emlékeztem, hogy a létesítmény félig belvízben állt, egy páréves csemetekertben, de most nem volt olvadó hó a határban… Nem történt semmi különös a Kecskéssel. Ugyanúgy találtam rajta állatürüléket, a felső szinten pedig sok madárpotyadékot, a tövében álló padokat – láthatóan – télen is gaz verte fel.
Megritkultak volna..?
Viszont fentről nem láttam szomszédos kilátókat, négy éve pedig akadtak. Nekiláttam lassan, teleobjektívvel pásztázni a határt – csak úgy találtam kettőt. Az egyiket már múltkor sem kerestem meg, mert távol esett a nagyecsedi úttól (ez a nevesincs kilátó – még nevet sem kapott), a másikról pedig feltételeztem, hogy már találkoztam vele legutóbb: vagy a Szabó 2 kilátó, vagy az Erdei kilátó. Mindenesetre mintha megcsappant volna az erdei létesítmények száma…
A dágványt ügyesen kikerülve, sikerült sok sártól megszabadulnom, így gumicsizmában ültem a volán mögé. Emlékeztem az út jellegzetes kanyarjára, ahonnan feltétlenül észrevettem két kilátót – az út két oldalán egyet-egyet. Nem láttam egyet sem! Úgy éreztem, meg kell keresnem az árulkodó alapokat, ahogyan a Szabó 1-nél. De itt már nem volt egyértelmű, pontosan hol is álltak. Nem volt, ami segítsen, felkiáltójelként.
Végül továbbhajtottam, mert messzebb, az út közelében állt egy harmadik, amelyikkel négy éve még nem találkoztam! Viszont csodaszép nevet kapott: Rádika gyöngye kilátó! Megjelenésében az eddig ismertek között helyezkedett el, mivel nem volt olyan masszív – mint az egykori Szabó 1 –, viszont nagyrészt gyalult, pácolt deszkákból állt.
Egy új is akad..?
A kocsiajtót becsapva két fácántyúk reppent fel a magas fűből. Nem volt nálam só, hogy a farkukra hintsem… A Rádika gyöngye elkerített területen, egy csemetekert szélén meredezett, gaz kísérte kerítés mellett. A felszántott anyaföldön cammogtam – a sár miatt egyre lomhábban. Odaértem a közvetlen közelébe, ám a kerítést sehol nem taposták le, megbontva sem volt. Meglepő volt látni, hogy a padok között levágták a füvet, mintha még számolnának látogatókkal.
Legalább a nap kisütött. – Nahát! Most legalább lehetne valami színeset fotózni fentről – gondoltam, és átmásztam. Megtartott az a hitvány drótkerítés! Most élveztem a kilátást – a késő délutáni nap kiszínezte a parcellákat, bár így sem volt egy nagy csoda… Visszafelé már arra mentem, amerre levágták a füvet, s lám, egy rozzant kapuhoz értem, amit egy szál dróttal „csuktak be”.
De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ne lássam a két közelebbi kilátó betonalapjait. A Szabó 2 környéke – szerintem – drasztikusan megváltozott, így feladtam, de a másiknál több biztos pont volt. Ekkor észrevettem egy rózsaszín táblát egy másik csemetekert szélén. Pont olyan tábla volt, amilyenekre a kilátó nevét, magasságát és egyebeket felírtak. (A szabály az szabály.)
Lebontották, felkockázták…
– Csak nem a Makkos tanösvény tábláját látom? – ugrott be négy év távlatából az, hogy az egyik kilátóhoz egy tanösvényt is „erőltettek”. A rendkívül érdektelen tanösvényből „csupán” az élményt száműzték, mivel a „közönség” egy elvadult faiskola egyforma fái között követhette az unalmas témájú információs táblákat… Odabotladoztam – tanösvény-tábla volt. Mellette pedig még 4-5 táblája hevert a földön. Megvolt az Erdei kilátó faiskolája, de a kilátót nem láttam. Ha nem látható, akkor azt is lebontották, viszont meg akartam örökíteni az alapjait, de nem emlékeztem, hol is állt.
Elindultam a csemetekert szélén, de nemsokára könnyebb volt a fasorok közé hatolnom. Épp megfordultam volna, amikor – egymás után – feltűnt a tanösvény három állomásának táblája, de a talapzatra sehol nem akadtam. Egyre dühösebb lettem – a számos keresztbe dőlt facsemetében sokszor majdnem hasra estem, két tapsifüles is eliszkolt előlem.
Fáradtan visszafordultam, és csupán 6-7 méterrel a ledöntött táblák mellett megtaláltam a betonplaccot. Körülötte a fűrésszel felaprított gerendákat, korlátokat, lépcsőket, rajtuk a még el sem színeződött-rozsdásodott fémpántokkal, csavarokkal. A fő gerendáknál még elszenesedett végek voltak. A négy asztalt és padjaikat fűrésszel vágták el – bokából. Megdöbbentőnek találtam, hogy még csak el sem tüntették a darabokat, de talán még fel is gyújtották…
Visszatértem, majd ahhoz a másik fertályon álló kilátóhoz kormányoztam az autót, amelyikkel négy éve is zártam a látogatást. A Szalmaváros táblát követően már éppen fontolgattam a visszafordulást, amikor feltűnt a Balogh kilátó teteje – sziluettként a naplemente fényei előtt! Legutóbb még mintha el lett volna kerítve, most csak egy másfél méter mély, függőleges falú árkon kellett átjutni hozzá. Perceken belül fenn voltam 11,5 méter magasan. A szomszéd fasor valahol a Diána kilátót rejtette – azt már négy éve sem láttam.
Választ akartunk!
Összefoglalva: ez is állt még valamilyen okból. De mitől függ, hogy melyik áll és melyiket pusztították el? – fontolgattam. Feltétlenül be kell térni a kocsmába! Ott biztosan mesél valaki és kiderül a titok… Tyukodra hajtottam. Nézelődtünk, érdeklődtünk, s végül ahhoz a sörözőhöz kellett visszakanyarodnunk, amelynél kijelentettem, hogy csak a „betörésgátló” derengőfény pislákol… Nem volt túlvilágítva, de bátran beléptünk. – Merre jártak? – kérdezte egy nő. – A kilátókat nézegettük… – fogalmaztam óvatosan.
– Az van szépen! Tizenegy is!
– Nincs az annyi! Négy éve jártam itt és azokból már többet leromboltak! Akkor volt tizenegy, most már kevesebb – hozakodtam elő a tapasztalataimmal.
– Bizony, többet lebontottak – szólt közbe egy férfi – csak öt évig kellett állnia egy kilátónak.
– Micsoda? Komolyan? – hitetlenkedtem.
– Az volt a kikötés, hogy csak öt évig kell fenntartani egy kilátót – magyarázta a férfi. –Többen lebontották a kilátójukat. Az egyiket fel fogják állítani máshol.
– Öt évig áll egy kilátó?! Micsoda értelmetlenség! Mi történik öt év alatt a hellyel turisztikai szempontból, ami miatt már likvidálható lesz egy kilátó? – képedtem el. És a férfi hozzátette, hogy eleinte öt hektár erdeje kellett legyen a pályázónak, később már egy hektár is elég volt.
Ekkor állt össze a kép: a kilátók csemetekertben álltak. Erdőnek alig nevezhető, kócos, vékony fácskák sorai mellett… De minden megfelelt a kiírásnak, minden szabályos volt.
Lám, nem maradt sokáig rejtély, miért tűntek el a kilátók. Ha csak öt évig kell rájuk felügyelni, akkor érdemesebb lebontani. Később csak balesetveszélyessé válhat. Vajon a pályázat brüsszeli kiíróit előveszik-e hanyagságukért? Talán. Nem sok pénz ez arrafelé. Itt is sokkal több (is) veszik „Mohácsnál”. Itt most jól járt néhány tehetősebb, vállalkozó szellemű ember és több munkájuk volt az ácsoknak.
Tessék mondani, lesz olyan célú pályázat is, amely valóban javítana az emberek életminőségén ebben a szép, új, no meg digitális világban?
