Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Hátha valaki nem tudja…

A Bécsi kapu - 1945

A Bécsi kapu – 1945 (Forrás: internet)

 

Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a megemlékezést. Aztán, meggondolatlanul, belelapoztam az „RTV Részletes” újságba, megnéztem a február 11-i műsorokat. Elképedtem! Azon a napon, amikor 1945-ben egy kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, a közszolgálati televíziók (az M-1, az M-2, a Duna és a Duna-World), és a közszolgálati rádiók: a Kossuth, a Petőfi és a Bartók  is tingli-tangli vidám műsorokat sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni az e napon néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról, ugyanannyiról, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában.

 

Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Tudjuk, ez az évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során az 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

A Bécsi kapu tér a szobraival - 1945 (Forrás: internet)

A Bécsi kapu tér a szobraival – 1945 (Forrás: internet)

Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult, s 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség-repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó parancsát.

Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró” szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták.

Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer – fele részt magyar, fele részt német – katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat és átmenetileg megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek, 21-22 ezer volt a magyar halott.

A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

A kitörők menekülési irányai (Forrás: internet)

És itt meg kell állni. Megállni, és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg, ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval rövidítették le.

Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg több mint 60 év után a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt tette Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el.

Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a hamisan csengő „fasiszta” jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a hideg február elejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!

 

Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!

Dobai Miklós

Internetes körlevélből

Címke , , , , , , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.