Előhavazás-opcióval keményebb…
A többiek kint főztek, hát bekapcsolódtam és én is jóllakva mentem be ismét. Sör, kávé, tea… Egy szó, mint száz: egy kicsit kényeztettük magunkat. Habár a kinti WC kallantyúját kívülről rám fordította valaki (szerencse, hogy ki tudtam jönni), együtt másztunk fel a Chopok „helyben felaprózódott” gránit-építőkockáira.
Hangyák a kockacukrok között…
Egy négy fős kis család miatt negyedóráig nem tudtunk csúcsképet készíteni – kimerítették csoportképeikre az összes kombinációs lehetőséget. Nyugat felé a Pol’anáig láttunk a felhőktől, de keleti irányba nem csak a közeli Gyömbérig (Dumbier, 2043 m), de azon túl is, a hegység keleti, vad felét.
Felmásztunk a Chopok „helyben felaprózódott” gránit-építőkockáira
Láttuk, hogy irányt nem véthetünk, így hárman élveztük a szabad mászást a kőtömbökön lefelé, mint hangyák a kockacukrok között. Ügyeskedtünk, más izmokat is megmozgattunk… Aztán leereszkedtünk a kényelmetlen havas, füves lejtőn a „makadám” útra a többiek után, és ernyedt izmokkal sétáltunk egyre lentebb. Az élénk kék liptószentmiklósi víztározó pengeélesen látszott a Vág völgyében. A gerinc déli, lankásabb oldalán tapostuk a követ, alattunk nagyobb kiszáradt erdőfoltokat láttunk – nem tudtuk mire vélni… A Konske-csúcs (1875 m) is felettünk volt, vissza is kellett másznunk a Demanovské-nyeregbe (1756 m), ahol végre a Gyömbér nevét olvashattuk a táblán. Egy kicsit pihentünk, majd a hegység legmagasabb csúcsa előtt emelkedő Krupová hol’a oldalából egy helyen lenéztünk az északi oldalra: közel 500 méteres fallal néz ide a Gyömbér tömbje.
A Chopokról a liptószentmiklósi víztározó is élesen látszott
Verőfényes búcsú a gerinctől
Túránk utolsó „mostmutasdmeg” szakasza következett, ami – szokás szerint – rétestésztaként nyúlt meg: nem volt vége az alattomosan emelkedő útnak, a csúcsot sem láttuk, de mindenki szeretett volna közülünk az elsők között felérni. De csak eljött a kettős keresztes hegytető. (Ha a szimbólumot nézzük, akár bennünket is üdvözölhet.)
Csuromvizes pólómat most már nem vehettem le, mert nem volt váltás. A legszebb időben értünk ide: a Nap végigvágott sugaraival az egész gerincen, amin a verőfény miatt alig láttunk távolabb a Chopoknál. Az oldalgerinceket pedig szépen kirajzolta. A hegy lejtőjén régen aktívan bányásztak aranyat, vasat és az antimonitot, s ennek sokfelé látható nyomai vannak.
Józsi ugyan felrúgta rohantában az önkioldóra állított gépet, de másodjára elkészült a csoportkép. Felszabadultnak éreztük magunkat, tudtuk, hogy az alattunk lévő turistaház nem lesz dugig, mivel vasárnap volt – ehetünk kedvünkre, le is fogunk tudni mosdani. Vágyunk „tárgyát” már ki is szúrtuk fentről, így toronyiránt kívántuk megközelíteni.
Kilátás a Gyömbérről észak felé
Bár út sem vitt oda, András és Karesz felkeresték az egyetlen, még nem „mászott” kétezrest, a Stiavnicát (2025 m) – ami akár Selmec is lehet, ha jól gondolom.
A ház, ami várt bennünket
Mi, a maradék megkezdtük a leszállást – a vadcsapásokon. Lent mindannyian hátulról kerültük meg a víztisztaság miatt védett mocsaras terület tiltótábláját, de annyi baj legyen. A Stefánik generálisról elnevezett menedékház egy katonai szellemben megalkotott hegyi hotelre emlékeztetett, környezete kihalt volt. 1740 méteren álltunk. Sötét labirintusba léptünk be, de némi szerencsével sikerült eljutnunk az étkezde apró ajtajához, ami a pihenés és a lazítás tárházára nyílt.
Innen egyszerűen „levágtunk” a Stefánik-menedékházhoz
Letelepedtünk: a bakancsot levettük, a pad alá toltuk, a kabátokat, felsőket pedig a praktikus kabátszárítóra tehettük, közel a kandallóhoz. A hatalmas ház szakácsa, gondnoka, „csaposa” – egyszóval mindenese – egyetlen egy nagyon szorgosan dolgozó fiatalember volt, aki emellett még rakott a tűzre, és egy ideges pillantása sem volt. Rajtunk kívül még két asztalnál ültek – és rendeltek -, ezért még csak söreinket szorongattuk, amikor Kareszék visszajöttek a Stiavnicáról. Ám beláttuk, hogy jobb helyen nem is lehetnénk, és később harapnivalót is rendeltünk. Fizetéskor viszont a „gondnok” angolul érdeklődött, hogy mit akarunk reggelire. Eleinte nem értettük, miért kellene itt reggeliznünk, de aztán kiderült, hogy az is jár a szálláshoz! Magyarul is ki volt nyomtatva a menü – sőt legalább még nyolc nyelven.
Reggeli váltópapucsban
Amikor aztán jóllakottan jeleztük, hogy szeretnénk elfoglalni a szállást, gondnokunk bevezetett egy állott szagú kis szobába, amelyben papucsok és váltócipők vesztegeltek a polcokon. Igen, mindenkinek választani kellett egyet, és felmentünk az egyik 12 ágyas szobába. Mi hatan voltunk – micsoda hodály! Nem sokat óckodtunk, ki menjen zuhanyozni: a szomszédok sem zavartak bennünket a két személyes zuhanyzóban. Közben – csakazértis! – többen is rottyantottunk egy-egy konzervkaját a padlón, hogy kerek legyen a történet. Lefekvés előtt boroztunk, és bökdöstük egy kicsit a térképet.
A reggeli benne volt az árban
Hétkor keltünk. Túránk zárópontján, az Ördöglakodalma-hágón déltájban volt busz Besztercebánya felé, és nem tudtuk, milyen nehéz lesz a terep: több, mint három órát hagytunk rá. Az ablakot kinyitva is csak a hőmérsékletet tudtuk meg: parttalan szürkeséget láttunk. Sötét van, vagy csak köd? – nem tudtuk. A rántották, virslik viszont azonnal, melegen érkeztek asztalunkra. Míg a „hallban” a többiekre vártunk, két, fából faragott táblát láthattuk két listával. Az első azt mutatta, hogy kik voltak a ház gondnokai 1928-tól, a másik pedig azt, hogy a ház építéséhez ki hozta fel a legtöbb anyagot a hátán. Fabricius Igor neve szerelt az első lista legvégén (1991-től), és szintén ez a név volt látható a második lista élén (173 291 kg)… Talán szoktak itt sherpa-versenyeket is rendezni.
Eső, szél, golyószóró
Kilépve a Stefanikból, szemerkélő eső vágott az arcunkba. Néhány méter után egy meghökkentő, golyószóróval megkoronázott emlékműhöz értünk. A szlovák partizánháború emlékére állították. A ház névadója, Milan Rastislav Stefánik (1880-1919) szlovák hazafi elsősorban sokoldalú tudós volt, aki csakhamar a francia területen is elismerést szerzett: például a Mont Blanc Obszervatórium társigazgatójának is kinevezték. 1915-től a Monarchia ellen harcolt – pilótaként. Masarykkal és Benessel együtt „küzdött” a csehszlovák mozgalmakban – a magyarok ellenében.
Én lelkileg, de főleg fizikailag egy ereszkedésre voltam felkészülve. Az emlékművet elhagyva azonban egy komoly hegymenet következett. A fogamat csikorgattam… Közben a szél is felerősödött, és csakhamar ismét fürödtem az izzadságban. Nagyon igyekeztünk, nehogy késsünk, ezt elég rosszul viseltem. A ködben nem láttunk messzire, legfeljebb a törpe, illetve alacsony fenyvest magunk körül. A túra inkább egy hullámos gerinctúrának tűnt, alig akart ereszkedni. Persze, hiszen az Ördöglakodalma-hágóra, 1238 méterre feljön a közút!
Mindössze 500 métert ereszkedtünk az Ördöglakodalma-hágóba – a zord időben
A szendergő hágó…
Csak a végén éreztünk határozott magasságcsökkenést. Kísérteties, kiszáradt fenyők alatt, vörösbe forduló levelű áfonyások között siettünk egyre lejjebb. Végre fényképezni is lehetett! Éppen utolértük a többieket, amikor jobb kéz felől fel-felszakadozott a ködfal – megláttuk a szembelévő hegyoldalt. Az út ebbe a völgybe irányított bennünket. Aztán megláttunk néhány turista-féle épületet, és egy sífelvonó alatt is elsétáltunk. Nagyon elhagyatott helyre értünk: néptelen turistaszálló, süket, lezárt nyaralók szomorkodtak elázva. Ami élt volna, az már a telet várta. Vagy még a napsütést. Egy-egy vendéglátós szívta cigijét a hátsó ajtónál.
Az Ördöglakodalma autóspihenőt zárva találtuk, így a mellette álló kis pavilonhoz pakoltuk le zsákjainkat. Ellenőriztük, megvan-e a buszmegálló, aztán elhatároztam, hogy a maradék háromnegyed órában mindenképpen iszom egy kávét. Mire a legközelebbi, szóba jöhető épülethez értem (be kellett csengetni), már csak egy túratársam volt a hátam mögött. A kis hotel kívülről teljesen lakatlannak tűnt, de egy hölgy ajtót nyitott. Az ifjú szőkeség kiszolgált bennünket, de kedvességről nem tudunk beszámolni. Még szerencse, hogy át is tudtunk öltözni!
Mire leértünk a hágóba, el is állt az eső…
Utazás a hűtőn
Társainkhoz visszatérve éppen kinyitott az Ördöglakodalma (Certovica) autóspihenő, de mi már nem gazdagítottuk. A busz viszont két alkalmazottal – vagy sofőrrel –, és nagy utazóközönséggel befutott. Már lassan el is felejtettem, hogy a hátizsákokért poggyászjegyet kell fizetni – azok bepakolására volt ott a segédkolléga. Az utazás nem volt rossz, kis idő múlva fel tudtam ülni a hűtőre. Beláthattam egy kicsit Breznóbánya egy hétfőjébe, majd pedig egy garami vízitúrámat idéztem fel magamban a folyót kísérő falvakat figyelve.
Besztercebányán viszontláthattuk Gábort, aki közben hazautazott: most elhozta a kocsikulcsot a Donovalyban veszteglő egyik autóhoz. Azzal ketten felutaztak busszal a síparadicsomba a két kocsiért, mi pedig addig kényelmesen heverészhettünk a város egyik parkjában – a Szlovák Nemzeti Felkelés csillagromboló nagyságú és formájú emlékénél.
Ez a hóval nehezített őszi kirándulás jó mulatság, férfimunka volt! (Annál is inkább, mert két évszak látványvilágát egyesítette…) Érdemes edzésben maradni, hogy egy ilyen jó mókára mindig bátran vállalkozhassunk, és ne a fogunkat csikorgassuk..!
Harsáczki György (2012)
