Előhavazás-opcióval keményebb…
Késő délutánra már erősen elfáradtunk. A hegy gallérján taposva a havat a Latiborská hole (1643 m) csúcsa tűnt fel, ami az előtte feltáruló hegyoldalak sokféle fenyő-zöldjével, fű-sárgájával, és a hegyormok hósipkáival a legtöbbünket megállásra, fotózásra késztetett.
Fénypászmák a kopárokon
Erősen megéheztem, ezért egy halványzöld zuzmóval fedett kőfolyás egyik kőtuskóján bontottam egy „páncélost”. Már árnyék vetődött rám, mire a többiek után eredtem. Teljes erővel másztam a „Latiborira”, mert a napfény ismét felhővonulatok mögé kezdett bújni. Azt megelőzően még gyönyörű oldalfények simogatták végig a színes kopárokat, amit a csúcson várakozó barátaim is megcsodáltak. Az árnyékba került Latiborská hole-ról fantasztikus színekben tarkállott utolsó, elég havas túraszakaszunk, de a völgyekbe már nem esett több fény. Előttünk – a térkép szerint – egyetlen lényeges csúcs sem emelkedett az 1750 méter magas Durková-csúcsig, melynek túlsó felén már a menedékház „várt” minket. Reméltük, hogy nem hullafáradtan kell majd odaérnünk, de nem úgy történt.
Fénypászma – visszanézve a Latiborská hole oldalából
Megtelt a Gyurkó-ház!
Míg az első hágóba ereszkedtünk, sokáig lestük, ahogy a napfény a lefutó oldalgerincek hegyeibe botlott, lentebb pedig utolsó pászmái elárasztották a Vág-völgyét. Leérve már fásultan olvastuk le a nyereg nevét, és ismét fölfelé indultunk. Egyre szürkébben láttunk, s úgy is éreztük magunkat. És még egy emelkedő, és még egy… A következő nyeregben egy csoport jött szembe a szürkületben. Középiskolások. – Szerintünk tele van, de meg lehet próbálni. – mondták angolul érdeklődésünkre a ház felől.
Már „csak” a Durková volt hátra, de annak is volt egy aljas előpúpja. Azt hiszem, már mindenemet átizzadtam, mire a szeles, köves csúcson túl megkezdtem a leereszkedést. Mély hóban botladoztunk a sötét folt – a pásztorszállásból nem régen átalakított Gyurkó-ház (útulna Durková, 1623 m) – felé. A ház elé kerülve már rosszat sejtettünk, belépve pedig jött az idegi próbatétel: a ház földszintje teljesen tele volt „mulatozó” szlovákokkal, csehekkel. (Ide több turistaút befut…) Az asztalok melletti összes területet bakancsok, hátizsákok töltötték meg, a mennyezetről pedig kabátok lógtak le tömegével – le kellett hajolni a közlekedéshez. Nna, itt öltözz át!
A Gyurkó-ház tele volt mulatozó szlovákokkal és csehekkel
Jönnek a csehszlovákok!
Mire sikerült megszabadulnom vizes pólómtól, a többiek egy – csodák csodájára – megüresedő asztal köré telepedtek. „Főzni tilos!” – olvashattuk le a falon függő tábláról. Az ember meleget enne, de ki az az őrült, aki kimenne főzni a ház elé? Szerencsére lehetett jókora csésze teát rendelni, aztán ahogy oldódtunk, rendeltünk még tésztát, s a végén még sört is. Egy rasztás hajú, fiatal pár volt a „gondnokság”, nagyon sokat dolgoztak. De amíg mi egyre jobban kókadtunk a 28 kilométer megpróbáltatásai miatt, felebarátainknál kilenc óra felé tetőfokára hágott a hangulat: apadt az adogatott laposüveg, fogyott a sör és teli torokból énekelték – egyik asztal a másiknak – közismert nótáikat. Nekünk is felkínálták a gitárt, hogy énekeljünk valamit a közösbe, de messze volt attól a mi hangulatunk. Vannak olyan nótáink, amiket ilyenkor énekelhetnénk? Mi nem szoktunk dajdajozni…
Mi azonban egyre jobban kókadoztunk – a nagy buli közepében
A fejem már az asztalon pihent, amikor tíz felé „gondnokunk” véglegesen takarodót fújt. A „csehszlovákok” bosszúsan szedték össze magukat. – Szlovák folklór. – magyarázta egyikük büszkén az elmúlt órákat. Elosztottuk a társalgó asztalait, padjait egymás között, de mivel én matracot is hoztam, a padlót választottam.
Rózsahegy lent pöfékelt…
A kényelmetlen forgolódás hat óra körül ért véget, mert rasztáék beüzemelték a konyhát, s azzal a „rendes” szállóvendégek is kezdtek leszivárogni az emeletről. Átöltözni is nehéz volt. A Garam völgyének irányában páratenger fogadta az indulókat – és a WC-re menőket. Kisebb akadálypályát küzdöttem le, amíg eljutottam a közeli forrásig: az ösvény megtaposott hava éjjel megfagyott.
Elhatároztam, hogy nem tolok ki magammal és viszem tovább nehéz konzervjeimet: egy falat hideg reggeli után, kint megmelegítettem és befaltam az egyiket. Közérzetem szinte teljesen helyrebillent – 80 méter szintet kényelmesen felbaktattunk a nyeregbe. Rózsahegy felé, a völgyekben megszoruló párás levegőnek köszönhetően a hegyek kékjeinek színjátéka megakasztotta lendületünket. Rózsahegy eliparosodott városát egy, a felhőrétegen is áttörő gyárkémény füstje árulta el.
Felérve a gerincre ez a látvány fogadott bennünket az északi irányba: Rózsahegy lenn pöfékelt…
Az Alacsony-Tátra gerincén tiszta volt az ég – lassan megkezdtük túránkat a „füves dombokon”, amelyeken a hófoltok egyre nagyobbak lettek. Visszatekintve tegnapi etapunkra a legszembetűnőbb csúcs a Latoborská hole volt, de észak-keleti irányban már feltűnt a Magas-Tátra sziklás vonulata. Innen nem tűnt magasnak…
Akik a póznákat állítják
Gyorsan felértünk az 1956 méteres Chabanec-re, ahol ránk sütött a Nap – egy kicsit. Itt pillantottuk meg – egyértelműen – a felvonós Chopokot (2023 m), általános iskolás korom szlovákiai élményeinek egyikét. Egész közel van – gondoltam – , alig megyünk túl rajta. Ma csak potom 17 kilométert teszünk meg! Komfortérzetemet egy intimtörlőkendős „mosakodással” emeltem meg – lemaradva a többiektől.
A Nap kisütött, s dél felé, a Skalka-csúcs felé letérő oldalgerincnél egészen lekötötték figyelmünket a havas katlanok. (Négy évvel ezelőtt itt jöttünk föl…) Odébb, a Krízske-nyereg 1775 méteren, akár csúcsnak is beillett – nem is értettük. Nem sokkal később elő-ebédeltünk egy szikla-letörés tövében. Utunk legfestőibb szakasza jött el ezután sok szélfútta hóval, zöld zuzmós kőhalmokkal a meleg napsütésben, s mindezek hátterében a magasabbik Tátra fehérsipkás hegyei emelkedtek. A turistaforgalom megnőtt – persze Donovalytól nem szoktak nekivágni, mert túl hosszú, de mivel a „kiépített” Chopok közel van, már sokan ugranak neki innen-onnen a gerincnek.
Elő-ebédünk a Liptói-havasokkal a háttérben
A Pol’ana 1889 méteres csúcsa felé láthattuk azokat a srácokat szembe jönni, akik a téli és a ködben való tájékozódást lehetővé tevő fapóznákat állítják. Néhányan a jó 3-4 méteres oszlopokat vitték, egyikük pedig egy szerszámmal állította a talajba. Már a Pol’anán elszontyolodtam, hogy még mindig hány bucka van a chopoki kávémig, de hogy a következőt, a Deres-t is Chopoknak lássam?! A Deres (Derese, 2003 m) előtt egyszer csak Óz sárga útjára „tévedtünk”. (Eszembe jutott, hogy valóban, a Chopok környékén ilyen úton flangáltunk gyerekkoromban.) Ez óriási munka lehetett ám! Kik építették ki ezt az Óriások útját több kilométeren át?
Oda az igazság – a régi Chopok-állomás
Az elém kerülő Deres szemérmetlen gránitkupacát a Chopok – valaha látott – kőhalmának „akartam” tudni, így erőre kaptam. Az út szépen került a leszakadó északi oldalon, aztán egy kőemberekkel sűrűn teleépített tetőn sétáltunk át. Ez tetszett ugyan, de a Chopok előtt – ahol állványokat és egy berregő helikoptert láttunk minduntalan – borzasztóan mélyre ereszkedett a gerinc. Először el sem akartuk hinni, mert az útirány sem stimmelt. De Óz csak tudta… mindig a sárga úton! Közben puszta kézzel igyekeztem friss felületű kőzetmintát begyűjteni, de a penge élességű szilánkok elvágták a tenyeremet.
Épül az új Chopok-i lanovkaállomás
Legalább a célegyenes lankás volt: a csapat éppen a betonos helikopter visszatérésekor ért a feldúlt lanovka állomás alá. Nem hiszem, hogy bárki láthatja többé a régi turmixgépre emlékeztető üveges kilátótornyot… Mikor elég volt a kerepelésből, a többiekkel a nyomomban a turistaház verandájára léptem.
Ez a menedékház is „zsilipes” belépésű, ne menjen ki a meleg – bementem, rendeltem, majd pólót cseréltem. A forgalom elég nagy volt, de társaim véletlenül sem jöttek be. A pult egy „alkotás” volt a félezer matricával, relikviával, fotókkal, sör- és kofola csapokkal, de a kávé után máris untam magam egyedül. A többiek kint főzőcskéztek…
Harsáczki György (2012)
