Sóskúton keresztül-kasul
Bár csak egy másik buszt választottam volna! Ha később indulok – egy másikkal -, akkor nem kell több mint egy órát utaznom, és korábban érkezem…
Elhatároztam, hogy Sóskút ismert látnivalói mellett bejárom, és végigfotózom a kisebb érdekességeket, amelyek valószínűleg mind-mind sóskúti mészkőből épültek.
Egy bakancsos volt talpon a vidéken…
Idejében kaptam meghívást az V. Akali Bor Napjára, amely egy egész hétvégét jelentett: péntek este egy kis szakmai találkozót, szombaton és vasárnap pedig présházak látogatását, borok kóstolását és – nekem nem utolsó sorban – a szép táj és présházak, pincék megörökítését…
A táj és – kiemelten – a bor népszerűsítésére megszervezett rendezvényt Balatonakali Önkormányzata és az Akali Borút Egyesület hirdette meg – ötödik alkalommal. A mandula pénteken mint élelmiszer alapanyag, a következő két napon pedig mint szirmok, bibe, porzó volt jelen…
Az egyetlen lehetséges jármű, amely emberi időben vasárnap reggel a Fenye- és Les-hegyek alá vitt, a hévízi busz volt. Az akali FÉK Étterembe mindenképen be kellett mennem kávézni, de már bort is kóstolhattam volna! Ugyanis ők is társultak a körül-belül 10 pincéhez- pincészethez, akik fogadják a borturistákat. A barátságosan berendezett étteremben már találkoztam is Meszlényi présház tulajdonosaival, akik meg is súgták, hogy déltájban feléjük ebédre van kilátás… Szétnéztem Akali régi központjában, s erre a kis sétára – a hófehér templomok, és népi lakóházak miatt – ajánlok mindenkinek. …még reggelizni is. A Barátcsuha borház udvarát számos régi tárgy – kerékpár, szőlőprés, kocsikerekek, rozsdás eke – tette érdekesebbé, vonzóbbá. Nagy Imre pincészetéből rendkívül ízletes rozét ihattam, ami megindította a jóízű beszélgetést.
Sajnos az idő kissé borongós volt, az előző évek tapasztalatai szerint sem volt várható túl sok vendég – így vágtam neki a térképvázlattal a Fenye-hegynek, amely meglehetősen kihalt volt. A mandula virágzott becsülettel, ám az első pince nem akart előkerülni (térképvázlat kicsit elnagyolt volt…), de látnivaló mindig akadt… Végül megszólítottam egy férfit, aki a Mlinkó pincéhez irányított. Ők egyébként Dörgicsén működnek teljes mellszélességgel és sokfelé szállítanak az országban palackos-, éttermeknek pedig nagyobb kiszerelésben. Itt nagyon élveztem a „boros” beszélgetést, s közben 6 féle bort hasonlíthattam össze. A olaszrizling „jutott tovább”! Meghoztam a társaságot: utánam jöttek is Mlinkóék barátai.
Pribékék zárva voltak ma, de itt egy kutyus csapódott mellém, és mint afféle kalauz. Ennek ellenére nem találtuk meg a Fülei pincét sem, bár kétszer is elmehettünk mellette, de sem táblát, sem mozgást nem láttunk arrafelé. Már messziről láttam a csodálatos Meszlényi présházat – az ígéret földjét -, amelynek tőszomszédságából tűz füstje szállt. Nna, majd a Fülei után! – gondoltam, de eredménytelenül köszöntöttem a présház tulajdonosait: Meszlényi Lászlót és kedves feleségét. Hagytam magam lebeszélni az ebéd előtti újabb pincelátogatásról és beinvitáltak a műemlék épületbe. Láthattam a szabadkéményes tűzhely helyét, s felnézve az eget, az egyik öreg deszkába faragott malom játék rovásait, amivel az ácsok múlathatták az időt építkezés közben, valamint az eredeti rozettával díszített szobát, fali tékával, és az 1822-ben ide faragott sarokpaddal. Természetesen ide is megérkezett a „társaság” – húsos süti került az asztalra, bor a poharakba, és a nap is kisütött. A bor Barátcsuha nedű volt, mert Meszlényiéknek nincs szőlőjük, ők a hangulatot hozzák. Amikor a TV is befutott, az ebéd is elkészült – székely káposzta került a faasztalra, tejföllel, kenyérrel. Szinte mindenki ismert mindenkit, hiszen kellett egy kis tuning helyiekből a kamera elé. Hiába: vasárnap volt! Nagy élmény volt abban a pezsgésben részt venni!
A házigazda útmutatását követve több műemlék-, vagy különösen szép présházat kerestem meg – Balatonudvari irányában. Többek között Ilyés Gyuláét, amely ugyan nem „kipolírozva”, de jó állapotban néz a Balatonra. Ebben a környezetben még a tiszta „sufni-pince” is szép volt! A földúton kanyarogva olvastam egy póznán, hogy egy présház-galéria is megbúvik arrafelé… Az 1785-ös évszámot viselő Müller pincészetre – pontosabban annak csodaszép présházára – az ebédről ismerős akaliak feltűnése miatt akadtam. Kicsit kényelmetlen szituáció állt elő, mivel egyedül voltam idegen, bortúra-résztvevő, míg a többiek barátként érkeztek Müllerékhez. Miután az akaliak meg sem szólítottak, a bentiek pedig el voltak foglalva, inkább továbbálltam, mint hogy várjak valamire.
Míg Németh Miklós pincéjéhez elgyalogoltam, csodás zsúpfedeles présházakat láthattam – érdemes nagy sétákat tenni! Az 1821-es pince eredeti homlokzata dísze szőlőfürtöket ábrázol! Sajnos itt sem volt tábla bornap-kitéve, így hát a kitáblázott Skrabski pincéhez gyalogoltam. A takaros, felújított, tetőtérbeépítéses ház apró udvarán nem volt senki, pedig körbe is jártam. Viszont az asztalon hagyott bontott palackos borok és kitett poharak vendéglátókra engedtek következtetni, így leültem és (mit tehettem volna?) kiszolgáltam magam. Nemsokára megjelent Sümegi Gábor, a Skrabski borásza. Kevés volt a vendég, hát ledőlt… – mondta.
Ebben az esetben saját idegenvezetőm volt a személyében, ahol megmutatta a pincét, a palackokat, az acéltartályokat, s jött a kóstolás, a „széltolás”, a jóízű beszélgetés… Ahogy kell, itt is megérkeztek a haverok, s egy kis snapsz után ők is arra a véleményre jutottak, hogy a hanyagul maradék hektoliterekből összeöntött bor volt a legfinomabb… No persze, forgalomba nem hozható.
Elbúcsúztam és Udvari felé vettem az irányt. Ösztönző és iránymutató is volt a délutáni fényekben fürdő két templomtornya. Most már nem akartam kihagyni a híres, szív alakú sírköveket a temetőben, még ha a busz elmegy is… A 200 éves sírkövek nagyon „felvidítottak”, és külön érdekes volt, hogy a rusztikus felületű kövek mellett felfedeztem egy velük nagyjából egykorú, ám lesimított alakút: a református rektortanítóét. (Az egy következő furcsaság, hogy a budai Farkasréti temetőben is láttam egy hasonlót. Csak nem egy balatonudvari-baráté?) A busz elment, de a stoppolás bejött, így lett kerek a nap! Nagyon köszönöm az élményt minden kedves szerevezőnek, borásznak és néhai kőfaragónak!
Harsáczki György
Az eredeti tervek szerint átépítették a zebegényi Trianon-emlékművet
Az emlékmű levetette kilátó álcáját…
Szobról jövet, ráérősen sétáltam lefelé Zebegénybe a Malom-hegyről. Az Orgona utca egyik, a központ felé eső üres házhelyén furcsa betonvázat vettem észre, amely egy modern kilátó – esetleg egy lábasház – oszlopokon álló alapjára emlékeztetett. A kilátót azért valószínűsítettem, mert arról a pontról esett a legjobb rálátás Zebegény „történelmi” centrumára. Kilépdelve rá készítettem néhány jó képet, s láthattam azt is, hogy a rézkori földvárnak helyet adó meredek magaslat szinte körbejárható – mindössze egy keskeny gerinccel kapcsolódik a Remetekereszt-bérchez. Már régóta fentem a fogam az emlékműre és a róla eső kilátásra.
Az utolsó szakaszt egy rendhagyó kresz-tábla indította. Úgy tűnt, hogy a gyalogosforgalmat tereli egy gyalogösvényre – azon jöttem le. Már majdnem leértem, amikor felfedeztem, hogy az egyik villa feljárójáról jól egybe komponálható a dombon álló Trianon-emlékmű a Kós Károly templom toronysisakjával. Kicsit furcsa volt… Biztosan azért, mert innen még nem láttam soha… – gondoltam. Ja, igen! – kivágták a Dunára eső kilátást akadályozó fákat, bokrokat!
Ejtőztem egy fél órát a Galéria cukrászda teraszán, de nem tetszett minden… Ketten – vagy hárman? – voltak a pultnál, ellenben nem volt kiszolgálás, s magam hoztam ki a sört, a poharat, valamint a mignont. Szerintem ilyen helyen már illik kivinni a rendelést – s ha valaki már több dolgot is rendel…
A Kálváriadomb tövében sem tűnt fel, hogy a meredek gyalogút, amelyen legutóbb még csúszkálva jöttem le, most alaposan ki van kövezve bazaltkockákkal. Volt némi forgalom – főleg gyerekes családok -, de gyorsan felértem. Készítettem néhány képet a „barokkos” kálvária kápolnáról (1853), amely már az 1938-ban állított Országzászló és a Trianon-emlékmű részének tekinthető. Tövében állnak első terméskő-oszlopok, s az azokat összekötő acél pergolák, amelyek egymás feletti halmokat formáznak, kereszttel a csúcsukon. Ez a jelképes, félig zárt sírkertet az Aradi Vértanúk Emlékhelyévé szentelték 2001-ben. A kápolna túloldalára a rendszerváltás után került az 1956-os emlékhely.
A Kálváriahegy/Kálváriadomb az Orgona utcából
Az emlékmű-együttes déli részét a központi téren álló oszlop választja el az északi főépítménytől, amelyen egy töviskoszorús Krisztus-fej látható.
Lassan közelítettem az összetett, magában több emlékművet egyesítő építmény kilátó része felé. Két emléktábla fogadott. Az egyik szövege így szól: „Országzászló és nemzeti hőseink tragédiáinak emlékhelye. Tervezte: Maróti Géza iparművész, készült hazafias közadakozásból 1935-38”, a másik pedig arról tájékoztat, hogy a Trianon Társaság 2000-ben Trianon emlékhelyévé szentelte e helyet. Henri Pozzi, francia diplomata – aki elsők között ismerte fel, és meg is írta a békediktátum embertelenségét – emléktábláját is 2000-ben avatták fel.
Maróti Géza iparművész 1932-ben tért vissza Amerikából, s mivel az első, Huber Miklós-megálmodta Trianon-emlékmű és Országzászló nem nyerte el a helyiek tetszését, a magát büszkén „ős-zebegényinek” mondó Marótit bízták meg a tervekkel.
A terv szerint alakították ki a meredek hegy lapos tetejét, amivel – sajnos – eltüntették a földvár régészeti rétegeit. A központi rész nyolcszögű részének közepén – az Országzászlót közrefogva – négy oszlop szökött a magasba, hogy azon kettős keresztek álljanak. A kereszteket este kivilágították volna, ám az építkezés ezen részét „egy műszaki ellenőr leállította”.
Talán nem csak ezért, de az emlékmű a második világháború kirobbanása miatt befejezetlen maradt – nem szentelték fel. A szovjet invázió éveiben, esetleg évtizedeiben semmi jóra nem számíthatott egy ilyen revizionista, nemzeti emlékmű. Hogy a zebegényiek 1935-38 között befektetett sok munkája se vesszen kárba, a zebegényi tanács a központi oszlopokra vasbeton hidakat tetetett, és kilátónak „álcázta” az emlékművet. Az építmény ezzel megúszta a ledöntést, ám eredeti rendeltetése tabu lett – egészen 1989-ig. Én is így találkoztam vele először az 1980-as években. …és másodjára, és harmadjára is…
Az emlékmű az Orgona utca elejéről: lentről látható, fentről kilátó…
Maróti pályáját Oppenheimer Ignác épületszobrász-műhelyében kezdte, s ebben a szakmában alkotott maradandót szerte a világban. Budapest szecessziós épületeinek (Zeneakadémia, Gresham-palota) szobor- és szobrászati díszei állítanak emléket Marótinak. Meghívottként dolgozott Mexikóban, Detroitban, s az USA Építészkamarájába is beválasztották.
Maróti villáját – a Maróti-villát – már az I. világháború előtt felépítette, ahol számos műtárggyal vette magát körül. 1932 után az Iparművészeti Iskola tanára volt, majd 1941-ben hunyt el – munkanélküliként. Dédunokája Bródy János zenész, dalszöveg-író, az „István a király” rockopera egyik szerzője.
Ahogy március 15-én egyre közelebb lépdeltem az emlékműhöz, valami szokatlant éreztem. Nem láttam, csak éreztem – el voltam foglalva azzal, hogy látogatókat kapjak lencsevégre az emlékhelyen. Már az oszlopok tövében jártam, amikor azt hallottam: Hol a kilátó? Felnéztem. – Tényleg, hol a kilátó?! – Nem voltak ott a korlátos betonhidak és a kétoldalt levezető vaslépcsők. Visszaállították az eredeti emlékművet!
– Nem, ez nem jó… – dünnyögte egy idősebb férfi, miközben értetlenül a magasba nyúló keresztekre meredt -, miért nem volt jó a kilátó? Nem lehet többé felmenni…
Az emlékmű levetette több mint 60 éves álcáját, és ismét négyszeres felkiáltójel a Duna-völgy felé: Trianon máig él. Viszont ennek „örömére” a fák megritkításával az eddigivel szinte megegyező kilátás élvezhető a Dunára.
Bakancsom orra előtt egy réztáblát vettem észre egy kőre erősítve: „Budapest Szabadság téri Ereklyés Országzászló maradványait tartalmazó kazetta helye”. Aki kifejezetten ide látogat el, annak van miből felkészülnie: Trianon, Szabadság téri Ereklyés Országzászló, országzászlók avatása, emlékművek ledöntése 1945 után…
Tessék mondani, most már kész van, vagy további eredeti részekkel gazdagodik az emlékmű? Vagy az is meglepetés lesz? Nem baj, csak legyen…
Harsáczki György
A busók köztünk vannak… – A 2015-ös mohácsi téltemető felfordulás
Földön álló griff, saját farkába harapva – Berel kurgán, i. e. 4-3. század (Kazahsztán)
Kazah-magyar kapcsolatok, Lovagkereszt és a megdőlt dogmák
2012 szeptemberében annak a rendkívüli eseménynek a kapcsán beszélgettem Papp Attilával, hogy négy elszánt ember – három magyar önfeláldozó férfi és egy világszerte híres restaurátor-tudós – jóvoltából hazánkban elsőként volt látható a szkíta népek 2200-2800 éves leletanyagainak anyaghű tárgyrekonstrukcióiból összeállított kiállítás. Annak ellenére, hogy úttörő-jelenségről volt szó, és 1,2 millió amerikai dollárra becsülték az aranytárgyak értékét, nem kapott nagy nyilvánosságot – a három magyar férfi (Dr. Bencze István, Papp Attila és Széles Attila) magánerőből és csekély támogatással hozta el nekünk azt a tényfeltáró és felvilágosító tárgy-anyagot, amely annak a bizonyítéka, hogy a sztyeppei lovas-nomád civilizációk örökségét viselő népek, melyek egyik legnyugatabbi képviselői mi vagyunk, magas kultúrát képviseltek, és meghatározó szerepet játszottak nem csak az eurázsiai sztyeppén, hanem az azon kívüli világ fejlődésében is.
A szkíta népek nem „akárkik” voltak. Újításaikat, vívmányaikat ma is használja a „modern világ” és korabeli történetíróktól tudjuk, hogy például Dareiosz szkíták ellen vezetett hadjárata is teljes kudarccal végződött…
A már említett professzor, Krym Altynbekov kimagasló szakértelmének és tudósokból, specialistákból álló csapata ügyességének köszönhetően váltak tanulmányozható – s alkalmanként bemutatható – leletekké a föld alatt több ezer éve pihenő szerves és szervetlen anyagú tárgyak, amelyek a szkíta népek kimagaslóan magas szépérzékéről és fémmegmunkálási tudásáról tanúskodnak.
Az 1969-ben, Issyk falu (Kazahsztán) mellett feltárt „Aranyember” teljes életnagyságú rekonstrukciója
H. Gy. – A 2012-es megnyitón is azt állították a többiek, hogy maga dolgozott a legtöbbet a kiállítás létrejöttén. És most is magát találom itt a két éves ciklus utolsó bemutatóhelyén, a Magyarok Házában.
P. A. – Dehogy! Mindenki teszi a dolgát azóta is, ki-ki a szakterületén.
H. Gy. – Hol tart a kiállítás és hol tartanak Önök? Emlékszem, hogy eleinte nem tudtak reklámra költeni, nem kaptak nagy nyilvánosságot. Most van-e reklámjuk?
P. A. – Egyre több olyan partnerrel dolgozunk, ahol működik a helyi kommunikációs csatorna: helyi TV, rádió. A helyi partnerek ismerik ezeket, és ki is használják. De azért a köztévébe is bekerültünk: egy riport készült Altynbekov professzorral. De ekkora információdömping mellett kevesen hallottak róla…
Egyébként már az első, VAM Design-helyszínen is szépen megemelkedett a látogatottság a végére: 13 ezren látták 4 hónap alatt. Ez igen szép eredmény más, nagy költségvetésű produkciókkal szemben. Eztán Debrecenbe került a tárlat, ahol egy profi csapat dolgozott vele. Télen, hóban 42 nap alatt látták nyolcezren. Majd tavasszal a keszthelyi Festetics-kastélyba kerülhettünk be, aztán Balatonszemesre egy szezonra, üdülőövezetbe. Kiállításunk 2014 tavaszán került be első alkalommal megyei hatáskörű múzeumba, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumba, majd egy része, a bereli lovastemetkezés a tatai vármúzeumba – kamara-kiállításként. Ekkor kezdtünk kísérletezni azzal, hogyan lehet a tárgyanyagot szétbontani és kisebb helyen bemutatni. Most már rutint szereztünk ebben, és állítom, hogy bárhol Európában, bármilyen helyen igényesen tudjuk bemutatni az anyagot. Ezután, 2015. január 22-én Békéscsabán nyitják (már megnyitották – a szerz.) meg a szkíta-kiállítást – mint a megyei múzeum Magyar Kultúra Napja-produkcióját. Békéscsabán már – helyi leletekkel (Csárdaszállás és Békéscsaba – Gazsó tanya) – kiegészítve, a megyei múzeum éves programjának részeként kerül bemutatásra.
H. Gy. – Jól emlékszem, hogy az volt a cél, hogy határainkon kívül folytatódik az Emberek aranyban kiállítás bemutatása – Budapest után?
P. A. – Valóban, úgy terveztük, és több külföldi helyszín lehetősége is felmerült. …és a kazah fél is úgy akarta, hogy Európában is körbevigyük. Törökországi, angol és skandináv területről is van érdeklődés. Ezen kívül határon túli magyar területekről és újabb hazai helyszínektől is érdeklődtek. Szépen terjed a híre, több nyugat-európai rendezvényszervező is látta, s jó visszajelzéseket kaptunk a bemutatás igényességére. Kell a magyarázat, kell a hangulat, kell a látvány, kell a „mese” – mindezekre szüksége van egy sikeres kiállításnak.
Aranylószerszámokkal díszített fejedelmi ló – Berel kurgán, i. e. 4-3. század (Kazahsztán)
Még a közeljövőben számos kiállítást tervezünk tető alá hozni – ebben a minőségben, de még több dinamikával, technikával -, amelyek más közeli időszakokat mutatnak be, megmutatva egy korszak sokszínűségét, és rávilágítva az összefüggésekre. Például a szkíták utáni szarmaták kultúráját, vagy a Kárpát-medencei avarokét. Ötleteink, előkészületek vannak – reméljük, hogy a méltó kiállításhoz érkezik egy kis tőke is… Meg kell fognunk a fiatalokat, hogy az élményeken keresztül ismét felfedezzék a múzeumokat. A passzivitást kérdésfelvetéssel igyekszünk megtörni, hogy gondolatokat ébresszünk.
Például, gyakran hallom úgy ezt a rokonságot, hogy: „mi a szkítáktól származunk”. Melyiktől? – kérdezem én. A dolog úgy igaz, hogy minden olyan népnek, amelynek sztyeppei gyökerű, lovas nomád kultúrája van, kulturális öröksége ebbe a szkíta névvel fémjelzett ókori civilizációba vezethető vissza. A szkíta egy gyűjtőfogalom – népek százait foglalja magába. Mint például a hun is hasonló volt. S ebbe be is lehetett ám kerülni, mint ahogy Atilla, politikai értelemben „hunná tette a népeket”, például a gepidákat. Egymás mellett éltek, afféle népszövetségben – eltérő kultúrával. A fiataloknak azzal a számukra is értelmezhető példával szoktam élni, hogy a válogatott szurkolóiként ott áll az összes drukker, ám ha nem válogatott játszik, akkor szoktak egymásnak esni, hol így, hol úgy. Együtt, mégis különállóan.
H. Gy. – Kazahsztánba gyakrabban járnak-e?
P. A. – Gyakrabban nem, de nagyon élénk kapcsolatok alakultak ki az ottani szakmabeliekkel. Ahogy Krym professzor kérte is tőlünk: hazai régészekkel, szakemberekkel hoztuk őt össze, akikkel egy működő, határokon átívelő szakmai párbeszéd alakult ki. Ennek köszönhetően járhatott be több kazah intézményt és régészeti helyszínt dr. Türk Attila a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, ahol egyetemközi egyezmények létrehozásán munkálkodott és a professzornál is járt már több magyar szakember.
Szfinx – Berel kurgán, i. e. 4-3. század (Kazahsztán)
Reméljük, hogy néhány kellően felkészült régészhallgató és restaurátor kelhet útra nemsokára, hogy az Ostrov Krym laboratóriumban elsajátíthassa az említett technológiákat. Altynbekov professzor egészen nyitott tudásuk átadására, magyar szakemberek „kiképzésére”. A közös kiállításunk révén nálunk is ismertté vált professzort 2014-ben a magyar állam a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki kivételes munkásságáért és a magyar-kazah kapcsolatok ápolásáért.
H. Gy. – Ez nagy lendületet adhat a további eredetkutatásnak.
P. A. – A dolog már beindult. Jó pár éves közös munkánk során sok kapu megnyílt és óriási eredményként elkezdett szót érteni egymással az érdeklődői kör és a szakma. A kettő között már régóta nagy űr tátongott, amit könnyű lett volna áthidalni, még sem tették hosszú évtizedekig. Ez a folyamat most nagyon meglódult. Sokan, sokféleképpen munkálkodnak már rajta, és reméljük idővel még többen fognak.
H. Gy. – Talán dogmák dőlnek meg?
P. A. – Mondhatjuk. Például Julianus barát missziója eddig csak írásos forrásként volt kezelve, de a Magyar Őstörténeti Témacsoport oroszországi expedícióinak keretén belül olyan leleteket találtak, melyek a Julianus barát által leírt „keleti magyarok” régészeti hagyatékát képezhetik. Még pedig az Uráltól keletre. Ez oda vezet, hogy nem egészen arra vonultunk a Kárpát-medence felé, ahogy előtte ismeretes volt. És egy sor hasonló újdonság kerül elő… A „dogmák” ott jönnek létre, ahol a szemlélet válik dogmatikussá, és nem az állandó önrevíziót végző „kutatói szellemiség” működik. László Gyula például még életében pontosította megállapításait – magát cáfolta meg, az újabb leletek alapján, ízig-vérig korrekt kutatói szemlélettel. Példaértékű.
Régóta fennálló probléma az, hogy az „civilek” azt vetik a régészek szemére, hogy eldugják a leleteket, azokat általában nem látja senki, a régészek pedig minden rendelkezésükre álló eszközzel publikálnak, s még sem jutnak el a közönségig. Elbeszélnek egymás mellett sokszor önhibájukon kívül. Az lehet a megoldás, hogy az érdeklődők csoportja mellérendelt viszonyban találkozzon a „szakma” csoportjával – a „tudósok” ne az elefántcsont-toronyból „hallózzanak le” és vissza. És akkor megtalálják a közös hangot. S ez történt meg 2014-ben: jó volt ilyen találkozásokon részt venni, és érezni, hogy mi is segítettünk ebben. Ez lassan a missziónkká vált: a párbeszéd megindítása. Ha ez már jól zajlik, talán a média is felfigyel rá, és ez a nagy csend megtörik. A feltárások eredménye is lehet hír, értékkel megtörve a „celebdömpinget”.
Áldozati üst – Krym Altynbekov rekonstrukciója az ősi nomád művészet és mitológia fennmaradt leleteinek segítségével
Jelenleg kettő, a szkíta időszakra specializálódó régész segíti aktívan a kiállítással megindult munkát. Rengeteg adatot, háttérinformációt kaptunk tőlük, általuk. Segítségükkel rengeteget dolgoztunk azon, hogy ismertető katalógusunk olvasmányos és közérthető legyen.
Nyitás történt a szakma területén is. A VAM Design-os fotójegyek bevételéből jött a kezdeményezés. Az összeggel egy ásatás pályázatához kívántunk hozzájárulni, amely sikeres volt, amiből egy 200 síros avarkori feltárás, és egy nagy terv-ásatás kerekedett. Hasonlóan tudtunk segíteni az orosházi múzeumnak is, a Szentesi út – homokbánya lelőhelyen lévő káliz telep leletmentésénél. Létrejött a Civil Régészeti Alap Egyesület, és Balatonszemes Pálos kolostorának feltárását már el is kezdte a PPKE BTK Régészeti Tanszéke az önkormányzattal karöltve civil forrásokkal megsegítve, a mi szervezésünkkel.
H. Gy. – Altynbekov professzor hogyan értékeli a kiállítás bejárt útját?
P. A. – Elégedett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy két év után, több mint két évvel meghosszabbította az ezzel kapcsolatos, ránk ruházott jogokat.
H. Gy. – Önfenntartó-e a kiállítás? S bírják-e még anyagilag?
P. A. – Most jutottunk el arra a szintre, hogy lassan „megáll a saját lábán”. Erőn felüli, hatalmas vállalás volt ez – elindítani, bevezetni ezt a történetet. De tudtuk előre, és küldetésként éltük meg. Ez már szerelem, szent őrület.
Harsáczki György
