A 82 méter hosszú fedett fahidat előző évben újították fel
Gútától Koltáig
A Csallóköz legnagyobb települései közé tartozó Gúta címerében és zászlajában is a határában őrzi, a Vág partjára épített 14. századi egykori földvár szabályos alaprajzát – láthatja minden beérkező. Az egykori vasúttal fej-fej mellett gurultunk át egy csatorna hídján, be a tízezres lélekszámú kisvárosba. 1551-ben már városi rangja volt!
Bevártuk egymást, majd gyorsan „megtettek” vezetőnek, mivel négy évvel ezelőtt volt szerencsém erre… Bár akkor autóval „hoztak”, s nem is nyugati irányból, gondoltam, addig haladok, amíg a főutcaába, vagy a vele párhuzamos Vágba nem ütközöm. Nemsokára egy hatalmas park szélén poroszkáltunk, ahol sokan sétáltak, s itt-ott emlékművek, szobrok tűntek föl a fák-bokrok között. Egy barokk kápolnával egyidejűleg vettem észre a park falához felsorakoztatott számtalan kőkeresztet. „Tájékozódási szünet” indokával megálltunk a Szent Rozália kápolnánál, ahol leolvashattuk egy tábláról, mi is ez a furcsa park.
A Nagy árvíz
Gúta fordulatos-vérzivataros történelmének egyik legnagyobb katasztrófáját élte meg 1965 tavaszán. Szakadatlan esőzések emelték meg a Vág és a Duna szintjét. Májusban árvízkészültség volt, de június 17-én a víz már át is szakította a gátat. A gútaiak kimenekítése mellett emberfeletti küzdelem indult meg az árral, de 6 nappal később az utolsó töltés is elesett – Gúta néhány óra alatt víz alá került. Két hónap elteltével vált láthatóvá a felfoghatatlan pusztulás: 2400 házból 107 maradt ép… Országos összefogással épült fel az új Gúta, s egy nagy ünnepség keretében 1967 október 14-én visszakapta azóta elvett városi rangját is. Még a Babetta-gyártásig is felfejlődött!
Az újjáépítés eredménye ez az óriási Szent Rozália park is, amelyet Gúta legősibb temetőjéből alakítottak ki. A síremlékeket sorokba, csoportokba rendezték az 1980-as években, s az évek során a Szent Vendel-szobor, és a korpusz kiegészültek a háborúk, a szabadságharcok, a kitelepítések emlékműveivel, emléktábláival. Érdekes lenne körbesétálni!
Erő, egészség! Gúta!
Újabb malom-idill…
A régi temetőkapu már a főútra nézett, s azon betekertünk a központba. Míg a többieket vártam, szerettem volna megtalálni és lefotózni az árvíz emlékművét, de több főtéri „alkotás” között sem sikerült felfedeznem. Utólag megtudtam: az a kőlapokból álló kompozíció volt az, amit a helyiek „a kőrakás”-nak neveznek.
Bárhogy erősködtem, hogy guruljunk el az egy köpésre lévő híres hajómalomhoz, mielőtt lemegy a nap – társaim betódultak a gyros-oshoz, majd „betáraztuk” a vacsorát – elvittük a partra. Végül ez az időzítés volt a legjobb, mivel a töltésről vacsorával a „zsebben” csodálkozhattunk rá a Kis-Duna holtágán úszó behemót hajómalomra, a 82 méter hosszúságú zsindelyes fahídra és a csodálatos környezetre. (A fahidat nemrég újították fel.) Biztos, ami biztos – a társaság ezen az oldalon költötte el a vacsoráját a pavilonban, majd gyalogosan bementünk kempingezési lehetőség felől érdeklődni. Bíztam a sikerben, s úgy is lett. A sziget-félsziget ügyeletese – és sörcsapolója – egy aktív kerékpáros férfi volt, s gyorsan bólintott. 20 perc múlva már döfködtük a cölöpöket, feszítettük a ponyvákat és nemsokára elindultak az első zuhanyozók a melléképületbe.
Kareszt el tudtam csípni, s az alkonyat fényeinél végre lezuttyanhattunk az egyik faasztalhoz egy-egy korsó sörrel. Ekkor sokan érkeztek a kis ablakhoz, ahol a kiszolgálás történt – gyerekek jégkrémért, kofoláért, a nagyok sörért. Mögöttünk élénk libaélet folyt – az évente Hannahanna-fesztiválnak helyet adó területen egy kis „állatkert” is működik, ahol egy számár, egy csüngőhasú disznó és néhány ló mellett a legnagyobb létszámban barna ludak élnek. Miközben söröztük, a ludak – miután a fölvezető kikémlelt a színpad sarka mögül – tettek egy erődemonstrációs kört a közgyep szélén, majd visszatódultak lakhelyük felé.
Szegény Iván!
A fahíd építését, az 1983-ban egy régi után felépített hajómalom elhelyezését és a „sziget” kialakítását elsőként Sáli Ivan vetette fel 1992 körül, és azóta jócskán kiépült a nagyszerű zug: a fa kiszolgáló épületben kocsma működik, mellette – tető alatt – régi munkaeszközök gépek idézik a múlt mezőgazdasági munkáit, s színpad, tánctér, fedett kiülők, szabadtéri kemencék, ólak és tájház egészítik ki a malom környezetét. A területet egy gútai polgári társulás tagjai igazgatják. Ivan, aki mindenben látott fantáziát, 2013-ban hirtelen elhunyt – nagy űrt hagyva maga után. 2012-ben egy pörköltfőző versenyen még láttam őt.
Béla barátunk olthatatlan vágyat érzett egy kis sütögetésre, így – engedéllyel – tüzet is gyújtottunk nem sokkal lefekvés előtt.
A reggel bágyasztó borultsággal és velőtrázó szamárordítással kezdődött, s már égetett Nap, amikor felmálházva búcsút vettünk az idilli helytől. – Mozsno moszt Váh Hurbanovo? – „kérdeztem” ékes szlovák nyelven, a töltésen szembejövőket, vajon a gáton elérhető-e a Vág hídja Ógyalla felé. Ano volt a válasz, így a Vág felett keresztülhajtva Naszvad és Imely felé iramodtunk. Azt a jópár kilométert végig napraforgótáblák között tettük meg – nyárfák alatt. Észrevétlenül kereszteztük a Nyitra medrét is.
Napraforgó, semmi más…
A Nyitra és a Zsitva partján…
Naszvadon egy romasrác szerette volna kipróbálni a fekvőkerékpárt, s mivel nem lehetett, Eurót kunyerált … A zöldellő Ímelyt is elhagytuk, s szinte nyílegyenes úton értünk Ógyalla (Hurbanovo) tartozékához, „Bogotához” (Bohatá). Déli irányba kanyarodtunk és közben már meg is egyeztünk egy sörözős megállóban. A minden régit nélkülöző városrész aztán történelmibbe váltott: egy tipikus iskolakerítés mögött nagy parkot pillantottam meg, s megállva egy tönkretett Ordódy-kúriát. (Az egyiket a háromból.) Be sem mertem nézni az ablakrésen… A többieket egy bevásárlóközpontnál értem utol – nosza, vissza is fordultam az Arany Fácán sörgyár bejáratát megörökíteni!
Ógyallát is 1948-ban keresztelték át Jozef Miroslav Hurban író, nemzeti vezető nevére – aki Bécs támogatásával felkelést is vezetett 1848-ban szabadságharcunk ellen. Ógyalla neve mellé – a csillagvizsgáló mellett – szecessziós templomot, kúriákat, szobrokat jegyeztem, így folyamatosan fürkésztem az utca két oldalát. Nem csoda, hogy a többiek elhúztak – még a táblával jelölt csillagvizsgálót sem vették észre. Néhány felvételt a fák-bokrok mögött megbújó kúriákról is kellett készíteni – a csillagászati múzeummal szemben a jó állapotú Steiner-kastély peckes tornyai még a fák koronáján is túlnyúltak.
Csillagda – lopakodva
Itt született 1856-ban Feszty Árpád festő – Jókai veje – is, akiknek sírboltja van a temetőben. Még jelentősebb a Konkoly-Thege család szülöttének Dr. Konkoly-Thege Miklósnak tudományos tevékenysége, akinek nevéhez Európa első asztrofizikális obszervatóriumának megépítése fűződik 1871-ben. Egész életét a tudománynak szentelte, és 1899-ben a csillagvizsgálót, annak felszerelését, ingatlanait az államra hagyta, mert aggódott, hogy halála után nem használják majd a berendezéseket és felszámolják az épületet. Cserébe az állam szavatolta a kutatóház megtartását és ott-tartását.
A doktornak szobrot avattak 2007-ben, a családról utcákat neveztek el, és sírkápolnájuk Ógyalla déli részén emelkedik egy dombon.
Szerencsére a hatalmas szecessziós Szent László templom „megállította” a csapatot, és utolértük őket. Az előző templom 1911-ben leégett, s Medgyaszay István tervei alapján építették a ma láthatót. (A túránk során később érintett rárósmúlyadi templom nagyon hasonló – szintén ő tervezte). Avatott szem felfedezi az utca másik oldalán álló, szintén szecessziós parókiaépületet.
Barátommal már „körbeszimatoltuk” a csillagda-múzeum kerítését, de még belátni sem nagyon lehetett a nagy kert mélyén álló régi csillagdára. Kicsit arrébb azért észrevettem és széles rést a kerítésen, s közös besurranásra bujtogattam a csapatot. Nem láttam kockázatot, mivel emberek sem voltak az utcán, s a park fái is fedeztek volna bennünket. Így végül csak én láttam közelről a nyitható kupolát, a Konkoly-Thege-emléktáblát és a Kopernikusz-szobrot. A tetejét állítólag a 80-as években a „nagy kupola” kivételével lecserélték.
Szent István király és egy Jászai-díjas
A nap következő részében már többnyire lankás dombvidéken haladtunk, de néhol meglepetésszerűen meredek szakaszok is voltak. Ógyalla felett remek kilátásban volt részünk a Gerecsére és szép erdős-ligetes úton értünk le a jókora Komáromszentpéterre. Csinos templomai mellett van egy omladozó Zichy-kastélya is nagy parkkal, ám aznap Kolta volt egy messzi cél. (Még nem tudtuk, hogy még messzebb…) Nem lehet jelentős vízfolyás, de 2010-ben a Dzsindzsa-patak (jó név!) okozott jelentős károkat Svaty Peterben… Itt kérte először Karesz barátunk, hogy tekerjünk már legalább egy órát megállás nélkül. Nos, én ezt ott, akkor kereken megtagadtam… Kutyából nem lesz szalonna.
Perbete előző évben kiegészített és felavatott Szent István-emlékműve, a Milleniumi-emlékműben
Újgyallán – mely egykor Ógyalla egyik majorja volt – nem álltunk, meg de alig tudtuk elhagyni meredek kaptatója miatt, de ennek köszönhetően Perbetére „viharos” sebességgel értünk be. A település központjában álltunk meg megosztani egymással a sebességi mámor örömét – én közben körbenéztem. Nem kis meglepetésemre éppen az előző év augusztusában avattak Szent István-szobrot (a győri Lebó Ferenc alkotása) a 2001-ben állított Milleniumi emlékmű diadalíve alatt. Perbete egykor jelentős település volt, ma háromezren lakják, s ezek ¾-e magyar.
Komárom közelsége sajnos az 1763-as földrengésben is megnyilvánult: 1733-ban épített barokk temploma összedőlt, de három évvel később klasszicista stílusban újjáépítették. Ha közelebbről is megnéztem volna, megpillanthattam volna 18. századi magyar kőcímerét. 1945-ig minden felekezetnek volt temploma és iskolája!
Perbete híres szülötte Pándy Lajos Jászai Mari-díjas színész, aki 2014-ben hunyt el Budapesten, de már emléktáblát is avatott neki a falu. 1948-tól indult színészi pályafutása. Számos tévéjátékban játszott – az Egri Csillagokban ő alakította Fügedyt – s emellett 120 hangjátékot és 50 színdarabot fordított magyarra.
Ezt követően – átszelve az 509-es utat és egy vasutat – legalább 16 kilométeren át a napban sütkérező dombvidék gabonatábláin, erdőfoltjain meditálhattunk, ám monotonitása ellenére szép volt a táj. Jászfalu csupán ráhangolódás volt az általam várva várt Koltára. Jászfalu egyébként ma már teljesen tót település, neve – persze – egykori jász lakosaira utal – a magyar többségű falu Trianon után szlovákosodott el.
A koltai magyar
Teljesen kitikkadva és éhesen értünk be a szép fekvésű Koltára, amely az 1938-ban hazatért települések egyik legészakabbika. Ezt mutatja az is, hogy 2011-ben – állítólag – 19-en vallották magukat magyarnak. Mindenesetre „leparkoltunk” a kocsma elé, lefoglaltunk egy kinti asztalt, bent pedig kofolát rendeltünk. Ez a jellegzetes, inkább cseh, mint csehszlovák üdítő lassan mindenki tetszését elnyerte csapatunkban. Nyári bicajozáshoz mindenképen jó!
Bent egy srác – miután megtudta, hogy magyar turisták látogattak Koltára – nagyon fellelkesült, segített rendelni, közben pedig igyekezett magyar szavakat előásni emlékezetéből. Folyamatosan kezet fogott velünk és nagyon örült minden magyar szónak. A lányokat végül külön is meghívta egy jégkrémre… Amikor segítőnkkel másodjára is a pulthoz járultunk, egy addig csendben ülő öregember közbeszólt valamit magyarul.
– Hát te tudsz magyarul?! Nem is tudtam, hogy te magyar vagy! – csodálkozott rá az öregre a fiú. Hát… ilyen ritka már itt a magyar ember…
Ezután én is hozzáfordultam tájékozódni: merre van a Kürthy-kastély, amely nemrég még általános iskola volt? – A templomnál jobbra, az első utcánál balra és vagy 100 méter… de nincs ott semmi. – Hogyhogy semmi? – kérdeztem – nincs meg a kastély? – Ott van, de nincs ott semmi – mondta eltökélten. Gondolom nekik a kastély megszokott dolog, s nincs más…
A csodálatos Kürthy-kastély – méltatlan állapotban…
120 éves ékszerdoboz
Egy óra múlva már nagyon égett a talaj a talpam alatt, így előrementem. Áthaladtam a közelben fakadó Páriz-patak hídján, majd kanyarodtam, fordultam, és száz méter múlva, a képen már látott romantikus stílusú Kürthy-kúria után ott sárgállott a tökéletesen formabontó Kürthy-kastély. Nagyszerű látvány volt – felhők úsztak a kék égen és épp távozóban volt a kaszálógép, amely levágta a telek méteres füvét.
1850-es években Fajkürti és koltai Kürthy Lajos volt a legnagyobb birtokos Koltán. Ő építhette az a mai kastélynak alapot adó kúriát, amelyet a budapesti köznemesi származású Mászáros Károly felesége alakíttatott át 1898-ban nyaralókastéllyá. A kis kastély angol gótikát idéző hármas tagolású homlokzata – amelyet két lapos tetejű bástyatorony fog közre – egészen egyedülálló. Még szecessziós részlete is van! De mi lesz most ezzel a csodával?
Címer a Kürthy-kúria kapuja felett
Barátaimnak is nagyon tetszett – akik végre befejezték a jégkrémezést az utca elején és idejöttek -, ám én közben már a szomszédos – még magasabb gazban fuldokló – földszintes Kürthy-kúriát nézegettem. Régi vaslámpások függnek a kapu két oldalán, oldalt egy megtört kőoroszlán „teteme” hever, a zárókövön pedig egy kuruc lovas címer! Még a kerítés is kolbászból van! (egy fél szál kolbász pihent a kerítés egyik rúdján!) Emberek, ezt meg kellene menteni!
Közben nyilvánvalóvá vált, hogy a legközelebbi kemping – márpedig kemping kell – a Garam partján található, legalább 25 kilométerre… Láttam, amit feltétlenül akartam – így elégedetten vánszorogtunk ki a völgyből az országúton. Itt sem ebédeltünk… Utolsóként Kolta 20. századi urainak, a Jaross családnak klasszicista síremlékét láthattuk – balra a temetőben.
