Földön álló griff, saját farkába harapva – Berel kurgán, i. e. 4-3. század (Kazahsztán)

Kazah-magyar kapcsolatok, Lovagkereszt és a megdőlt dogmák

2012 szeptemberében annak a rendkívüli eseménynek a kapcsán beszélgettem Papp Attilával, hogy négy elszánt ember – három magyar önfeláldozó férfi és egy világszerte híres restaurátor-tudós – jóvoltából hazánkban elsőként volt látható a szkíta népek 2200-2800 éves leletanyagainak anyaghű tárgyrekonstrukcióiból összeállított kiállítás. Annak ellenére, hogy úttörő-jelenségről volt szó, és 1,2 millió amerikai dollárra becsülték az aranytárgyak értékét, nem kapott nagy nyilvánosságot – a három magyar férfi (Dr. Bencze István, Papp Attila és Széles Attila) magánerőből és csekély támogatással hozta el nekünk azt a tényfeltáró és felvilágosító tárgy-anyagot, amely annak a bizonyítéka, hogy a sztyeppei lovas-nomád civilizációk örökségét viselő népek, melyek egyik legnyugatabbi képviselői mi vagyunk, magas kultúrát képviseltek, és meghatározó szerepet játszottak nem csak az eurázsiai sztyeppén, hanem az azon kívüli világ fejlődésében is.

A szkíta népek nem „akárkik” voltak. Újításaikat, vívmányaikat ma is használja a „modern világ” és korabeli történetíróktól tudjuk, hogy például Dareiosz szkíták ellen vezetett hadjárata is teljes kudarccal végződött…

A már említett professzor, Krym Altynbekov kimagasló szakértelmének és tudósokból, specialistákból álló csapata ügyességének köszönhetően váltak tanulmányozható – s alkalmanként bemutatható – leletekké a föld alatt több ezer éve pihenő szerves és szervetlen anyagú tárgyak, amelyek a szkíta népek kimagaslóan magas szépérzékéről és fémmegmunkálási tudásáról tanúskodnak.

Az 1969-ben, Issyk falu (Kazahsztán) mellett feltárt „Aranyember” teljes életnagyságú rekonstrukciója

H. Gy. – A 2012-es megnyitón is azt állították a többiek, hogy maga dolgozott a legtöbbet a kiállítás létrejöttén. És most is magát találom itt a két éves ciklus utolsó bemutatóhelyén, a Magyarok Házában.

P. A. – Dehogy! Mindenki teszi a dolgát azóta is, ki-ki a szakterületén.

H. Gy. – Hol tart a kiállítás és hol tartanak Önök? Emlékszem, hogy eleinte nem tudtak reklámra költeni, nem kaptak nagy nyilvánosságot. Most van-e reklámjuk?

P. A. – Egyre több olyan partnerrel dolgozunk, ahol működik a helyi kommunikációs csatorna: helyi TV, rádió. A helyi partnerek ismerik ezeket, és ki is használják. De azért a köztévébe is bekerültünk: egy riport készült Altynbekov professzorral. De ekkora információdömping mellett kevesen hallottak róla…

Egyébként már az első, VAM Design-helyszínen is szépen megemelkedett a látogatottság a végére: 13 ezren látták 4 hónap alatt. Ez igen szép eredmény más, nagy költségvetésű produkciókkal szemben. Eztán Debrecenbe került a tárlat, ahol egy profi csapat dolgozott vele. Télen, hóban 42 nap alatt látták nyolcezren. Majd tavasszal a keszthelyi Festetics-kastélyba kerülhettünk be, aztán Balatonszemesre egy szezonra, üdülőövezetbe. Kiállításunk 2014 tavaszán került be első alkalommal megyei hatáskörű múzeumba, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumba, majd egy része, a bereli lovastemetkezés a tatai vármúzeumba – kamara-kiállításként. Ekkor kezdtünk kísérletezni azzal, hogyan lehet a tárgyanyagot szétbontani és kisebb helyen bemutatni. Most már rutint szereztünk ebben, és állítom, hogy bárhol Európában, bármilyen helyen igényesen tudjuk bemutatni az anyagot. Ezután, 2015. január 22-én Békéscsabán nyitják (már megnyitották – a szerz.) meg a szkíta-kiállítást – mint  a megyei múzeum Magyar Kultúra Napja-produkcióját. Békéscsabán már – helyi leletekkel (Csárdaszállás és Békéscsaba – Gazsó tanya) – kiegészítve, a megyei múzeum éves programjának részeként kerül bemutatásra.

H. Gy. – Jól emlékszem, hogy az volt a cél, hogy határainkon kívül folytatódik az Emberek aranyban kiállítás bemutatása – Budapest után?

P. A. – Valóban, úgy terveztük, és több külföldi helyszín lehetősége is felmerült. …és a kazah fél is úgy akarta, hogy Európában is körbevigyük. Törökországi, angol és skandináv területről is van érdeklődés. Ezen kívül határon túli magyar területekről és újabb hazai helyszínektől is érdeklődtek. Szépen terjed a híre, több nyugat-európai rendezvényszervező is látta, s jó visszajelzéseket kaptunk a bemutatás igényességére. Kell a magyarázat, kell a hangulat, kell a látvány, kell a „mese” – mindezekre szüksége van egy sikeres kiállításnak.

Aranylószerszámokkal díszített fejedelmi ló – Berel kurgán, i. e. 4-3. század (Kazahsztán)

Még a közeljövőben számos kiállítást tervezünk tető alá hozni – ebben a minőségben, de még több dinamikával, technikával -, amelyek más közeli időszakokat mutatnak be, megmutatva egy korszak sokszínűségét, és rávilágítva az összefüggésekre. Például a szkíták utáni szarmaták kultúráját, vagy a Kárpát-medencei avarokét. Ötleteink, előkészületek vannak – reméljük, hogy a méltó kiállításhoz érkezik egy kis tőke is… Meg kell fognunk a fiatalokat, hogy az élményeken keresztül ismét felfedezzék a múzeumokat. A passzivitást kérdésfelvetéssel igyekszünk megtörni, hogy gondolatokat ébresszünk.

Például, gyakran hallom úgy ezt a rokonságot, hogy: „mi a szkítáktól származunk”. Melyiktől? – kérdezem én. A dolog úgy igaz, hogy minden olyan népnek, amelynek sztyeppei gyökerű, lovas nomád kultúrája van, kulturális öröksége ebbe a szkíta névvel fémjelzett ókori civilizációba vezethető vissza. A szkíta egy gyűjtőfogalom – népek százait foglalja magába. Mint például a hun is hasonló volt. S ebbe be is lehetett ám kerülni, mint ahogy Atilla, politikai értelemben „hunná tette a népeket”, például a gepidákat. Egymás mellett éltek, afféle népszövetségben – eltérő kultúrával. A fiataloknak azzal a számukra is értelmezhető példával szoktam élni, hogy a válogatott szurkolóiként ott áll az összes drukker, ám ha nem válogatott játszik, akkor szoktak egymásnak esni, hol így, hol úgy. Együtt, mégis különállóan.

H. Gy. – Kazahsztánba gyakrabban járnak-e?

P. A. – Gyakrabban nem, de nagyon élénk kapcsolatok alakultak ki az ottani szakmabeliekkel. Ahogy Krym professzor kérte is tőlünk: hazai régészekkel, szakemberekkel hoztuk őt össze, akikkel egy működő, határokon átívelő szakmai párbeszéd alakult ki. Ennek köszönhetően járhatott be több kazah intézményt és régészeti helyszínt dr. Türk Attila a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, ahol egyetemközi egyezmények létrehozásán munkálkodott és a professzornál is járt már több magyar szakember.

Szfinx – Berel kurgán, i. e. 4-3. század (Kazahsztán)

Reméljük, hogy néhány kellően felkészült régészhallgató és restaurátor kelhet útra nemsokára, hogy az Ostrov Krym laboratóriumban elsajátíthassa az említett technológiákat. Altynbekov professzor egészen nyitott tudásuk átadására, magyar szakemberek „kiképzésére”. A közös kiállításunk révén nálunk is ismertté vált professzort 2014-ben a magyar állam a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki kivételes munkásságáért és a magyar-kazah kapcsolatok ápolásáért.

H. Gy. – Ez nagy lendületet adhat a további eredetkutatásnak.

P. A. – A dolog már beindult. Jó pár éves közös munkánk során sok kapu megnyílt és óriási eredményként elkezdett szót érteni egymással az érdeklődői kör és a szakma. A kettő között már régóta nagy űr tátongott, amit könnyű lett volna áthidalni, még sem tették hosszú évtizedekig. Ez a folyamat most nagyon meglódult. Sokan, sokféleképpen munkálkodnak már rajta, és reméljük idővel még többen fognak.

H. Gy. – Talán dogmák dőlnek meg?

P. A. – Mondhatjuk. Például Julianus barát missziója eddig csak írásos forrásként volt kezelve, de a Magyar Őstörténeti Témacsoport oroszországi expedícióinak keretén belül olyan leleteket találtak, melyek a Julianus barát által leírt „keleti magyarok” régészeti hagyatékát képezhetik. Még pedig az Uráltól keletre. Ez oda vezet, hogy nem egészen arra vonultunk a Kárpát-medence felé, ahogy előtte ismeretes volt. És egy sor hasonló újdonság kerül elő… A „dogmák” ott jönnek létre, ahol a szemlélet válik dogmatikussá, és nem az állandó önrevíziót végző „kutatói szellemiség” működik. László Gyula például még életében pontosította megállapításait – magát cáfolta meg, az újabb leletek alapján, ízig-vérig korrekt kutatói szemlélettel. Példaértékű.

Régóta fennálló probléma az, hogy az „civilek” azt vetik a régészek szemére, hogy eldugják a leleteket, azokat általában nem látja senki, a régészek pedig minden rendelkezésükre álló eszközzel publikálnak, s még sem jutnak el a közönségig. Elbeszélnek egymás mellett sokszor önhibájukon kívül. Az lehet a megoldás, hogy az érdeklődők csoportja mellérendelt viszonyban találkozzon a „szakma” csoportjával – a „tudósok” ne az elefántcsont-toronyból „hallózzanak le” és vissza. És akkor megtalálják a közös hangot. S ez történt meg 2014-ben: jó volt ilyen találkozásokon részt venni, és érezni, hogy mi is segítettünk ebben. Ez lassan a missziónkká vált: a párbeszéd megindítása. Ha ez már jól zajlik, talán a média is felfigyel rá, és ez a nagy csend megtörik. A feltárások eredménye is lehet hír, értékkel megtörve a „celebdömpinget”.

Áldozati üst – Krym Altynbekov rekonstrukciója az ősi nomád művészet és mitológia fennmaradt leleteinek segítségével

Jelenleg kettő, a szkíta időszakra specializálódó régész segíti aktívan a kiállítással megindult munkát. Rengeteg adatot, háttérinformációt kaptunk tőlük, általuk. Segítségükkel rengeteget dolgoztunk azon, hogy ismertető katalógusunk olvasmányos és közérthető legyen.

Nyitás történt a szakma területén is. A VAM Design-os fotójegyek bevételéből jött a kezdeményezés. Az összeggel egy ásatás pályázatához kívántunk hozzájárulni, amely sikeres volt, amiből egy 200 síros avarkori feltárás, és egy nagy terv-ásatás kerekedett. Hasonlóan tudtunk segíteni az orosházi múzeumnak is, a Szentesi út – homokbánya lelőhelyen lévő káliz telep leletmentésénél. Létrejött a Civil Régészeti Alap Egyesület, és Balatonszemes Pálos kolostorának feltárását már el is kezdte a PPKE BTK Régészeti Tanszéke az önkormányzattal karöltve civil forrásokkal megsegítve, a mi szervezésünkkel.

H. Gy. – Altynbekov professzor hogyan értékeli a kiállítás bejárt útját?

P. A. – Elégedett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy két év után, több mint két évvel meghosszabbította az ezzel kapcsolatos, ránk ruházott jogokat.

H. Gy. – Önfenntartó-e a kiállítás? S bírják-e még anyagilag?

P. A. – Most jutottunk el arra a szintre, hogy lassan „megáll a saját lábán”. Erőn felüli, hatalmas vállalás volt ez – elindítani, bevezetni ezt a történetet. De tudtuk előre, és küldetésként éltük meg. Ez már szerelem, szent őrület.

Harsáczki György