2015. augusztus 5-9.
Ramsau és a Silberkarklamm
Kaiserbrunni reggel a Turmsteinnel
Schwarzau im Gebirge-i kerékpártúránkról visszatérve a kaiserbrunni táborunknál is megmerítkeztünk a Schwarzában – és klettersteigező társaink is követtek bennünket. Ők is elégedetten zárták a napot, de átgondolva a másnapi lehetőségeket, a továbbutazás, vagyis a Dachstein mellett döntöttek, mivel ott valóban egészen új terep várta őket. Mi maradtunk volna, de alkalmazkodnunk kellett…
Tábor: fenn vagy lenn?
Másnap dél körül már Ramschau üdülői és terebélyes vendégházai között nógattuk felfelé autónkat a Dachstein déli falának tövébe. Lázasan járt az agyam, hogyan kellene „lent tartani” a völgyben a tervezett táborhelyet, mivel úgy nézett ki, hogy felhajtunk a felvonóig, és kerékpárral onnan csak lejönni lehet. No, de aztán vissza is kell tekerni 700-800 méter szintet! Nem kerékpár-hegymászásra jöttünk…
Alulmaradtunk a stratégiai vitában: a felvonóig fizetős volt az út, naponta pedig két biciklis miatt nem fog senki levezetni… Aznap csúcsforgalom volt, így csak azért mehettünk föl, mert nem szándékoztunk igénybe venni a szuper dél-dachsteini kötélpályát. A fenti útszakaszon várnunk is kellett, míg egy óra alatt lejött néhány autó, és „felfértünk”. A paroklótól is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot.
A szervezők már nem engedtek fel bennünket a felvonóállomáshoz… Szép díszletek…
Panoráma bicikliút: böjtös élvezet
Fent elbúcsúztunk, és mindenki ment a maga útjára. Szerencsére Karesz barátom talált egy kerékpáros panoráma utat a térképen, és 1-2 kilométerrel lentebb az aszfaltot faképnél hagyva páratlan élményben lehetett részünk: a hatalmas fehér mészkőfalak tövében robogtunk a kerékpárral, zöld gyep és ősi fenyők mellett suhantunk el és néhány kisebb patakon is átgurultunk. De csak nem akart lefelé ereszkedni…, végül aztán egy másik aszfaltútba csatlakozva mérhetetlen meredeken lesüvítettünk a kérődző tehénkék fáradt szeme előtt. Az országútra leérve véget is ért a kaland, mert az üdülőövezet nélkülözte a természetességet, a félreeső fürdőhelyet, és jó sokáig egy boltot is, amit sörbázisként tartottunk fontosnak. A legutóbbiért nagyon le kellett ereszkedni a település magjáig, de közben ismét találtunk egy „csodálatos” wc-t, amely egy iskola nyitott előterében volt (a temető és a templom mellett), s így ivóvizünk is volt. Aztán megvolt a böjt is, a másfél órás felfelé – bár gyönyörű látvánnyal.
Reggeli suhanás – almról almra
Hajnalban keltünk bivakhelyünkön – a koránkelő felvonós turistákkal együtt -, aztán öten három felé váltunk. Ketten sziklázni mentek, mi ketten bicajjal ereszkedtünk lefelé, harmadik társunk pedig gyalog indult a schladmingi Zirngast kempingbe.
Útközben többször is láthattuk a csúcs mindenütt reklámozott üvegezett aljú kilátóteraszát, a Dachstein Skywalkot és a lengőhidat
Ekkor egy másik kerékpár- és turistautat választottunk. A korai indulás miatt a természet színei még a levegő párájával is variálódtak… A legelőkön egy-egy turista-átjáróban ugyan át kellett emelni a kerékpárt a kerítéseken, és nem volt veszélytelen a meredek murvás úton ereszkedni, de olyan barátságos almok és vendégházak között kanyarogtunk, ahol azok gazdái mindent megtettek, hogy házaik már önmagukban is bevonzzák a vendéget. Szembe idősebb turistacsapatok jöttek, lefelé mályvaszínű sortban kocogó lányokat előztünk meg… Végül ki kellett engedni a féket, és sebességrekordokat döntve leszakadtunk a ramsaui útra.
Napunk főattrakciójának a Silberkarklammot (Ezüst-szurdok) tűztem ki, de barátomat még odafelé is puhítanom kellett: bírni fogja a térde. Ramsau központján aznap már csak átsiklottunk, majd – szerencsére – elvétettük a lekanyarodás irányát. Már nem akaródzott visszapedálozni, így Ramsau Kulmba értünk, ahol egy fazsindelyes, gótikus templomba botlottunk. A román stílusban megépített Szent Rupert templom szentélyét gótikus keresztboltozattal egészítették ki az 1400-as években, a falakon pedig 13., 15. és 17. századi falfestmények láthatók. A templom – hívei után – a 16. század második felében református lett, ám az ellenreformációt követően a hívek csak formálisan lettek ismét katolikusok… Belső berendezése 1750-ből származik, nekem azonban az a vasalt, kovácsoltvas adománygyűjtő tetszett legjobban, amely talán ettől jóval régebbi…
A ramsaui templom és a nagyon gondozott temető
Aktív turisták, passzív vízimalom
A templom mögül gyalog- és kerékpárutak indultak neki az idilli dimbes-dombos tájnak. Barátom egy gyermek-klettersteiget tesztelt volna, én pedig egy vízimalmot néztem ki – egy irányba is estek. De nem mindegyik ösvényen engedélyezett a kerékpár használata… A kisebb parkokkal körülvett alpesi családi házak között tekeregve értünk el egy kereszteződéshez, onnan pedig nyaktörő ösvényen robogtunk lefelé a Ramsaubach (Ramsau-patak) malma felé. Végig attól féltem, hogy mit szólna az az osztrák turista, akinek félre kell ugrania, ha szembe jön. Lent meglepetésemre olyan táblákkal is találkoztunk, amely a másik irányból tiltotta a behajtást lóval, motorral, vagy biciklivel… Turistakresz…
Öt perc múlva a gyerek mászóhely aljánál, a „Kali Steignél” voltunk és már jöttek is a családok szép számmal – sisakban, beülővel, karabínerrel. Az egyik apuka mankóval is el volt látva… A patak zúgó vizéből éppen ott vezettek ki némi vizet, hogy az egy favályún keresztül a közeli famalom lapátjaira zúduljon. Bár a kerék állt – a víz nem hajtotta -, a csobogó víz nagyon üdítő látvány volt. A vályú mellett le is zöttyentünk a padra egy régi malomkerék-asztal mellé. Ott olvashattuk, hogy egykor 64 malom kerepelt erre, s ez az utolsó – 1984-ben renoválták.
A malomtól a Silberkarklamm-leágazásig nagy szintet veszítettünk, de a védett szurdok bejáratáig sokat vissza is kellett „törleszteni”. A poros lejtő-parkolóban még kerék is kipörgött! Hosszú kaptató után megpillantottuk a szoros sziklafalait is.
Víziparadicsom a malomnál…
Egy belépőért dupla élvezet…
A szorost 1928-ban építették ki először annak tulajdonosai, s azóta tették ezt számos alkalommal, mivel a lezúduló árvizek időnként nagy károkat tettek a lépcsőkben, hidakban, egy alkalommal pedig teljesen tönkrementek a műtárgyak. Az alpesi szövetség tagjainak sem adhatnak kedvezményt ezen rizikó miatt – írták a bejáratnál. – 3 Eurót mindenképpen megér! – néztem barátomra és mentünk mindketten, biciklijeinket a bejáratnál lelakatoltuk. A jegyet egy igen idős hölgy adta egy kempingasztalnál – a nagymama a családban marad.
Áttrappoltunk az első fahídon, aztán besoroltunk a látogatók közé. A masszív, jól megépített, igen hosszú meredek gyalogjárók a szoros oldalán vezettek. Bár lent döngött a völgy, sejtettük, hogy fent még többet láthatunk… Kis idő múlva a patak sziklafalak közé szorult – velünk együtt. Itt volt a Silberkarklamm „legsötétebb” része, s a turistaút a fal és egy víkendháznyi sziklatömb között vezetett feljebb. Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!
A Silberkarklamm bejárata
A szoros felett egy lankásabb rész következett, ahol (bizony!) egy 130 méteres vasalt út indul, mégpedig kötélhíddal a patak felett! Aki készül, az maximálisan kihasználhatja a 3 Eurós belépőt… Nekiugrottak többen is, azonban a C/D-s nehézségű fal meg is akasztotta az első párost. Negyedóra vesződés után visszafordultak. Közben egy egész csapat tizenéves lány készülődött utánuk, akik aztán már viccet űztek a sportból: mérlegállásban pózoltak a kötélhídon – egymással szinkronban.
Vízesés – a „csúcson”
Ezután meredeken szaladtak fel a járdák, s egy hosszabb szakasz után láthattuk, hogy csak kicsivel érkeztünk a csúcsforgalom – vagy egy busznyi ember – előtt. A lajtorják végénél elidőztünk és hagytuk, hogy továbbmenjenek. Érkezett egy kisebb kutyatenyészet is – falépcsőkön! Itt láthattuk már az ütős szintkülönbséget: a bejárattól legalább 110 métert emelkedtünk! (A szoros szintkülönbsége 125 méter) A fenti, nyugodtabb szakaszt már erős napsütésben élveztük, s a szemközti falról kisebb erek csobogtak le a patakba. De a Schleierfall (Fátyol-vízesés) is itt várt ránk, amely mellett a klamm második vasalt útja vezet fölfelé… Ennek hossza 140 méter, és jóval a 70 méteres vízesés fölé mászhatunk rajta. A zuhatag nevéhez méltóan porlik szét, és élénkzöld mohapárnák között csapong a vize.
Ezek a mai fiatalok itt Ausztriában jól nyomják a klettersteiget..!
Ennek tövében bukkan elő a kövek közül, és indul útjára a Silberkarbach vize. Egy széles völgykatlan aljába érkeztünk – itt a szurdok eleje. Barátom itt visszafordult, én pedig még elballagtam a hüttéhez (1250 m), amely a hőség miatt nem is volt olyan könnyű. A hüttétől is indul egy rövidebb vasalt út, de a helyi közönségnek a mászás helyett az egyértelműbb, hogy megebédelnek a hegyi vendéglőben. A menedékház ellátmánya éppen a szurdokjárók feje felett érkezik ide egy kis drótkötélpályán.
Visszatérve a szurdok tetejéhez az volt a meggyőződésem, hogy a völgyteknő egy karsztos beszakadás, melynek vizeit szó szerint lecsapolja a Silberkarklamm. A szoros kényelmesen 1,5 órás program. Barátom kipihenten várt lent – megebédeltünk, óvatosan megfürödtünk a patakban, aztán lesiettünk a 250 méterrel lentebb elterülő Schladmingba, a kempingbe. De felesleges volt a sietség, mert klettersteigező társaink csak négy órával később jelentkeztek az autóval.
Ki kell emelnem, hogy a többi „gyilokjáró” fából van, és a cikázó járdák látványa is gyakorta érdekes!
Barátom, nem árt, ha megjegyzed: a kerékpáros és a hegymászó útját nehéz egyeztetni!
Harsáczki György
