Lengyel középkor és Krakkó vörös téglái (2-3. rész)

A sárkány-lakta, porosz pusztította Wawel

 

Mint előző részben írtam, a Wawel – amely vízmosást, mások szerint „mocsárból kiemelkedő dombot” jelent – 1596-ig volt a lengyel uralkodók székhelye. A domb erősen karsztosodott jura mészkőből áll, de a kőzet csak egy-két helyen bukkan a felszínre. Legjobban a Visztulára néző oldalán, a Sárkány barlangjánál (Smocza jama) látható. A barlang a Wawel dombjához képest nem is olyan kicsi: vertikális kiterjedése 15 méter, 275 méteres hosszát pedig nemrég nyerte el, mivel 1974-ben megtalálták három különböző barlangtermét összekötő folyosókat. Egykor hévíz alakította ki (jól láthatók az oldás nyomai), s vízzel kitöltött részeiben egy ritka kis rákféle él. A barlang a várból látogatható – csigalépcső vezet le.

Kénnel és furfanggal

A barlanghoz (naná!) legenda kapcsolódik: Krak herceg (Krakkó alapítója) uralkodása idején egy gyíkszerű, fűrász-farkú lény fészkelte be magát a Wawel sziklaodújába, és éjszakánként megdézsmálta a baromfiállományt valamint tönkretette a veteményest, a kerteket. A herceg rendszeresen élelmet vitetett a barlang elé, de a sárkány tovább garázdálkodott. Végül egy cipészmester kénnel és szurokkal megtömött birkabőrrel „csalta lépre”, amit élelem gyanánt tett a barlang elé. A fenevad befalta és fenemód szomjas lett: teleitta magát a folyóból, és szétdurrant. A cipészmester így elnyerte a herceg lánya kezét. Van hasonló változat szüzekkel, de a mese végén abban is megüresedik a barlang… Egy ehhez kapcsolódó lengyel nyelvű emléktábla látható a barlangtól balra eső bástya kiszögellésén.) A sárkány-legenda forrásának egy 12. századi írásos dokumentumot tekintenek. A sárkányt 1970-ben meg is formázták, és a bejárathoz állították – a rusztikus szobor pofájából ötpercenként láng csap elő.

 

Egy leszerepelt Városháza

A második napon a Wawelt terveztük meglátogatni, ám mire a többiek elkészültek, én már „ki is lógtam” a közeli Wolnica térre, ahol a Kazimierzi Városház épülete áll. (Még éjszaka szúrtam ki séta közben.) A jellegzetes reneszánsz arányokkal rendelkező épületet 1414-ben kezdték el építeni, s 1528 után kapta maihoz hasonló arculatát. A 18-19. században Kazimierz elvesztette városi jogait, így aztán az épületet eladták és némiképp átalakították – oktatási célokra. A gazdag anyagú Néprajzi Múzeum a második világháború után költözött a tornyos épületbe, amelynek éppen tisztogatták a toronyórájának a számlapját.

A tér túlsó sarkán tornyosuló Krisztus teste bazilika vonzza magára a tekintetet. A téglagótika lenyűgöző alkotásának építését 1405-ben fejezték be, de harangtornyát csak 180 évvel később. II. János Pál pápa emelte bazilika rangra 2005-ben.

 

Vörös téglafalak alatt…

A Wawel keleti oldalán szálltunk ki az autóból, ahol azonnal kiszaladtam a Visztula partjára. A parton két szintben fut sétány – szerencsére a Wawelt a város felől kerüli meg az autóforgalom. A füves domb oldalain vörös téglabástyák támaszkodtak, fölöttük a vár mészkő-tégla rakású épületei magasodtak, s amíg a Visztula felé csak néhány fa és bokor vert gyökeret, a város felé eső oldalon egész kis erdő takarta a bástyákat. A lombkorona felett a Wawel-i püspöki katedrális két tornya szökött a magasba.

A felső sétányon indultunk el (éppen távolodva a tényleges bejárattól), így a Sárkány barlangja volt az első élményünk. A szobor és a barlang körül senki más nem ólálkodott – néhány kép elkészítése után lesétáltam az üreg vasrácsához. A következő percben viszont egy nagy iskoláscsoport úgy körbezárta a fenevadat, hogy nem volt értelme tovább maradni.

A sárkánybarlang felett egy nagy, komor téglaépület és egy hasonló torony uralta a dombtetőt. Az épületet annak a nagy katonai kórháznak gondoltam, amit az osztrákok húztak fel a krakkói felkelés (1846) után. 1795-ben már harmadjára osztották fel Lengyelországot, Krakkót pedig az osztrákok szállták meg, akik a Wawelt kaszárnyának(!) rendezték be, a várfalakat pedig úgy építették át, hogy a krakkói erőd részévé váljanak. (Ők építették a dombot körülölelő téglafalakat.)  A torony viszont a 14. századi Tolvajok bástyája volt – engem leginkább egy víztoronyra emlékeztetett a 19. század végéről… Egyébként a Wawel története talán egy kicsit hányattatottabb, mint a mi Budavári palotánké, de szebb a befejezése és gazdagabb a hagyatéka…

 

Vendégművészek kontárkodása

A vár jobb sarkán már egy fantasztikus gótikus korabeli torony köszörülte ki a Wawel megjelenésén esett csorbát: a Sandomierzi bástya. Különlegessége a három egymás fölé épített középkori árnyékszék, amelyeket praktikus okból mindig eggyel arrébb helyeztek el. Az alsó bástya fordulójából feltűnt a vár legmagasabb, hasonlóan 15. századi tornya, amelynek eredeti neve Lubranka-, mai neve pedig Szenátori-torony. A többi középkori bástyával együtt az osztrákok – a „vendégművészek” – 1858 körül „újjáépítették”, s csak a közelmúltban kapták vissza középkori formáikat. Innen, a fordulóból egy enyhén emelkedő lépcsősoron értünk a Bencés-kapuhoz, majd a bástyákról le-lenézve a Visztulára elsétáltunk a Tolvajok bástyájáig. Az egykori kórház épülete napjainkban kiállítási- és konferenciaközpont.

A legközelebbi dombok – délnyugat – felé nézve gyorsan felfedeztem egy különös kicsúcsosodást az egyiken. Utánaolvasva kiderült, hogy a 1820-ban emelt Kościuszko-halom, amely Tadeusz Kościuszko lengyel szabadsághősnek állít emléket – más ősi sírhalmok (kopiec) mintájára. A magaslat tövében a várhoz hasonló neogótikus stílusú „várfal”, illetve épületek állnak, de korábban osztrák csillagerőd övezte. A csigavonalban felvezetett út végén – állítólag – fantasztikus kilátás esik Krakkóra. A város északi részén még két ilyen halom van: a Krakus- és a Wanda-halom. Mindhárom kedvelt kirándulóhely.

A Tolvajok bástyájánál léptünk be a Wawel udvarára, amely az osztrákoknak köszönhetően tágas: az egykor ott állt 10-11. századi építésű Mihály- és Szent György templomokat a 19. század elején lebontották. (Érdekes a párhuzam a Budai várral, a Szent György tér „kopárjával”.

 

Három az egyben – templom

A figyelemre méltó épületek – a Szent Szaniszló és Szent Vencel székesegyház, illetve a királyi palota – az északi oldalon állnak. Még télvíz idején is látszott, hogy a füves-fás udvar és a macskakővel rakott felületeket gondosan karbantartják. (Bárcsak a Budavári Palota környékére így ügyelnének!)

A 10. századtól kezdve az erődítményekkel párhuzamosan építették a templomokat. Ebből a korból máig vannak építészeti emlékek. A rendkívül összetett és változatos felépítésű székesegyház helyén már két templom is romba dőlt háborúban és tűzvészben, s az 1364-ben felszentelt gótikus templom mindkettőből őriz elemeket. A székesegyház oldalához később számtalan kápolnát „ragasztottak”, ám ezen kívül három tornya is van: a legmagasabb, az Óratorony, a kicsit alacsonyabb Zsigmond-torony, és a legegyszerűbb formájú Ezüstharangok-tornya – a vikárius. A Zsigmond-torony ki is lóg a templom síkjából, mert eredetileg bástyának indult…

Az altemplomban számos uralkodó nyugszik, de itt helyezték örök nyugalomra a legnagyobb nemzeti hősöket és művészeket. Az uralkodók közül többek között itt található I. Ulászló, Nagy Kázmér, Hedvig királynő (Nagy Lajos királyunk leánya) és Báthory István király nyughelye, a hősök közül Tadeusz Kościuszko és Sikorski tábornokoké, a művészek közül pedig Adam Miczkieviczé.

 

Sárkánycsont és harangnyelv

Mi hosszas morfondírozás után a Zsigmond-harangra váltottunk jegyet a templom előtti épületben, majd felléptünk a templomkapu lépcsőire. Arra azonban nem számítottam, hogy a kapu felett „sárkánycsontokat” láthatok! A középkor babonákkal terhelt légkörében sokáig nem derült ki, milyen állatok hatalmas csontjai kerülhettek elő a földből erre-arra. A nagyméretű ősállat-csontokat – természetesen – sárkányok csontjainak vélték, és azokat bajelhárító céllal városkapukba, katedrálisok kapujába, lovagtermek falára erősítették őket. Az itteni csontokat akár a waweli sárkánynak is tulajdoníthatták, habár a kisebbek mamuthoz, gyapjas orrszarvúhoz, a hosszú csont pedig bálnához tartozhatott.

A székesegyházban valóban el lehet veszni a pompás síremlékek között – azt sem lehet követni, hogy ki lehetett az előkelőbb, a fontosabb személy. Lassan megkerültük a síremlékeket, aztán a jelzéseket követve a nagy harang nyomába eredtünk. A földszinten egy festmény-reprodukción láthattuk az I. Öreg Zsigmondról elnevezett harang 1521-es beemelését a toronyba, amely előtt egy „árva” körülbelül 1,6 méteres harangnyelv volt kiállítva. Az első „harang-emeleten” a mindössze 1800 kilós Waclav-haranggal kezdtük az ismerkedést, majd a két emberderék vastagságú gerendákból ácsolt szerkezet falétráin felszaporázva bemutatkoztunk az Öreg Zsigmondnak is. Ő bizony 11 tonnás. A nürnbergi öntőmester beolvasztott lengyel fegyverek anyagából öntötte a Flórián-kapu melletti műhelyében. A 2,42 méter átmérőjű harangot utoljára 2006-ban szólaltatták meg – tízen-tizenketten. A kilátás sem volt utolsó – az Óvárosra.

 

Aranykor és a népek átjáróháza

Egy tölcsérszerűen szűkülő átjárón jutottunk a palota reneszánsz udvarába, amelyet eredetileg gótikus stílusban építettek Nagy Kázmér parancsára. Aki egy kicsit is otthon van az építészet történetben, az ide belépve láthatja, hogy nem véletlenül a reneszánsz időszak volt a Wawel aranykora. A 14. század végén építtetett gótikus palota – amely nagy négyzet alakú udvart ölel körbe – Öreg Zsigmond király elképzelései szerint reneszánsz megjelenést kapott. A lovagi tornákról is tanúskodó kecses árkádok alól nagyméretű, világos, díszes, kazettás mennyezetű termekbe léphetünk. (Nekünk nem maradt szinte semmi Mátyás palotájából…) A második emelet ablakkeretei felett többé-kevésbé fennmaradt a falfestés.

A 1500-as évek végétől azonban a pusztítás, az elhanyagolás és a fosztogatás időszaka köszöntött a várra. 1595-ben leégett a palota jelentős része, s felújításával egy időben az uralkodói székhelyet a Wawelból Varsóba tették át. A királyi várra a továbbiakban kormányzó felügyelt, és az épületek lassan pusztulásnak indultak. Ezt gyorsította meg a svéd hadsereg, amely többször is állomásozott ott. Először, 1655-1657 között, s ezalatt számos műkincset, alkotást tettek tönkre és vittek el, de később, 1702-ben fel is gyújtották. Ennek ellenére többször is betértek ide a következő néhány évben. De alig vonultak ki a svédek, benyomultak az oroszok.

A meggyengült Lengyelországot a 18. században háromszor is felosztotta egymás között az orosz, az osztrák és a porosz birodalom. A hatalmi játszmák egyik legszomorúbb mozzanata 1796-ban történt, amikor a Wawelből távozó poroszok kihozták az évszázados koronázási jelvényeket, amelyeket 1811-ben beolvasztottak…

 

Féltő gonddal…

Mint írtam, az osztrákok sem bántak kesztyűs kézzel a várral, de Ferenc József 1905-ben végre engedélyt adott csapatainak a Wawel elhagyására.

Ezzel végre ismét a lengyelek kezébe került a domb, és igen komoly régészeti feltárások, helyreállítások kezdődtek Zygmunt Hendel, majd Adolf Szyszko-Bohusz irányításával. A komoly feltárás költségét közadakozásból elégítették ki, s az adakozók nevét a katedrális mellett nyíló Címeres-kapu tégláin tüntették fel, s azok a mai napig mind elolvashatók. E fölé állították 1921-ben Tadeusz Kościuszko lovasszobrát. A székesegyházba is újabb jelképes síremlékek kerültek, újabb kápolna épült és falfestményekkel gazdagodott. Az igyekvő 1920-as évek után a második világháború alatt ismét sok értékes műkincsnek kélt lába a Wawelből, s cserébe csak néhány bombát hullattak rá. Egyik legújabb kincse a templom „sárkánycsontos” kapujával szemben álló II. János Pál pápa szobra.

De a Wawel méltósággal viseli sebeit, mert ügyelnek rá, mert szeretik a lengyelek. A lépcsők nem esnek szét, a burkolaton nincsenek kétöklömnyi lyukak, a láthatóan többször megsérült melléképületeket korhűen, rusztikusan kiegészítették. Vannak megmutatható lakosztályok, fegyvertár… Valahogy ők még a szocialista ideológia mellett sem „belezték ki”, mint „mi” a Budavári Palotát.

 

Hólepelben Tyniec kolostora és Árva vára – hazafelé

 

Nagyon elégedetten néztünk hazaindulásunk elé: annyi mindent láttunk ottlétünk bő két napja alatt, amennyit csak lehetett. Erre csak hab volt a tortán az a hatalmas hóesés, ami reggel meglepte Krakkót. Ablakunkkal szemben kicsit fokozódott a kórház udvarának forgalma. Ezzel szemben ismerőseink azzal vártak a reggeliző asztalnál, hogy sürgősen pakoljunk és robogjunk haza, amíg nem késő… Mi egészen más véleményen voltunk: előző este Tyniec kolostorát néztem ki a turisztikai kiadványokból, s a határt is máshol szerettem volna átléptetni, mint ahol jöttünk. (A hostel ügyeletes huszonéves recepciós lánykája a szlovák határig húzódó terület legérdekesebb helyének azt a várost emelte ki, ahol jégkrémgyár üzemelt…)

 

Tyniec hófergetegben

Szükség volt egy kis ráhatásra, hogy még se a határhoz iramodjunk. „Egész közel van a kolostor – 12 kilométer!” – mondtam, s ez hatott. S ekkor jött az „áldott” GPS… A hó nem volt olyan veszélyes, de már láttam, hogy jön a kötelező vargabetű. Egy sugárúton elértük a 7-es sztrádát, és nyugat felé robogtunk. Így már nem volt olyan közel…

Tyniecben már vastagabb volt a hóréteg – a kolostor feliratú táblát követve aztán egy rusztikus kőfal előtti parkolóban álltunk meg. A kőfalon túl magasabb épületek emelkedtek, de többet az aláereszkedett hófelhő nem engedett látni.

Mivel tudtam, hogy a kolostor dombon áll, az irányt váltó kőfal mellett emelkedő behavazott úton sétáltunk a hóesésben. Rövidesen kibontakozott előttünk egy nagy, dísztelen középkorias épület, és a templom is.

Tyniec ezeréves történelme sem volt csöndesebb, mint Krakkóé. Ugyanazok voltak a látogatói: poroszok, svédek, osztrákok, mongolok és oroszok. Az eleve védelmi szerepet játszó bencés apátságot Kázmér herceg építtette 1044-ben a Visztula völgyének nyugati védelmére. A 12. században felégették a mongolok, a 17.-ben a svédek, a 18. században az oroszok, az első lengyel nemzeti felkelésben pedig kulcsszerepet kapott. 1771-72-ben, a bari konföderáció idejében több mint egy évig állt ellen az osztrákok ostromának (erre emléktábla is felhívja a figyelmet), miközben ezzel egyidőben Krakkóért is folyt a harc.

 

Romokból ékszerdoboz

A rengeteg ostrom ellenére soha sem szorult háttérbe a bencés szerzetesek szorgos munkája, de a Habsburgok 1816-ra ezt a rendet is feloszlatták. El lehet képzelni, hogy mire használhatták az épületeket egy évszázadon át… Amikor azonban a rend szerzetesei ismét visszatértek apátságuk romjai közé, néhány hónap múlva kitört a második világháború. 1947-re romhalmazból kezdték el életre kelteni Tyniec erődített kolostorát. Nem kell meglepődnünk, hogy magánadományokból épült, és lassan haladt, hiszen „dúlt” a szocializmus.

A felújítások az 1980-as években fejeződtek be – ennyit az ódon falakról. Igaz, a 11. századi falakból itt-ott maradt valami, de a többit – nagyrészt – először a gótikus, majd reneszánsz, s végül barokk stílusba oltották.

A falak magasabbik fele valószínűleg mindenütt 20. századi mesteremberek keze nyomát viseli, de a kolostor megjelenése hasonló a 18. századihoz: a Visztula fölé magasodó 13-15 méteres hófehér mészkőszikla tetején, mint egy tálcán állnak az épületek.

 

Apátsági szállás

Az út alagútszerűen vezetett át az épülettömb alatt, majd egy 90 fokos kanyarral – amelyet az ellenkező oldalról lőréses fal keretezett – egy másik „alagútba” futott, amelyen át már az udvarra érkeztünk. A barokk homlokzatú templom lépcsőjéről már elkezdték lapátolni a havat. Sajnos épp hogy le tudtunk látni a falakról a víztükörre, de a táj már homályba veszett. Az udvar túloldalán látható földszintes épületben otthonos kávézó üzemel, és a szerzetesek termékeit árusítják. Itt derült ki, hogy a kolostor déli szárnyában – ahol eredetileg a könyvtár volt -, nem rég fejezték be egy szálláshely kialakítását, ahol a vendég visszavonulhat meditálni, és közelről követheti az apátság életét.

János Pál pápa rendszeres látogatója volt a kolostornak, miután szülővárosa is a közelben fekszik. 2002-ben jött el ide utoljára – szobája, a „Pápa szoba” megtekinthető. Természetesen a gazdag múltú kolostorban több nyelven is vezetnek csoportokat, s nyáron koncertek színhelye.

A kolostor meglepetésszerűen kiemelkedő sziklája is egyike azoknak a geomorfológiai-kőzettani meglepetéseknek, amelyek Krakkó környékét színesítik. Például a sziklás, erdős, történelmi romokat rejtő Bielany-Tynieci Tájvédelmi Körzet és a Tenczyni Tájvédelmi Körzet egyes részei Krakkó határain belül találhatók.

Mivel az apátságot teljes egészében – sziklástúl – is szerettem volna megörökíteni, leszaladtam a partra, ahol először is egy vízibusz-megállóhelyet találtam – hattyúkkal. A vár dombja alatt a sziklák tövébe siettem, de a folyó magas vízállásakor nem is lehet száraz lábbal átsétálni a lehullott kőtömbök között a sziklafal túloldalára.

A kolostort jóval több erődítés védhette a nagy ostrom alatt, ezekből kevés látható – az egyik kerek bástya itt lent. Mellette egy barlangszerű mélyedést találtam – lehet, hogy ehhez is van egy cseppnyi legenda?

 

Fogalmazásgátlás…

Győzött a józan ész, és GPS nélkül a Visztula mentén autóztunk vissza Krakkóba, majd hagytuk el a nagyvárost.

Mivel a delet már elütötték – csak nem hallottuk -, elhatároztuk, hogy megállunk az első adódó alkalommal ebédelni. Erre egy kisebb kamionos pihenőhelyen került sor (még a lengyel oldalon), ahol egy modern „csárda” is állt. Benyomultunk az üres étterembe – ahol nem volt kétséges, hogy tudnak étellel szolgálni -, ám nem láttunk étlap, és egy szőke fiatalasszony nézett ránk élénk, de nem túl okos tekintettel. A rendelhető ételek neveit a falon függő táblán olvashattuk – lengyelül. Annak ellenére, hogy nemzetközi útvonal melletti kamionparkolóban voltunk a felszolgálónő se németül, sem angolul nem beszélt. Azt gyorsan megérttettük vele, hogy enni akarunk, de hogy mit? A többiek – jogosan – méltatlankodni kezdtek, de én nem akartam újabb vendéglőt keresni: a megkopott orosz nyelvismeretemmel próbálkoztam. Míg mi ott őrlődtünk, a nő ártatlan, rezzenéstelen tekintettel állt a pult mögött. Ekkor, tíz perccel később jutott eszébe, hogy áthívja a szomszéd benzinkutast, akivel végül könnyebben vergődtünk zöldágra és végre leülhettünk.

Nem, nem állunk mi olyan rosszul nyelvismerettel! Kommunikációban meg végképp nem!

 

Árva legszebb ékköve

Lassítás nélkül hajtottunk át az árvai határon, én pedig már fentem a fogamat a fantasztikus Árva várára (Oravský hrad). Ha nem szólok, ezen is továbbmentünk volna, de aztán letértünk az országútról és beautóztunk a behavazott Árvaváraljára. A jobb szemszög miatt az Árva-folyó hídjánál szálltam ki, ahonnan a sziklaszirtre lépcsőzetesen ráépült várra és a folyó víztükrére egyszerre esett zavartalan kilátás.

A várba a „Arva fuisti, arva eris et in Arva morieris” (Árva voltál, árva leszel, és Árva várában fogsz meghalni) szavakkal falaztatta be Hunyadi Mátyás király kalocsai Várday Péter érseket, s e köré legendát szőttek. Árvát valamikor a tatárjárás után emelték, első birtokosai a Balassák voltak. A fellegvárat kőből építették fel a 112 méteres sziklára, az alsó vár épületeit fából ácsolták. Évszázadokon át őrizte a magyar-lengyel határvidéket, sok ostromnak állt ellen.

1800-ban teljesen leégett, s 60 évig állt romosan. Zichy Ödön 1868-ban itt hozta létre az egyik első múzeumot a mai Szlovákia területén. Pálffy József 1896-1919 között renováltatta az impozáns várat, minek során belseje jelentősen átalakult, de Árva újjászületett. (A szerző a nyolcvanas években járt a várban, amelynek zegzugossága, változatossága és építészeti gazdagsága egészen lenyűgözte.) A várlátogatás csúcspontja ma is a fellegvár lélegzet-elállító kilátása lehet az árvai vad vidékre.

 

Korponai meglepetés

Korponán (Krupina) álltunk meg néhány szlovákiai édességért és kofoláért. A nálunk is reklámozott, kék-sárga logójú üzletbe mentünk be. Némi keringés után beálltunk a pénztárhoz. Az ember idegenben (egyébként nem idegen) a pénztárgép kijelzőjére bízza magát és kikerüli a „beszélgetést”. Én ugyan igyekszem mindig a megfelelő nyelven köszönni-megköszönni, de könnyen kiderül, ha az ember külföldi.

„Möchten Sie einige Plastiktüte?” – mondta egyszer csak óvatosan a fiatal pénztáros hölgy, fizetést követően. Vagyis: kérek-e zacskót? „Ja, danke, sehr nett…” – alig fogtam föl, nagyon meglepődtem. Korpona nem egy világváros – nyolcezren lakják -, de a lány figyelt, azt sem tudhatta, honnan jöttünk. Hálásak voltunk a figyelmességért.

Eszembe jutott a lengyel szőkeség. Mindent lehet maximálisan, és lehet minimum szinten teljesíteni. De csak az egyik visz előre.

 

Harsáczki György

Harsáczki György