Mintája a körösfői templom volt…
Rárósmúlyad és Alsósztregovától Balassagyarmatig
Társaimat nagyon megfogta Rárósmúlyad temploma. De tetszésüket tett is követte: gyorsan megtalálták a templom gondnokasszonyát, aki éppen virágot ültetett a portáján. Kíváncsian toltuk be kerékpárjainkat a kerítéskapun. Az asszony elnézést kért tőlünk, hogy nem tud jól magyarul, mivel ő szlovák, de igyekezni fog. A 2011-ben 318 (ma már talán még kevesebb) lakosú Múlyad lakosainak nagyobbik fele szlovák, és egyre nő a romák aránya. Sajnos voltak már betörések, illetve betőrési kísérletek, de a legnagyobb kárt olyanok követték el, akik az Ipoly túlpartjáról jöttek.
Medgyaszay „szerelme”
Ahol vezetőnk nem tudta magát pontosan kifejezni, a segítségére siettünk. A templom Magyarország első vasbeton temploma (a mai Magyarországé a kerekegyházi) volt, amelyet gróf Kőrfy Rudolf építetett és finanszírozott 1909 és 1910 között. Az építtető egyébként nem volt helyi születésű, s gyermeke sem volt, de úgy döntött 120 000 koronát adományoz arra (1906-ban hunyt el), hogy a falunak temploma, családja számára pedig temetkezési helye legyen.
Az elismert Medgyaszay azért is választotta a betont, mivel olcsóbb volt, mint a tégla és az anyag szállítása is könnyebb volt a korabeli rossz utakon, de az újszerű építőanyag miatt mindössze tíz év garanciát vállalt az épületre. Szerencsére ma is áll.
A templomnak a mainál jóval egyszerűbb berendezése volt, s az oltárképet is egy hófehér márvány Szent Erzsébet-domborművel váltotta ki, amit azóta kiszíneztek. Sajnos a bejárat feletti sgraffitot is átfestették, amely most elég rossz állapotban is van. Medgyaszay István – aki az építés közben „beleszeretett” a templomba -, így jellemezte alkotását: „a templom egyszerre meghökkentő, tekintélyt parancsoló, népies, meseszerű és formabontó.” Aki láthatja ezt az eldugott alkotást, igazat ad szavainak! A tornyot a kőrösfői templomról mintázta, templomhajó helyett pedig egy nyolcszögletű csarnokot tervezett. Az e kettőt összekötő épületrészben kapott helyet a sekrestye.
Lépcsők a harangtoronyba
A talajvíz és a kerubok…
Az oltár két oldalán lépcső vezet le a sírhelyre, s az egyiken mi is lementünk. Sajnos az Ipoly magas állásakor, alkalmanként méteres víz is áll a Kőrfy család sírboltjában. Vezetőnket ezután követtük a sekrestyébe, ahonnan nagy meglepetésemre a harangtorony hasábjába érkeztünk. Nem volt benne emeletmegosztás, mi pedig – a kulccsal a kezünkben – felmásztunk a recsegő falépcsőkön a harangteraszra. Ilyen közelről még nem láthattam szecessziós részleteket! A csarnok nyolc kiszögellésén álló öntött-beton angyalokat-kerubokat csupán néhány méterről fotózhattuk a csodálatos vidék háttere előtt. Megtapogathattuk az 1924-ben öntött harangokat, magunk felett pedig a száz éves zsaluzás deszkáinak nyomait láthattuk. Mintha csak ide tartozott volna, Nógrádszakáll hasonló korú, gyönyörű neogótikus templomát is szemügyre vehettük a folyó túloldalán.
A második világháborúig fa- és acélhíd is szolgálta itt a közlekedést, de akkor mindkettőt megsemmisítették. Napjainkban már könnyebb idejutni Magyarországról, mivel a közeli Ráróspusztánál 2011-ben átadták a Madách-hidat.
– Micsoda élmény! – mindekinek ez volt a szemében, miközben lefelé jöttünk – Ez meg kellett néznünk! Képeslapot vásároltunk és adományt is hagytunk a templom rendbentartására.
Levezetés stranddal, sörrel
Kényelmesen visszatekertünk Alsósztregovára, ahol – erősen motiválva – gyorsan ráakadtunk az egyetlen nyitvatartó kisvendéglőre. Odahívtuk napközben passzívabban pihenő barátunkat is. A kizárólag szlovák nyelvű étlap miatt nehézkes rendelés közben kiderült (természetesen), hogy a szakács fiú magyar, aki aztán ismertette a kommersz ételkínálatot. Az ebéd elköltése után strandolás mellett döntöttünk – mert megérdemeltük…
Az Aquatermál fürdő „gőzerővel” üzemelt – a nagy meleg a malmára hajtotta a vizet. Beltéri medencéi is vannak – a 36 fokos vizet télen is élvezhetik a vendégek. A pénztáros fiú szintén magyar volt, s bent is hallhattunk magyar szót. (Alsósztregova 1045 lakosából közel száz magyar.) Mikor egymás után két hibás chip-es kabint is kifogtam, egy pár segítségét kértem, akik szintén tudtak magyarul. A hűvös, kinti medencékben újjászülettem, de a benti termálmedencéket is kipróbáltuk: csak áztattuk magunkat és találgattuk a csobogó víz mellett a visszhangos csarnokban, kik lehetnek itteni magyarok?
Kell ez a strand..!
Időnk leteltével kioldalogtunk, s kedvenc kempinges büfénkben folytattuk a felfrissülést – sör segítségével – egészen naplementéig, miközben megterveztük a hazautat. (Ez már kicsit fájdalmasabb volt…) Büfé reggelit is rendeltünk – pontban hét órára. A kemping szombati forgalma kicsit megnőtt, s mi idegesen figyeltük a közelünkben lévő lakóautó utasainak „szombat esti lázát”, amely fényjátékkal és hangos zenével is járt, de 22 órakor egy csapásra abbahagyták! Már ilyen is van!
Ipoly menti lemaradás…
Utolsó napunk elején kicsit szomorkás hangulatban szaporáztuk a pakolást. A sátorbontás sorrendjében libbentünk a rántottás tányérokhoz. Nagyon belejöttünk a kerékpártúrába! – Én még napokig tudnám folytatni! – mondták egymás után barátaim… – Jövő nyáron folytassuk! – mondtuk ki. Ezek szerint belefért ennyi nézelődés és kulturális „megálló”! Ennek örömére csináltattunk egy közös záróképet a portás- és takarítónővel és elindultunk vissza, Rárósmúlyadra.
Az Ipoly csodálatos vad-ártere Csalár után…
A vasúti kapcsolat végett Balassagyarmatra volt a cél, az Ipoly völgyében Bussa, Csalár, Ipolykürtpuszta, Pető, Ipolykér, Zsély, a „rántotthúsos településünk” és Tótgyarmat érintésével.
Múlyadot Bussa (Busince) követte. A takaros faluhoz egykor egy kisebb vár is tartozott, de azt elfoglalták és lerombolták a törökök 1552-ben. Bussát követően az út gyümölcsfák árnyékában vezetett, majd az apró Csalár (Celáry) következett – barokk uradalmi kastélya egy mellékutcában roskadozik. A keskeny aszfaltút a völgyet kísérő dombok oldalában futott, csodás kilátással az Ipoly árterére, aztán Ipolykürtpusztán, a fák és magas kerítés mögé rejtett 19. századi Keglevich-kastély előtt álltam meg. Az udvaron sétálgató, üldögélő idős emberek után szociális otthonra tippeltem, és úgy is volt: 1968 óta intézet. A kapuja előtt álló pózna gólyafészkében élénk családi élet folyt…
Zsély. Itt már voltunk tegnapelőtt..!
A petői kereszteződésben – a többiektől már jócskán lemaradva – jól tippeltem az ipolykéri irányra, és akkor jutott eszembe, hogy felhívjam társaim figyelmét bizonyos, térképen nem jelölt Ipoly gyaloghidakra (pl. az őrhalom-ipolykovácsira), ahol jócskán rövidíthettünk volna távot. Miután utol értem őket, sajnos elbizonytalanodtam, hol is vannak azok, magyarországi vonatindulásunk pedig nem hagyott időt kísérletezgetésre. Ipolykérnél meg kellett „mászni” a meredek dombokat a melegben, aztán pedig lesüvíteni Zsélyre. – Milyen csinos kastély! – szólt Attila. – Itt már jártunk tegnapelőtt! – hűtöttem le.
A befejezés nehézségei
Tótgyarmat, majd a gúnyhatár következett, és majdnem egy órával korábban értük el a vonatot. A napi nehézségek csak itt kezdődtek el, mivel a fekvőkerékpár kicsit nehezebb, kicsit nagyobb és annál is nehezebben emelhető-helyezhető, mint a hagyományos. Később megenyhült vonatvezetőnk még nyafogott is kezdetben, hogy ennyi biciklit „nem szabályos” a háromkocsis Bz-szerelvényen szállítani! Hogy mentünk volna haza? A fél csapat vár az órákkal később induló következőre? Az normális volt, hogy nyugodtan ülve tocsogtunk az izzadságban, de Vácon a rohanva átszállást – ami nem sikerült – máig felemlegetjük.
A balassagyarmati állomásnál…
De mi ez a sok kalandhoz képest! A túra mindannyiunkba annyi élményt csepegtetett, hogy csak a jó fog megmaradni! Menjünk a Felvidékre, tekerjünk, beszéljünk magyarul és figyeljünk, ki válaszol! Mi ott leszünk!
Harsáczki György
