Dunaszerdahelytől Gútáig
Indulásra készen a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben
Mint írtam, tábort vertünk a dunaszerdahelyi Thermalpark kempingben. Sajnos csak sötétedéskor néztünk söröző után, s a nedű sötétben és hűvösben már nem esett olyan jól. De az egyik benti kocsma teraszán még hajnal egykor is énekelte valaki bús nótáit.
Kora reggel aztán összekapcsoltam az egészségügyi sétát a zuhanyozással, ami nagyon jólesett – mivel még visszafeküdtem… A finom melegre lassan előbújtunk mindannyian a kotyogós hangjaira kis „pagonyunkban”, és lustán megreggeliztünk a cirógató napfényben, amely indulásig meg is szárította nyirkos törülközőinket és a sátrakat. Míg mi már menetre készen dugtuk palackjainkat a csap alá, a strand medencéje szinte még üres volt. A nap is már „gőzerővel üzemelt”.
Ami a lakótelep mögött van…
Vezetővé avanzsálva nagy lendülettel indultam el Dunaszerdahely központja felé. A jelentős forgalom és a vasúti felüljáró kicsit szétzilálta a társaságot, de aztán a körforgalomnál ráfordultunk a Fő utcára – gyalogosan, mivel nem csak a fekvőkerékpárosoknak volt életveszélyes a körforgalmi lavírozás. Erről, a déli oldalról mintha szándékosan rekesztették volna el a belvárost hatalmas lakótelep-háztömbökkel – a legrégebbi műemlék, a 14. századi alapokon nyugvó, gótikus eredetű római katolikus templomnak csak a keresztje látszik ki mögülük.
A szerdahelyi forgalomban
Azonnal felismertem a jellegzetes városházát, amely Makovecz Imre tervei alapján épült, és amely hasonló formavilágú épületekkel egészült ki a Fő utca mentén. Amíg az egyik fekvőkerékpár szervizelése folyt, betájoltam a barokk Sárga kastélyt. Ez Szerdahely legreprezentatívabb épülete, és a Csallóközi Múzeumnak ad otthont, amely elsősorban a tájra vonatkozó helytörténeti kiállításokból áll. Valamikor nagy park vette körül, amely már rég a múlté… Az 1753-re elkészült, Padányi Bíró Márton építtette úri lakot – láthatólag – nemrég újították fel. Vele szemben emelkedik a város modern református temploma, amely 1998-ra épült fel. Visszatértünk a Fő utcára, ahol egyik barátunk kenyeret vásárolt, majd örömmel újságolta, hogy mindenütt magyar feliratokat és magyar beszédet hallott.
Továbbhajtottunk az utca szélére szorított kerékpárúton, s legközelebb a bíróság szecessziós épületének közelében álltunk meg. Ezután értünk a romantikus stílusú Vermes-villához (a közelben több „hasonló” villa és kúria található), amely modern művészeti központ: félig árnyékos udvarán számos kortárs szobrászati alkotás áll. Mivel ott megszűnt az idegesítő forgalom, megnyugodtunk és kényelmesen körbenéztünk. Egyik túratársnőnk felismerte az egyik alkotást – Budahelyi Tibor „Jelzését” -, amihez cégüktől kértek vasipari kivitelezést. De nemcsak a szobrok, a tornyos épület is érdekes volt.
Kerékpárút versus kamionforgalom
Egyeztetni kezdtünk az útirányról és a következő érintendő településről. Én Dunatőkést (Dunajsky Klatov) néztem ki egy vízimalom miatt, ám ez önmagában még nem volt meggyőző – megközelítése vargabetűnek ígérkezett. Döntés helyett bevásároltunk – az mindenképpen jólesett –, de aztán a GPS-szel bíró túratársnőnk mégis Dunatőkés felé irányította a csapatot, s a többiek követték. A jelzett kerékpárút is az útirány „malmára hajtotta a vizet”, amelyen a nagyon hangulatos Kisudvarnokig (Malé Drorníky) jutottunk. Onnan viszont egy régi, kavicsos dűlőúton vezetett volna tovább, amelytől viszolyogtak a fekvő kerekezők, így Nagyudvarnok (Vel’ky Dvorníky) felé kerültünk. A szép fás-virágos település végén aztán ismét „egymásnak feszültünk”, mivel egyikünk semmiképpen sem akart a forgalmas főút szélén kerekezni. (Természetesen senki sem szeret, de kamionok mellett fekve tekerni még félelmetes is.) Végül beadta a derekát és három kilométer után megérkeztünk Tőkésre, ahol rovásírásos településtábla is fogadott! Pihentünk egy kicsit a zöldséges pavilon árnyékában, majd néhány száz méterrel arrébb letértünk a malmot jelző táblánál. Míg a kátyús dózerúton döcögtünk, záporoztak rám a kérdések: „milyen lesz a malom, jó lesz a malom?”, aztán egyszer csak legurultunk egy fák árnyékolta, enyhe lejtőn és megérkeztünk csodaországba…
Maga a paradicsom a Kis-Duna Tőkési ágában – a Cséfalvay malomnál
Ember és liliom a vízben!
A fakorláttal kísért út bal oldalán állt a kis, fehérre meszelt malomépület, annak végében pedig tétlenségre kárhoztatott vízikereke. De továbbhajtva az út mindkét oldalán a Kis Duna Tőkési ágának vize állt, fák borultak fölé, vízililiomok kerek levelei lebegtek rajta itt-ott sárga virágbimbókkal, a kritálytiszta víz miatt pedig láthattuk a meder alját. A bicikliket sebtében letámasztottuk és láttuk, ahogy a víz átzúdul a híd alatt. Akkor derült ki számomra, hogy a malomgáton állunk. A csodaszép, tóvá szélesedő Duna-ágat egy lábakon álló „víziteraszról” is megnézhettük a túlpartról. Mire visszaértünk, a forgalmas út miatt ideges barátunk már bele is gázolt a hívogató vízbe a vízikerék mellett. „Megérte!” – mondta később.
Hatalmas fürdést csaptunk a déli melegben – úsztunk árral szemben, lebegtünk a tavirózsák mellett -, az újjászületést pedig egy jó megebédeléssel „fejeltük” meg. Béla barátunk rögvest a serpenyőjéért kapott, és összeütött egy rántottát: nem adja alább Angliában sem… Az egyik, Cséfalvay malom tőszomszédságában álló házban lakott a malom „kezelője”, aki az utolsó molnár leszármazottja is. Négyen felsorakoztunk, hogy megtekintjük a malmot. Az asszony többek között elmesélte, hogy nem könnyítik meg a dolgukat a természetvédelmisek a malom környezetét illetően, mert például napokat kellett várniuk arra is, hogy a vihardöntötte fákat „hivatalosan” ők távolítsák el az útról. A műemlékesek pedig az épület tetőzetének felújításánál spórolták le az mennyezeti ablakot, miszerint „nem is volt ott soha ablak”, mintha sötétben dolgoztak volna a felső szinten. Az ipartörténeti emlék berendezéseiből elsősorban a szitaberendezés kiemelkedő. Megtudtuk azt is, hogy a malomcsatorna zsilip-emelőjére már régóta nem jutott pénz, így nem tudnak vizet ereszteni a kerékre…
Mikor elköszöntünk, a hölgy egy dunatőkési kulcstartót ajándékozott nekünk. Az egész túráról először az itteni fürdés percei jutnak eszünkbe…
A Tőkési-ág természete
Örömünkre Adrien túratársnőnk felfedezett egy jelzett kerékpárutat, amely a vízfolyás mellett haladt a megfelelő – délkeleti – irányába. Bár az út hepehupás dűlőút volt (egyes részein aszfaltmaradékkal), most nem volt gond. A galériaerdő, gyümölcsfás víkendtelkek és kukoricatáblák között egy hídhoz értünk – egy major közelében. A hídról – melyen átkeltünk – csodálatos rálátás esett az ismerős Duna-ágra, amelynek lassan áramló vizén pászmákba rendeződött a békalencse, a meder kavicsait pedig meg lehetett volna számolni…
A csallóközkürti Szent István vértanú-templom. Félrevezetett… vagy mégsem?
A túloldalon viszont füves úton mehettünk tovább, a töltést kísérő hatalmas fák lombárnyékában. A „bio-szakasz” után ismét aszfalton folytattuk utunkat és elbúcsúztunk a gyönyörű Tőkési-ágtól. A nyárfás út Csallóközkürtre (Ohrády) vezetett, ahová csak azért mentünk be, mert a rövidítő út mellett permeteztek, így azt lezárták. Csallóközkürtön megnéztük a Polgármesteri hivatal falán látható Kossuth-emléktáblát, majd – miután tornya reneszánsz pártázatosnak tűnt – a Szent István vértanú-templomát is. Bár ez utóbbi emléktáblája 1933-as újjáépítésről tanúskodik, utóbb megtudtam, hogy őse már a 13. században állt, s a 20. századra már roskadozó templomot a torony kivételével az alapoktól újraépítették. Márványból készült főoltára annak a Fadrusz János alkotta Mária Terézia-szobornak a talapzatából készült, amit Pozsonyban vasdorongokkal szétvertek a cseh légiósok 1921 októberében…
Út a vásárokra és a pallosjog
Mire kijutottunk a településről – a Vásárút (Trhová Hradská) felé tartó almafás kerékpárúton – a rövidebb út lezárását már feloldották, viszont csak így láthattuk Csallóközkürtöt! Vásárúton átkerekeztünk – a néhány közben készített fotó hangulatos településről tanúskodik. Nyárasdig (Topol’níky) gyümölcsfákkal hanyagul szegélyezett úton haladtunk, mellettünk pedig aratás folyt. Áthaladtunk a Bős-Nyárasdi-csatorna felett is. Vártam Nyárasdot, mert Pallosjog emlékműve mellett egy 1849-es csata-emlékművet, és egy Petőfi emlékművet is „jegyeztem”. A csapat ellenben először fagyizóért és sörözőért kiáltott, így ennek megfelelően álltunk meg a központban. A sörreklámot követve először egy hatalmas étterembe léptem be, de aztán kiderült, hogy van egy sörterasz is, így oda sétáltunk át. Jólesően emelgettük a korsót, csíptük a mogyorót. A felszolgáló lánytól érdeklődtem az 1849-es csata-emlémű helye iránt, de sajnos messze esett a mi útvonalunktól, így lemondtam róla. Pedig a kisebb ütközetet mi, magyarok nyertük…
A Pallosjog oszlopa viszont ott állt a szomszédos parkban (a Petőfi-emlékmű pedig az út másik oldalán). Nem gyakori az ilyen emlékmű – helyi törvénykezési jogot jelent. Az itteni, kardot tartó karral kiegészített oszlop, az egykori pellengérnek állít emléket, amely 1796-tól lett is felállítva. A nem főbenjáró bűnt elkövető személyt ahhoz kötözték, vagy láncolták, s ez hatalmas szégyent jelentett.
Maraton az ártérben
Ekecs (Okoc – vicces…) következett. Az utat fák szegényezték és áthaladtunk Határ-csatornán is, ahol a parton sütkérező romák hangosan rácsodálkoztak a fekvő biciklikre – magyarul. A mai Ekecs a 1976-ban hozzákapcsolt Apácaszakállas (Opatovsky Sokolec – nem kevésbé vicces) üdvözlőtáblájával köszöntött. A nagy, szinte egészen magyar lakosú településen kerékpárúton haladhattunk, és igen sok fa ad árnyat a falun átsétálónak. Kis szakrális emlékei mellett érdekes Lipcsey György két organikus, „szárba szökkent” emlékoszlopa, melyek a két településrész első említéseinek állítanak emléket.
Ekecs végénél „nagy fa várta fejszénket”. Végcélunkig, Gútáig egyetlen apró település esett csak utunkba a 21 kilométeren át. A nap kíméletlenül sütött, és kevés ok adódott leszállni a nyeregből. Egy alkalom azért nemsokára adódott, megpedig az 1913-ban épített gólyási majorság egy stílusban emelt épületei. Állítólag ott még folyik állattenyésztés. A továbbiakban néha erdős, néha mocsaras területek váltakoztak szántóval, legelővel, de igen hosszan. Feltételezem, hogy régen egészen mocsaras, vízjárta terület lehetett. Itt-ott feltűnt egy-egy kísértetház a semmi közepén, egy-egy tető sandított ki a bokrok felett, majd nagysokára megérkeztünk a közel 11 ezres Gútára (Kolárovo). Szlovák nevét 1948-ban kapta, mégpedig Ján Kollár szlovák származású „nemzetébresztő” költő után – egy „l” betűvel. Gútához nem volt köze.
