Ön óvja a környezetet? Fizessen!

Írta: Harsi | 2014/10/30 - 23:21 |2014/10/30 Szerintem..., Téma az utcán...

Nem is olyan egyszerű… (Kép forrása: internet)

Hogyan adjunk le lejárt festéket…

– Lesz egy kis dolgom még, bocs, meg kell keresnünk egy lerakatot – ezzel fogadott barátom, amikor beültem az autóba. Kirándulni indultunk.

– Van egy jó adag lejárt festékem, és szabályosan akarom leadni. Hogy valóban unokáink is élvezni tudják még a Földet – tette hozzá.

Ez szép – gondoltam én – de néhány doboz festékért kilométereket autózni… Végül is nekem se autóm, se festékem – nem tudom mit is csinálnék.

– Két napja hajtom a megfelelő lerakatot – mondta. – Képzeld el, sehol sem veszik át!

– Ez tényleg elképesztő – mondtam és gondoltam.

– Tegnap reggel, meló előtt két helyre is elvittem a festékeket, de míg az első csak 10-kor nyitott, a második helyre irányítottak, ami szintén 10-kor nyitott. Onnan meg a Tétényire irányítottak. A legtöbb helyen átvesznek mindent, de festéket, azt nem!

– El tudom képzelni az átvevőhelyen: „Hozhat kiégett nukleáris fűtőelemet, ebolás fecskendőket, de lejárt festéket? Hogy képzeli?!” – pörgettem a témát.

– A telefonba is beolvasták egyszer, hogy mit lehet, de festék, az nem volt benne. „Nem lehet. Ne hozza!” Nna most elmegyünk a Tétényi útra.

Eljutva a megfelelő helyre, még sem volt sehol a keresett lakossági hulladékudvar. – A központban megadott telefonszámuk nem is él, már hívtam őket – mondja barátom. Lassan gurultunk tovább, majd egy jó idő múlva észrevettük, hogy már nem is Tétényi úton vagyunk. Barátom telefont ragadott:

– Halló, hol van lakossági hulladékudvar a 11. kerületben? A Tétényi út száz-valahányon nincs hulladékudvar, és a telefonszám, amit Önök adtak meg, nem él.

Hosszú csend. Motozás, háttérzaj… Végül jött az infó.

– Bánk bán utca? – Nna ezt hagyjuk – mondta már nekem.

Átaraszoltunk a csepergős Nagytétényen, s barátom egyszer csak satuféket nyomott.

– Ott van! Nem Tétényi út, hanem Nagytétényi út!

Megálltunk a kapu előtt. A kapun öles tábla hirdette a lepakolható anyagokat: a hatalmas felületeken morzsányi betűk – másfél méterről nem tudtuk elolvasni. Aztán begurultunk az udvarra, ahol barátom kipakolta a festékeket. – Kétszáz forint kilója! – szólt be nekem az ablakon elképedve.

2400 forintot fizetett, 12 kilogramm festékért. A nehéz, beszáradt ecsetet már nem volt kedve hozzátenni.

Nézzük csak: Ha Ön lelkiismeretesen, óvva a természetet és a környezetét a megfelelő helyre szeretné juttatni lejárt festékeit, akkor nem kizárt, hogy 10-20 kilométer utazás/autózás vár Önre. Feltéve, ha egyáltalán megtudja, hol is van az a hely. És nyitva lesz. S ha megérkezik, Ön fizet azért, mert környezet védelmét szívén viselve hulladékudvarba juttatta a veszélyes szemetet. Ezen felül már csak az hiányzik a környezetet ily módon óvó polgárnak, hogy megkapja az „Hát még ilyen hülyét!”-címet…

Bocsánatot kívánok tisztelt Illetékesek! Ha statisztikáikban szebb – valós – eredményt szeretnének kimutatni a magyar állampolgárok környezettudatossága terén, akkor a jelenleginél egy kicsit jobban kell motiválniuk a polgárokat, vagy csak meg kellene könnyíteniük a jószándékú „nép” dolgát!

Harsi

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (5. rész)

Írta: Harsi | 2014/10/26 - 22:51 |2014/10/27 Bakancsolás, Mezsgye

Vélemény?

Neked órád, nekem időm van…

Egy évszázad minden darabja!

Két 1943-as karikatúra Gatto Nero-tól

Késve ugyan, de gyorsan a Zmaj Jovina és a Kurta utca sarkára értünk. A százéves ház előtt – mely méltósággal viselte a Régi Mesterségek Háza nevet – egy viharvert Citroen kacsa állt. Csengetésünkre Pecze Árpád régiséggyűjtő nyitott ajtót, s egy kis időre meg is rekedtünk a házba belépve: az előszobában felhalmozott régi tárgyak „feltartóztattak” bennünket – nem akartunk egyetlen érdekességen sem „átlépni”. Honnan tudtuk volna, hogy ezek itt a gyűjteménynek még egy százalékát sem teszik ki..?

Kezdjük az előszobában…

– Akár kezdhetjük is – találta fel magát a ház ura -, vannak itt (az előszobában) telefonközpontok, cégtáblák, különböző mérőműszerek, válogatott gyerekjátékok, egy kis lámpagyűjtemény… és itt az a reklámbaba, ami egy kirakatban állt. A botja végén egy lámpa égett, és egy lapocska forgott, és valamikor elektromotor hajtotta meg az excentrikus karokat, s a lábán keresztül a karját, száját, szemöldökét mozgatta… – sorolta a porlepte figura technikai tudnivalóit egy szekrény tetején, amely az egykori cilindere és ruhája nélkül várt szebb napokra. Úgy, ahogyan megtalálták egy padláson. – Mintha láttam volna még a Városháza kirakatában kisgyerek koromban mozogni… – idézte föl kérdésünkre. – Már az 1920-as években is régi volt… ráadásul látható, hogy már akkor régi, gót betűs, még régebbi újságokból készítették – mivel papírmasé.

Gatto Nero „boltja”

Az erős kezdés után becsoszogtunk a hűs konyhába, ahol hasonló „látványbőség” fogadott – de már le lehetett hozzá ülni. Hárman körbeültük a kis asztalt, s máris tele lett a konyha. De nem is velünk, hanem az eleve ott „tartózkodó” tárgyakkal. Az egyik falat képek, dísztálak borították be a menyezettől egészen az asztal lapjáig, ezzel szemben pedig hatalmas faragott szekrény állt, lapján bicskagyűjteménnyel. A fal közepén két színes pasztell karikatúra díszlett. – Wittman Rezső karikaturista – művésznevén Gatto Nero – 1943-ban volt Zentán – mesélte házigazdánk. – A két portré boltosokat ábrázol. Gatto többnyire vendéglősöket, boltosokat, gazdag embereket, ismert színészeket örökített meg – akik megengedhették maguknak. Két mázsa búza árát… Egyébként Gatto Nero törzshelye a Művész presszó volt és beutazta a világot.

A szolgacsengők, a kancsók, teababák, pipák, dobozok – és még ki tudja hány ezer tárgy – pormentesítéséhez kompresszor szükséges…

Halmozott szenvedély

– 1985-ben kezdtem gyűjteni a régiségeket, akkor, amikor megnősültem – kezdte el történetét Pecze Árpád. – Addig az utazás volt a hobbim, s mindenütt a múzeumok érdekeltek. Látván a nagy technikai gyűjteményeket – mint technika tanárnak – folyton az jutott az eszembe, hogy de kár, hogy nem láthatják a gyerekek! A házassággal véget értek az utazások, mivel az ember már nem töltheti feleségestül az éjszakát a kikötőben, vagy a Central Parkban, de legalább nem volt ellenére a régi tárgyak gyűjtése. Apósom kétsúlyos faliórája és porcelán lámpája voltak az elsők. Közben nőtt a gyűjtemény: először a szekrény teteje lett tele, majd a nagyszoba… Aztán a fészer, a padlás is, az autó kiszorult garázsból, s közben megvettük a szomszéd házrészt. Mindent a gyűjtésbe fektettünk – magyarázta a házigazda – ezért eladtuk a földjeinket, s végül elment az autó is.

Éreztük mi is, hogy valahogy így fog végződni. A gyűjtemény már teljesen kinőtte a házat, be kellene mutatni, mivel itt nagyon össze van zsúfolva, látogatni is alig lehet. Pecze úr szerint legalább 1000 nm kiállítótér kellene. A város is ajánlkozott, de megoldás még nincs, pedig a város idegenforgalmához éppen látnivalóra, programra van szükség. Valakinek bátrabbnak kellene lennie!

Ennek a láncnak két ágyúgolyó volt a végén, és két különböző ágyúból lőtték ki az ellenségre…

Apróságok a tálalón

Az ajtó melletti falat egy kis szenteltvíztartó gyűjtemény ékesítette. – Ezeknek is jobb lenne a fehér fal, mint a 30 éves, mintás tapéta – tette hozzá Pecze úr -, de most már örülünk, ha ételre jut. De menjünk tovább! – ezzel átmentünk a szomszéd szobába. Minden falfelület foglalt volt, a szekrények, vitrinek furcsa tárgyakat rejtettek. Az egyik polcrendszeren régi rádiók sorakoztak a legrégebbi kristálydiódásoktól a telepesekig. A legrégebbi Berlinben, még telefongyárban készült az első világháború után. Volt itt hitleri néprádió is – horogkereszttel a hangszóróján. Az első magyar rádiók is ilyen szerkezetre készültek – tudtuk meg.

Szemben a konyha tálalószekrényének ikertestvére állt, és hordozott porcelánszentet, órát, lámpát, fa feszületet. Van itt ugyanígy párban századfordulós hálószobabútor, de helyhiány miatt nem lehet együtt bemutatni. Sok százéves használati tárgy feküdt a szekrény lapján eredeti dobozában. Kérdést sem lehet annyit feltenni! – és máris a pipatóriumot bámulja az ember, amely felett egy naiv festmény függ: a rajta ábrázolt életút vidéken nem a koporsóval, hanem egy székkel fejeződik be, amelybe az öreg gazdát ültették a rokonok a vég előtt. – Nos, a padláson nekem van egy ilyen székem – mondta kalauzunk -, és legalább kétszáz éves.

Pecze úr közben le-lekapcsolgatta a lámpákat mögöttünk. Egy kis fegyvergyűjtemény is helyet kapott a másik szobában. Száz éves lég- és vadászpuskák, bajonettek, pisztolyok, szuronyok, német és magyar sorkatonák puskája az első világháború idejéből. A következő faragott szekrény lapján öngyújtók, kovák pihentek tömegével finom porréteg alatt. Takarítás? A törölgetés kizárva. Pecze Árpád úr kompresszor segítségével szokta átfújni a helységeket nyitott ajtó mellett: ez az egyetlen módja a pormentesítésnek.

De bármi szembe jöhet itt, ami matuzsálem korú: színházból, régi filmekből ismert kerek lencséjű szemüvegek, lornyonok kis gyűjteménye is szarvasbőrért kiáltott – tokostul. Az art deco-s szekrény üvege mögött ősi fényképezőgépek, annak tetején pedig cukorkás pléhdobozok sorakoztak, és két szolgacsengő is kézre esett, ha teáscsészénkre teababát kértünk volna…

Ennek a szenes vasalónak az orrán Kossuth Lajos arca vagyon…

Betelt az udvar, a garázs…

Ahogy kidugtuk orrunkat az udvarra, egy hatalmas kovácsfújtató úgy vetett árnyékot a számtalan vasmegmunkáló eszközre, mint tyúkanyó a csibéire. Egy komplett kovácsműhely! Kiegészítőként láthattunk marhafog-húzót, patavágót, lófogreszelőt, lóér-vágót, inas „diplomamunkáját”, és kalodát a rakoncátlan lovaknak. Pecze úr egy kompresszoros kürt után egy kis harangláb harangját is megszólaltatta – kutyája „nagy örömére”. A kis udvaron néhány fügefácska képviseli a növényzetet – a területen főleg a földművelés és a ház körüli munkák egyszerű – bár már elfelejtett – gépeit láthattuk.

Pecze úr a régi mesterségek terén nem ismer tréfát: legalább 20 műhely teljes felszerelését birtokolja, s minden évben egyes mesterségek szerszámait – felügyelete mellett – a gyerekek kipróbálhatják.

A garázsban szekerek, fiákerek, szánok kaptak helyet, s a széleken fennmaradó helyekre kézi malmok, fa terménytárolók, régi darálók, és annyi ismeretlen rendeltetésű tárgy került, hogy képtelenség lenne egy látogatás alkalmával rákérdezni mindre, sőt meg is hallgatni az érdekes válaszokat.

Kint lassan szürkület lett, s befelé készültünk a másik házrészbe. Pecze Árpád itt mutatta be „kedvencemet”, az ún. ágyúláncot amelyet két ágyúból lőttek ki egyidejűleg, s az „szépen” lekaszálta az ellenséget. Bár hogyan lehet két kanócos ágyút egyszerre elsütni…? Mindegy.

Tető alatt a fél világ

A házrész a motorizáció egykori kétkerekű csodáit fogadta be – gumiabronccsal, vagy gyakran anélkül. – Mind működőképes! – simogatta meg a legközelebbit a Gyűjtő. A padlásfeljáróban 7-8 motorbicikli várakozott, mellettük pedig „térdig gázoltunk” a régi tárgyakban. Kicsit fáradtan kezdtünk felfelé lépdelni a padláslépcsőkön, pedig fenn egy újabb világ fogadott minket: régi mesterségek éjszakai üzemmódban. A régi ház tetőgerendái között egyensúlyozva a sörpalackozástól a tejfeldolgozásig, a szappanfőzés virágos öntőformáitól az orosz katona átlőtte kalapcégtáblán át, a teljes szabóműhelyig minden fellelhető, ám Pecze úr nélkül mindez néma tárgyak halmaza. Ő tudja működésüket, történetüket, mindent…

Volt ott szövőszék, faragószékek, fél tucat szecessziós csodalámpa, a szaru-megmunkálás eszköztára, egy pár vakablak – tokkal együtt, régi fagylalthordó doboz, tésztakészítő gépek, gereben, guzsaly, kéményseprőkefe golyóval, és a lent említett kultikus halotti szék: Sorolhatatlan! De a körülmények…

Ez a szekrény a Törley-család csantavéri hajlékából való

Polgári kultúrsokk

De ekkor alig voltunk túl a gyűjtemény felén. Lent a polgári foglalkozások, és a „kultúrcikkek” vártak ránk. Beléphettünk egy kiskereskedésbe a Jugoszláv Királyság idejéből, ahol színes szódásszifonok, csatos- és golyós üvegek sorakoztak, fém reklámtáblák, mérlegek függtek, s egy petróleumos tartály alatt cukorka-kimérőt mutatott be a házigazda. A százéves konyha-felszerelés gyűjtemény mellett régi fodrász szalon, s korabeli székkel egy békebeli fogorvosi rendelőt is kiállított Pecze úr. A szinte megszűnt egykori tanya- és pásztorvilág tárgyai is elfedtek egy falat.

A fából faragott Mária-szobor a leégett Szent István templomból származik. A tűz után kikerült a tanyavilágba, majd ide. Ekkor már két és fél órája álltuk a sarat. A különleges óra-, hangszer- és bútorgyűjteményt mérje föl mindenki maga!

– Évi kétszázan látogatnak el ide mindössze. Néhány szomszédom még egyszer sem járt nálam. Képzeljék, amikor még Újvidékre jártam a nejlonpiacra, minden vásárlót elhívtam ingyenes tárlatlátogatásra. Ezerből legfeljebb kettő jött el! – mondta Pecze Árpád.

De nekünk is fáj ez az érdektelenség. Megilletődve, kókadtan támolyogtunk ki a kellemes nyár estébe. Kultúrsokkot kaptunk! Mennyi érték egy helyen..! „Valaki legyen már bátor!”

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (6. rész)

A Tisza vonzásában

Másnap reggel elégedetten ébredtünk, hiszen mindent láttunk, amit „látnunk kellett”, így zentai tartózkodásunkat strandolással akartuk megünnepelni. Kötelező kávénk után kiléptünk egyszerű szálláshelyünk „előkelő” díszletei mögül – a Royal Szállóból -, majd a piacra siettünk.

Reggeli a burek-burkolóban…

Burek, aztán edzés…

A hűs lombok alatt a változatlanul eleven piac minket is felpezsdített. Mielőtt a barátaink által javasolt burekező után néztünk volna, egy asszonytól néhány zacskónyi horgosi piros paprikát vásároltunk. Végre beléptünk a pékségbe, ahol égett a pultos lányok keze alatt a munka: szakadatlanul jöttek a vevők. Miután letelepedtünk az egyik asztalkához, megérkezett egy trió is, akik bizonyosan a zentai motoros találkozó résztvevői lehettek. Az utca forgalma a kirakatüvegen át, a kiszolgálók sürgése majdnem elvitték a figyelmem a reggelitől.

Visszafelé – biciklik és motorbiciklik sorfala mellett – elhaladtunk a Városházával egybeépített piaccsarnok előtt, amely fizikailag alkalmas helye is lehetne a Régi Mesterségek Háza anyaga nagy részének. Jellegtelen kisáruház működik benne. A Fő tér szélén kisétáltunk a Tisza-partra, hogy fényes nappal is élvezzük a fák, a napsütés és a folyó sajátos atmoszféráját. Alig indultunk el a csata emlékműve felé, 4-5 kajak tűnt fel egy motorcsónakkal, melynek egyik utasa buzdította az evezősöket. Bizony edzés folyt!

Zenta – kicsinysége ellenére – komoly sportmúlttal rendelkezik: 17 olimpikon és olimpiai sportújságíró származik innen. A Zentai Athlétikai Klub 1882-ben alakult, és az összes sportágat összefogta – jelenleg Zenta Község Sportszövetségének 28 klubja 20 sportágat ölel fel 1400 taggal. A legjelentősebbek az atlétikai, a birkózó, és az asztalitenisz klubok. A testedzés szolgálatára sok és sokféle pálya áll rendelkezésre (a hatalmas, modern sportcsarnok építése folyamatban van), az olimpiai úszómedence mellett pedig – mint láttuk – ott a Tisza is…

Dudás János Révész szobra a sétányon

Dudás és Révész

A kiállított régi horgony éppen az egykori, hatalmas, mára félig lebontott malom gabonasilóinak tövében rozsdásodott, s minthogy bejártuk az eddig kihagyott sétány-szakaszt, elindultunk visszafelé. A régi halászok városrészére (Szuk) már csak néhány apró ház emlékeztet: a századforduló 500 halászából a 70-es évekre csak néhány hivatásos maradt, de az 1506-os címer kecsegéi jelzik a halászat egykori fontosságát.

Zenta népszerű vadgesztenyefás korzóját 1984-ben építették ki – sajnos a századforduló előtti években felépült, patinás, tagoltabb rakpart „egyszerűsítésével”. Akkor még néhány hajómalom is üzemelt ott. Aki látta még a régit – sajnálja… Az azonban biztos, hogy „magas” fekvése miatt árvíz még nem öntötte el a várost

Dudás Sándor alkotása, a Révész szobra Zenta visszafogott „plázája” előtt áll a sétányon. A zentai származású szobrászművész a délszláv háborúból menekült Csongrádra, majd tért vissza ide, az általa vezetett művésztelepre. Rusztikus alkotását – természetesen – szeptember 11-én, a város napján avatták fel 2006-ban, amikor két államfő is jelen volt – Borisz Tadics és Sólyom László.

A történelem hídjai

Zenta első hídját – egy Hauwe-rendszerű fahidat – 1875-ben adták át a forgalomnak, s három évtizedig szolgálta a Zenta-Torontál közötti forgalmat. Aztán 1902-ben leszakadt a híres híd, amikor március 18-án a lábának ütközött egy szegedi hajó. Erre számíthattak, mert 1908-ban már készen állt az új. A fahídtól 400 méterrel északra a korra jellemző – Máris-Valéria híd-szerű – többíves hidat emeltek másfél millió koronából. „Zentai részen a hídfő két oldalán egy-egy harmadfélméteres emlékoszlop emelkedik, melyeken négy üres márványtábla várja a híd rövid történetének megörökítését.” – írta Kalmár Simon a Borovszky Samu nagy könyvében 1909 körül. De a híd nem élt meg „nagy történelmet”… Az 1941-ben a német-magyar támadás elől hátráló jugoszláv hadsereg felrobbantotta… Jó ideig komp járt a két part között, aztán a ma látható, jóval egyszerűbb utódot 1962. november 27-én adták át a forgalomnak. Kolléganőm családi történetei közé tartozik, hogy a híd átadásánál a nép nagy lelkesedéssel fogadta az ez alkalommal odalátogató Titót, akinek tiszteletére a nagybácsi, a zentai halászok „nagy öregje” készített halászlét, amelyhez a Tisza vízéből merített. Erről fotó is látható a Városi Múzeumban.

Az új híd – amelynek zentai végénél a kivégzések történtek – és az emlék kopjafa

Hatvanöten

Átellenben már két napja figyelhettük a folyó barna vizében pancsolókat, de kolléganőm egy Tisza-parti kis vendéglőt idézett föl emlékeiben, ahol fürdeni is lehet. Örömmel álltam kötélnek: keressük meg! – s közben sétálunk egyet a bácskai síkon – gondoltam. Még abban is megerősítettek bennünket, hogy megvan az a kis nyaraló is, amit egy öreg hajós épített meg azokból az üvegekből, amelyeket ő maga ürített ki…

Nemsokára a hídhoz értünk. Szomorú hely ez. 1944 telén és 1945 tavaszán több tízezer magyar civilt gyilkoltak meg a partizánok a Vajdaságban. 1944. november 9-én Zentán 65 magyart fogdostak össze, összedrótozták a kezeiket, majd a felrobbantott híd hídfőjénél a közeli füzesbe hurcolták, s az ott előre megásott gödrökbe lőtték őket. Hozzátartozóik el sem temettethették őket tisztességgel, és évtizedekig megemlékezni sem lehetett róluk. 2007-ben Recskó Béla fafaragómester kopjafát faragott az áldozatok emlékére, s azóta itt, a hídfőnél emlékeznek a zentaiak.

Strandolás helyett kutyagolás

Mivel kolléganőm úgy emlékezett, hogy közel lehet a vízparti csárda, bátran választottuk az ártéri füzesek közé futó gyalogösvényt – az unalmas töltés helyett. Bár 50 méterrel később már kisebb dzsungelbe veszett a kisút, kitartottunk. Kétszáz méter múlva azonban elvesztettük a türelmünket: véres karcolásainkat dörzsölve visszavonulót fújtunk a szúnyog- és porlepte bozótosban. 45 perccel később ismét ott álltunk a hármas kopjafánál – most egy szerb férfit szólítottam meg angolul. Igen, mondta, ő is oda megy a gáton. A kanyar után lesz egy sorompó, és másfél kilométerrel azután jobbra letér az út az ártérbe… és ott már nincs messze. Biztatóan hangzott, egy kis pihenő után a nyomába eredtünk a tűző napon. Láttuk fentről a Népkertet az épülő sportcsarnokkal, a strandot, de a sorompó még mindig nem ugrott elénk. Csiga-lassúsággal végre elértük – a férfi ekkor tért le apró pöttyként a gátról.

Úgy éreztük, hogy a távolságok meghatározása nem volt megbízható, ezért megállítottunk egy kerékpáros párost, akik még 3-4 kilométert saccoltak, így lemondtunk „messzeségbe veszett” célunkról, és sarkon fordultunk. – Ó, hát engem autóval vittek oda! – bosszankodott tévedésén kolléganőm. Lesétáltunk az aszfalt útra, ahol legalább némi árnyék volt. Így láthattuk a „nagyréti csatornarendszer” gőzzsilipjének kb. 130 éves épületeit, aztán betértünk a zentai strandhoz, mert igen megéheztünk. De micsoda strand volt az: árnyék, büfé, étterem nélkül, hangos zenével! Így aztán letelepedtünk a fürdő melletti motor- és bicikli-barikád tövébe és megettük a napok óta magunkkal hurcolt kilónyi túlérett cseresznyét.

Násznép a semmiből

Mint egy városkapun, úgy léptünk vissza Zenta területére, a vasúti töltés alatti alagúton. Már a Szent János téren vendéglőt kerestünk, viszont ember is alig akadt az utcákon. S ekkor szokott az ember egy esküvői menetbe botlani… A Plébánia palota előtt felszalagozott lovas kocsi állt, az elegánsan felöltözött násznépet élő zenekar követte gitárral, klarinéttal, tangóharmonikával, nagybőgővel! Sajnos az élmény nem töltötte meg a gyomrunkat, viszont kaptunk egy tippet: a plázában van pizzéria!

A strand. Vadregényes, természetes, puritán, de jó a kilátás!

Reménykedve léptünk az üveg-beton épületbe, és a pizzéria nyitva volt! A néptelen „Caffe style” csak ránk várt… Készségesen álltak rendelkezésünkre – kezet mosni sebtiben a pult mögé engedtek. Az ablakból ismét csak a Tisza túloldalán pancsolók „bosszantottak” minket. Mégis csak ott fogunk megmártózni! A pizza után éppen a Révészt fényképeztem az üvegen át, amikor hirtelen seregnyi motoros fordult be az utcába – jókora zajjal. Kamerámat előkapva még két percen át vettem a magasból az emberek és motorcsodák különös kavalkádját. (Zenta minden júniusban motoros-találkozónak ad otthont.)

Vonatfütty a Tisza felett

Mivel a bronz révészt nem vehettük igénybe, ismét el kellett kutyagolni a hídig, de ott már végig mentünk rajta. Viszont a híd építői – és a Tisza medrének alakulása – újabb száz méterekkel tette próbára eltökéltségünket: alattunk már régen elmaradt a víz, de csak nem tudtuk jobbra kanyarodva elhagyni a hidat. Jött a töltés, és ott is még egy bakugrás, és még egy: végre megláttuk a fürdőzőket, napozókat a hatalmas nyárfák törzsei közt. Ez a strand kicsit nomád, kicsit saras, kicsit messzi, de végre a „miénk”… és máris nyakig merülhettünk a Tisza fedőnevű barna lében!

Az első mártózás előtt vonatfüttyöt hallottunk a híd felől. Felkészültünk egy szerelvény megjelenésére, helyette azonban egy furcsa szerkezet kattogott le a hídról: egy sínbusz! Erről a járműről eddig annyit tudtunk meg a helybeliektől, hogy olyan kiszámíthatatlan, hogy fogadást lehet rá kötni, hogy innen, vagy amonnan indul, vagy sem – mintha a sínbusz a közlekedés-nem közlekedés határmezsgyéjén lenne. Sajnos a járművek az ötvenes években készültek német licensz alapján – gyakori a meghibásodás és eleve ritkán jár, pedig lenne rá igény.

Búcsú a zentai Tisza-parttól…

Másfél óra kikapcsolódás után érezni kezdtük egy alattomos vihar elő-csendjét, mégis mi voltunk az utolsók a nap végére alaposan elszemetesedett parton. Ha lenne itt kuka, talán beledobnák a gyalogosan idejövő és távozó strandolók…

Ismét végigsétáltunk a vashídon, lelépcsőztünk a Borisa Kidricáról Tiszavirág sétányra keresztelt utcára, majd néhány jellegzetes vajdasági-szerb enni-innivaló vásárlása után szállásunkra vonultunk. Hangtalan, ám tűzijátékhoz hasonló villám-cikázással búcsúzott tőlünk ez a kedves város. Zenta meghitt, nyugodt, barátságos. „És még milyen jó volt a 80-as években…!” – mondták itthon vajdasági ismerőseim. Mindenképpen megér 1-2 napot Tiszástúl, csevapostúl, a gyűjteményekkel, és egy csipetnyi szecesszióval! S még azt is megtapasztaljuk, hogy valóban – „az óra is lassabban jár”..!

(vége)

Harsáczki György

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (3. rész)

Írta: Harsi | 2014/10/26 - 22:22 |2014/10/27 Bakancsolás, Mezsgye

Vélemény?

Neked órád, nekem időm van…

Történelmi pillanatok, fordulatok, indulatok

A régi Városháza (internet)

A megbeszélt időpontra visszasiettünk az irodába, Emese pedig elkísért bennünket a posta melletti bejáraton át a Városháza első emeletére. Éppen a körlépcsős főlépcsőház mellett találkoztunk Zenta történészével, Tari Lászlóval, aki Zenta legreprezentatívabb helységébe, az Ülésterembe invitált minket, amely gyakran Díszteremként ad helyet esküvőknek és egyéb rendezvényeknek: a legméltóbb hely egy várostörténeti előadáshoz!

Zenta szecessziós origójában

Tari László magától értetődően a monumentális Városházát mutatta be először, amely a város tragikus eseményének, az 1911-es tűzvésznek „köszönheti” létét. Elődje, az akkor hagyományosnak számító klasszicista tűzfigyelő tornyos városháza várhatóan nem is tudta volna a dinamikusan fejlődő, gazdag város hivatalait befogadni, így ezután lebontották. Tornya olyan törékenynek tűnt, hogy verset is költöttek róla, s dallamát városszerte fütyülték a századforduló táján:

A régi Városháza – leégve 1911-ben (internet)

„Szélben ingó piros rózsa – Egész határt ellátsz róla,

Ülve város közepébe – Nyúlik fel az égre.

Ó torony őr, ó torony őr, – Néked lesz baj, ha a torony ledől.

Addig mulatsz vígan ottan, – Míg alattad összeroppan.”

Az 1894-ben emelt déli szárnyat – amely a postának is helyet ad a mai napig – összekötötték az új, 1914-re elkészült eklektikus Városházával, amelyet az ezzel egy időben emelt Vásárcsarnokkal is egybeépítettek. Hangsúlyos főhomlokzata mégis szecessziós épület benyomását kelti – ezeket a jegyeket itt viseli, illetve a belső épületdíszeken, ajtókon, és a kovácsoltvas díszeken. A 48 méter magas torony sem „turista attrakciónak” épült. Aratáskor a tűzoltóság a mai napig tűzfigyelő szolgálatot lát el a kilátóteraszon (egyébként itt már június végén megkezdődik az aratás…), a torony szintjein pedig a levéltár kartotékait tárolják, de napjainkban már a városon kívül bérelnek magtárépületeket a megsokasodott aktáknak.

Városházak, templomok, háborúk

Az 1911-es tűzvészben a Városházával – és annak levéltárával – együtt számos középület is leégett. Köztük a szemben álló barokk Szent István templom is, melynek helyére tervezett méltó utódja a politikai viszonyok miatt már nem épülhetett fel. A félkész templom egyes elemeit a szegedi Dómba építették be, megépült alapfalait a 40-es években bontották le. A közeli neoreneszánsz Plébánia palotában alakítottak ki kápolnát helyette. A háború után persze az épület nagy részét elvették az egyháztól, és a Városi Múzeum került a falai közé. A néprajzi, történelmi és természettudományi műtárgyak mellett itt látható az a három Barabás Miklós festmény, amit a Szent István templomból menekítettek ki. A park túloldalán álló barokk ortodox templom ellenben megúszta a lángtengert – látogatása sajnos körülményes napjainkban.

A zentai Városháza Üléstermében

A néhai templom és a Városháza között egy 1810-ben emelt Szentháromság-szobor állt, amelyet 1914 körül lebontottak és az új templom elé szándékoztak állítani. Ám a két háború okozta zűrzavarban eltűnt. Éppen ezért kapták fel sokan a fejüket a kérdéses helyre tervezett, s azóta felállított nyári pavilonra: mi kerül elő a templom alapfalaiból és a szoborból, s ha előkerül, milyen sorsra jut?

Zenta nem ok nélkül építetett nagy Városházát. A városban az 1880-as évektől nagyjából 1000 születést jegyeztek be évente. Az első világháború nélkül ma már 30-40 000 lakosa lenne – állította Tari László – a második pedig még súlyosbította ennek a hatását.

Amikor még fújtak Szegedre

Történészünk csak ezután kezdett Zenta évszázadainak históriájába, s ekkor éreztük meg, hogy az ülésteremben is van vagy 28 fok! Az Anjouknál már kezdtünk kókadni… Az először a 13. században jegyzett település a 15. században vámszedési vitába keveredett Szeged királyi várossal, minek során a szegediek meg is szállták a mezővárost. A konfliktus elsimítása után Mátyás király csak nem akart szabad királyi városi rangot adni Zentának. Ezt II. Ulászló tette meg 1506-ban, s egyben címeres pecsétet adományozott a városnak, amelyen Szent Péter kulcsai és két kecsege látható egy kalásszal.

A török időkben Zenta csakhamar falu lett, s elhurcolt, elmenekült magyar lakossága helyére szerbek települtek. Az áldatlan helyzet végére Savoyai Jenő serege tett pontot 1697-ben, mert a sikeres csata után török sereg már nem tért vissza erre a vidékre.

Sajnos a szerbség a történelem során többször is a török háborúk óta velük együtt élő magyarok ellen fordult. 1704-ben a császári udvar utasítására a szerb felkelők magyar felkelők ellen fordultak, ezért Rákóczi csapatai felgyújtották a várost, 1849 januárjában pedig ismét szerb lázadó csapatok törtek be a városba – a Habsburgok ösztönzésére. A lázadók csak a fegyveres ellenállókat bántották, ellenben a zentai szerbek mészárlásba fogtak magyar szomszédjaik között, s a kivégzések, botozások két hétig tartottak. A kegyetlenkedők levágott fejekkel díszíttették fel a már említett Szentháromság-szobrot, aminek a zentai szerb jegyző vetett véget. 1944-ben pedig itt is gyilkoltak a partizánok. Ha nincs a politika, akkor talán béke is lehetne…

Emlék réztábla – az összetört márványtábla helyett…

Amikor nemet kell mondani!

1991. november 5-6-án a lakosság – magyarok, szerbek egyaránt – demonstrált a szerbiai kormány „erőszakos katonai mozgósítása” (besorozása) ellen. Állítólag kifejezetten a tűzfészekbe vitték volna a magyar katonákat „golyófogónak”, de az itt élő szerbek sem kívántak a politika keltette csatatéren elvérezni. Zentával az élen számos vajdasági településen történtek béketüntetések – amelyekhez passzív ellenállás társult -, s a behívottak nem vonultak be, sokan pedig külföldre távoztak. A kormány nem „erőltette” a sorozást tovább.

A történethez az is hozzátartozik, hogy a 2001-es, tízéves évforduló alkalmából eredetileg márványtáblát avattak a Városháza falán, de azt összetörték. Ezért tették az itt látható réztáblát ilyen magasra…

Ezek után minek köszönheti a kisváros, hogy nem telepítettek ide menekülteket az ország belsejéből, és – a vajdasági városok között – egyedülállóan magas maradt a magyar ajkúak aránya? Annak, hogy 1992-ben a polgármester tudott nemet mondani. A szerb kormány a délszláv háború elől menekülő szerbek és más nemzetiségek befogadásának terhét – annak minden veszélyével együtt – a vajdasági városokra zúdította. A felkérésre – a „szokásokkal” ellentétben – Zenta polgármestere nemet mondott, s a hatalom ezt – furcsamód – „lenyelte”. Ezzel a nemmel tudta a mai napig megőrizni nagy magyar többségét Zenta, s nem jutott Szabadka sorsára – fejezte be ismertetőjét Tari László.

A heves osztálytalálkozó

Tito személye után már valóban nem tudhattunk meg többet Zentáról és környékéről, ezért lassan lementünk a portáig, ahol elbúcsúztunk lelkes mesélőnktől. Kétségbeesetten ebédért kiáltottunk, és a válasz gyorsan megérkezett: Etno Gold. Furcsa, de ez a vendéglő is kiesik a központtól, de a helyiek jól ismerik. A piacot elhagyva a Táncsics utcán balra fordultunk, majd jobbra a gyümölcsfákkal beárnyékolt Boska Jugovicán tartottunk kifelé. A porták mögött jókora épület emelkedett, de nem volt ismerős a katalógusokból. Arrébb a homlokzatára nézve láthattuk, hogy a kis zsinagógáról van szó, amelyről később megtudtuk, hogy a „Partizan” néven emlegetett épületet különböző sporttevékenységekre használják.

Az Etno Gold kívülről nem szembetűnő épület. Ekkor is csak egy fél tucat kismotor és bicikli tette feltűnőbbé, amelyek a falnak támaszkodtak. Hangos zene és „nagyüzem” fogadott bennünket: éppen egy osztálytalálkozóba botlottunk, a hatvanas korosztály élénken diskurált. A pincérek készségesen hellyel kínáltak bennünket, majd kétféle levesből rendeltünk – elsőre. Míg az „aperitif” sört kortyolgattuk, a szomszédos asztalnál az „osztály” hölgytagjai jól kiosztották egymást, s egyikük sebbel-lobbal távozott. Talán az egyik kosaras biciklivel.

A négy cirill C-betűs motívum a rendszámtáblán

Vendégkönyv a leves mellé

A kiszolgálásban ismét nagyon kellemesen csalódtunk, mert mindkét levesből egy-egy teli tállal szolgáltak fel – szabad „repetázási” lehetőséggel. – Édesapám után mondva: levessel nem fukarkodunk. – mondta mosolyogva az egyik pincér, utalva a helyiség hagyományaira. Büszkén mutatta a vendégkönyvet, amelyben számunkra egzotikus nyelveken írt bejegyzések is voltak. A vendéglő a nevét a régebben itt megrendezett zenész-találkozókról örökölte meg, melyeket a jelenlegi tulajdonos bátyja szervezett. Jót szórakoztunk a vidám, dicsérő bejegyzéseken…

Pincérünk közvetlenségén felbátorodva megkérdeztük, hogy mit jelent a mindenütt megjelenő négy cirill C-betűs motívum, amit még a pénztárblokkokra is rányomtatnak? – Szerbia történelmében kell keresnünk a választ – mondta –, jelentése: „Csak az egység menti meg a szerbet!” Ez a jele a Nagy Szerbiai törekvéseknek is, amelyek háborúba sodorták Jugoszláviát…

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (4. rész)

Savoyai ez Emlékkilátóban

Az ebédtől elpilledve léptünk ki az Etno Gold ajtaján. Elsétáltunk a kis térre néző, 1896-ban felszentelt, neogótikus Jézus Szíve templom előtt, amely egyike a legnagyobbaknak Zenta kilenc temploma közül. A tér másik oldalán kétnyelvű feliratú szelektív hulladékgyűjtőket sorakoztattak föl, melyek ottléte egészen meglepett bennünket – még nálunk sem mindenütt találhatók meg… Majd a házak ablakai alatt futó, fákkal beárnyékolt járdán elindultunk a Széchenyi tér felé.

A szecessziós Szlávnity-ház kapuja

Poros gazdagság…

Néhány „századfordulós” ház is néz az említett térre – a járda megszakadt, a számos befutó utca közül nem is volt olyan könnyű kiválasztani a Fő térre vezető Adai utcát, amit több, egykori nagypolgári lakóház szegélyez. Zenta divatos szórakozóhelye után egy eklektikus „palota” következett neoreneszánsz ikerablakokkal, amelyeket gazdagon díszített címer koronázott. Elhanyagolt volt, kopott volt, mégis fenséges – be kellett lépnünk a főkapun, hogy meggyőződjünk gazdagságáról: a kapualj mennyezetén, és a belőle két irányba tartó folyosók bejárata felett díszsávok és gazdag stukkódíszítés bizonygatták, hogy állapota méltatlan a régi fényéhez. Az gaz- felverte udvarra néző élettelen ablakok csak tulajdonosokat sejttettek, nem gazdákat…

A palota szomszédja a szecessziós Szlávnity-ház, amelyet nem egy tűzoltóegyleti tag, hanem egy tekintélyes szerb szabómester, Szlávnity Krszta építtetett az 1904-ben felavatott Tűzoltólaktanya hatására. A „magyaros stílusú”, „palotaszerű” épület tervei a laktanyaépület felavatásakor már készen lehettek, mert 1905 végére elkészült az aszimmetrikus homlokzatú, hullámzó díszítményű kétlakásos ház. Megoldásai – a kapu és az ablaknyílások vakolatszalaggal történő összekapcsolása, a bádogos és asztalosmunkák – részben vagy egészen megegyeznek a laktanya épületével, de sokkal kevésbé kidolgozottak Lajta Béla egyéb épületeinél, ezért nem sorolják közéjük. Ilyen „magyaros-szecessziós” ház nincs még egy Zentán.

Munka után csúcstámadás..!

Kiértünk a Fő térre, ahol a Városháza előtti park fáinak árnyékai pihentették megfáradt szemeinket az egyre laposabb napsütésben. A nap irányába haladva egy különös, széles erkély alatt mentem el. Úgy tűnt, hogy egy régi középület – a korlát vascirádáit belepte a por, az épület mégis felesleges sallangok nélkül képviselte a századforduló eleganciáját. Ugyan kik állhattak rajta száz évvel ezelőtt? Az ötórás találkozóig leültünk egy kis időre a szökőkút melletti padok egyikére – a meglátogatandó Városháza sötét árnyként hívogatott egy munkaidő utáni, izgalmas ismerkedésre.

Az Emlékkilátó feljáróját korabeli grafikák reprodukciói díszítik

A súlyos árkádok alatt nyíló irodába lépve Emese, az idegenforgalmi szervezet munkatársa kész volt az indulásra. – Most a főbejáraton léphetünk be az épületbe – mondta –, az Emlékkilátó látogatása innen történik. Így aztán néhány perc múlva a kovácsolt vas-cirádás ajtón keresztül beléptünk a csarnokba. Az itt látható Batthyányi Lajos emléktábla megkoszorúzása a március 15-i ünnepségek egyik eseménye. Beljebb kerülve a már látott, napsütötte kör-lépcsőház aljában találtuk magunkat, amelyen átsétálva a „Zentai hidak” című alkalmi fotókiállításra vethettünk egy pillantást: 50 éve épült meg a háborúban felrobbantott vashíd kevésbé szép utódja. Kiléptünk az udvarra, s az óratorony tövében nyíló vasajtóhoz léptünk. Érdekes volt, hogy az épület „csúcsára” egy ilyen kis „rejtekajtó” vezet.

Mindent a csatáról

Miközben felfelé kanyarogtunk a csigalépcsőn, Emese elmondta, hogy a torony szobáiban levéltári anyagokat őriznek, és az egyik emeleten ajtó kapcsolja össze a tornyot az épület többi részével. Fentebb valóban szélesebb lépcsőházba jutottunk, s a falakon a Zentai csata korabeli – vagy majdnem korabeli – ábrázolásai függtek kinagyítva, szépen bekeretezve. Rengeteg észrevételünk volt – Emesével folytatott beszélgetésünk közben számos részlet kiderült az ütközetről. A kiállítás alatti szint nagy falfelületét a csata esemény-tervrajza borította a hadmozdulatok irányainak, a sáncok, és a tüzérség feltüntetésével. A „csatateret” a harcban részt vevő neves, és ismert hadvezérek, katonák nevei övezték. (Persze, hogy kedvencem, Bottyán János is járt erre akkor!)

Úgy gondolom, érdemes megismertetnem dióhájban a csata történetét, melyben Turi László, zentai történész anyagát használom fel.

Szép história…

II. Musztafa Mehmed Oglu szultán – aki 1695-ben került hatalomra – maga állt seregei élére, és újabb európai sikerekre tört. A hideg tél miatt későn indította meg magyarországi hadjáratát, s mire augusztus 10-én Belgrádba ért, a bécsi hadvezetés kellőképpen felkészült. Savoyai Eugént nevezték ki főparancsoknak, aki Küllődre utazott, és felsorakoztatta 70 ezer fős seregét, amelyet a dunai flottilla támogatott.

A zentai csata terepasztalon

A kiváló hadvezér Savoyai a Tisza zentai oldalán kísérte-követte a török haderőt – egészen Titeltől. Szeptember 11-én, délután három órakor értek Zenta térségébe, s a török hadsereg éppen átkelőben volt a hajóhídon, amelynek hídfőjét magas sáncok védték – ágyúkkal. Megjegyzendő, hogy a 100 ezres török sereg nagy része gyenge „harcértékű”, tapasztalatlan emberből állt, míg a keresztény seregben harcedzett katonák harcoltak. Savoyai látva az ellenfél sebezhetőségét támadást indított. Lovassággal és dragonyosokkal – sőt: ágyúval is – támadták a sáncokat. A török ellentámadásokat visszaverték, a folyóparton is előrenyomultak, és az ágyúzás ellenére elvágták a hídfőtől a sáncok közé szorult török hadtestet. A szultán közben megpróbálta seregét visszajutatni a zentai partra, ám Savoyai ágyúi lőni kezdték a hajóhidat és szörnyű zűrzavar támadt. A sáncok mögé is betörő dragonyosok senkinek sem kegyelmeztek – így kevés török foglyot ejtettek -, a reményvesztett ellenség közül sokan úszva menekültek, de többségük odaveszett. Éjfélre minden elcsendesült, II. Musztafa pedig sietve tábort bontott és Temesvár felé vonult. Volt ugyan „nagyobb” csata – a szalánkeméni csata -, de az nem volt sorsfordító.

Míg a zentai oldalon 429 katona, Musztafa seregéből 25 ezer katona esett el. A hátrahagyott szultáni tábor akkori értéke 400 ezer forintra rúgott – Savoyai maga leltározta. 9000 lőszeres-, poggyász és élelmiszeres szekér, 80 ágyú, 280 mázsa puskapor, a szultán pecsétnyomója és 100 hadizászló mellett II. Musztafa hátrahagyta – többek között – tíz szép háremhölgyét is…

A Városháza tornyórája a kilátóteraszról

Terep, fotók, kilátás…

A kilátó szintjén korabeli katonai öltözetek – feltételezem, hogy a török ruha mellett osztrák „uniformis” rekonstrukciói – fogadtak bennünket: például a végvári katonák ilyet nem viselhettek. Felettük a jellegzetes ábrázatú – habos parókás – Savoyai Jenő portréját láthattuk, körben pedig rajzokat, térképeket az ütközetről. A rendhagyó kiállító terem középén terpeszkedett a csatát bemutató, 2×2 méteres terepasztal, amelyen ha 2000 figura nem is, de ezer biztosan „nyüzsög”. Egy zentai művész több hatalmas táblaképet is festett dekorációnak: az egyiken a csata madártávlata, a másikon a csata egyik jelenete, míg kettőn a két ellenfél látható (úgy éreztem, hogy II. Musztafáról nem hű a portré).

A friss levegő hívogatott minket a felső szintre, ahol a régi óraszerkezet állt a tér központjában. Körülötte paravánokon ismét fotók: a ZynthArt fotóklub tagjai egy képre montírozták a jelent és múltat. Kiváló alkotások voltak! A körerkélyen a panoráma-iránytűn messzi városok irányaiba nézhetünk el, de érdekesebbek voltak a közeli látnivalók: a kör lépcsőház legyezőszerű üvegteteje, a csókai templom tornya, a híd, a strandolók a túlparton, a pravoszláv templom, a Tisza galériaerdeje, a Tűzoltólaktanya, a templomok, a néhány nevesincs, nagy kúria, és ennek a barátságos alföldi kisvárosnak zöld lombokkal vegyített cseréptetői…

– Mik azok a kupolák ott a város túlsó végén? – kérdeztem kalauzunkat.

– Az a Szent Teréz templom lesz – követte ujjamat Emese – régóta épülőben van, még nem fejezték be… Később megtudtam, hogy ennek a templomnak az építésébe 1997-ben kezdtek bele – a Zentai csata évfordulójára. Az évforduló szinte egybeesett Lisieux-i Szent Teréz halálának dátumával, ezért neki szentelték. Három hatalmas kupolája – állítólag – a Hármas halomra, és a magyar nemzeti összetartozására utal.

Nagy élmény volt a Vajdaság határszélét kutatni a messzeségben, felettünk az óra viharvert számlapja ásítozott. Nem akaródzott lemennünk onnan… de sem vezetőnk, sem a ránk váró Pecze Árpád úr idejével nem akartunk visszaélni, így nemsokára elbúcsúztunk, és a már többször érintett Zmaj Jovina utca felé siettünk.

A Régi Mesterségek Háza – ahogy Pecze Árpád úr elnevezte múzeumát – a gyűjtő saját házát jelentette, amelynek helységeiben 1998 óta kalauzolja a látogatókat.

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (1. rész)

Írta: Harsi | 2014/10/26 - 22:08 |2014/10/27 Bakancsolás, Mezsgye

Vélemény?

Neked órád, nekem időm van…

Az ismerkedés – „hivatalosan”

Erdély, Felvidék, Kárpátalja mellett általában nem szoktuk kihagyni a sorból a Délvidéket – vagy a Vajdaságot – sem, viszont – mi magyarok – sokkal ritkábban látogatunk el arrafelé, mint a többi magyarlakta országrészbe. Nem vitás, hogy a hegy-völgyes területeken sokkal több a – főleg természeti – látnivaló, a régi történelmi emlék. Fővárosunk is mesze esik Délvidéktől, és az sem tagadható, hogy a Szerbiához csatolt Vajdaságban nyugtalanítóan sokszor hallunk magyarokat érő támadásokról. Ám egy-egy rossz hír nem tántoríthat el bennünket egy egész országtól, s az idén maga a szerb parlament ítélte el a magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett borzasztó tetteket! Nagyon sokat kellett várni erre – mégis megtörtént.

A zentai Városháza

A vajdasági „révész”

Laci pontosan a zentai Városháza előtt tett ki bennünket. – Ha visszafelé utaztok, hívjatok, és egyeztetünk! Érezzétek jól magatokat! – búcsúzott hanyag eleganciával öltözött alkalmi sofőrünk.

Ő Szegeden toppant elénk a buszpályaudvaron, azzal, hogy ha Zentára megyünk, el tud vinni bennünket. Gyorsan belementünk, hiszen csak jól jön egy „idegenvezető”! Az autó megtelt, és gyorsan kikavarodtunk a nagyvárosból. A kishatár-átkelőnél ugyan kicsit „feltartottak” bennünket, de aztán csak hagytuk magunk mögött a falvakat – az egyre nagyobb forróságban. Még egy rozoga szélmalom is feltűnt. – Túl van reagálva ez a magyarverés… – állította minden vajdasági az autóban. – Egyébként itt sem megy semmi, az a kevés üzemet is becsődöltették, ami volt. A híres csókai szalámigyár is bezárt… – foglalták össze a kocsiban a 21. század „kedvező” fordulatait. Viszont udvarházakról, kastélyokról nem tudtak…

Áll a levegő – megy a munka

Hirtelen magunkra maradtunk a robosztus Városháza árnyékában, a szinte néptelen főtéren, amelybe csak a szökőkút csobogása vitt életet. Most derül ki, hogy sikerült-e tisztességesen előre bejelentkeznünk az idegenforgalmi iroda dolgozóinak! – léptünk be az ajtón. Egy fiatal hölgy, Gere Emese fogadott bennünket, s miután az írás – mint e-mail – elszállt, a szó – mint telefonbeszélgetés – megmaradt: számítottak ránk. A levegős helységben számos turisztikai kiadvány sorakozott rendben a polcokon, az egy hete lezajlott zentai Tiszavirág Fesztivált, – és persze a Tiszát – egy méteres, mosolygó kérészbáb idézte. Míg beszélgettünk, megjelent Laskovity Kornél is, a zentai idegenforgalmi szervezet igazgatója, akivel megbeszéltünk egy délutáni interjút.

Az életmentő csevap…

A gyomrunk korgott, és csomagjainktól is szerettünk volna megszabadulni, így a kolléganőmmel elsiettünk a közeli Royal Hotelhez, amely a húszezer fő lakosú Zenta egyetlen – meg kell hagyni: reprezentatív – szállodája. A szecessziós épületet az a Magyar Ede építész tervezte, akinek Szegeden is sok szép szecessziós épület kötődik a nevéhez. Az 1911-ben felépült szálloda kívül és belül sok átépítést szenvedett el, elvesztve eredeti arculatát, de micsoda szerencse! – nemrég részben az eredeti tervek alapján felújították. A belső tejüveg ablakok finom tiszavirág-motívumait és a hall „óriás falikérészét” én összekapcsoltam a városka öntudatra ébredésével…

Itt a „turista osztályt” éjszakai szállásnak hívják, az apró szobák pedig a még fel nem újított részben találhatóak. Nekünk elég volt a hotel illúziója – mi is a főlépcsőn közlekedtünk.

Gyomornak tűzoltása…

Fél órával később már a Papuli nevű vendéglő felé siettünk elverni az éhségünket. Az irodában kapott várostérképpel a kezünkben az árnyas Posta utcán indultunk kifelé. Az erős napsütés miatt súlyos árnyékok vetődtek a bűbájos mézeskalács-szecessziós stílusú tűzoltólaktanya épületeire. Nemsokára leültünk az árnyas kerthelységben, és kértük az étlapot – nem is választhattunk mást, mint csevapcsicsát, a kisütött fűszeres bárány darálthús-hurkácskákat, amit fehér hagymával és hasábburgonyával tálalnak errefelé. A paradicsomsalátával pedig az eredeti étel hiányosságát pótoltuk. A jó sört a Jelen pivo jelenti, ami az egykori Jugoszláviában fogalom volt. A ponyva alatt pihenve nagyon örültünk, hogy ide, a Délvidékre is eljutottunk végre. Kellemes érzésekkel búcsúztunk a kedves és közvetlen pincérektől.

A kis kérészke

Ébredő turizmus

– A vajdasági városokban jóformán csak néhány éve foglalkoznak turizmussal. – kezdte a beszélgetést Laskovity Kornél, amit Zenta idegenforgalmáról kezdeményeztünk. – Jugoszlávia ugyan kedvelt úti cél volt, de az a hegyvidékre és a horvát tengerpartra vonatkozott, a Vajdaságnak maradt a „munka”, az ország ellátása. Az idegenforgalmi kiállításokon mindenki meglepetéssel fogadta Zenta város bemutatkozását, ám éppen ez a nagy ismeretlenség válhat a javára: az utazók a turizmus ismert régiói után, remélhetőleg sort kerítenek az új területekre.

– Meg is meglepett bennünket, milyen takaros irodájuk van.

– Nagy hátrányunk viszont, hogy nincs a magyarországihoz hasonlóan kiépített tourinform hálózat. Nálunk az önkormányzatok külön-külön hoznak létre helyi idegenforgalmi szervezeteket, és ezek sajnos nincsenek még rászorítva a közös munkára. Egy településnek elszigetelten pedig gyakran nincs lehetősége 1-2 napos program kialakítására, így kevés turistát tud megszólítani. A közeli Adával is kellene együtt dolgozni, bár Zenta községhez Tornyos, Kevi, Felsőhegy és Bogaras falvak tartoznak.

A zentai csata szerény emlékműve – az első emlékmű oszlopdarabjával

Első helyen: a csata

– Ön szerint mire építheti Zenta az idegenforgalmát?

– Egyértelműen a Zentai csatára. Ez a kevéssé ismert összecsapás európai jelentőségű volt: 1697. szeptember 11-én a Savoyai Jenő vezette keresztény sereg fölényesen megverte II. Musztafa szultán a Tiszán félig átkelő seregét, s ezzel végérvényesen kiszorultak a törökök Magyarország területéről. Hogy mi miért nem tartottuk eddig számon? Valószínűleg azért, mert idegen hatalmak ütköztek meg itt: keresztények és törökök, s akkoriban Zenta szinte nem is létezett. Nálunk is csak a rendszerváltozás után ünnepeljük ismét. Erre úgy tettük meg az első lépéseket, hogy a város napjává kiáltottuk ki szeptember 11-ét, (lám, amikor Amerika gyászol, a zentaiak ünnepelnek) és kialakítottuk a Zentai csata Emlékkilátót.

A csata jelenlegi emlékműve meglehetősen szerény. Viszont tudni illik, hogy valahol máshol Magyarország legszebb lovas szobra őrzi a csata emlékét. Ez pedig nem más, mint Savoyai Jenő szobra, a Budavári palota előtt! Róna József alkotása ugyanis Zenta város megrendelésére készült, de csak a költségek felét tudták előteremteni. Ferencz József vette meg végül, és állíttatta 1899-ben mai helyére. A Savolyai szobornak „tesztszobor” szerepet szántak, de az oda tervezett Ferenc József lovas szobor nem készült el soha. Az alapzat két oldalán látható két bronz relief a sáncok bevételét és a lovasrohamot ábrázolja.

Akár a Savoyai-nosztalgiára is lehetne építeni: Savoyainak számos kastélya volt Magyarország déli részén, Zomboron pedig, a városházán Eisenhut Ferenc 4×7 méteres olajfestménye látható a Zentai csatáról (1896).

A Tisza is egy kiaknázatlan lehetőség. Szinte nincs hajóforgalma – kifejezetten jól jönne a vízi turizmusnak, hogy a Tisza szinte „bent van” a városban, a part magas, és a parti sétány árnyas.

A sétány déli végén

Sikeres kezdetek

– És gondolkodnak-e „gasztro-turizmusban”? Mi például leginkább itt számítunk helyi ízekre a régi Magyarország területén. Csevapcsicsára, az igazi zentai halászlére, amit a Tisza vizéből készítenek…

– Igen, a halászlé! – mosolygott Kornél. Az idén – éppen egy hete – 2013. június 14-15-én rendeztük meg az első Tiszavirág Fesztivált, amellyel egyfelől az emberek figyelmét szándékozzuk a folyóra felhívni, másfelől hagyományokat szeretnénk feléleszteni és teremteni. Így ki sem maradhatott volna a halászlé-főző „fesztivál”, amellyel a közös, szabadban történő főzés szokását kívántuk visszahozni a köztudatba. A hagyományok területén egyébként nemzetközi birkanyíró versenynek és aratóversenynek is otthont adunk. A fesztivál két napján több mint 10 ezer ember látogatott ki a sétányra, ahol kézműves vásár és zenekarok szórakoztatták a látogatókat, messzi országok fiataljai mutatták be kultúrájukat, de volt retro-horgászat is, majd fáklyás, hajós felvonulással zártuk a rendezvényt. Az addig sötét partot óriási lampionokkal világítottuk ki. Egészen lenyűgözte az embereket.

(folytatjuk)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (2. rész)

Egy emlékműről és egy laktanyáról…

Miután befejeztük a beszélgetést Laskovity Kornéllal a turisztikai szervezet irodájában Zenta idegenforgalmi adottságairól, sétálni indultunk az Alvég és a Tisza part családi házas városrészébe. Letérve a Posta utcáról először az 1957-ben lebontott Nagy zsinagóga helyét jelölő emléktáblát pillantottuk meg, majd az utca túlsó oldalán egy szecessziós díszítésű lakóépületet vettünk észre. Az említett városrészeken kis telkek osztoznak a keskeny utcácskák között, amelyek tiszták, nem ritkán alacsony fák borulnak föléjük, s a járdák és az utca között virágoskertek, füves sávok teszik még barátságosabbá azokat. Egy napsugaras oromzatú népi lakóházat is lencsevégre kaptam, s bár a homlokzat nem volt régi, mégis ezt, a Szeged környékén ismert, hagyományos motívumot hordozta. A Karadordeva utca egyik elhagyatott, vakolathiányos lakóházán szintén szecessziós motívumokat véltem felfedezni.

Nemsokára kiértünk a Tisza-partra, ahol a szocialista kockaházak „árnyékában” láthattuk a „nagy” csata kis emlékművét, amely mögött a parti sétány látszott. Azon túl a part magas fái hajladoztak teljesen elrejtve az alant ringó Tiszát.

Az Eugen-sziget (Korabeli lap fotója 1895 körül – internet)

Helyszínek, törökök, jegenyék

Tudni kell, hogy a csata nem itt, hanem a folyó mentén jóval lentebb zajlott le. 1895-ben Ferenc József egy hadgyakorlat kapcsán készült Zentára látogatni. A város elöljárói ez alkalomból – hogy a király kedvébe (is) járjanak – egy emlékművet állítottak Savoyai Jenő (Eugén) és a csata emlékére. Az Eugénre keresztelt, eredetileg Porond, (vagy Porongy) nevű szigetről az a legenda járta, hogy az elesett törökök holttesteiből keletkezett, amit a Tisza beiszapolt. A sziget (később félsziget) közepén, nyolc nyárfa alá állították a hadvezér emlékoszlopát, amelyre egy vasvértes katona került. (Az 1895-ös Vasárnapi Újság közleményéről a jereváni rádió jut eszembe, mivel a nyolc nyárfa helyett máris 68 jegenyefáról írtak.)

Ezután sok éven át itt ünnepelte a város a híres ütközetet, de a sebtében készített emlékmű gyorsan tönkrement, ezért 1942-ben a jelenlegi helyszínre „telepítették”. A Jugoszláv Királyság idejében még megemlékezhettek a magyarok, de Tito Jugoszláviájában már nem: el is feledték…

A csata feltételezett helyszínére sajnos – a II. világháborút követő időszaknak megfelelően – üzemeket, kikötőt építettek, így azt napjainkban sem egyszerű azt feltárni. Ennek ellenére a Vajdasági Vízalatti Kutatók egyesülete pár éve kutatni kezdte a medret, és sarkantyúkat, ágyúgolyókat, kézi lőfegyver-golyókat hoztak fel a víz alól. A leleteket a zentai múzeumnak ajánlják fel – sajnos a korábban előkerült tárgyakat Bécsbe és Budapestre szállították. De Ferenc József 1895-ös látogatása nem csak egy emlékműre „ihlette” Zenta polgárait: kiépítették az elektromos közvilágítást – a Délvidéken itt először! – és aszfaltos járdákat alakítottak ki.

Ma már csak a partról ugrálnak…

A magasan álló Tiszán szedett-vedett csónakkikötő mólók úsztak, a közelinek tűnő túlpart nyárfaerdeje le is zárta a horizontot. A Tisza-parton a helyiek sétálnak és beszélgetnek, nem turisták. Egy hatalmas kék uszályon – jó pár évtizede a zentai part védjegyeként – egy maroknyi ember üldögél asztaloknál, a ponyva alatt. „Belépés csak tagoknak!” – az ember felkívánkozna, főleg, ha sörözni és fürödni is lehetne. Nem is biztos, hogy magánkézben van. – hangzott el az irodában. Két tucat csónak sorakozott a hajótest mellett – a partról egy flegma macska sétált át a rozoga rámpán a fedélzetre.

Vízbe ugrálók a Tisza-parton

A központ felé tartva elhaladtunk a Zenta képét – sajnálatosan – meghatározó, félig lebontott malom tövében, amelynek már csak a hatalmas gabonasilóit használják tárolásra. Valamikor nem véletlenül építették a Tisza mellé: uszályokba rakodták a búzát.

Estefelé is nagy élmény a parton sétálni – a folyó tükrének reflexeit nem rontja el a közvilágítás sárga fénye… Kutyákat úsztattak egy-egy faágat bedobva, egy úszó mólóról nekifutva ugráltak a vízbe a tizenévesek a híd szigorú traverzeivel a háttérben. Valamikor sikk volt a hídról ugrálás, de most már tiltják – csak az öngyilkosok ugranak. Végezetül a robosztus Városháza előtt feledkeztünk bele az új, számítógép-vezérlésű (ilyen van már minden városban) szökőkút játékába. Iskoláscsoportok tapicskoltak benne órákon át – a régi nem volt ilyen szórakoztató, de stílusában jobban illett a városképbe.

Hétköznap reggel – napernyő alatt

A nagy melegben nehezen aludtunk el „éjszakai szállásunkon”, így másnap későn ébredtünk. A reggelit kávézást is elhalasztva siettünk be az irodába kilenckor, a már két órája dolgozó Emeséhez, aki mindenkivel időpontot egyeztetett, hogy interjúink egy napba beleférjenek: kora délután Zenta történészével, Tari Lászlóval beszélgetünk, öt órakor az Emlék-kilátóban lesz jelenésünk, majd hét körül érkezünk meg a Régi Mesterségek Házába, Pecze Árpád hatalmas gyűjteményéhez.

Piaci csendélet Zentán

Kilépve az irodából, néhány lépés után már le is zöttyentünk a napernyős kávézó egyik asztalához, ahol nem a csak kiváltságosok kérik ki kései kávéjukat, vagy korai sörüket. Közben – talán – megéreztük azt, hogy mennyiben más, lassúbb és emberibb erre a „hétköznapi élet”. Néhány autó, és motor kerülte a Fő tér parkját, dolgukat tévő kerékpárosok suhantak el, bevásároló háziasszonyok szólították meg egymást az utcán. És mindenütt zöld és zöld…

Húsos burek zsivajjal

Az „eleven piac” élménye után sétáltunk el a posta mellett az egyre sűrűsödő járókelők közepette a Városháza mögötti területre. Nálunk már nem látni, de itt még kiteszik a nemrég elhunytak fényképes gyászjelentését a piacnál – ahol a legtöbben megfordulnak – egy táblára. Az piac első „szektora” a háztartási eszközöké (beljebb a kistermelők terményeié), de itt számítottam valami burek-büfére is. Persze, hogy volt! Joghurttal egyetemben árulják mindenütt –, és a papírban kiadott húsos burek gyorsan elfogyott egy szabad asztalon ülve.

Az „igazi” piac a fák árnyai alatt sorakozó, bádog és műanyag tetős betonasztalokon bonyolódott, de láttuk, hogy tető nélkül sem égett volna meg senki. Vonzott bennünket ez a fojtott zsivajú színes forgatag. Sárga cseresznyét, sárga krumplit, vízi liliomot, cukkinit, uborkát, szuperpiros paradicsomot, és tarka virágokat – ami a kiskertekben megterem, azt láttam én… Nálunk ez is kiveszőben, mert az emberek falun is teljesen elszoktak a kertészkedéstől.

Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája

„Neked órád, nekem időm van.” – jutott eszembe Kornél tegnapi története. Ezt az egyik barátja mondta, amikor Kornél megkérdezte tőle, hogy ő miért nem tart a többi falubelivel, és költözik városba. És tényleg: valóban fel kell venni a kesztyűt, a rohamtempót, amit az egyre „fogyasztóibb” társadalom diktál? Lehet, hogy nem?

Sajnos Zenta város és a község népességében lassú fogyás tapasztalható. A városból és a falvakból nagyobb városokba igyekeznek az emberek, könnyebb megélhetést remélve. – A város népessége 2002-ben 20 302, 2011-ben 18 704 fő volt.

Tűzoltóság – magyarosan

Néhány házzal odébb már nyitva találtuk az 1904-ben felépült, szecessziós Tűzoltólaktanya kapuját. (Később kiderült, hogy Emese jelezte érkezésünket.) Ez volt a harmincéves Lajta Béla építész első középülete, és felavatásakor általános tetszést aratott. Tudni illik, hogy a tűzoltóegyletek – általánosan – fontos szerepet töltöttek be a települések társadalmi életében – így a zentai is. Ez is kinőtte előző laktanyáját, ami egyébként a felszerelések karbantartását sem tette lehetővé. A praktikusan, szolidan, és művészi szempontból is tetszetősen megoldott épületkomplexum – egy hosszú lejáratú hitel révén – még a városnak sem okozott nagy anyagi megterhelést.

A zentai Tűzoltólaktanya egy részlete

Stílusát egyöntetűen „magyarosnak” határozták meg a kortársak is, bár népművészeti formák teljesen absztrahált formában jelennek meg az épületen. Ilyen motívumok csak az azóta elpusztult fakapuzaton voltak láthatók. Akinek van gyakorlata a szecesszióban, az szórakoztató perceket szerezhet magának az itt-ott megjelenő építészeti részletek, apróságok felkutatásával, lefényképezésével. Mert Lajta is „készült” ilyenekkel: vakolatdíszek, ajtóvasalások, toronycsúcsok formái, fa-elemek… Egyszóval, van itt egy mézeskalács-laktanya – új tűzoltóautókkal!

(folytatjuk)

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (1. rész)

Írta: Harsi | 2014/10/26 - 21:50 |2014/10/28 Bakancsolás, Magyarország

2 hozzászólás

Kilátás a magaspartról – római alapokon

Éppen átért a komp Dunafalváról…

A „hagyományos” kisátkelő-komp lassan, árral szemben érkezett a dunafalvai part felől. A kis motoros hajó gyakorlottan nyomta, bökdöste át a szállítmányt a Dunáninnenre. A Duna messziről már kékes, ám közelről még halványbarna színű vize a levonulóban lévő ár után maradt iszapos partot nyaldosta, a túloldal római kikötőmaradvány groteszk romja már kilábalt a vízből. Miután a szállítmány két autója lassan a partra gurult, szétszéledt az a hat-hét utas, és elvonultak a révészek, én is visszatértem az asztalomhoz a csárdába.

Bele az idill közepébe…

Dunaszekcső megálló! – no persze ilyet már sehol sem hallani, de mi szinte hallottuk lelki füleinkkel majdnem három óra utazás után, egy órával ezelőtt… Megkönnyebbülve lépdeltünk le a busz lépcsőin a rég várt/hirtelen jött hőségbe. Elég volt csak néhány pillantást vetni körénk, és láttuk, hogy: igen, mi ide akartunk jönni! Templom, cukrászda, söröző, néhány százéves, városias lakóház (az egyik frissen festett tűzfalán „Dunaszekcsőért Alapítvány” feliratot olvastam), a közelben tudható Duna és a koranyár burjánzó zöldje: a „világiasított” templomkert…

– Hát az elég messze van, két vagy három kilométerre Szekcső túloldalán… – válaszolt kérdésünkre egy fiatal hölgy, hogy hol van az Aréna camping, a szállásunk. Tartottunk ettől a ténytől, de neki is vágtunk volna a hangulatos településnek, ha néhány méter után nem győzött volna a gyomor és a józan ész: Négy óra van – az éhséget veszélyes halogatni, ráadásul az Arénától ugyanúgy vissza is kellene sétálnunk falunézőbe, hiszen ezért jöttünk. – gondoltuk át a dolgot, s már fordultunk is be a Halászcsárda-tábla irányba. A csárda a komp-átkelőhely felé esett, így nagyobb lendülettel lódultam meg nehéz táskáinkkal, mert egy füst alatt a Dunát is láthattam. Elhagytuk a „Timcsi teázót” (ki iszik errefelé teát?!), ám a következő sarkon álló két műemlék azonnal bizonyította Dunaszekcső mélyenszántó múltját: egy felújított 1909-es feszület nézett az ugyancsak felújított 1759-es záróköves, barokk kapura. A söröző kiülőjéről viszont minket bámultak meg.

A ház, ahol a „különös” család lakik

Süllő a Duna gyöngye

A főút és a Rév utca közé ékelődött általános iskola – a hozzá tartozó 1,5 hektáros parkkal és sportpályával együtt – sem egy „átlagos” falu intézménye: grófi kastély volt az államosításig, habár olyan, mintha Klebelsbergék teremtették volna iskolának! A majdnem szomszédos szerb templomot jellegzetes, már szinte ortodox stílusú toronysisakja is elárulta. A porták mögött a Püspök-hegy „emelkedett” 15-20 méterrel az udvarok fölé. Már fél éve tudom, hogy az anyaga lösz, és ennek is köszönhető, hogy itt vagyunk…

A következő percben megpillantottuk a Duna víztükrét. Úgy véltük, hogy bizonyosan a rév bal oldalán álló jókora épület a halászcsárda, mert „megfelelően” hivalkodó volt, és szólt a zene, de tévedtünk. A díszes fehér házat – állítólag – egy „különös” család lakja, rengeteg háziállattal, s a díszítményeket nézve sok fantáziával megáldva… A Duna Gyöngye halászcsárda a kompkikötőhely jobb oldalán állt – csinosan, a hatvanas évekbeli kockaépület helyén. Betérésünk után – látva az étlap árait -, a süllőfilé mellett döntöttünk. A fővárosban nem engedhetnénk meg magunknak! Kedves, ám tartózkodó pincérünk elmondta, hogy a halakat itt fogják (azzal pedig a vendéget), de azt se felejtsük el, hogy egy ugrásra vagyunk a Szekszárdi borvidéktől – a borok is helyiek, és jók. Innen léptem ki a partra, hogy láthassam a nagy partraszállást.

Súvad, csúszik, roggyan…

Az ötórai ebéd után ismét „variáltunk”: Öt után jönnek a legjobb fények a fotózáshoz, így hát most kell „felugranunk” a löszfalra. Szerencsére a csárdában hagyhattuk csomagjainkat, s elindultunk a Püspökhegy és a Várhegy alá. A keskeny Halász utca hangulata azonnal elvarázsolt bennünket. Az apró, színes házak előtt minkét oldalon zöld gyep, rózsák, s egyéb színes virágok nyíltak, pompáztak. Ezzel ellentétben a falu lakossága fogy, a fiatalok elköltöznek – Nyugaton próbálnak megélni. Az főutat eladó házak táblái kísérik…

Az utcácska kivezetett a partra, s a kis csónakkikötőnél útbaigazítást kértünk egy idős úrtól. Ő már megemlítette a löszfal megrogyását, amely miatt lent egy ház is megsérült, és azt ki kellett kerülnünk. A közelmúltban, már 2008-ban és 2010 júniusában is megcsúszott a Dunára néző löszfal, amelynek anyaga a jégkorszak alatt, az gleccserek morénájából szél által kifújt mésztartalmú kőzetliszt. 2008-ban félmillió köbméter dőlt a folyóba, s ott azóta egy zátony is keletkezett.

Tipikusnak mondható – gyönyörű – kilátás a Várhegyről

A lösz működése…

A Mezőföldön 50-60 méteres vastagságot is elérő lösz, a tájegység kiemelkedése óta (amióta az eszünket tudjuk) Kulcstól, Dunaszekcsőig meg-megsúvad. A Duna medre éppen a kiemelkedés határán futó törésvonalhoz igazodott, s pontosan nagy folyónk az egyik oka a csuszamlásnak, mert alkalmanként alámossa a partfalat. De a lösztömeg esős időjárás esetén az alatta található átnedvesedett agyagrétegen is megcsúszhat, s e kényes üledékes kőzet szerkezetét az antropogén hatás is megbonthatja: például házépítés, s a tetején történő járkálás…

2008 óta 10-11 házat veszélyeztet a Várhegy és a Szent János-hegy leszakadása, ahol rendszerint 200-250 hosszan és 1-2 méter szélességben indul meg a lösz.

Nagy örömünkre már rövid séta után ráláttunk a folyóra, de amikor az utca lépcsős járdában folytatódott, láthattuk a talajmozgás lelassítására 2012-ben telepített gabion támfalat. A védekezésre, megelőzésre nyert sok száz millió forintból úgynevezett „mélyszivárgó” rendszert is kiépítettek, amelyek elvezetik a löszből a vizet. A remény hal meg utoljára.

A kereskedelem és csaták helyszíne

Éppen felértünk az Árpád utcába, amikor egy uszály araszolt felfelé a Dunán. Mégis keserűen tapasztaltuk, hogy magaspart tetején futó, lentről oly csábító korláttal ellátott ösvény, csupán egy magánterület kerítése. Az egyre magasabbra kanyargó utcát viszont mindenünnen porták, kerítések fogják közre – kilátásra nem volt sok remény. De a séta végképp nem volt unalmas, mert hol az utca házai, hogy egy fügefák, hogy egy hatalmas – és kiderült, hogy itt általános – kukoricagóré volt érdekes, és néhol kilátás is akadt a falu felé. A Vár utca zsebkendőnyi udvarait már a mögöttük emelkedő löszfalhoz állította a szükség. Az utca futása szerint itt lehetett a feljáró a várba, azaz Lugio castellumába.

A túlparton kivehető a Contra Florentiam romja

A régészeti leletek nagy területi kiterjedése, és száma alapján Lugio – melynek neve kelta eredetű – a jelentősebb települések közé tartozott. Átkelésre való alkalmassága hívhatta életre, mivel egykor a Duna Mohácsi-szigeten túli ága volt a bővizűbb. Ám ez egyben a védelem kiépítését is szükségessé tette. Eleinte római palánktábor épült fel egy kicsit arrébb, de Pannónia védelmét ezek az erődítések nem tudták ellátni. Ezért Domotianus császár uralkodása alatt (i. sz. 81-től) egymástól 10-12 római mérföldre kőerődök építésével erősítették meg a limes-t. Sajnos Lugio falainak építési idejét az átfogó feltárás, a falak elhordása, sőt! kiásása és eladása miatt nem lehet meghatározni. Az elmúlt 1600 évben érvényesült a „lassú víz partot mos”-jelenség is, s a Duna szinte észrevétlenül eltüntette az erőd felét. Területe ma mindössze 175 méter hosszan, és 75-130 méter szélesen maradt meg, de azt is érdemes megemlíteni, hogy a dombtetőt a későbbi korok harcosai is kihasználták erődépítésre. Itt az északi részen van egy 30 méteres falszakasz-maradék, amely középkorinak mondható. (Ehhez hasonlóan Dunakömlődnél is „elkopott” a fél löszdomb, s a rajta álló erőd fele, de a 19. században levágták a Duna „ide szóló” kanyarulatát, s azóta, biztosabb a terület fennmaradása. Itt pedig Bottyán generális épített fellegvárat a római maradványokon…)

Kilátástalan kilátás

A pesti Contra Aquincumhoz hasonlóan itt is épült egy túlparti ellenerőd 200 körül. A Contra Florentiam egy központi épületből és két oldalfalból állt, amelyek egy belső udvart fogtak közre, ahol a hajók biztonságosabban kiköthettek. Furcsamód, ez a védtelenebbnek tűnő erőd maradt fenn jobban – amorf maradványai a vízállástól függően hol nyakig a Dunában fürdenek, hol a parton állnak. Az írásos emlékek a 3. század végétől már Florentia-nak említik Lugiot, s az 5. századdal véget ért a római jelenlét.

A Vár utca csúcspontja viszont elmaradt: A dombtető előtt kék kapu állta utunkat, nagy lakattal: Omlásveszély miatt belépni szigorúan tilos..! Csak egy cseresznyefa lombján át pillanthattunk le a Duna kékjére. Csúcspontnak majdnem beillett az innen nyíló árnyas udvar és árnyas tornác látványa. – Kérjék el a kulcsot a Tanácstúl! – javasolta egy megkérdezett idős néni, lentebb. Csak egy elbontott ház löszbe vájt pincéjébe kíváncsiskodhattam be – a mozgó löszhegy még taszít is egyet az elköltözés-hullámon…

A lösz mozgása még azért is aggasztó, mert az 1970-es években a domb tetejébe mélyítették a falu víztározóját… Igaz, hogy cserébe a munkálatok során egy bronz császárportrét találtak. Nem másét, mint Marcus Aureliusét, akiről addig mindössze két bronz alkotás volt ismert. A 2. század közepén készült szobor a római portrészobrászat kimagasló darabja – ma a pécsi Janus Pannonius Múzeumban látható.

(folytatjuk)

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (2. rész)

Az Aréna polgárpukkasztó nosztalgiája

A római kút a főút mellett

Nem tudtunk végleg lemondani a bennünket idecsalogató kilátásról, így besétáltam egy elhagyatottnak tűnő ház udvarára – amely valóban lakatlan volt -, ahonnan végre remek panoráma esett a falura. Még a Duna is látszott egy kicsit… Jóval lentebb egy kiépített „rejtekösvény” kanyargott a domboldalban, s ahonnan még több látszott a folyóból a tetők között.

Az 1759-es barokk kapu elé érkeztünk le, most viszont megnéztük a szerb templom szomszédságában álló Örökségházat, amely Dunaszekcső helytörténeti gyűjteménye. Ezt mindenképpen látnunk kell! – gondoltuk. Kapujáról leírhattuk volna a „bejelentkezés” telefonszámát, de pincérünk már másfél órája megadta. Mire leértünk a partra, ismét megéheztünk, s mialatt a tányér aljára néztünk, kiderült, hogy pincérünk itt csak kisegít, eredetileg „szintén zenész”: nevelőtanár. – Kilátás lesz még az Arénától is, van ott egy kilátópont – enyhítette a Várhegy miatti csalódottságunkat.

Minden út a római kúthoz vezet

A szekcsői udvarokban egyre inkább az árnyék uralta a teret, így elindultunk terheinkkel szállásunk, az Aréna camping felé. A tanár „kolléga” még utánunk sietett, hogy útba igazítson bennünket, ne menjünk a parton, mert az zsákutca… Nem csoda, hogy csak a kezdeti irányt tudta megmutatni: a partra merőleges utcácska olyan zegzugos, házak közötti útvesztőbe vezetett, amelyből csak jó megérzéssel tudtunk a Lánka-patak gyalogos hídján át a falu centrumába jutni.

A poros kereszteződésben hirtelen feltűnt egy oda nem illő tárgy: egy barokkos dísz-kőkorsó: a Jankovich-Bésán család állíttatta a római kút fölé. Bár vize már nem ajánlott emberi fogyasztásra, a víz római cserépvezetéken ér ide és a korból egy nagyméretű kőtál is fennmaradt. Ám ez morzsányi abból a temérdek római emlékből, amely Dunaszekcső földjéből előkerült az évszázadok során…

Aki egy kicsit is bátrabb volt, nyugatra költözött…

Jó idők – rossz idők…

Szekcső központja a Lánka-patak eróziós munkájának köszönheti helyét, mivel mellékpatakjával együtt mélyen bevágódott a vastag lösztakaróba, s így egy viszonylag széles völgytalppal éri el a Dunát. Viszont délre ismét felmagasodik a folyóra néző lösz, és a falu végéig így is marad. Az első néhány száz méteren présházas pincéket is mélyítettek belé, bár nem úgy néznek ki, hogy bárkinek öröme telne bennük… Eladó, eladó – olvasni mindenütt.

Egy jobb napokat megélt borozó (a lehető legsivárabban megoldott környezettel), és még egy sor pincebejárat után szép házak, virágos porták következtek, bár a falu vége felé ezekkel együtt egyre több az eladó-tábla. Másfél kilométer után feltűnt az az „ékszerdoboz” is, ami miatt szintén eljöttünk: az Árpád Műmalom. Tavaly pillantottam meg buszablakból. A kívülről remek állapotban lévő malom romantikus stílusú ipari épülete szintén Dunaszekcső arculatát gazdagítja. Természetesen ezt is bárki megveheti – 40 éve kínálják.

Állati és egyéb trófeák!

Már előbújt az „éjszakai műszak”, a szúnyoghad, amikor az Arena Camping „komplexum” nemzetiszínű kapuja alá értünk. A főépület tornyai, napernyői, és teraszai (a szürkületben) az 1980-as évek formavilágát idézte, amellyel általában együtt jár a harminc évvel ezelőtti komfort is. No, de bátran beléptünk a furcsa, zegzugos épületbe, ahol kis hezitálás után leültünk, mielőtt eltévedtünk volna a helységek között. Ákos pincér vitte a boltot – kint rendeltek, bent telefonáltak, de nemsokára már kikérhettük a fröccsünket.

A trófeás teremben…

– Szeretik a madarakat? – kezdte az ismerkedést közvetlen ifjú pincérünk, amikor meglátta kezünkben a kitett díszmadár újságot. Annak ellenére, hogy akkor jöttünk, és macskabarátok voltunk, máris beszélgettünk egy kicsit.

Mellettünk két régimódi fotelbe süppedve egy pár vacsorázott, a termet két tucat mindenféle vadkecske és antilop trófeája igyekezett feldobni. Az ajtó mellett egy eredeti spanyol viador-plakát díszlett – amit ügyesen kiegészítettek egy Dunaszekcső felirattal -, de ez a motívum megjelent az ablaküvegen, és a mennyezetre festett bika-torreádor alkotásban is. Az egykori recepciós ablakot és előterét nagyméretű kerámiák árasztották el – egykori kötélhúzó-versenyek díjai…

Harc a begyepesedés ellen

Ekkor akadt a kezembe az étlap, amelyből az Aréna történetének elolvasása után kiviláglott, hová érkeztünk. Hallottak-e Pazaurek Dezsőről? Ő volt az, aki kitalálta a tamagocsi temetőt, a dunaszekcsői vízlépcsőt, tető alá hozta a kötélhúzó-versenyt a Duna felett a szemben fekvő Dunafalva lakosaival, megrendezte a „Kinek van a legnagyobb (sütő)töke?”-versenyt, szervezett megannyi bulit, bált és kisebb-nagyobb „hülyeséget” – egérfuttatást, békaugratást. De kihagyhatatlan a nappali fényben sötétséget csináló fekete villanykörte „projekt” is, melynek „társszerzője” volt.

A média először a délszláv háborúba indított Rizikó Tours alibiútjaira figyelt föl. Vujity Tvrtko riporter is lejött Szekcsőre, de nem dőlt be Dezsőnek, aki természetesen nem akarta halálba küldeni a kalandvágyó utasokat. De a vendéglős így is megnyerte a barátaival kötött fogadást, ami arról szólt, hogy egy héten belül az újságok címlapjára kerül. Ez „Az év ízléstelensége” címmel meg is történt két nap alatt. Húsz évvel ezelőtt erre nagy felhajtás volt!

– Dezső bácsi négy éve halt meg – válaszolta Ákos óvatos kérdésemre – azóta csendesebb erre minden.

A csendes kemping kiszolgáló épülete. Valamikor jó kedvvel szépítgették…

Kis birodalom az agyagvájóból

Nemsokára kértük Ákost, hogy vezessen szállásunkra. – Ott, fent van a kilátó – mutatott a sötétbe meredeken fölfelé -, egy kicsit megtépázta a szél legutóbb, de áll. Pár lépésnyire innen, a tamagocsi temetőnél indul fölfelé egy lépcső.

Követtük az épület mögé, ahol egy sík terület szélén, a löszfalhoz ragasztva egy kőépület állt négy „apartmannal”. Ákos nyitotta az elsőt, és beléptünk a kényelmes, tágas, hűvös lakrészbe. Nemsokára lemoshattuk magunkról az út „porát”, s kinyújtóztathattuk fáradt tagjainkat.

Csodálatos madárdalra ébredtünk. És egy hosszan kitartott szamárbőgésre. Engem már fél óra múlva kiszippantott a természet – az Aréna camping zöldje. Láthattam, hogy a területet a löszből marták ki: három oldalról meredek falak vették körbe a fás ligetet.

A morva ősöktől származó Pazaurek Dezső mindig valami mást akart csinálni, mint a „többiek”. És szórakoztatni, bolondozni. 1986-ban érkezett Szekcsőre, és vásárolta meg a volt téglagyár felhagyott bányáját, amely 1974-ig működött. A bánya peremén büfét nyitott – amely később látványkonyhával és teraszokkal is kiegészült étteremmé nőtt -, a földteraszra pedig kemping került. Imádta az innen nyíló dunai panorámát: második Dunakanyarnak nevezte. A lenti agyagvájóban, a „pocsolya” körül nemsokára szamarak, juhok, egyszóval egy kisebb vadaspark hangoskodott, az Adria felé igyekvő turistaforgalom pedig megalapozta a további fejlesztéseket.

1 2 ►

Dezső bácsi is imádta ezt a panorámát

Ékes kilátás, poros „temető”

„Szulejmán óta Pazaurek Dezső hozta a legtöbb idegent Dunaszekcsőre… „ – idézek Tvrtkotól. Az előbbiek csak alapot, és helyszínt adtak azoknak a rendezvényeknek, amelyeket az „ötletgyáros” megálmodott. Halászbúcsúval kezdődött, juhászbúcsúval folytatódott, volt birkanyíró verseny, sziklahajítás, Nosztalgia Május 1-i felvonulás. Dezső bácsi örök harcot indított a fásultság és a kedélytelenség ellen.

A tamagocsi temető „sírfelirataiból” ma már alig látszott valami, a táblák mögött (van egy márvány is!) ott aszalódhat még jópár digi-játék – a tamagocsik korán haltak. A „Duna-kilátó” palatetőjének fele tényleg nem volt meg, ám a kilátás – még ha nem is veri a várhegyit – tényleg szép! A fákkal, gabonával, szőlővel vegyesen beültetett dombok aljában fel-felvillant a víztükör, láttuk a messzi Püspökhegy löszfoltját, s a túlpart kékes-zöldjei egészítették ki a színharmóniát. Körülnéztünk a csodálatos fekvésű, csendes kempingben is (csak egy lakóautós holland pár ébredezett), amin látszott, hogy valamikor nagy szeretettel építették, díszítették.

Egyenesen át – Dunaszekcsőn

A teraszon nagy élmény volt a reggeli – könnyű szellő járt, a nap elől félárnyék védett bennünket. Persze, hogy késve indultunk el a „messzi” faluközpontba, ahol az Örökségház előtt volt megbeszélt találkozónk. Közben néhány szem gyümölcsöt szerettünk volna vásárolni, de az orrunk előtt zárták le a kasszát. Ettől függetlenül kaptunk két almát fájdalomdíjnak.

Bíró Zsolt várt bennünket a fehérre meszelt épület előtt – építkezésből sietett a kalauzolásunkra. A bemutatkozás után egy jókora régi kulcsot forgatott el a zárban, és beléptünk a hűvösbe.

(folytatjuk)

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (3. rész)

Örökség-tár a löszfal alatt

Az Örökségház

A dunaszekcsői Örökségház az a hely, ahol a legnagyobb melegben is felkívánkozhat egy ing az emberre… Kalauzunk Bíró Zsolt, a Dunaszekcsőért Alapítvány egyik alapítója volt.

B. Zs. Itt, ahol vagyunk, egy nagyobbrészt vályogból készült templom volt. 100 évig működött, majd amikor megépítették 1810-ben a Nagytemplomot, magtárrá alakították át – kezdett az Örökségház bemutatásába. – Ki volt dőlve az egyik fala, nem lehet teljesen felújítani (2007-es képeket mutatott a szinte romos épületről), sokba került volna, de így is áll. A nagy régészeti gyűjteményünket, és egy kis néprajzit helyeztük el itt, de szeretnénk tovább fejleszteni, de egy másik épületben, ha sikerül… Az Örökségházat májustól-októberig tudjuk használni – a tetőteret még szigetelni kellene. Egyébként a régészet miatt kezdtem itt komolyan tevékenykedni. 1998-ban történt néhány feltárás a Lugio római erődje körül. Sajnos a fele már elpusztult, elvitte a Duna, s ahogy omlik a fal, ilyen kis cserepeket szoktunk összegyűjteni az oldalából és az aljából – ilyenekből áll ez a két tárló. Alul van az őskori réteg, fölfelé pedig a fiatalabb kultúr rétegek, de most sajnos régész sem mehet oda.

H. Gy. Igen, lezárt kaput találtunk…

B. Zs. Nagy törés volt a faluban úgy 2-3 éve, kissé megállt az élet, akik segítették a munkánkat, kimentek külföldre dolgozni. Én Szegeden tanítok, az osztályomból hoztam fiúkat, most éppen velük dolgozom.

H. Gy. Hogy jött létre ez az alapítvány?

B. Zs. Én és egy barátom alapítottuk 1997-ben, azóta gyakorlatilag nem hagytam abba a munkát. Ezek a tárgyak, amik itt vannak, egy régi szekcsői embernek, Halász Ferencnek (egykori iskolaigazgató) a régészeti gyűjteménye, amit évtizedeken keresztül őrizgettek. Ebből van a kiállítás, kivéve a leghíresebb lelet, Marcus Aurelius bronzportréja, habár ez, ugye, egy másolat róla.

A löszfal évszázadok óta ontja a kerámia töredékeket és egyéb apró leleteket

Az idén évközben én sem igen voltam Szekcsőn. Amikor vége a sulinak, le szoktunk költözni két hónapra. Ebben a sarokban is római tárgyak vannak, de ez nagyon érdekes! Amikor felújítottuk az épületet és kiástuk az alját, egy római épület maradványaira akadtunk. Ezeket a freskós vakolatdarabokat hoztuk föl – van vagy 40 dobozzal. A középkorban, amikor ezt a templomot csinálták, elplanírozták az alapját, s összekeveredett, megsemmisült az épületmaradvány és így a freskó is. Néhány szebb mintás darab van. Bárhol leásunk Szekcsőn, római dolgokba botlunk.

H. Gy. És a két nemzetiség – a szerbek, és a németség?

B. Zs. Ennek az „ideiglenes” templomnak a művelésével is azért hagytak fel, mert amikor a szerbek a templomot építették az 1700-as évek közepén felekezeti vita robbant ki. Később, 1810-ben a birtokos család segítségével megépítették a Nagytemplomot. Akkor lett magtár ez az épület, és akkor ásták ki az alját is. Dunaszekcső történelme hihetetlenül mozgalmas: minden esemény nyomon követhető, a honfoglalástól kezdve. Anonymus is megemlíti a Gesta Hungarorumban, hogy Árpád fejedelem ezt a területet Ete fia Edőnek adományozta székhelyül, s a régi római erődítményt is tovább használták. Vannak honfoglalás kori leletek is.

Mi a római korra koncentráltunk, szerettünk volna valami emléket a felszínre hozni, de esélytelen – már mindent széthordtak. Szekcsőn minden régi háznak római kőből van az alapja. Nincsenek sírkövek sem, pedig azoknak a régészeti értéke nagy a feliratok miatt. Talán tíz sírkő és oltárkő maradt fenn különböző múzeumokban. A múlt század elején elterjedt volt az amatőr régészet, a kincskeresés: bárki áshatott, s akkor az összes temetőt kifosztották – rengeteg lelet múzeumba került, meg magángyűjteményekbe. A többit a Duna vitte el… Szerettük volna az erőd egy részét feltárni, és ott parkot kialakítani, de az esélytelen.

H. Gy. Hogyan volt erre pénz?

B. Zs. Én vettem meg az épületet s kezdtük felújítani… és az alapítvány használja, az alapítvánnyal pedig pályázhatunk, de ebből már nem lát pénzt az ember. De akkor muszáj volt lépni, ez az összedőlés határán állt, az önkormányzat nem mozdult. Az NKA-tól, és a Norvég Alapból sikerült forrást szereznünk rá…

H. Gy. Mikor?

B. Zs. 2008-ban volt, és két éves. Csináltunk örökségvédelmi füzeteket, gyerekprogramokat szervezünk, nyáron egy hétig van limes-táborunk. Célunk, hogy egész évben jöjjenek osztályok, de annak még nincs meg a feltétele… Alapítványként nemigen lehet labdába rúgni jelenleg a pályázatoknál: Mohács turisztikában mindent visz a környéken.

H. Gy. Pedig Szekcső nagyon eredeti település. Talán éppen a nagybetűs fejlesztések elmaradása miatt marad meg a bája. A girbegurba utcák…

B. Zs. Igen, a szerkezetét a török kor „településrendezése” határozta meg, például a Várhegyen is. Öröklődött ez az összevisszaság – mindenhova építettek, s az évszázadok alatt mindenki itt hagyta a keze nyomát, a németek, a szerbek. Főleg a múlt század 10-es, 20-as éveiben, amikor 6000 ember élt itt. (Ma kétezer.)

A római kori égetett téglák – a kedvencek

H. Gy. Mutasson be néhány kedvenc darabot a kiállításból!

B. Zs. Itt a Halász-gyűjtemény. Neki elég szép leletei voltak, nem minden maradt meg az eredetiből. Ez az éremgyűjtemény egy része – csak azt raktuk ki, amiből látszik, hogy a rómaiak az időszámításunktól az 5. századig voltak Lugióban. Halász polihisztor volt, mindennel foglalkozott, mint akkor a tanítók többsége, a méhészkedéstől a képzőművészeten át mindenféle hobbija volt és a gyerekek hozták neki a leletek nagy részét. Ez volt az az időszak, amikor mindent felástak a faluban, s vagy eldobták, betemették, vagy a gyerekek elhozták a tanítónak.

A rézkori leleteink a legkorábbiak. A pattintott kőszerszámoktól a római üvegdarabokig mind a Várhegy tövéből, a Duna-partról kerültek elő. A római kori égetett téglák a kedvenceim, s ezeket a téglákat az Aréna alatti téglaégető műhelyben készítették ki. Tavalyelőtt felástuk a területet, és egy hatalmas égetőkemencét is találtunk. Ott már a római korban is egy nagy téglagyár volt.

Az egész edények múzeumokba kerültek. A terra sigillaták különösen híresek, s gazdaságra utalnak, mivel a germán vagy francia műhelyekből kereskedés útján juthattak ide. Lugio nem volt egy Aquincum, de előfordultak freskókkal díszített házak is. Olyan falfestéssel, amilyet mutattam. Mégiscsak fontos folyami átkelőhely volt a római korban…

1 2 ►

Római örökség, német célszerűség

Ezután Zsoltot elszólította a munka (illetve egyik kis munkatársa) – az alapítvány otthonának kicsinosítása -, s ránk bízta a kulcsot. A pattintott őskori kőpengék, az őskori pattintott vakarók, üveggyöngyök, kis római üvegtálak, üvegtöredékek, és üvegpalackok vitrinje után a helytörténet emlékeit vettük sorra. A használati tárgyak – úgy láttuk – zöme 100-130 évre tekint vissza. Gyerekkoromban nagy-nagybácsimnál láttam hasonló, letisztultan egyszerű, praktikus munkaeszközöket, amelyeket – többnyire – mindenki maga készített, azért, hogy a maguk munkáját megkönnyítsék. Ezek a tárgyak a „becsületes” célszerűség mintapéldái, nem olyanok, amelyek mögött haszonszerzés, mutyi, divat stb. állt. A népi kultúra tárgyai mellett egy hajdan divatos bútordarab búslakodott: egy kis- vagy középnemesi lak maradéka állapodhatott meg itt…

A fiúk az alapítványban dolgoznak…

Ezután elsétáltunk az alapítvány leendő épületéhez, és átadtuk a kulcsot az ott dolgozóknak. Szerettük volna megköszönni Bíró Zsoltnak a bizalmát, ezért vártunk rá. Ám ő nem egyedül jött: mikrobusszal befarolt a kapualjba, az autó belsejéből pedig fél tucat diák bújt elő, a legkülönbözőbb berendezési tárgyakat cipelve. Úgy láttuk, hogy a fiúk jó helyen vannak…

Mivel már a fél nap a hátunk mögött volt, kiültünk a Timcsi teázó elé a templomkert lombjai alá. Ám fél óra múlva kivetett magából a nyugalom, és fotósétára indultam: szerettem volna minél jobb panorámaképet készíteni a faluról – a Dunával. Mivel a Lánka-patak bal oldalán már jártunk (Vár-hegy), én a jobb domboldalon kezdtem felfelé sétálni. Sűrűn épített házak és kőkerítéseik előtt mentem egyre fentebb, majd megálltam két jellegzetes górét lefényképezni. Kukoricával a disznókat szokták etetni – napjaink hanyatló vidéki gazdálkodási kedvét ismerve üresen állnak az ólak is – s a górék is. Toronyiránt a meredeken emelkedő utcára fordultam. Láttam, hogy felérve már kérdezősködnöm kell: a szemben lévő ház lépcsőjén egy Ecclestone-ra emlékeztető arcú férfi állt, a ház előtt pedig egy jókora limuzin. Kizárt dolog, hogy tudjon magyarul! – gondoltam. Meglepődtem, hogy mégis magyarul válaszolt, én pedig nyakamba vettem az utcát, amely nem csak hogy virágos volt, de számos helyen csodálatos rózsák virultak az út mellett.

Dunaszekcső egyik látképe a Várheggyel

Dunaszekcső legjobb terasza

A házak nemsokára eltűntek a panoráma útjából, és néha egy-egy rés nyílt a bokrokon, de a tarka látképből még hiányzott a Duna. Uccu neki: tovább kell menni – és elértem az utca végére. A domb keresett részén konyhakertek terültek el – mit sem sejtve, hogy milyen jó kilátásban lehetne részük, ha érdekelné őket. De ott állt egy hatalmas kockaház is, „kifejezetten” fotózáshoz épített terasszal. Öt percig őrlődtem csak.

– Persze jöjjön csak be, sokszor kéreckednek be hozzánk a kilátás miatt – mondta készségesen az idős asszony, mielőtt végigmondtam volna, mit is szeretnék. Ó, de megkönnyebbültem, hogy ott állhattam a megfelelő helyen – előttem a veteményes, a Várhegy, a szerb templom tornya és mellette a víztükör, háttérben pedig a Duna-Tisza köze. Miközben izgatottan kattintgattam, kijött a ház ura az unokával és beszélgetni kezdtünk. Ő is kőművesként dolgozott Németországban – Nyugaton -, ahogy a legtöbben a rendszerváltás előtt.

– A maiaknak nincs más lehetőségük, csak ha kimennek Nyugatra dolgozni – ismeri el –, de hogy visszajönnek-e? Azt becsülöm csak, aki vissza is jön később… Amikor kint voltunk, óriási lehetőséget kaptunk azzal, hogy olyan technikákkal dolgoztunk, amivel a németek is még csak kísérleteztek. Megbecsültek minket. Néha nekünk csúsztattak pénzt a zsebünkbe, hogy egyik-másik tesztelt módszerről szebbeket mondjunk. Hazatérve pedig sokáig kamatoztattuk a tapasztalatainkat – fejezte be. Régen minden működött valahogy – az erős napsütésben is borús a jelen.

Úszni tanítják a „víziszonyos” kislibát…

Iluska úszóleckét ad…

A háziak javaslatára a vízelvezető árkon át hagytam el a dombtetőt, aztán lesétáltam a Kálvária stációi között, végül egy lejtős gyalogjárdán értem le a faluközpontba a Timcsihez. Az igen csak időszerű ebédért ismét a Halászcsárdába siettünk, de mielőtt rendeltem volna, kirohantam fényképezni, mert a szomszéd portáról egy mesebeli libapásztorlányka terelt a Dunába két tucat kislibát. Mezítláb volt, mint Iluska a János vitézből. Ráadásul láttam, amint külön vízre tette az egyik „víziszonyos” csöppséget, s ezt látván felhördült az „asszonykórus” – a nagy libák -, kifogásolva a méltatlan eljárást.

Az asztalnál kiderült, hogy a ritkán járó kompot, még jó pénzért sem lehet kibérelni, mert a hűtője egy fordulót bír. Így le kellett mondanunk a túlparti Contra Florentiam meglátogatásáról. De az ebédtől erőre kapva még egy rohamra indultunk a Várhegy panorámájáért: a „hegy” megkerülésével akartuk feljutni.

Szent Flóriántól a Szentháromságig – és vissza

Sajnos térképünk nem lévén nem tudtuk helyzetünket követni, így végül emígy is lemaradtunk a kilátópontról. Hosszú szakaszon – egy árnyékos löszmélyúton – szenvedtünk szúnyogok ádáz támadásaitól, s türelmet próbáló kísérőink már a napsütötte mezőn sem tágítottak mellőlünk. A nemrég felújított Szentháromság kápolna azért kevés volt a vigaszhoz, mivel a Duna partja is vastag iszaplerakódással várt. Az említett klasszicista stílusú kápolnát a Bésán család leszármazottai újították fel. Sajnos nem is sejtettük, hogy egy ugrásra voltunk a falu szélső házaitól – de a másik végéről, így aztán visszakecmeregtünk a mélyúton.

Kellemes lösz mélyút lenne…, de nem látni a szúnyogokat…

A temetőnél láthattuk, hogy a szelektív hulladékgyűjtő konténereket ízléstelen módon egy sorba helyezték ki az 1841-es Szent Flórián szoborral. A kis műemlék jobbat érdemelne! Eszünkbe jutott, hogy Dunaszekcső alsó végén áll a „Vörös” kereszt az 1736. évi tűzvész emlékére, itt a fölsőn pedig a védőszent. Esetleg korábban kellett volna, és jó helyre állítani Flóriánt!

Egy gyár hűlt helye és egy ipari műemlék

Kolléganőm már egészen elpilledt, és egész Dunaszekcsőn végig kellett volna még masíroznunk – jó négy kilométer -, de nemsokára felcsillant a remény: a Polgármesteri hivatal előtt észrevettünk egy ott álldogáló buszt. Az utolsó pillanatban odafutottunk, és sikerült felkéreckednünk rá: kifogtuk a Dunaszekcsői Fúvószenekart, akik szereplésről jöttek vissza! A szerencsés könnyítés után feldobva érkeztünk az Arénába, ahol kipihentük a fáradalmakat.

Az agyagos csillék ezen az alagúton át – az 56-os út alatt – jutottak a téglagyár területére

Másnap délelőtt fürödni szerettünk volna, és lesétáltunk a régi téglagyár területére, amely már több évtizede víkendtelkeknek ad helyet. Az Aréna camping terültén elterülő agyagvájót már régen is egy széles téglával kirakott alagút kötötte össze az üzemmel és a régi kikötővel – a csillék számára. Ez az alagút – bár nincs már szerepe – ma is észrevétlenül húzódik meg az 56-os út alatt. A magasan álló, hordaléktól piszkos Duna itt sem csábított fürdésre, így napfürdőt vettünk. Közben egy alacsony épületmaradványt vettem észre a közelünkben. Csak nem a téglagyár maradéka? – hitetlenkedtem. Hát dehogynem! És a csillefordítót nem más kezdeményezésére nyilvánították „helyi védettségű ipari emlékké”, mint a holland Jan Kaasenbrood-éra, aki feleségével telepedett le itt.

Másnap szomorkásan vártuk a szekszárdi buszt: várt minket Pesten a por, a durvaság, a tömeg. Dunaszekcső ellentéte. Ki vonná kétségbe Dunaszekcső nagyszerűségét, ha egy hollandus is ennyire lokálpatrióta?!

Információ: www.lugio.hu

Harsáczki György

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (3. rész)

Írta: Harsi | 2014/10/26 - 21:31 |2015/01/08 Bakancsolás, Magyarország

Vélemény?

Nem is nyugodtam, míg végül ott nem álltunk a Zólyom utcai ház előtt. Valószínűleg nem állt még 1954-ben, de viseli a táblát…

Téglabástyák az ár felett

Az győr-révfalui árvízi emlékműhöz érve nem értettem, hogy mire jó az a majdnem öt méteres oszlop, de végül gyanús lett, hogy a csúcsán az 1954-es évszám volt olvasható. Az emlékmű oszlopának magasságában állt volna a víz? Ezzel, a „fejembe ütött szöggel” léptem be a pizzériába, s rendeléskor e felől tudakolóztam a felszolgálótól – aki természetesen nem volt odavalósi -, ő pedig megkérdezte a szakácsot. Igen, négy méteres víz hömpölygött az utcákon! – érkezett a hír. De a hír egy házról is szólt, amely errefelé van, és egy árvízi jelet visel! Több se kellett: ebéd után nekiugrottunk a környező utcáknak, de mivel egyes helyiek sem ismerték, vissza kellett mennünk pontosabb útbaigazítást kérni. És kaptunk! Nem is nyugodtam, míg végül ott nem álltunk a Zólyom utcai ház előtt – valószínűleg nem állt még 1954-ben, de viseli a táblát. Jóformán csak az 1910-es építésű víztorony „úszta meg” szárazon…

1 2 ... 4 ►

60 éve történt az 1954-es szigetközi árvíz

Az júliusi árvizet kései hóolvadás előzte meg az Alpokban, de tavasszal is sok eső hullott, aztán pedig bőséges nyár eleji csapadék indította el az Alpok keleti előterében a két páratlanul heves árhullámot. A mainál két méterrel alacsonyabb gátak 1892-1896 között épültek, s már vagy 50 éve nem tartották karban azokat. A Duna völgyében Ausztriában már minden folyóparti település víz alá került. A Szigetközben július 8-án rendelték el a legmagasabb fokú készültséget. A katonaságtól is hazaengedtek minden szigetközi fiút, s az ország minden szegletéből érkeztek „lapátos” emberek erősíteni a gátakat, miután a rádióból mindenki hallott a vészhelyzetről.

A falvak lakossága versenyt futott a vízszint emelkedésével, a töltések magasításában, erősítésében, de a buzgárok, és az átázó töltések sziszifuszi küzdelemmé változtatták a védekezést. Már-már úgy tűnt, hogy a szigetköziek uralni tudják a helyzetet, amikor az átázott töltések július 15-én átszakadtak: először háromnegyed tizenegykor Ásványrárón, két órával később Kisbodakon, másnap hajnalban pedig Dunakilitinél. Egyik településtől a másikig órákon belül átért a víz. A kapuk felett, az ablakok felső vonalában zubogott az ár, a vályogházak azonnal összedőltek. Szekerekre felpakolva mentették az ingóságokat, de a bútor, az maradt… Volt olyan is, hogy a biztonságos faluba menekülőknek tovább kellett állniuk, mert oda is elért a Duna. Győr-Révfaluba július 20-án ért az ár – hátulról, ahonnan nem várták.

Győr-Révfalu víz alatt – 1954 (Forrás: Internet)

Elvitte a víz…

A Szigetköz területének több mint fele, 3,5 millió hektár „úszott”, 29 település szenvedett árvízkárokat. 1394 ház dőlt romba, 2165 épület sérült meg – Kisbodakon mindössze 15-20 épület maradt állva. Ásványrárón 280 házat öntött el a folyó és 2400 embernek kellett elhagynia otthonát. Az ár Nagybajcsnál – Győr fölött – tetőzött 784 cm-en.

Az elárasztott falvak lakossága egy hónap elteltével térhetett vissza az összerogyott házak közé. Iszonyú büdös fogadta őket, sürgősen fertőtleníteni kellett mindent. Ezrek jöttek segíteni – Kisbodakon több száz önkéntes kőműves dolgozott egyszerre. Ott voltak a tűzoltók, a katonák, a gyári munkások – a segítségükért Ásványráró egyik utcáját Szerszámgépgyár utcának keresztelték el a lakosok, de segélyek még az Egyesült Államokból is érkeztek… És nyár végére lakhatóak voltak a házak!

Az árvíz sok tanulsággal szolgált. Legelőször is azzal, hogy a töltéseket meg kell magasítani és karban kell tartani…

Kis Böskét Ányos számolta fel

Nagyon elégedetten tartottunk vissza a belvárosba, de kerültünk a Széchenyi István Egyetem felé, a Jedlik Ányos híd irányába. A Duna-parton, a Kálóczy téren emelkedő barokk templom falát is jól megvizsgáltuk, de nem találtunk rajta árvízi jelet. A templom előtt, a téren ellenben első világháborús emlékmű áll „az elesett 11-es vadászok emlékezetére…” Az 1813-ban létrehozott hősiesen küzdő vadászzászlóaljat – minden zászlóaljjal együtt – a Károlyi kormány oszlatta fel 1918-ban. Az 1933-ban emelt emlékművet 2012-ben avatták újra, azóta díszkivilágítása is van.

Az egyetem felőli oldalon még két „műtárgy” kívánkozott lencsevégre: Varga Imre „Sárkányrepülő” szobra az egri Ikarosz szobrot idézte fel nekem, de lehet, hogy tudat alatt inkább a zalahalápi posztamens-bazaltoszlopok ragadták meg a figyelmemet. A másik viszont egy furcsa hídtorzó volt, amin ez állt: „Vásárhelyi Pál gyalogoshíd emlékjel 1969-2010”. A Kis Erzsébet (illetve Kis Böske) hídra keresztelt gyalogos híd nem véletlenül kapta becenevét: budapesti „anyukájának” megmaradt építőanyagából szerelték össze 1969-ben. Az ország első aszimmetrikus kábeles szerkezetű hídja előtt csak fahidak álltak ezen a helyen – az utolsót éppen az 1954-es árvíz vitte el… Lehet számolni, hogy mennyit vártak a helyiek arra, hogy végre a közúti forgalmat is lebonyolító híd épüljön itt: a Jedlik Ányos hidat 2010 novemberében avatták fel. (Illik tudni, hogy Jedlik Ányos természettudós, feltaláló, bencés szerzetes Győrben tevékenykedett és hunyt el.)

Az Ifjúság hídnál éppen szemben álltunk a Püspökvár hordalékkúpjával, és a Kastély- és Sforza-bástyák megmaradt várfalaival

Átsétáltunk a Mosoni-Duna felett az aláereszkedő szürkületben, majd a strand és a fürdő kerítését kísérő sétányon kiértünk a Rába partjára. Pontosabban a Radó-szigeten innen folyó ágára. A kutyás és kerékpáros sétálók között közkedvelt sétány az Ifjúság hídjánál érintette a strand elhagyatott bejáratát. Itt éppen szemben álltunk a Püspökvár hordalékkúpjával, és a Kastély- és Sforza-bástyák megmaradt várfalaival, amelyeket a Rába Kettős hídig kísérhettünk figyelemmel. Elhatároztam, hogy ide visszajövök reggel…

A füleket néha a Rába nyaldossa

Győr várának leggyakrabban (még a szerencsi csokoládé-papíron is) bemutatott szakasza a Bécsi kapu tér felől közelíthető meg – ide siettem én is közeli szálláshelyünkről, miután gyönyörű napsütésre ébredtem. A Rába töltésének magasságában átívelő Rába Kettős híd jobb oldalán kis térre lehet lelépcsőzni. Ez a Sforza-félbástya „füle töve”, ahol ugyan nem a tégla-várfalaknak megfelelő korú, de robosztus ágyúk néznek a Radó-szigetre. Az ágyúkat szépen, egyenlő távolságra helyezték el, amelyek közül az egyik éppen Szent István szobrának posztamensére irányul… A Püspökvár tornya felé tekintve ki lehetett venni a Kastély bástya fülét is. Csak ekkor tűntek fel a falak tövében megakadt uszadék fák: Nemrég vonult le egy kisebb ár… A várfalon, több mint két méter magasságban emléktábla mutatja „a valaha észlelt legnagyobb árvízszintet”: 2002. augusztus 17. – Győr 808 méter. A világhálón láthatunk olyan képeket, ahol a vár falai közvetlenül a vízből emelkednek ki…

Egy emléktábla szerint az itt látható falszakasz kazamatái a 16. században épültek gyülekezési helyül, illetve raktározási céllal, korábban pedig itt állt az „Iván ház”, amely börtön volt, és a rabok kápolnája is. Hogy valóban várról beszélhetünk-e Győr esetében, megkísérelem bemutatni a város erődítéseinek történetét.

A várfalon, több mint két méter magasságban emléktábla mutatja „a valaha észlelt legnagyobb árvízszintet”

A keltáktól Faraboscoig

Győr – kelta, illetve római nevén Arabona – első erődítéseit a két folyó összefutásánál kialakult – jórészt mesterséges – dombon emelték, ám az a népvándorlás korában elpusztult. Az országunk nyugati végének közelében fekvő város helyzete miatt (a Duna völgye, mint közlekedési útvonal) számos ostromnak volt kitéve. A Püspökvár legrégebbi – alsó – része az ún. menekülő folyosó, és a hozzá kapcsolódó keresztboltozatos helyiség 14. századi eredetű – az alant elterülő település ősének védelme valószínűleg fa és föld építményekre volt bízva. Mohács után, 1529-ben a 150 fős őrség az erősséget felgyújtva elmenekült Szulejmán hadai elől, majd később, miután a törökök az ország középső részén már megvetették lábukat, Győr védműveit 1537-től erősíteni kezdték. I. Ferdinánd király 1558-ban nyolc évre szóló békét kötött a törökkel. Ez idő alatt Győrt – mely végvár és egyben a dunántúli főkapitányság székhelye is volt – elsőrendű erődítménnyé kívánta kiépítetni. A folyamatos megerősítések zömében 1561-1575 között zajlottak a Káptalandomb (a Püspökvár előtt) a régi falak megtartásával, de megszüntették „fellegvár” helyzetét. A várost átlagosan tíz méter magas téglafallal vették körül, amelyeket az akkor legkorszerűbb új-olasz bástyák, más szóval fülesbástyák tagoltak. A terveket az olasz Pietro Farabosco vetette papírra, de nem véletlen, hogy az építkezéseket is olaszok – Benigno és Gabelli – vezették: a várépítésben a taljánok vitték a prímet.

A Rába kettős hídjától a Duna felé tekintve észrevettem a legutóbbi árvíz uszadékfáit…

Egy tűzvész kapóra jött

A szabálytalan négyzet alaprajzú – reneszánsz módra – erődített város öt sarkára (Kastély-, Szentdombi-, Új-, Közép- és Magyar-bástya), és a két hosszabbik oldalára (Duna-, Császár-bástya) került egy-egy bástya. A Sforza-félbástya csak ráadás volt. A falak tövében mélyített széles várárokba a Rába vizét vezették, északon a Mosoni-Duna védte. Három kapu is épült: a Bécsi (vagy Rába, Vízi) kapu nyugat felé nyílt, a Fehérvári (vagy Sokorói) dél felé, a Duna (vagy Rév) kapu pedig észak felé. A Bécsi és a Fehérvári kapuk felvonóhíddal is rendelkeztek. A városban „modern” derékszögű utcahálózatot alakítottak ki, amelyhez „kapóra jött” az 1566-os tűzvész…

(folytatjuk)

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (4. rész)

Hadicsel, melyért hálálkodott a Nyugat

A Haditanács 1577-ben befejezettnek tekintette a „nagy művet”, amellyel Győr a birodalom egyik legkorszerűbb erődje lett. Ez azonban nem akadályozta meg a törököket abban, hogy 1594-ben elfoglalják… Igaz, az ostrom 60 napig tartott, de Győr erődjével szemben – méltán – olyan nagy volt a Császári udvar elvárása, hogy a várparancsnokot és a sáncmestert – mint árulókat – lefejeztette. De Győrt nem lehetett annyiban hagyni – négy évvel később jött el a revans ideje.

Ajtóstúl a városba

1598. március 29-re virradó éjjel Pálffy Miklós komáromi várkapitány és Adolf Schwarzenberg bécsi várőrség-parancsnok seregei a legnagyobb titokban gyülekeztek Győr közelében. A török várőrség méltán bízott az erős falakban – a keresztények nem is vállalták az ostromot. Ám Schwarzenbergék tudták, hogy a törökök napok óta élelmiszer-szállítmányt várnak Budáról. Nemsokára egy szekér érkezett a csupán néhány fáklyával megvilágított Fehérvári kapu elé, amelynek hajtói törökül jól beszélő hajdúk voltak. A hajdúk inkább időt akartak nyerni az őrséggel folytatott beszélgetéssel, mint félrevezetni őket: társaik eközben a kapura szerelték a csel „főszereplőjét”, a petárdát. A hajdúk lelepleződése után a robbanás is megtörtént. A francia Vaubcourt alezredes robbanószerekezete olyan erősen megrongálta a kaput, hogy a sereg könnyen bejutott a városba.

Vaubcourt alezredes petárdája olyan erősen megrongálta a kaput, hogy a sereg – Pálffy és Schwarzenberg vezetésével – könnyen bejutott a városba (Forrás: Internet)

A törököket váratlanul érte a betörés – a nagy részük aludt -, ám eszmélésük után olyan erős ellentámadást indítottak, hogy Pálffy Miklós lovas hajdúi mentették meg a bent küzdőket: a lóról leszállva gyalogosan siettek a segítségükre. Az éjjeli ostrom közben Ali pasa parancsára a lőportornyot is felrobbantották – akkor estek el háromszázan a keresztények közül. A pasa – állítólag – két kardot forgatva állta útját Schwarzenbergnek.

Nicsak, ki kukorékol?

A kulcsfontosságú Győr négy éves török megszállásához egy legenda is kapcsolódik. Amikor Miksa főherceg 1597-ben sikertelen kísérletet tett Győr visszafoglalására, és elvonult, Ali pasa várparancsnok egy réz(vagy vas?)kakast kovácsoltatott és tetetett a Rév (Duna)-kapura. Azután – állítólag – végigvonult a város utcáin és kikiáltói hangos zenebona mellett ezt kiabálták szerte: „Tudjátok meg, ebhitű gyaurok, Ali bég a legvitézebb török parancsnok Madzsarisztánban. Nem fél ő semmitől, hónapok óta nyitott kapukkal várja a keresztény ebek támadását. Ők azonban Ali puszta nevétől is reszketnek. Akkor kapják vissza Győr várát, amikor ez a rézkakas kukorékolni fog!” – Nos ezek után a kakas – állítólag – rikoltott az 1598-as visszafoglalás éjszakáján. (De már „létezik” egy suszterinas is, aki jókor fújta meg a trombitáját…) További változatok szerint a rézkakas alatt egy török félhold, a kapu dór oszlopfői felett kiképzett „triglif” díszítőelemek voltak, amelyeket „kőcsengőknek” neveztek. A félholdnak kiteljesednie, a kőcsengőknek pedig megszólalniuk kellett ahhoz, hogy a muszlimok elveszítsék Győrt. A visszafoglalás éjjelén telihold volt, a robbanásba pedig a „csengők” is belerezdültek…

Ali pasa várparancsnok egy réz(vagy vas?)kakast kovácsoltatott és tetetett a Rév (Duna)-kapura. A motívum fennmaradt a Dunakapu tér díszkútján is… (Forrás: Internet)

A „győri futás” valójában

Pálffy grófi címet kapott rátermettségéért. A győri diadal híre gyorsan bejárta Európát: Rudolf császár hálaadó kereszteket állíttatott birodalom-szerte, amiket Győri keresztként (németül: Raaber Kreuz) tartunk számon, bár főleg képoszlopokon olvashatóak a német nyelvű szövegek. Sajnos ilyenekkel csak határainkon kívül láthatunk – az egyik legközelebbi Leithaprodersdorfban (Lajtapordány) látható.

A falak sérüléseit kijavították, az erődítmény tovább korszerűsítették, és törökök többé nem jutottak be Győrbe. 1683-ban Musztafa is hiába ostromolta Bécs felé menet, de Rákóczi kurucai sem próbálkoztak vele: labancok ültek benne sokáig. 1809-ig Napóleon seregének kellett eljönni idáig, hogy elfoglalja. Győr előtt az osztrák-magyar és a napóleoni hadtest, 40-40 ezer fővel a kismegyeri csatában küzdött meg egymással. A kor legjobban felszerelt, gyakorlott serege természetesen megverte és visszavonulásra kényszerítette a bécsi udvar felhívására sebtében felállított nemesi hadat, amely Komárom felé vonult el. A történészek ma már látják, hogy a mieink egész szépen helytálltak lehetőségeikhez képest.

Kényelmes kezdés, pokoli befejezés

A francia sereg június 15-vel megindította az ostromot Győr ellen, amelynek falait addigra ismét elhanyagolták, és kevés újonc védte. Az ostrom eleinte nem volt túl intenzív, mivel a győri csata alatt megfogyatkozott a franciák lőszere. A győriek eltökéltek voltak, nem is vették túl komolyan a laza ágyúzást – egyszer még egy kisebb kitörésre is futotta a bátorságukból, de a franciák retorzióval fenyegették meg a kalapjukról felismert városőrségi tagokat, ha nem hagyják abba a lövöldözést. Sajnos a franciák elijesztették a felmentő sereget, Pozsony alól pedig elhozták ágyúikat, amelyekből már gyújtóbombákkal lőtték a várost. Az osztrák-magyar védőcsapat sem volt rest – vissza-visszalőtt. Június 21-től viszont elszabadult a pokol, intenzív ágyútűz rombolta Győrt és a lakók idegeit. Égett az egész Káptalandomb, és a város jelentős része. Nyomban tárgyalások kezdődtek a feladásról, majd június 24-én a vár védői kivonulhattak a városból, fegyvereiket kívül tették le. A megbeszélések értelmében a polgári lakosságnak nem esett bántódása.

Jött, látott, leromboltatott…

7000 francia katona és tiszt vonult be Győrbe. Louis Marie Jacques Almaric de Narbonne-Lana gróf, tábornok főhadiszállását a győri Apatúr-házban rendezte be, Napóleon pedig – aki csak augusztus 31-én érkezett a városba – a mai Király utcai Bezedéry-házban töltött egyetlen éjszakát. (A franciák két héttel előtte – augusztus 15-én – ünnepelték Napóleon 40. születésnapját a győriek füle hallatára, akik sohasem hitték volna, hogy a császár személyesen is eljön.) A copf stílusú épület azóta az ő nevét viseli – a Városi Művészeti Múzeumnak ad helyet. Az emléktáblán ez a felirat áll: „Ide szállt I. Napoleon 1809. aug. 31.”

Győr mai utcáinak és a néhai erődítmények fekvése (Forrás: Internet)

A bécsi béke értelmében a várost elhagyta a napóleoni hadsereg, de a béke megállapodás a győri erőd lerombolásáról is rendelkezett, ami nem is volt olyan kis feladat. A robbantásokat november 13-án kezdték el a keleti- és délkeleti bástyákkal, majd a Püspökvár melletti bástyát, több helyen a falakat, végül a Fehérvári és a Bécsi kapuk melletti bástyákat röpítették a levegőbe. Egy-egy robbantáskor lakóházak ablakai is betörtek… Ezután megszűnt a vár hadi jelentősége, és 1820-ban megkezdték a maradék falak lebontását, az árkok betömését.

Nagy áldozat egy kis külcsínyért…

S itt kezdődik el a kincsvadászat! Mi maradt fenn mégis ezekből a híres falakból? Kezdjük csak a leghíresebb kapuval, amely nevezetesen a Fehérvári kapu. A kapu – a ráépített tűztoronnyal – egészen 1893-ig állt, s ma már sokan elhamarkodott döntésnek ítélik lebontását. Az indíték a közlekedés előrelendítése volt – mivel a város már túlnőtt régi falain -, ám Győr elveszítette világhírre szert tett történelmi városkapuját, amire fel is vésték a hozzá köthető neves eseményeket!

„Ezen rohant ki 1594. aug. 28. Sinan ellen Pálffy. Ezt törte be petardával 1598. márcz. 29. Pálffy és Schwarzenberg. Ezen vonultak be 1809. jun. 24. a francziák.” Ma sok szép utca van, de petárdával szétrobbantott kapu egy sincs…

A robosztus kapura még 1792-ben építettek egy 30 öl (kb. 57 méter!) magas, vaskos tornyot Tollner építész tervei alapján. Az alsó helység legutoljára árvaház volt, a fenti tűzoltó-őrszoba. Azt írják mindenütt, hogy ez a robosztus torony „tovább él” az 1898-ban felépített új Városháza tornyában, de a híres kapu már sehol sincs… (A győrieknek ismerős a helyzet: van már szép földalatti parkoló, de nincs többé Duna-bástya. De erről később.) A híres petárdás kapu sokáig a székesegyház kórusa alatt volt, 1874-ben (Fehér Ipoly könyve után) az egyik sekrestyében pihent.

Napóleon ottjártának emléke a Bezedéry-házon

„Kincsek” tárháza

Talán a győriek halogatták legtovább kapuik megsemmisítését. Az eredetileg reneszánsz stílusú Bécsi kapu csak 1858-ban lett a bontócsákányok áldozata. 1566 után Miksa császár címerét viselte kőből kifaragva, Fehér Ipoly győri „leírásában” pedig azt olvashatjuk, hogy a bécsi kapu felett óriási kétfejű sas volt, amelyet Kubinyi Ágoston valódi remekműnek nyilvánított 1862-ben.

A szintén reneszánsz Duna kaput 1835-ban elbontották ugyan, de ugyanakkor emeltek egy új-Duna kaput, ami 1863-ig állt. (Hogy miért, nem tudom.) A régi kaput jelölő emléktábla a „győri vaskakast” is megemlítette. A pontos méretekkel rendelkező „szárnyast” (6’11’’ póznán 23’’, magas, 18’’ széles) először egy császári épületre tették át 1718-ban, később a karmelita templomra, majd a zárda szegletére került. A karmelita atyák aztán 1872-ben a győri múzeumnak adományozták, a már említett triglifes kővel együtt.

A 18. század végéig „divat” volt egy-egy óriás csontjának tartott mamut, vagy ősorrszarvú csontot lánca verve fellógatni a város, vagy templomkapukban, lovagtermekben. Egy ilyen bajelhárító óriáscsont függött Győr egyik városkapujának boltozatában sokáig. De hogy melyikében, azt nem sikerült megtudnom, ám az előbbiekben említett kövek, kakas és a címerek mind megtalálhatóak a Sforza-bástyában, az ott berendezett Várkazamata-Kőtár újkori kőtár részének legbecsesebb darabjai. Az egykor kovácsoltvas lemezekkel beborított nagyméretű gerendavázas kapuszárny is itt van.

(folytatjuk)

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (5. rész)

Győr reneszánsz stílusú Bécsi kapujának rekonstrukciója – 1568-ban (Forrás: Internet)

Egy kiemelt erőd utolsó maradékai…

Ami azt illeti, nem feledkezhetünk meg a belső várról – a néhai fellegvárról –, amelynek város felé néző falmaradékai fel-feltűnnek a Király utca házainak udvarain. „Olyan, mint a szivacs – mondta vendéglátónk -, ami vizet beszív a tél során, azt átadja ennek a háznak. Soha ki nem szárad.” – Ennyit arról, hogy jó-e az, ha egy épület várfalhoz támaszkodik…

A lándzsával ösztökélt mutatók

A 14. századi eredetű téglafalat 40 méterenként hat szögletes és öt kerek torony tagolta. A néhai négyzetes alaprajzú, nagyméretű várostorony is itt állt, amelyet minden egyes fennmaradt metszet, városkép, alaprajz másképpen ábrázol… A tornyon 1568 óta toronyóra is volt, de az unatkozó katonák folyton piszkálták a lándzsáikkal, így az rosszul járt, és így sok kellemetlenséget okozott… A 17. század végén pusztulhatott el, a helye a mai káptalandombi lépcsőfeljáró felett volt – ennek alapkövei közé erősítették azt a romantikus kandelábert, amely az alant nyíló keleti üzlet imazászlócskáival sajátos hangulatot teremt a szűk lépcsőlejáróban. A Káptalandomb „fellegvárába” két kapu vezetett: a Déli kapu a Bécsi kapu tér felé nyílt, a Dunai kapu pedig a Frigyláda szoborhoz.

Hol volt a Rába 300 évig?

A 16. századi Farabosco-erődépítés feleslegessé tette a belső vár régi falai alatt mélyített vizes árkot, így hát az új erőd építésének elején, 1537 után be lett temetve, sőt 1567-ben már új utcasor épült a néhai várárok területére. Ezt egy régi emléktábla igazolná az egykori Fehér Bárány szálló falán – „Hajdan a pápai pálosok megszálló háza. Itt folyt a Rába 1271-ig”, – ám itt egy logikai bukfenc van. A Rába az említett időben csak mint vizesárok locsoghatott a Király utca helyén, ám – mint az előbb olvashatták – a 16. században még vígan kavargott Rába-víz a várárokban. Ki téved, és mikor derül ki a turpisság?

Mielőtt azt hinnénk, hogy a századfordulóra a Kastély- és Sforza bástyákon kívül minden várfal és bástya Napóleon látogatása után megsemmisült, kiderül, hogy nem számoltunk a lustasággal és a „csúsztatással”. A schönbrunni béke rendelkezett ugyan az erőd lerombolásáról, de annak elvégzését az osztrákok vállalták. S ők már csak azért sem robbantották fel az összes falat, mert rengeteg időbe, és még több puskaporba került volna… Így használhatatlannak titulálták, és ezzel végeztek is.

Az Új bástyát 1996-ban állították helyre – kazamatái már legalább tíz éve vártak hasznosításra

Kajmánok a kazamatában

Ennek köszönhetően ért bennünket egyik sétánk közben egy igen kellemes meglepetés. Amint a Lukács Sándor utcán andalogtunk (és magunkban megjegyeztük, hogy itt már nem fordulnak elő régebbi épületek), az egyik magas panelház árnyékában egy négy méter magas, rusztikus téglafalat vettünk észre. Míg kolléganőm külön felhívta rá a figyelmemet, én legyintettem: hol vagyunk már a Püspökvártól, az csak egy omladozó kerítés lehet… De aztán odamentem, és lassan elkerekedett a szemem, mert az Új bástya maradványai húzódtak előttem. A tetejét valószínűleg egykor „megskalpolták” (kis pihenőteraszt hordoz), ám a rakott téglafalat követve eljutottunk a fülesbástya déli füle tövéhez, amelyen látszott, hogy az eredeti talajszint 4-5 méterrel alacsonyabban volt a mainál!

Az Új bástyát 1996-ban állították helyre – kazamatái már legalább tíz éve vártak hasznosításra. A szögleterődbe -Füles bástya néven – a Xantus János Állatkert rendezkedhetett be akváriumokkal, terráriumokkal, s a téglaboltozatok alatt Dél-Amerika állatvilága látható.

Piacnak álcázott szögleterőd

Mivel az erődítések nagyobbik fele – az ágyútűz miatt – a föld alá épült, a bástyáknál egyszerűbb volt csak a föld feletti építményt lebontani, és a törmelékkel feltölteni a föld szintje alatti kazamatákat, amelyekben akár szekerek is közlekedhettek. Így bontás után is megmaradt a kazamata-rendszer jelentős része.

Győr várában a Duna bástya épült meg utoljára, ott is a legvédettebb helyen, a Mosoni-Dunára néző oldalon. Ennek is az árvízvédelem miatt kegyelmeztek meg, de gabonatároló építése és vasúti sínek fektetése miatt 1892-ben csonkolták a külső részét. 1939-ben itt alakították ki Győr piacterét, a Dunakapu teret: a maradék bástyának a felső részét visszabontva, a törmelékkel feltöltötték a kazamata részt, és lerombolták a 18. századi pattantyús házakat. (Meg kell jegyezni, hogy a magyar műemlékeket 1881 óta törvény védte, ezért szomorú dolog az, hogy a Műemlékek Országos Bizottsága hagyta a falak megcsonkítását és a kazamaták visszabontását.)

A tér sivársága az 1990-es évekre igen zavaróvá vált, mivel az emberek a piacos napok kivételével be sem tették a lábukat az aszfaltos placcra, amelyet csak parkolásra lehetett használni. Egyetlen éke egy díszkút volt, amelyet a szélzászlóként megformált egykori vaskakas „koronázott”.

A Dunakapu tér munkálatai a magasból (Forrás: Internet)

A bástyák utolsó mohikánja

A Duna bástya eltemetett tégláira először 1978-ban csodálkoztak rá, amelyet akkor megerősítettek, és kissé megmagasítottak, ezután ismét megfeledkezett róla a városvezetés. 2011 nyarán a Xantus János Múzeum régészei kezdtek a téren feltárásba – az önkormányzat megbízásából. Sajnos az ásatás a Dunakapu térre tervezett mélygarázs ötletéből indul ki, nem pedig a tér lehetőségeinek kereséséből… A városvezetés ugyanis elhatározta, hogy egy mélygarázzsal enyhít a belváros parkolási gondjain, s éppen ott. Az ásatás során az derült ki, hogy a tér legnagyobb részét elfoglalják a Duna bástya falai, s az jól feltárható.

Az önkormányzat ennek ellenére ragaszkodott a mélygarázshoz, s az építmény (alagutak, folyosók) bemutatását üveglapon át is tökéletesen elfogadhatónak találja – a mélygarázs teréből! A falak legnagyobb részére pedig rábetonozna. (Az üveglapos megoldásról a pesti Március 15. tér jut eszembe, ahol nemrég elegánsan föld alá dugták Contra Aquincum római erőd valószínűleg nem „szalonképes” maradványait, s azóta két keskeny ablakon keresztül lehet „megtekinteni” – ha lehajolunk. Mintha nem is lenne.)

Mindenáron beruházás?

A várost védők felhördültek. Hogyan lehet egy mélygarázst összevetni egy 16. századi erődmaradvánnyal? Győr történetében már voltak ilyen esetek: a Fehérvári kapu 1896-os elkapkodott lebontása, a 2009-es Széchenyi téri leletek elpusztítása. Önök szerint gyakori az, hogy reneszánsz várbástya kerül elő egy belvárosban – jó állapotban?

Az Arrabona Városvédő Egyesület az építmény megtartása mellett számos megoldást javasolt a tér fejlesztésére, és lehetőségként felmerült a máig álló Kastély bástyához vezető kazamata feltárása is. Azt is fel kell ismerni, hogy a „kereszténység kiemelt bástyája” nem csak a mi, hanem egész Európa öröksége. A győri erőd ikertestvére a toszkánai Luccában jó példa arra, hogyan szolgálják a régi falak a ma emberét.

De az önkormányzat hajthatatlan, súlyos gond az a parkolás. Pedig a nemzetközi ICOMOS is visszadobta a terveket. „A jövő Győrben épül!” – de gyorsan, betonból, és nagyobb részt hitelből… 2014 februárjában betonozni kezdtek a nagy, sáros munkagödörben…

Megkopott tisztelet, félreállított szobor

Győr visszafoglalásának 400. évfordulójára 1998-ban szobrot állított a város Pálffynak és Schwarzenbergnek, a két hős generálisnak a Dunakapu tér szélére. Az idén már át is helyezték a Kossuth híd hídfőjéhez, mivel a helyén inkább a Szent Családot látná szívesen a városvezetés. A két törökverő eddig sem volt igazán méltó helyen, ám most végképp perifériára került: várfalon kívülre, ahol mint akik eltévedtek, a Dunapartra néznek – száz méterekre a Fehérvári kaputól. Hol vagyunk már azoktól az időktől, amikor ezeknek a generálisoknak a tiszteletére minden évben ünnepi misét celebráltak, és a város lakossága az ő képeikkel végigvonult minden bástyán? Ezeket a megemlékezéseket Bach Sándor tiltotta be 1852-ben.

A világhálón egy kapu- és kilátótorony látványtervére akadtam, amely a Fehérvári nevet viselte. Véleményem szerint sírnivaló ez a fajta modern építészet… (Forrás: Internet)

Formák, jelképek

Zárásképpen megosztom megdöbbenésemet, amelyet a jövő lehetséges építészeti irányvonala váltott ki belőlem. Miközben Győr múltjáról és építészetéről faggattam a világhálót, egy kapu- és kilátótorony látványtervére akadtam, amely a Fehérvári nevet viselte. Egy építészhallgató 2010-es Média Építészeti Díjas diplomamunkájáról van szó, amellyel a város régi jelképét kívánta „új életre kelteni”. Az építész 60 méteres cementhasábja – mely alsó harmadától majdnem a tetejéig egy négyzetes ablaknyílással át van törve -, állítólag értékelhető. „…a kapu több mint egy térbeli forma, szimbolikus funkciókat is magára vehet: erőt sugárzó formája az egykori vár és védelmének szilárdságát jelzi, mérete, reprezentatív kialakítása a város (viszonylagos) nagyságát, gazdagságát hirdeti.” – kommentálta. Látniuk kell! (http://epiteszforum.hu/fehervari-kapu-es-kilatotorony-gyor)

Van mit megismernünk, s ha megismertük, akkor szerethetjük, és védeni fogjuk. Nyitott szemmel járva szembe rohan a történelem!

Harsáczki György

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (1. rész)

Írta: Harsi | 2014/10/26 - 21:11 |2014/12/30 Bakancsolás, Magyarország

Vélemény?

Apor Vilmos püspök szobra a Püspökvár tornya előtt

A Nagy ár mementoi és a mártír püspök

Abszurdnak hangozhat, mégis megtörtént velünk, hogy Győrbe megérkezve nemhogy lefoglalt szállásunk címe, de a neve sem jutott eszünkbe. Egy nappal korábban jöttünk volna, ám egy gyomorrontás miatt el kellett napolnunk győri utunkat: annak rendje-módja szerint lemondtuk, majd délután ismét megrendeltük a szállást interneten. De kizökkentünk a szabályos kerékvágásból – nem foglalkoztunk szállásunkkal, örültünk, hogy elindulhattunk.

Már az állomásról kijövet figyeltük, hol tudakolózhatnánk. – Ott egy utazási iroda! – s a zebrán átkelve beléptünk. A helység túlsó végében egy valutaváltó „cassa” üzemelt, s az ajtónál, a pult mögött egy fiatalember ült fehér pólóban.

– Jó napot kívánok, sajnos olyan furcsa helyzetbe kerültünk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást a belvárosban, de sem a nevét, sem a címét nem tudjuk a panziónak. Valami kert… Kakaskert, vagy ilyesmi. Tudna segíteni, van-e esetleg egy prospektus, egy panzió-jegyzék…

– Hát… – kezdte meglepetten a fiatalember – nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb, mivel én nem vagyok idevalósi, és tulajdonképpen biztonsági őrként dolgozom itt… – mondta zavartan.

Hát igen! Szerintem minden utazó átélte már azt, hogy egy városban, vagy faluban bárkinél érdeklődik, az vagy nem odavalósi, vagy külföldi, vagy néma. Mert olyan is volt már…

Továbbmentünk, s csakhamar észrevettünk egy táblát, amely a Tourinform irodához vezetett bennünket. Több száz méteren át követtük kitartóan, majd beléptünk a sétálóutcáról nyíló üvegfalú épületbe.

– Miben segíthetek? – hajolt ki egy csinos, fiatal kis hölgy egy errébb lévő pult mögül. – Nna, egy kedves szó… már jól indul a dolog, szerencsére – gondoltuk.

– Kezét csókolom, biztosan tud segíteni. Olyan furcsa helyzetbe kerültünk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást a belvárosban, de sem a nevét, sem a címét nem tudjuk a panziónak. Valami kert a nevének a vége… Kakaskert esetleg, vagy Tyúkkert… Ha tudnának néhány panzió nevet mondani…

– Hát sajnos nem tudok segíteni, mert én eladó vagyok a souvenir-üzletben… – csipogta az egyenruhás hölgy őszinte sajnálattal. – De az első emeleten biztosan tudnak segíteni, mert ott van a Tourinform iroda…

Fejemet közepes amplitúdóval ingatva, halványlila gőzzel a szemem előtt lépcsőztem fölfelé. Reméltem, hogy bírom idegekkel, amíg tud valaki segíteni. Felértünk az emeletre, ahol jó pár lépésre megláttam a pultot. A félreértések elkerülése végett így kezdtem:

– Jó napot kívánok! Ismerősek Győrben?

– Hááát, attól függ… – válaszolta bizonytalanul egy fiatal hölgy és idősebb kolléganője.

– Tudják, azért kérdezem, mert már a harmadik helyre kell tovább-bandukolnunk… – ekkor odaértünk eléjük. – Abban a hülye helyzetben vagyunk, hogy tegnap megrendeltünk egy szállást itt a belvárosban, de mire ideértünk, elfelejtettük a panzió nevét. De, ha hallanánk, azonnal beugrana! Szóval egy panzió nevét szeretnénk megtudni – adtam elő a helyzetet harmadjára is.

Az idősebb hölgy erre két kezével két oldalról megfogta a fejét, fájdalmas arcot vágott és azt mondta: – Ajjajjajjajj!

Közel volt az összeomlás, nem tudtuk, mit mondjunk erre. Mire, ha nem ilyen kérésekre vannak felkészülve itt, az Tourinform irodában? Mondjuk „Hol lehet 800 grammos belga babkonzervet kapni?”, esetleg „Milyen feltételekkel lehet ipari méretű betonkeverőt lízingelni?”. De elhamarkodottan ítéltem. Mert a hölgy néhány másodperc gondolkodás után kimondta a bűvös szót: Katalinkert?

– Ez az! – kiáltottuk.

1 2 ►

A Sárkányölő Szent György szoborkompozíció sárkánya a Baross Gábor utcában

Evezőkkel a sétálók között

Egy térképen meg is mutatták nekünk a Katalinkert helyét a Bécsi kapu térnél: „ott nincs utca, de van egy kis udvar…” Ezek után már magabiztosan mentünk, kezünkben volt minden információ. A sétáló – Baross Gábor – utcán alig tettük meg az első lépéseket, beleütköztünk a Csónakos szobrába. Tapasztalat, hogy a város közepén egy evezős, rendszerint árvízre utal… Győrt 1954-ben öntötte el – részben – a Duna, és a Rába, mivel ilyenkor már összemosódnak az egymásba siető folyók. Paulikovics Iván szobrászművész 1997-es alkotása, igen népszerű a sétálók körében, s ezt a nyurga evező tapogatástól kifényesedett intim testrésze is bizonyítja… Eredetileg a „Nosztalgia egy letűnt életkor után” volt a kompozíció neve, de rövidesen láthattuk, hogy az 1954-es elöntés egy másik szoborra is rányomta „bélyegét”. A sétálóutcáról Sárkányölő Szent György szobránál tértünk le az Aradi vértanúk utcája felé. Rieger Tibor alkotásán egy kicsit magába zuhant a sárkány…

Nimród is vadat ment…

Csak a sétálóutcán volt nagyobb gyalogosforgalom, a kedves – és többnyire felújított – barokk, rokokó és romantikus stílusú kis lakóházak közé a hétköznapok, nyugodt őszintesége költözött – de jó is a holtszezon!

– Maguk győriek? – kérdezte egy furcsa viselkedésű fiatal nő a Karmelita templomnál – Adjanak 400 forintot és imádkozom magukért a templomban! – mondta gyorsan és a kétszáz forinttal elsietett. A városban töltött két nap alatt alig fél tucat elhanyagolt külsejű embert láttunk. A Bécsi kapu tér (Győr egyik legjellegzetesebb tere) fürdött a februári napsütésben. Kisfaludy Károly szobra olyan méltóságteljesen áll a rokokó-copf Ott-ház előtt, mintha Baross Gábor, a Vasminiszter lenne. (Én egy napig ebben a hitben ringattam magam…) Legalább három sarokerkély néz ide, amely annyira jellegzetes a Rába-parti városra. Megpillantottuk a Püspökvár lapos tetejű tornyát is, amelynek meglátogatása (megmászása) elsőként szerepelt terveimben.

A téren szembesülhettünk azzal a csodálatos felismeréssel, hogy a panzió a Káptalandomb tövében, a néhai belső vár szélén található. A domb a Mosoni-Duna és a Rába hordalékkúpja. Somogyi József szobra mellett siettünk el, amelyen egy férfi őzikét tart. Előző tapasztalatom szerint ez is köthető árvízhez, mivel kisállatot így szoktak menteni. Bizony, a szobrász 1983-ban felállított alkotása eredetileg „Vadmentés” címmel idézte fel az 1954-es árvíz ásványrárói vadmenekítését, ám ma „Nimród” a neve. A panzió udvarára a Püspökvár magas tégla-várfala nézett, nyáron kellemesen hűvös és zöld lehet.

Vitézek a Sforza-bástyánál

Nem tétlenkedtünk – néhány táskánkat lepakolva ismét az őzikés férfi körül keringtünk. Éppen a szoborra néz a Lapidárium rusztikus kapuja, amely mögött egy 16 méter hosszú „alagút” vezet a Sforza félbástya Sforza-udvarába, amely a néhai városkapuk maradványait és „egyéb várostörténeti emlékeket” rejt. A rózsaszínes Múzeumház előtt kombinált jegyet kínáltak fel nekünk a Káptalandomb látnivalóihoz, de nem tudtuk volna kihasználni. Elvarázsolva sétáltunk fel a feljáró bazaltkockáin – csak halvány emlékeink voltak Győr váráról, amely inkább a várban található egyházi központ. Sajnos a Rábára néző falak tetejére nem lehet kisétálni… Az első kisebb térre Eörsi Péter hajdúkapitány és Pálffy Miklós hadvezér a hatvanas évek stílusában kifaragott domborműve nézett le egy ódon kapu szomszédságában. Pálffy, a „győri hős” a híres, Győr várát visszafoglaló sereg egyik vezére volt, Eörsy pedig, aki Esztergom várkapitánya is volt, szintén ott „serénykedett a visszafoglalásnál. Ő Pest falai alatt halt meg 1602-ben, amikor sikerült kiverni a törököket a városból.

A Püspökvár menekülő folyosójának mindkét oldalán gótikus ülőfülkék sorakoznak

Gótikus és klasszicista jegyek – római alapokon

Az út innen a Káptalandomb tetejét elfoglaló székesegyházhoz vezetett, mely rendhagyóan széles, klasszicista stílusú homlokzatával az egész teret uralja. Emléktábláinak tanulmányozása után a domb legrégebbi épületének, a római alapokra emelt Püspökvárnak a kertjébe léptünk. A homlokzatán reneszánsz, gótikus és klasszicista stíluselemeket is viselő torony előtt Boldoggá avatott Apor Vilmos püspök nemrég állított szobra köszönti a látogatót.

Győr történelméhez már szorosan kapcsolódik a mártír halált halt püspök, akit részeg szovjet katonák lőttek le a Püspökvárban, miközben ő az odamenekült nőket oltalmazta előlük. A kilátó-látogatás a püspök életútjának kiállítását, és egy kis várostörténeti tárlatot is magába foglalt. A belépőjegy vásárlása napjainkban a 15. században hozzáépített, egykori, emeletes(!) kápolna gótikus keresztboltozata alatt történik – innen léptünk a vártorony átjárójába, az ún. menekülő folyosóra. Itt jól látható a két kapu – két irányban – középen a néhai védőrostély rése, kétoldalt pedig gótikus ülőfülkék sora vezet a belső kert rácsozatához, amelyen keresztül a püspök emléktábláját láthattuk. Az északi épületrészben, a kazamata hat helysége ad helyet a 2004-ben berendezett Apor-kiállításnak, ahol bepillantást kaptunk az 1945-ös állapotokba, hogy milyen körülmények között bújt meg itt közel 400 nő és gyermek.

A gyilkosság

Amikor azon az estén az egyik lányt üldöző katonákat – mindössze erélyes fellépésével -, kergette kifelé, egyikük visszalőtt géppisztolyával, s a három golyó közül egy Apor püspök gyomrába fúródott. 7-8 kilométert cipelték hordágyon a városon át, hogy petróleumlámpa fényénél megműthessék, de hiába. Másnap, április 2-án elhunyt. A történteket néhány szemtanú visszaemlékezései hozzák testközelbe, filmvetítés segítségével, de a téglaboltozatos helységekben nagyobb részt az erdélyi nemesi származású Apor püspök életét követhettük. Utólag hívták fel a figyelmünket a püspöki palást felett látható három golyó ütötte nyomra.

(folytatjuk)

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (2. rész)

Ereklyék és ingatag tornyok bazilikája

Püspökvár – felsőfok

Nekiláttunk a csigalépcsők megmászásának, s közben kiderült, hogy ebből a „lépcsőházból” átjárók ajtói nyíltak az épület szintjeire. Az első toronyszobában várni kényszerültünk, mivel előttünk egy nagyobb csoport araszolt a fel a vas csigalépcsőn a következő szintre. Ezalatt a torony építési periódusait követhettük figyelemmel egy kisfilmen – a falakon az épület történetét és néhai elöljárók festményeit nézegettük. Aztán kiderült, hogy föntebb van még egy ilyen szoba, de ott is volt mit nézegetni: Győr nemeseinek festményei alatt egy jókora – jól betájolt – panorámafotó volt kitéve az 1960-as évekből, egy pedig a 19. század végéről.

Amikor lesétált egy pár a kilátóból, megkérdeztük, hogy hányan vannak még fenn – először magyarul, majd németül és angolul. A férfi nem értette, és megkerülve a kérdést lelkes „very nice”-szal válaszolt, aztán azt mondta „ten”. Miközben lejjebb lépcsőztek, mintha franciául beszéltek volna… Ekkor felmentünk, és két embert találtunk fönt… (Ismét egy pont a külföldiek kapujába a nyelvtudásukat illetően.)

Hol a szilaj Rába siet beléje…

Fent kellemes napsütésben élvezhettük a körpanorámát. A legszembetűnőbb látnivalók a közeli hatalmas székesegyház tornya, a Rába és Mosoni-Duna, valamint azok hídjai voltak. A folyótorkolat földnyelvének végéről egy Pegazus szobor és lovasa néz a két folyó vize közötti színbéli határvonalra, mivel a Rába hordaléktól sárgásabb vize egy jó darabon még nem keveredik a Mosoni-Duna tisztább vizével. A földnyelvet ma a lezárt strand uralja – a közepén emelkedő, feltűnő, 16 méteres obeliszket kevesen ismerik. A Cziráky-emlékművet a századforduló táján végzett Rába-szabályozás irányítójának, Cziráky Bélának a tiszteletére állították 1913-ben. A mellette található úszómedence is tőle kapta a Cziráky nevet. Azt nem tudtuk magunkba fojtani, hogy a hatalmas győri színház tetejét ne hasonlítsuk a veszprémi „Kádár-csúszdához”…

Kegykép, tumba és ereklye

A székesegyház homlokzatán a lezárt bejárat mellett II. János Pál pápa 1996. szeptember 7-i látogatásának emléktábláját fotózhattuk le, de a látogatásnak több emléke is van a templomban. A bejárathoz legközelebb egy ír vonatkozású ereklye lepett meg bennünket. 1655-ben Walter Lynch, üldözött ír püspök Győrbe hozta magával a Szűzanyát és a kis Jézust ábrázoló képet, amely – halála után – 1697 március 17-én, Szent Patrik napján vért könnyezett. (1900 körül analizálták is: valódi könny és vér keverékét tapasztalták.) E mellékoltár előtt is imádkozott a pápa – jelezte egy emléktábla.

A templom két megismertebb látnivalója az 1404-ben felépített gótikus Héderváry-kápolnában látható Szent László hermája, illetve Apor Vilmos sírhelye. A herma, Szent László portréját formázó ereklyetartó a szent király koponya darabját őrzi, s a 15. századi magyar ötvösművészet remeke. „Eredetije” a nagyváradi templomtűzben semmisült meg, de az ereklye megmaradt. Különlegessége még az, hogy a szoborportré az egyetlen hiteles Árpád-házi királyábrázolásunk. Apor Vilmos síremléke – bár szűk helyen van – igen szép. A vörös márvány tumba (szarkofág) ötvözi a reneszánsz emberábrázolást a szecessziós formákkal, s a tumba mögötti mozaik angyalai kecsesek, finomak. 1948-ban, néhány évvel halála után készült, ám a temetést a belügyminisztérium betiltotta(!). 1983-ban került ide, végleges sírjába. Természetesen itt is járt II. János Pál pápa, aki 1997-ben boldoggá avatta a vértanú püspököt.

„A művészettörténet képeskönyve”

A székesegyház 11. századi elődjét a tatárok pusztították el – az apszisa maradt fenn ebből a korból. (Elég tekintélyes ám!) A gótikus stílusban újjáépített templomot a 16. században érte újabb csapás-sorozat: ledőlt az egyik, majd egy villámcsapás miatt a másik tornya is, a törökök – ezzel párhuzamosan – ágyúállást építettek a templomhajóba, lőszerraktárat a kápolnába, istállót a főhajóba, de „baj” volt ezekkel a tornyokkal mindig: a 17. században újjáépített székesegyház leomlani kívánkozó tornyát is a már említett robosztus klasszicista homlokzattal tudták jobb belátásra bírni. A gótikus székesegyház csúcsíves ablakiból ma is látni néhány csúcsot a mai ablakok felett. S nem hiába kapott II. János Pál annyi táblát: ő emelte bazilika rangjára.

Kicsit „megrázva” léptünk ki a kapun a jóval enyhébb kinti levegőre. Micsoda nagy, történelmi események tanúi ezek a falak! Körbesétáltuk a bazilikát, s az Apor Vilmos téren egy apró templom alapfalaira találtunk: az Árpád-kori Szent Lázár plébániatemploméra. A gyöngykavicsos beton nem tűnt elegáns megoldásnak… Fölötte a rokokó Szent Mihály szobor áll, amint letaszítja Lucifert. Ma is aktuális…

Csillogó Frigyláda – feldúlt vásártér

A Zichy Ferenc látogatóközpont udvarán gyorsan átsiettünk, nehogy ismét valaki elénk ugorjon egy kombinált jegy-ajánlattal… Az enyhe, macskaköves úton számos – jellegzetesen – győri zárterkély előtt sétáltunk le a Gutenberg térre, amelyen azonnal beazonosítottam a már olvasva ismert Frigyláda-szobrot, amely azon furcsa esemény emlékére állíttatott, amely során egy kolostorban bujkáló, majd kiszökésekor leleplezett katona üldözése folytán a körmenetre és a papra rontottak a rend őrei. Miután a pap kezéből a monstranciát (körmenetek elején tartott liturgikus tárgy, mely sugárzó Napra emlékeztet) is kiverték, a katonák túlkapása miatt, III. Károly király engesztelésül ezt a káprázatos, barokk szoborkompozíciót emeltette 1731-ben.

Innen már láttuk a turulos Duna-hidat, amely vonzott minket magához. A Jedlik Ányos utcán gyorsan az előtte nyíló Duna kapu térre értünk, amely teljes egészében fel volt „túrva”, és el volt kerítve. Nem volt „épületes” látvány, miután „A Bástya utca északi oldalának lebontása után 1938-ban alakult ki a tér mai formája, melyet Győr egykori északi kijáratáról neveztek el Dunakapu térnek”. Már ekkor megfordult a fejemben, hogy egy ilyen nagy múltú belváros szélén nem bukkantak-e a régi városfalakra? Erről a saját szememmel nem tudtam meggyőződni. Az egykor kopár, aszfaltos tér átalakítása körül már legalább három éve folynak viták Győrben. De erre még visszatérek.

A Kossuth-hidat 1929-ben építették, s bár 1945-ben a németek felrobbantották, 1950-től ismét szolgálja a Révfaluba tartó forgalmat. A túlpart csónakháza, a Regatta – szemlátomást – a 20-as, 30-as években épülhetett, az élénkülő vízisport-élet bizonyítékaként. Miután itt már a 17. században is állt híd, nem meglepő a fák árnyékában meghúzódó barokk Nepomuki-szobor. Tavaly ennek is letörték a glóriáját – ezért most egy kis aranyozást is kapott.

Árvízjel túl az iskolán

Csak másodlagos látnivalónak tartogattam a győr-révfalui árvízi emlékművet, ám átérve a folyón, vérszemet kaptam. – Ugye, belefér az időnkbe… – kezdtem óvatosan, de könnyedén továbbsétáltunk. Néhány épület után egy furcsa, hullámzó kerítés jött szembe. Bizony, nincsen város szecesszió nélkül! A győr-révfalui általános iskola Lechner Jenő tervei alapján épült fel 1911-re, és matyós virágcsokrai után Tulipános iskolának hívják. Magyaros stílusa a kecskeméti Cifra palotára emlékeztettek. Olvastam, hogy akkoriban a gyerekek a tanításon kívül konyhakertészkedéssel, fafaragással, háncsfonással, a lányok pedig kézimunkával foglalkoztak, a hiányzás pedig pénzbüntetést vonhatott maga után! Kevesebb „jog”, de több józanság volt… Kapufélfáján már ott volt az „elrendeltetett”, szabványos dohányzást tiltó tábla. Ki meri nem komolyan venni?!

Nemsokára elértük a körforgalmat, ám már messziről láttam, hogy az emlékmű domborművét ponyvával „téliesítették” – becsomagolták. Igen bosszús voltam, mert egész télen még hideg sem volt. Így vendéglőt kezdtünk keresni, de amint az úttest közelébe léptünk a járdán, hogy körülnézzünk, az autók azonnal megálltak, így kénytelenek voltunk átmenni több zebrán. Nyugati a mentalitás, vagy hétvégi gesztus? Emiatt nem is arra indultunk el, amerre akartunk, de egy vargabetűvel mégis csak az emlékműhöz jutottunk. Azt nem értettem, hogy mire jó az a majdnem öt méteres oszlop, de az végül gyanús lett, hogy a csúcsán az 1954-es évszám volt olvasható.

(folytatjuk)

Csatatér a Budai várban

Írta: Harsi | 2014/10/13 - 22:44 |2014/10/13 Aktuális?, Kukker, Szerintem..., Téma az utcán...

Vélemény?

Olyan, mintha, de mégsem…

A „Négybarbáros”-emlékmű az udvar közepén

Több, mint két hete készülődik már a háború. Most már a spájzban vannak a statiszta-kommandósok: az Országos Széchenyi Könyvtár bejárati aulájában lófrálnak. Be-betörnek a büfébe is. Kint, az Oroszlános udvarban már tarthatatlan a helyzet: A puskalövedékektől megrongált, megcsonkolt Négy barbár szobra előtt már mintha hetek óta kint lógnának a mocskos drapériák a tiltakozó feliratokkal. Bár az Oroszlános udvar mindig kövezett volt, földhányásokra pakolt homokzsákok alkotják a felkelők védelmi vonalait. De akad autógumi és lim-lom-barikád. Az épület áramellátása sebtében felállított rozsdás telefonpóznákon ziláltan lógó drót- és kábelfonaton történik. Nincs esztétikum, katonás a gondolkodás. Sokfelé tűz nyomai látszanak, betonkockák, por, ruhafoszlányok, papírszemét borítja a földet. Tökéletesen kiégett Ikarus és 4-5 személyautó segít még közelebb, napjainkhoz hozni a drámát – bár az egyik mintha máshol ment volna tönkre: hátsó szélvédőjének szélén mohapárna látható… A könyvtár bejáratát eltorlaszolták a legutóbbi ostrom során leomlott első emelet kő- és betondarabjai. Lám, feltárult a lestrapált szocreál belső berendezés! Ötven-hatvanéves bútordarabok mögött göbbednek a kutatók, a könyvtárosok! Hűű! Ez botrányos! Még jó, hogy a háborút valami más követi. A tankok lövedékei után feltárult a történelmi falakkal álcázott igénytelen jelen…

A Budavári Palota egyetlen zárt udvarában több, mint két hete dolgoznak a filmesek. Elképesztő, hogy az állítólag „B” vagy „C” kategóriás akció-scifi is ennyi munkát és – nem utolsó sorban – pénzt emészt fel. Mintha hallottam volna, hogy 120 millióért tűri el a port, a szemetet, a gépek zúgását, és a látogatók útvonalát korlátozó munkálatokat az Önkormányzat.

Először azt láthattuk, hogy az udvar közepére egy hatalmas emlékművet állítottak be – pontosabban: szereltek össze. Az acélszerkezetre farostlemez került, majd a felületeket a Palota köveivel megegyező színű, kétségbevonhatatlanul kőburkolatnak tűnő borítólapokkal fedték be, amelyet utólag számtalan lövedék ütötte nyommal „díszítettek”. A talapzaton négy harci szekercés – fantasy-barbárnak tűnő – lovas vágtat, s a köztük álló oszlopon egy szárnyas figura áll. Az egyik alkotás a karját, a másik a fejének egy darabját, a lovak is egy-egy lábukat vesztették már a képzőművészeti alkotásokat soha sem kímélő golyózáporban. Az egyik munkás rombol még egy kicsit az egyik paripa lábán…

A Széchenyi Könyvtár két emeletet „ajándékba kapott”

A könyvtár bejárata feletti teraszt kiegészítve, egy eleve lerombolt épületrészt állítottak össze. A kívülre ragasztott kifestett hungarocell annyira hűen utánozza az épület eredeti részeinek megjelenését, hogy a „csalás” csak másfél méterről tűnik fel. Eleve néhány sérüléssel, repesz- és golyütütte lyukkal „ellátva” szállították ide… A leomlott emelet már említett, ócska bútorait egyenként tették a helyükre, nem megfeledkezve a megtépett függönyről, szőnyegről, képekről. A kváderkő alatti nyers tégla is épp, hogy a helyén maradt. Pedig hungarocell. Nem lepne meg, ha a romok között a második emeleten tárolt kávéfőzőt, és a titkárnő váltó-papucsát is megtalálnánk. Mert a díszletes alapos…

A múlt héten megérkeztek a tankok is. Szépek, feketék és jó hosszú lövegcsövük van. – Ezeket valószínűleg meg tudná emelni néhány markos ember – mosolyog kollégám. – Mivel ezek biztosan nem 5 centiméteres páncélzattal vannak ellátva! – magyarázza. A három jármű békésen megszemlélte a terepet és a buzgón dolgozókat a kapuból, majd az erős napsütésre hivatkozva visszavonult: jelenésük csak egy héttel később lesz. Addig megnézik a Parlamentet, a Corvin-közt és bekukkantanak a Széna térre is. Hogy ne károsodjon az udvar meglehetősen igénytelen kőburkolata a „nehéz” tankok lánckerekei miatt, a stáb homokágyat szórt a járművek felvonulási területére és arra vastag acéllapok kerültek. Mondjuk azok, amelyeket az „önjáró lövegekről” lespóroltak… Igazán nem kellett volna. A lánckerekek okozta kártérítésből pedig meg lehetett volna igényesebben csinálni a burkolatot – Mátyás palotájának alapfalait jelző kőberakásokkal együtt.

Elült a csatazaj egy pillanatra…

Az eredeti – Fadrusz János oroszlánjaival díszített – Oroszlános kaput „duplikálták” az udvar másik sarkában. Talán így azt is láthatjuk majd a moziban, amilyenné a kapu változott a nagy csatában. A kapu másolatát végképp nem kímélték a szakemberek: az emléktábla apró darabokra robbant egy páncélököl lövedékétől, az egyik oroszlán is félberobbant, s a kapuív oszlopai épp, csak emlékeztetnek néhai formájukra. Igen, ez a háború. A TV-ben mindennap láthatjuk, akár kétszer is. Egyszer az esti filmben, és a Híradóban.

Jókora szélgép fújja a füstöt az elképesztő díszletek közé… Ködösítenek.

Harsáczki György

Áldozatokat szedett a japán Ontake-vulkán

Írta: Harsi | 2014/10/07 - 21:47 |2014/10/13 Aktuális?, Kukker

Vélemény?

Összeomlott a japán vulkán hamufelhője

Japánban, szombat délben váratlanul, minden előjel nélkül kitört a szigetország második legmagasabb tűzhányója, az Ontake. A Smithsonian Intézet adatbázisa mindössze egyetlen kitörést említ az Ontake vulkánon az elmúlt 10 ezer évből, ez 1979-1980-ban történt. Ezt megelőzően úgy tűnik, hogy 23 ezer évig nem működött a tűzhányó, azaz látszólag inaktív volt.

Izumi Noguchi felvétele, aki nem tudott elmenekülni a piroklasztikum-ár elől (Forrás: japantimes.co.jp)

A hegy egyike japán szent hegyeinek, ahova zarándokok ezrei érkeztek és kedvelt kirándulóhely is volt. Szombat is vagy 150-en voltak a hegyen, amikor hirtelen heves robbanásos kitörést történt.

A fotók és videofelvételek szerint vulcano-típusú kitörés történhetett, amelynek során a kitörési felhőbe nagy mennyiségű kőzetdarab került. A megnehezült vulkáni anyagot a kitörési felhő nem tudta magasba emelni, így a felhő hirtelen összeomlott és piroklasztikum-árak rohantak le a hegy oldalában. A kitörést sűrű hamuhullás kísérte – írja a Tűzhányó blog.

Ereszkedő hegymászók a kitörés után (Forrás: ryot.org)

Kérdés, hogy ez a kitörés csupán egy egyszeri kitörés volt-e, mint az új-zélandi Tongariro 2012-es kitörése, vagy lesz komolyabb folytatása is. Ehhez nélkülözhetetlen lesz a szombati esemény pontos rekonstruálása és a kitörési anyag vizsgálata.

2014. szeptember 28.

Origo.hu

Japán vulkánkitörés – Az utolsó fotók

Tragikus emlékkel szolgált feleségének a japán vulkánkitörés egyik halálos áldozata: fényképekkel élete utolsó perceiről és annak kioltójáról, az Ontake-hegyről. Az immár özvegy asszony csak azért nem ment túrázni férjével, mert aznap dolgoznia kellett.

A vulkán szeptember 27-én lépett teljesen váratlanul működésbe, a kitörésnek nem volt semmilyen figyelmeztető előjele. A 3067 méter magas Ontake-hegy a túrázók kedvelt célpontja, és balszerencsére éppen szombaton – a legforgalmasabb túranapon – tört ki a tűzhányó, ráadásul ebédidő táján, amikorra sokan már feljutottak a hegytetőre. Több mint ötvenen haltak meg. Eddig 51 holttestet találtak meg a mentők, és még mindig tucatnyi az eltűnt.

A forrongó tűzhányó… (Forrás: heute.de)

Több halottnak épségben maradt a fényképezőeszköze – mobiltelefonja, kamerája -, vagy megrongálódott ugyan, de memóriaegysége megőrizte a fotókat. Utóbbi történt egy 59 éves férfi, Nogucsi Izumi kamerájával, akinek felesége kimentette és kinyomtatta mind a száz felvételt, amelyet férje csinált élete utolsó kirándulásán. A férfi rendre feleségével, Hiromival túrázott, ám azon a szombaton az asszonynak dolgoznia kellett munkahelyén, így férje egyedül ment. A fotókon békés a táj, az utolsót kivéve: azon hatalmas füstfelhő terjeng a hegytető fölött. „Döbbenetes fotó, de inkább menekült volna onnan ahelyett, hogy fényképez!” – mondja özvegye.

„Remélem, hogy egy nap, talán tíz év múlva magam is megmászom a hegyet, és látni fogom, hol járt a férjem utolsó óráiban” – tette hozzá. Egy másik halálos áldozatnak teljesen épen maradt a mobiltelefonja. A készülékkel hat fotót csináltak a végzetes napon. Az utolsón a telefon tulajdonosa, a 41 éves Takahasi Hideomi látható, amint a hegytetőre érve hüvelykujját felfelé tartva diadalmasan jelzi a hegy megmászását.

Izumi Noguchi a csúcson. Ő is az áldozatok között volt. (Forrás: japantimes.co.jp)

A férfi nyolc munkatársával együtt kirándult az Ontakére. Közülük hárman élték túl a kitörést. A halálos áldozatok többsége 30 és 60 év közötti volt, de akadt köztük három gyerek is. Szinte mindegyikükkel a magasba lövellő, izzó lávakövek végeztek, nem pedig a gázok, vagy a hamu miatti fulladás. A kövek óránkénti 300 kilométeres sebességgel csapódtak a turisták testébe. A vulkánkitörés sérültjeinek száma hetven körül van.

2014. október 5.

ujszo.com / Forrás: MTI

Ma is látható Róma a belvárosi templom alatt

Írta: Harsi | 2014/10/06 - 22:08 |2014/10/06 Aktuális?, Kukker

Vélemény?

A Belvárosi templom 1865 körül. A bal templotorony mögött a régi pesti városháza tornya látható (Forrás: budapestcity.org)

Altemplomot alakíttatna ki a mai kriptából a Március 15-e téri templom plébánosa, így egy látogatható térrendszer születne.

A hajdani Contra-Aquincum 1700 éves erődjéből egy falfűtés-elem látható annak a föld alatti járatrendszernek az egyik kimélyedésében, amelyet Lux Kálmánék alakítottak ki a templom 1930-as évekbeli kutatásakor és a barokk kripta helyén létrehozott közösségi tér kialakítása során. Mivel Luxék nem áshattak felülről, a szentély irányából, a templom oldalához északról csatlakozó boltsor elbontása után a barokk kriptából leginkább vakondjáratokhoz hasonló szűk és alacsony folyosókat indítottak, s ha alapozásba, falba ütköztek, elfordultak. Így jött létre a járat, amely legnagyobb tere a főoltár alatti, betonfödémmel megerősített helyiség – ennek falát kelet felől a templom román kori elődje apszisának a félköríves fala határolja. Luxék ebben alakították ki a kriptát, míg a korábbi kriptából közösségi tér, a templom jobbára gótikus köveinek kőtára lett. A folyosó ásása során bukkantak rá a római-kori fűtés maradványára, amely minden bizonnyal folytatódik a fel nem tárt területen is.

„A plébános úr feltett szándéka, hogy az oltár alatti alacsony, jelenlegi formájában nemigen vonzó kriptából altemplomot alakíttatna ki. Ha ez megvalósulna, a járatrendszer korszerűsítése során nyilván előkerülnének még római-kori, s középkori leletek. A jelenlegi közösségi térben lévő kőanyagot is célszerű volna bemutatni a nagyközönségnek, a megóvásáról is ildomos volna gondoskodni” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Mezős Tamás építész, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professzora, a templom külső felújításának tervezője. „Jelenleg a belügyminisztérium segítségének hála folyik a már felújított nyugati homlokzat kőelemeinek restaurálása, valamint a templomtest felújítása is, az altemplom kialakítására ennek keretében is sor kerülhetne” – tette hozzá.

A régészeti feltárás a felszedett padlólapok alatt… (Forrás: epuletkutatas.blogspot.hu)

A Március 15-e téren álló belvárosi plébániatemplom egyike az ország építészetileg legösszetettebb épületeinek. A helyén már a 11. században templom állt – valószínűleg ebben ravatalozhatták fel és temethették el ideiglenesen a később szentté avatott, szemben, a mai Gellért-hegyen mártírhalált halt Gellértpüspököt – ám ennek a maradványait még nem sikerült megtalálni, talán el is pusztultak a későbbi átépítések során. A mai kriptában látható félköríves apszis a 12. századi, immár vélhetően testesebb román stílusú templom része volt.

A gótikus építészet is megújította a templomot, legalább kétszer, elsőként Lajos, vagy Zsigmond korában, majd Mátyás idején is. Ekkor alakították ki a kápolnafüzért és a körüljárható szentélyt. Míg a román korban a nyugati homlokzathoz csatlakozott torony (egy, illetve kettő), a gótikus torony a templom északi falánál állt – ezt, miután súlyosan megsérült, a barokk korban bontották vissza, ám félbevágott pillére a mai napig látható a kriptához levezető térben.

A török korban dzsámiként használták az épületet, amiről a mai szentélyben látható mihráb-fülke is tanúskodik. Barokk, majd klasszicista átalakítások határozzák meg az épület jelenlegi formáját, a 19. század végén Steindl Imre igyekezett a templomtestet „visszaközépkoriasítani”.

2013. június 12.

www.muemlekem.hu

Nagyboldogasszony trónusa alatt

Rálátás a feltárásra a templom főhajójában (Forrás: nol.hu)

Folytatódik a pesti belvárosi templom feltárása

„A pesti belvárosi plébániatemplom legjelentősebb műemlékeink egyike; csaknem két évezred épített emlékei találhatók falaiban. Sajnos soha nem részesült történeti, művészettörténeti értékeit megillető figyelemben, s így építésének, átalakításainak történetében sok bizonytalanság, kérdőjel maradt. Ezek tisztázása még fontos feladataink közé tartozik” – írta Déry Attila a Tájak- Korok-Múzeumok kiskönyvtára sorozatnak a Nagyboldogasszony-templomról szóló füzete bevezetőjében. Idézett „kritikája” mára érvényét vesztette, hiszen a római kori alapokra (Contra-Aquincum ezerhétszáz éves erődje fölé) emelt épület időközben többször is az érdeklődés középpontjába került; az elmúlt évek feltáró, renováló, állagmegóvó munkálatai számos titkára fényt derítettek. Az eddigi legnagyobb eredmény az volt, amikor 2010 tavaszán kibontották a templom elfalazott egykori „főoltárképét”: a Mennyek Királynéját, a trónon ülő Madonnát és a gyermek Jézust ábrázoló XIV. századi freskót.

Korok egymásra rétegződött emlékei (Forrás: nol.hu)

Az előszóban hiányolt „tisztázás” folyamata pedig idén június óta folytatódik: év végéig teljes gőzzel, nagy és látványos felfordulással zajlanak kutatások a templom barokk boltozatos hajójának feltört kőpadlója alatt. Közel három méter mély, széles kutatóárkokban, immár az egykori római járószinten dolgozik a középkorász Kovács Eszter vezette régészcsoport. Többek között évszázadok egymásra rétegződő temetkezései kerültek napvilágra; nem egy esetben bizarr módon roncsolt, félbevágott sírhelyekkel, szétszóródott csontokkal, maradványokkal. Az elkerülhetetlen és szükséges bolygatás, leletfaggatás után, rendezett körülmények között nyernek majd végső nyugalmat a régi templom alá és köré hantoltak.

Kovács Esztert előbb a plébániatemplom egyetlen csendesebb zugában, a sekrestyében kérdeztem a nagyszabású projektről, majd a főhajóban, a „krátereket” összekötő pallókról mutatta meg, hogy mi mindenre terjed ki a feltárás.

A plébániatemplom nemrég rendezett északi oldala (Fotó: Harsáczki György)

A munkálatok az épület legkorábbi, római rétegét is érintik, sőt szondázásként még itt-ott az altalajba is belebontottak. Főképp azonban annak a legkorábbi ismert – XII. századi, román stílusú – templomnak az alapfalait és szerkezeti elemeit kutatják, amelynek nyolc-kilenc méter magasan megmaradt toronyrészletét a jelenlegi déli torony foglalja magában. Lux Kálmán kutatásainak köszönhetően az 1930-as évek óta azt is tudjuk, hol volt e templom főszentélyének félköríves apszisa. Az oldalhajók végét azonban keresni kellett. A román templomot a XV. század végén kibővítették; a felmenő gótikus oldalfalak a XVIII. századi, barokk átépítés után is nagyrészt láthatók maradtak.

„Az a cél – mondja a feltárásvezető régész –, hogy a mostani járófelülethez viszonyítva közel három méterrel lejjebb elhelyezkedő barokk kripták szintjén, az utólagosan beépített falak, helyiségek, folyosók elbontásával kialakítsunk egy – történelmi bemutatóhelyként is szolgáló – nagy liturgikus és közösségi teret. A leendő altemplomot az egykori háromhajós román kori, illetve a gótikus templom masszív pilléralapjai fogják tagolni. Oldalt, az északi és déli zárófalak mentén pedig megmutatjuk a különböző építési rétegeket. Egyéb szerkezeti elem nem is kerülne ide, az említett pilléralapok elbírják majd a visszaállított födémet. A látogatónak, aki lemegy, olyan érzése lesz majd, mintha egy román kori templomban járna.”

Contra Aquincum római erőd romjait sebtiben a föld alá dugták a Március 15. téren. De! Meg lehet nézni – sötétített üvegen át. Ha nagyon ügyes, még Ön is észreveheti! (Fotó: Harsáczki György)

Érdeklődésemre, hogy az eddigi feltárások milyen eredményeket hoztak, illetve milyen meglepetéseket tartogattak, Kovács Eszter nemcsak az őt közvetlenül érintő középkori vonatkozásokat említi: „Korábban sokan szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy a XII. századi templom északi zárófala valóban ott futott-e, ahol végül nemrég megtaláltuk. Minden eddig kiszerkesztett alaprajzon fikció volt az oldalhajók szentélyzáródásának ábrázolása. Mostanra előkerült mindkét – félköríves – záródás, nagyjából a mai diadalív vonalában. A pillérkiosztás, a boltozati rendszer ismeretével bebizonyosodott, hogy az átépítésekkel – de még a barokk boltozattal is – igazodtak a román kori templomhoz. E XII. század végi épületet tehát egyre jobban ismerjük, az viszont nagyon nagy kérdés, hogy valóban itt állt-e Pest legősibb temploma. Az bizonyos, hogy ide a korábbi időszakokban is temetkeztek. A sírmező arra utal, hogy már a XI. században templom állhatott itt, de annak az alapjait még nem ismerjük. A római tábor, a Contra-Aquincum belső épületeiből viszont számtalan részlet kerül elő: padlószintek; falak, többször megújított vakolással, egyszínű festéssel… A római korral foglalkozó kollégák nagyon örülnek, hogy egyre tisztul az erről az időszakról alkotott képük.”

Fel is tettem a kérdést: Ha érdeklődés mutatkozik a templom római-középkori alapfalai iránt, akkor a tér túlsó végén álló római falmaradványokat miért dugták a föld alá? Szerintem nem logikus. Egyszerre sose lehessen túl sokat látni a Contra Aquincumból..? (Fotó: Harsáczki György)

Nagyboldogasszony templomát stabilan tartják a pannóniai limes egykori fontos állomásának IV. századi erődfalai. Bizonyára Contra-Aquincum kiszabadított „csücske”, a „hordozó alap” is sok új információval gazdagítja még a főváros kivételesen izgalmas kultúr- és helytörténetét.

2014. augusztus 3.

www.ujember.hu

Írta: Pallós Tamás

Harsi bejegyzései

Ön óvja a környezetet? Fizessen!

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (5. rész)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (6. rész)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (3. rész)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (4. rész)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (1. rész)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (2. rész)

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (1. rész)

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (2. rész)

Az Aréna polgárpukkasztó nosztalgiája

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (3. rész)

Örökség-tár a löszfal alatt

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (3. rész)

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (4. rész)

Hadicsel, melyért hálálkodott a Nyugat

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (5. rész)

Egy kiemelt erőd utolsó maradékai…

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (1. rész)

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (2. rész)

Ereklyék és ingatag tornyok bazilikája

Csatatér a Budai várban

Áldozatokat szedett a japán Ontake-vulkán

Japán vulkánkitörés – Az utolsó fotók

Ma is látható Róma a belvárosi templom alatt

Nagyboldogasszony trónusa alatt

Slideshow

Legutóbbi bejegyzések

Cikk

Kategóriák

Legutóbbi hozzászólások

Slideshow

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (6. rész)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (4. rész)

Zenta – ahol közel az ember, közel a Tisza (2. rész)

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (2. rész)

Az Aréna polgárpukkasztó nosztalgiája

Dunaszekcső – ahol a lassú Duna partot mos… (3. rész)

Örökség-tár a löszfal alatt

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (4. rész)

Hadicsel, melyért hálálkodott a Nyugat

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (5. rész)

Egy kiemelt erőd utolsó maradékai…

Győr – támad a víz, támad a reneszánsz (2. rész)

Ereklyék és ingatag tornyok bazilikája

Japán vulkánkitörés – Az utolsó fotók

Nagyboldogasszony trónusa alatt

Slideshow

Legutóbbi bejegyzések

Cikk

Kategóriák

Legutóbbi hozzászólások

Címkék

Slideshow