Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (8. rész)

Mintája a körösfői templom volt...

Mintája a körösfői templom volt...

Rárósmúlyad és Alsósztregovától Balassagyarmatig   Társaimat nagyon megfogta Rárósmúlyad temploma. De tetszésüket tett is követte: gyorsan megtalálták a templom gondnokasszonyát, aki éppen virágot ültetett a portáján. Kíváncsian toltuk be kerékpárjainkat a kerítéskapun. Az asszony elnézést kért tőlünk, hogy nem tud jól magyarul, mivel ő szlovák, de igyekezni fog. A 2011-ben 318 (ma már talán még kevesebb) lakosú Múlyad lakosainak nagyobbik fele szlovák, és egyre nő a romák aránya. Sajnos voltak már betörések, illetve betőrési kísérletek, de a legnagyobb kárt olyanok követték el, akik az Ipoly túlpartjáról jöttek. Medgyaszay „szerelme” Ahol vezetőnk nem tudta magát pontosan kifejezni, a segítségére siettünk. A templom Magyarország első vasbeton temploma (a mai Magyarországé a kerekegyházi) volt, amelyet gróf Kőrfy Rudolf építetett és finanszírozott 1909 és 1910 között. Az építtető egyébként nem volt helyi születésű, s gyermeke sem volt, de úgy döntött 120 000 koronát adományoz arra (1906-ban hunyt el), hogy a falunak temploma, családja számára pedig temetkezési helye legyen. Az elismert Medgyaszay azért is választotta a betont, mivel olcsóbb volt, mint a tégla és az anyag szállítása is könnyebb volt a korabeli rossz utakon, de az újszerű építőanyag miatt mindössze tíz év garanciát vállalt az épületre. Szerencsére ma is áll. A templomnak a mainál jóval egyszerűbb berendezése volt, s az oltárképet is egy hófehér márvány Szent Erzsébet-domborművel váltotta ki, amit azóta kiszíneztek. Sajnos a bejárat feletti sgraffitot is átfestették, amely most elég rossz állapotban is van. Medgyaszay István - aki az építés közben „beleszeretett” a templomba -, így jellemezte alkotását: „a templom egyszerre meghökkentő, tekintélyt parancsoló, népies, meseszerű és formabontó.” Aki láthatja ezt az eldugott alkotást, igazat ad szavainak! A tornyot a kőrösfői templomról mintázta, templomhajó helyett pedig egy nyolcszögletű csarnokot tervezett. Az e kettőt összekötő épületrészben kapott helyet a sekrestye.  
Lépcsők a harangtoronyba

Lépcsők a harangtoronyba

A talajvíz és a kerubok… Az oltár két oldalán lépcső vezet le a sírhelyre, s az egyiken mi is lementünk. Sajnos az Ipoly magas állásakor, alkalmanként méteres víz is áll a Kőrfy család sírboltjában. Vezetőnket ezután követtük a sekrestyébe, ahonnan nagy meglepetésemre a harangtorony hasábjába érkeztünk. Nem volt benne emeletmegosztás, mi pedig - a kulccsal a kezünkben - felmásztunk a recsegő falépcsőkön a harangteraszra. Ilyen közelről még nem láthattam szecessziós részleteket! A csarnok nyolc kiszögellésén álló öntött-beton angyalokat-kerubokat csupán néhány méterről fotózhattuk a csodálatos vidék háttere előtt. Megtapogathattuk az 1924-ben öntött harangokat, magunk felett pedig a száz éves zsaluzás deszkáinak nyomait láthattuk. Mintha csak ide tartozott volna, Nógrádszakáll hasonló korú, gyönyörű neogótikus templomát is szemügyre vehettük a folyó túloldalán. A második világháborúig fa- és acélhíd is szolgálta itt a közlekedést, de akkor mindkettőt megsemmisítették. Napjainkban már könnyebb idejutni Magyarországról, mivel a közeli Ráróspusztánál 2011-ben átadták a Madách-hidat. - Micsoda élmény! – mindekinek ez volt a szemében, miközben lefelé jöttünk – Ez meg kellett néznünk! Képeslapot vásároltunk és adományt is hagytunk a templom rendbentartására.   Levezetés stranddal, sörrel Kényelmesen visszatekertünk Alsósztregovára, ahol – erősen motiválva - gyorsan ráakadtunk az egyetlen nyitvatartó kisvendéglőre. Odahívtuk napközben passzívabban pihenő barátunkat is. A kizárólag szlovák nyelvű étlap miatt nehézkes rendelés közben kiderült (természetesen), hogy a szakács fiú magyar, aki aztán ismertette a kommersz ételkínálatot. Az ebéd elköltése után strandolás mellett döntöttünk – mert megérdemeltük... Az Aquatermál fürdő „gőzerővel” üzemelt - a nagy meleg a malmára hajtotta a vizet. Beltéri medencéi is vannak – a 36 fokos vizet télen is élvezhetik a vendégek. A pénztáros fiú szintén magyar volt, s bent is hallhattunk magyar szót. (Alsósztregova 1045 lakosából közel száz magyar.) Mikor egymás után két hibás chip-es kabint is kifogtam, egy pár segítségét kértem, akik szintén tudtak magyarul. A hűvös, kinti medencékben újjászülettem, de a benti termálmedencéket is kipróbáltuk: csak áztattuk magunkat és találgattuk a csobogó víz mellett a visszhangos csarnokban, kik lehetnek itteni magyarok?
Kell ez a strand..!

Kell ez a strand..!

Időnk leteltével kioldalogtunk, s kedvenc kempinges büfénkben folytattuk a felfrissülést – sör segítségével - egészen naplementéig, miközben megterveztük a hazautat. (Ez már kicsit fájdalmasabb volt…) Büfé reggelit is rendeltünk – pontban hét órára. A kemping szombati forgalma kicsit megnőtt, s mi idegesen figyeltük a közelünkben lévő lakóautó utasainak „szombat esti lázát”, amely fényjátékkal és hangos zenével is járt, de 22 órakor egy csapásra abbahagyták! Már ilyen is van!   Ipoly menti lemaradás… Utolsó napunk elején kicsit szomorkás hangulatban szaporáztuk a pakolást. A sátorbontás sorrendjében libbentünk a rántottás tányérokhoz. Nagyon belejöttünk a kerékpártúrába! - Én még napokig tudnám folytatni! - mondták egymás után barátaim… - Jövő nyáron folytassuk! – mondtuk ki. Ezek szerint belefért ennyi nézelődés és kulturális „megálló”! Ennek örömére csináltattunk egy közös záróképet a portás- és takarítónővel és elindultunk vissza, Rárósmúlyadra.
Az Ipoly csodálatos vad-ártere Csalár után...

Az Ipoly csodálatos vad-ártere Csalár után...

A vasúti kapcsolat végett Balassagyarmatra volt a cél, az Ipoly völgyében Bussa, Csalár, Ipolykürtpuszta, Pető, Ipolykér, Zsély, a „rántotthúsos településünk” és Tótgyarmat érintésével. Múlyadot Bussa (Busince) követte. A takaros faluhoz egykor egy kisebb vár is tartozott, de azt elfoglalták és lerombolták a törökök 1552-ben. Bussát követően az út gyümölcsfák árnyékában vezetett, majd az apró Csalár (Celáry) következett – barokk uradalmi kastélya egy mellékutcában roskadozik. A keskeny aszfaltút a völgyet kísérő dombok oldalában futott, csodás kilátással az Ipoly árterére, aztán Ipolykürtpusztán, a fák és magas kerítés mögé rejtett 19. századi Keglevich-kastély előtt álltam meg. Az udvaron sétálgató, üldögélő idős emberek után szociális otthonra tippeltem, és úgy is volt: 1968 óta intézet. A kapuja előtt álló pózna gólyafészkében élénk családi élet folyt…
Zsély. Itt már voltunk tegnapelőtt..!

Zsély. Itt már voltunk tegnapelőtt..!

A petői kereszteződésben - a többiektől már jócskán lemaradva - jól tippeltem az ipolykéri irányra, és akkor jutott eszembe, hogy felhívjam társaim figyelmét bizonyos, térképen nem jelölt Ipoly gyaloghidakra (pl. az őrhalom-ipolykovácsira), ahol jócskán rövidíthettünk volna távot. Miután utol értem őket, sajnos elbizonytalanodtam, hol is vannak azok, magyarországi vonatindulásunk pedig nem hagyott időt kísérletezgetésre. Ipolykérnél meg kellett „mászni” a meredek dombokat a melegben, aztán pedig lesüvíteni Zsélyre. - Milyen csinos kastély! – szólt Attila. – Itt már jártunk tegnapelőtt! – hűtöttem le.   A befejezés nehézségei Tótgyarmat, majd a gúnyhatár következett, és majdnem egy órával korábban értük el a vonatot. A napi nehézségek csak itt kezdődtek el, mivel a fekvőkerékpár kicsit nehezebb, kicsit nagyobb és annál is nehezebben emelhető-helyezhető, mint a hagyományos. Később megenyhült vonatvezetőnk még nyafogott is kezdetben, hogy ennyi biciklit „nem szabályos” a háromkocsis Bz-szerelvényen szállítani! Hogy mentünk volna haza? A fél csapat vár az órákkal később induló következőre? Az normális volt, hogy nyugodtan ülve tocsogtunk az izzadságban, de Vácon a rohanva átszállást – ami nem sikerült - máig felemlegetjük.
A balassagyarmati állomásnál...

A balassagyarmati állomásnál...

De mi ez a sok kalandhoz képest! A túra mindannyiunkba annyi élményt csepegtetett, hogy csak a jó fog megmaradni! Menjünk a Felvidékre, tekerjünk, beszéljünk magyarul és figyeljünk, ki válaszol! Mi ott leszünk!

Harsáczki György

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (2. rész)

Dunaszerdahelytől Gútáig  
Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben

Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben

Mint írtam, tábort vertünk a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben. Sajnos csak sötétedéskor néztünk söröző után, s a nedű sötétben és hűvösben már nem esett olyan jól. De az egyik benti kocsma teraszán még hajnal egykor is énekelte valaki bús nótáit. Kora reggel aztán összekapcsoltam az egészségügyi sétát a zuhanyozással, ami nagyon jólesett – mivel még visszafeküdtem… A finom melegre lassan előbújtunk mindannyian a kotyogós hangjaira kis „pagonyunkban”, és lustán megreggeliztünk a cirógató napfényben, amely indulásig meg is szárította nyirkos törülközőinket és a sátrakat. Míg mi már menetre készen dugtuk palackjainkat a csap alá, a strand medencéje szinte még üres volt. A nap is már „gőzerővel üzemelt”. Ami a lakótelep mögött van... Vezetővé avanzsálva nagy lendülettel indultam el Dunaszerdahely központja felé. A jelentős forgalom és a vasúti felüljáró kicsit szétzilálta a társaságot, de aztán a körforgalomnál ráfordultunk a Fő utcára – gyalogosan, mivel nem csak a fekvőkerékpárosoknak volt életveszélyes a körforgalmi lavírozás. Erről, a déli oldalról mintha szándékosan rekesztették volna el a belvárost hatalmas lakótelep-háztömbökkel – a legrégebbi műemlék, a 14. századi alapokon nyugvó, gótikus eredetű római katolikus templomnak csak a keresztje látszik ki mögülük.   A szerdahelyi forgalomban Azonnal felismertem a jellegzetes városházát, amely Makovecz Imre tervei alapján épült, és amely hasonló formavilágú épületekkel egészült ki a Fő utca mentén. Amíg az egyik fekvőkerékpár szervizelése folyt, betájoltam a barokk Sárga kastélyt. Ez Szerdahely legreprezentatívabb épülete, és a Csallóközi Múzeumnak ad otthont, amely elsősorban a tájra vonatkozó helytörténeti kiállításokból áll. Valamikor nagy park vette körül, amely már rég a múlté… Az 1753-re elkészült, Padányi Bíró Márton építtette úri lakot – láthatólag – nemrég újították fel. Vele szemben emelkedik a város modern református temploma, amely 1998-ra épült fel. Visszatértünk a Fő utcára, ahol egyik barátunk kenyeret vásárolt, majd örömmel újságolta, hogy mindenütt magyar feliratokat és magyar beszédet hallott. Továbbhajtottunk az utca szélére szorított kerékpárúton, s legközelebb a bíróság szecessziós épületének közelében álltunk meg. Ezután értünk a romantikus stílusú Vermes-villához (a közelben több „hasonló” villa és kúria található), amely modern művészeti központ: félig árnyékos udvarán számos kortárs szobrászati alkotás áll. Mivel ott megszűnt az idegesítő forgalom, megnyugodtunk és kényelmesen körbenéztünk. Egyik túratársnőnk felismerte az egyik alkotást – Budahelyi Tibor „Jelzését” -, amihez cégüktől kértek vasipari kivitelezést. De nemcsak a szobrok, a tornyos épület is érdekes volt.   Kerékpárút versus kamionforgalom Egyeztetni kezdtünk az útirányról és a következő érintendő településről. Én Dunatőkést (Dunajsky Klatov) néztem ki egy vízimalom miatt, ám ez önmagában még nem volt meggyőző – megközelítése vargabetűnek ígérkezett. Döntés helyett bevásároltunk – az mindenképpen jólesett –, de aztán a GPS-szel bíró túratársnőnk mégis Dunatőkés felé irányította a csapatot, s a többiek követték. A jelzett kerékpárút is az útirány „malmára hajtotta a vizet”, amelyen a nagyon hangulatos Kisudvarnokig (Malé Drorníky) jutottunk. Onnan viszont egy régi, kavicsos dűlőúton vezetett volna tovább, amelytől viszolyogtak a fekvő kerekezők, így Nagyudvarnok (Vel’ky Dvorníky) felé kerültünk. A szép fás-virágos település végén aztán ismét „egymásnak feszültünk”, mivel egyikünk semmiképpen sem akart a forgalmas főút szélén kerekezni. (Természetesen senki sem szeret, de kamionok mellett fekve tekerni még félelmetes is.) Végül beadta a derekát és három kilométer után megérkeztünk Tőkésre, ahol rovásírásos településtábla is fogadott! Pihentünk egy kicsit a zöldséges pavilon árnyékában, majd néhány száz méterrel arrébb letértünk a malmot jelző táblánál. Míg a kátyús dózerúton döcögtünk, záporoztak rám a kérdések: „milyen lesz a malom, jó lesz a malom?”, aztán egyszer csak legurultunk egy fák árnyékolta, enyhe lejtőn és megérkeztünk csodaországba…  
Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában - a Cséfalvay malomnál

Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában - a Cséfalvay malomnál

Ember és liliom a vízben! A fakorláttal kísért út bal oldalán állt a kis, fehérre meszelt malomépület, annak végében pedig tétlenségre kárhoztatott vízikereke. De továbbhajtva az út mindkét oldalán a Kis Duna Tőkési ágának vize állt, fák borultak fölé, vízililiomok kerek levelei lebegtek rajta itt-ott sárga virágbimbókkal, a kritálytiszta víz miatt pedig láthattuk a meder alját. A bicikliket sebtében letámasztottuk és láttuk, ahogy a víz átzúdul a híd alatt. Akkor derült ki számomra, hogy a malomgáton állunk. A csodaszép, tóvá szélesedő Duna-ágat egy lábakon álló „víziteraszról” is megnézhettük a túlpartról. Mire visszaértünk, a forgalmas út miatt ideges barátunk már bele is gázolt a hívogató vízbe a vízikerék mellett. „Megérte!” – mondta később. Hatalmas fürdést csaptunk a déli melegben - úsztunk árral szemben, lebegtünk a tavirózsák mellett -, az újjászületést pedig egy jó megebédeléssel „fejeltük” meg. Béla barátunk rögvest a serpenyőjéért kapott, és összeütött egy rántottát: nem adja alább Angliában sem… Az egyik, Cséfalvay malom tőszomszédságában álló házban lakott a malom „kezelője”, aki az utolsó molnár leszármazottja is. Négyen felsorakoztunk, hogy megtekintjük a malmot. Az asszony többek között elmesélte, hogy nem könnyítik meg a dolgukat a természetvédelmisek a malom környezetét illetően, mert például napokat kellett várniuk arra is, hogy a vihardöntötte fákat „hivatalosan” ők távolítsák el az útról. A műemlékesek pedig az épület tetőzetének felújításánál spórolták le az mennyezeti ablakot, miszerint „nem is volt ott soha ablak”, mintha sötétben dolgoztak volna a felső szinten. Az ipartörténeti emlék berendezéseiből elsősorban a szitaberendezés kiemelkedő. Megtudtuk azt is, hogy a malomcsatorna zsilip-emelőjére már régóta nem jutott pénz, így nem tudnak vizet ereszteni a kerékre… Mikor elköszöntünk, a hölgy egy dunatőkési kulcstartót ajándékozott nekünk. Az egész túráról először az itteni fürdés percei jutnak eszünkbe…   A Tőkési-ág természete Örömünkre Adrien túratársnőnk felfedezett egy jelzett kerékpárutat, amely a vízfolyás mellett haladt a megfelelő – délkeleti – irányába. Bár az út hepehupás dűlőút volt (egyes részein aszfaltmaradékkal), most nem volt gond. A galériaerdő, gyümölcsfás víkendtelkek és kukoricatáblák között egy hídhoz értünk – egy major közelében. A hídról – melyen átkeltünk – csodálatos rálátás esett az ismerős Duna-ágra, amelynek lassan áramló vizén pászmákba rendeződött a békalencse, a meder kavicsait pedig meg lehetett volna számolni…
A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett... vagy mégsem?

A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett... vagy mégsem?

A túloldalon viszont füves úton mehettünk tovább, a töltést kísérő hatalmas fák lombárnyékában. A „bio-szakasz” után ismét aszfalton folytattuk utunkat és elbúcsúztunk a gyönyörű Tőkési-ágtól. A nyárfás út Csallóközkürtre (Ohrády) vezetett, ahová csak azért mentünk be, mert a rövidítő út mellett permeteztek, így azt lezárták. Csallóközkürtön megnéztük a Polgármesteri hivatal falán látható Kossuth-emléktáblát, majd – miután tornya reneszánsz pártázatosnak tűnt – a Szent István vértanú-templomát is. Bár ez utóbbi emléktáblája 1933-as újjáépítésről tanúskodik, utóbb megtudtam, hogy őse már a 13. században állt, s a 20. századra már roskadozó templomot a torony kivételével az alapoktól újraépítették. Márványból készült főoltára annak a Fadrusz János alkotta Mária Terézia-szobornak a talapzatából készült, amit Pozsonyban vasdorongokkal szétvertek a cseh légiósok 1921 októberében…   Út a vásárokra és a pallosjog Mire kijutottunk a településről – a Vásárút (Trhová Hradská) felé tartó almafás kerékpárúton – a rövidebb út lezárását már feloldották, viszont csak így láthattuk Csallóközkürtöt! Vásárúton átkerekeztünk - a néhány közben készített fotó hangulatos településről tanúskodik. Nyárasdig (Topol’níky) gyümölcsfákkal hanyagul szegélyezett úton haladtunk, mellettünk pedig aratás folyt. Áthaladtunk a Bős-Nyárasdi-csatorna felett is. Vártam Nyárasdot, mert Pallosjog emlékműve mellett egy 1849-es csata-emlékművet, és egy Petőfi emlékművet is „jegyeztem”. A csapat ellenben először fagyizóért és sörözőért kiáltott, így ennek megfelelően álltunk meg a központban. A sörreklámot követve először egy hatalmas étterembe léptem be, de aztán kiderült, hogy van egy sörterasz is, így oda sétáltunk át. Jólesően emelgettük a korsót, csíptük a mogyorót. A felszolgáló lánytól érdeklődtem az 1849-es csata-emlémű helye iránt, de sajnos messze esett a mi útvonalunktól, így lemondtam róla. Pedig a kisebb ütközetet mi, magyarok nyertük… A Pallosjog oszlopa viszont ott állt a szomszédos parkban (a Petőfi-emlékmű pedig az út másik oldalán). Nem gyakori az ilyen emlékmű – helyi törvénykezési jogot jelent. Az itteni, kardot tartó karral kiegészített oszlop, az egykori pellengérnek állít emléket, amely 1796-tól lett is felállítva. A nem főbenjáró bűnt elkövető személyt ahhoz kötözték, vagy láncolták, s ez hatalmas szégyent jelentett.   Maraton az ártérben Ekecs (Okoc – vicces…) következett. Az utat fák szegényezték és áthaladtunk Határ-csatornán is, ahol a parton sütkérező romák hangosan rácsodálkoztak a fekvő biciklikre - magyarul. A mai Ekecs a 1976-ban hozzákapcsolt Apácaszakállas (Opatovsky Sokolec – nem kevésbé vicces) üdvözlőtáblájával köszöntött. A nagy, szinte egészen magyar lakosú településen kerékpárúton haladhattunk, és igen sok fa ad árnyat a falun átsétálónak. Kis szakrális emlékei mellett érdekes Lipcsey György két organikus, „szárba szökkent” emlékoszlopa, melyek a két településrész első említéseinek állítanak emléket. Ekecs végénél „nagy fa várta fejszénket”. Végcélunkig, Gútáig egyetlen apró település esett csak utunkba a 21 kilométeren át. A nap kíméletlenül sütött, és kevés ok adódott leszállni a nyeregből. Egy alkalom azért nemsokára adódott, megpedig az 1913-ban épített gólyási majorság egy stílusban emelt épületei. Állítólag ott még folyik állattenyésztés. A továbbiakban néha erdős, néha mocsaras területek váltakoztak szántóval, legelővel, de igen hosszan. Feltételezem, hogy régen egészen mocsaras, vízjárta terület lehetett. Itt-ott feltűnt egy-egy kísértetház a semmi közepén, egy-egy tető sandított ki a bokrok felett, majd nagysokára megérkeztünk a közel 11 ezres Gútára (Kolárovo). Szlovák nevét 1948-ban kapta, mégpedig Ján Kollár szlovák származású „nemzetébresztő” költő után – egy „l” betűvel. Gútához nem volt köze.

Ahol magyarul beszélnek – Felvidéki kerékpártúra Rajkától Alsósztregováig (1. rész)

A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek

A Hősök terén a Pozsonyi Csata emléknapjára készültek

Rajkától Bősig Tavaly ősszel barátaimmal megállapítottuk, hogy változtatnunk kellene azon az állapoton, miszerint még nem csináltunk kerékpáros vándortúrát. Úgy, ahogy kell: sátorral, többnapi cókmókkal… Mivel én már számos ilyen túrát tettem, igyekeztem korteskedni az ötlet mellett, de nem volt rá szükség – mindenki lelkesen fogadta. A nyár közeledtével néhányan kerékpáros táskát vásároltak, míg mások pedig csak leporolták az évtizedek óta elsüllyesztett alkalmatosságot…   Tervek és előkészületek Helyszínként - miután a migránshelyzet miatt elvetettük az ausztriai Duna-völgyet – a Felvidék déli, lapályosabb szegélyét tűztük ki, hogy a „csomagos” kerékpározás könnyebb és élvezhetőbb legyen. Bár otthonosan érezhetjük magunkat ott, ismeretlensége miatt mégis izgalmas a terep. Korán eldöntöttük, hogy nyugatról kelet felé haladunk, így sok idő állt rendelkezésre a felkereshető látnivalók összegyűjtésére. Ezt a feladatot ketten vállaltuk magunkra - nekem igen szórakoztató volt a „kutatás”. Túl vagyok már azon a „korszakon”, hogy csak a hegyvidéket vegyem észre, így a Csallóközben, az ún. Szlovák-alföldön, a Vág-Garam közti dombvidéken, és az Ipoly völgyében rengeteg épített – kulturális – látnivalót találtam. (Bárcsak útbaejthetnők a nagyját! – álmodoztam.) Emellett még sosem volt úgy, hogy a természet ne lett volna harmóniában az előbbiekkel… Karesz barátom Kassáig is el tudta volna képzelni az egy hét alatt megtett távot, míg én csak legfeljebb Losonc magasságáig. Bár felmerült az, hogy a magunkkal vitt Szlovákia autóstérképen bejelölt, „útbaejtésre érdemes” településekről majd útközben döntünk, hogy merre is menjünk, de a meddő viták elkerülése végett terveztem egy útvonalat – nagyjából az Ipoly vonaláig. 8-9 főre számítottunk, de végül hatan álltunk készen a nagy kalandra. Csikósok a téren, Jó palócok a kocsiban A bicikli felmálházásáig féltem attól, hogy felszerelésem nem fog beférni a táskába, de kár volt: ahogy pakoltam, egyre több és több fért. És eljött a nagy nap! Ahogy kiléptem a lakás ajtaján, máris elhagytam a sapkám (egyetlen veszteségem), de aztán olajozottan mentek a dolgok. Tíz perc alatt eltekertem az első találkozó ponthoz, ahol Károly és Béla várt már türelmetlenül, majd elpedáloztunk a Nyugati pályaudvar parkolójába, ahová Szilvi is érkezett. Útközben egy pillanatra megálltunk a Hősök terén, ahol csikósok pattintgattak a karikással – készültek a Pozsonyi csata-megemlékezésre.   A parkolóba még ketten érkeztek, ám kisteherautóval, és azonnal nekiveselkedtünk kerékpárjaik mellé a mieinket és a táskákat felpakolni. Ekkor már szembeszökő volt az, ami „szervezkedés” közben még nem: hatunk közül hárman fekvő kerékpárral (rekumbens) készültek a vándortúrára. (Nyugaton már régen hódít – az elsők 1893-ban jelentek meg -, nálunk még inkább ritkaság.) Végül beültünk a fülkébe, és a hangulat – hátul, a fiúknál mindenképpen – a tetőfokára hágott: Károly előhúzott egy literes „Jó palócok” sört és poharakat osztott…   Rajkára lógott az eső lába… Még délre sem járt az idő, amikor Rajka már lőtávolban volt, igaz, csúnyán beszürkült az ég és szemerkélő eső tette feszültté a hangulatot: elázhatnak a táskák, a fekvőülések. Rajkán az első szóba jöhető helyen megálltunk. Szerencsére az eső nem eredt el, mi pedig villámgyorsan felmálháztuk a kerékpárokat a Lokomotív étterem előtti parkolóban. A táskám hátsó zsebéből kiálló jókora zöld hagymaszár napokig hirdette elkötelezettségem ama karizmatikus zöldség iránt.
A rajkai Szent Márton plébániatemplom

A rajkai Szent Márton plébániatemplom

Egyik túratársnőnk telefon-GPS-e után begurultunk a település központjába, ahol azonnal számos régi épület tűnt fel. Ám a legimpozánsabb a már messziről is kora-középkorinak látszó Szent Márton plébániatemplom volt. Egykor apró erődítmény védte itt a római Limest, s erre a kis kiemelkedésre épült 1313 előtt a román stílusú templom, amelyet aztán sokszor átépítettek. A legfeltűnőbb rajta az 1990-es években rekonstruált, magas, 14. századi toszkán jellegű toronysisak, és a vaskos torony. A körülötte hajladozó fák félig palástolják a török háborúk utáni barokk hajó-kialakítást. Éppen parkot kerestünk volna egy plein air-ebédhez, amikor szakítva hagyományainkkal, döntöttünk az éttermes megoldás mellett. A Rákász étterem és pizzéria neve Rajka korábbi, Rákfalva nevére utalhatott, de ettől függetlenül talán máig nem eldöntött a település elnevezésének német, vagy szláv eredete. A második világháború után a lakosság többségét kitevő németek zömét kitelepítették. A schengeni határok megnyitásával Rajka a pozsonyiak számára lett hívogató, olyannyira, hogy 2012-re már a lakók fele szlovák állampolgár volt..! Buszjárat köti össze Pozsonnyal. Talán az esős idő miatt futott össze három csoport - az egyetlen pincérnő (egy idős asszony) arcán látszott a gondterheltség. „Mindenki nyugaton dolgozik…” - gondoltuk. Végül jót ettünk, szerencsére az eső sem kezdett rá, és így jó hangulatban indultunk tovább a Dunacsúny (Cunovo) felé. Áthaladtunk egy Duna-ágon (vagy csatornán), amely a dunacsúnyi duzzasztómű kikerülésével szállít vizet az eredeti szigetközi mederbe – Magyarországra. Ha végigfutott volna az agyunkon az, hogy mi történt itt a Dunával, nem lettünk volna olyan önfeledtek…   Hát így állunk Bőssel… Az eredeti tervek szerint (a szocializmusban) a dunakiliti duzzasztómű után Dunacsúny és Bős között 40 km hosszan üzemvízcsatornát (a mai Felvízcsatorna) hozott volna létre a csehszlovák állam, rajta a bősi erőművel. (Ezt az üzemvíz csatornát egy keskeny tóként is felfoghatjuk, amelynek vízszintjét magas töltésekkel olyan magasra emelték, mint a tövében lévő települések templomtornyai.) A magyar fél a nagymarosi vízlépcsőt építette volna meg. Ezzel a beruházással – tessék megkapaszkodni – a két ország energiaigényének 2-3%-át biztosították volna… Persze nem az energiatermelés volt a cél, hanem az árvízvédelem és a hajózhatóság, no de milyen áron! Csak a rendszerváltást megelőző 1989-es civil tüntetések hatása akadályozta meg a Dunakanyarba telepített gát kivitelezését. Magyarország szerződést bontott, de a baráti Csehszlovákia ragaszkodott az eredeti tervekhez. Így hát 1992 októberében eltérítette, és csehszlovák területre vezette a Duna vizének 83%-át, s a Szigetközben kritikus szint alá esett a vízszint. Ekkor mi Hágához fordultunk. 1993-ban Csehszlovákia szétesett, de Szlovákia ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Azóta is rendezetlen az ügy, a szlovák fél ígérete ellenére sem változtatott az egyoldalú vízelosztáson - ismét Magyarország vesztett. (Politikusaink általában vesztesként térnek vissza, ha az ország érdekeit kell képviselniük – főleg a szomszédokkal szemben.) A Hágai Nemzetközi Bíróság fennállása óta ez a leghosszabban rendezetlenül maradt ügy… - a mai napig.  
Pihenő a Felvízcsatornán...

Pihenő a Felvízcsatornán...

A dunacsúnyi duzzasztónál A kis Duna-ág után felkapaszkodtunk az egykori Duna déli töltésére, ahol máris felismertük a jellegzetes szlovák „kalapos” turistaoszlopok egyikét. 1,5 kilométer múlva megilletődve álltunk meg a duzzasztó előtt. Pozsony irányában halottnak ható állóvíz terült el, a parton uszadékfák tonnái meredeztek. Táblákon láthattuk azon duzzasztó légi felvételét, amely meghatározza, mennyi víz jusson a Dunából Magyarországra, a Szigetközbe… Készítettem néhány felvételt a közeli zsilipkapuk láncmeghajtásáról – ezeket ritkán mozgathatják, mivel mögötte, a mederben is bokrok nőttek, víz a létesítmény közepe táján zúdul az egykori mederbe. Meg-megállva tekertem át a monstrumon. A szlovák fél lelátós raftingpályát, múzeumot és modern művészeti kiállítóhelyet épített ki a létesítményen. Fa szinte nincs. Nemsokára, a duzzasztó végére érve ott álltunk a Felvízcsatorna töltésén kialakított széles aszfaltúton. Utólag már nem bántuk, hogy nem sütött a nap, mivel egyetlen fa sem árnyékolta volna utunkat. Elindultunk Bős felé. Eleinte még összefutottunk szlovák biciklistákkal, sétálókkal, de aztán magunkra maradtunk: bemelegíthettük izmainkat, a „fekvők” is szokták a csomagokat. Doborgaznál megálltam, hogy lefotózzam a vízkilépőt. Doborgaz települést kettévágta a trianoni határ – Magyarországi részéből alakították ki Doborgazszigetet, amely ma már Dunasziget része. 1992 óta viszont a „régi” Duna és a Felvízcsatorna töltése közé szorították – jóformán szigetet csináltak belőle.   A bősi „élménycentrumban” Karesz rekumberse néhány szerelő-megállóra kényszerült – először a küllők szakították le a csomagolóhevedert. Ilyen csomagos túrán mindig  be-beakad valami… Elhagytuk a Vajka és a túloldali Keszölcsés között üzemelő kompot, de Nagybodakot már nem láttuk alant, mert a lassan feltűnő bősi erőmű „tornyára” koncentráltunk. Mivel nem tudtuk, hogy mennyire lehet szétnézni a létesítményen, megálltunk az előtte kialakított „mese-asztaloknál”, a pihenőhelyen. Az említett bútordarabok úgy néznek ki, mintha rugalmas műanyagból lennének, ám betonöntvények – vigyázat a ráugrással!
Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról

Kilátás a bősi duzzasztó panorámateraszáról

Aztán felmerészkedtünk a gátra, amelyről kiderült, hogy „turistalátványosság”… Magánál a turbináknál még nem lehet szétnézni – nem is látni semmit -, de a zsilipeknél szabad a járkálás, nézelődés. Az ismertető táblák mindenesetre csak szlovákul tudóknak beszédesek. Mivel nekem kellemes emlékeim kötődnek az itt történő zsilipeléshez - mert pár évvel korábban hajóval utazhattam Bécsbe -, így jó lett volna most ugyanazt a „másik oldalról” látni. A jobb kilátásért megmásztuk a gát fölé magasodó torony lépcsőit, s a teraszról megpillantottunk egy jókora, közeledő hajót. Mire lassan a gáthoz ért, a nap is kisütött - egyszerre minden felélénkült! A svájci hajó befutott a zsilipkamrába, mi pedig annak ellenére, hogy már hat óra felé járt, megvártuk a teljes kamrafeltöltést. Már ott beszédbe elegyedtünk a helyi magyarokkal. Nagy lendülettel hagytuk hátunk mögött az erőművet és száguldottunk le a lejtőn Bősre (Gabcikovo). Nem lepett meg, hogy megváltoztatott, szlovák nevét a szlovák ellenállási mozgalom egyik alakjáról Jozef Gabcik merénylőről kapta – 1948 után. Sajnos találkoztunk máshol is ilyen erőszakos névváltoztatással.   Az Amadék laka sebtében Bős nagymúltú és látnivalókban gazdag település, ám mindenki szeretett volna még világosban letáborozni, így látnivalók keresgélésére nem volt idő - a legfontosabbra, az Amadé-kastély felkeresésére szorítkoztam, s abban nagy szerepet játszott a szerencse. A barokk római katolikus templomnál megvártam a csapatot (a közeli csatorna vizében kutyát pancsoltattak a fűzfák alatt) és átvágtunk az első útkereszteződésen. Szerencsére a kastély a szerdahelyi út mellett volt, így észrevettem - letértünk. A helyi kis-TESCO helyét is az egykori kastélypark területéből kanyarintották ki, úgy, mint a kis utca szembenéző parcelláit. A nemrég felújított klasszicista kastélyt a bokrok felett „kattintottam le”. Napjainkban öregotthonként hasznosul… Nem hinné az ember, de eredetileg vízivár volt a 15. századból, s a 17. században reneszánsz kastéllyá építették át. Mai arculatát a 18. században kapta, amikor gróf Amadé Tádé átalakíttatta.
Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt...

Ahogyan elhagytuk Nyékvárkonyt...

Miközben a kerítésnél pipiskedtem a jobb fotóért, egy férfi sétált közelebb az egyik odanéző udvaron. Szlovák köszönésére Dobrüj-t, majd Jó napot-ot válaszoltam (mint a legtöbbször), s onnantól magyarul folytattuk – kérdések nélkül is elkezdett beszélni a kastélyról. Nem olyan régen járt erre egy ma élő örökös, mesélte, de aztán lemondott a kastélyról, olyan sokfelé aprózódna az érték… Egy „legenda” szerint a déli torony emeletén szülte meg a kis II. Józsefet Mária Terézia. A férfi sok részlettel tudott volna még szolgálni, de a többiek sürgettek, így elköszöntem. A közepes forgalom ellenére élvezetes volt tekerni késő délután a Csallóközben. Az utat fasor kísérte, a parcellákat itt-ott erdők, csatornák, puszták törték meg, s az idő is kellemes volt már. Csak nem egy őzet láttam a vízparton?!   Nagy kemping – kis kapuval Célunkig az egyetlen település, Nyékvárkony (Vrakún) kimaradt a „jelölt helyek” közül, pedig kastélya és régi temploma is van. A Szent Jakab katolikus templomot tornyának formája árulta el a fák koronája felett. 1308-ban már jegyezték! Sajnos csak teleobjektívvel örökíthettem meg, pedig felfedezhettem volna a múltból „ittfelejtett” pellengérét is… A Pfeiffer-kastély ma szálloda – 1904-ben épült, ellenben az Amadé családnak valamikor itt is vízivára állt. Rövid idő alatt Szerdahelyre értünk, s a kemping szinte a várostáblánál várt bennünket. Szlovákul fogadtak, magyarul folytattuk – a portás is magyar volt. Illik tudni, hogy Dunaszerdahely a Felvidék legmagyarabb települése. A kemping díja egy éjszakára egy (1) Euró volt, mivel nem szándékoztunk a strandot igénybe venni. Követtük a férfi útbaigazítását, hogy hol verjünk sátrat, de egészen megdöbbentünk a kemping nagyságán. Csak tekertünk, tekertünk és még mindig nem jött szembe kerítés, a táborhelyek pedig tele voltak! Nem is értettük, hogy miért. Italbár, kocsma, teniszpálya, medencék és csúszda – minden volt. Aztán tábort vertünk egy nyugodt ligetben és nekiláttunk a vacsorának.