A Csörgő morog a Mátrában

Kései hóolvadás Mátrakeresztes környékén

Olyan tavaszt élünk, amikor már nem is csodálkozunk azon, hogy április 5-én a Kékesen még 70 centis hó van. Az ünneprontó márciusi hóvihar után már kezdtünk reménykedni a mínuszok eltűnésében, de továbbra is váratott magára a melegedés.

Azért a 70 centis hó felpiszkálta barátomat, és télbúcsúztató túrára invitált a Mátrába. Szerintem rajtunk kívül már mindenki a háta közepére kívánta a havat, jeget, de mi láttunk benne fantáziát. Én – optimistaként – inkább az olvadékvizeket vettem célba, és azonnal eszembe jutott, hogy valahol a Nyugati-Mátrában van egy vízesés, amit soha senki nem említ. Meg is találtam Mátrakeresztes mellett, ráadásul olyan izgalmas látnivalók társaságában, mint a Zsivány-barlang és a Sziklakapu…

Betyár a hólyagban?

Barátom hajlott a „jóra”, ezért a Kékes helyett Pásztó felé iramodtunk. Pásztót Hasznos irányában hasznos elhagyni, hogy mielőbb körülvegyen bennünket a Mátra rengetege… Hasznos házait legutóbb 2010 júniusában fenyegette a bővizű Kövicses-patak, mivel a nagy esőzések hatására kritikus szint felé emelkedett a Hasznosi-víztározó vízszintje. A vész épp, hogy elhárult. A szép tóra a Hasznosi (Cserteri vár) néz le – a romoktól szép a kilátás Ágasvárra és az Óvárra is. A tározó után gyorsan elértük Mátrakeresztes első házait, majd az útelágazásban, az Óvári vendéglőnél letettük az autót. (A települést a pásztói ciszterciták alapították az 1700-as években.) A néptelen parkoló és a dühöngő Kövicses igazolta, hogy lesz itt számunkra látnivaló! Két patak fut itt össze, s a tavaszi vizeket dróthálós gabionokkal igyekeznek kordában tartani, mivel 1999-ben és 2005-ben hatalmas károkat okozott a hirtelen lezúduló víz és hordaléka. Szerencsére most az olvadás meglehetősen lassú volt, a patak „csak” tajtékzott.

Örültem, hogy Karesz is „tett” a külsőségekre, és gumicsizmában sétáltunk át a Kövicses túloldalára, és indultunk el a piros kereszten. Azonnal bokáig – „élesbe” – nyomtuk a lábbelit. A kis patak olyan rövid, hogy a két vízesés neve majdnem letakarta a térképről – nemsokára már alattunk zubogott. A patak- és útelágazásnál a túloldalon törtünk utat – jelzett úton – a cserjésben, majd lemásztunk néhány sziklán. Itt találtuk meg a Vidróczki-barlangot. Furcsa ürege ugyan legfeljebb négy méter hosszú, annál érdekesebb a kialakulása: a – szerintem – hólyagbarlangot az erózió tárta föl, s az üreg a valaha képlékeny lávába zárt gázbuborék megszilárdult „hűlt helye”. Ezt egy másik, fazék nagyságú üreg is megerősíti a sziklafalban. Meghúzódni éppen meg lehet benne…

 

Időszakosan eleven

– Itt az Alsó-vízesés! – kiáltotta túratársam, aki már nagyon szeretett volna a patakban gázolni, és lemászott a vízhez. Lám, ez az a vízesés, amiről senki sem beszél! Gondolom, hogy nyáron akár ki is száradhat, de most! A patak itt egy kőzethatáron kialakult lépcsőn veti le magát, mivel az alsóbb réteg porózusabb, vöröses, tufa-szerű kőzet, és kiaprózódott. Ennek köszönhetően barátom a vízfüggöny mögé tudott kucorodni, és ritka felvételeket tudtam készíteni. Milyen eleven itt minden! Nem hiába szeretjük ezt a természeti jelenséget…

Video-felvételt és fotókat is készítve mindig Karesz mögött kullogtam. Felmásztunk a túloldalon, ismét a kereszteződésbe értünk, de most a jobb oldali patakkal mentünk szembe. A rézsű kissé csúszott, de a sekély vízbe bele tudtunk lépni, s harminc méterrel később magas mohás sziklák tövében láttuk eltűni a patakot – előttünk. Aztán az oldal takarásából előbukkant egy sötét tereplépcső a rajta fehéren lebukfencező patakkal.

A felfedezés élményét is szerettem volna visszaadni a fényképezőgépemmel – lassan közelítettem meg. Kabátommal együtt megváltam hátizsákomtól, és a „ketyeréket” váltogattam, amikor barátom egyszer csak a fejem fölül rikkantott le: Megvan a sziklakapu is! A baloldali, fölénk magasodó andezitbreccsa tömböt kilyukasztotta az erózió. Ellenben a patak vékony padokra hasadozó andeziten csobogott. Fentről, a lyukon át éppen rálátni – mint egy romantikus kalandfilm helyszínén! Csak a kincs rejteke hiányzik…

A hólétől és az esőktől síkos rézsűn igen nehéz volt a feljutás gumicsizmában a Lyukas-kőre, de a völgyszakasz fukarkodott más lehetőségekkel. A csizma előnye viszont a mederben mutatkozott meg. Nem sokat teketóriáztam visszafelé – lelépdeltem a vízesésben. (Felfelé barátom is vízlépcsőzött…)  A realitás talaján tocsogva megállapítottuk, hogy mindkét lépcső megütötte a négy métert, így legalább nyolc méteres „zubogót” jegyezhetünk – olvadáskor.

 

A víz vasfoga…

E ritka élmény miatt barátom előrukkolt a Csörgő-patak meglátogatásával, ami szintén elérhető volt a parkolótól. A patakok összefutásánál a kikövezett mederben vészjósló lendülettel siklott lefelé a Csörgő – legutóbbi ámokfutásánál a meder felett átívelő közműcső fogta fel a farönköket… A piros sáv jelzés első 200 métere után a víz a turistaút szintje alatt habzott, a szembe lévő „Fark” sziklájánál meg is suvadt ez az oldal az alámosástól. A mögöttünk lévő Békás-tó köré kis üdülőtelep épült.

Utunk lassan leereszkedett a völgybe, s a zúgás folyamatossá vált: a patakot fényképezve a hab folyton becsapta a fénymérőt… A mederben álló fák gyökerein, törzsén sebek árulkodtak a víz „vasfogáról”. Másfél kilométeren át haladtunk az Óvár, és a szemben emelkedő Hegyes-hegy oldalában kialakult törmeléklejtők alatt, s néhol egészen a mederig jutottak az óriási tömbök. Az óvári oldal egyben sziklamászóhely is – ennek tövében egy meghökkentően szabályos kockakövet vettem észre, ami három törzs közé szorult.

 

Kisautók a nagyvízben

S eljött a leszakadás ideje: a turistaút elhagyta a völgyet, mi pedig – éppen ezért – azt. Itt a patak úgy döntött, hogy két fal közé szorul, és megmutatja hangját, erejét. A Csörgő rövid kutyaszorítójában – a kőtömbök nagysága miatt is – a Bihar-hegység vad környezete jutott az eszembe. Itt nemcsak a gumicsizma viselete miatt volt nehéz menni… A fordulóban már a vízbe kellett lépni a keresztbe dőlt fatörzsek mellett. Nni, amott egy kis vaddisznó teteme… Rövid, átmeneti nyugalomban vezetett vízi utunk, ám néhány görgeteg és komplett gyökérzet megkerülésével újabb akadály került a patak és mi elénk. A szoros nem volt mély, de a természet szeszélye teleszórta kisautó – mondjuk Polski Fiat – nagyságú nyugtató-zöld színű szikladarabokkal. A rövid, meredek rézsűhöz szorultunk, hogy szárazon megússzuk. Barátom után én is megragadtam a falból kilógó karnyi vastag gyökeret… majd éles fájdalom hasított a kezembe: a gyökér mögött megmozdult az alámosott part, és egy nagy kő csúszott a kézfejemre. Épp nem törött csont, de megijedtem. Dagadó kezemet vizsgálgatva hamarosan Karesz után eredtem, aki a patakot másfél méteresre duzzasztó uszadékon kúszott át. Már csak két megaliton kellett átmásztunk, és akkor már csak egy ugrás kellett a túlparthoz. A szorosból még ötven méter volt hátra – a méternél mélyebb sziklamedencék felett féltucat ölnyi bükkfa pihent – vízszintesben.

 

Fakalapács télen-nyáron

A Csörgő-malom romjait céloztuk meg, és előre örültünk a még két kilométeres patakjárásnak. Nem sokkal arrébb, a kiszélesedő völgytalp szélén megtaláltuk a különös Gyula-barlangot, mely az egyetlen üreg a Mátrában, ahol ásatást folytattak. (Kicsit furcsállom, mivel –szerintem – a Csörgő-patak már sokszor átmoshatta.) Ez a „negyedgömb” formájú üreg is hólyagbarlang, bár kevésbé látható, s valaha forró oldatok tölthették ki. Szája hét méter széles, a barlang pedig – amit egyesek időnként „belaknak” – 3,6 méter hosszú.

A visszhangos völgyben csak egy-két emberrel találkoztunk. Felnézve láthattuk a hegyoldalt lefátyolozó ködöt, ami végül előlünk is elkente a kilátást. A zöld négyzet jelzés betorkollása egy kalandos átkelésre kötelezett bennünket. Az idő egyre téliesebb lett, amikor a fák között, a párában megláttuk (nem a malmot) a volt malom ismertető-tábláját – a túloldalon. A csizma peremén éppen nem bukott át a rohanó víz – még ezt is megúsztuk szárazon…

De mit keres egy malom egy vad völgy mélyén? – vetődött fel a kérdés. Mire „tartották”, ha nem gabonaőrlésre? Volt egy posztófajta, amiből a 19. század végén a legdrágább cifraszűröket, bekecseket készítették a szűcsök. Ilyeneket készítettek elő, itt, ebben a kallómalomban. A végtelenül egyszerű szerkezet fatuskó-kalapácsokat mozgatott, amelyek a vizezett szűrposztót puhították télen-nyáron, ugyanis a patak se be nem fagyott, se el nem apadt. Akkoriban 17 kallómalom működött a Mátrában, erre a posztóra nagy volt az igény. A hegyoldalról a „kősáncokra” letekintve egész jól kivehető az épület és helységeinek alapja, és a malomárok. A táblán, a század eleji fotón látható az alacsony épület és a „felülcsapós” kerék.

A vadvíz „nehezebbik” oldalán kecmeregtünk vissza a zöld négyzet jelzésig, és nemkarsztos barlang-gyűjteményünket a 428 méter hosszú többszörösen lezárt Csörgő-lyukkal egészítettük ki. Bár csak a bejáratát nézhettük meg…

Hogy volt-e hetven centi hó a Kékesen? A napba az is belefért: volt. Az északi oldalon combig süppedtünk, de ez már egy másik történet…

Harsáczki György