Nem mai hír, hogy egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban néhány év alatt 11 kilátó épült. Tyukodon ugyan semmi más nem változott – se előtte, sem utána – nem vált sem akkor, sem mostanában turisztikai központtá. Legfeljebb a politikai turizmus élénkült meg egy kicsit. Ha valahová kilátó épül, az dombot, hegyet, vagy – ha mást nem – nagyszerű panorámát feltételez. Tyukod a Nyírség homokháta mögött kialakult Ecsedi-láp szélén terül el: körbe-körbe nincs semmi, még víztükör sincs. A neten bárki megtudhatja, hogy az „erdei közjóléti létesítmények” – ahogy itt hívják-hívták azokat -, egy jó szándékú – valószínűleg turisztikai fejlesztéshez kitalált –, EU-s pályázati pénz-keretből épültek meg. A pályázatoknál nem volt érdekes, hogy az adott településen egyáltalán van-e létjogosultsága, értelme kilátónak-kilátóknak de az sem, hogy az adott település hány pályázatot adott be, vagy ad be. A 10-11 tyukodi család egyértelműen azért pályázott 11 vagy több kilátó építésére, mert több millió forinttal olcsóbban lehetett egy kilátót felépíteni, mint amennyit az „EU” rá adott.
Jól elbújtak..!
A neten megnézet riportfilm alapján érdekes és könnyű kiruccanásnak gondoltam a szabolcsi utazást. Kilépek a kocsiból, válogatok a sok kilátó közül, jó kompozíciókat készítek, felmászok, lejövök… A közeli Győrtelek „csak” két kilátót építtetett, szerencsére felismertem a településtábla közelében. Gondolkoztam is, hogy érdemes-e megállnom, hiszen Tyukodon „nyüzsögnek” a kilátók. Félreálltam az autóval és a vasúti sínektől készítettem néhány fotót. Kétségtelen volt az, hogy a „tyukodi 11” mellé sorolható, mivel a 11,5 méter magas faalkalmatosság valóban a pusztaság közepében állt.
Épp, hogy elhagytuk Porcsalma utolsó házait, azonnal Tyukodra értünk. Meresztettük is a szemünket, csak poroszkáltunk a főutcán. Elhagytuk a fűzfás szabadidőtavat, a Felszabadulási emlékmű alakjait, és elhagytuk a közintézményekkel körülvett református templomot is, amelynek érdekessége, hogy orgonája 1814-ban készült Nagyváradon, és 1906-ig a szatmárnémeti Láncos-templomban szólt (MT 2018 március). Aztán megvásárolták a tyukodiak.
Átszeltük a falut, de nem hogy kilátót, de kocsmát sem találtunk, ahol köztudottan gazdát cserélnek az információk. Kiálltam a Keleti-övcsatorna hídjára település végén, és sikerült megpillantanom az első „közjóléti létesítményt” – körülbelül 600 méterre a vízparton. A megközelítése esélytelennek tűnt, mivel a földutat az olvadó hó és a traktorközlekedés miatt „ördögszántásnak” lehetett minősíteni. Az egyik ABC-nél visszafelé aztán megkérdeztem két hölgyet, merre találjuk, a híres kilátókat.
„A kilátók…” – fordult sokatmondóan a boltos hölgy a másikhoz. – A Zsírostanya táblánál kell menni kifelé (Nagyecsed felé). Ott majd jönnek sorban…
Az első kettő
Nos, néhány perc múlva elhagytuk a romos TSZ-telepet és az előbb már látott övcsatorna másik hídjáról máris feltűnt két kilátó. Jobbra egy, balra egy. Egyértelmű volt, hogy az autó itt megpihenhet, mivel a földúton azonnal elsüllyedne. Csakúgy, mint a gyalogos. Gondoltam én a sárra, de nem ekkorára! Bakancsot húztam és kamáslit, és hófoltról hófoltra ugrálva közelítettem meg a közelebbit. Mire odaértem – 400 métert – egészen bemelegedtem. A Szabó kilátó – mert nevük is van – gondosan meg volt ám építve! Betonalap, kőkonzolokon nyugvó gerendák (amelyeken villámhárító kanyargott), erős korlátok, nagy csavarok és lépés alatt nem meghajló lépcsők… Alatta padok állnak – többnyire varjaknak lehet leszállópálya -, és az ott álló táblán olvashatjuk a készíttető nevét. A nap sütött, enyhébb idő volt, időnként lehullott egy kis jég is – én a lépcsőfokokról akaratlanul is rúgtam lefelé a többször visszafagyott havat. Még innen volt a legjobb kilátás: a csatorna mellett nagy nyárfák álltak, a TSZ épületein túl a falu házai látszottak. De átellenben további három kilátó tűnt fel! Kitaláltam, milyen közel, merre állhatnak a zsírostanyai úthoz, és óvatosan lesétáltam a jeges lépcsőkön.
Az útra érve beszóltam nagynénémnek az autóba, hogy megyek a következőhöz, mire ő kimeresztette a szemeit: olyan messzire? Körülbelül 800 méter. Ha látni akarom, igen. Végighajtottam magam a csatorna mentén, füvön, hóban, aztán merőlegesen lefordultam és haladtam az építmény felé, amely – kiderült – egy dróthálóval kerített területen volt. Közcélú ugyan, de saját telken áll. Mivel nem vettem észre a félig nyitott kaput, még 50 métert kellett vissza is kellett menni a dágványban. A Kecskés kilátó – mert így hívták – viszont belvízben állt, a tölgy-facsemete sorok között külön meg kellett kerülni. Ez viszont egy olcsóbb kilátó volt – fő részei gömbfából voltak. Most ugyan szűz hóba léptem a kilátószinten, nyáron sem sokan taposhatták… Lám a madarak szeretik mert „póznát tart nekik, hol magukat jól kipihenhetik”, és ez látszik a megtisztelt deszkákból.
Minderre azért térek ki, mert Budapest környékén már ki tudja hányadik „kilátó-túrát” rendezték volna meg – nem taposnák olyan ritkán a lépcsőiket. De még mindig itt van a lehetőség! Csak nem olyan gyakori errefelé az aktív turista…
A pecás és a másik Szabó
Visszafelé egy fiatal pecás fiúval futottam össze a csatorna partján. Nem csalás, nem ámítás: szinte a hóban ülve lógatta a damilt a jeges vízbe! Tippet kértem tőle, hol találok olyan kilátót, amelyet könnyebben elérhetek gyalogosan. Meg is kaptam. Amint visszaértem, két fújtatás között egy kenyérlángost próbáltam meg begyűrni – ebéd gyanánt. Azt sem kalkuláltam jól, hogy az oda-vissza út között mennyi idő marad „nézelődni”. Mi ez, ha nem teljesítménytúra? Az autóban elmacskásodott tagokra hideg zuhanyként érkezett a szántás-menetelés. Eszembe is jutott az a tűzoltós próbatétel Nagy Britanniában: három csúcs, három nap alatt, miközben a hegyek 500 kilométerekre vannak egymástól…
Még szerencse, hogy pont jó arányban volt sár és hó, mert ha havon fejeztem be a távok végét, megtisztult a bakancsom, és be mertem ülni a kocsiba. Másfél kilométerrel arrébb nekivágtam a harmadik, körülbelül 300 méterre lévő erdei objektumhoz vezető „gyíkösvénynek”, a szántás szélén. Szerencsére jórészt havon. A névtáblához lépve meglepetéssel olvastam ismét: Szabó kilátó. Egy pillanatra bevillant az, hogy ugyanott vagyok-e, ahol két kilátóval ezelőtt? Teljesen olyan a kilátó kialakítása (ez az igényesebb féle), a környezet, a határ… Meggyőztem magam, hogy az előző „Szabó” vízparton állt, siettem hát felfelé az időnként lehulló jégdarabok nyugtalanító csörömpölése közepedte. Ez egy különleges darab, ugyanis a telekviszonyok és véletlen úgy hozták, hogy egy felvételen két objektumot is tudtam szerepeltetni. Óvatosan, teli talppal lépdeltem itt is lefelé – ha leesnék, akkor a katasztrófaelhárítóknak kellene ide jönni a felázott szántásba…
Egy „közkedvelt” tanösvény
„Még egy itt, és aztán már csak egy könnyűt vállalok…” – nyögtem visszaérve az autóhoz. Száz méterrel arrébb csak hetven méternyit kellett a vizes hóban caplatni. Ez az olcsóbb anyagú, 11 méteres nem kapott külön nevet, a közelében kijelölt, „kiépített” bámulatos Makkos tanösvényről viszont emlékezetes marad. Az építtető a tölgyfa ültetvény határainak megfelelően egy téglalap alakú nyomvonalat álmodott meg a tölgyfa bemutatására. „…14 állomásból áll, az utat pedig egy erdei kilátó teszi még izgalmasabbá…” – írták a gondosan kiállított táblán. Sajnos nem volt energiám – és elszántságom – hogy közelről megnézzek néhány állomást. Vajon a szabályos sorokba ültetett, egyazon korú facsemeték melletti bandukolás közben hogyan fokozták az izgalmakat ilyen című állomásokkal: A fák királya, A magyar fa, Termőhelye, Sajátosságai, és a végén: Tölgyfa a költészetben és a képzőművészetben.
A legfelső szinten talált vad ürülékből örömmel kikövetkeztettem, hogy mások is élvezik itt a kilátást. Két távolabb látható lemondtunk. Az ég egyre felhősebb lett, már-már az alkonyathoz hasonló fényeket láthattunk, amikor megfordultunk, hogy egy utolsó „könnyűt” levadásszunk. Bementünk a faluba, elhaladtunk a korábban már látott népes temetés halottas háza előtt, majd kifordultunk Ura felé. Ekkora határban 11 kilátó fel sem tűnik, mégis dohogtunk, hogy a „tipp” ellenére eredménytelenül jutottunk az Országhatár tábláig, s közben majdnem a sárba ragadt a kocsi. Végül mégis meglett a Balogh kilátó Szalmaváros felé, de már eszünk ágában sem volt akárcsak 30 méter mocsarat átlábalni – a kilátást is felesleges lett volna ismételgetni. Pont olyan, mintha a Szabóról, a Kecskésről, vagy esetleg a „másik” Szabóról néztünk volna szét. Ez most nem erről szólt…
(2018)
