Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (5-6. rész)

A Timavo felbukkan, a farkast ellopják, a fedezék lelepleződik…  
Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal - az emléktábla a Toszkán Farkasok-brigádot élteti

A reggel a kanapés sátorhely megörökítésével kezdődött, aztán sátorbontás, annak szárítása, majd kávézás jött. Öten Triesztbe készültünk várost nézni – egy kicsit lazítani. Banditól megkaptuk a feladatot, miszerint vizet feltétlenül hozzunk a nap végén, akár egy szökőkútból is. Vállaltuk volna, ám a teli kocsiba egy kanna sem fért volna el. Úgy döntöttünk, hogy ezt majd délután, együtt oldjuk meg. Skodánkkal percek alatt visszaértünk a farkasokhoz - a kanyargós útról fantasztikus kilátás esett az Isonzó völgye felé. Közvetlenül az emlékműves útkereszteződés előtt észrevettünk egy nyomós kutat. Itt a megoldás! – kiáltottuk, és leparkoltunk kipróbálni. Vízvétel után alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy gyorsan megnézzem közelebbről is az emlékművet - több emléktáblát, fotóztam le. Egy modern útjelző táblán viszont az ismerős Timavo szót olvastam le. Ez nem egy barlangi folyó neve Szlovéniában? – kattogtak a fogaskerekeim. – Vagy csak a névrokona? Ez gyorsan kiderült. Ránk köszön a földalatti folyó A „bűvös” Timavo szó nem csak az emlékmű szövegében szerepelt, de a közeli ipari park neve is ez volt. Átverekedtem magam a főúton, s a tenger felé lejtő köves utat látva feltűnt valami. Az egyik irányba régi határkövek sorát fedeztem fel a csalitosban, bal felé viszont „gyanúsan” lejtett a lezárt út. Mi lenne, ha itt tényleg megbújna egy karsztforrás? Lesétáltam, és a bokrok között lenézve megpillantottam azt a bizsergetően zöldeskék vízfelületet… A Timavót! Az is eszembe jutott, hogy ez biztosan egy másik Timavo, mivel a szlovéniai Skocjanból is indul egy. De az messze van.
A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

A kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó itt bukkan a felszínre

De tévedtem. Igaz, hogy a kis szlovéniai Skocjan légvonalban is 30 kilométerre van ide, de a Horvátországban eredő, 87 kilométer hosszú Reka-folyó mégis itt bukkan a felszínre, több mint 40 kilométeres(!) földalatti útja után. A karsztba bújás helye Skocjan, ahol a Reka a világörökség részét képező Skocjani-barlangban egy 100 mély szakadék-töbörbe zúdul le. A barlang látogatói borzongva nézhetnek le a föld alatti Reka visszhangzó kanyonjába. Lent már Timavo a neve. A barlangi folyó még számos zuhatagon át hömpölyög tovább, majd egy szifontóban tűnik el. Kimutatták, hogy vize a tenger szintje alá is eljut – 82 méter mélyre.   Kultúrák, emberek találkozóhelye A San Giovanni di Duino-nél három fő forrásban előbukkanó folyó titka régóta foglalkoztatta az embereket. Nem véletlen, hogy a különleges természeti jelenség egy sor építményt hívott életre. Az ősember is letelepedett a közelében, s a rómaiak útja is éppen a forrásnál vezetett el. (Még őslénytani lelőhelyként is számon tartják.) Strabon, római földrajztudós is feljegyezte a bővizű Timavo-forrást. Az első századokban is istentiszteleti hely volt, majd a 4. században keresztény kápolnát emeltek, amire később a San Giovanni (Szent János) in Tuba bazilika épült. Az évszázadok viszontagságai után ma egy gótikus templom áll a forrásnál. Velence városa 1284-ben erődöt (Belforte) építtetett a Timavo torkolatával szemben egy mesterséges szigetre, amelyre az közeli Aquileia városával vívott harcokban volt szüksége. Így ellenőrizhette a folyótorkolat kikötőjét. A várat sikerrel alkalmazták, de a 15. század közepére elvesztette jelentőségét és hagyták, hogy a tenger elmossa – nyoma sincs. Az első világháborúnak ezzel szemben rengeteg emléke van. A közvetlen közelben futó- és lövészárkok, légvédelmi tüzérségi állás, kavernák találhatók. …és a „farkasos emlékmű”, amelynek rövid története méltó a hely „mozgalmas szelleméhez”.   Öt farkas és egy sas története 1917 májusában, a Tizedik isonzói csatában az olasz erők véres ellentámadást indítottak a Monarchia katonái ellen – az ott emelkedő Hermada-hegyen. Ez volt az ún. Timavo-csata. Az emléktábla a 77. gyalogezredet, a Toszkán farkasoknak elnevezett Toszkán brigádot élteti, kiknek egyik hős katonáját itt érte halálos lövés. Az 1938-ban felavatott szoborkompozíciót három bronz farkas és egy sas alkotta, amelyben a sas - természetesen – a Monarchiát jelképezte. Az emlékmű alkotója Vergilius egyik versszakát vésette a sziklába, amelyet az ókori költő 2000 éve írt e helyről, a szikla tövébe pedig a hős katona obeliszkje került. A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le.
A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A Timavo innen még két kilométert tesz meg az Adriáig

A farkasok csak néhány évet „éltek” - magyar emlékművekhez hasonlóan, a második világháborúig. Vagy a németek rombolták le 1944-ben, vagy a jugoszláv partizánok 1945-ben, amikor 40 napot töltöttek itt. Az új, szerényebb emlékművet 1951-ben avatták föl – két bronz farkassal. (Ekkor az első világháborúban lerombolódott San Giovanni templomot is újjáépítették.) S mi történt 1964-ben? A szobrokat megpróbálták ellopni! A régi emléktábla fölé is új tábla került – mintha megsérült volna. A következő években ellenben fehér és vörös festékkel mázolták be a bronz alakokat. 1973-ban viszont ismét megpróbálták eltávolítani a szobrokat. Az egyik farkas sikerült lefűrészelniük a „tolvajoknak”, de a rendőrök nagy meglepetésére egy kertben elásva találták meg egy közeli településen. Nagyon úgy tűnik, hogy az elkövetők demonstrálni akartak olasz nemzeti jelképek ellen. Az egyik farkas lábain láthatók a hegesztés nyomai.  
A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

A hegy felőli oldalról a Harmadik Olasz Hadsereg oltára néz le

Titoék szerették volna… Közben utánam jött néhány túratársam is, így én is tovább merészkedtem. A vízkitörést közvetlenül a forrás után egy zsilippel fogták vissza, de az azon átbukó víz egy kikövezett csatornában iramodott neki, és 30 méter után egy nagy zöldeskék tóba zubogott. A többi forrás is ide folyt. A karsztvíz láthatóan megörült a napsütésnek! Azt hittem, hogy a tó már tengeröböl, de a Timavo még két kilométert tesz meg az Adriáig. Eldöntöttük, hogy visszafelé, délután jobban körülnézünk a többiekkel, amikor vizet veszünk. Tíz óra után jártunk – nagy forgalomban hajtottunk Trieszt felé, s az út hosszú kilométerein át láttuk a szabadon fürdőzőket. Utazás közben láttuk először - és utoljára is – a 68 méter magas Faro della Vittoriát, a Győzelem-világítótornyot, amely egyben szobortalapzat a győzelem istennőjével. Nem is csoda, hogy ezután kiment a fejünkből - akkora forgalomban! Sétánkat a kopott vörös csillaggal ékített kikötői barakktól kezdtünk, ahol a kocsit letettük. A séta inkább a túrától eltérő jellege miatt volt kellemes. Trieszt és környéke a 14. századtól 1918-ig Habsburg Birodalom része volt, a város pedig a birodalom legfontosabb kikötője. Később itt állapították meg a 0 – Adriai – tengerszinti magasságot is. Az első világháborúban közel húzódott a front, s 1918-ben Olaszországhoz került. 1945-ben – a terület vegyes lakossága miatt – a várost is magának követelte Jugoszlávia, s az ide bevonuló jugoszláv partizánok néhány hét után csak nemzetközi nyomásra távoztak. A környék hovatartozása 1954-ig vitatott volt, végül az északi része az olaszokhoz került, a déli Jugoszláviához.   Üdítő kör Triesztben Átsétáltunk a város „leglaposabb” részébe benyúló hangulatos Canal Grandén, s közben láthattuk Trieszt legnagyobb, a római Pantheonra emlékeztető római katolikus templomát, és a nagyméretű görög katolikus templom kupoláját. A következő téren álló hatalmas, 1877-ben épített, eklektikus stílusú Városháza hűen tükrözi korának gazdagságát és kiemelt szerepét. A keskeny, árnyékos sétálóutcák mégis sokkal barátságosabbak voltak. Sajnos nem ritka a balkáni országokból származó kéregető, akik elég kellemetlenek tudnak lenni. (Ha nem kapnak pénzt, még köpködni is képesek! Úgy, mint az a cigányasszony is, aki az asztalunkra köpött a pizzéria kiülőjén, miután elküldtük.)
Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

Az Aquarium épületét 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot

I. Miksa főherceg bronzszobránál tértünk vissza a kikötőbe, ahol – számomra - a legtetszetősebb épülettel találkoztunk, az Aquariummal. Két móló között épült, és 1913-ban avatták fel, mint Központi Halcsarnokot. Három oldalról ömlik be a fény, s 1933-ban kapott új funkciójának is ez felel meg legjobban: tengeri akvárium, illetve kortárs és modern kiállítóhely. Az eklektikus épületben 46 akvárium mutatja be a tenger élővilágát a cápáktól a tengeri teknősökig. Impozáns tornya víztorony, amelynek vize eredetileg a halpiac halainak frissen tartását biztosította. A kikötő helyett benéztünk Trieszt tengeri múzeumának családias hangulatú udvarára, ahol hatalmas horgonyok, hajómotor, acél hajóborda és egyéb nagy alkatrészek pihentek. Mielőtt beültünk volna abba a bizonyos pizzériába tettünk egy bizonytalan kísérletet a Fellegvár megkeresésére, de elvesztünk a meredek utcák, kanyargós útvesztőjében.   Hová lépek, barlang terem! Idejében érkeztünk a már ismerős, magasparti parkolóba, ahol csatlakoztak hozzánk a fürdőzők, majd megálltunk vizet venni a Timavonál. Nagyon ragacsosnak éreztem magamat, így szerettem volna megmerülni a felbugyogó karszvízben, de túl sokan sétáltak a közelben. Bandiékat is lenyűgözte a karsztforrás, s a gótikus templomot körbejárva láthattuk a táblákon a rendkívül gazdag múlt nyomait. A templom körül most ásatások is folytak.
– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

– Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg – akár 100 katona befogadására!

Visszakanyarogtunk tegnapi táborhelyünkig az 55-ös országúton, de most a túloldalra fordultunk le. Ez már sokkal nyugodtabb hely volt – az a két kerítéssel körbevett közmű-berendezés sem zavart minket. – Gyerekek, ez nem igaz! Alig lépek be az erdőbe, azonnal barlangba botlok! – hitetlenkedett Bandi előlépve. – Egy nyugodt zugot kerestem, és majdnem beleléptem egy barlangaknába! Kicsit kételkedtem, de valóban az volt! Úgy döntöttünk, hogy majd másnap megnézzük. A sátrakat csak alkonyat után kezdtük felállítani, de hogy ki mennyire rejtőzik el, az már erősen változó volt. A sátramat egy nagy cserszömörce bokor mögé állítottuk, aztán jött a közös vacsora, a zuhanyozás, a társasági élet…   Barlang-fedezék az ágyúzás elől Eljött a kilencedik forró nap is. Kimondatlanul is „szabadnapot” adtunk magunknak. Bandiék egy kis facsoport közepén némi tisztogatással nappali hűsölőt alakítottak ki, s a délelőttöt itt töltöttük sörözve, a következő kagylólevesen dolgozva. Kora délután már elkélt a nógatás: hát nézzük már meg az új barlangunkat! A forróságra tekintettel lassan szedtük össze a felszerelést, de felvenni is csak akkor akartuk, ha igazán van hova lemenni. Így gumicsizmában, rövidnadrágban álltuk körül az aknát, és Marikát, aki haláltmegvető elszántsággal kezdett leereszkedni a 5-6 méteres mélységbe. Amikor leért, visszajelzései szakadozottá váltak, csak néhány szóban tájékoztatott minket. Mindenesetre azt láttuk, hogy már mászik is kifelé. – Dögszag van lent, alig bírtam gyomorral! – nyögte, amikor felért. Mesterséges volt az üreg! Míg Marika mászott egy rozsdás vasdarab akadt a kezembe. Hengeres tárgy darabja, valószínűleg egy tüzérségi lövedéké. Akkor az akna is világháborús kaverna! Ott is hagytuk az ösvényt, és a rendkívül nehezen járható, köves-hepehupás erdőbe vetettük magunkat.
Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

Nem ritkák a nagy méretű repeszek...

30 méterre egy sziklaletöréshez értünk. – Gyertek, egy barlang! – Bandiék előbb értek oda. – Átjáróbarlang! – hallottuk később. Nem más volt az, mint egy egykori kis barlangból kialakított fedezéküreg - akár 100 katona befogadására! A bejárat „A. Beran Kdt 1915-16” vésete minden kétséget eloszlatott. Valamikor itt egy ép fa sem lehetett a felszínen az ágyúzás miatt… Visszakecmeregtünk az aknánkhoz, és másik oldalt is bejártuk. Szintén találtunk letörést és egy beomlott kavernát. Lám-lám! Bandi barlangot én pedig háborús nyomokat kerestem, és mindketten megtaláltuk a számításunkat! Emellett egykori, cikk-cakkban kőbe vájt, betemetődve is méter mély lövészárkokat láthattunk. Egyik-másik mintha betemetett lejáratban végződött volna…  Egy kicsit eltávolodva a többiektől, több, mint egy kilónyi repeszdarabot szedtem össze. Többnyire korábbi „kutatók” helyezték ki azokat egy-egy kőre olyan turistáknak, akiknek kevesebb idejük van. A karsztbokorerdőből végül kikeveredtem egy köves erdészeti útra. A kövek közül innen is szedegethettünk vasszilánkokat…    

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (6. rész)

Napsütés egy borús doberdói nap végén

  Borult időre ébredtünk. Ezt a napot is Doberdo környékén terveztük eltölteni: öten az első világháború emlékeit akartuk megkeresni, Bandiék hárman pedig a Grotta Natale barlang környékét indultak felderíteni. A táborhelyet, természetesen „nyom nélkül” hagytuk el. Mi öten, alig tettünk meg néhány kilométert az 55-ös országúton, Jamianoban letértünk Doberdo del Lago felé.   Információt a trafikból! Útban a településre a Doberdó-tavon túl kiszemeltem egy kis erdős-sziklás hegyvonulatot. Miután előző nap is fedezékekbe futottunk bele az úttalan erdőben, okkal számíthattunk látnivalóra egy peckes magaslaton. Doberdo del Lagoban megkerestük a templomot, de a település sem emléktáblával, sem emlékparkkal nem várt minket. Kénytelenek voltunk egy „informátort” keresni. Hirtelen befordultam a trafikba, és néhány olasz szóval megérttettem a trafikossal mit szeretnénk. A férfi – sikertelen olasz nyelvű próbálkozás után - egy térképvázlatot rajzolt nekünk a legfőbb emlékhelyekről: a nagy temetőről, a monarchiás temetőről, és a magyar kápolnáról. Bingo!
A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

A ház mögött kavernákat mélyítettek a sziklába az első világháború elején

Úgy gondoltuk, hogy már „meg is nyertük a háborút”, pedig dehogy. Bevezetőnek mégis a sziklás hegyet javasoltam. Tíz perc múlva meg is álltunk a közelében, ahol egy jelzett ösvény vezetett fölfelé. Könnyedén felértünk első látnivalónkhoz, a Cadorna házhoz. A házat eredetileg 1914-ben az olasz hadsereg építette a sziklák tetejére, amely a hegybe mélyített kavernákkal együtt kiemelt megfigyelőpont volt. A ház részben megsemmisült a háborúban, ám az itt sziklát mászó goriziaiak később újjáépítették. A keskeny terasz fakorlátjára támaszkodva madártávlatból szemléltük meg a tavat, amely egyébként karszt tó. Medencéje természetes módon tömődött el agyagos üledékkel, és vízszintje a tenger szintje alatt fekszik.   Kulcsosház a sziklák alatt… Az épület zárva volt, így követtük az ösvényt – egy kicsit feljebb. Itt ásított ránk a kaverna, amelybe mindenképpen be kell merészkedni, mert csak ezen át közelíthetők meg a sziklákon elszórt megfigyelőpontok. Lámpa nélkül sajnos már jó pár métert bukdácsolhatunk a sötétben. Nem lehet nagy a turistaforgalom, mivel nekem sikerült egy denevért is felriasztanom. A valaha ágyútűznek kitett állás izgalmas kirándulóhellyé szelídült karsztos sziklákkal, buja növényzettel. A 72-es ösvény tovább vezetett fölfelé, a Castellazzora. Olyan meredek kőlépcsőn vezetett az út, hogy jó szolgálatot tett a mellette kirögzített acélsodrony! A lépcsők után bebokrosodott szikla-lövészárkokat vettünk észre, majd nemsokára a lapos hegytetőre értünk, ahol ismét magyarázó-tábla fogadott bennünket. Egy történelmi fotón egy fátlan, sivár hegytetőt is láthattunk, amelyen mély barázdaként futott végig egy kőbe vésett lövészárok… Érdeklődésünket azonban egy 3 méter magas, 2-3 méter vastagságú kőből emelt falmaradvány keltette fel, amelyet az út elmetszett. Arra gondoltunk, hogy az első világháború katonái hordták össze emberfeletti munkával, de nem ők voltak. A hatalmas kősáncot, melynek több száz méteres szakaszaival később is találkoztunk, a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére.
A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

A hatalmas kősáncot a vaskor végének-bronzkor elejének juhtenyésztő népei emelték telepük védelmére

Míg tettünk egy kisebb kört a hegytetőn, a világháború kőbe vágott sziklafedezékeiből is találtunk néhányat.   Százezer Lesétáltunk a hegyről, és visszatértünk Doberdo del Lagoba. Térképvázlatunkat tanulmányozva ekkor láthattuk, hogy nem minden egyértelmű… Találomra nyugat felé indultunk el autónkkal, miközben lefelé ereszkedtünk az Isonzó síkságára. Épp visszafordultunk volna, amikor szembejött a Ronchi dei Legionari településtábla, ami szerepelt a rajzon! Elértük a főutat, és negyedóra múlva megérkeztünk a már korábban táblával is jelölt óriási redipugliai katonai temetőhöz, Európa legnagyobb katonai emlékművéhez. Hozzá kell tennem, hogy ez az olasz temető. Erről a temetőről - esetleg - már olvashattak, mégis röviden bemutatom. A környék az 1915 májusa és 1917 augusztusa között zajlott, hatalmas véráldozatot követelő isonzói (vagy doberdóinak nevezett) csaták helyszíneinek egyike. A háború alatt kialakított temetőt 1938-ban rendezték 22 hatalmas lépcső formába, s helyezték el bennük 100 187 olasz katona urnáját. Külön borzalmas, hogy ebből 60 330 ismeretlen hős… Már a parkolóban is számos ismeretterjesztő tábla fogadja a látogatókat. Felmérve helyzetünket, mégsem a nagy temetőbe indultunk, hanem maradtunk a főút ezen oldalán, és a látványos emlékparkba léptünk be előbb. A bejáratnál néhány helyben talált mészkődarabból készített sírkövet is kiállítottak. Ahol még fa sem volt…   Jelen a „nagy lépcsőkön” A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká. Hatalmas ágyúk, aknavetők, óriási, pusztító erejű ágyúlövedékek kísérik-dekorálják a sétaösvényeket, a park fő sétányát pedig a különböző harcászati alakulatok szimbólikus szoborkompozíciói kísérik - mint egy-egy stáció -, amelyeket epigrammák egészítenek ki. A domb tetején egy korinthoszi oszlop áll.
A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká

Átkeltünk a főúton – valamint az Isonzó-csatorna és a vasút felett -, és beléptünk a nagy temetőbe. Itt a fedett lövészárok-háború színterét alakították ki, amit be is jártunk. Aztán elindultunk a több száz betonba faragott „Presente” (Jelen!) felirattal szembe, amelyet két oldalt sötét ciprusfenyők kísértek. Elől a vezér, a 3. hadtest parancsnokának síremléke áll – most is a sereg élén. Sétánk közben 39 587 hősi halott neve mellett ötszáz lépcsőt tettünk meg fölfelé. Fent a kápolna mögé kerültünk és újabb ágyúk mellett lépdeltünk fel a dombortérképpel kiegészített kilátóhoz. Innen már rég nincs jó kilátás.   A Vipava és a hirtelen vihar Már a magyar kápolna (amelyet én is a Magyar Turistából ismertem) megkeresésén gondolkodtunk, amikor eszünkbe jutott az osztrák-magyar temető. A Fogliano di Redipuglia-i temető sárga kerítése a főút mellett állt, s a százéves évforduló miatt friss táblák hívták fel rá a figyelmet – magyarul is. Az öreg ciprusok őrizte temető 14 550 „osztrák-magyar” hősnek állít emléket: „Az életben és a halálban egyesültek.” – olvasható a német felirat a kapun.
A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A Vipava és Castel Rubbia kastélya - viharfelhővel

A katonás rendben sorakozó egyszerű sírköveken friss fémtáblácskákon fele arányban olvashattunk magyar neveket - sajnos ékezet nélkül. A másik felén osztoztak a német vagy más monarchiabéli nemzetiségűek. A temető valóban jelképes, hiszen a sírkövek száma – szemlátomást - az ezret sem érheti el. Legbelül a többnyelvű emléktáblánál mi is több friss nemzetiszínű szalagot és koszorút találtunk. Az autóban ismét térképvázlatunkat kezdtük tanulmányozni. Sagradonál találkoztunk az Isonzóval, de a doberdói oldalon maradtunk. Itt láthattuk az Isonzó duzzasztóművét, majd néhány településsel arrébb a Monte San Michele neve jelent meg táblákon. A Doberdó környéki dombok kulcsfontosságú magaslatának nevéhez is tízezrek kiömlő vére kapcsolódik… Viszont egyszer csak egy ókori mintára épült viaduktot pillantottunk meg egy kisebb folyó felett, a domboldalban pedig egy négysaroktornyos várkastélyt. A többieket sem kellett erővel rávenni egy kis „pihenőre”, s a kocsit letéve visszasiettünk a vízpartra a közúti hídhoz. A lomha Vipava feletti viadukton éppen áthúzott egy személyvonat. Ezután viszont a másik irányba nyílt érdekes kilátás: a hegyek felől vészjósló, lilásszürke viharfelhő gomolygott felénk… és 4-5 perc múlva meg is érkezett - futva értük el autónkat. A kastély egyébként nem volt megtekinthető.   Magyar volt idegenben – mégis meghagyták… Hosszú volt a kényszerszünet, így a vihar elvonulását kávéval ünnepeltük meg. Ismét keresni kezdtük azt a bizonyos Trieszt-Gorizia utat, amit aztán az ismerős 55-ös országútban találtunk meg. Egy út melletti családi háznál is megálltunk érdeklődni, de senki sem bújt elő a kiabálásunkra. Kezdtük elveszíteni a reményt, de végül István barátunk gyalogosan derítette fel a megfelelő mellékutat.
Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért...

Az aprócska Devetachi - ahol már tábla jelezte a kápolnát -, olyan üdítő látvány volt, hogy azt a néhány száz métert gyalog tettük meg Visintinibe. A nyers kő falazatú falak, házacskák, a dús növényzet, a felfuttatott szőlő és a virágok a nap legcsendesebb perceihez adtak hátteret. És egyszerre ott állt egy porta végében a kápolna. Ma is látszik, hogy egy házhelyből kanyarintottak neki helyet, ahogy azt 1918 elején IV. Károly a telek tulajdonosától „elkérte”. Az egykor szépen megtervezett és felépített épületet 1918 őszén azonban már nem tudták felszentelni, mert a háború véget ért. A helyiek azonban nem hordták szét köveit - raktárként használták. A magyar turisták viszont felkeresték, de a kápolna felújítására is 2008-ig kellett várni. Ekkor rendezték be először. Felszentelése 2009. május 29-én történt. Meghatottan vettük szemügyre a kápolna minden díszét, üvegablakait, emléktábláit és a kapurács sok koszorúját: ritka az a határon túli magyar emlék, amely ilyen jól karban van tartva, s még magyarnak is megmaradt… A kápolna kis teraszán egy régi kőkeretes kút is látható, no meg egy eltömődött barlangszáj. A kápolna az utca túloldalán elterülő rétre néz. Temető volt, amelyet 1915-1916 között alakították ki, és köves földjébe a Monarchia 17. közös hadosztályának halottai kerültek. Amikor a két háború között felszámolták, a csontok Foglianoba kerültek. Lassan visszasétáltunk Devetachiba, amelynek szélső házánál újabb ismertető tábla hívogatott a közeli hegy háborús objektumai felé…   Finoman lebuktunk Eső nyomait látva érkeztünk vissza táborhelyünkre. Társaink azzal fogadtak, hogy olyan vicces sztorijuk van, hogy azt azonnal el kell mondaniuk… A történet lényege az volt, hogy az eső során lehűlő levegő miatt kezeslábast vettek magukra, és egy táborhelyhez tévedt autóst a furcsa öltözékben ugrálva elijesztették, mivel őket látva elhajtott. Ezután terepbejárásukról is beszámoltak. Állításuk szerint, alig tettek néhány lépést a bozótban, máris beszakadásokkal, barlangszájakkal találkoztak, a Grotta Natale környéke pedig még „csábítóbb”. A nap a végéhez közeledett, s miközben vacsorához készültünk, begurult közénk a helyi őrjárat autója… Olaszul beszélő útitársnőnk azt mondta az őröknek, hogy csak most álltunk meg pihenni, mire ők mosolyogva elmentek. Tudtuk, hogy vissza fognak jönni, s talán épp az „elijesztett” autós hívta ki őket… Szürkületkor indultunk el új, kiszemelt táborhelyünkre, Doberdo del Lago túloldalára. És mit tesz Isten? Ismét egy „kanapés” helyre akadtunk – az olaszok ide is juttattak egyet megunt berendezési tárgyaikból…

Harsáczki György

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (3-4. rész)

Láthattuk azt is, hogy a jelenleg a kövek között bóklászó Alba nemrég elsodorta a több száz éve lerakott hordalékdombjait...

Láthattuk azt is, hogy a jelenleg a kövek között bóklászó Alba nemrég elsodorta a több száz éve lerakott hordalékdombjait...

Az Alba-völgy embert próbáló gyönyörűségei   Az Alba-völgynél szerencsére volt egy kis mellékút is, amelyen száz méterrel eltávolodhattunk a forgalmasabb országúttól. Úgy, mint az országút, ez is átfutott az Alba felett – ennek hídfőjénél megállapodtunk autóinkkal. Azonnal észrevettük, hogy a túloldal sziklafalán egy kis ér csurog le a mederbe, de érdekes módon színes cseppkőkéreggel vonta be alant a köveket, s ez karsztforrásra utalt. Sajnos nem találtuk meg a forrását, de közben felkutattuk „rejtett” sátorhelyeinket. Miután már igen megéheztünk, néhányan neki is láttunk kései ebédünknek, néhányan pedig, akiknek valami még hiányzott valami a teljességhez, beautóztak a közeli kisvárosba. Ahogy elmentek, rögtön a helyükre állt egy olasz család autója, akik három gyerekkel és egy mózeskosárral lementek a patakpartra pancsolni. Főtt is a fejünk, hogy hová állnak vissza barátaink, de ne volt mit tenni. Botladozó felfedezők Miután a bevásárlók visszatértek és megebédeltek sikerült rávennem Balázs barátomat, hogy használjuk ki még azt a két órát, ami a nappalból megmaradt: tegyünk egy felderítő utat a völgybe. Gyönyörű késő délutáni napsütésben vágtunk neki. A völgy nagy mérete már a 40-50 méter széles fehér sziklagörgetegekkel teleszórt medrén is látszott, bár a Rio Alba csendesen kódorgott a görgetegek között. Ám néhány száz méter múlva azt is láttuk, ahogyan a jelenleg vérszegény vízfolyás nemrég elsodorta a száz évekkel korábban lerakott hordalék dombjait. (Egy hónappal később, ismét óriási árvíz öntötte el a környéket.) Ösvény híján találomra róttuk a bokapróbáló kőtengert. A rövidítés sem gyorsított a haladásunkon, s háromnegyed órába telt, amíg eljutottunk a völgy „bejáratáig”. 100-150 méteres sárga sziklafalak néztek le ránk, a lábaiknál törmelékfolyásokkal. Amikor egy vészesen omladékony törmelékrézsűn kikapaszkodtunk a patak mellől, láthattuk, hogy oda-vissza az első számú patak/folyóteraszon érdemes közlekedni.
A patak medrét mintha az ördög szántotta volna föl...

A patak medrét mintha az ördög szántotta volna föl...

Beléptünk az árnyékba. A völgy nem volt szűk ugyan, de a behullott görgetegek miatt nehezen volt járható: mintha felszántották volna a medret. A gyors előrejutásra nem mindig volt más alternatíva. Nemsokára a jobb oldali sziklafalról hullott le egy kis patakocska, s nem sokkal arrébb bal felől. Felderítésre szánt időnk vészesen fogyott, így egy nagyobb vízmedencénél álltunk meg és néztünk szét. Itt már túlsúlyba került a szálkőzet – a Simon-patak völgyéhez hasonló, látványos kőzetrétegek kísérték az Albát. Épp visszaindultunk, amikor pompás fürdőhelyet felfedeztük fel: holnapra különböző magasságú mészkőpárkányokról ugrálhatunk majd a mély vízbe!   Ajánlott utat járhatatlanért el ne hagyj..! Az ösvény már a lábunkban volt, sokkal rövidebb idő alatt értünk vissza a kavicsteraszon – az olaszok is fürdőztek még. Sajnos csak az az egy nagyobb medence volt a közelben, így borozva vártuk ki, amíg mosolyogva ciao-t pusmogtak, és elhajtottak. Fürdés után aztán elbújtunk a kiserdőben és eltettük magunkat holnapra. Bandiék mikrobusza adta a bázist. A következő reggelen gyorsan sátrat bontottunk, s miközben kifeszítettük száradni, megmosakodtunk az Albában, s jött a kávé, a reggeli… Csodálatos volt kávés pohárkával a kézben ülni Balázs polifoamján, és látni, hogy száradnak a tegnapi átizzadt pólóink a zöld vaskorláton… Most már nem is igyekeztünk eldönteni, hogy mit is akarunk a völgyben: túrázni vagy kanyoningozni. Mindössze ketten rendelkeztek neoprén ruhával, és azt be is tették a hátizsákba, néhányan pedig eleve fürdőruhát vettünk fel. Tizenegy felé indultunk el. Balázzsal mindketten javasoltuk a többieknek, hogy a kavicsteraszon az egyszerűbb, de ez csak néhány társunk fülébe jutott el. Egyik túratársnőnk lába - ennek megfelelően - ki is bicsaklott. Mire a völgyszűkülethez értünk, már mindenki vízbe vágyott. Izgatottan beljebb ugrabugráltunk, s az első, tegnap látott vízesés alá már be is állt egyik bikinis túratársnőnk. Rövid idő múlva meg is érkeztünk a csoda-fürdőhöz, amire a többiek figyelmét is felhívtuk. S mi volt a válasz? Akkor fürödjünk! Ez ám a nyaralás! Ennek is el kellett jönnie! …hogy nem rohanunk.  
A víz ugyan hideg volt, de ki ne fürdene itt..?!

A víz ugyan hideg volt, de ki ne fürdene itt..?!

A karsztvíz endorfin-tartalma… Mindenki vérmérsékletének megfelelően szabadult meg ruháitól, s volt, akin ugyanannyi textil maradt. Az első merítkezés többnyire kiabálós volt, de aztán felszabadult az endorfin..! Negyven perc alatt volt ugrálás, fotózás, úszkálás, vízesés-dögönyöző, pózolás – szívünkig-csontunkig hatolt az Alba. A már tényleges sziklák közé szorított patak nemsokára egy kerekded völgyöblösödésbe vezetett, amelynek visszahajló falainak tövében árnyékot is kaptunk. Az Alba elénk gördítette első akadályát: egy benyúló sziklagerinc néhány méterre szűkítette a völgyet, s a szorost zöldeskék vizű tó töltötte ki. Pompás látvány volt, no de úszva (bármilyen szép is lett volna) nem vihettünk át bakancsot, fényképezőgépet..! Szerencsére észrevettük, hogy a szikla némi ügyességgel átmászható. Megbicsaklott túratársnőnk itt kiszállt, mivel lába bedagadt, így hárman átmásztunk, négyen átúszták az akadályt. Fentről volt csak igazán pompás a látvány! Az Alba következő szakasza szép példája volt az aszimmetrikus völgyeknek, s ezt a 30-35 fokos szögben kibillentett mészkőrétegeknek köszönhette: mászásunk után sima réteglapokon óvatoskodtunk lefelé. Már láttuk, hogy mélyül a völgy, és minden kőfelületet (hordalék alig volt) a kőzet szabályos sávjai dekoráltak. A következő akadály még szebb volt. A kitett tereplépcsőről ismét egy „megszokott színű” zöldeskék tavacskába zubogott a víz. Viszont nem lehetett megmászni – még úszással sem. Két kanyoningosunk itt virgonckodott igazán..! Hol az egyik, hol a másik ugrott a vízesés medencéjébe. – Jobbra kell felmásznotok a rézsűre! – magyarázta István, aki ezután elénk is jött. Már az oldalba sem volt egyszerű felkapaszkodni, mert a ferde réteglapokon még a fű sem „állt” biztosan.  Egymás után imbolyogtunk a mozgó törmeléken, s közben gurultak a kövek az előbbi medencébe. Kapaszkodókötelet kellett bekötnünk a felmászásnál, mert ha bármelyikünk megcsúszik, összeverődve zuhant volna a vízesésbe! No, de a felkapaszkodás után ismét le kellett jutni a mederbe! Mintha ferde asztallapra szórt kavicson ereszkedtünk volna alá.  
Hárman átmásztunk, négyen átúszták a csodálatos akadályt...

Hárman átmásztunk, négyen átúszták a csodálatos akadályt...

Ez már kanyoning – a la barlangász Ezután már a meder közepéből is réteglemezek álltak ki, s a patak ezeken bukott át. A hasadékká szűkült szurdok jobb faláról egy patak permetezett le – jó 15 méter magasságból. Még én is a vízpermet alá futottam magamat lehűteni, hát még bikinis „kolléganőnk”, aki belemerült a vízesés alatti tóba. A következő elárasztott mederrész kikerüléséhez egy négy méterrel feljebb futó sziklaperemre kellett felkapaszkodni. Az egyetlen erre alkalmas sziklafal meglehetősen lejtett kifelé, de a vízben „felúszó” István kötéllel felhúzta a mászók felszerelését, s így könnyebben teljesítettük a feladatot. Az utolsó szakaszhoz értünk. A függőleges sziklafalak alatt húzódó medret kavics borította, s a sziklafal két rétege közül - mintha csak nagy súly préselte volna ki -, forrás bugyogott elő. A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele. Távolabbról már látszott az azt megelőző zubogó habja. Annyi szépet láttunk már ma, hogy nem is bántuk, hogy nem mehetünk tovább. Mindegyikünk átszellemült arccal forgatta ide-oda a fejét – minden hétköznapi gondtól fényévekre voltunk. Majd elindultunk visszafelé. A szárazföldiek eredményesen visszaereszkedtek, a „vízbarátok” gázoltak és merültek. Ekkor gondoltam úgy, hogy szandálra váltok, mert komolyabb mászás már nem várható – élvezem a vizes tapicskolást. Visszafelé is kikerültük az „ugrálós” zuhatagot, majd az elárasztott szoroshoz közelítettünk. Közben vettünk észre egy emberi test nagyságú kő- és földomlást a parton. Egy órán belül omlott le utánunk – pont az útvonalra.  
A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele...

A „bugyor” pedig zsákutcába, egy 6-7 méteres vízesésbe szaladt bele...

„Fürdőszobára” várva… Nekem csak ekkor derült ki a tónál, hogy nem lehet a fej felett kézben átjutni a száraz holmival, mert ott úszni kell. Ezért ismét a sziklát kellett választanom, de ott, ugye, lefelé nehezebb, szandálban pedig… Szerencsére Bandi besegített kötéllel, így a balesetet elkerülve láthattuk ismét várakozó barátnőnket, s a hosszú pihenőben mindenki száraz terephez igazította a ruháját, és bedobott egy kis ebéd-pótlót. Az élményektől bódultan sétáltunk át fürdőhelyünkön, és a már háromszor bejárt vad ösvény omladékain. A vacsorát bőségesen megszolgáltuk, és már tervezgettük a finom egészségügyi fürdőzést a „privát” medencénkben, de az olaszok már megint ott voltak… Ki hitte volna, hogy az olaszok nevesincs völgyek patakjaihoz járnak vakációzni!? Lerogytunk a kocsik mellé és megterítettünk az aszfalton. Volt azon minden jó – kávé, sör, bor, hogy csak az elejét említsem. Kellemes heverészésünket csak az zavarta meg kissé, hogy távoztak a mózeskosaras olaszok, így fürdeni kellett menni… Utolsónak mentem – a nap utolsó odavetődő sugarainál. Összeszorított fogakkal beereszkedtem nyakig a hidegbe, majd egy fél perc múlva megszoktam, és olyan csodálatos nyugalom szállt meg, hogy nem volt kedvem abbahagyni a fürdést… A nap végén elhatároztuk, hogy másnap megpróbáljuk felkutatni a legalább 12 km hosszú (térképről leolvasva) Val Alba fentebbi részeit: azokat, ahol kanyoningozni szoktak. (Nem mintha fel lettünk volna rá készülve…)   Ha útban van a vízvezeték… A másnap reggel is csodálatosan kezdődött a természet vad ölén, simogató napfényben, majd – hátizsákjainkban némi kapaszkodókötéllel – benyomultunk a két autóba, és közeli Aupa-folyó völgyéből a hegyoldalban fekvő Pradis falucska fölé hajtottunk. Szerencsére jó minőségű, ám keskeny utak vezettek a gerincen 700 méter magasságban fekvő kis megállóhelyhez. Az olaszok sem angyalok – úgy odaálltak az info-táblához, hogy az idegen autóra feküdve tudtuk csak tanulmányozni. Elindultunk a gerincen vezető erdészeti úton, majd találtunk egy ösvényt lefelé az Alba felőli oldalon. Itt is lefotóztunk egy „vigyázat hirtelen árhullám!”-táblát.
„Vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. Ez jó kis szurdokot jelent!

„Vigyázat hirtelen árhullám!”-tábla. Ez jó kis szurdokot jelent!

Izgatottan ereszkedtünk egyre lejjebb, s 30-40 méterrel az Alba felett egy szintben futó jól járható ösvényt találtunk – drótkorláttal. Annak megerősítését véltünk benne, hogy jó helyen járunk. Elindultunk rajta az egyik irányba, majd nagyon csodálkoztunk, amikor kiderült, hogy az ösvény betonlapokon fut. Hát még akkor, amikor az egyik törött betonlap alatt mély áramló vizet pillantottunk meg! Igen, karsztforrásokból táplálkozó vízvezetékre akadtunk rá, amely a gravitáció segítségével jut célba. Sajnos se ösvény, se lépcső nem vezetett lejjebb – láthattunk egy olyan szakaszt, ahol kiomlott a hegyoldal a vízvezeték alól… A másik irányba gyalogolva egyszer csak egy barlang sötétlett előttünk. - Hú, de érdekes, bújjunk csak be! – élénkültünk föl. De a barlang nem volt más, mint a vízvezeték kőbe fúrt folytatása! A 2,5 méter magas járat alján ott surrogott egy kispatak. Néhányan oda-vissza végigjárták a kb. 30 méteres alagutat – terpeszben -, de a szurdokba nem jutottunk le – a majdnem függőleges omlékony oldalon nem mertünk nekivágni.  

Barlangászok vadon, fedezékben és kötélen… (4. rész)

A búcsúszurdok és a tengerpart „csodái”  
Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához...

Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához...

Mivel előzőleg egy vízvezetékbe „botlottunk” a szurdokba menet, és nem sikerült leérnünk, vissza kellett kapaszkodnunk a gerincre. Már nem kerestünk ösvényt: egy finoman ereszkedő erdészeti utat választottunk, amelyről egy nyiladékban már fel is fedeztünk alant egy kis türkiz-zöld foltot. Gyorsan kiderült, hogy az egy aprócska víztározó.   Ha nem megy lefelé, menjünk fölfelé… Egy kis patakocska vízeséseinél értünk le az Albához, egy kissé feltúrt területre: a jobbára leeresztett tározó rövid gátján túl egy ház állt. Lassan kiderült, hogy patakunk nem siet segítségünkre az átjutásban, hogy a gátat szemügyre vehessük... Aztán a gátról láthatóvá vált a szurdok további szakasza, de szűknek, túl vizesnek és veszélyesnek találtuk. István lemászott a mederbe, néhányunk pedig a háznál szeretett volna többet megtudni a kanyoning-lehetőségekről, de dolguk végezetlenül tértek vissza, mert a háziak házon kívül voltak. „Akkor bizony nézzünk szét felfelé!” – mutatott Bandi folyásiránnyal szembe, bár én nem sokat vártam a fentebbi szakasztól. Tévedtem… Fölfelé menet 150 méter múlva egy mesterséges műtárgy állta utunkat. Másképp nem ment: nekiláttunk az átgázolásnak. Vízi-cipőseink gyorsan rögzítették kapaszkodókötelünket a vízi lépcső tetejénél, így nemsokára mindegyikünk fent állt. Ezek után a völgy ismét összeszűkült és méterről-méterre szebbé vált. A nap is kisütött, mi pedig elkezdtük ugrabugránkat az Alba völgyének felső szakaszában. Csak én ragaszkodtam a bakancsomhoz „utolsó leheletemig”, így jócskán lemaradtam. Szandálomat csak végső esetben akartam felvenni, mert az egyik talpa már félig levált.   A műtárgytól a vízesésig A függőleges sziklafalak tetején erdő sötétlett, s mintha a víz is több lett volna. Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon. A harmadik patthelyzetben aztán felvettem a szandálomat, de néha még a gázolásnál is figyelni kellett nehogy túl mély medencébe lépjek.
...a völgy pedig négyszer is irányt váltott

...a völgy pedig négyszer is irányt váltott

A völgy kőzete itt nélkülözte a korábban tapasztalt látványos rétegzettséget. A patak egymás után vetette le magát egy-másfél méteres zúgókon, a völgy pedig négyszer is irányt váltott. A völgyszakasz felett egy kipreparálódott 40 méteres sziklatorony állt – néhány szál fenyővel. Nekünk megmászhatatlannak tűnt. Bár az Albát közrefogó sziklafalak 10-12 méterre alacsonyodtak, a kimászást nem forgattuk a fejünkben. Már azért sem, mert az előző nap lesántult túratársnőnk „a műtárgynál” várt bennünket vissza. A bejárt 200 méteres szakasz felső vége szintén egy vízesésbe fúlt, amit mély tóval és visszahajló sziklákkal kombinált a természet. Csak annyira másztunk fel az oldalba, hogy utunk végének okát jobban megnézzük – onnan a sziklaszirt is nagyon látványos volt.
 Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon

Vadabbnak, frissebbnek tűnt ez a szurdok – lassabban haladtunk, mint a lenti szakaszon

Alighogy elkezdtem a visszaaraszolást a hideg vízben, az említett szandáltalp máris elkezdett külön utakon járni… Mire visszaértünk a „bejárathoz”, már megint elköszönt a nap, s egy kis szemerkélés is lehűtötte a kedélyeket. Kis idő múlva már a kis víztározónál vettünk vizet palackjainkba, amikor a tóparton feltűnt egy négykerék meghajtású kis terepjáró. Éppen beszállt két olasz (látszik az!) fiatalember, és nekilódultak a kis vízesés előtt elhaladó, meredek, laza állagú köves útnak. A palackom éppen félig telt meg vízzel, nem akaródzott elmennem onnan, a kerekek viszont előttem pörögtek ki a törmeléken, én pedig süvítő öklömnyi kövek záporában találtam magam. A földre lapulva életben maradtam…   Zivatar – a bor böjtje Lassan felkaptattunk a gerincre aztán szépen lecsorogtunk Pradison át az Aupa-folyócska völgyébe, majd át az Alba torkolatához. Viharfelhők gyülekeztek, így gyorsan csatlakoztam azokhoz, akik elhajtottak bevásárolni. Meg kellett állapítanom, hogy erre nincs szandál! Csak papucs. Sajnos ezt monfalcone-i és trieszti kirándulásunk is bizonyította. Legalább jó vacsorát csaptunk táborunkban, „a zöld korlát mellett”. A dobozos borra került volna a sor, amikor a régóta magában fortyogó ég rettentő módon leszakadt. Alig tudtunk beugrani az autóba – ráadásul a bor a másik autóba került… A még jeget is produkáló zivatar végül gyönyörű kettős szivárvánnyal kért elnézést tőlünk. A szürkületi fényviszonyok ismét késő délutánivá változtak, s a patak sem lett sem hidegebb. Mi is egyszerűsítettünk szokásainkon, s a híd alá, takarásban állítottuk fel sátrunkat. Eljött a hegyektől való búcsú reggele. Néhány sátrunk még kint száradt az ágakon, amikor megállt egy pickup autó a bekötőút végében, és abból kiszállva egyen-pólós férfiak masíroztak fel autóinkhoz. Természetvédelmi őrök?! Nyeltünk egy nagyot, de mikor hozzánk értek, ránk se hederítettek… Elektromos szakemberek lehettek vezetéknézőben.  
Rusztikus fürdőszobánk...

Rusztikus fürdőszobánk...

Vigyázat: GPS!!! Fél órával később már mi is a Fella-folyó völgyében süvítettünk dél felé. Én egyenesen élveztem, hogy ülve annyi minden suhan el a szemem előtt: egyre több gyümölcsös, gabonatábla, tanyák, templomok… Bár beszéltünk róla, „úgy sikerült”, hogy még sem Balázs ment elől, bár neki volt több tapasztalata a tájékozódásban külföldön. Udine egy kissé lelassított bennünket, de legalább láthattam néhány régi városfal részletet. Úgy hogy, ha Udinébe vet majd a sors… Ezután eltűntek a hegyek, s a Pó mellékfolyóinak síksága következett. - De miért mennek arra, hiszen az jelentős kerülő, láttuk a térképen! – hördültünk fel az előttünk haladó társaink autóját látva. GPS! Hát igen: hiába villogtunk, integettünk kifelé az ablakon, és próbáltuk hívni őket (sofőrünk nem akart dudálni), tartották a rossz irányt. Tüntetőleg megálltunk, és mire újra együtt autóztunk, jó fél óra késést zsebeltünk be. Nemsokára ismét mi voltunk hátul. Sagradonál, ahol kereszteztük az Isonzót Bandiék – a völgy helyett - egyszer csak nekiugrattak a domboknak. Jó pár kilométeren át reménykedtünk, hogy ők tudják jól az utat: Doberdó környékén jártunk, s az út szélén két háborús emlékművet is megpillantottunk. - Talán Bandit is érdekli a hírhedt hadszíntér? – találgattuk. Aztán Doberdo Del Lago falu jött, és ott sem álltunk meg - keskeny országúton gurultunk a tenger felé. Vezetőink egészen véletlenül kerültek errefelé…   Ingyenstrand szépséghibákkal Ahol azonban rákanyarodtunk a tengerparti útra, egy különös emlékműre figyeltem föl: az autóút feletti sziklán két farkas vicsorgott. Hát persze! Az olasz területek határa volt errefelé… A tervünk egy kellemes, ingyenes strandolás volt az Adriai-tengerben, hogy lemossuk a hegyek porát: Bandiék otthon már GoogleEarth-szel kinézték a helyet. A kempingekkel, nyaralókkal és számos kanyarral kidíszített úton nagy nehezen elértük a kinézett parkolót. Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát - 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett. Jobbra, Monfalcone felé a Doberdói dombvidék utolsó sziklaletörésein Monfalcone várkastélyát, a castello di Dunio-t láthattuk, a baloldalon egy világítótorony-féle vaskos henger állt.
Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát – 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett

Ahogy kiszálltunk az autókból, a hőség szinte kupán csapott bennünket. Tulajdonképpen itt pillantottuk meg először az Adriát – 40-50 méterrel voltunk a tengerszint felett

Összekészítettük a „felszerelést” és elindultunk lefelé a meredek ösvényen, amelynek legfelső szakaszán alkalmi légyottok porba taposott tanúi hevertek szanaszét. Ilyen a Goggle-on nem volt! Szerencsére akadt árnyék, s lentebb pedig lépcsők könnyítették meg a lejutást. Egy bűzlő szeméttárolóhoz értünk. Kezdett rossz érzésem lenni az ingyen fürdőzéssel kapcsolatban… Az erdős magas part tövében ösvény vezetett végig lombok alatt, ám a keskeny part napszítta kövein mindenütt heverésztek. Többnyire szabad stílusban – ruhátlanul. Végre találtunk néhány sziklát, amelyre lepakolhattunk és becsobbantunk – a naturisták finoman rosszalló pillantásától kísérve. A tenger nagyon kellemes hőmérsékletű volt. Én sajnos csak ezt az egy pozitívumot tudtam róla elmondani. Szerencsére a szomszédban „megürült” egy kis árnyék-kalyiba, amit elfoglaltunk – sajnos viszont ekkor hagytunk el egy fényképezőgépet. Lassan feltűnt, hogy a part napozói elsősorban férfiak, s ez zavarta néhányunkat, Bandiék viszont sokáig lubickoltak, majd kék kagylót is szedtek vacsorára. Nekem két rövid fürdés elég is volt, mert használható szandál híján nem akartam tengerisünbe lépni - s az nem volt alaptalan -, törzsvendégek miatt pedig sétálni sem volt szórakoztató, alig vártam már, hogy ott hagyjuk azt az igénytelen helyet.  
Kis árnyékvetőnk alatt a vízparton...

Kis árnyékvetőnk alatt a vízparton...

Sátorverés a kanapé előtt… Mire fölcaplattunk a parkolóba, már le is izzadtunk. Legalább szebb lett a kilátás a közeli öböl első osztályú strandjára… - Azok a pontok ott lent, osztrigatelepek? – fürkésztük a vízfelszín pöttysorait. Azok voltak. Az eldugott táborhely keresése viszont komoly feladat elé állított bennünket. Ilyen zsúfolt helyen gyalogosan sem könnyű megegyezni egy táborhelyben, hát még két autóval! Néztük az erdőbe futó utakat, de nem volt hozzájuk bátorságunk. Én az Isonzó széles, száraz, köves medrét javasoltam, ám a csapat végül kiegyezett egy kis placcal, a doberdói dombokon, amelyet mindössze egy bokorsáv takart el az autóúttól. Minden bajom volt a helytől: a zaj volt a legkevesebb, amit elviseltem volna, de a lefülelés veszélye és a közeli fák alatt elszórt papírzsebkendők „lenyelhetetlenek” voltak. A többiek ellenben gyorsan megbarátkoztak a hellyel. Az bokros első fordulójában egy jókora, műbőr kanapé megroppant teteme bújt meg. (Az olaszok sem angyalok.) Szétnéztünk a cserszömörcésben, de elégedetlenül tértünk vissza a kocsikhoz vacsorázni, és zuhanyzót „építeni”. Ez utóbbihoz nagy köveket hordtunk a tiszta „padlóhoz” a kinézett ágas-fa alá, aztán kötéllel felhúztuk a teli hordót. Sötétedésig mindenki lezuhanyozhatott a langyos vízben. - Szerintem jó lesz a kanapé elé… - döntöttem a sátorhelyről, s ezen jót röhögtünk. Bandiék közben már nekiláttak a kagylóleveshez, ami a kagyló tisztításával kezdődött, s legalább két órába telt. Mi úgy követtük az eseményeket, mint a „Főzőcske de okosan”-ban a szőke műsorvezetőnő a 80-as években, aki a sorozat végére egészen kikerekedett… Bandiék levese kicsit olyan lett, mint a mesebeli kőleves, mert elég finom volt, csak az a kevés kagyló volt benne zavaró.

(folytatjuk)

Harsáczki György