Várak a múlt és az újév ködében (1-2. rész)

Váralja vára – senki sem látta, sokan leírták

 

Legelőször a várakra kaptam rá… Felnőtt fejjel már nem is emlékszem, mi volt az, ami elvarázsolt bennük. Talán a történelem vadromantikája. Lelkesen gyűjtöttem a róluk készült fotókat. Amikor a könyvespolcunkra került Kiss Gábor 1984-ben napvilágot látott vaskos Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon című munkája, úgy éreztem: megfogtam az Isten lábát. Órákat lapozgattam a közel 600 oldalas kiadványt, és arról fantáziáltam, hogy hazánk mely ismeretlen településének vármaradványait kellene megkeresni a közel kétszázból, kirándulásokat tervezgettem, amelyekkel összefűzhettem volna ezeket a történelmi emlékhelyeket.

Napjainkban is fellapozom a „csodakönyvet”, de az internetnek és a további kutatásoknak köszönhetően mára jócskán felduzzadt a várhelyek száma, s számomra még a földvárakkal is kiegészült. 2015 Szilvesztere környékén két várat is meglátogattam barátaimmal, amelyek közül az egyik nem szerepel a már említett Kiss Gábor-könyvben.

 

A Kappenvasszer felé

Óbányán búcsúztattuk az óévet egy csinos kis házban. Mivel az év első napján már többen elnehezültünk, s ezért egy hosszabb túrát terveztünk aznapra: a Mecsek északi peremén található Váralját tűztük ki célul. Több halastó is kéklett a Váralja-patak felduzzasztása révén, de a cél a váraljai Vár-fő-hegy várrom jelzése volt. Számomra az ismeretlen volt – jelzése alapján komoly maradványokra számíthattunk.

Kimásztunk az Óbányai-völgyből, majd a Kappenvasszer érintésével leereszkedtünk a Váraljai-völgybe. Télvíz idején a horgásztavak sem olyan szívderítőek, így lassítás nélkül haladtunk tovább. Belebotlottunk egy bányászati emlékhelybe is, amely a hegység északi peremén sorakozó feketeszén-bányász falvak (Máza, Szászvár, Nagymányok)  sorába sorolta településünket. Itt egy táróban berendezett bányamúzeum is van, előtte 1997-ben épített emlékfalból áll, rajta az üzemi balesetben elhunytak nevével.

 

Malom, bolt, kiállítóhely

Váralja – január 1. lévén – kihalt volt, nekünk már a mozgás is jól esett, ködös szürke ég lógott a nyakunkba… Váraljának valamikor szebb napjai lehettek, ez látszott… A jókora „Képzőművészeti Ház” gangjára bepillantva viszont egy emléktáblát fedeztem föl. „Váralja népművészeti és néprajzi múltjának fáradhatatlan kutatójának”, Moldován Vilmának állított emléket. Miért is volt furcsa az épület? Mert malomnak épült száz évvel ezelőtt. Később élelmiszerbolt lett, raktár, s közben pedagógus lakásokat alakítottak ki benne. Itt élt Moldován Vilma is, tanítónőként, aki Erdélyből menekült át a második világháború idején. Igen művel asszony volt – négy nyelven beszélt -, és fáradhatatlanul gyűjtötte Váralja néprajzának emlékeit – gyűjtőmunkájának eredménye ma a Magyar Néprajzi Múzeumban található meg. A település néprajzi gyűjteményét 1995-ben a malomépületbe költöztették – amely ma is gyarapszik -, de bepillantást nyerhetünk Váralja szénbányászati múltjába is. A kiállítás nagy része Balogh Rudolf fotóanyaga az 1920-as, 1930-as évekből.

A két templom, néhány pince és szép sváb lakóház után végcélként már csak a Vár-fő-hegy emelkedett előttünk. Mintha pózna is kiállt volna a tetejéből…

 

Vár-fő-hegy „ostroma”

A kék rom jelzés a várhegy tövébe vezetett bennünket, majd hirtelen toronyiránt a hegynek fordult. Az volt az érzésünk, hogy a gyalogút csapását vonalzó mentén húzta meg valaki, s csak az volt fontosabb, hogy minél rövidebb legyen az a vonal. A hegy 66 méterrel emelkedik a falu fölé – a fagyott földön kétségbeesetten igyekeztünk lépést találni.

Fentebb már fiatal sarjadék-erdő kísérte az ösvényt, majd enyhült a meredekség, s egy széles (sokatmondó!), körteraszra érkeztünk, mely fölé egy igen meredek, 8-9 méter magas löszkúp emelkedett.

A domb közeli oldala meg volt bontva – valószínűleg amatőr régészek „dolgozták meg”. Hasunkra ütve balra kezdtük kerülni, de csaknem visszaértünk kiindulási helyünkre, ott lépdelhettünk fel a kialakított lépcsőkön. Felérve elszontyolodtunk, mivel a komoly vár jelzés után a domb lapos tetején mindössze egy viharvert táblát és egy árva zászlórudat találtunk. Látszott, hogy a csúcsot valamikor megtisztították (remek a kilátás a környező falvakra, de a Mecsek felé is), de éreztük, hogy a cserjés ugrásra készen várja, hogy visszabitorolja… A hegytető keresztmetszete nyolcasra emlékeztetett, s a nagyobbik ovális közepén egy beomlás utalt az egykori építkezésre.

 

Török basáról, annak magyar nejéről…

Kissé csalódtunk a Vár-fő-hegy várában, ám a krónikák tartalmaznak néhány érdekes momentumot…

Csak 1698-ban jelent meg első feljegyzés „Locus castelli deserti” formában, majd a továbbiakban is csak úgy, mint ismeretlen eredetű rom. Egyed Antal így írt róla 1829-ben: „A határában találtatik egy hegyen volt várnak régi omladéka, melynek egy oldalrul a sántz a máig is láttatik. Ezen várrul neveztetett a helység is Várallyának, melyben a török uralkodása alatt a hagyomány szerént egy aga lakott, mikor épült pedig a vár és pusztult el nem tudhatni.” 1864-ben egy kataszteri térkép négyzet alaprajzú épületromot jelöl a „Várfőhegyen”.

A helyi mendemondák mindig csak a török időkig nyúlnak vissza. 1923-ban Váralján ezt jegyezték le: „Ismeretes a váraljai hagyomány a török basáról, annak magyar származású nejéről, az aranyszoborról, melyet nejéről készíttetett, az elrejtett kincsekről, amelyet a váraljaiak időnként kutattak…” Egy másik elbeszélés pedig azt meséli el, hogy a várfői török parancsnokság annak fejében ígért bántatlanságot az egykor kövesdi lakosságnak, ha azok a mai Váralja területére telepednek.

Wosinsky Mór, szekszárdi apátplébános írt róla először részletesen. Földvárnak gondolta a néhai erődítést, mert követ, téglát nem talált, de több sáncról is megemlékezett. A sánc alatti szőlőkben annak idején itt is, ott is találtak vaseszközöket, kerámia tárgyakat – néha teljesen épeket. Az 1950-es évekre lefektették a tényeket, hogy földvár állt a tetőn, ahol törökök tanyáztak, s Moldován Vilma helyi tanítónő ásatásának bronzkori, honfoglalás-kori leletei szerint több mint ezer éve használták védelemre a Várfőt.

 

Egy ellopott kőtorony

Miklós Zsuzsa az 1980-as években járta be a területet, és a hegytetőn kő-, tégla-, patics-, és 13. századi cserépdarabokat talált, s nemsokára elkészültek az első légi felvételek is. A várat csak 1994-95-ben tárták fel. (A neves régésznő 2014 májusában hunyt el.)

A 14×28 méteres területű ovális tetőn 60-65 cm széles kőfal futott körbe, középen legalább kétszintes torony állt 7×7,5 méteres alapokon. A járószint 80-90 cm mélyen van, felette pedig kormos-hamus réteg található 13. századi tárgyakkal, töredékekkel – ezek alapján ellenséges támadás és tűz okozhatta Váralja birtokosa lakhelyének pusztulását. A toronytól délre és északra tároló gödröket és egy sütőkemence nyomait találták meg. Nyilvánvaló, hogy a vár anyagát akkurátusan elhordták az 1864-1890 közötti időszakban – eközben alakult át az ovális terület -, a kerítőfalat pedig a közben leszakadt löszfal ragadta magával. A terasz is a leomló falak miatt lett sík, mivel valaha árok lehetett.

Természetesen alagutakról is vannak mendemondák, ellenben itt tényleg van egy! Az északi oldalon, szinte egészen eltömődve indul egy körülbelül 20 méter hosszú, 1,5 méter magas (egykor 2 méter magas), keskeny járat, amely a domb közepéig ért – ma a széléig, mivel az épületbontók megbontották a halmot. Rendeltetése ismeretlen, mivel tárolásra túl keskeny, és a járat eredetileg sem ment tovább. Az 1994-95-ös leletek – kések, nyílhegyek, sarlók, lószerszámok, kulcsok, üvegtárgyak, korsók, kannák, bronztárgyak – a középkori hétköznapokat idézik.

Csak érdekesebb ott lenni egy ilyen ásatáson, mint húsz évvel utána a gazt nézni!

A terasz padjai nem hívogattak pihenésre (ezért is rövidek ezek a téli túrák), így hát a hegytetőről délkelet felé ereszkedtünk le egy lankás dombhátra, majd érdekes, félig fátlan dombok során át kapcsolódtunk be a piros kereszt nyomvonalába, és Óbányára gyalogoltunk.

 

(Irodalom: Miklós Zsuzsa: Váralja-Várfő XII. századi vára)

 

 

Britek a Mecsekben

A középkori Nádasd Rák várának Skóciáig vezető története

 

Nagy baklövés lett volna, ha az Óbánya mellett megbúvó Réka-várat nem keressük föl. Házunktól érdemes volt a Belátó-kilátót is érinteni. A faépítmény arra a jól kiválasztott helyre épült, ahonnan végigláthatunk Óbánya ütőerén, a főutcán. Eszünk ágában sem volt visszaereszkedni – a hegyoldalban gázolva csakhamar elértük a várhoz vezető Langhöhe gerincét a zöld, illetve a Mária út jelzéssel.

 

Hatalmas vár – a gyökerek között

Egy esőház után nem sokkal olyan meredek sáncrendszer peremén álltunk, mintha „csak” száz éve hagyták volna itt. Pedig feltehetőleg 600 éves. Réka-vár terült el előttünk – bár itthon mindig többet várunk a váraktól… (Előző cikkemben tévesen írtam, hogy e vár nem szerepel Kiss Gábor 1984-ben kiadott könyvében, ám más néven és nem megfelelő hegyen említi.)

A hegyhát felől kettős sáncon haladtunk át, majd ezután következett a központi – kb. 10-12 méterrel való – kiemelkedés megmászása. A második sánc szemmel láthatólag messze elhúzódott, a végét nem lehetett kivenni. A felérés helyén egy köves kiemelkedés emelkedett ki – érezhetően egy épület állhatott ott. Tetején egy kőhalom állt emlékkővel: Skóciai Szent Margit 1045-1093 emlékére 2007 – állt rajta.

Mivel nem ismertük a szent életét, nem értettük, hogyan kötődik ehhez a helyhez – ám a „ránk zuhant technikának” köszönhetően egy társunk már fel is olvasta a korábban kikeresett szöveget telefonjáról: a vár illír, vagy kelta, esetleg 9. századi, frank építésű… a vár területe 35 méter széles és 205 méter hosszú, s falai három méter vastagok. De a Szent Margit-szál sem kis dolog: a hegy tövében álló információs tábla is úgy írja, hogy „a hagyomány szerint” Vasbordájú II. Edmund angol király két fiúgyermekét Magyarországra, István király udvarába menekítették a hódító dán király elől, s itt kaptak birtokot. Egyikük, Eduárd, Szent István király lányát, Ágotát vette feleségül, s itt született első gyermekük: Margit, aki aztán királyné lett Skótföldön.

Az elegyengetett vízszintes terület mindkét szélén közel egy méterre felmagasodtak az egykori kerítőfalak. 70-80 métert sétáltunk előre a hegytetőn, s azt hittük, hogy „eljött a vár vége”, de egy az előzőhöz hasonló felmagasodás fogadott az északnyugati oldalon, amögött pedig egy árok – keresztben. Itt is megörökítettük a hepehupákat, és továbbmentünk a jelzésen. Kiderült, hogy akkor értünk át a külső várudvarba. Alant már nem volt sánc – a védelmet a még meredekebb hegyoldalra bízták. A széleket erre is a néhai falak enyhe kiemelkedése kísérte, s itt, a külső várban találtunk rá az egyetlen, „igazi” várfal-csonkra…

A hosszú vár végén valóban óvatosan kellett leereszkedni. Erről jön fel mindenki – mi, természetesen lefelé… s lent olvashattuk a tábla szövegét. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki zöld szemes ostoros egysejtűnek nézte a Réka-vár áttekintő térképét.

 

Amikor Angliából menekültek ide…

A vár kutatástörténete is megér néhány mondatot! Ez az, amikor minden kődarabból „üvölt” a történelem…

Az egész 1828-ban kezdődött azzal a „Széchényi Országos Könyvtárban” őrzött oklevéllel, amelyet még II. András adott ki 1235-ben, és amelyen az állt, hogy az egyik itteni birtok délről határos a nádasdi britek földjével (cum terris Brittanorum de Nadasth). – Nahát! Miféle britek? – kapták fel a fejüket egyesek.

Fél évszázad múlva ismét rezzent valami: 1877-ben Xantus János lefordítva közreadta J. Abbot angol történész cikkét, amelyben leírta a két angol hercegfiú Magyarországra menekülését 1022-ben, és hogy egyikük, Edward/Eduárd elvette Szent István lányát, Ágotát, majd 1058-ban Eduárd családjával – s Margittal együtt – visszatért Angliába.

A megjelenés után egy évvel Brüstle József elsőként kapcsolta össze a brit földeket a menekült hercegfiakkal, s azt feltételezte, hogy Szent Margit itt születhetett Nádasdon, a várban. Az a nézet, hogy Margit atyja itt kapott birtokot, és ő maga a ma már romos várban született, egyre több megerősítést nyert. Természetesen ezzel egy időben voltak olyan kétkedők, akiknek könnyebb volt azt feltételezniük, hogy Eduárd valószínűleg mást, pl. Henrik császár lányát vette el, és semmi köze Nádasdhoz…

 

Felélénkült brit-vita

1938-ra, Szent István halálának 900 éves évfordulójára napi politikai indítékból, de történetünk okán is felélénkült az érdeklődés skóciai Szent Margit és leszármazottainak történelme iránt. Viták leginkább a német és az angol források eltérése miatt alakultak ki – s ez utóbbiak voltak a hitelesebbek.

Fest Sándor nyelvtörténész nyelvtörténeti bizonyítékokkal támogatta Szent Margit nádasdi szülőhelyének hipotézisét, míg Herzog József azt bizonygatta, hogy Eduárd orosz földön nőtt fel, és egy másik nemesi Ágotát vett el. Egy harmadik történelemkutató pedig azt feltételezte, hogy a „terra Brittanorum” inkább lehet besenyők földje, csak rosszul írták… Megmérkőztek a nézetek, de már 1940-t írtak és közeledett a háború…

Közben egy tolna megyei történelembarát báró is a tettek mezejére lépett, akit Malcolm skót királyra emlékeztető neve is ösztökélhetett az igazság kiderítésére. Malcomes Béla eredeti angol nyelvű forrásokra támaszkodott és teret szentelt Szent Margit életének, és hogy a királyi unoka milyen magyar szokásokat vitt magával Angolhonba. (,,Malcolm a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában… hatására a király elhagyta vad szokásait… Egész környezete megváltozott Margit körül… Előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek.” – írta Szent Margit életrajzírója.) Szerinte az angol hercegek egy már álló várba költözhettek be, ám azt a 13. században már el is hagyták. Könyve, a Szent István unokája 1938-ban jelent meg.

Ezzel egyidőben feltárást kezdeményezett Réka-várban, és a nem mindennapi méretű vár területéről számos vas- és cseréptárgy került elő. Sajnos a folytatásról már nem tudunk, ha volt is, nincs meg a dokumentáció, megbízható számok csak a falak méreteiről maradtak fenn.

 

A régészek megmondják!

1963-ban végre szakértők érkeztek Réka-várba, bár csak felderítő jellegű ásatásra. Papp László és csapata csak a legszükségesebb mértékben távolította el a törmelékréteget, és végül minden kutatóárkot visszatemettek. A vár neve után érdeklődve, az akkori öregek Rák várat említettek, mert így hívták az ő eleik is. Esetleg a patakban tenyésző rákok miatt. Egy 1810. évi feljegyzés is Rák várnak írja a romokat – a Réka-vár elnevezés valószínűleg egy nem túl régi hazafias felbuzdulás eredménye – de már kiirthatatlan.

A hegygerinc – délnyugat – felől egy kerek torony állt a vár végében, ami kaputorony lehetett. A csonka falak magasságát 380 centiméteresnek mérték, s az egykori járószint 360 cm-en volt, amely efölött fél méterig átégett és kormos volt… Vagyis: leéghetett. A kaputoronyhoz két sáncon át vezetett a felvonóhidas bejáró. De a maradványok vizsgálata alapján többszintes kaputorony állt a két várudvart elválasztó épületsor északnyugati sarkán, amelyhez felvonóhíd vezetett – két bejárat volt.

A várudvaron 40-50 centiméter mélyen állapították meg az egykori járószintet – jó pár régi kutatóárok mellett. Az alaprajzból kiindulva Rák vár 13. századi lehet, esetleg kicsit még korábbi. Épületek középtájon, és a délnyugati falhoz támaszkodva álltak, de számuk és nagyságuk elenyésző a vár területéhez képest. A külső várudvar pedig üres! Ez meglehetősen furcsa, ezért elképzelhető, hogy a várat nem fejezték be… Ám a leletek szerint – vastőr, sarkantyú, bronzgyűrű, csat, nyílhegyek, korsók – Rák várban élet, sőt katonai élet folyt a 14-15. században.

És mikor hagyták el? A nyomok tűzvészre utalnak, de ha békeidőben történt volna tűz, tulajdonosai nem hagyták volna tűzvész utáni állapotában. Feltehetőleg a mohácsi vészt követően dúlták fel, amikor a közeli Máré várat is elfoglalták.

A romokat azután erdő nőtte körbe, s a 19. századra már 6 öles (11 méter kerületű) tölgyek is nőttek a várudvaron. Leomló köveiből malmok épültek a völgyben. Az 1930-as években még 27 működő, öreg vízimalmot számláltak össze Óbánya és Mecseknádasd között.

Harsáczki György

Ma is látható Róma a belvárosi templom alatt

A Belvárosi templom 1865 körül. A bal templotorony mögött a régi pesti városháza tornya látható (Forrás: budapestcity.org)

A Belvárosi templom 1865 körül. A bal templotorony mögött a régi pesti városháza tornya látható (Forrás: budapestcity.org)

Altemplomot alakíttatna ki a mai kriptából a Március 15-e téri templom plébánosa, így egy látogatható térrendszer születne.

A hajdani Contra-Aquincum 1700 éves erődjéből egy falfűtés-elem látható annak a föld alatti járatrendszernek az egyik kimélyedésében, amelyet Lux Kálmánék alakítottak ki a templom 1930-as évekbeli kutatásakor és a barokk kripta helyén létrehozott közösségi tér kialakítása során. Mivel Luxék nem áshattak felülről, a szentély irányából, a templom oldalához északról csatlakozó boltsor elbontása után a barokk kriptából leginkább vakondjáratokhoz hasonló szűk és alacsony folyosókat indítottak, s ha alapozásba, falba ütköztek, elfordultak. Így jött létre a járat, amely legnagyobb tere a főoltár alatti, betonfödémmel megerősített helyiség – ennek falát kelet felől a templom román kori elődje apszisának a félköríves fala határolja. Luxék ebben alakították ki a kriptát, míg a korábbi kriptából közösségi tér, a templom jobbára gótikus köveinek kőtára lett. A folyosó ásása során bukkantak rá a római-kori fűtés maradványára, amely minden bizonnyal folytatódik a fel nem tárt területen is.

A plébános úr feltett szándéka, hogy az oltár alatti alacsony, jelenlegi formájában nemigen vonzó kriptából altemplomot alakíttatna ki. Ha ez megvalósulna, a járatrendszer korszerűsítése során nyilván előkerülnének még római-kori, s középkori leletek. A jelenlegi közösségi térben lévő kőanyagot is célszerű volna bemutatni a nagyközönségnek, a megóvásáról is ildomos volna gondoskodni” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Mezős Tamás építész, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professzora, a templom külső felújításának tervezője. „Jelenleg a belügyminisztérium segítségének hála folyik a már felújított nyugati homlokzat kőelemeinek restaurálása, valamint a templomtest felújítása is, az altemplom kialakítására ennek keretében is sor kerülhetne” – tette hozzá.

A régészeti feltárás a felszedett padlólapok alatt... (Forrás: epuletkutatas.blogspot.hu)

A régészeti feltárás a felszedett padlólapok alatt… (Forrás: epuletkutatas.blogspot.hu)

A Március 15-e téren álló belvárosi plébániatemplom egyike az ország építészetileg legösszetettebb épületeinek. A helyén már a 11. században templom állt – valószínűleg ebben ravatalozhatták fel és temethették el ideiglenesen a később szentté avatott, szemben, a mai Gellért-hegyen mártírhalált halt Gellértpüspököt – ám ennek a maradványait még nem sikerült megtalálni, talán el is pusztultak a későbbi átépítések során. A mai kriptában látható félköríves apszis a 12. századi, immár vélhetően testesebb román stílusú templom része volt.

A gótikus építészet is megújította a templomot, legalább kétszer, elsőként Lajos, vagy Zsigmond korában, majd Mátyás idején is. Ekkor alakították ki a kápolnafüzért és a körüljárható szentélyt. Míg a román korban a nyugati homlokzathoz csatlakozott torony (egy, illetve kettő), a gótikus torony a templom északi falánál állt – ezt, miután súlyosan megsérült, a barokk korban bontották vissza, ám félbevágott pillére a mai napig látható a kriptához levezető térben.

A török korban dzsámiként használták az épületet, amiről a mai szentélyben látható mihráb-fülke is tanúskodik. Barokk, majd klasszicista átalakítások határozzák meg az épület jelenlegi formáját, a 19. század végén Steindl Imre igyekezett a templomtestet „visszaközépkoriasítani”.

2013. június 12.

www.muemlekem.hu

 

Nagyboldogasszony trónusa alatt

Rálátás a feltárásra a templom főhajójában (Forrás: nol.hu)

Rálátás a feltárásra a templom főhajójában (Forrás: nol.hu)

Folytatódik a pesti belvárosi templom feltárása

 

„A pesti belvárosi plébániatemplom legjelentősebb műemlékeink egyike; csaknem két évezred épített emlékei találhatók falaiban. Sajnos soha nem részesült történeti, művészettörténeti értékeit megillető figyelemben, s így építésének, átalakításainak történetében sok bizonytalanság, kérdőjel maradt. Ezek tisztázása még fontos feladataink közé tartozik” – írta Déry Attila a Tájak- Korok-Múzeumok kiskönyvtára sorozatnak a Nagyboldogasszony-templomról szóló füzete bevezetőjében. Idézett „kritikája” mára érvényét vesztette, hiszen a római kori alapokra (Contra-Aquincum ezerhétszáz éves erődje fölé) emelt épület időközben többször is az érdeklődés középpontjába került; az elmúlt évek feltáró, renováló, állagmegóvó munkálatai számos titkára fényt derítettek. Az eddigi legnagyobb eredmény az volt, amikor 2010 tavaszán kibontották a templom elfalazott egykori „főoltárképét”: a Mennyek Királynéját, a trónon ülő Madonnát és a gyermek Jézust ábrázoló XIV. századi freskót.

Korok egymásra rétegződött emlékei (Forrás: nol.hu)

Korok egymásra rétegződött emlékei (Forrás: nol.hu)

Az előszóban hiányolt „tisztázás” folyamata pedig idén június óta folytatódik: év végéig teljes gőzzel, nagy és látványos felfordulással zajlanak kutatások a templom barokk boltozatos hajójának feltört kőpadlója alatt. Közel három méter mély, széles kutatóárkokban, immár az egykori római járószinten dolgozik a középkorász Kovács Eszter vezette régészcsoport. Többek között évszázadok egymásra rétegződő temetkezései kerültek napvilágra; nem egy esetben bizarr módon roncsolt, félbevágott sírhelyekkel, szétszóródott csontokkal, maradványokkal. Az elkerülhetetlen és szükséges bolygatás, leletfaggatás után, rendezett körülmények között nyernek majd végső nyugalmat a régi templom alá és köré hantoltak.

Kovács Esztert előbb a plébániatemplom egyetlen csendesebb zugában, a sekrestyében kérdeztem a nagyszabású projektről, majd a főhajóban, a „krátereket” összekötő pallókról mutatta meg, hogy mi mindenre terjed ki a feltárás.

A plébániatemplom nemrég rendezett északi oldala (Fotó: Harsáczki György)

A plébániatemplom nemrég rendezett északi oldala (Fotó: Harsáczki György)

A munkálatok az épület legkorábbi, római rétegét is érintik, sőt szondázásként még itt-ott az altalajba is belebontottak. Főképp azonban annak a legkorábbi ismert – XII. századi, román stílusú – templomnak az alapfalait és szerkezeti elemeit kutatják, amelynek nyolc-kilenc méter magasan megmaradt toronyrészletét a jelenlegi déli torony foglalja magában. Lux Kálmán kutatásainak köszönhetően az 1930-as évek óta azt is tudjuk, hol volt e templom főszentélyének félköríves apszisa. Az oldalhajók végét azonban keresni kellett. A román templomot a XV. század végén kibővítették; a felmenő gótikus oldalfalak a XVIII. századi, barokk átépítés után is nagyrészt láthatók maradtak.


„Az a cél – mondja a feltárásvezető régész –, hogy a mostani járófelülethez viszonyítva közel három méterrel lejjebb elhelyezkedő barokk kripták szintjén, az utólagosan beépített falak, helyiségek, folyosók elbontásával kialakítsunk egy – történelmi bemutatóhelyként is szolgáló – nagy liturgikus és közösségi teret. A leendő altemplomot az egykori háromhajós román kori, illetve a gótikus templom masszív pilléralapjai fogják tagolni. Oldalt, az északi és déli zárófalak mentén pedig megmutatjuk a különböző építési rétegeket. Egyéb szerkezeti elem nem is kerülne ide, az említett pilléralapok elbírják majd a visszaállított födémet. A látogatónak, aki lemegy, olyan érzése lesz majd, mintha egy román kori templomban járna.”

Contra Aquincum római erőd romjait sebtiben a föld alá dugták a Március 15. téren. De! Meg lehet nézni - sötétített üvegen át. Ha nagyon ügyes, még Ön is észreveheti! (Fotó: Harsáczki György)

Contra Aquincum római erőd romjait sebtiben a föld alá dugták a Március 15. téren. De! Meg lehet nézni – sötétített üvegen át. Ha nagyon ügyes, még Ön is észreveheti! (Fotó: Harsáczki György)

 

Érdeklődésemre, hogy az eddigi feltárások milyen eredményeket hoztak, illetve milyen meglepetéseket tartogattak, Kovács Eszter nemcsak az őt közvetlenül érintő középkori vonatkozásokat említi: „Korábban sokan szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy a XII. századi templom északi zárófala valóban ott futott-e, ahol végül nemrég megtaláltuk. Minden eddig kiszerkesztett alaprajzon fikció volt az oldalhajók szentélyzáródásának ábrázolása. Mostanra előkerült mindkét – félköríves – záródás, nagyjából a mai diadalív vonalában. A pillérkiosztás, a boltozati rendszer ismeretével bebizonyosodott, hogy az átépítésekkel – de még a barokk boltozattal is – igazodtak a román kori templomhoz. E XII. század végi épületet tehát egyre jobban ismerjük, az viszont nagyon nagy kérdés, hogy valóban itt állt-e Pest legősibb temploma. Az bizonyos, hogy ide a korábbi időszakokban is temetkeztek. A sírmező arra utal, hogy már a XI. században templom állhatott itt, de annak az alapjait még nem ismerjük. A római tábor, a Contra-Aquincum belső épületeiből viszont számtalan részlet kerül elő: padlószintek; falak, többször megújított vakolással, egyszínű festéssel… A római korral foglalkozó kollégák nagyon örülnek, hogy egyre tisztul az erről az időszakról alkotott képük.”

Fel is tettem a kérdést: Ha érdeklődés mutatkozik a templom római-középkori alapfalai iránt, akkor a tér túlsó végén álló római falmaradványokat miért dugták a föld alá? Szerintem nem logikus. Egyszerre sohasem lehessen túl sokat látni a Contra Aquincumból... (Fotó: Harsáczki György)

Fel is tettem a kérdést: Ha érdeklődés mutatkozik a templom római-középkori alapfalai iránt, akkor a tér túlsó végén álló római falmaradványokat miért dugták a föld alá? Szerintem nem logikus. Egyszerre sose lehessen túl sokat látni a Contra Aquincumból..? (Fotó: Harsáczki György)

Nagyboldogasszony templomát stabilan tartják a pannóniai limes egykori fontos állomásának IV. századi erődfalai. Bizonyára Contra-Aquincum kiszabadított „csücske”, a „hordozó alap” is sok új információval gazdagítja még a főváros kivételesen izgalmas kultúr- és helytörténetét.

2014. augusztus 3.

 

www.ujember.hu

Írta: Pallós Tamás